2 találat

.
Oculus


Amikor láttam a film plakátját meg talán az előzetesét is, kb. úgy voltam vele, mint R2. A tükör amúgy is állandó horrorkellék, és össze-vissza rémisztgetnek vele, hogy ki mit lát meg maga mögött bennük, ráadásul még ott van a Tükrök is, ami a plakát által is sugallt tükörvilági rémségeket maxolta ki rendesen nálam, úgyhogy túl nagy érdeklődésem nem volt a dologban. Az Oculus azonban friss élményeket hozott azzal, hogy miközben az évtizedes tragédiák által kísértett testvérpár, Kaylie és Tim egy misztikus tükör rejtélyének nyomában jár, magyarázatot próbálva találni a szüleik halálára, lehetőséget a tükör elpusztítására, ebben a tükör úgy vesz részt, hogy maga a tükrös riogatás és a tükörvilág legfeljebb a film gyengébb pontjain jelenik meg.

Az Oculus nálam három jól elkülöníthető felvonásra osztható, és ezek közül az első annyira jó volt, még ha nem is klasszikus értelemben vett horrorként, hogy a szerintem feleslegesen, és igazából zavaró in medias res prológus sem tudta elvenni a legfőbb erényét: az egyre fokozódó bizonytalanságot. Nagyon tetszett, ahogy feláll az alaphelyzet, azaz ahogy ott van Tim, aki 11 év pszichiátriai kezelés után szabadulna végre, és kezdhetné el a "normális" életét, de ehelyett a nővére visszaviszi abba a házba, ahonnan az egész indult, másrészt ott van Kaylie, aki a sok előkészülettel, az átfogó nyomozásokkal a régebbi esetekről, és a nem egyszer meglepően bosszúszomjas incselkedésével a tükörrel profin hozza a megszállottság minden tünetét. A testvérek vitáiban tök jól benne van, hogy Tim mindenáron próbál racionális magyarázatokat találni azokra a családi tragédiákra, amikről ekkor még kevés fogalmunk van nézőként, de annyi biztos, hogy éveket töltött miattuk a srác az elmegyogyóban, és a legkevésbé az hiányzik neki, hogy amiről mindezalatt győzködték őt és önmagát, ami a szabadulásának az alapja volt, azt most alapjaiban értékelje újra, ráadásul lassan kiderül, az elmúlt 11 évet a nővére kb. arra tette fel, úgy alakította még a munkahelyét és a kapcsolatait is, hogy egy célja volt vele: megkaparintani a tükröt, ami szerinte minden bajuk okozója volt. És kiváló az egyensúly, az időnkénti billegés, hogy most mit higgyek: hogy a tükör tényleg démonlakta, de Tim próbál kizárni mindent a tudatából, ami csak halványan is erre utalna, vagy a tükör csak egy ronda normál tükör, és inkább Kaylie-nek kellett volna pár évet muszájdzsekiben tölteni ahelyett, hogy a "bosszúja" beteljesítésén munkálkodott.

A mérleg azonban előbb-utóbb kileng, ami persze önmagában nem túl meglepő, hiszen ez mégiscsak egy horror, a bevezető is ellőtte a dolgot, ráadásul a tükörről is sugárzik, hogy valamelyik Hófehérke-feldolgozásban lehetett kellék (ezért mondjuk kicsit valószínűtlennek is tartottam, hogy bárki modern ember fel akarja akasztani a dolgozószobájában, hogy egész nap ezt nézegesse...), viszont volt annyira jó az alapanyag, hogy a film ettől alig vesztett érdekességéből. Ebben a felvonásban két dologé a főszerep, vagyis egyfelől most már teljeskörűen megismerhetjük a 11 évvel ezelőtt történteket, legalábbis azok kezdetét, másrészt elkezdhet megmutatkozni, hogy mire is képes a tükör, hogy miért is voltak Kaylie-nek fontosak az előkészületek, próbálva tanulni a korábbi halálesetekből... de az is, hogy a tükörnek ennél bőven nagyobb a hatalma, és semeddig sem tart ezeket "kijátszania". Itt ebben van a varázs: valahol úgy a jó felénél tűnt fel, hogy még mindig alig mutatnak szellemeket, azok is többnyire csak állnak a csillogó tükörszemükkel, mégis totál be vagyok feszülve, mert azért csak azt vették el itt tőlem meg a szereplőktől, aminél ijesztőbb kevés van: az érzékeibe és a saját józan eszébe vetett hitét. Nem láttam, amitől félni kéne, csak éreztem, és ez a mai jump-scare közhelyekre építő horroroknál ritkaság.

Később azzal, hogy ezt a lappangó borzongást is feláldozza a film, próbálva új szintre emelni az ijesztgetést, eljutunk a film harmadik, részemről leggyengébb szakaszához. Félreértés ne essék, normál értelemben ebben volt a legtöbb horrorelem, a tükörszemű rémek egyre közelebből és egyre nagyobb számban riogatnak, a zöldes félhomállyal, a részemről is kiemelendő zenével és ezzel az egy egyszerű csillanáseffekttel is esetenként kellemes feszültséget idézve elő, ráadásul az sokszor remek, ahogy a teljes kavarodás jegyében a múlt és a jelen eseményei hol kiváló precizitással folynak egymásba, hol párhuzamosan futnak, és ezalatt a gyerekeknek még egy pszichopatával és egy bevadult őrülttel is számolniuk kell a meneküléseik során... de többször úgy éreztem, ehelyett szívesebben kapnék még többet a "kinek higgyek?" kétesélyességéből vagy az idegpályákat látható ok nélkül bizsergető "Na majd én megmutatom, hogy kivel szórakozzatok, kis taknyosok!" "játszadozásából. Innentől nekem túl kézenfekvővé vált, hogy mitől is kéne megijedni, túlmagyarázottnak hatott a dolog, és amikor kicsit utánanéztem, hogy ki csinálta ezt a filmet, és mik voltak a korábbi munkái, rájöttem, hogy hasonló volt a gondom Mike Flanagan Absentia c. filmjével is: az is addig tetszett igazán, amíg az alagút minden látható ok nélkül tevékenykedett (pedig az még nem is ilyen Hófehérkés tükör volt, hanem egy hótt egyszerű beton külvárosi aluljáró), és amikor elkezdődött a magyarázkodás az óriásbogarakkal meg a térkapuval, le is eresztett a film.

Az viszont egy Kickstarteres film volt, ezért az eszköztára is csekélyebb volt (70.000 dollár más filmeknél esetenként Perrier-re megy el), az Oculus meg a szintén nem túl magas 5 milliós büdzséjével kellően magas szintre emelt egy hasonlóan jól megírt forgatókönyvet. A saját világán belül a film majdnem tökéletesen működik, amin tényleg szinte csak kekeckedésnek ható apróságok akadtak fenn. Engem néha kizökkentett, ha a külvilágot is megpróbáltam beleképzelni a történetbe, például a múltbeli visszaemlékezéseknél ötlött fel egyszer, hogy ezek a gyerekek miért nincsenek soha iskolában, és amikor az apa közölte a gyerekekkel, hogy szobafogság van és nem mehetnek sehova, akkor csak megkérdeztem magamban, hogy "Nem rohadt mindegy!? Eddig se mentek sehova, bazzeg!" . Flanagan is érezhette ezt a "kiskaput", ezért is örültem külön a szomszéd felbukkanásának, vagy éppen ezért volt jó a játék a segélyhívásokkal (a "hívd ide apádat" külön ütős volt).

Így ezeket még nem nevezném negatívumnak, azt inkább, hogy a befejezés milyen összecsapottnak hatott, nem is azért, ami történt, mert végülis a sztori ezt jól felvezette, hanem ahogy tette ezt.

Spoiler:

Soha rosszabb filmet Halloweenra!


9/10
.

.





Oculus




„Gyilkos tükör, múltbéli szellemek, unalmas trailer... meh, nem igazán érte el nálam a hatását ez az előzetes. :/”

No, ez alapján kihagyni ezt a filmet óriási bűn lenne (lett volna). Ugyanis minden előzetes prekoncepcióimat felrúgva az utóbbi idők egyik legjobb horrorját láttam – ami ráadásul úgy horror, hogy az első 50 percben az a legijesztőbb, hogy apu belerúg valamibe…

Közel tökéletes. Műfajában biztosan az. Első pillantásra valóban egy gyilkos tükörről szól, ámde a tükör mögé nézve sokkal mélyebbre és messzebbre látunk. ugyanis a tükör nem öl meg senkit – azt mindenki elintézi saját maga… Kaylie és Tim testvérek. Kaylie egy aukciós házban dolgozik, sikeresnek tűnő, fiatal üzletasszony, míg testvére, Tim, valami múltbéli szörnyű tette miatt pont most szabadul egy elmegyógyintézetből. Sokat sejtető – ámbár első nézésekor totál értelmezhetetlen – módon e múltbéli tett egy része az első képkockákban felsejlik, de igazából nem is lehet hova tenni két kisgyerek rémülettől rettegő arcát, míg nem tudjuk, mit is látunk. Szóval Kaylie (Karen Gillan) egy árverésen egy furcsa tükröt szúr ki magának, majd miután elmegy tesójáért annak szabadulásakor, örömmel közli vele, hogy hosszú évek után végre felbukkant az, amire annyi ideje várt. A gyilkos tükör. Amit gyerekkori fogadalmukhoz hűen közösen kell elpusztítaniuk... Elismerem, eddig az égvilágon semmi érdekes és újdonság nincs a történetben, egy gonosz eszközzel szembeszállni nem túl eredeti.

De. A lány szinte tudományos kísérletként tekint a leszámolásra, a hajdani szülői házat rengeteg biztonsági eszközzel ellátva, dokumentálni akarja, mi fog velük történni. Itt kezdett el igazán érdekelni az egész: innentől zseniális ötletek komplett tárháza vonul fel, ahogy a kísérlet halad előre. Tim (Brenton Thaiwates), frissen gyógyult beteg révén nem is hisz ebben az egészben, mindent nővére fikciójának tulajdonít be – s a mozi első csavarja, érdeme, hogy a végén már magunk sem tudjuk, kinek van igaza. Borzasztó okosan játszik a film a valósággal és a látomásokkal, az érvekkel és ellenérvekkel: a film ezen szakaszában csak bízunk benne, hogy Kylie-nek legyen igaza, ha már horrorfilmet nézünk. Mondom, úgy, hogy 50 percig semmi rémisztő nem történik, inkább egy parajelenség-vizsgálat részesei vagyunk. Egy kételkedő fiúval és egy magabiztos lánnyal.

A film igazán ütős mivoltához azonban még ez sem lenne elég. Ahogy haladunk előre  a történetben, egyre több esemény tárul fel a két testvér múltjából, hogyan is kerültek kapcsolatba a tükörrel és miért is akarják elpusztítani. Az ifjú Kylie (Annalise Bosso) és az ifjú Tim (Garret Ryan) gyerekkori kalandjai és tragédiája a történet előrehaladtával folyamatosan tárul fel, a múlt és jelen képei egy idő után egybemosódnak. Nekem iszonyat tetszettek azok a jelenetek, amikben a múltban kinyíló ajtó a jelenbe vezet és fordítva. Amikor a szereplők az adott helyszíneken látják a korabeli eseményeket, mikor a gyerek Kylie és a felnőtt Kylie egymás mellett megy el a lépcsőn. A múlt és a jelen összefonódása, az egyre jobban elhatalmasodó őrület, annak hatásai a szereplők tetteire a végére egy hatalmas kerek egészet alkotnak: ami mögött természetesen a tükör áll. Ugyanakkor a tükör mégsem öl: csupán víziókat sugall a karakterek fejébe. Látnak dolgokat, amik nincsenek és nem látnak olyanokat, amik megtörténtek. Egy ideig a tudományos háttér, az események rögzítése ezen segít, hisz vissza tudjuk nézni, mi miért és hogyan történt valóságban – miközben a karakterek fejében teljesen máshogy zajlottak az események -, de egy idő után csak az őrület marad. Egyszerűen nem lehet tudni, mi a valóság és mi a képzelet. Nem csak a szereplők nem tudják, de a néző sem. És ettől lesz igazi csemege a mozi…

A dologhoz hozzátartozik, hogy ilyen eszeveszetten jó zenét nagyon rég hallottam filmhez. Nem is nagyon lehet zenének nevezni, tulajdonképp egy dallam, ami végigkísér az egész film alatt. Leginkább egyfajta Carpenter-ritmushoz tudom hasonlítani (ld. The Thing), de annál kicsit összetettebb. Másfél órán át hallgatva szinte az őrületbe kerget – de minimum bizonytalanságba. Az Oculus ugyanis nem elsősorban a rémisztgetéssel, a hatásvadász jelentek halmazával (van néhány, de nem sok) éri el vérfagyasztó thriller (horror???) mivoltát, hanem a szorongással. A bizonytalanság és a rettegés keltésével, hatásosan ugrálva az idősíkok, a múlt és a jelen között. A kapcsolódási pontok – a vágás – vannak olyan zseniálisak, mint a Felhőatlaszban, a történet picit a Meghalsz újra című filmre is emlékeztet. A finálé meg – mindamellett, hogy akár lehet második rész is – nyugtalanítóan tökéletes. A mozi egyébként Mike Flanagan saját korábbi rövidfilmjén alapul, annak kibővített változata – magam részéről hálás vagyok a rendezőnek, hogy megcsinálta ezt a filmet…

Negatívumot nem igazán tudok mondani. A szereplők nagyjából logikusan viselkednek: már azzal, hogy szándékosan mennek bele a kísérletbe, kihúzzák a legkézenfekvőbb kérdést, a Miért nem futnak el? hangzásút. A jelenben talán csak egyszer volt furcsa, hogy a nappalból hirtelen este lett, aprócska lyukakat inkább csak a múltban érzek. De egyik sem fejcsóválós – a magam részéről pedig a BSG Starbuckjának (Katee Sackhoff), aki itt az ifjak anyja volt, kimondottan örültem. Bírom ezt a csajt. A hangulat kiváló, a fikció és a valóság egybedolgozása tökéletes. Néhány vágás egyszerűen zseniális, az egész mozi számomra üdítő színfolt a - sajnos – jelenlegi eszetlen horrorkínálatban. Természetesen sok helyen megint jól lehúzták és alápontozták e filmet is – mintha mindig mindent kötelező lenne lepontozni -, de ez talán betudható annak, hogy talán kevésbé lett horroros, mint azt néhányan várták és ahogy azt a promo sejtetette. Mert bizony rengeteg neten fellelhető poszter egy embereket elnyelő tükörről, valami Sötétség fejedelme-szerű tükrön túlvilági létről óriási becsapás. A mozi lényege abban a mondatban van, ami azért fel-fel tűnik néha: "You see, what it wants to you see".

Nekem viszont iszonyat bejött.



90%



.