R2-D2 írásai 1.0

.





Sherlock S3




Ami első pillanatban eszembe jutott az évad vége után, az egy hatalmas kérdőjel… WTF? Mi volt ez? Mi volt ez a finálé, egyáltalán mi volt ez az egész évad??? Hol van az a zseniális nyomozós-detektíves sorozat, amit annyira megkedveltem? Hol van az alaposan kigondolt, csavaros történet???

Kicsit furcsán viszonyulok a harmadik évadhoz, mert bizony nem jött be maradéktalanul az alkotói szándék, a második évadban elindított karakterközpontú történetvezetés. Sokkal jobban bírtam az esetközpontú szálat, ahol egy-egy epizód egy-egy bűntény megoldása, ahol Holmes barátunk zseniális megfigyelőképességét kihasználva rakja össze a képet, oldja meg a megoldhatatlannak tűnő eseteket is. Ezzel szemben ez az évad tele van értelmetlen eseményekkel, megalapozatlan (kvázi erőltetett) csavarokkal, szürreális képi világgal. Nem mondom, hogy nem tetszett, mert az adott másfél óra minden esetben szórakoztató volt – viszont, ha viszonyítunk a korábbi évadokhoz, messze ez volt a legátgondolatlanabb, legkísérletezősebb, legidegesítőbb. Ez nem az a Sherlock, aminek indult az elején…. No de nézzük csak sorban.


The Empty Hearse

Valahogy természetesen vissza kellett hozni Holmest a Reisenbach-vízesés után. Azonban míg az előző nyitányban kb. tíz perc alatt összekötötték az évadokat, itt egy egész rész megy el erre a töketlenkedésre. Már akkor csóváltam a fejemet, ahogy és ahonnan nyomozónk előkerül – indoklása meg a finálé tükrében igencsak sántít -, aztán csak tetézte ellenérzésemet, az egész epizódban Johnnal folytatott civakodása. Nekem mindkét vizionált megmenekülés sántít, az egész epizódban ötletelést éreztem az írók részéről, mintha nem igazán találták volna meg, mit is akarnak kihozni a szituból… No meg arról ne is beszéljünk, hogy terroristafenyegetés??? Most komolyan??? Holmes így egy sima CIA elemzővé degradálódik, minimális megoldásokat villantva fel a korábban megismert technikájából. Izgalmassággal, poénokkal nincs gond, de a sorozat gondolatisága, hangulata eléggé messze került az eredeti koncepciótól... A kapkodásra pedig legjellemzőbb, hogy az utolsó 10 másodpercben bevillantott „évados” főgonosz a második részben nulla szerepet kapott  - semmi értelme nem volt annak a vágóképnek..


The sign of three

Eddig mindig a második epizód volt a leggyengébb – nos, megkockáztatom, sherlockosság szempontjából itt ez lett a legerősebb. Az epizód második felében a tárgyalótermes rész iszonyat király, ahogy kideríti, ki az áldozat és ki a gyilkos, az nagyon tetszett. A környezet és a felvezetés ehhez már kevésbé: önmagában nem az esküvővel van bajom, hanem azzal a rengeteg iszonyat felesleges résszel, amit hozzátettek. A legénybúcsú csak egy ideig poén, Holmes ünnepi beszéde, a karakter viselkedése inkább kínos, az egész ceremónia sorozatidegen volt számomra. Azon belül a rejtély, a több esemény összekapcsolása nagyon jól sikerült – még akkor is, ha már itt picit so(k)knak  éreztem az elmepalotás dolgot…


His Last Vow

Ami aztán a harmadik részben totál kiterjesedik. Az elmepalotából elmebetegségbe hajló történt lesz… Az új ellenség, Magnussen számomra  egy totál sorozatidegen figura: amellett, hogy egy undorító patkány, a szó szoros értelmében nem bűnöző. Információkkal kereskedő, végletekig unszimpatikus, befolyásával visszaélő valaki – akárcsak egy mai politikus -, de nem egy klasszikus értelemben vett ellenfél Sherlocknak. Moriarty a maga közveszélyes  elmebajával sokkal jobb figura volt, ez a nyálas majom nem az. Már az elején nem is értettem, mit keres Sherlock abban a házban (felesleges meglepetés 1), mint ahogy azt sem, miért vállalja az ügyet. Ja, és megint úgy, hogy John, miután sikeresen kibékültek, majdnem kimarad… A pisi a kandallóba feleslegesen hatásvadász, de a mélypont nálam Magnussen irodájában jött el. Az az elmepalotás önmegmentő keringő borzasztó volt, mint ahogy a fekete ruhás betörő személyére épített csavar is (felesleges meglepetés 2) Semmi az ég világon ezt meg nem alapozta, semmi jelentősége nincs – csupán csak annyi, hogy elmondhassák az írók, hogy na, milyen csavart kreáltunk? A finálé, Holmes tettével számomra tök logikus és életszerű, még ha erkölcsileg kérdéses is: bár már megint abba a francos elmepalotában járunk. Egyébként sajna az egész évadra jellemző ez „másvilági” látásmód, túl sokat vagyunk valaki agyában, túl szürreális lett az egész. Mégis, az utolsó képsor meg aztán végleg betette a kaput: számomra a halott az halott, s utálom, ha az írók annyira korlátoltak, hogy nincs jobb ötletük, mintsem kiírt karaktereket visszahozni (felesleges fordulat 3).

Ahogy olvasható, nincs túl jó véleményem az évadról. Sok minden elveszett, ami miatt megszerettem az egészet, úgy érzem, a kísérletezés nem vált be. Végig csak az ötletelést éreztem, kapkodva a figurák és a csavarok között. A karakterközpontúság itt csak bizonyos mértékig működőképes – még ha jó is a figurák egymáshoz való viszonyának ábrázolása -, de nekem a Sherlock a NYOMOZÓS sorozat legyen, mozaikokból összerakott képekkel. S még valami (amivel ismét csak nem leszek népszerű): nem igazán értem a világszerű felhajtást Benedict Cumberbatch iránt. Bírom a srácot, de messze nem tűnik akkora színésznek, mint amilyennek beállítják: ugyanúgy egy arca van, mint mondjuk Ryan Gosslingnak... Szóval Sherlock szinte végig mosoly nélkül, minimális mimikával létezik a sorozat alatt - egy kivétel volt tán, ami oldotta ezt a képet. Kár.

Mindazonáltal totál nézhető és izgi az egész, simán jobb, mint az átlag – viszont önmagához képest kétségkívül visszalépés.



.

.






A hódkóros




Mit várhatsz egy filmtől, ahol a főszereplő egyik kezén szinte végig egy plüsshód tátog, kvázi kommunikációs csatornát biztosítva a karakternek mondandója közlésére? Vígjátékot? Hát akkor garantált a pofára esés…

Fogalmam sincs, mi akart lenni ez a mozi.  Jodie Foster talán tudja, de nem sikerült átadnia… a történet alapján elsősorban ugyebár drámaként kellene működnie, de a kézre húzott plüssfigura önmagában rengeteg vígjátéki elemre adhatna okot - na igen, csak nem másfél órán át. Walter Black (hú, micsoda kispolgári név) betegesen depressziós. Olyannyira, hogy rámegy a házassága is: egyszer csak azon kapja magát, hogy elmegy otthonról, majd nyakán egy fél fürdőszobával öngyilkos próbál lenni.  Itt volt egyébként az első problémám. Bár nem vagyok pszichomókus, de nekem ez a két éve tartó, otthon gyógyítgatott betegség, a környezet reagálása erre, az egész szitu borzasztóan életszerűtlen. Már indulásra is. Aztán még hol volt a hód… Walterünk talál egy muppet showból szalajtott hódfigurát, felhúzza a kezére, s onnantól minden megváltozik: tudata kettéhasad, egyik fele beletöltődik a jobb kezébe – ő lesz a Hód. Anyám.

Ez azonban még a kisebb baj. Ebben van annyi potenciál, hogy vígjátékként talán el is vigye a hátán az egész filmet. No de amikor már fél órája nézed, és rájössz, hogy ez komoly…, akkor van baj. Egyszerűen ez egy akkora baromság, hogy fájt. Waltert kb. a második nap elmegyógyintézetbe kellett volna zárni, nem pedig TV műsorba meghívni: még akkor is, ha a filmbeli környezete nem tudja, mennyire komoly a helyzet. Nézőként ezt sokkal nehezebb volt átélni, ekkora baromságot hitelesnek beállítani hiba volt. Mert ha ezt poénosan teszik, akkor még csak hagyján, de itt – főleg a hódos szál végkifejletére gondolok – véresen komolynak tűnik minden. Családi drámának, ahol apuka visszatér az elhagyott otthon melegébe, a világ legtermészetesebb dolgaként egy rátelepedett plüssfigurával a kezén – és ezt mindenki el is fogadja!!!!

Kivéve a nagyobb fiút… Gondolom, érezhették, hogy önmagában a beszélő bábu tragédiája nem tölt ki a játékidőt, ezért felvettek mellé egy másik szálat is. Azzal viszont az volt a bajom, hogy túl sok mindent próbáltak belesűríteni: a csini lány és a mellőzött fiú szerelmét, az apját gyűlölő fiú és a múlt tragédiáját feldolgozni képtelen lány karakterét, egy végtelenül giccses fináléban összesűrűsödve. Pedig mind a lány, mind a fiú figurája önmagában érdekes, a saját tragédiáját feldolgozni képtelen tinik pedig kiváló színészek tolmácsolásában kelnek életre: a világ új kedvence, Jennifer Lawrence mellett a fiú nem más, mint Chekov a ST-ből, Anton Yelchin. Nem rajtuk múlt, inkább a forgatókönyvön. Mint ahogy Walter karaktere sem Mel Gibsonon ment el – kvázi tényleg lehet tekinteni ezt a filmjét egyfajta vezeklésnek, ahogy azt olvastam valahol -, ő kiváló skrizofén lett: egyszerűen az egész helyzetben nem elnyomták az írók a komikum lehetőségét, hogy valami fene nagy dráma kerekedjen belőle. Így azonban állandóan Gollam jelenete járt a fejemben, nevezetesen a „Menj el és ne gyere többet vissza” képsor, ami mégiscsak 5 perc volt 80 helyett ( a hódtól megszabadulás pedig egy feleslegesen túldramatizált jelenet lett, ami ugyan ott, akkor hatásos  volt – csak utána gondolkodik el az ember, mekkora baromság). Jodie Foster a rendezés mellett nem tett túl sokat hozzá a filmhez, a játékgyár elnöknőjének viszont kimondottan örültem: Cherry Jones, a 24 női elnöke mindig is kedvencem marad.

A Hódkórosról azonban ezt nem tudom elmondani. Nevetni nem igazán tudtam rajta, Walter figurája, az egész felvázolt szitu pedig annyira valószerűtlen, hogy inkább idegesített, mint meghatott volna. Ha valaki nem tudja levenni a kezéről a plüssfigurát, az bolond. Bolondokat pedig a bolondokházába!
Tekintve, hogy már több, mint két éves a film, s hazai megjelenésről még csak hírmorzsa sincs, innentől kezdve én már nem bánom, ha nem is jelenik meg. Megvenni ezt sem kell.




60%


.

R2-D2 írta:

A hódkóros

Nevetni nem igazán tudtam rajta, Walter figurája, az egész felvázolt szitu pedig annyira valószerűtlen, hogy inkább idegesített, mint meghatott volna. Ha valaki nem tudja levenni a kezéről a plüssfigurát, az bolond. Bolondokat pedig a bolondokházába!

60%

Cipőt meg a cipőboltból  !

Én úgy egy éve láttam, és már akkor sem értettem, hogy ebben mi a vígjáték; egy mocskos szájú plüsshód?! Szimbolikus-szatirikus drámaként viszont nem volt rossz, de annyira nem volt maradandó, hogy talán írni is elfelejtettem róla, a filmmel együtt. Leginkább azért, mert két másik filmet is láttam már hasonló alaphelyzettel... pontosabban hármat, de arra aztán tényleg igaz, hogy "Bolondokat a bolondokházába!"   . Az egyik "A bábú" volt Adrien Brodyval és Milla Jovovich-csal, a másik meg a "Plasztik szerelem", ami all-time TOP10-es nálam. Az egyikben egy hasbeszélő bábú, a másikban meg egy guminő volt a "közvetítő közeg", a kommunikációs csatorna, és szerintem mindkettő megmaradt a kedvesen dilis szinten.

Persze a plüsshód sarkított példa, de az, hogy valakinek gátlásai vannak az önkifejezéssel kapcsolatban, félelmei vannak a valós gondolatai és érzelmei kimondásáról, ennek kezelésre egyénileg keres módszert, és hogy ennek nyomán kialakul egy függőség, amitől nem tud szabadulni, azért nem olyan valóságtól elrugaszkodott. New York és Hollywood pszichiátereinek 90%-a ebből él. Csak a hódot be kell helyettesíteni mondjuk a piával meg a droggal, és ezekből még a plüsshód tűnik az ártalmatlanabbnak, ráadásul ez rövid távon is működött, és szerintem annál is jobb, hogy "gyógyszerekkel" leszedálják azt a delikvenst, aki magán is tudna segíteni -még ha így is- csak hogy a társadalomnak ne okozzon annyi problémát. Így is túl sok hatalom van a DSM-V-ben...
.

Niwrok írta:

Persze a plüsshód sarkított példa, de az, hogy valakinek gátlásai vannak az önkifejezéssel kapcsolatban, félelmei vannak a valós gondolatai és érzelmei kimondásáról, ennek kezelésre egyénileg keres módszert, és hogy ennek nyomán kialakul egy függőség, amitől nem tud szabadulni, azért nem olyan valóságtól elrugaszkodott. .

Na ja, de azért az cseppet életszerűtlen, hogy egy igazgató egy plüshóddal a kezén futkos hónapokon át, s senki nem küldi orvoshoz...

Nem is igazán a hóddal volt bajom - felőlem tényleg lehetett volna guminő is -, hanem magával azzal a ténnyel, hogy ezt egy komplett közösség simán elfogadta.

Másrészt meg:

Spoiler:

No erre mondtam, hogy irány a bolondokháza.

R2-D2 írta:

Nem is igazán a hóddal volt bajom - felőlem tényleg lehetett volna guminő is -, hanem magával azzal a ténnyel, hogy ezt egy komplett közösség simán elfogadta.

Spoiler:

A Plasztikban az az igazán érdekes, hogy a közösség nem egyszerűen elfogadja a guminőt, hanem még asszisztálnak is hozzá; felveszik egy butikba kisegítőnek, "énekel" a templomi kórusban, meg ilyenek .

A spoiler alatt írt részre nem emlékeztem, az úgy már azért szerintem is megérdemel egy pár hét kényszerpihit .

Robertson őrmesternek is írod már a "beutalót" ?
.

Niwrok írta:

Robertson őrmesternek is írod már a "beutalót"  ?
.

Ejj, de kíváncsi vagy!!! Írom, legkésőbb éjjel fönn lesz.

.





Mocsok




Kísértenek a bolondok… Megint egy hibbantról kellett filmet néznem, akinek kb. tíz perc után a bolondokházában lett volna a helye, nem a vásznon (illetve a rendőrség állományában)… A Mocsok mindazon előzetes prekoncepcióimat felrúgta, amit a trailere és a netes fogadtatása sugallt: azt nem mondom, hogy nem volt benn némi durvaság, de sokkal-sokkal kevesebb, mint vártam, az egész a legkisebb mértékben nem volt képes megérinteni: erre utaltam a középszerűséggel is. A kezdeti érdeklődés is előbb értetlenkedésbe, majd bosszúságba csapott át, hogy a „fordulat” tájékán véglegesen haraggá terebélyesedjen Az egész inkább maradt meg bosszantó mozinak, mintsem maradandó élménynek…

Kivételesen pedig most nem is azért nem élveztem a filmet, mert a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeztek, hanem mert maga a film, a sztorija volt egy égbekiáltó ökörség. Pontosabban volt itt egyáltalán sztori??? Mi is volt az??? Mi is volt ebben annyira lenyűgöző és mocskos? Az egész egy számolócetlin elfér: egy japán srácot kinyírnak, azt ezt kivizsgáló nyomozás pedig a helyi rendőrségen belől egyfajta hatalmi harccá válik. Ennyi. Tulajdonképp SEMMI nem történik az egész film alatt – leszámítva a főszereplő figura filmes ámokfutását. Ez az ámokfutás ugyanakkor egyrészt szinte élvezhetetlenül szürreálisra, másrészt meg teljesen idiótára sikeredett: az egyes, provokatív jelenetek között jóformán semmi kohézió nincs. A történetet egyáltalán nem mozdítják elő, számomra az egész egy sötétben vagdalkozás a minél nagyobb megbotránkoztatásra és hisztériakeltésre. Merthogy ugyebár McAvoy elmerül a mocsokban – szerintem meg nem, csupán valóságban. Egy elmebeteg naplója… ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor számomra a film a mai civilizációs valóság görbe tükre, megspékelve egy nyilvánvalóan bolond főszereplő bolond magánéletével.

Az, hogy egy alkalmazott (esetünkben rendőr), előléptetése miatt bekavar a társainak, az azt hiszem, minden munkahelyen hétköznapi dolog. E szempontból totál átlagos, amit Robertson karaktere produkál. Mindenki nézzen magába, és gondolja végig a saját munkahelyén lévő viszonyokat: amit itt induláskor kapunk, az maga a valóság. Még nem is volt túl geci a figura, bántani fizikailag nem is bántott senkit, csupán rábeszéléssel, apróbb kellemetlen poénokkal tört utat magának. Az, hogy dugja kollégája feleségét, hogy egy szilveszteri bulin megdugja a kolleganőjét, hogy mindenkit próbál rossz színben feltüntetni, az számomra nem mocskos. Hanem az élet - most majd jön, hogy embergyűlöletem meg végtelen pesszimizmusom van, de ez az igazság. Az én igazságom. Az, hogy szerencsétlen flótás otthon pornófilmre maszturbál – amit bosszankodva hagy abba, amikor a két nő mellé bejön egy faszi, az megint nem meglepő. A „rossz zsaru” sztereotípia, a korrupció, az erőszak pedig megint csak semmi újdonságot nem hozott, milliószor láttuk már ezt más történetekben. Igaz, Skóciában először, de maga jellemrajz, amit Robertsonon keresztül közvetítenek, filmes szempontból ismét csak átlagos (ezt mondjuk nehezen képzelem, hogy lenne ilyen a valóságban, de vásznon teljesen sablonos). S végül maga a drog is az: nem az első, s nem is az utolsó olyan mozgókép, olyan figura, ami az alkohol és a drog hatása alatt éli mindennapjait – e szempontból ez sem nyújt semmi különlegesen kemény, különlegesen mocskos és újszerű figurát. Annyiban tűnik keményebbnek a figura az életnél, hogy egy karakterbe nyomorítottak bele mindent – bár ebben sem vagyok biztos, hogy nincs ilyen.

Szóval ott tartottunk, hogy Robertson alakja (és az egész ötlet) nekem semmi újat nem hozott. Egyáltalán nem volt annyira geci, mint vártam, egyáltalán nem volt annyira kemény, mint gondoltam. Sőt, a haldokló férfinál még emberséget is volt képes mutatni (önmagában az egész alakot sokkal emberibbnek tartom, mint néhány idealizált filmes karaktert), ami bizony azt érte el, hogy messze nem lehetett nem szeretni… aztán ahogy haladunk – mit haladunk, össze-vissza ugrálunk - előre az időben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy itt semmi másról nincs szó, mint polgárpukkasztásról. A rengeteg káromkodás, az ordenáré, provokatív viselkedés, a felesleges hokizások mind csak ezt a célt szolgálták, miután pedig az alkotók megérezhették, hogy ez bizony unalmas is lehet a végére, bedobták a nagy fordulatot…

Amitől szó szerint majd eldobtam az agyam – negatív értelemben. Megint egy skrizo… Anyám… SEMMI, semmi alapja nem volt, az egész borzasztóan lóg a levegőben, számomra a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb csavarja. Ezt, így nem észrevenni???? Komolyan? Ökörség ökörség hátán… no persze, próbáltak megvezetni, de nem rávezetni: a szőke nős képsorok sok mindent sejtettek, csak ezt nem. Hogy aztán a finálé abban az elhagyott épületben maga legyen a kabaré… Robertson itt bizonyította számomra végleg, hogy semmi különleges nem volt, szimplán csak egy szegény idióta, aki nem a saját mocskába fulladt bele, hanem a saját bolondságába…

Furcsa, hogy James McAvoy második filmje jár nálam így idén (első a Transz volt). Talán mindkettőben a szürreális látványvilág, meg az agyakban tett látogatások tették fel az i-re a pontot. Mindazonáltal az tény, hogy a színész valóban jól játszik (mondjuk ez hálás szerep is), a figura önmagában jól kidolgozott. Messze nem Mocskos zsaruk szint, de jó. Kinézetének átalakulása, a pusztulás remekül meg van csinálva. Örültem Jamie Bellnek is, bírom azt a srácot, mint ahogy Jim Broadbentnek is, aki legutóbb a Felhőatlaszban nyújtott maradandót. Történet helyett karakterfilmként nézve szinte hibátlan a mozi, mindenkinek megfelelő súlya van – de hát a mozi elvileg történetet kellene, hogy elmeséljen, itt meg én azt nem találtam.

A provokáció pedig önmagában is eladhatna egy filmett, ha kellően humoros formába van csomagolva. Ha úgy vesszük, a Movie 43 ennél sokkal mocskosabb volt, azt nagyjából végig is tudtam röhögni, itt azonban Robertson élete túlságosan is komolynak volt beállítva: egyetlen poén volt, amin nevetni tudtam, mikor is a lufis kiskölökkel találkozott. Azon kívül én semmiféle fekete humort nem láttam – mint már írtam, csupán egy beteg emberen keresztül kivetített civilizációs szatírát. A sok maszturbálás, dugás, drog és pia nem tett még soha semmit jó filmmé, az itt menet közben felvett fekete harisnya pedig egyértelműen a zárt osztályra száműzte nálam Robertsont meg az egész moziját. Ez sajnos a Trainspottingnak a cipőjét sem viheti, hiába hivatkoznak rá…

Nem nézhetetlen, kevesebb látomással, a fordulat nélkül jó kis társadalomkritika is lehetne: a film egyes elemei ugyanis rendesen visszaköszönnek a való életben. Tessék csak elmenni egy dizsibe, aztán valahogy belenézni a fiatalok mindennapjaiba…



60%




.

R2-D2 írta:

A hódkóros

60%

A kritika után én alacsonyabb pontszámot vártam volna. Amúgy jó írás, bár a film iránt nem keltette fel az érdeklődésemet.

R2-D2 írta:

Mocsok

60%

Hogy van munkahelyi furkálódás, hogy emberek félredugnak a legjobb barátjuk feleségével, és hogy vannak drogosok, akik a gátlásaikat, önmérsékletüket vesztve keserítik meg a társadalom tagjainak életét? Lehet. Szerencsére azért olyan munkahelyem még nem volt, ahol a kollégák szexuális önbecsülését igyekeztek porig rombolni, és a legjobb barátok felesége is legfeljebb a kölcsönös vonzalom vagy a titkos viszony izgalma miatt lesz megdugva, nem azért, hogy a barát (is) szarul érezze magát. Ami ebben a filmben van, azért nekem kicsit többnek tűnt, mint "rossz színben feltüntetés".

Hány és hány világirodalmi alkotás lenne akkor igencsak rövid, ha minden bolond a bolondokházában végezné, például a Hamlet  :

"ELSŐ SZÍN

Helyszín: Bolondokháza bejárat
Hamlet kényszerzubbonyban be, Ápoló 1. és Ápoló 2. kíséri, Ápoló 3. várja őket az ajtóban.

Ápoló 3.: (rezignáltan, a papírjaiba temetkezve): Helló! Na, meghoztátok végre a dán királyfit? Vigyétek a kettes kórterembe!

- VÉGE -"

De a filmeknél dettó. Nem készült volna el a Mementó, a Gépész, a Drive, a Plasztik szerelem, és még száz másik. Az "ép ész" nagyon hasznos tud lenni, de nincs benne feszültség, nincs érzelem, arról nem lehet írni, filmet csinálni, drámai, művészeti kihívás legalábbis biztosan nincs benne.

A történet, amit egy film elmesél, sokféle lehet, és ez néha csak annyi, hogy van egy központi karakter, és hogy az mit tesz, és miért teszi. Ezekre is van "saját" kifejezésem  , a "pszicho-monodráma", leg(el)ismertebb képviselője nálam a Gépész, amiben elsőként volt emlékezetesen érdekes, hogy mint valami "visszafejtő mérnök", a bemutatott apró jelekből és utalásokból összerakjam, hogy Trevor miért olyan, amilyen, és mi történt egy évvel a film előtt. Ott sem a film eseményei adták az igazi történetet, hanem a balesettől tartó egy év, és mindaz, amit bemutattak, csak következmény volt, egy rejtély, aminek meg lehet keresni a kiinduló okát, a gyökerét.

"Őrült beszéd, de van benne rendszer"... néha nekem ez is elég fogódzónak, vagy az elismerésem, tetszésem kiváltására.

Spoiler:

Szóval tőlem biztos nem "jön", hogy embergyűlöleted meg végtelen pesszimizmusod van. Talán csak kevésbé vagy fogékony és érzékeny az emberi drámákra a vásznon, mert ugye nem vagy még műkedvelő "pszichomókus" sem . Talán csak félrevitt a Trainspottingra utalás, és annak egy modernebb változatát vártad és kerested a Mocsokban, pedig az inkább a Brooklyn mélyén és a Rázós környék lehet. Talán csak egyszerűen nem tetszett, és bár hosszan próbáltad ezt nekünk megmagyarázni, ennek oka a múlt homályába vész, és nem is kell vállalkoznunk ennek "visszafejtésére"...

Azért érdekes, hogy egyfelől túlzásnak tartod, amit Robertson csinált, másrészt meg lefitymálod, hogy annyira azért nem durva, mint vártad, hogy amit csinál, az alig több, mint "rábeszélés" meg "apróbb kellemetlen poénok". Na most képzeljük el egy pillanatra, hogy hova száműzted volna szegény Robertsont, ha olyan durva lett volna, mint vártad  ...
.

Niwrok írta:

Hány és hány világirodalmi alkotás lenne akkor igencsak rövid, ha minden bolond a bolondokházában végezné, például a Hamlet  :

Néhánynak nem is ártana...

Niwrok írta:

... a "pszicho-monodráma", leg(el)ismertebb képviselője nálam a Gépész, amiben elsőként volt emlékezetesen érdekes, hogy mint valami "visszafejtő mérnök", a bemutatott apró jelekből és utalásokból összerakjam, hogy Trevor miért olyan, amilyen, és mi történt egy évvel a film előtt. Ott sem a film eseményei adták az igazi történetet, hanem a balesettől tartó egy év, és mindaz, amit bemutattak, csak következmény volt, egy rejtély, aminek meg lehet keresni a kiinduló okát, a gyökerét.

Spoiler:

Azért a Gépész meg a Mocsok számomra nem ugyanaz a kategória. Robertson lehet, hogy szenved, de saját szenvedését másra ennyire kivetíteni már klinikai eset. Az, hogy otthon mire veri a f*szát, nem számít - filmes szempontból viszont kellően provokatív - viszont közveszélyessége miatt számomra beteg. A Gépész legalább csak önveszélyes volt, ha jól emlékszem.

Niwrok írta:

Azért érdekes, hogy egyfelől túlzásnak tartod, amit Robertson csinált, másrészt meg lefitymálod, hogy annyira azért nem durva, mint vártad, hogy amit csinál, az alig több, mint "rábeszélés" meg "apróbb kellemetlen poénok". Na most képzeljük el egy pillanatra, hogy hova száműzted volna szegény Robertsont, ha olyan durva lett volna, mint vártad  ...

Lehet, félreérthető voltam: a film jeleneteit érzem túlzásnak, azt a sok direkt obszcén és feleslegesen hatásvadász jelenetet, amivel operál  rendező. Továbbra is állítom, önmagában Robertson tettei annyira nem voltak durvák - most mondhatnám, hogy a drogot leszámítva láttam már, hogy csinálják ki egymást kollégáim, láttam, hogy üzlettársam a legjobb barátjának a feleségét dugja - nekem kellett falaznom -, az alkohol hatásait meg ugye elhiszed, mennyit láttam. Szerencsére nem láttam, otthon ki mire hokizik, de a folyamatos, nyilvánvaló gonoszságból végrehajtott ugratások tömkelegét láttam élőben.

Egyszerűen, ha valaki ennyire képtelen feldolgozni azt, amit kap az élettől, annak orvosi segítségre van szüksége. Mert ha nem, akkor rázúdítja haragját a világra, meg harisnyát kezd hordani. Kvázi megbolondult...

S még valami: ahogy a Transznál sem, itt se jött be a szürreális képzelet világa (annál a fejnél én is megijedtem), valahogy az egész filmélményemet lerontotta.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Azért a Gépész meg a Mocsok számomra nem ugyanaz a kategória. Robertson lehet, hogy szenved, de saját szenvedését másra ennyire kivetíteni már klinikai eset. Az, hogy otthon mire veri a f*szát, nem számít - filmes szempontból viszont kellően provokatív - viszont közveszélyessége miatt számomra beteg. A Gépész legalább csak önveszélyes volt, ha jól emlékszem.

Egyszerűen, ha valaki ennyire képtelen feldolgozni azt, amit kap az élettől, annak orvosi segítségre van szüksége. Mert ha nem, akkor rázúdítja haragját a világra, meg harisnyát kezd hordani. Kvázi megbolondult...

Spoiler:

Nem jól emlékszel .

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Meg azt is értem, hogy vannak dolgok, amit az ember már nem szeret viszontlátni a vásznon is a saját életéből és múltjából.

Biztosan van benne ilyen "hátsó" érzet is, de azt hiszem, itt csak másodlagos volt. Az egész moziban nem éreztem az összetartó erőt - ahogy írtad, Robertson szenvedésésnek kivetülését - csupán egymás mellé hányt, felesleges(en provokatív) képek sorozatának érzékeltem.

Mindezek mellé számomra a "csavar" sem úgy jött le, ahogy Neked, hanem egy kikínlódott kötelező fordulatnak - aminek az égvilágon semmi előzménye nem volt.

No de mindegy is: végre valami, amiben nem értünk egyet. Ahogy ez tulajdonképp várható is volt.

.




Insidious 2




Az első epizód bizony nem volt a kedvencem. Tulajdonképp a végéig még azzal is elvoltam -, no de ott a finálé, egy bizonyos démonhoz köthető jelenetek szinte lenullázták a moziélményt. Aztán olvastam, hogy a második részben ilyen már nincs, úgyhogy kissé bátrabban vágtam bele a folytatásba…

Amit egyáltalán nem bántam meg. Kifejezetten kellemes másfél óra volt – már ha lehet ilyet mondani egy horrorfilmre -, amiben az előző epizód hibáit próbálták elkerülni. Érezhetően jobban odafigyeltek arra, hogy már az első percektől valódi feszültség telepedjen a képernyőre, gyakoribbak és hatásosabbak az ijesztgetések – s a finálé is lényegesen kisebb baromság lett. Induláskor a Lambert család múltjában járunk, amikor is a kis Josh képességeit próbálják elnyomni. Kimondottan jó, feszült képsorok – ráadásul egy fura, de nagyon jó csavarral később fontos szerepet is kapnak. Összekötésnek a két mozi közé kiváló, picit kiszakít ugyan az események folyamatosságából, de illik a képbe. Mert tulajdonképp ugyanott folytatjuk, ahol az előző epizód végén abbahagytuk – jó franchise-hoz való módon. A kis család életében (ami már ki van egészülve a nagyival is) szellemek ismét előjönnek, a zongora csak úgy megszólal, a gyerekjáték beindul, a kisbaba meg kiesik az ágyból… az egész mozi hangulata, beállításai nagyon el vannak találva, története kiválóan építkezik az előzményfilmre: ugyanakkor, ha jól belegondolok, valóban megáll önmagában is a lábán. E tekintetben az Intercom döntésében mégiscsak volt ráció…

A film már az elején sokkal horrorosabb, mint előzménye volt, a hatásvadászat kiválóan működik (sokan, sok helyen szidják az ijesztgetés mai kori stílusát, a kép és hanghatással, de szerintem meg elengedhetetlen kelléke egy horrornak), a feszültség lényegesen jobban tapintható, mint korábban. Dalton helyett ugyebár Josh kerül előtérbe, s ahogy megyünk előre a történetbe, úgy derül ki a családra leselkedő valódi veszély: legnagyobb meglepetésemre még átgondolt történte is van a filmnek, igazi érzelmi töltettel rendelkező karakterekkel. Jó volt, na, a nyomozás, ahogy az öreg, Carl képbe kerül, ahogy Parker szerepe nyilvánvalóvá válik, ahogy ezt az egészet ütős horror elemekkel kifejtik, az nagyon tetszett. Csupán csak a finálét nem sikerült ismét nálam hasonló színvonalúra hozni: úgy néz ki, Wan mesternek különös víziói vannak, amiket én nem minden esetben tudok befogadni…

Tény, hogy ez a mozi is (ugyan, melyik horrorfilm nem?) kliséket és sablonokat használ. A háttérben elfutó szellemek, a hirtelen bevillanó képkockák szinte minden ilyen film elengedhetetlen kellékei, ezért nem is tudok mérges lenni (ezért nézem őket), viszont az ismét csak „éjszaka, elemlámpával felderített elhagyott épületek” megoldás miatt bosszús vagyok. Ennél kicsit lehettek volna eredetibbek is. Hogy aztán persze a nagyi, és társai, egy átremegett éjszaka után fitten szervezkedjen a családfő ellen. Ehh… A piros ajtó mögötti események ugyanakkor tetszettek, különösen az asztrális síkon tett időutazás. Ilyet talán még nem is láttam, zseniális ötlet. A nyöszörgő, kapálódzó szellemekből talán kevesebb is elég lett volna, de összességében – ha elfogadom azt a világot, ahova Josh és Dalton képes eljutni (talán ez a legnehezebb számomra ebben a francise-ban) – most működött a sötétség birodalma is. Szerencsére a patás ördög nem volt jelen, a transzvesztitává változtatott fiú és annak anyja épp elég volt.

Azt még ugyan nem döntöttem el, hogy a komplett első részes szereplőgárdát jó volt-e belesűríteni a moziba, de ha úgy vesszük, hogy a Chapter3 egy új fejezetet nyit és ez egy kerek duológia a Lambert családról, akkor talán érthető. Ha viszont az új csapásirányt nézzük, s Elise lesz a sorozat lelke, ebből még bármi kisülhet. A Chapter2 mindenesetre lezárt valamit, különösen előzménye tekintetében kiválóan tette, s kedvet csinált a folytatáshoz is.



80%



.

.




1984




Mikor tegnap vége volt, az jutott eszembe, hogy ez egy roppant fontos mondanivaló volt egy roppant unalmas filmben. A filmet még a múlt században láttam ugyan, de vontatottságára már nem emlékeztem, sőt mi több, a lány szőrös muffjára sem (ez a nagyobb baj, azt hiszem).

Szóval Orwell könyvének harmadik megfilmesítése 1984-re datálódik (mily érdekes), az által a Michael Radford által, aki számomra teljesen ismeretlen rendezőként gyakorlatilag semmi fontosat nem tett le az asztalra. Nem állítom, hogy a film azért olyan, amilyen, mert ő dirigálta, de valami szerepének csak kellett benn lenni. Hamarosan megnézem majd ennek a műnek egy másik megközelítését, a Brazilt is, kíváncsi vagyok, Terry Gilliam hogy nyúlt hozzá a témához… az orwelli témához, az 1948-ban megírt disztópikus világkép témájához. 65 évvel később egyébként megdöbbentő, hogy a könyv mekkora jelentőségű lett, mennyi hivatkozási alapot nyújt még ma is különféle feldolgozásokban – no meg hogy mennyire képes mai is aktuális lenni. A diktatúra torz tükörképeként örökérvényű alkotás – s bár alapja írásakor a hitleri és sztálini hatalom volt aktuális, érdekes volt a mai viszonyokra kivetíteni az egészet…mindenekelőtt természetesen Észak-Koreára.

Ahogy kezdődött a film, az archív képsorok, a propagandaszöveg a TV-ből (bajszos bácsi=Sztálin?) elgondolkodtatott, mit is nézek… a sztálinizmust? A hazai Rákosi-érát? A náci ideológia sajátosan továbbfejlesztett változatát? Esetleg Kínát, pár évtizeddel ezelőtt? Észak-Koreát egyfajta zseniális jövőbeli látomás keretében??? Tulajdonképp mindegy is: az 1984 egy kórkép a diktatúráról, függetlenül időtől és helyszínektől. Az állam, annak pártja, az Ingsoc (nyilvánvaló brit áthallással) saját képére formálja az állampolgárait. Annak főnöke, a Nagy Testvér pedig a gyakorlatilag minden háztartásban elhelyezett TV-készüléken keresztül, visszacsatolt módon mindent figyel. Tilos a gondolkodás, a szerelem, a szabadság, a társadalom tele van besúgókkal és árulókkal, az elkapott gondolatbűnözőket pedig kivégzésük előtt agymosásnak vetik alá… Főszereplőink, Winston és Julia szerelme így totál drámára van ítélve – tudják ezt ők is -, mégis, a lopott együttlétek szabadsága miatt az életüket is kockáztatják. Hiába írta Winston:  
"A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik."
- ennek ára van. Ebben a világban ez következik belőle.

Ezek után nem is csoda, hogy a film csak 1993-ban jutott el hozzánk.  Kizárt dolog, hogy akár a gulyáskommunizmusban is ezt itthon le lehetett volna vetíteni: már csak a folyamatos elvtársozás miatt sem. Érdekes mindazonáltal, hogy egy angol író a háború után ír egy művet gyakorlatilag a kommunista diktatúráról, amit mintha az akkori vezetők tananyagnak is tartottak volna: a rengeteg elhurcolt ember, az ÁVH, sok minden bizonyíték erre. Lehet, Rákosi apánk szekrényén ott állt a könyv és gyakran forgatta? De mindegy is: elmélkedésem tárgya mindösszesen az, hogy – akárcsak manapság -, a nyugati világ politikusai, nézői az otthonuk melegéből mosolyogva nézték/nézik ezt a mozit, értékítéleteket mondanak egy rendszerről – aminek soha nem voltak átélői… Az 1984 (s továbbiakban maradjunk a filmnél) a keleti blokk országaiban sokkal nagyobb hatást kellett volna, hogy kiváltson, sokkal mélyebben kellene, hogy megérintse a nézőket. Ahogy engem: mondanivalójával sikerült is – kár, hogy monotonitása miatt az egész meglehetősen nehezen befogadhatóvá sikerült.

A minimalista színvilág, a pusztulat képei, a rengeteg híradóbejátszás, még a szöveg, annak hanghordozása is ezt erősíti. A két főszereplő, a lány és a férfi végtelenül unalmas figura, nagyon érzelemmentes játékkal, még O’Brian, a hatalom embere talán a legemocionálisabb mind közül. Az egész mozi egy végtelenül szürke, monoton képi világú látomás, ahol még a szerelmi légyott hangulata is nyomasztó - ebbe hoz üdítő színfoltot Julia (Suzanne Hamilton meztelenkedése, a 80-as évekbeli dizájnnal). Nem tudom, szükséges volt-e ennyire deprimálóvá tenni a film stílusát, viszont a végig inkább egy művészfilmben éreztem magam. Hosszú snittek, lassú kamera- és ember  mozgás, az egész nekem úgy hatott, mint egy hangoskönyv. Mintha a látott képi világ csupán illusztrációnak szolgálna a mondanivalóhoz, mintha nem is lenne más dolga egy filmnek, mint gondolatokat közvetíteni. És ez azért nem egészen van így…

Az 1984-et mégsem írom le teljesen. Borzalmasan erősek azok a gondolatok, amiket közvetít, ezek képi világa is megfelelően van alátámasztva. Richard Burton, John Hurt kiválóan játssza szerepét, az egész mozi egy bizonyos koncepció mellett remekül össze van rakva. Kár, hogy önmagában ez a koncepció számomra meglehetősen unalmas mozit eredményezett. A gondolatisága ugyanakkor átjött – értem, részben átéltem.

Küldök is egy példányt Kim Dzsongun-nak...



Film: 60%

Tartalom: 100%




.

R2-D2 írta:

Insidious 2

Azt még ugyan nem döntöttem el, hogy a komplett első részes szereplőgárdát jó volt-e belesűríteni a moziba, de ha úgy vesszük, hogy a Chapter3 egy új fejezetet nyit és ez egy kerek duológia a Lambert családról, akkor talán érthető. Ha viszont az új csapásirányt nézzük, s Elise lesz a sorozat lelke, ebből még bármi kisülhet. A Chapter2 mindenesetre lezárt valamit, különösen előzménye tekintetében kiválóan tette, s kedvet csinált a folytatáshoz is.

80%

Mivel közvetlen folytatás, és a két epizód között kb. másfél óra telik el, így nem is nagyon volt más választásuk, mint visszahozni a teljes csapatot  . Az Intercom meg részemről tehet egy szívességet, ha a DVD-kiadásra sem pótolják az első részt, mert bár a film jelentős része megáll magában, de pont az apró átkötések, megmagyarázások, az ismerős arcok teszik a kettőt szerves egésszé.

Ha még neked is 80%, akkor talán már nem kérdés, hogy nekem miért TOP10-es  . Nekem még az antológia-jelleg is bejött, mint egy kis horror-panoptikumban kísérjük végig a klasszikus helyszíneket és sztorikat, amiből még olyanok is visszaköszönnek, mint a Psycho vagy a Ház a Kísértet-hegyen.
.