2 találat

.




Dollár, kanna, szerelem




Avagy A bronz teáskanna…  avagy a The brass teapot, amire még pár hónapja Niwrok kolléga felhívta a figyelmemet… hogy aztán belefussak – az immár idiótán magyarosított címmel (ezen ismét csak érdemes elgondolkodni) ITT is ... érdekes, hogy a 2012-es film hivatalosan 2014-es hazai mozibemutató – de jobb későn, mint soha. Ugyebár. A mozi alapötlete - miszerint egy eszköz a saját magadon elkövetett fájdalmat díjazza – ezek után mindenesetre annyira megragadott, hogy kérdés sem volt a megtekintés.

Kezdjük a lényeggel: kéne egy ilyen kanna… Ha valaki valami antikosnál talál egyet, sürge szóljon nekem, felvállalok minden kockázatot, amit birtoklása jelent, de jelenleg meglehetősen nagy szükségem lenne rá…


… mint ahogy annak a jópofa, lúzer fiatal párnak is volt, akikkel a mozi elején kapcsolatba kerülünk. Még nem volt a kanna sehol, de engem már az elején megfogott a film, mikor is Alice (Juno Temple) és John (Michael Angarano) az abszolút csóróságban képesek voltak egymást szeretni, mikor is teljesen nyilvánvaló anyagi és munkahelyi problémák mellett is önfeledten képesek voltak egymásnak esni. Ez annyira emberi és irtó pozitív volt, hogy egyszerűen imádtam őket: az első percekben megvoltak a kedvelhető főhőseim. Aztán a mágikus erejű teáskannával kapcsolatba kerülve ez az érzés csak fokozódott. Kissé tartottam tőle, hogy a film elmegy egy túlságosan öncsonkító, burleszkes irányba, de a kezdeti, kétségkívüli mókás fájdalom okozások után számomra kimondottan okos húzásokkal terjesztették ki a Kanna univerzumát. Kiváló ötletekkel olvasztották egybe a felesleges sérüléseket az amúgy is fájdalommal járó élethelyzetekkel (a fene se gondolta volna, hogy egy sima kozmetika pénzkereseti forrás lehet) - bravó!

Icipici meghökkenést csupán a sehova nem tehető TV-s aukció, no meg a semmiből feltűnő két szakállas jómadár okozott. Valahogy az ő szerepük lógott a levegőben, mintha csak azért lett volna szükség rájuk, hogy kötelező módon ebbe a filmbe is belekeverjék az egész háborús örökséget, nevezett diktátorhoz kapcsolatban (a kanna díszét én nem is szúrtam ki).  Egyébként itt el is gondolkodtam néha – továbbgondolva a mozi ötletét -, ki mennyit kereshetett volna vele, a valós életben és a filmvilágban is… Mondjuk a filmben említett történelmi szereplő(k) képbe hozása jó kis poén, de ugyanúgy erőltetett is: még fikció szinten is, ha a nevezett vezér birtokolta volna, nem lehetett volna anyagi gondja. Elég lett volna csak elvinni a Kannát valamelyik tábor mellé és az anyagi hátország adott lett volna… De milyen jól jártak volna ezzel a rendes történelem mellett filmtörténelem nagy mészárosai is, Jigsaw, Hannibal, Freddy, Jason, stb …

Szerencsére csak apró, múló bosszúságot okoztak nevezett események (a nagyi szerepe például qrva jó volt, s értelmet nyert egy elfűrészelt STOP tábla esete is), ahogy Alice felfedezi a kanna működését, majd rájönnek, hogy nem muszáj mindenáron magukat kínozni, sőt, nem muszáj fizikailag kínozni, nekem nagyon tetszett. E tekintetben a film közbeni váltás számomra igazi ínyencség volt, ahogy az egész egyre inkább érzelmi síkra terelődött, ahogy régi sérelmeket sikerült megtorolni másokon, s ezzel ráadásul pénzt keresni, az iszonyat bejött. Külön tetszett Alice útja, tulajdonképp az ő bőrébe bújtam bele leginkább, a pedofilos-drogos ötletet, de az alkoholista hajléktalan ötletet is maxi átéreztem. Ezek szerint közelebb állok a Sötét Oldalhoz, mint azt gondoltam, de engem nem riasztott vissza a jó ügy érdekében elkövetett gyilkosság ötlete sem (az meg, hogy a pár végig az Egy Gyűrűhöz hasonlította a Kannát, borzasztó módon tetszett).

S ha már erkölcs. Számomra nem is elsősorban önmagában a kapzsiság volt a film mondanivalója. Sokkal inkább az abból eredő, ahhoz szervesen kapcsolódó erkölcsi korlátrendszer, ami minden emberben megvan – ámde minden emberben más mértéket ölt. Kíváncsisággal vegyes izgalommal néztem, a pár kinél, hogyan és meddig megy el, átlépik-e az általam felállított erkölcsi normákat. Lesz-e egyetlen pillanat a moziban, amit én már nem tennék meg – de örömmel jelentem, legeslegnagyobb megelégedésemre nem történt ilyen. Az ifjú pár gyakorlatilag végig nekem tetsző módon viselkedett – az íróknak sikerült egy számomra egészséges arányt találni az erkölcs és a pénzsóvárság között. A film felétől beálló változás – már ha az egyáltalán annak értelmezhető – számomra nem jelentette azt a bizonyos sötét fordulatot, én abszolute nem éreztem, hogy akár Alice-t is elragadta volna a Kanna. Talán ez is szerepet játszik a pozitívabb elbírálásomban: nagyon minimális zavaró tényezők mellett első osztályú szórakozásként éltem meg a mozit.

Egy tanmesét láttam, egy felnőtteknek szóló mesét egy varázskannáról, amiben a pénzkereset felemésztheti annak tulajdonosát – végig sóvárogva nézve a képernyőt, milyen jó lenne nekem is ez. Mert leszámítva az alapötlet kétségtelenül idióta és elvont mivoltát – a sztori végig a földön marad. Pont, mintha velem történne…


85%



.

.
The Brass Teapot


Alice és John nagy szerelemben és kb. hasonló nagyságú csóróságban élik házaséletük első éveit. A lány a friss végzettségével nehezen talál munkát, miközben John rúdja is kifelé áll attól a biztosítási cégtől, ahol dolgozik. Pedig minden pénzre szükségük van, a diákhitel mellett arra is alig jut pénz, hogy a házukért a bérleti díjat időre kipengessék a tahó Arnoldnak, akit még a középiskolából ismernek mindketten. Az anyagi gondokra végül úgy tűnik, egy baleset és egy régiségboltból ellopott csicsás teáskanna lesz a megoldás, mert Alice rájön, a kannának varázsereje van: ha valaki megérinti a kannát, és utána valami fájdalom éri az ereklye hatósugarában, akkor afféle "vigaszdíjként" a kanna pénzt ad. Johnt is bevonva a varázslatba a pár megindul a fájdalmas meggazdagodás útján, amely során nem csak az derül ki, hogy a kannának megvannak a maga kis trükkjei (pl.: hogy más szabályok szerint működik, mint ahogy eredetileg gondolták), hanem az is, hogy többen már régóta keresik ezt a varázstárgyat...

Ha már elhamarkodottan kiraktam a fejlécbe, és az előzetesét is ajánlottam, nem igazán lett volna ildomos elhallgatnom, amikor végre megnézhetem ezt a filmet... még ha nem is a beígért magyarországi bemutatón történt ez. Mindegy is, valamit benéztem . A lényeg, hogy nagyon szimpatikusnak tűnt ez a bolondos kis tanmese a kapzsiságról, ami talán egy kicsit sekélyesnek hathat az olyan összetett és komor darabok fényében, mint a Doboz, de tetszett az előzetesek fanyar humora, és kíváncsivá tett, hogy meddig megy el Alice és John a pénzért. Főleg, hogy itt nincs meg a gombnyomogatás rejtélyessége és távolságtartó önámítása; ez az igazi "pain & gain", ahol "előrefizetés" van, aztán a kanna árazza be, hogy melyik fájdalom mennyit ér.

Elsőre persze még mókás, ahogy ez a két lüke össze-vissza töri-zúzza-üti-vágja-égeti magát, a legjobbakat pedig azon mosolyogtam, ahogy rájönnek, lehetnek egészen alternatív módjai is a fájdalomnak, amivel mondjuk 200.000 dollár fölé tudják kerekíteni a vagyonukat. Aztán ahogy kiismerik a kannát, és ezzel együtt a fájdalom okozásának "művészetét", úgy lesz a kanna, és ennek nyomán ők is egyre elszántabbak, főleg, hogy már az elején próbálnak határt szabni maguknak: ha elérik az egymillió dollárt, megszabadulnak a kannától. Ez azonban egyre elérhetetlenebbnek tűnik, ahogy a lehetőségek fokozatosan kimerülnek, mert a kanna legnagyobb trükkje, hogy ugyanaz a fájdalom egyre kevesebbet ér; míg egy hajsütővassal megégetés vagy az ágy sarkába rúgás után kezdetben vígan köpi a százasokat, a vége felé már csak egy-egy bánatos öt- vagy egydollárosra bukkan a párocska az edény alján. Így lesz a vagyon lehetőségéből megélhetési mazochizmus...

A történetben kevés a csavar, a szereplők pedig elég sablonosak, de mert egy felnőtt meséről van szó, így ez igazából adott volt. Például ilyen a két baráti, szintén az iskolából ismert házaspár, akik közül az elején a sznobok csak muszájból tűrik meg Alice-éket, míg ők a hozzájuk hasonló csórókkal múlatják az időt. Aztán a pénzzel fordul a dolog, gazdagék lesznek a legjobb shopping-barinők, míg a kevésbé vagyonosak elkezdenek öntelt hólyagokként gondolni az újgazdagokra. Kell persze bölcs tanító is, ezúttal egy kínai muzeológus személyében, és a kannában megtestesülő veszélyek érzékeltetésére két ortodox zsidó. Aki egyébként ebben leli "örömét", az utóbbiak kapcsán találhat némi valláskritikát is, lévén a kanna oldalán akkora Dávid-csillag van, hogy majdnem lelóg róla. Az egyetlen probléma ezekkel a figurákkal az a kapitális és értelmetlen hülyeség volt, ahogy bekerültek a történetbe, főleg a kínai; ő úgy szerez tudomást a kannáról, hogy John elviszi azt egy élőben vetített (?!), interaktív tévés aukcióra(?!), ahol nyíltan felbecsülteti a kannát, hadd jöjjön az összes hülye, mint méhek a mézre... a kínai meg Kínában pont ezt a műsort nézi...

De legalább minden sablonon és butaságon átsegített a két főszereplő jópofa szimpatikussága, már amennyire "megélhetési mazochisták" tetszhetnek... Az összes kapzsiság, léhaság és könnyelműség mellett is ott van az, hogy mennyire összetartoznak, mennyire odavannak egymásért. Pedig próbának nagyon jó a kanna, lévén leginkább egymást bántják, de persze csak szeretetből ...

Spoiler:

Hasonlóan jól működik a fokozatosság, egyre drámaibb és nehezebb döntéseket kell meghozniuk a kanna miatt, a főszereplők (Juno Temple és Michael Angarano) pedig nem csak a bulizást és az egymás iránti rajongást tudják kifejezni hitelesen, hanem ezeknek a drámáknak is mélységet tudnak adni. Még akkor is, ha ez a film egy pillanatra sem tagadja, hogy mese, és a küldetését is meseként teljesíti be, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

8/10
.