3 találat

Niwrok írta:

.
Horns

És megint egy film, aminél a fene sem érti, hogy miért kerülte el hivatalos formában Magyarországot, főleg, hogy az alapjául szolgáló könyv (Szarvak címen) évekkel ezelőtt megjelent, és elég jó fogadtatásra talált itthon. Először is Iget Daniel Radcliffe alakítja, akiről elhiszem, hogy már nem az a kis Harry Potteres tinibálvány, akire biztos nézettséget lehetett építeni, de a srác nagyon tud játszani. Másrészt a filmet Alexandre Aja rendezte, akinek oké, volt olyan -botlásnak is tekinthető- filmje, mint a Piranha (bár én azzal is elvoltam, ellentétben a Magasfeszültséggel), de ott van a dicsőségfalán a Tükrök, ami nekem az egyik legparásabb horror, és a Sziklák szeme, ami meg a mutánsos filmek között volt emlékezetes. Vele pedig általában együtt jár a remek maszk- és trükkmesteri munka... még akkor is, ha az itteni CGI-kígyók éppcsak átcsúsztak a minőségi küszöbön nálam.

A Horns miatta is lett egy nagyszerűen rendezett, több látványos képpel és hangulati elemmel felvértezett misztikus thriller, ami nem nélkülözi Aja megszokott morbid humorát, de nem is ment el (annyira) az idétlen paródiák felé, mint a Piranha esetében tette, és még a színészei is remekelnek.

8/10

Másodszor is tetszett, nagyjából ugyanazon sarokpontok mentén, mint elsőre. Azóta a könyvet is olvasgatom, de valahogy nincs annyira magával ragadó, mint a film, így inkább csak akkor kerül elő egy pár oldal erejéig, amikor éppen nincs mit olvasnom ; a drámái nem olyan erősek, a vallásos utalásokon meg túl sokat rugózik. Ezért is volt meglepő, amikor megtudtam, hogy az író Joe Hill igazából Stephen King fia... de mondjuk ha előbb látom a fényképét, ez magától értetődő lett volna.

Ig és Merrin szerelme viszont a tragikus lezárás ellenére még mindig nagyon érzékletes, most valahogy a mellékszereplők jellemére is jobban figyeltem, és az őszinteségi rohamok jeleneteiből is azok fogtak meg jobban, amik családon belül történtek, nem a morbid humoros része. Csak az a gáz démonos lezárás ne lenne...

.



Szarvak




Ez a film már az első előzetese alapján felkeltette az érdeklődésemet, viszont a nagy dömpingben a nem is oly régi Niwrok írás kellett hozzá, hogy ismét képben legyen. Most, hogy megnéztem, a trailer alatt már felbukkanó, agyamba befészkelődő gondolat, annak kibővített érzése lehet a végső konklúzióm: eh, szarvak…

Fiú és lány fekszik egymás mellett a fűben, majd fiú mondja, hogy "Szeretlek életem végéig". A lány viszont csak annyit válaszol, hogy "Elég, ha az én életem végéig szeretsz!"...  Nem is sejtik még, hogy mennyire brutálisan hamar beteljesül ez a jóslat, a lányt ugyanis hamarosan betört fejjel, holtan találják az erdőben… s ahogy ilyenkor lenni szokott, az elsőszámú gyanúsított a fiú maga. Már csak azért is, mert utolsó találkozásukkor nagy nyilvánosság előtt meglehetősen balhés körülmények között váltak el…

Ignatius Perrish, azaz Ig (Daniel Radcliffe, azaz Harry Potter) az a fiú, akinek szerelmét valaki brutálisan agyonverte egy évvel ezelőtt. Ig teljesen maga alá került, a problémáit alkoholba fojtja (mi másba is???)  – életét a közvélemény és a média célkeresztjében élve próbálja kideríteni, ki is ölhette meg gyerekkori szerelmét, Merrint (Juno Temple). Itt egyébként kicsit elmosolyodtam, utoljára Merrint az Ördögűzőben láttam, igaz, ott fordított nemmel, némileg idősebben… mindazonáltal nem vagyok róla meggyőződve (ismerve a film egyéb utalásait, annak hálóját), hogy a névválasztás nem volt szándékos. Szóval Ig totál maga alatt van, viszont egy újabb átmulatott éjszaka után különleges ajándékot kap az élettől: szarvai nőnek és környezetében mindenki őszinteségi rohamot kap. A fiúnak így végre valódi lehetősége nyílik kinyomozni a lány gyilkosának személyét – csupán a megfelelő embereknek kell a megfelelő kérdéseket feltenni.

Az a helyzet, hogy a mozi első fele, kétharmada zseniális. Már maga az alapötlet ezzel a képességgel egészen kiváló, az összes erre épített jelenet hibátlanul működik. Ahogy Ig először nem is érti, mi történik vele, ahogy próbál megszabadulni a kínos szarvaitól, majd ahogy egyre inkább tudatosan használja azokat az igazság kiderítésére – az nagyon jó. Szarvak nélkül egy sima vérbeli thriller a jobbik fajtából, ahol remek izgalmi faktorral haladunk előre a titok felfejtésében. A beépített humorforrások is nagyjából rendben voltak, egyedül talán a felesleges vulgaritás nem tetszett: nem azért, mert feltétlenül ódzkodok tőle, hanem mert sokszor csupán hatásvadász szerepe volt. A mozi ezen szakaszában, míg Ig csak tapogatózott a sötétben, tulajdonképp két dolog nem tetszett: az egyiket nem tudom hova tenni, a másik megint a felesleges homokos vonal volt. A szőke picsa fánkzabálását egyáltalán nem értem, még akkor sem, ha a hét főbűn egyikét állította a jelenet pengellérre – a sztori szempontjából semmi szerepe nem volt… a másik, a két rendőr buzulása meg egy héten belül másodszor már sok volt. Tökéletesen ugyanez a szitu volt a múlt heti Kraftidiotenben is, az ilyen fekete humor egy homofóbnak elég egyszer… viszont a többi, pl. a riporterek lerázása nekem is nagyon bejött. Önmagában az egész ötlet, a különleges képesség, annak használata nagyon jó és eredeti, már-már mutánsfilmbe való.

A dolog számomra akkor kezdett félresiklani, mikor a mitológia, a vallási vonal előtérbe került. A fináléra kihegyezett ördögi szál, a kereszt védelme, a kígyók meg az egész bibliai faszság egyre inkább eltávolított a mozitól. Valahogy nem fogadta be a kis agyam, hogy Ig démoni hatalmat kapott, s ahogy azt kapta (Mikor? Miért? Hogyan? Kitől?), s hogy pont ezt kell használnia az igazsághoz. Kicsit nonszensz, hogy a gonosz hatalma kell a gonosz ellen…valahogy nem állt össze a sátáni képesség az ártatlan fiú oldalán, valahogy a végére az egész szimplán nevetségessé vált. Kezdődött mindez a kígyókkal, végződött pedig az angyalszárnyakkal, majd azok elégésével – Ig, mint Lucifer… khmmm… kicsit túlzás. Ahhoz ő túl „jó” volt végig, túlságosan visszafogottan használta természetfölötti erejét. A mélypont mindezeken belül az volt, mikor ismét emberformát öltött a nyakék hatására – talán onnantól volt totál komolytalan az egész. A végjáték egyetlen egy jó jelenete a lövés, azon viszont visítottam a röhögéstől: ugyanakkor én ebben sem éreztem a komédiát, nem gondolom, hogy ezt egy horrorvígjátékként kellett volna néznem. Indult egy thrillernek, egy remek flashbackekkel megtoldott nyomozós történetnek – a vége meg totál idiotizmusba fulladt.

„A film tele van bibliai utalásokkal, Ig rendszáma 2036LUK, ami Lukács 20:36 versével egyenlő: “Mert meg sem halhatnak többé: mert hasonlók az angyalokhoz; és az Isten fiai, mivelhogy a feltámadásnak fiai.”, és a bár neve, ahol utoljára látja Merrint aznap este, az Eve’s Diner, az étterem logója pedig természetesen egy alma. Nem sokkal később találkozik először a kígyókkal, amik ezután végigkísérik az egész filmet, mely a teremtéstörténetben Ádám édenkertből való kivetésének előzménye, tehát ennek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a film szimbolikája szerint Ignek nincs esélye megnyugvásra, mert a kígyó ellenség helyett szövetségesként jelenik meg a filmben. Természetesen a végső megoldáshoz és a gyilkosság felderítéséhez nagyban hozzájárulnak a csúszómászók, de Ig lelke menthetetlen marad, örökre a faház alatti rét marad a boldogság forrása.” – olvasom egy netes kritikában. Nos, ez örvendetes dolog, tök jó kis pikáns ízt ad a történetnek, de a dolgok kézzelfogható, látható mivoltát sajnos nálam nem sikerült komollyá, misztikussá tenni: a végén én csak egy újabb Hellboyt láttam (ízlés szerint Demónát), a fején szarvakat cipelő humanoid pedig meglehetősen kilóg a mindennapok hihető képeiből.

Mr. Aja engem ezzel a mozijával sem nyűgözött le. A Tükröket leszámítva egyik filmjét sem kedvelem – itt annyit el kell ismernem a korrektség kedvéért, hogy míg nem vált át katolikus horrorba, egész élvezhető kis thrillert rakott össze. Jók a karakterei, bámulatosan hangulatosak a képei, jól játszik a színekkel, a díszlettel. A múlt, a gyerekkor képei akár egy ifjúsági mozi betétei is lehetnének, tök szimpatikus volt a tini szerelem, az egész bohóckodás: a robbanás miatt kicsit Egy jobb világ utánérzésem volt ugyan, de itt más volt a lényeg. Sokkal inkább ugrott be a Pokoli lecke összetartó gyerekcsapata a mozi első harmadában, ami viszont kiváló ajánló. Viszont egy szarvakkal köztünk élő, s azt gyakorlatilag mindenki által elfogadott – karaktert nem tudok komolyan venni egy komolynak induló thrillerben. Na de ha nincsenek szarvak, mi a mozi címe?




75%



.

.
Horns


"-Are you horny?
-Yeah, I'm getting warmer."

Ig és Merrin szerelme mintha az égben köttetett volna. A pár még gyerekként talált egymásra, és onnantól szinte elválaszthatatlanok voltak, a maguk kis rituáléival, titkos helyeivel és közös terveivel. Az álom viszont, amit elképzeltek maguknak, egy csapásra törik darabokra, amikor Merrint holtan, betört fejjel találják meg az erdőben. Mintha ez nem lenne éppen elég, Iget gyanúsítják a gyilkosságokkal, és a mostanra sikeres ügyvédként dolgozó barátja (Lee) nélkül már rég a sitten rohadna. Így viszont, közvetlen bizonyítékok híján, csak a pletyka és a gyanakvás marad, a szomszédok megvetése, a keselyűként a vélt szenzáció felett köröző riporterek kis csoportja, és a család védelme, ahol Ig biztonságban érezheti magát. Mintha csak meg nem gyónt és vallott bűnösségének jelképe lenne, majd egy évvel Merrin halála után, Ig egy reggel arra ébred, hogy a homlokából helyre kis szarvacskák bukkantak elő. Ahogy első rémületében és iszonyában az orvosi rendelő felé igyekszik, hogy megtudja, mik is ezek, és hogyan lehetne eltávolítani az egyre ördögibb kinézetű szarvakat, kiderül, hogy azokkal egy "képesség" is együtt jár: az emberek a Ig környezetében gátlástalanul őszinték lesznek, árulják el neki a legféltettebb titkaikat, tetteiket vagy vágyaikat, jellemzően a hét fő bűn témakörében. Ig először értetlenül áll a bizarr vallomások és kérések előtt, különös tekintettel azokra, amik fájdalmat okoznak neki, de kis idő múlva rájön, akár ki is használhatná ezt a lehetőséget, és a szarvak segítségével kinyomozhatná, ki ölte meg Merrint.

Ezzel szerintem meg is van az a film, ami ebben az évben átveszi nálam a The Brass Teapot, azaz a Dollár, kanna, szerelem stafétáját (ami meg az Eleven testekkel tette ugyanezt), több okból is. Már az indulásról ez jutott eszembe, ahogy a két szerelmes egymás mellett fekszik, és látszik rajtuk, hogy totál odavannak egymásért, mindenfajta kamuzás nélkül, és csak arra vágynak, hogy együtt éljék le az életüket. Az egész teljesen meseszerű, az élénk, játékos színeivel, a napfény vibráló sárgájával meg az erdők zöldjével. Mivel az tudható, hogy a kapcsolatuk tragikus véget ért, így a magával ragadó szerelem képei Ig visszaemlékezéseire korlátozódnak, ahogy megismerkedtek a templomban, ahova családilag jártak, ahogy megosztották egymással az érzéseiket, ahogy Ig megmutatta Merrinnek a faházat, ami később közös menedékük és szerelmi fészkük lett, és ahol végül a lány holttestét megtalálták ... de az is, ahogy egyre több minden derül ki Merrin halálának estéjéről, és ezek nem mindig vetnek jó fényt Igre sem. A vágy tárgya ezúttal is Juno Temple, akire az utóbbi időben amúgy is egyre jobban felfigyeltem, ráadásul Merrinként egy olyan angyali szépségű és kedvességű lánynak ábrázolták, hogy biztosak lehetünk benne, csak valami sátáni lehetett képes ártani neki.

Angyal és ördög... és a vallásos utalások ezen a ponton nem is érnek véget. Már eleve Ig neve beszédes, az polgárilag ugyanis Ignatius Perrish, amiből az elsőt a latin "ignis" szóból származtatják, és tüzet jelent, a "perish" pedig a romlás, a pusztulás angolul, szóval szegény Iget elég "pokoli" névvel áldották meg a szülei. És erre a Merrin gyilkosa utáni keresésben rá is szolgál, mert elsőre Ig csak furcsállja, hogy az emberek milyen gonosz dolgokat mondanak neki másokról vagy titkosakat magukról, aztán megpróbálja ezt valamifajta humorra venni, és úgy a film közepéig egymást érik a bizarr és morbid poénok, az például hatalmas, ahogy Ig megszabadul a riporterektől. De ahogy "belemelegszik" a dologba, ahogy megjelennek a mindenféle almák meg kígyók, és minél több csalódás éri meg jut egyre közelebb a tetteshez, úgy lesz a hatalma egyre félelmetesebb, ahogy elkezdi azt a bosszúra használni. Ott azért már bőven messze van a korábbi könnyed kacarászás; a karján és a nyakában tekergő hüllőket viselő, égő tekintetű Ig a szépen kifejlődött szarvaival elég parás jelenség. Ott már igen kemény jelenetek is akadnak, még ha úgy is érzem, ez a vonalat egy kicsit túlnyújtották és túltolták a végére; a finálén szerintem sokat lehetett volna még egyszerűsíteni.

És megint egy film, aminél a fene sem érti, hogy miért kerülte el hivatalos formában Magyarországot, főleg, hogy az alapjául szolgáló könyv évekkel ezelőtt megjelent, és elég jó fogadtatásra talált itthon. Először is Iget Daniel Radcliffe alakítja, akiről elhiszem, hogy már nem az a kis Harry Potteres tinibálvány, akire biztos nézettséget lehetett építeni, de a srác nagyon tud játszani. Amíg a Fekete ruhás nőt még úgy definiáltam, hogy a "Potter-horror", itt talán kétszer jutott eszembe a gyerekszerepe, és gyorsan el is hessegettem, mert nem ez volt a fontos. Másrészt a filmet Alexandre Aja rendezte, akinek oké, volt olyan -botlásnak is tekinthető- filmje, mint a Piranha (bár én azzal is elvoltam, ellentétben a Magasfeszültséggel), de ott van a dicsőségfalán a Tükrök, ami nekem az egyik legparásabb horror, és a Sziklák szeme, ami meg a mutánsos filmek között volt emlékezetes. Vele pedig általában együtt jár a remek maszk- és trükkmesteri munka... még akkor is, ha az itteni CGI-kígyók éppcsak átcsúsztak a minőségi küszöbön nálam.

A Horns miatta is lett egy nagyszerűen rendezett, több látványos képpel és hangulati elemmel felvértezett misztikus thriller, ami nem nélkülözi Aja megszokott morbid humorát, de nem is ment el (annyira) az idétlen paródiák felé, mint a Piranha esetében tette, és még a színészei is remekelnek.

8/10
.