R2-D2 írásai 1.0

.




Dollár, kanna, szerelem




Avagy A bronz teáskanna…  avagy a The brass teapot, amire még pár hónapja Niwrok kolléga felhívta a figyelmemet… hogy aztán belefussak – az immár idiótán magyarosított címmel (ezen ismét csak érdemes elgondolkodni) ITT is ... érdekes, hogy a 2012-es film hivatalosan 2014-es hazai mozibemutató – de jobb későn, mint soha. Ugyebár. A mozi alapötlete - miszerint egy eszköz a saját magadon elkövetett fájdalmat díjazza – ezek után mindenesetre annyira megragadott, hogy kérdés sem volt a megtekintés.

Kezdjük a lényeggel: kéne egy ilyen kanna… Ha valaki valami antikosnál talál egyet, sürge szóljon nekem, felvállalok minden kockázatot, amit birtoklása jelent, de jelenleg meglehetősen nagy szükségem lenne rá…


… mint ahogy annak a jópofa, lúzer fiatal párnak is volt, akikkel a mozi elején kapcsolatba kerülünk. Még nem volt a kanna sehol, de engem már az elején megfogott a film, mikor is Alice (Juno Temple) és John (Michael Angarano) az abszolút csóróságban képesek voltak egymást szeretni, mikor is teljesen nyilvánvaló anyagi és munkahelyi problémák mellett is önfeledten képesek voltak egymásnak esni. Ez annyira emberi és irtó pozitív volt, hogy egyszerűen imádtam őket: az első percekben megvoltak a kedvelhető főhőseim. Aztán a mágikus erejű teáskannával kapcsolatba kerülve ez az érzés csak fokozódott. Kissé tartottam tőle, hogy a film elmegy egy túlságosan öncsonkító, burleszkes irányba, de a kezdeti, kétségkívüli mókás fájdalom okozások után számomra kimondottan okos húzásokkal terjesztették ki a Kanna univerzumát. Kiváló ötletekkel olvasztották egybe a felesleges sérüléseket az amúgy is fájdalommal járó élethelyzetekkel (a fene se gondolta volna, hogy egy sima kozmetika pénzkereseti forrás lehet) - bravó!

Icipici meghökkenést csupán a sehova nem tehető TV-s aukció, no meg a semmiből feltűnő két szakállas jómadár okozott. Valahogy az ő szerepük lógott a levegőben, mintha csak azért lett volna szükség rájuk, hogy kötelező módon ebbe a filmbe is belekeverjék az egész háborús örökséget, nevezett diktátorhoz kapcsolatban (a kanna díszét én nem is szúrtam ki).  Egyébként itt el is gondolkodtam néha – továbbgondolva a mozi ötletét -, ki mennyit kereshetett volna vele, a valós életben és a filmvilágban is… Mondjuk a filmben említett történelmi szereplő(k) képbe hozása jó kis poén, de ugyanúgy erőltetett is: még fikció szinten is, ha a nevezett vezér birtokolta volna, nem lehetett volna anyagi gondja. Elég lett volna csak elvinni a Kannát valamelyik tábor mellé és az anyagi hátország adott lett volna… De milyen jól jártak volna ezzel a rendes történelem mellett filmtörténelem nagy mészárosai is, Jigsaw, Hannibal, Freddy, Jason, stb …

Szerencsére csak apró, múló bosszúságot okoztak nevezett események (a nagyi szerepe például qrva jó volt, s értelmet nyert egy elfűrészelt STOP tábla esete is), ahogy Alice felfedezi a kanna működését, majd rájönnek, hogy nem muszáj mindenáron magukat kínozni, sőt, nem muszáj fizikailag kínozni, nekem nagyon tetszett. E tekintetben a film közbeni váltás számomra igazi ínyencség volt, ahogy az egész egyre inkább érzelmi síkra terelődött, ahogy régi sérelmeket sikerült megtorolni másokon, s ezzel ráadásul pénzt keresni, az iszonyat bejött. Külön tetszett Alice útja, tulajdonképp az ő bőrébe bújtam bele leginkább, a pedofilos-drogos ötletet, de az alkoholista hajléktalan ötletet is maxi átéreztem. Ezek szerint közelebb állok a Sötét Oldalhoz, mint azt gondoltam, de engem nem riasztott vissza a jó ügy érdekében elkövetett gyilkosság ötlete sem (az meg, hogy a pár végig az Egy Gyűrűhöz hasonlította a Kannát, borzasztó módon tetszett).

S ha már erkölcs. Számomra nem is elsősorban önmagában a kapzsiság volt a film mondanivalója. Sokkal inkább az abból eredő, ahhoz szervesen kapcsolódó erkölcsi korlátrendszer, ami minden emberben megvan – ámde minden emberben más mértéket ölt. Kíváncsisággal vegyes izgalommal néztem, a pár kinél, hogyan és meddig megy el, átlépik-e az általam felállított erkölcsi normákat. Lesz-e egyetlen pillanat a moziban, amit én már nem tennék meg – de örömmel jelentem, legeslegnagyobb megelégedésemre nem történt ilyen. Az ifjú pár gyakorlatilag végig nekem tetsző módon viselkedett – az íróknak sikerült egy számomra egészséges arányt találni az erkölcs és a pénzsóvárság között. A film felétől beálló változás – már ha az egyáltalán annak értelmezhető – számomra nem jelentette azt a bizonyos sötét fordulatot, én abszolute nem éreztem, hogy akár Alice-t is elragadta volna a Kanna. Talán ez is szerepet játszik a pozitívabb elbírálásomban: nagyon minimális zavaró tényezők mellett első osztályú szórakozásként éltem meg a mozit.

Egy tanmesét láttam, egy felnőtteknek szóló mesét egy varázskannáról, amiben a pénzkereset felemésztheti annak tulajdonosát – végig sóvárogva nézve a képernyőt, milyen jó lenne nekem is ez. Mert leszámítva az alapötlet kétségtelenül idióta és elvont mivoltát – a sztori végig a földön marad. Pont, mintha velem történne…


85%



.

R2-D2 írta:

Dollár, kanna, szerelem

Egy tanmesét láttam, egy felnőtteknek szóló mesét egy varázskannáról, amiben a pénzkereset felemésztheti annak tulajdonosát – végig sóvárogva nézve a képernyőt, milyen jó lenne nekem is ez. Mert leszámítva az alapötlet kétségtelenül idióta és elvont mivoltát – a sztori végig a földön marad. Pont, mintha velem történne…

85%

"Ami jó, az jó" . Gyakorlatilag ugyanazokat a csúcs- és mélypontokat emelted ki, mint én, és jó, hogy utóbbiak nem tudták elterelni a figyelmet az előbbiekről.

Örülök, hogy ez sem bizonyult időpazarlásnak . Ráadásul ez romantikus is volt, meg vígjáték is (na jó, fekete komédia )...
.

Niwrok írta:

Dollár, kanna, szerelem

Örülök, hogy ez sem bizonyult időpazarlásnak . Ráadásul ez romantikus is volt, meg vígjáték is (na jó, fekete komédia ) ...
.

Érdekes, romantikus filmként tudok rá legkevésbé gondolni... pedig valahol tényleg az. Számomra egyébként a romatikus film sztrereoípiája még mindig a nyáltól csöpögő, naplementés (tavirózsás) mozi - ahol a két főszereplő  film végén egymásba borul...

Fekete komédiának inkább elmegy, de mint írtam, a film bizonyos szakaszaiban véresen komolyan voltam képes venni.

R2-D2 írta:

Dollár, kanna, szerelem

Érdekes, romantikus filmként tudok rá legkevésbé gondolni... pedig valahol tényleg az. Számomra egyébként a romatikus film sztrereoípiája még mindig a nyáltól csöpögő, naplementés (tavirózsás) mozi - ahol a két főszereplő  film végén egymásba borul...

Fekete komédiának inkább elmegy, de mint írtam, a film bizonyos szakaszaiban véresen komolyan voltam képes venni.

Csak mert te is azt emelted ki, hogy az előnyök jelentős részének az a pajkos és erős szerelem ágyazott meg, amiért egyszerre tudsz szurkolni az esetleges erkölcsi aggályok ellenére is ennek a két idétlennek, a humornak is kellő táptalaj, de a drámai pillanatokat is feszültté teszi, mert izgulsz, hogy semmi olyat ne tegyenek a pénzért és a megélhetésért, ami végzetes sebet ejt a kapcsolatukon (pedig elég keményen próbálkoznak)... én legalábbis így voltam vele. Ebből a szempontból még inkább a szerelemről szól, mint a kapzsiságról, mert őket ugyan megrészegíti a könnyű pénz, a bulik és a fényűzés, de a céljuk nem ez, csak az, hogy a megélhetési gondok nyomasztó terhe nélkül tudjanak egymáséi lenni.
És ehhez még naplemente meg kacsatenger sem kellett ...
.

Niwrok írta:

... Ebből a szempontból még inkább a szerelemről szól, mint a kapzsiságról ... És ehhez még naplemente meg kacsatenger sem kellett ...
.

Ez igaz, csak szerencsére ebből a giccs hiányzott - így simán befogadtam.

Ami egyébként iszonyat tetszett, hogy

Spoiler:

R2-D2 írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

.

Az utcán kezdődött, miután az autóban beszóltak egymásnak.

.





Imaginaerum




2011-ben és 2012-ben a finn Nightwish együttes hatalmas projektbe fogott: a kétségkívül zseniális (számomra toronymagasan a legjobb) Imaginaerum album után egy évvel elkészültek az azonos című, dark fantasy filmükkel is. E szempontból persze felmerül a kérdés, hogy a konceptalbumhoz csináltak-e egy filmet, vagy a filmhez a zenét, én amondó vagyok, egy ekkora projekt csak párhuzamosan futhatott. Első pillantásra úgy is tűnik, hogy szinte csak saját szórakoztatásra készült az egész, első pillantásra valóban borzasztóan szürreális és öncélú, de ha végigüli az ember, elmerül Tuomas Holopainen agymenésében, a végére egy rettentően érzelmes, hatásos és tanulságos kis családi drámát kap. Ráadásul a film a Finn Filmalap jelentős támogatásával valósult meg – anyagi buktának ugyan tekinthető az egész (pláne, hogy a mozikat elkerülte a film), de azért egy ilyen szervezet nem ad dollárszázezreket holmi tartalom nélküli gigászi klippre egy metál bandának…

Ahogy mondtam, a film első fele meglehetősen szürreális és csapkodó. Egészen pontosan nagyon nehéz még dekódolni, azt, amit látunk, a hangulati elemeket a zenével, a vélt valóságot az álomvilággal, a furcsa szereplőket, de mindenekelőtt a hóember szerepét. A kezdő képsorokban Tom, egy fehér köpenyes kisfiú egy meglehetősen rémisztő hóembert épít: a fején egy I. világháborús repülős bőrsapka, egy repülős szemüveg, a szája viszont hosszanti irányban bevarrva (egyik sem ok nélkül). Majd a lefekvéshez készülődve kiderül, hogy egy árvaházban vagyunk, ahol is egy Ann nevű lánnyal van közös hálóban – és itt elhangzik a film kulcsmondata is: "Aki itt van, annak nincsenek szülei…"  Lámpaoltás után aztán a hóember bekopogtat az ajtón, s egy hihetetlen utazásra hívja a kis Tomot, amolyan Karácsonyi ének módon repülnek a hóval borította táj fölött – hogy aztán a kalandok, a néha bizony értelmezhetetlen látvány és események a végére egy jól összeakható puzzle részét képezve könnyeket csaljanak a néző szemébe.

A filmnek van egy másik történetszála is: egy öreg zeneszerző, bizonyos Thomas Whitman lefordul a zongorája elől, láthatólag nagyon beteg már. Végnapjait éli, ezért kórházba kerül – ahonnan az orvosok az egyetlen hozzátartozóját, a lányát értesítik apja közelgő haláláról. A lány megérkezik, de kiderül, hogy tiszta szívből gyűlöli haldokló apját, annak halála szinte megváltás lesz számára. A kellemetlen (vagy inkább várt??) esemény bekövetkeztéig apja házába költözik – ahol is egy régi ismerőssel, bizonyos Ann-nal találkozik. No és itt ér össze a két szál, kiderül, hogy a fehér köpenyes kisfiú és a haldokló öregember ugyanaz, a film fantasy világa pedig nem más, mint az öregember víziója eltelt életéről, küzdelme egy démonjával. Mert a vízióban egy múltbeli sötét emlékre is fény derül, értelmet nyer a hóember is, sőt a piros ruhás pörgő balerina is – a valós életben pedig a lány, Gem is rájön, apja miért is fordult el tőle, s rá kell hogy jöjjön, a szörnyű apa egyáltalán nem az, akinek gondolja. S talán még a neve sem véletlen…

A film természetesen nem az lenne, ami, ha nem lenne hozzá ez a zene. Gyakorlatilag végigkísérik a CD dallamai, hol egy feltett bakelit lemez által, hol meg csak a szöveg nélküli zene formájában. Teljes egészében négy komplett dal is elhangzik, a Slow, love, slow, az I want my tears back, a Scaretale és az Arabesque, amikből kettőt ráadásul a zenekar élő előadásában élvezhetünk. Sőt, a zenekar tagjai filmszereplőként is jelen vannak a moziban, Anette Olzon pl. a 32 éves Ann-t játssza,míg az író, zeneszerző Tuomas Holopainen pedig a 34 és 47 éves Thomast. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a történet szerint egy zenekar válsága is szerepet játszik a sötét múlt eseményeiben, annak következményeként, akkor még zseniálisabbnak tűnik a film: vélhetően Tarja kilépését is beleszőtték a történetbe. A film képi világa - ahhoz képest, hogy mennyi pénzből készült – teljesen korrekt, az ismeretlen színészek tök szimpatikusak. A filmet Holopainen  félúton a The Wall és a Moulin Rouge közé teszi, rengeteg CGI-vel, a látványvilág insiprációját pedig Tim Burton, Neil Gaiman és Salvador Dalitól eredezteti.  A zenéjét meg a Nigtwishtől…

Nem muszáj felétlenül ismerni az együttest (vagy a CD-t) a film élvezetéhez, de kétségkívül plusz pontokat adhat hozzá annak szeretete. A szürrealitáson túl egy megható kis családi történet bontakozik ki, ami semmivel nem értelmezhetetlenebb mint pl. az A nagy hal – csak kicsit sötétebb az egész. A közepe táján valóban úgy lehet érezni, a fejünkre omlik az egész, de azt a hullámvölgyet túlélve kurva jó lesz. Szerencsére a szomszédban már van belőle olcsón BD, ezt meg is kell vennem. Az is érdekes, hogy gyakorlatilag csak a német piacon jelent meg lemezen – pedig szerintem jóval többet érdemel.



80%



.

.





Bosszútól fűtve




Colin Farell, Noomi Rapace, Terence Howard, Dominic Cooper… és a rendező Niels Arden Oplev. Öt név, ami számomra önmagában eléggé vonzó volt ahhoz, hogy belevágjak ebbe a két órás kalandba – minden figyelmeztető írás ellenére is. Szerencsére a filmélmény egészét tekintve nem éreztem rosszul magam, de ez is tipikusan az a mozi lett, amit elég volt egyszer látni.

A magyar cím nem tököl sokat, pontosan elárulja, mit is fogunk látni: egy bosszúfilmet, aminek alapfeltétele ugyebár egy megsebzett főhős (akivel azonosulni lehet), valamint egy überszemét figura, akinek a halálát kívánjuk majd. Nos, ezen a felálláson ez a film rögtön csavar kettőt is: nem egy bosszúszomjas főhősünk van, hanem kettő, ráadásul a nagyon szemét faszi sem tűnik annyira nagyon szemétnek (alapban az őt játszó színész castingja kérdéses számomra). Az induláskor ugyanakkor mindezekről semmi nem derül ki. Egy szokványos gengszterfilmbe csöppenünk, ahol egy gigászi lövöldözés során nagyjából elhelyezzük a figurákat a sakktáblán. Victor (Colin Farell) a maffiavezér, Alphonso (Terrence Howard) szolgálatában áll, s épp megmenti főnöke életét. A bandában barátja Darcy (Dominic Cooper), aki épp apa lett – egy maffiózó gyerekének lenni sem egy fényes jövő, de mindegy. Szóval Victor végzi a kis dolgát, mígnem berobban életébe Beatrice (Noomi Rapace). A lány furcsa alkut ajánl neki: vagy megbosszulja a rajta esett sérelmet egy idegen faszin, vagy simán felnyomja a rendőrségen.

S innentől érdekes fordulatot vesz a film. Az egyik szálon ugyanis kibontakozik Victor, mint bosszúálló főhős, megtudjuk a motivációit, együtt izgulunk vele, hogy sikerüljön terve, egy kimondottan jó kis lövöldözős thrillert kapunk. A hitelességet most nem emelném ki, mert néha elgondolkodtatóan valószerűtlen az egész történet és annak akciójelenetei, no meg önmagában Victor karaktere is. Hogy miért is nincs soha sehol a rendőrség, mikor kibaszott nagy gépfegyverropogás veri fel a csendet, azt nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mit keres egy hatalmas üres teherhajó kikötve egy erdő mellett a filmben. Victor meg, annak ellenére, hogy egy sima mérnök, meglehetősen profi harcos és szívbaj nélkül öl – de igazából mindegy is. Ezeket úgy nagyjából fel lehet dolgozni, ezek a mozi (forgatókönyv) elnézhető hibái. A bajom inkább Beatricével, meg az egész Victor/Beatrice kapcsolattal volt.

Számomra már Beatrice motivációja, szándéka erősen sántított. Komolyan? Komolyan megöletni valakit egy baleset maradandó sérülései miatt??? Bizonyos kultúrkörökben, bizonyos népcsoportoknál, szervezeteknél, országokban ez még csak hagyján (ha csak abba belegondolunk, hogy szegény kolumbiai Escobart kivégezték a VB után öngólja miatt), no de a lány teljesen hétköznapi amerikai polgárnak tűnt. Aztán ez a kapcsolat kettejük között… majd minden perce kínszenvedés volt. Ennyire béna, idegesítő párbeszédekkel megtűzdelt szerelmi románcot rég láttam. Még a Drive-é sem volt ennyire gáz – ott legalább csak egy egyik fél volt néma béna. Ez így, ahogy ábrázolva volt, nekem nagyon sutának sikeredett: aztán az is lehet, hogy csupán a színészek icipici rájátszása, vagy szimplán a túlírt karakter a hibás, mindenesetre az egész szerelmi szálat ki lehetne kukázni…

No, persze akkor meg a finálé nem működne. Amikor a csaj nem tette meg azt, amit meg kellett volna tennie, fogtam a fejem: ennyire ostoba libát!!! Persze, a film meglepetésfaktorának jót tett, fordulatnak első osztályú volt, de mint esemény, borzasztó idegesítő lett: hogy aztán szinte röhejes legyen a memóriakártya végső felhasználása és annak következményei. Brrrr… Így viszont a házba berepülő autó és az egyéb agyatlan lövöldözés mellett egy kimondottan bosszantó elem is beépül a végjátékba, ami picit lehúzta az egészet. Egyébként sem voltam tőle elájulva – a két órás játékidő is hosszú picit -, de a leszámolás helyenként kimondottan kínos lett (bármennyire is „jól megkoreografált”). De míg idáig eljutunk, a kisebb-nagyobb hullámvölgyek ellenére bőven nézhető az egész (Victor videózása tisztára Különvélemény), a lebukik/nem bukik le feszültsége sok mindenen átsegít, néha képes a mozi a földön is járni, a színészeket továbbra is bírom – de valahogy az összképp egyáltalán nem olyan fényes, mint lehetne.



70%



.

R2-D2 írta:

Bosszútól fűtve

De míg idáig eljutunk, a kisebb-nagyobb hullámvölgyek ellenére bőven nézhető az egész (Victor videózása tisztára Különvélemény), a lebukik/nem bukik le feszültsége sok mindenen átsegít, néha képes a mozi a földön is járni, a színészeket továbbra is bírom – de valahogy az összképp egyáltalán nem olyan fényes, mint lehetne.

70%

Hétköznapi amerikai polgároknál is okozhat akkora érzelmi sokkot egy ilyen baleset, amit az életük tönkretételeként élnek meg, hogy a bosszúvágyban keresnek enyhülést.

Kb. minden hétre jut egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság ebben az országban, ami ugyanúgy bosszú, csak nem szokták hozzátenni. Az mennyivel erősebb motiváció? Aztán mégis van   ...
.

Niwrok írta:

Bosszútól fűtve

Hétköznapi amerikai polgároknál is okozhat akkora érzelmi sokkot egy ilyen baleset, amit az életük tönkretételeként élnek meg, hogy a bosszúvágyban keresnek enyhülést.

Kb. minden hétre jut egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság ebben az országban, ami ugyanúgy bosszú, csak nem szokták hozzátenni. Az mennyivel erősebb motiváció? Aztán mégis van   ...
.

Akkor megint az a baj, hogy magamból indulok ki...

Egyébként a szrelemféltés szerintem zömében inkább hitelen felindulás, amit meg Beatrice tervezett, az előre megfontolt szándék... ettől függetlenül nekem nem tetszett.

OFF. Jelentem, elfogyott a lista, már csak a két sorozat maradt, a Bates Motel meg a Kártyavár. Még az idén pótlom őket.

R2-D2 írta:

OFF. Jelentem, elfogyott a lista, már csak a két sorozat maradt, a Bates Motel meg a Kártyavár. Még az idén pótlom őket.

Ezt sajnálattal hallom   .
.

Niwrok írta:

Ezt sajnálattal hallom   .
.

Van azért tervem, megyek a saját fejem után.

.





Nebraska




Kócos, ősz hajú öregember bandukol az autópálya leállósávjában. Rendőr megáll, kérdezi. „Merre is tart, papa?” Öregember előremutat. „És honnan jött?” Öregember hátramutat… ezekkel a képsorokkal indul a fekete-fehér film, ami egy meglehetősen hosszú felvezetés/ráhangolódás után tegnap az utóbbi idők egyik legnagyobb (új) filmélményét nyújtotta. Hatásában helyenként megidézi az Augusztus Oklahomában című remekművet, de – ami még jobb ajánlólevél – mindenekelőtt a számomra kultikus Rain Mant is.

Ki ne hallott volna már a hazánkban is működő (még működő???) Reader’s Digest kiadóról? Amikor havonta, kéthetente bombázzák az embert mindenféle levelekkel, amikben kaparós matrica, egyező sorszámú kulcs, meg a tököm tudja mik vannak: első, felületes pillantásra mindegyik lényege az, hogy ÖN NYERT. Nos, filmbeli főhősünk, az öreg Woody (Bruce Dern), egy ilyen levél alapján hiszi azt, hogy egymillió dollárt nyert, s hiába mondja neki az egész családja, hogy ez átverés, ő mindenképp elindul a nebraskai Lincolnba átvenni a nyereményt. Miután a családtól többször megszökött, a tervétől eltántorítani pedig nem lehet, a kisebbik fia, David (Will Forte) úgy dönt, elviszi az ezerötszáz kilométeres útra – ahova az öreg egyedül indult volna gyalog. No, ez a Nebraska, ennek az útnak a története, a kb.75 éves apa és a kb. 40 éves fiának a road-mozija, néhány egészen szenzációs megállóval és eseménnyel színesítve. Az út folyamán ugyanis eljutnak Woody szülővárosába, Hawthorne –ba, ahol a régi emlékek, barátok – no meg az öreg testvérei mind-mind keselyűként próbálnak lecsapni az általuk milliomosnak vélt ismerősre.

Nem tudom, valaha is láttam-e olyan filmet, amiben ennyi sztereotípia, családi klisé és közhelyes szitu szerepel. Az biztos, olyat nem láttam még, amiben ez, így, ennyire működik: a filmben felsorakoztatott karakterek mind-mind valami totál tipikus rokonságbeli karaktert személyesítenek meg, ami mindegyikünk környezetében előfordul. Ha most körbenézek, az összes filmbéli szereplőnek megvan a párja saját tágabb környezetemben (pontosabban megvolt, míg éltek anyuék), a történet bizonyos pontjain így széles vigyorral néztem, ki mit mond, azt miért csinálja és annak mi is a következménye. Ugyanakkor nem véletlenül említettem a Rain Mant, mint viszonyítási pontot: Woody ugyan nem autista, de megrögzöttségéből és öregkori szenilitásából eredő poénforrások rengetegszer Raymond Babbittet idézték. Ahogy az öreg hajlott hátával mozog, ahogy nem hall rendesen és visszakérdez, ahogy betegesen félti a nyereménylevelét, az zseniális, és egyben kiváló humorforrás is.

A Nebraskának azonban korántsem a humoros oldala az erősebb – e tekintetben felül is múlja a Rain Mant. Sokkal inkább a személyes sorsok és kapcsolatok, a családi háttér dominál – így kerülünk viszonyításban Oklahomába is. Már a történet indulása is konfliktusokkal terhes: Woodynak és feleségének, Kate-nek (June Squibb) kapcsolata mindennek nevezhető, csak nem ideálisnak. Az öregkori zsörtölődéseken túlmutató viszály húzódik a két ember között, amin a két totál szimpatikus (és hihetetlenül életszerű) fiú sem tud enyhíteni. Aztán ahogy később kiderül, hogy Woody gyakorlatilag alkoholista, egész életében az volt, sok minden értelmet nyer. Van egy jelenet, mikor is a fia elárulja neki, hogy gyerekkorában ő volt az, aki rendszeresen kidobta az otthon talált piát, hogy apja ne tudjon inni – nos, ekkor megdobbant a szívem, mert ezek szerint minden gyerek ezt csinálja tehetetlenségében, mikor valamelyik szülője alkoholista lett. Én is ezt tettem… S mégis, a fia, sőt később a felesége is kiáll szegény öreg bolond mellett – mert az életben valahol a szeretet a legerősebb erő.

Külön bekezdést érdemel a kisváros, ahol az öreg gyerekkora zajlott. Az az eseményhalmaz, olyan, mint egy jól becsomagolt karácsonyi ajándék. Szép lassan kibomlik Woody múltja, a fia előtt feltárul apjának eddig el nem mesélt élete, találkozik apja rég nem látott ismerőseivel. A családi vonal nem kevésbé zseniális, az öregurak csendben TV-t bámulása olyan, mint egy nyugdíjas otthon, a két tahó unokatesó, azok hatása Davidre pedig szenzációs. A nagy meglepetés azonban számomra az eddig kifejezetten irritáló, nagyszájú, helyenként bunkócska módon viselkedő feleség, viselkedése, dumája és tettei volt. S hozzá kötődik az egyik legmeghatóbb jelenet is a kórházban – bármennyire is érzelgős és sablonos is: a szíve mélyén lévő szeretet kinyilvánítása zseniális dramaturgiával van időzítve.

S hogy ezek után, ennyi szenzációs képsor után milyen finálé vár a nézőre?? Nem mondom meg. Két dolog csupán róla: az egyik, hogy a mozi hangulatában (talán épp a fekete-fehér mivolta miatt) végig benn van egyfajta melankólia, e tekintetben a végjáték üdítően meglepő, másrészt pedig itt hangzik el tulajdonképp a film egyik legfontosabb – és sajnos egyik legéletszerűbb párbeszéde is:
„- Gyakran van ilyen?
- Megesik, főleg az idősek között.
- Igen, ő még elhiszi, amit mondanak neki az emberek.
- Sajnos.
- Sajnos”

Ne hagyjuk, hogy nagyszüleinket, szüleinket a sok mocskos marketing trükkre épülő termékbemutatón lehúzzák, hogy a mindenféle nyeréssel kecsegtető reklámcégek hálójukba ejtsék. A világ egy öregember számára már nem olyan, mint valaha volt, a becsület az üzleti életben rég nem játszik fontos szerepet. A pénz arroganciája, az erre építő cégek trükkjei pedig a naiv, egyszerű, kiszolgáltatott és idős embereket veszélyeztetik elsősorban. A mi dolgunk, hogy megvédjük őket. Elsősorban a családunkat, de ha lehet, másokat is. Számomra talán ez volta a Nebraska első számú üzenete. Mellette még egy kegyetlen jó USA korrajzot és társadalmi metszetet kapunk a vidékről, no meg egy fenomenális emberi kapcsolatrendszert önző érdekekkel, bocsánatos bűnökkel meg szeretettel. A főszereplő apa-anya- kisebbik fiú trió mellett a legnagyobb örömömre a nagyobbik fiút, Rosst a Breaking Bad Saulja, Bob Odenkirk játssza, míg az öreg Woody ifjúkori társaként Stasey Keatch brillírozik Ed Pegram nevű személy bőrében . De gyakorlatilag említhetnék mindenkit, aki tiszteletét teszi e remekműben, minden egyes családtagot, gyerekkori ismerőst.

Millió értelmezési rétege van a mozinak, millió kapszkodóval, kibontani való gondolattal. Nem is igazán lehet egy írás keretében mindent kibontani, mindenre reagálni, csupán egy-egy gondolatba, hangulatba lehet kapszkodni nézés és utólagos elmélkedés közben is. Ebből kifolyólag negatívumot nem igazán tudnék írni, talán csak annyit, hogy icipicit lassan indulnak be az események, egy icipicit nyújtottnak éreztem a mozi első harmadát. Amúgy is kegyetlen lassú és ingerszegény az egész film, de Woody háromszori meglépése talán sok volt – egy kicsit lehetne feszesebb az eleje.

No meg színes az egész. Bár az már legyen megint az én bajom.



90%




.

Gondoltam ide jelzem, hogy úgy döntöttem, belevágok a Clone Wars animációs sorozatba. Ma újra elővettem a SW saga harmadik részét, és valahogy fellelkesültem a sorozat iránt!   
A Nebraska pedig eddig várólistán volt, de hamarosan tutira sor kerül rá.