R2-D2 írásai 1.0

R2-D2 írta:

Equlibrium

Az Equilibrium tehát egy évtized után is megállja a helyét, egyedi akciófilm, súlyos társadalmi mondanivalóval. Az eltelt 11-12 év csupán annyit fakított rajta, hogy esetleg nem tartom zseniálisnak, csupán nagyon jónak.

Nagyrészt én is így gondolom, ahogy leírtad, bár már évek óta nem néztem újra. Az egyetlen ellenpont talán a gun-kata, azon már akkor is inkább csak mosolyogtam...

A "Christian Bale felfedezése"-pillanat nekem a Gépésszel jött el, amit talán azóta nem is múlt felül, pedig szinte mindent láttam már tőle.

És ha érdekel, milyen lenne az érzelmek, a művészetek és a szerelem nélküli világ, akkor ajánlom olvasásra a Szép, új világot, ha még eddig nem tetted volna... vagy várd meg, amíg előbb-utóbb írok róla  .
.

Niwrok írta:

Nagyrészt én is így gondolom, ahogy leírtad, bár már évek óta nem néztem újra. Az egyetlen ellenpont talán a gun-kata, azon már akkor is inkább csak mosolyogtam...

A "Christian Bale felfedezése"-pillanat nekem a Gépésszel jött el, amit talán azóta nem is múlt felül, pedig szinte mindent láttam már tőle.

És ha érdekel, milyen lenne az érzelmek, a művészetek és a szerelem nélküli világ, akkor ajánlom olvasásra a Szép, új világot, ha még eddig nem tetted volna... vagy várd meg, amíg előbb-utóbb írok róla  .
.

A Szép új világot TERMÉSZETESEN olvastam - még gyerekkoromban.

A gun-kata pedig naná, hogy mosolyogtató, de valahogy illik ebbe a filmbe. És külön jó pont, hogy kiatáltak valami újat és azt meg is tudják/akarják magyarázni.

R2-D2 írta:

A Szép új világot TERMÉSZETESEN olvastam - még gyerekkoromban.

Ha úgy adódik, szerintem olvasd újra... Én a húszas éveimben olvastam, és felnőtt fejjel hátha te is legalább annyi mindenre ismersz rá a mai világból benne, mondjuk a médiával kapcsolatban, mint én    ... És még mindig nehezen térek napirendre felette, hogy ezt Huxley 1931-ben írta, amikor még a tévé is kísérleti fázisban volt...

.





Sherlock S2




Először arra gondoltam, szimplán csak annyit írok, hogy olvassátok el EZT, mert semmi újat nem tudok hozzátenni. De aztán erőt vettem magamon, s mégis szavakba öntöttem gondolataimat a maroknyi olvasótábor számára…

Szóval. A Sherlock S1 egészen kiváló évadra sikeredett, rengeteg újítással – már csak a kort tekintve is -, rengeteg áthallással a Guy Richie féle feldolgozásokkal, három baromi jó kis történettel és nagyszerű karakterekkel. Normális esetben az ember talán idegeskedhetne, hogy a második évad megugorja-e ezt a szintet, de érdekes módon nekem eszembe sem jutott aggódni. Fixen tudtam, hogy lesz olyan jó, mint az első, hogy pontosan olyan lesz, mint az első - sőt, egy idő után pont ezt kezdtem kényelmetlennek érezni… Feltételezve tehát, hogy senki nem a második évaddal kezdi a sorozatot, így a kötelező háttér felvázolásától eltekinthetünk (XPRESSEN olvashattok róla), s nekieshetünk a három különböző történetnek.

Irene Adler (Botrány Belgráviában)

Az első évad fináléja viszonylag hamar rövidre van zárva, hogy aztán utána egy kimondottan aktuálpolitikai szálon indulva merüljünk el az új történetben – no meg az új Irene (Lara Pulver) bájaiban. Az sztori kellően csavaros, a nő kellően veszélyes, Holmes meg kellően zseniális. Mint mindig. Az epizód megfelelő keveréke a humornak és a rejtélyeknek – ráadásul nekem ez a ránézős, mozaikszerű-jellemrajzos személyiség kirakósdi mindig is tetszett. Itt jön a képbe ugyebár Irene alkalmi ruhája – ami egyszerűen zseniális ötlet. Pörgős, feszes másfél óra, s ha eseményei nem is hasonlítanak konkrétan a Downey Jr. féle mozik eseményeire, karaktereire, azok viszonya, viselkedése kétségkívül hasonlít. Szerencsére az utolsó képsorok borzasztó giccses és nyakatekert eseményei sem tudták lerontani a másfél óra élményét.

A Sátán kutyája (A Baskerville-i véreb)

Hagyomány? szerint a második epizód a leggyengébb minden évadból. A fene sem tudja. Az egyik leghíresebb Doyle-írás adaptálása szerintem kiválóra sikeredett, bár kétségkívül van egy szürreális hangulata. Viszont ha azt nézzük, mi is az egész lényege, akkor meg tökéletesen illik az epizódhoz. Talán valóban kevésbé szórakoztató, kevésbé sherlockos, mint a korábbiak, de szerintem pont az írók gondolták úgy, hogy önmagában a novella is teljesen külön fejezetet érdemel, külön hangulattal. Tetszett az új környezet, tetszett, hogy továbbléptek – az egyébként már az első fejezetben meglebegtetett úton: Holmes sem földönkívüli, ő is emberből van, ő is tud bizonytalan lenni, tud félni, tévedni. Sőt talán szeretni is…

Árnyjáték (A Reisenbach-vízesés)

Avagy Moriarty és a többiek… Nem véletlenül írtam a Guy Richie film címét, ez az epizód gyakorlatilag ugyanarról szól, csak teljesen máshogy felöltöztetve. Moriarty és Holmes macska-egér harcáról, a két zseni (vagy őrült) játszmájáról, ahol bizony Holmesünk alulmaradni tűnik. Már az első képek zseniálisak, Moriarty az üvegkalitkában mindent visz, de ahogy felépíti a csapdát Holmes körül, ahogy egyre szorosabbra húzza a hurkot, az nagyon tetszett. Andrew Scott parádésat alakít, nekem innentől valahogy mindig is ő lesz a MORIARTY - még ha rendesen át is van értelmezve a figurája, akkor is. A finálé meg? Gondolom, senki nem hitte, hogy Holmesünk végleg eltávozik, de azért kíváncsi vagyok, ezt hogyan magyarázzák meg – úgy, hogy hiteles és hihető is legyen.

Bár közel másfél év csúszással néztem ezt az évadot, de egyáltalán nem bánom. Már csak azért sem, mert rögtön tudom folytatni a harmadikkal, mivel annak is vége már: a S2 pontosan hozza azt a magas szintet, amit a S1 után elvár az ember. Ugyanakkor valami érdekes folyamat is elindult, a Sherlock sebezhetővé tételével, érzelmei felfedezésével kicsit kiszakítottak a természetfeletti képességekkel rendelkező magándetektív mítoszából. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből – végén még embert csinálnak belőle. Nem biztos, hogy az jó lesz, de a sapka mindenestre kiváló poén.



.

R2-D2 írta:

Point break

Erre csak annyit mondanék: Te még sosem áááááázzzzttááállll lövöldözés közben?
A film számomra is kedvelt, Az akció jelenetek baromi jók amikor pedig az utolsó bankrablást látjuk az nagyon nagy és az utána következő hajsza!
Szóval én is csak ajánlani tudom mindenkinek aki szereti az akció filmeket vagy a 90-es évekbeli filmeket vagy ezeket együtt!


.

Mr. White írta:

Erre csak annyit mondanék: Te még sosem áááááázzzzttááállll lövöldözés közben?
A film számomra is kedvelt, Az akció jelenetek baromi jók amikor pedig az utolsó bankrablást látjuk az nagyon nagy és az utána következő hajsza!
Szóval én is csak ajánlani tudom mindenkinek aki szereti az akció filmeket vagy a 90-es évekbeli filmeket vagy ezeket együtt!

Bocsi, kicsit átszerkesztettelek, de így kevesebb helyet foglal.

Amúgy üdv köreinkben!!!

.





Sherlock S3




Ami első pillanatban eszembe jutott az évad vége után, az egy hatalmas kérdőjel… WTF? Mi volt ez? Mi volt ez a finálé, egyáltalán mi volt ez az egész évad??? Hol van az a zseniális nyomozós-detektíves sorozat, amit annyira megkedveltem? Hol van az alaposan kigondolt, csavaros történet???

Kicsit furcsán viszonyulok a harmadik évadhoz, mert bizony nem jött be maradéktalanul az alkotói szándék, a második évadban elindított karakterközpontú történetvezetés. Sokkal jobban bírtam az esetközpontú szálat, ahol egy-egy epizód egy-egy bűntény megoldása, ahol Holmes barátunk zseniális megfigyelőképességét kihasználva rakja össze a képet, oldja meg a megoldhatatlannak tűnő eseteket is. Ezzel szemben ez az évad tele van értelmetlen eseményekkel, megalapozatlan (kvázi erőltetett) csavarokkal, szürreális képi világgal. Nem mondom, hogy nem tetszett, mert az adott másfél óra minden esetben szórakoztató volt – viszont, ha viszonyítunk a korábbi évadokhoz, messze ez volt a legátgondolatlanabb, legkísérletezősebb, legidegesítőbb. Ez nem az a Sherlock, aminek indult az elején…. No de nézzük csak sorban.


The Empty Hearse

Valahogy természetesen vissza kellett hozni Holmest a Reisenbach-vízesés után. Azonban míg az előző nyitányban kb. tíz perc alatt összekötötték az évadokat, itt egy egész rész megy el erre a töketlenkedésre. Már akkor csóváltam a fejemet, ahogy és ahonnan nyomozónk előkerül – indoklása meg a finálé tükrében igencsak sántít -, aztán csak tetézte ellenérzésemet, az egész epizódban Johnnal folytatott civakodása. Nekem mindkét vizionált megmenekülés sántít, az egész epizódban ötletelést éreztem az írók részéről, mintha nem igazán találták volna meg, mit is akarnak kihozni a szituból… No meg arról ne is beszéljünk, hogy terroristafenyegetés??? Most komolyan??? Holmes így egy sima CIA elemzővé degradálódik, minimális megoldásokat villantva fel a korábban megismert technikájából. Izgalmassággal, poénokkal nincs gond, de a sorozat gondolatisága, hangulata eléggé messze került az eredeti koncepciótól... A kapkodásra pedig legjellemzőbb, hogy az utolsó 10 másodpercben bevillantott „évados” főgonosz a második részben nulla szerepet kapott  - semmi értelme nem volt annak a vágóképnek..


The sign of three

Eddig mindig a második epizód volt a leggyengébb – nos, megkockáztatom, sherlockosság szempontjából itt ez lett a legerősebb. Az epizód második felében a tárgyalótermes rész iszonyat király, ahogy kideríti, ki az áldozat és ki a gyilkos, az nagyon tetszett. A környezet és a felvezetés ehhez már kevésbé: önmagában nem az esküvővel van bajom, hanem azzal a rengeteg iszonyat felesleges résszel, amit hozzátettek. A legénybúcsú csak egy ideig poén, Holmes ünnepi beszéde, a karakter viselkedése inkább kínos, az egész ceremónia sorozatidegen volt számomra. Azon belül a rejtély, a több esemény összekapcsolása nagyon jól sikerült – még akkor is, ha már itt picit so(k)knak  éreztem az elmepalotás dolgot…


His Last Vow

Ami aztán a harmadik részben totál kiterjesedik. Az elmepalotából elmebetegségbe hajló történt lesz… Az új ellenség, Magnussen számomra  egy totál sorozatidegen figura: amellett, hogy egy undorító patkány, a szó szoros értelmében nem bűnöző. Információkkal kereskedő, végletekig unszimpatikus, befolyásával visszaélő valaki – akárcsak egy mai politikus -, de nem egy klasszikus értelemben vett ellenfél Sherlocknak. Moriarty a maga közveszélyes  elmebajával sokkal jobb figura volt, ez a nyálas majom nem az. Már az elején nem is értettem, mit keres Sherlock abban a házban (felesleges meglepetés 1), mint ahogy azt sem, miért vállalja az ügyet. Ja, és megint úgy, hogy John, miután sikeresen kibékültek, majdnem kimarad… A pisi a kandallóba feleslegesen hatásvadász, de a mélypont nálam Magnussen irodájában jött el. Az az elmepalotás önmegmentő keringő borzasztó volt, mint ahogy a fekete ruhás betörő személyére épített csavar is (felesleges meglepetés 2) Semmi az ég világon ezt meg nem alapozta, semmi jelentősége nincs – csupán csak annyi, hogy elmondhassák az írók, hogy na, milyen csavart kreáltunk? A finálé, Holmes tettével számomra tök logikus és életszerű, még ha erkölcsileg kérdéses is: bár már megint abba a francos elmepalotában járunk. Egyébként sajna az egész évadra jellemző ez „másvilági” látásmód, túl sokat vagyunk valaki agyában, túl szürreális lett az egész. Mégis, az utolsó képsor meg aztán végleg betette a kaput: számomra a halott az halott, s utálom, ha az írók annyira korlátoltak, hogy nincs jobb ötletük, mintsem kiírt karaktereket visszahozni (felesleges fordulat 3).

Ahogy olvasható, nincs túl jó véleményem az évadról. Sok minden elveszett, ami miatt megszerettem az egészet, úgy érzem, a kísérletezés nem vált be. Végig csak az ötletelést éreztem, kapkodva a figurák és a csavarok között. A karakterközpontúság itt csak bizonyos mértékig működőképes – még ha jó is a figurák egymáshoz való viszonyának ábrázolása -, de nekem a Sherlock a NYOMOZÓS sorozat legyen, mozaikokból összerakott képekkel. S még valami (amivel ismét csak nem leszek népszerű): nem igazán értem a világszerű felhajtást Benedict Cumberbatch iránt. Bírom a srácot, de messze nem tűnik akkora színésznek, mint amilyennek beállítják: ugyanúgy egy arca van, mint mondjuk Ryan Gosslingnak... Szóval Sherlock szinte végig mosoly nélkül, minimális mimikával létezik a sorozat alatt - egy kivétel volt tán, ami oldotta ezt a képet. Kár.

Mindazonáltal totál nézhető és izgi az egész, simán jobb, mint az átlag – viszont önmagához képest kétségkívül visszalépés.



.

.






A hódkóros




Mit várhatsz egy filmtől, ahol a főszereplő egyik kezén szinte végig egy plüsshód tátog, kvázi kommunikációs csatornát biztosítva a karakternek mondandója közlésére? Vígjátékot? Hát akkor garantált a pofára esés…

Fogalmam sincs, mi akart lenni ez a mozi.  Jodie Foster talán tudja, de nem sikerült átadnia… a történet alapján elsősorban ugyebár drámaként kellene működnie, de a kézre húzott plüssfigura önmagában rengeteg vígjátéki elemre adhatna okot - na igen, csak nem másfél órán át. Walter Black (hú, micsoda kispolgári név) betegesen depressziós. Olyannyira, hogy rámegy a házassága is: egyszer csak azon kapja magát, hogy elmegy otthonról, majd nyakán egy fél fürdőszobával öngyilkos próbál lenni.  Itt volt egyébként az első problémám. Bár nem vagyok pszichomókus, de nekem ez a két éve tartó, otthon gyógyítgatott betegség, a környezet reagálása erre, az egész szitu borzasztóan életszerűtlen. Már indulásra is. Aztán még hol volt a hód… Walterünk talál egy muppet showból szalajtott hódfigurát, felhúzza a kezére, s onnantól minden megváltozik: tudata kettéhasad, egyik fele beletöltődik a jobb kezébe – ő lesz a Hód. Anyám.

Ez azonban még a kisebb baj. Ebben van annyi potenciál, hogy vígjátékként talán el is vigye a hátán az egész filmet. No de amikor már fél órája nézed, és rájössz, hogy ez komoly…, akkor van baj. Egyszerűen ez egy akkora baromság, hogy fájt. Waltert kb. a második nap elmegyógyintézetbe kellett volna zárni, nem pedig TV műsorba meghívni: még akkor is, ha a filmbeli környezete nem tudja, mennyire komoly a helyzet. Nézőként ezt sokkal nehezebb volt átélni, ekkora baromságot hitelesnek beállítani hiba volt. Mert ha ezt poénosan teszik, akkor még csak hagyján, de itt – főleg a hódos szál végkifejletére gondolok – véresen komolynak tűnik minden. Családi drámának, ahol apuka visszatér az elhagyott otthon melegébe, a világ legtermészetesebb dolgaként egy rátelepedett plüssfigurával a kezén – és ezt mindenki el is fogadja!!!!

Kivéve a nagyobb fiút… Gondolom, érezhették, hogy önmagában a beszélő bábu tragédiája nem tölt ki a játékidőt, ezért felvettek mellé egy másik szálat is. Azzal viszont az volt a bajom, hogy túl sok mindent próbáltak belesűríteni: a csini lány és a mellőzött fiú szerelmét, az apját gyűlölő fiú és a múlt tragédiáját feldolgozni képtelen lány karakterét, egy végtelenül giccses fináléban összesűrűsödve. Pedig mind a lány, mind a fiú figurája önmagában érdekes, a saját tragédiáját feldolgozni képtelen tinik pedig kiváló színészek tolmácsolásában kelnek életre: a világ új kedvence, Jennifer Lawrence mellett a fiú nem más, mint Chekov a ST-ből, Anton Yelchin. Nem rajtuk múlt, inkább a forgatókönyvön. Mint ahogy Walter karaktere sem Mel Gibsonon ment el – kvázi tényleg lehet tekinteni ezt a filmjét egyfajta vezeklésnek, ahogy azt olvastam valahol -, ő kiváló skrizofén lett: egyszerűen az egész helyzetben nem elnyomták az írók a komikum lehetőségét, hogy valami fene nagy dráma kerekedjen belőle. Így azonban állandóan Gollam jelenete járt a fejemben, nevezetesen a „Menj el és ne gyere többet vissza” képsor, ami mégiscsak 5 perc volt 80 helyett ( a hódtól megszabadulás pedig egy feleslegesen túldramatizált jelenet lett, ami ugyan ott, akkor hatásos  volt – csak utána gondolkodik el az ember, mekkora baromság). Jodie Foster a rendezés mellett nem tett túl sokat hozzá a filmhez, a játékgyár elnöknőjének viszont kimondottan örültem: Cherry Jones, a 24 női elnöke mindig is kedvencem marad.

A Hódkórosról azonban ezt nem tudom elmondani. Nevetni nem igazán tudtam rajta, Walter figurája, az egész felvázolt szitu pedig annyira valószerűtlen, hogy inkább idegesített, mint meghatott volna. Ha valaki nem tudja levenni a kezéről a plüssfigurát, az bolond. Bolondokat pedig a bolondokházába!
Tekintve, hogy már több, mint két éves a film, s hazai megjelenésről még csak hírmorzsa sincs, innentől kezdve én már nem bánom, ha nem is jelenik meg. Megvenni ezt sem kell.




60%


.

R2-D2 írta:

A hódkóros

Nevetni nem igazán tudtam rajta, Walter figurája, az egész felvázolt szitu pedig annyira valószerűtlen, hogy inkább idegesített, mint meghatott volna. Ha valaki nem tudja levenni a kezéről a plüssfigurát, az bolond. Bolondokat pedig a bolondokházába!

60%

Cipőt meg a cipőboltból  !

Én úgy egy éve láttam, és már akkor sem értettem, hogy ebben mi a vígjáték; egy mocskos szájú plüsshód?! Szimbolikus-szatirikus drámaként viszont nem volt rossz, de annyira nem volt maradandó, hogy talán írni is elfelejtettem róla, a filmmel együtt. Leginkább azért, mert két másik filmet is láttam már hasonló alaphelyzettel... pontosabban hármat, de arra aztán tényleg igaz, hogy "Bolondokat a bolondokházába!"   . Az egyik "A bábú" volt Adrien Brodyval és Milla Jovovich-csal, a másik meg a "Plasztik szerelem", ami all-time TOP10-es nálam. Az egyikben egy hasbeszélő bábú, a másikban meg egy guminő volt a "közvetítő közeg", a kommunikációs csatorna, és szerintem mindkettő megmaradt a kedvesen dilis szinten.

Persze a plüsshód sarkított példa, de az, hogy valakinek gátlásai vannak az önkifejezéssel kapcsolatban, félelmei vannak a valós gondolatai és érzelmei kimondásáról, ennek kezelésre egyénileg keres módszert, és hogy ennek nyomán kialakul egy függőség, amitől nem tud szabadulni, azért nem olyan valóságtól elrugaszkodott. New York és Hollywood pszichiátereinek 90%-a ebből él. Csak a hódot be kell helyettesíteni mondjuk a piával meg a droggal, és ezekből még a plüsshód tűnik az ártalmatlanabbnak, ráadásul ez rövid távon is működött, és szerintem annál is jobb, hogy "gyógyszerekkel" leszedálják azt a delikvenst, aki magán is tudna segíteni -még ha így is- csak hogy a társadalomnak ne okozzon annyi problémát. Így is túl sok hatalom van a DSM-V-ben...
.

Niwrok írta:

Persze a plüsshód sarkított példa, de az, hogy valakinek gátlásai vannak az önkifejezéssel kapcsolatban, félelmei vannak a valós gondolatai és érzelmei kimondásáról, ennek kezelésre egyénileg keres módszert, és hogy ennek nyomán kialakul egy függőség, amitől nem tud szabadulni, azért nem olyan valóságtól elrugaszkodott. .

Na ja, de azért az cseppet életszerűtlen, hogy egy igazgató egy plüshóddal a kezén futkos hónapokon át, s senki nem küldi orvoshoz...

Nem is igazán a hóddal volt bajom - felőlem tényleg lehetett volna guminő is -, hanem magával azzal a ténnyel, hogy ezt egy komplett közösség simán elfogadta.

Másrészt meg:

Spoiler:

No erre mondtam, hogy irány a bolondokháza.

R2-D2 írta:

Nem is igazán a hóddal volt bajom - felőlem tényleg lehetett volna guminő is -, hanem magával azzal a ténnyel, hogy ezt egy komplett közösség simán elfogadta.

Spoiler:

A Plasztikban az az igazán érdekes, hogy a közösség nem egyszerűen elfogadja a guminőt, hanem még asszisztálnak is hozzá; felveszik egy butikba kisegítőnek, "énekel" a templomi kórusban, meg ilyenek .

A spoiler alatt írt részre nem emlékeztem, az úgy már azért szerintem is megérdemel egy pár hét kényszerpihit .

Robertson őrmesternek is írod már a "beutalót" ?
.

Niwrok írta:

Robertson őrmesternek is írod már a "beutalót"  ?
.

Ejj, de kíváncsi vagy!!! Írom, legkésőbb éjjel fönn lesz.

.





Mocsok




Kísértenek a bolondok… Megint egy hibbantról kellett filmet néznem, akinek kb. tíz perc után a bolondokházában lett volna a helye, nem a vásznon (illetve a rendőrség állományában)… A Mocsok mindazon előzetes prekoncepcióimat felrúgta, amit a trailere és a netes fogadtatása sugallt: azt nem mondom, hogy nem volt benn némi durvaság, de sokkal-sokkal kevesebb, mint vártam, az egész a legkisebb mértékben nem volt képes megérinteni: erre utaltam a középszerűséggel is. A kezdeti érdeklődés is előbb értetlenkedésbe, majd bosszúságba csapott át, hogy a „fordulat” tájékán véglegesen haraggá terebélyesedjen Az egész inkább maradt meg bosszantó mozinak, mintsem maradandó élménynek…

Kivételesen pedig most nem is azért nem élveztem a filmet, mert a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeztek, hanem mert maga a film, a sztorija volt egy égbekiáltó ökörség. Pontosabban volt itt egyáltalán sztori??? Mi is volt az??? Mi is volt ebben annyira lenyűgöző és mocskos? Az egész egy számolócetlin elfér: egy japán srácot kinyírnak, azt ezt kivizsgáló nyomozás pedig a helyi rendőrségen belől egyfajta hatalmi harccá válik. Ennyi. Tulajdonképp SEMMI nem történik az egész film alatt – leszámítva a főszereplő figura filmes ámokfutását. Ez az ámokfutás ugyanakkor egyrészt szinte élvezhetetlenül szürreálisra, másrészt meg teljesen idiótára sikeredett: az egyes, provokatív jelenetek között jóformán semmi kohézió nincs. A történetet egyáltalán nem mozdítják elő, számomra az egész egy sötétben vagdalkozás a minél nagyobb megbotránkoztatásra és hisztériakeltésre. Merthogy ugyebár McAvoy elmerül a mocsokban – szerintem meg nem, csupán valóságban. Egy elmebeteg naplója… ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor számomra a film a mai civilizációs valóság görbe tükre, megspékelve egy nyilvánvalóan bolond főszereplő bolond magánéletével.

Az, hogy egy alkalmazott (esetünkben rendőr), előléptetése miatt bekavar a társainak, az azt hiszem, minden munkahelyen hétköznapi dolog. E szempontból totál átlagos, amit Robertson karaktere produkál. Mindenki nézzen magába, és gondolja végig a saját munkahelyén lévő viszonyokat: amit itt induláskor kapunk, az maga a valóság. Még nem is volt túl geci a figura, bántani fizikailag nem is bántott senkit, csupán rábeszéléssel, apróbb kellemetlen poénokkal tört utat magának. Az, hogy dugja kollégája feleségét, hogy egy szilveszteri bulin megdugja a kolleganőjét, hogy mindenkit próbál rossz színben feltüntetni, az számomra nem mocskos. Hanem az élet - most majd jön, hogy embergyűlöletem meg végtelen pesszimizmusom van, de ez az igazság. Az én igazságom. Az, hogy szerencsétlen flótás otthon pornófilmre maszturbál – amit bosszankodva hagy abba, amikor a két nő mellé bejön egy faszi, az megint nem meglepő. A „rossz zsaru” sztereotípia, a korrupció, az erőszak pedig megint csak semmi újdonságot nem hozott, milliószor láttuk már ezt más történetekben. Igaz, Skóciában először, de maga jellemrajz, amit Robertsonon keresztül közvetítenek, filmes szempontból ismét csak átlagos (ezt mondjuk nehezen képzelem, hogy lenne ilyen a valóságban, de vásznon teljesen sablonos). S végül maga a drog is az: nem az első, s nem is az utolsó olyan mozgókép, olyan figura, ami az alkohol és a drog hatása alatt éli mindennapjait – e szempontból ez sem nyújt semmi különlegesen kemény, különlegesen mocskos és újszerű figurát. Annyiban tűnik keményebbnek a figura az életnél, hogy egy karakterbe nyomorítottak bele mindent – bár ebben sem vagyok biztos, hogy nincs ilyen.

Szóval ott tartottunk, hogy Robertson alakja (és az egész ötlet) nekem semmi újat nem hozott. Egyáltalán nem volt annyira geci, mint vártam, egyáltalán nem volt annyira kemény, mint gondoltam. Sőt, a haldokló férfinál még emberséget is volt képes mutatni (önmagában az egész alakot sokkal emberibbnek tartom, mint néhány idealizált filmes karaktert), ami bizony azt érte el, hogy messze nem lehetett nem szeretni… aztán ahogy haladunk – mit haladunk, össze-vissza ugrálunk - előre az időben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy itt semmi másról nincs szó, mint polgárpukkasztásról. A rengeteg káromkodás, az ordenáré, provokatív viselkedés, a felesleges hokizások mind csak ezt a célt szolgálták, miután pedig az alkotók megérezhették, hogy ez bizony unalmas is lehet a végére, bedobták a nagy fordulatot…

Amitől szó szerint majd eldobtam az agyam – negatív értelemben. Megint egy skrizo… Anyám… SEMMI, semmi alapja nem volt, az egész borzasztóan lóg a levegőben, számomra a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb csavarja. Ezt, így nem észrevenni???? Komolyan? Ökörség ökörség hátán… no persze, próbáltak megvezetni, de nem rávezetni: a szőke nős képsorok sok mindent sejtettek, csak ezt nem. Hogy aztán a finálé abban az elhagyott épületben maga legyen a kabaré… Robertson itt bizonyította számomra végleg, hogy semmi különleges nem volt, szimplán csak egy szegény idióta, aki nem a saját mocskába fulladt bele, hanem a saját bolondságába…

Furcsa, hogy James McAvoy második filmje jár nálam így idén (első a Transz volt). Talán mindkettőben a szürreális látványvilág, meg az agyakban tett látogatások tették fel az i-re a pontot. Mindazonáltal az tény, hogy a színész valóban jól játszik (mondjuk ez hálás szerep is), a figura önmagában jól kidolgozott. Messze nem Mocskos zsaruk szint, de jó. Kinézetének átalakulása, a pusztulás remekül meg van csinálva. Örültem Jamie Bellnek is, bírom azt a srácot, mint ahogy Jim Broadbentnek is, aki legutóbb a Felhőatlaszban nyújtott maradandót. Történet helyett karakterfilmként nézve szinte hibátlan a mozi, mindenkinek megfelelő súlya van – de hát a mozi elvileg történetet kellene, hogy elmeséljen, itt meg én azt nem találtam.

A provokáció pedig önmagában is eladhatna egy filmett, ha kellően humoros formába van csomagolva. Ha úgy vesszük, a Movie 43 ennél sokkal mocskosabb volt, azt nagyjából végig is tudtam röhögni, itt azonban Robertson élete túlságosan is komolynak volt beállítva: egyetlen poén volt, amin nevetni tudtam, mikor is a lufis kiskölökkel találkozott. Azon kívül én semmiféle fekete humort nem láttam – mint már írtam, csupán egy beteg emberen keresztül kivetített civilizációs szatírát. A sok maszturbálás, dugás, drog és pia nem tett még soha semmit jó filmmé, az itt menet közben felvett fekete harisnya pedig egyértelműen a zárt osztályra száműzte nálam Robertsont meg az egész moziját. Ez sajnos a Trainspottingnak a cipőjét sem viheti, hiába hivatkoznak rá…

Nem nézhetetlen, kevesebb látomással, a fordulat nélkül jó kis társadalomkritika is lehetne: a film egyes elemei ugyanis rendesen visszaköszönnek a való életben. Tessék csak elmenni egy dizsibe, aztán valahogy belenézni a fiatalok mindennapjaiba…



60%




.

R2-D2 írta:

A hódkóros

60%

A kritika után én alacsonyabb pontszámot vártam volna. Amúgy jó írás, bár a film iránt nem keltette fel az érdeklődésemet.

R2-D2 írta:

Mocsok

60%

Hogy van munkahelyi furkálódás, hogy emberek félredugnak a legjobb barátjuk feleségével, és hogy vannak drogosok, akik a gátlásaikat, önmérsékletüket vesztve keserítik meg a társadalom tagjainak életét? Lehet. Szerencsére azért olyan munkahelyem még nem volt, ahol a kollégák szexuális önbecsülését igyekeztek porig rombolni, és a legjobb barátok felesége is legfeljebb a kölcsönös vonzalom vagy a titkos viszony izgalma miatt lesz megdugva, nem azért, hogy a barát (is) szarul érezze magát. Ami ebben a filmben van, azért nekem kicsit többnek tűnt, mint "rossz színben feltüntetés".

Hány és hány világirodalmi alkotás lenne akkor igencsak rövid, ha minden bolond a bolondokházában végezné, például a Hamlet  :

"ELSŐ SZÍN

Helyszín: Bolondokháza bejárat
Hamlet kényszerzubbonyban be, Ápoló 1. és Ápoló 2. kíséri, Ápoló 3. várja őket az ajtóban.

Ápoló 3.: (rezignáltan, a papírjaiba temetkezve): Helló! Na, meghoztátok végre a dán királyfit? Vigyétek a kettes kórterembe!

- VÉGE -"

De a filmeknél dettó. Nem készült volna el a Mementó, a Gépész, a Drive, a Plasztik szerelem, és még száz másik. Az "ép ész" nagyon hasznos tud lenni, de nincs benne feszültség, nincs érzelem, arról nem lehet írni, filmet csinálni, drámai, művészeti kihívás legalábbis biztosan nincs benne.

A történet, amit egy film elmesél, sokféle lehet, és ez néha csak annyi, hogy van egy központi karakter, és hogy az mit tesz, és miért teszi. Ezekre is van "saját" kifejezésem  , a "pszicho-monodráma", leg(el)ismertebb képviselője nálam a Gépész, amiben elsőként volt emlékezetesen érdekes, hogy mint valami "visszafejtő mérnök", a bemutatott apró jelekből és utalásokból összerakjam, hogy Trevor miért olyan, amilyen, és mi történt egy évvel a film előtt. Ott sem a film eseményei adták az igazi történetet, hanem a balesettől tartó egy év, és mindaz, amit bemutattak, csak következmény volt, egy rejtély, aminek meg lehet keresni a kiinduló okát, a gyökerét.

"Őrült beszéd, de van benne rendszer"... néha nekem ez is elég fogódzónak, vagy az elismerésem, tetszésem kiváltására.

Spoiler:

Szóval tőlem biztos nem "jön", hogy embergyűlöleted meg végtelen pesszimizmusod van. Talán csak kevésbé vagy fogékony és érzékeny az emberi drámákra a vásznon, mert ugye nem vagy még műkedvelő "pszichomókus" sem . Talán csak félrevitt a Trainspottingra utalás, és annak egy modernebb változatát vártad és kerested a Mocsokban, pedig az inkább a Brooklyn mélyén és a Rázós környék lehet. Talán csak egyszerűen nem tetszett, és bár hosszan próbáltad ezt nekünk megmagyarázni, ennek oka a múlt homályába vész, és nem is kell vállalkoznunk ennek "visszafejtésére"...

Azért érdekes, hogy egyfelől túlzásnak tartod, amit Robertson csinált, másrészt meg lefitymálod, hogy annyira azért nem durva, mint vártad, hogy amit csinál, az alig több, mint "rábeszélés" meg "apróbb kellemetlen poénok". Na most képzeljük el egy pillanatra, hogy hova száműzted volna szegény Robertsont, ha olyan durva lett volna, mint vártad  ...
.