R2-D2 írásai 1.0

.





Odaát S8




A szitu ilyenkor mindig hasonló: egy sorozat nyolcadik évadja már sosem az új rajongóknak szól, inkább a törzsközönségnek – ezáltal viszont egy ilyen írás célja sem kell feltétlenül, hogy kedvcsináló legyen. Aki már idáig eljut, egyáltalán hogy egy sorozat nyolcadik évadját megnézi, az nagyjából úgyis tudja, mire számíthat, az újak meg vélhetően nem ezzel kezdik…

Nos, nincs ez másképp a Winchester fivérek nyolcadik kalandjával sem. A hetedik évad végén ugyebár megismerhettük a Purgatóriumot belülről – ebből kifolyólag merő értetlenkedéssel néztem a nyitó epizódot az egy évvel később címszó alatt. Furcsa volt, hogy a levegőben lóg a történet, s bizony furcsa volt a SupNat-tól eddig idegen flaschbackek áradata is. Aztán ahogy mentünk előre, úgy világosodott meg minden, úgy nyertek értelmet Sam és Dean gondolatai, reakciói, tettei. Okosan vannak adagolva az információmorzsák az eltelt egy évről, jól vannak belefűzve egy-egy epizód gondolatiságába. A Purgatórium bemutatása, az ott lévő lények sokaságával nagyon tetszett - ugyanakkor az is tény, hogy a flaschbackek egy idő után viszont már lassítják az eseményeket, jómagam kimondottan örültem neki, mire az évad felére lezárultak a visszaemlékezések. Na, gondoltam, most jön a java, jön az igazi, feledhetetlen SupNat feeling, egy újabb brutális szál, egy újabb természetfeletti ellenséggel…

Lószart. Az írók felvettek még egy szálat a tábla mellé, amit azonban totál kiaknázatlanul hagytak. Az Egyetemesekről van szó: az ezt behozó epizód Abaddonnal és a Winchester nagypapával zseniális lett (időutazás, rulez!), azonban úgy, ahogy van, félbe is szakad. A fiúk új főhadiszállása kihasználatlan, ráadásul kissé hiteltelen is önmagával a létével – a következő, Gólemes epizód meg csak kavar egyet az ürességen. Azt gondoltam, az Egyetemesek misztikumára épül majd az új szál, hogy ebből mennyi mindent ki fognak hozni - erre vissza a kemencéhez és a táblához. Szerencsére a pokolkutyás résztől élénk fordulat áll be a történetvezetésben, a próbatételek végre felvesznek egy ívet, s néhány kitérőt leszámítva nyílegyenesen rohanunk a végzet felé… a végzet, pontosabban a végkifejlet felé, ami az utóbbi évadok legjobb végkifejlete lett. A 23 részes sorozat 19-ik epizódjánál még elképzelésem sem volt, hogy hogyan lesz ennek méltó fináléja, de aztán összekapták magukat az alkotók és egy kimondottan ütős zárást csináltak. Az már más kérdés, hogy a kialakult helyzetből mit fognak kihozni a kilencedik évadban... valamikor, a legvégén már csak Isten tehet ebben a káoszban rendet.

Azt is meg kell azonban jegyezzem, hogy azért nem teljesen értem, szerte a világon miért vannak annyira elájulva ettől az évadtól… Talán a Leviatános hetedik évadnál kicsit tényleg jobb, de ott legalább az elejétől lehetett tudni, mit is akarnak az írók. Itt bizony úgy éreztem, csak tapogatóznak a történettel, rengeteg időhúzás és töltelékepizód volt benn. Csupán csak a legvégére állt össze a kép, mintha csak a záró trilógiára tartalékoltak volna mindent. Nagy összességében – beleszámítva az elvakult rajongásomat is – tetszett az egész, de én nem vagyok tőle annyira elájulva, mint a nagy többség. És itt csupán a kohézió miatt: az egyes kitérők, „ügyek” szokás szerint zseniálisak - a Zeuszos és a nácis picit idegen volt, de jó -, a sorozat humora ismét csak frenetikus. Az is egyszerűen csodálatos, ahogy az alkotók, színészek ekkora tiszteletet és szeretetet fejeznek ki a filmes és zenei világgal kapcsolatban: a filmes utalások, idézetek, beszólások, a különféle ügynöknevek (Ripley ügynök és Hicks ügynök) számomra egyszerűen egy teljesen más szintre emelik az egész sorozatot. Valahova, oda a 24 mellé, a csúcs közelébe.


Még akkor is, ha ez csupán egy átlagosan jó Odaát évad volt. Jöhet a kilencedik.



85%

.





Django elszabadul




„Na, jöjjenek be ebből a zergebaszó zimankóból és igyanak egy kávét!”

Ez az idézet jelzi talán legjobban, hogy a képzeletbeli nagy filmes palettán hova is helyezzük el Djangot: egy vérbeli Tarantino film, óriási dumával, zseniális figurákkal és színészekkel, s nem mellesleg újabb belépés a Mester többtermes multiplex mozijába, ezúttal a westernfilmes terembe.

Kíváncsi vagyok, lesz-e még kettő olyan film ebben az évben, ami elég erős lesz ahhoz, hogy a Djangot letaszítsa a top10 dobogójáról. Ahhoz képest, hogy lassan az év feléhez érünk, egyedül A lehetetlen férkőzött be elé, s bár még sok van hátra, de egyre inkább kételkedek benne. Még ha jobb, drámaibb, megrázóbb, látványosabb, izgalmasabb film biztosan lesz is, szórakoztatóbb tuti, hogy nem. Mert számomra a Django lényege az első perctől kezdve a széles mosolyra görbülő száj, a feledhetetlen szórakoztató moziélmény átélése, amiben tökéletes arányban keveredett a vér, humor, dráma, történeti tabló, zene, minden. Tarantinonak nem először sikeredett így egy olyan mixet létrehozni, amit akár évente képes újranézni az ember – hol a zenéje, hol a beszólásai, hol maga a film miatt. Írom ezt akkor is, hogy a másodszori, otthoni újranézéskor bizony veszített első hatásából, hisz az akkori fordulatok, váratlan események már ismertek voltak – de még így sem bírtam röhögés nélkül az egyik karakter kirobbanó fináléját…

Már a kezdet, Dr. Schulz belépője meghatározza az egész mozi hangulatát. Abban az öt percben kb. minden benne van, amire később is számíthatunk: a Django közel három órája gyakorlatilag a prológus kiterjesztése. Kiterjesztése térben, gyönyörű tájakkal és helyszínekkel, kiterjesztése zseniálisnál zseniálisabb figurákkal, valamint a pár percben felvillantott, láncon vezetett rabszolgavilág országos méretekre bővítésével. Ez egyéként - minden egyéb filmes érdeme mellett – a Django kivételes tulajdonsága: nagyon erős görbe tükröt tart Amerika múltjának egyik szégyenfoltja elé, szórakoztatóan drámai módon ítélkezik a rabszolgatartás sötét intézménye felett. Megkockáztatom, van olyan nemzedék már a földön, aki esetleg e moziból szerez mélyebb ismereteket ebből a korból – s talán ad elég inspirációt neki ahhoz, hogy máshol is utánajárjon, mi is volt valójában. Magyarán: ami nekem és néhány öreg motorosnak anno a Gyökerek volt, az most az ifjaknak akár a Django is lehet…

Schultz és Django road mozija bővelkedik remekbeszabott jelenetekkel, poénokkal, figurákkal. Don Johnson és kompániája, az egész lovas jelenet rekeszizom-dolgoztató képsor, talán a film egyik kisebb csúcspontja a második rész előtt. Mint minden hasonló alkotásnál, ahol A pontból igyekeznek B pontba jutni a szereplők, itt is érezhető némi pihenő, leülés, de Tranantinonak ezt is sikerül egy pici kis poén, gyönyörű tájak és némi dráma keverésével mozgalmassá tenni. A hosszú játékidő ellenére nem unalmas a film, mindig van benne kapaszkodó, ha másra nem, akkor épp a korra csodálkozhatunk rá: ahogy én innen meg tudom ítélni, a rendező kínosan ügyelt a hűségre..

Aztán Candylanddel – és az oda vezető úttal, a négerbunyó utántól – más szintre lép a mozi. Caprio, Samuel L. Jackson belépésével a már eddig sem piskóta univerzum alaposan kibővül, nagyszerű jelenetek egész sora következik. Hol a feszültség, hol a humor, hol pedig a vér dominál (a nagy lövöldözés Kill Billesen túl van spilázva), a fordulat meglepetése működött – még ha igazából nem volt benn sem a szituban, sem Schultz figurájában -, bármennyire véres következményei voltak, engem szórakoztatott. És itt még nem volt vége!!!! Django come backje, a dinamitos rész a felrobbanó ürgével az egész mozi legjobb poénja, mint ahogy a két nigger pengeváltása is. Bár ez inkább sima térdlövés volt, némi anyázó fennhanggal… A korona az egészen pedig a Trinity című zene, a mozi legjobb témája. Frenetikus finálé, minden tekintetben.

Ezek után nem igazán látok értelmét külön méltatni bármit/bárkit is. Rendezés, színészek, korrajz, díszlet, minden hibátlan. Talán mr. Waltz most nem brillírozik annyira, mint a Becstelenekben, de ez csupán azért van, mert a többiek felnőttek mellé. Jamie Fox tökéletes választás volt, Don Johnsont pedig nekem mindig élmény látni vásznon. Capriót bevallom, egyre jobban bírom, az öreg Mace Windura meg szinte rá sem lehet ismerni, mióta elhagyta az erő…




.

.





Dredd




Ezzel a Dreddel pontosan úgy vagyok, mint a Total Recallal voltam. Az ős-filmről csak halvány emlékeim vannak, nem is birtoklom őket, soha nem is fogtak meg igazán, a feldolgozásaik viszont a maguk agyament módján képesek szórakoztatni, s néhány apró részlet miatt inkább a megvevős kategóriába csúsznak át…

A korábban hallott néhány negatív hang ellenére jómagam meglepően jól éreztem magam a filmen, ami messze túlteljesítette elvárásaimat. Önmagában már a másfél órás játékidő is bizonyos esetekben vonzó lehet, de a kezdő narráció és képsorok valahogy beszippantottak. A gigametropolisz látványa, az atom utáni jövő újabb víziója kimondottan tetszett, s kedvemet nem szegte a még pont időben abbahagyott autósüldözés sem. Úgy éreztem, eltalálták a hülyeségfaktor szintjét – ami aztán vonatkozik később az egész mozira is. A lezárt toronyház kimondottan jó helyszín, a mozi kellően véres és izgalmas, amikor arra van szükség. Valahogy el tudtam azt hinni, hogy Dredd képes mindarra, amit végigcsinál, valahogy el tudtam képzelni azt a világot, amit Ma-Ma kiépített. Nem is áll az annyira távol a valóságtól… Jók és látványosak az akciójelenetek, az egész mozi egy hatalmas zúzda, gondolkodást nem igénylő történettel és pofonegyszerű karakterekkel. Gondolom, az valahol a koncepció része, de én egy picit több személyességet vártam volna a figuráktól, egy kicsivel több hátteret – különösen igaz ez Dreddre, a címszereplőre…

Aki miatt egyébként ez lehetne akár egy Robotzsaru film is. Annyira gépies, annyira személytelen alakot csináltak belőle, hogy néha nem is tudtam, gép vagy ember. Azáltal pedig, hogy az a bili végig a fején van, ez az érzés csak erősödik a film végéig. Sikeresen távol tartották a főszereplőt a néző szívétől – nem igazán vagyok meggyőződve róla, hogy jó ez így: Karl Urban amúgy a szájával és az állkapcsával próbál életet lehelni a figurába - felemás sikerrel. Innentől ugyebár a második számú főhőst kell megkedvelni, az X professzor csapatába illő szőke csajt, Andersont (Olivia Thirlby) – nos, őt legalább meg lehet. Mármint kedvelni. Szimpatikus figura, egy rookie, kezdő, ennek minden buktatójával és sutaságával. Jól volt felépítve a karaktere is, nincs idegesítően útban, amikor kell, csinál kemény dolgokat is, szerencsére nem felesleges poénforrásnak tették bele – amúgy is, dicsérendő a filmtől, hogy nem bohóckodták el az egészet. Az ellenfél, a csaj, Ma-Ma figurája pedig egy szerűen kiváló. Az a tépett haj, az a sebhelyes arc, az a drogos tekintet – telitalálat. Lena Headeyre nehéz ráismerni a Trónok Harca hosszúhajú szőke királynéja után, de Sarah Connorként is más volt: alaposan átszabták az arcát erre a szerepre. Volt a figurájában valami megfoghatatlan kegyetlen, amitől elhittem, hogy ő a ház úrnője. Kínáltak egy alternatív, de számomra hihető jövőt, s ez tetszett.

Ami nem tetszett, de nagyon nem, azok a lassított felvételek. Értem céljukat, értem a drog képi megjelenítésének szándékát, de összességében feleslegesen hatásvadásznak és öncélúan művészieskedőnek tartom – ami egy pörgős akciófilmet inkább hátráltat, mint feldob. Jóval kevesebb elég lett volna belőle. Bár akkor meg a játékidő lenne még rövidebb 10 perccel. Azt mindazonáltal elfogadom, hogy a 3D zseniálisan nézhetett ki ezen jeleneteknél, de mivel az átlagember 2D-ben néz mozit, ilyenkor bizony a még oly különleges jelenet is átlagossá – ne adj isten feleslegessé – silányul. Ahogy itt is.

Ettől függetlenül számomra a pozitív csalódás ékes példája lett a Dredd...




.

.





The Clone Wars S5




Azt hiszem, aki megrögzött TCW rajongó, az most jobb, ha nem is olvas tovább. Ugyanis – bár próbálom kedvenc univerzumomat maximális tisztelettel kezelni – meg kell állapítsam, hogy a negyedik évad végén érzett csalódottság és kilátástalanság ebben a seasonban az egekig erősödött, s csupán az utolsó 5-6 rész volt az, ami kicsit helyrebillentette a mérleget…

Hol is kezdjem… Sok minden változott a S4 óta a külvilágban, Lucas ugyebár eladta a Disneynek gyermekét, a Disney pedig kívülről érthetetlen módon és okokból gyakorlatilag legyalulta az egész Univerzumot. Ennek a fűnyírónak esett áldozatul a TCW is – ami információnak más értéke van a sorozat végeztével, egyben nézve az egészet, mint anno, a TV-s bemutatókor lehetett. Azonban sajnos az is tény, hogy ha ez a színvonal maradt volna tovább a hatodik és hetedik évadban, akkor tényleg jobb, ha azok el sem készülnek… Szomorú ezt kijelenteni, borzasztóan sajnálom is az egészet, de úgy érzem, a kreativitásról gondolkodó emberkék voltak a nagy Disney-féle mészárlás első áldozatai… A beígért félig kész hatodik évad majdani bemutatása illetve a beharangozott Lázadók sorozat talán kecsegtet némi reménnyel, hogy a megtépázott nimbuszt visszaállítsák – én mindenestre az esélyt újból megadom neki.

Nos. Az S5 szerkezete tulajdonképp 5 quadrológiára van felfűzve. Ebből egyet megbontottak, de jól követhetően öt történetet mesél el a sorozat: az ötből három ugyanakkor nem más, mint időhúzás, a negyedik már önmagában is egy óriási kérdőjel a géplábú Sithtel, egyedül az Ashoka- szál, ami hiba nélküli. Sőt, az annyira zseniális, hogy az egész évadot áttolja a Világos Oldalra – de menjünk sorjában. Az Onderon bolygón játszódó polgárháború négy epizódja nem volt annyira pocsék, de már itt éreztem az ötlettelenséget és az időhúzást. Valahogy az egész nem is illett a nagy egészbe, még akkor sem, ha a beavatkozás erkölcsi kérdéseit feszegeti, meg akkor sem, ha már itt elültetik a Rendbe vetett kétségek magvait. Az egészet két részben el kellett volna intézni  - a töketlenkedő Jedik inkább negatív indulatokat váltottak ki belőlem, mint együttérzést. A következő négyes, a padawanokkal iszonyat jól indított, aztán ahogy Hondo képbe kerül – indokolatlan pálfordulattal – úgy zuhan a színvonal. Időhúzás detto, már szinte vártam, mikor lesz vége a nagy padawan kalandnak. Ashoka – az évad kulcsa - ugyanakkor egy percet sem került közelebb ahhoz a változáshoz, ami az egész S5 célja volt – s néha nem értettem a Jedi képesség hullámzó meglétét sem. Sokan mondják, hogy Hondo elvitte a hátán a szálat – nos, nekem egy rész is elég abból az aszott képű majomból, nem három…
A következő, kék főcímes szál volt a mélypont… A robotos történet kritikán aluli, borzasztó karakterekkel, bárgyú történettel és full időhúzással. Amikor a négy droid és parancsnokuk, a húsz centis seggdugasz egy epizódon keresztül próbál kijutni a sivatagból, a felénél felálltam a fotelből, s csak háttérként néztem. S mielőtt bárki megjegyezné: megtaláltam benn az utalást a THX-1138-ra, meg az Idő urai-érzést is, de nagyon gáznak éreztem. Az egész történetszálat... Ezek után a zabrak Sith és testvére kész felüdülés volt – a következő szál Mandalore-on izgalmas, látványos, pörgős lett. A baj az, hogy a piros fejűnek nem lett volna szabad léteznie sem, a börtönbe meg bejutni nehezebb, mint onnak kijutni. Az is kérdés, Obi miért nem érezte meg a Sithek fergeteges párharcát – de összességében a drámai vonal, no meg Palaptine akciója nagyon jó lett. Hogy aztán jöjjön Ashoka és az ő kálváriája, ami talán a sorozat legjobb négy része lett. Iszonyat tetszett és kiváló alapot ad a későbbiekre: akár a Rebelsre, akár a hatodik évad maradék epizódjaira. Így, ahogy vége lett – bár kicsit teátrális – zseniálisan van elvarrva az ifjú torguta szála, önmagában már ez pulsz egy csillag. A csillagok háborújában…

Csak bízni tudok benne, hogy az új sorozat majd elvisz még olyan bolygókra, mik vannak említve a SW tágabb világában, megnézném Koréliát, a Kuat rendszert, Koribbiant, a Mygetoot. Bővebben a Cato Nemoidiát, Russuant, Tythont… És csak bízni tudok benne, hogy az új sorozat lesz ilyen színvonalú, mint itt az utolsó négy rész, illetve hogy a töredék hatodik évad valami módon elérhető lesz. Mert még annyi minden nyitva van a coruscanti csatáig…

Továbbra is imádom a SW-ot, de pillanatnyilag nem bánom, hogy ennek vége.





.

.





Az utolsó mohikán





A hozzám hasonló vén rókák gondolom, még emlékeznek gyerekkorukra, amikor is a mainál sokkal ingerszegényebb világban egy-egy könyv volt a kikapcsolódás kulcsa, egy-egy könyv volt a képzeletbeli utazás eszköze. S melyik fiúgyermek ne rajongott volna anno az indiános regényekért, Karl May illetve J.F. Cooper műveiért?? Más lett a világ, az emlék azonban máig megmaradt: a csodálatos kalandok a különféle regényhősökkel a rézbőrűek és sápadtarcúak között… és egyúttal ide kapcsolódik egy kis háttérinfó is a filmhez: Az utolsó mohikán J.F. Cooper ötkötetes könyvsorozatának második epizódjának megfilmesítése. Elég szabad értelmezésben ugyan, mert jócskán eltér annak cselekményétől, de a lényeget, a drámákat változatlanul hagyta. S az is elgondolkodtató, Hollywood miért nem lát(ott) fantáziát mind az öt könyv adaptálására – jó kis kaland lehetett volna…

Most, a frissen vásárolt BD-n újranézéskor gondolkodtam el rajta, tulajdonképp mennyi szállal is kötődöm én ehhez a filmhez… Kezdve a gyerekkorom olvasmányitól, Cooper regényeitől a rendező, Michael Mann és a főszereplő  Daniel Day- Lewisen keresztül a már-már betegesen imádott filmzenéig. E kapcsok külön-külön is eredményezhetnék azt, hogy Az utolsó mohikán kedvencem legyen, de így együtt – ráadásul egy nagyszerű moziban - törvényszerű a siker. Már az elején, a vadászatnál kilóra megvett a mozi, a zenével, a csodás képekkel, az indiánok mérhetetlen alázatával természet felé. Aztán ahogy jutunk előre a történetben – ami, meg kell mondjam, semmivel nem lett rosszabb a könyvénél – úgy éltem magam egyre jobban bele Sólyomszem, Unkasz és Csingacsguk útjába. Részben azért, mert végtelenül szimpatikus, szerethető karakterek, egy letűnt kor megtestesítői, részben a rekonstruált az észak-amerikai táj varázsa, s részben a nagyszerű, érzelemdús, és kalandos történet miatt. Látunk csapdát az erdőben, egy erőd ostromát, skalpolást, kézitusát indiánok között, kenus menekülést a folyón, valódi önfeláldozást és igazi drámát a végén. Mindezt egy totál hitelesnek tűnő korrajzzal, egy vérbeli INDIÁNOS filmben. Anno, gyerekkoromban teljesen hidegen hagyott az angol-francia kakaskodás a kanadai határon, ma már ezt is más szemmel nézi az ember…

Daniel Day-Lewis kiváló választás volt Sólyomszem szerepére, de az indiánok is zseniálisak: különösen a huron(sziú)Ravasz Róka, azaz Magua illetve a delavárok(mohikánok) vezetője, a legendás és gyerekkori példakép Csingacsguk. Érdekes, hogy olvasmányaimban jóval fiatalabbnak képzeltem, de belegondolva, hogy fia, Unkasz is kész felnőtt, ez így volt reális. Duncan és a Monro lányok is eltalált karakterek – a casting, akárki is csinálta, példás. Mint ahogy Michael Mann munkája is, az ő maximalizmusa szinte kézzel fogható a filmen. Mondom ezt akkor is, ha egy bődületes – ámbár mosolyogtató - hiba végül is bennmaradt a filmben: mikor Sólyomszem a végén rohan Maguáék után, az egyik sziklára támaszkodva a szikla „behorpad”, a ráterített szürke pokróc besüpped egy pillanatra…

Ha csontig elemezné az ember, biztos találna benn hibákat, mint minden filmben. Ha nem érint meg, ha nem érdekel az egész világ, biztos nem nyújt ekkora élményt, mint nekem nyújtott… Én azonban nem is vagyok képes keresni benn semmi rosszat, Az utolsó mohikán film általi rebootja akárhányadik nézéskor képes elvarázsolni. S itt kell megemlítenem az ehhez szervesen kapcsolódó zenét is: a filmtörténelem egyik legjobb soundtrackja, még akkor is, ha az alapmotívum és az abból kifejlesztett The Kiss című dal (az ébresztőhangom) egy kelta népdal feldolgozása. Borzongatóan gyönyörű…







.

.





Hitchcock



Nem tudom, egy ilyen életrajzi filmnek, ami csupán a címszereplő egy életszakaszát eleveníti fel, mennyire kell hűen követni a valóságot, mennyi lehet benn a művészi szabadságként aposztrofálható eltérés, de aki nem ismeri tényszerűen Hitchcock életrajzát, valamint a Psycho születésének körülményeit, annak ez a mozi kiváló szórakoztatást fog nyújtani. Jelesül nekem is, én a film közben tényként kezeltem, hogy ez így történt – s utánanézve kicsit a neten nem is járt messze a mozi a valóságtól…

Az utóbbi években az Akadémia szobrocskákkal díjazta a filmkészítésnek emléket állító műveket, hol megérdemelten, hol szerintem érdemtelenül. A Hitchcock tökéletesen beleillik ebbe a sorba, a fenti motivációt figyelembe véve és ismerve a konkurenciát, akár díjakat is érdemelne, ha másért nem is, legalább Anthony Hopkins játékáért. Ez a film ismét csak a MOZI intézményének állít emléket, azon belül is a filmtörténelem egyik kultikus alkotásának, a Psycho készítésének. Teszi ezt úgy, hogy e köré a téma köré szépen körbeépíti a rendező figuráját, annak magánéletét, illetve adott magánéleti válságát. Nekem – aki egyébként is rajong a filmkészítés kulisszatitkaiért - ugyanakkor ez kevésbé lett életrajzi film, inkább egy jól megkomponált werkfilm, egy játékfilmmé bővített dokumentumfilm, ami kiválóan mutatja a be az ’59-ben forradalmi eszközöket felvonultató horrorfilm születésének nehézségeit.

Nagyon tetszett az egész, a szereplőválogatás, a forgatások, a harc a stúdióval és a cenzúrával (hogy miért nem lehetett egy filmben WC-csésze, azt ma sem értem), Hitch és Alma utómunkái, valamint a mozis fogadtatás. Ha csupán ennyi lett volna az egész, már akkor is bejött volna, de a rendező házasságának icipici válsága, annak beemelése a sztoriba igazi mélységet adott a filmnek. Nem tudom, ez így volt-e, nem tudom, mit szólna ehhez a feleség és Hitch maga, de itt kiválóan működött: a bukás kérdésessége miatt kialakult stressz, az ebből eredő zaklatottság és idegeskedés, a valós és vélt sérelmek felerősítése nagyon jó lett. A kezdeti kifejezetten élvezetes poénos civakodásból elmérgesedő házastársi viszony korrekt filmes alap, erre ráépülve a forgatás a hab a tortán. A habos tortán a gyertya - de inkább a tűzijáték - pedig a két főszereplő színész, Helen Miller és Anthony Hopkins játéka…

Nekem különösen utóbbi tetszett, egyszerűen zseniálisan hozza azt a képet, ami az emberben Hitchcockról kialakult. A hatalmas pocak, a mozgás, a megjelenés, a végsőkig megidézett hanghordozás és szöveg szinte egyé teszi a színészt a karakterrel. Hopkins papa ezzel újabb tanúbizonyságát adta kivételes képességeinek – ha jól belegondolok, nem is tudnám mással elképzelni eme szerepet. Helen Miller nem kevésbé zseniális alakításában ugyanakkor feltárul a nő, Alma karaktere – hisz jól tudjuk, minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Nos, itt most megtudhatjuk, ki is ez a nő, ki volt az, aki nélkül a Psycho nem lenne ott, ahol van, ki is volt az, aki iránytű volt a rendező életében. A sokat emlegetett kémia jól működött a két idősödő sztár között, s bár ez egyértelműen az ő filmjük, nem mehetünk el szó nélkül az Anthony Perkinst megidéző James D’Arcy illetve a Janet Leightet megidéző Scarlett Johansson mellett sem. Telitalálat mindkét szereplő.

Mint ahogy telitalálatok azok az okosan elrejtett és adagolt Hitchcockos mondatok, utalások, jellemek, amik közben elhangzanak a filmben. Gondolok itt a szőke nős mániára, a „master of suspense” bélyegre, stb… Mosolyogva éltem át ezeket a poénokat, érezve azt a maximális tiszteletet, ami szinte körbelengi az egész filmet.

Ja, és végre nem egy látványfilm.




.

.




Totál szívás S3



Két dolog biztos: ez után az évad után, ennek is a 10-ik epizódja után már soha nem lesz olyan egy légy lecsapása, mint volt. A másik meg az, hogy kizárt dolog, hogy van még a világon egy ilyen sorozat, ami egyik részben a fotelbe döngöl megdöbbentő eseményeivel, a másik részben meg le kell kötöznöd magad, hogy végig bírd nézni… Mert, ahogy azt már a korábbi évadoknál is említettem, iszonyat kettősség jellemzi ezt az évadot is. Ugyanúgy, ahogy korábban, két fő szálra van fölfűzve a cselekmény, a családi drámás illetve drogos szálra. Azonban míg utóbbinak majdnem minden perce élmény (mínusz The Fly), addig a családi vonal borzasztóan kínos.


Ahogy az egész indul, azt egyszerűen mindenkinek látnia kellene. Amúgy sem volt eddig sem gyenge a BB évadindításokban, de ez überel mindent. A mexikói faluban egy kunyhó felé öltönyben és halálfejes veszkócsizmában földön kúszó bérgyilkosok látványa egyszerűen döbbenet. Az is az, amit majd ők később tesznek, az évad első harmadának legjobb, legmeghatározóbb szereplői. Ők Tuco unokatesói, minden jelenetük élmény. S ez még akkor is igaz, ha a Danny Trejo féle jelenet totál feleslegesnek érzem… Szóval az évad elején nekik sikerült az a feszültsége és színt vinni z egész sorozatba, amiért megéri folytatni. Ugyanis a másik szálon a Walt/Skyler páros iszonyat alulteljesít. A válás körüli hercehurca, Skyler félredugása, Walt pszichés összeomlása, a főzzek- ne főzzek havi egy milláért dilemma egy idő után borzasztóan kínos és unalmas. Hozzá még Jesse elvonója… Unalom a köbön.

Aztán valami történt. Pedig a testvérek elvesztése után (akármilyen jól is sikerült a jelenet), mikor is már gyakorlatilag minden motivációm elveszett, már nem vártam semmi jót, elindult valami. A páros újra munkában, Gus és ügyködése nagyon jó, Skyler is végre elhatározza magát. Néhány részre szépen összeáll minden, a két szál végre kezd összeolvadni – egyre jobban el lehetett merülni az egészben. Izgalmas, jól csavart történet, a hullámvasút egyik csúcsa… Amit a Fly című epizód teljesen hazavág. Sőt, majdnem az egész évadot, szerencsére utána egy iszonyat erős finálé következett, így az összkép inkább pozitív maradt. De az a rész!!! Képzeljétek el, 45 percen keresztül próbáltak egy zárt, drogfőző laborban elkapni egy legyet. 45 percen keresztül!!! És tényleg semmi más nem történik – esetleg minimális feszültséget az generálhat, hogy Walt elszólja-e magát vagy sem…

Finálé viszont üt rendesen. Ebből megint nem lesz nehéz jó nyitányt produkálni, úgyhogy hamarosan bele is vetem magam a negyedik évadba. Kíváncsi vagyok, hogy a kezdetben szerethető rákos kémiatanárból mi lesz, mert itt már messze kilépett ebből a karakterből. A drog készítése és az önmarcangolás a sötétség felé taszítja, az pedig felemészti – egyre vadabb dolgokat tesz meg, amikkel egyre nehezebb lesz azonosulnunk. Jesse ugyanakkor pont itt lehetne végre egy tiszta, jó fej társ, sajnálnám, ha máshogy alakulna (pedig biztos máshogy lesz) A többiek meg mind kiválóak, még Hank is, aki pedig korlátozott lehetőségeket kap.
A csirkés, az ügyvéd, a lökött drogosok, a DEA nagyszerűen fűszerezik a sztorit, de az évad legjobb figurája címet ezúttal Tuco unokaöccsei vitték el.

Íme:






.

.





Mad Max




Ha megkérdezel egy motorost - akinek mondjuk, már deresedik a haja, esetleg némi sörpocakot is megengedhet már magának -, hogy mi is a motorosok alapfilmje, a Szelíd motorosok mellett a Mad Max első része vélhetően szerepelni fog a listájában. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy volt egy korszak a (film)történelemben, amiben a Mad Max képes volt egy olyan életérzést sugallni bizonyos köröknek, ami azokban a bizonyos körökben őt kultfilmmé, szélesebb körben pedig rajtuk keresztül ismertté tette.

Tizenéves korunkban, mikor is Simsonnal meg Jawa Mustánggal, Rigával, Romettel és Komárral róttuk az utakat, minket ugyanúgy megérintett ez az egész. Az elérhetetlenül távoli Ausztrália útjain száguldozó nomád motoros banda, a csodálatos KZ1000-es és Z900-as Kawasakikkal, a CB900-as és CB750-es Hondákkal akkor egy beteljesületlen álom megtestesítői voltak. Látni a gumiégetéssel létrehozott, majd azt áthúzott karikát (motoros körökben csak MadMax kör), érezni azt a szabadságot, törvényen kívüliséget egész egyszerűen csodálatos moziélmény volt. Még akkor is, hogy ha ezek miatt feltűnésük az első percétől kezdve a”rossz” oldalon álltam, s bár nem állítom, hogy Trancsírnak és bandájának szurkoltam, de amikor mutatták őket, bármilyen motoros jelenetet, felment bennem az adrenalin. Amikor meg Vadliba 160-nal száguldott a felezővonalon – nos, valamikor akkor határoztam el, hogy ilyet én is fogok csinálni…

Eltelt lassan 30 év, de a feeling nem változott semmit. Ma már tudok másféle szemmel is nézni rá, de az a gyermeki rajongás ott bennem bizony rendszeresen felértékeli a filmet. Az álmok nagy része valóra vált, a KZ1000 már egy elavult típus, a kiskamasz sem Jawa Mustanggal kínlódik már, mégis, akárhányszor nézem, mindig beszippant. A Mad Max ugyanakkor elsősorban mindig is motoros filmnek marad meg számomra, s csak másod-, illetve harmadsorban tudok rá akként tekinteni, ami valójában is: mint a posztapokaliptikus filmek kiindulópontjára, illetve mint egy kegyetlen jó bosszúfilmre.

„A film a legközelebbi jövőben játszódik. A civilizáció hanyatlik, általános az áru- és üzemanyaghiány. A rendet és a törvényt egyre inkább az anarchia és ököljog váltja fel. „ – hmm… miért is érzem úgy, hogy a Mad Max minden képkockája valósággá válhat hamarosan??? Az első epizódra ez talán még fokozottan igaz, hisz itt még van civilizáció, elvileg még működik is, ennek a vászonra álmodása (különösen ’79-es mértékkel) pedig egészen kiválóan sikeredett. A megfogható valóság, amitől igazán tartani lehet, süt a filmből: amikor majd az erőszak lesz az úr, amikor majd ismét csak a rendőrség lesz az utolsó mentsvár, amikor majd a Max Rockatanskyhoz hasonló figurákba kell tennünk hitünk maradékát. Önmagában már ennek a víziónak megjelenítése dicséretes, az alkotóknak ugyanakkor sikerült ezt az egészet megtölteni egy érzelmes, hiteles történettel és egészen kiváló karakterekkel.

A motoros banda garázdálkodása, annak következményei, s az abból eredő bosszúhadjárat egészen újszerű volt: itt most nem a klasszikus maffiás-bűnözős leszámolós filmet látunk, hanem valami egészen mást. A végére pedig Maxnek ugyanolyanná kell válnia, mint akiket üldöz, de ezúttal nincs feloldozás, a változás visszafordíthatatlan. Tanulságos, izgalmas, néha brutális sztori, megfelelő érzelmi töltettel, ikonikus pillanatokkal. Az esetleg máshol bevillanó szemgolyók azóta is csak ezt a mozit juttatják eszembe, mint ahogy egy függöny alatt fekvő nagybeteg látványáról is mindig a megégett Goose ugrik be. Az meg már mára igazából részletkérdés, hogy mit is jelentett ez a film Mel Gibsonnak - aki totál ismeretlen volt előtte -, a végeredményt tudjuk, meg tulajdonképp mára már a film utóélete is az: bár a filmet bemutatásakor viszonylag kevés moziban vetítették, az USA-ban 8,75 millió dollárt hozott, világszerte pedig 100 milliót. Mivel a film gyártási költsége csak 650 000 dollár volt, anyagi szempontból is elég sikeres lett. Húsz éven keresztül számon tartotta a Guinness Rekordok Könyve, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű filmet, 2000-ben az Ideglelés című film taszította le erről a pozícióról.

S még valami, ami mellett Mad Max rajongóként nem mehetek el szó nélkül: a Maxet körülvevő figurák egytől-egyig zseniálisak. A csúcs ugyebár a barátja, Vadliba, de Fifi, sőt a film elején az üldöző rendőrök is kiválóak. Trancsír, Bubba, Johnny, Éji Lovas pedig a másik oldalról számomra feledhetetlen karakterek a filmtörténelemben. Az tény, hogy mai szemmel esetleg borzasztóan egyszerű és visszafogott képi világú a mozi, sem lendületben, sem dramaturgiában, sem dialógusokban nem állná meg a helyét a mai akciófilmek között, de a Mad Max egy más kor gyermeke, más kornak készült. Minél idősebb vagy, annál nagyobb esélyed van, hogy élvezd – ha soha nem motoroztál, akkor is. Akkor legalább végig a jó oldalon tudsz állni.



95%




.

.





Totál szívás S4




A BB egy lassan érő sorozat. Négy évad kellett ahhoz, hogy számomra kiküszöbölje végzetes hibáit, négy évad kellett ahhoz, hogy végre egy homogén egész legyen. Ebből kifolyólag messze ez a legfogyaszthatóbb az összes közül, s ha még néhány korábban megszokott elképesztően sokkoló eseményt is belepakoltak volna, akkor talán toronymagasan a legjobb lehetett volna. Így csak szimplán az…

A harmadik évad fináléja után valami elementáris erejű évadnyitót vártam – ehelyett egy kimondottan lassú, de végletekig feszült első részt kapunk. Négy ember vár egy teremben órák óta egy ötödikre. Mikor az megérkezik, egy szót sem szól, csak átöltözik egy piros vegyvédelmi ruhába és szó nélkül elvágja egyikük torkát. Majd mintha mi sem történt volna, visszaveszi csini ruháját és távozik. Eme tett ugyan megdöbbentő és hatásos, ugyanakkor mégsem éreztem ezt az indítást olyan erősnek, mint a korábbiakat. A maximális kémiatudást igénylő emberi dezintegrálás után viszont egy évadon át megfelelően kitart a feszültség, ami mindenképp jót tett a sorozatnak. A korábbi családi szál helyére egyre inkább egy nyomozós vonal jön be, a drogfőzés és terjesztés mellett ez kezd egyre erősebbé válni. Ebből kifolyólag az egész sztori, a komplett nagy történet összeért, mint egy nagy folyó.

Végre minden egy irányba tart, minden kiegészíti egymást és ez nagyon jó. Mindezek mellett nem hiányozhatnak a szokásosan brutális és sokkoló események (bár nekem kissé kevésnek tűntek): a Gus vs. Kartell egyszerűen fenomenális, a kissrác és a kórház baromi izgi, az ősz hajú macsó esése megdöbbentő, a finálé meg szokás szerint nagyot szólt. Hank nyomozása, Walter szorult helyzete, Skyler talpraesettsége, Jesse öntudatra ébredése kiváló karakterdrámákat hoz be a képbe, amiket még az ex-szerető szál, illetve a kleptomániás szál sem tud lehúzni. Ebben az évadban nagyon kevés üresjárat van, az alkotók végre megtanultak feszültséget generálni – ugyanis eddig inkább sokkoltak, s a sokkoló részek vitték tovább a sztorit. A moralizálás szinte teljesen eltűnt, már mindenki tudja, mit miért is csinál, s szerintem mindenki – és mi, nézők is – tudja, hogy ennek mi lesz a vége.

Új karakter kevés van, olyan, akit meg külön ki kell emelni, mint legutóbb, olyan meg senki. A BB S4 a korábban megismert figurákkal játszadozva, okosan bővítve személyiségüket és múltjukat éri el történetének csúcspontját. S bár az évad vége akár a sorozatot is lezárhatná, én örülök neki, hogy jön még egy (állítólag utolsó) évad, amiből nyolc rész már elkészült, nyolc meg szeptembertől kerül képernyőre USA-ban. A magyar érdeklődők egyébként az RTL adásában a harmadik évadba kukkanthatnak bele – már ha valaki van olyan butus, hogy képet próbál alkotni egy sorozatról, annak harmadik évada alapján.

Bele kell vágni, mert minden korábbi hibája ellenére jó kis sorozat ez.




.

.





Mad Max 2




Öt évvel az első rész eseményei után Max kiégve, magányosan bolyong Ausztrália útjain, egyetlen társa a kutyája. A korábban még felvázolt civilizációnak nyoma sincs már, totál anarchia az egész, gyakorlatilag minden a benzinről szól. A benzin, az olaj, amiért ölni is érdemes… hmmm… már megint miért is van olyan érzésem, hogy nem is vagyunk olyan messze ettől?

Sok minden változott az első részhez képest. Számomra legalábbis. Ez már nem motoros film, s nem is bosszúfilm – helyette egy kegyetlen jó és jól megcsinált posztapokaliptikus akciófilm, gyakorlatilag az ilyen típusú mozik ground zeroja, a film, amit azóta annyian megidéztek, amire annyian hivatkoztak. Ilyesképp teljesen más is a viszonyom vele, az a nagyon erős érzelmi kapocs, ami az első részhez a motorok miatt köt, itt már hiányzik. Ugyanakkor nem jelenteném ki, hogy ez akár egy picit is rosszabb lenne az első epizódnál, inkább csak más. A feelinget átvette az akció, a bosszút a harc, a nomád motoros bandát meg egy szedett-vedett vegyesfelvágott. A nyitóképek – amik csak a nemzetközi forgalmazásra készültek – szépen összekötik a két filmet, Max menekülése, majd kis győzelme akár az első részből is lehetne… Aztán itt nagyjából ki is merül az egész: innentől, a kapitánnyal való találkozástól érezhetően más irányba indulunk. Később, a  Pursuit Speciállal (és a kutyával) történtek pedig végleg lezárják a múltat és az általam imádott feelinget is. Mert a kamiont vezető Max, mint a közösség megmentője egy teljesen más szint. Az öncélú bosszú helyett előtérbe helyezett társadalmi szerepvállalás – még ha vonakodva is – számomra eltünteti azt a Maxet, amit korábban megkedveltem.

A motoros bandával leszámoló fiatal zsaruból lett országúti harcos karaktere ugyanakkor nem kevésbé érdekes, Max múló ridegsége, viszonya a csapathoz kalandos (és bizony sablonos) jellemfejlődést rejt. A szitu, amibe kerül, akár borzongatóan életszerű is lehetne, a karakterek, akik körülveszik pedig kiválóak. Még akkor is, hogyha a rövid játékidőben nem túlságosan jut rájuk idő (a későbbi akciófilmek pedig még ezt is szolgamód másolják), s még akkor is, ha elmaradnak az első rész megismételhetetlen alakjaitól. A háttér, a sivatagban működő olajfinomító, Humungus és bandája, a járműveik nagyon tetszettek, ahogy maga az egész koncepció is. A csúcs természetesen a 12 perces kamionos üldözéses finálé, azzal a tudattal meg pláne, hogy 81-ben még nem volt CGI, ami itt borul az tényleg borul, ami robban és repül, az valóban robban és repül. Első osztályú kaszkadőri és pirotechnikai munka.

Persze ez 30 év távlatából – és ennyi idős fejjel - eléggé bárgyú egy üldözés: mindig csak pont annyian jutnak közel hozzá, akivel el tud bánni, s az a MACK kamion sem piskóta, ami full rakománnyal versenyre kelhet a személyautókkal és motorokkal. De mindegy, ezek csak amolyan kis mosolyogtató bosszúságok – manapság sokkal nagyobb ökörségeket próbálnak lenyomni a torkunkon. Az üldözés - mint ahogy az egész mozi is - valahol korszakalkotó, a film pedig világvége hangulatával kiváló kiindulási alap lett a következő évtizedekre – stílusváltása és mainstream mivolta miatt ráadásul ismert lett szerte a nagyvilágon. Én mégis úgy vagyok vele, hogy nekem a Mad Max az mindig is az első rész lesz, az abban megismert karakter és események jelentik az igazi (motoros)élményt.

Azt meg amúgy végképp nem értem, hogy mi alapján van a korhatár-besorolás: a második epizód sokkal durvább, mint az első, mégis, a lemezemen FSK 16-os logo virít. Ebben sokkal több a szex és az erőszak is, az elején a kocsiból kieső hulla pedig már-már Cápa-szintű jelenet. Kisebb gyerekeknek tényleg nem ajánlott – szemben az első résszel, ami az FSK 18 ellenére  simán nézhető nekik… Na, mindegy.




.

.





Mad Max 3



Sosem szerettem a Mad Max 3-at… Igazából soha nem értettem, mi szükség is volt rá, a kissé szürreálisra sikeredetett posztapokaliptikus világ mellett nem tudtam hova tenni a gyerekeket az oázisban, no meg Max sem a régi már jármű nélkül.

Nos, a trilógia újranézésével ez a véleményem nem változott, inkább csak a súlypontok tolódtak el. Nekem „Mad” Max már a második epizód felénél eltűnt, helyette csak egy szimpla Max maradt, aki ott még Országúti harcosnak megfelelt. Itt azonban maximum Hook lehet, annak minden gyermeki bacaságával együtt. Az Igazság csarnokának a finálét leszámítva nulla köze van a Mad Max univerzumhoz, világvége utáni filmnek talán még elmenne, ha nem áldozták volna be a korhatár besorolás oltárán. Így lett belőle egy szimpla ifjúsági mozi, amiben Max senkit nem öl meg, teljesen vértelen az egész, még azzal a két nyíllal együtt is, amit Blasterbe engednek.

Az eleje pedig viszonylag jól indul – kicsit furcsa ugyan, hogy nem üldözéssel kezdődik, mint az első kettő – de a tevék által húzott autó látványa egy, már totál üzemanyag nélküli világot vizionál. A repülős figura meg, a gyerekkel szerintem simán az előző rész Kapitánya volt – ez esetben viszont kissé fura a későbbi kapcsolta Rockatanskyval. Talán lehet egy ikertesó, de akkor már megerőszakolom a forgatókönyvet… Max kalandjai Csencsvárosban némi fenntartással elmennek, bár az őrült Maxból egy tutyimutyi Max lett: szolgamód megteszi, amit mondanak neki, majd hagyja magát deportálni… Gulag. Száműzetés a sivatagba… anyám… ez kinek jutott így eszébe???

De ezek még mindig a jobb pillanatok voltak. A kölyökhad szerepe, történetük egy teljesen más irányba vitték el a mozit. Arról most ne is beszéljünk, hogy hogyan és milyen körülmények között maradhattak ott és úgy, annyi ideig életben (hisz az atom óta kb 15 év telt el), és észrevétlenek, sokkal jobban zavart az a bugyuta szerepjáték, az a hiteltelen ősemberi környezet a sivatag közepén, illetve önmagában az egész Hook-i légkör. Annyira nem illik ez az egész a Mad Max világába, annyira nevetséges lett tőle Max, hogy szinte fájt. Ifjúsági filmnek viszont tökéletes: a botokkal felszerelt, koszos arcú kiskölkök inkább egy komorabb hangulatú Disney moziba valók, esetleg egy a Le a cipővel poszt apokaliptikus számháborújába…

A finálé a maga ökörségeivel (szinte lemásolták a második epizód kamionos üldözését), a sivatag közepén véget érő, új sínpáron száguldozó személyautóból készített vagonnal még tetszett is. Itt éreztem egyedül azt a feelinget, ami a második részt átitatta, de még ez sem volt olyan, mint a motoros elő rész. A teljes vértelenség és Max csodás elengedése ellenére azt kell, írjam, hogy a harmadik rész csupán ebben a 10-15 percben volt képes minimálisan megidézni a vérbeli Mad Max világot – de ezt is családbarát módon képes csak tenni.

Nem igazán akarok a film minden tízpercébe belerúgni, mert tulajdonképp szeretem ezt az egész Univerzumot is, a rengeteg logikai buktató fölött is képes vagyok szemet hunyni, azonban egy dolog van, ami mindenképp említést érdemel: ahogy Max súlytalan lett, úgy lett pehelykönnyű a Gonosz is ebben a moziban. Tina Turner karakteréről egy percig nem tudtam elhinni, hogy képes lenne bármiét is ölni (disznószarért meg pláne nem), fullajtárjai azokkal az idióta maszkokkal és megjelenésükkel pedig inkább komikusak lettek, mint félelmetesek. Végül is… pontosan olyanok voltak, mint amilyen a film maga. Középszerű, érdektelen, felesleges. Trilógia harmadik darabjának is csak nyögvenyelősen megy el, önálló filmként számomra értékelhetetlen lenne.



.

R2-D2 írta:

Mad Max 3

Ez a rész szerintem is el lett barmolva teljesen. Vizuálisan vannak benne jó pillanatok, látszik, hogy ennek a résznek volt a legnagyobb a költségvetése, amúgy érződik, hogy Miller ebbe már nem adta úgy bele magát. Máshogy mondva összecsapta. Rémlik, ahogy te is írtad, hogy visszatér egy karakter a második részből, de itt mintha meg se ismerné Maxet - ennyire van kidolgozva a sztori. A film a végére teljesen szét is esik. Van valami idióta rosszfiú, aki vagy háromszor-négyszer meghal, de aztán mindig feltámad, végül pedig meg is feledkeznek róla.

Remo írta:

Ez a rész szerintem is el lett barmolva teljesen. Vizuálisan vannak benne jó pillanatok, látszik, hogy ennek a résznek volt a legnagyobb a költségvetése, amúgy érződik, hogy Miller ebbe már nem adta úgy bele magát. Máshogy mondva összecsapta. Rémlik, ahogy te is írtad, hogy visszatér egy karakter a második részből, de itt mintha meg se ismerné Maxet - ennyire van kidolgozva a sztori. A film a végére teljesen szét is esik. Van valami idióta rosszfiú, aki vagy háromszor-négyszer meghal, de aztán mindig feltámad, végül pedig meg is feledkeznek róla.

Igen, furcsa volt nekem is: a neten annyit találtam, hogy Miller barátjának halála miatt fordult el a projekttől - a végefőcímben neki is ajánlják a mozit. Az már kétséges, hogy örülne neki.

A visszahozott karakter pedig nem más, mint a második rész helikopteres (girokopteres) figurája, akinek már gyereke van, de nem ismeri Maxet. Vagy legalábbis nem mutatja.

A többször meghalt faszi meg valóban komikus, annyira erőltetett, annyira ölettelen szerepeltetése: itt jön be az, hogy a súlytalan főgonosz mellé kellett egy félelmetesebb figura, mint amikkel tele volt az 1-2, de itt ez sem jött be...

Mindegy, újranéztem, egy ideig nem fogom. Maximum az elsőt, de az sokszor.

.





Trónok harca S3




Miután vélhetően senki nem a harmadik évaddal kezdi a Vastrónért vívott csata történéseit, így a bevezetőt gyakorlatilag át is ugorhatjuk. Mert volt már itt sok-sok nagyszabású TV sorozat, de egyre inkább úgy érzem, a Trónok harca monumentalitásához lassan nem érhet föl semmi…

Gigászi az egész, úgy, ahogy van. Egy hatalmas birodalom története, ami a rengeteg szereplő sorsán keresztül formálódik, a királyságok konfliktusai, plusz a külső veszélyek néha 10!!! történetszálban  mesélik el ezt az óriási sztorit. Meglepő módon ugyanakkor ez az egész nem igényli azt a hatalmas látványt, amit mondjuk egy mai elvárásokkal készülő hasonló tematikájú mozi kívánna, egy-egy jól elhelyezett gyilkosság, intrika, mondat sokkal itt többet ér, mint egy várostrom – ezek hatására pedig a Trónok harca az utóbbi idők legjobb TV sorozatainak egyike lett, személyes listámban mondjuk a TOP5 be jutott…

No de térjünk a harmadik évadra: az első két rész gyakorlatilag arra kellett és arra szolgált, hogy az ember felvegye a ritmust. Hogy ismét belemerüljön ebbe a világba, hogy ismét képbe kerüljön a rengeteg karakterrel. Bármennyire is unalmasnak és lassúnak tűnik az évad indítása – bár a maga nemében kétségkívül izgalmas jelenetek tarkítják -, szóval bármit is érez az ember, nem szabad abbahagyni. Mert kb. a harmadik epizódtól, mikor is Jaime Lannister kerül a középpontba, onnantól egy őrületes évadot látunk. A történetvezetés olyannyira szerteágazó, hogy csak kapkodjuk a fejünket, a drámai eseményeknek olyan súlya van, hogy szinte agyonnyomnak, az izgalmas részek pedig hideg verejtéket okoznak. Zseniális az egész, úgy, ahogy van, még az sem zavaró (más sorozatokkal ellentétben), hogy néha némely történetszál háttérbe szorul. Mert amit kapunk helyette, az bőven kárpótol mindenért, legyen az akár az eunoch Lord Varys és Lord Balish szóbeli pengeváltása, vagy egy szitává nyilazott szolgálólány látványa a királyi hálószobában…

A helyszíneket tekintve személyes kedvencem továbbra is dél,  Daenerys és sárkányai történetszála. Egyszerűen ez a karakter – Emilia Clarke megformálásában – lassan az egész sorozat legjobb, legszimpatikusabb alakja lesz, a kis csaj, amit művel, az elképesztő. Ráadásul, ha így folytatják, nem is marad más, akit szeretni lehet… Észak, a maga jeges ridegségével annyira nem jött be, de Havas John újkeletű barátnője, Ygritte miatt, no meg vadak mászása miatt különös figyelmet érdemel. Jó néhány drámai fordulattal megspékelve, a történetszál végén aztán tátott szájjal bámulunk az ellovagló jóemberre, nyílvesszőkkel a hátában – személy szerint nagyon nem szerettem ezt a lezárást… De ez hol van attól, ami Rob Stark szálban történik… Komolyan, mikor annak az epizódnak vége volt, köpni-nyelni nem tudtam. Ordítani tudtam volna, s ha valami módon be tudtam volna lépni a történetbe, tuti elvágtam volna én is néhány ember torkát. Ehhez képest Királyvár, a Lannisterek udvara már szinte barátságos, a vérfertőzésből született elmebeteg király pedig már majdnem szimpatikus is lett – míg nem az írók gondoskodtak a vele szembeni utálat újabb forrásáról…

Apropó, utálat. A harmadik évad után, már nem is igazán tudom, kit utáljak jobban. Tywinn Lannistert, az öreget, aki a családi hírnév megőrzése miatt a háttérből összehozta a sorozat legnagyobb mészárlását??? Joffreyt, a bolond királyt, aki az egyik leggonoszabb figura, akit valaha láttam vásznon? Stannis Baratheont, aki a korona iránti vágy következtében saját családját is lemészárolná??? Walder Feryt, az őrült hadúrt, aki azt a szégyenletes eseményt levezényelte? Sir Boltont, aki amellett, hogy elengedte a Lannister herceget Királyvárba, fizikailag is az utolsó tőrdöfést adta??? A vörös papnőt, aki a Fény Urának engedelmeskedve gátlástalanul gázol át mindenkin? Nem tudom... A gyűlölet tárgya és személye ebben a sorozatban széles skáláról választható, s ilyen eddig még nem is volt talán…

S még két dolog. Ahogy írtam már az S2-nél is, meglepően jól keveredik a fantasy a középkorral, teljesen hihetőek és jól beillesztettek akár a zombik, akár a sárkányok, akár a vargok, akár a Fény Ura.  Furcsa ezt így leírni, de nélkülük kevesebb is lenne az egész. A jövőbe tekintve viszont az Északról jövő fenyegetés a Holtak Seregével talán még a Makulátlanok seregénél is veszélyesebbnek tűnik, úgyhogy talán hamarosan a Vastrónon pöffeszkedő szőke hercegnek is ellátja valaki a baját.
A másik dolog, ami már az S2-nél is említhető lett volna, az a színészi gárda: bámulatos társaság, rengeteg nagyszerű korábbi karakterszínész jutalomjátéka, szinte nem győzi kapkodni a fejét az ember, hogy melyik újonnan feltűnő szereplőt hol látta már. Zseniális a casting is, az utóbbi idők egyik leglenyűgözőbb sorozatában.

Amúgy most először fordult elő velem, hogy itthon is megjelenő sorozatot a hazai DVD megjelenés előtt megnézek, de nem bírtam várni jövő tavaszig, míg ez kijön. De qrvára nem bántam meg, hogy megtettem. Inkább csak az zavar, hogy most egy évig megint semmi Trónok harca…


100%





.

R2-D2 írta:

Trónok harca S3

Na ugye, hogy nem mindig igaz, hogy "a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeznek  "!

Eddig csak félve olvasgattam bele a Trónok harcáról szóló írásaidat, kerülni igyekezve a SPOILER-gyanús bekezdéseket. Hogyne lennék rá kíváncsi, főleg úgy, hogy a környezetemből talán csak a házmester macskája nem ajánlotta eddig! Amint valaha is utolérem magam, rögtön ez kerül sorra, de előtte még biztosan bezombulok, aztán Elveszek, a köztes időben Törtetni kéne, főleg, hogy annak már a felénél járok... Talán a tavasz, ami neked oly távoli időpont volt, nekem éppen jó lesz, hogy "közelegjen a tél" .



.