6 találat

.
Nyílt titkok / Das perfekte Geheimnis (Teljesen idegenek)

Most, hogy már csaknem két éve nem láttam egy jó kis "Teljesen idegenek"-feldolgozást, szinte elvonási tüneteim voltak, de szerencsére jöttek a németek, és betöltötték ezt az űrt . Ötödször ... 18-ból még nem is olyan sok...

Ötször persze csak akkor nézi meg valaki szinte ugyanazt a filmet, ha van számára valami zseniális benne, ami az eredeti óta így van nálam; az asztalra tett telefonok pszichológiája és a szereplők közti dinamika még mindig nem volt unalmas. A másik, amivel el szoktam szórakoztatni magam közben, az az apró különbségek keresése, amik vagy pluszba billentik a mérleget (mint például Goda Krisztina alternatív befejezése), vagy mínuszba (mint a spanyol verzió a mágikus széllel). És van annyi összetevő, kellék, dráma és poén, hogy még ötödszörre is lehet valamit máshogy csinálni, ami a németeknek annyira jól sikerült, hogy eddig ( ) ez tetszik legjobban a feldolgozások közül.

Spoiler:

Ahhoz képest meg, hogy a másfél órás eredeti a toldások miatt két órára hízott, jó a ritmusa is, volt egy-két tök jó poén benne (az "ügyetlenkedés" a gorgonzolás mártással és a végén a hídon történtek tetszettek a legjobban), de az is bejött, ahogy a feminizmus és a nemi szerepek változása megjelent benne.

Már csak arra vagyok kíváncsi, egyszer végre valaki hajlandó lesz-e kidobni vagy legalábbis megvágni az egész telefoncserés bénázást...

9/10
.

.
Le Jeu / Nothing to Hide / Teljesen idegenek



Nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg ... A Netflix, mint forgalmazó rendszeresen feldobálta a francia remake-et a Teljesen idegenekből, és a tegnapi nap után, hogy harmadszor láttam nagyjából ugyanazt a filmet, már sokkal érdekesebb játék volt közben a különbségekre vadászni, mint magára a filmre figyelni . Ezért lettem ennyire kíváncsi rá, hogy ez a változat mit ad a filmhez.

Nos, igazán semmit. Némi egyszerűsítésen kívül ez ragaszkodik legjobban Genovese eredetijéhez, mint cselekményben, mind hangulatában. A legnagyobb változás talán az volt, hogy egy narrációval előre felvezették a holdfogyatkozás szerepét, egyszerű babonává degradálva annak misztikumát, és ez egyáltalán nem tetszett. Amúgy a többi szinte teljesen az olasz film, és a tegnapi magyar kiadás után már szinte furcsa is volt, hogy ezt a sztorit mennyi drámával és feszültséggel is lehet megtölteni a kicsit bazári heherészés helyett, hogy a kiderülő titkok mennyivel jobban illeszkedtek, következtek egymásból (mert a BÚÉK-ban a kevert sztori azért eredményezett néhány hangulati és logikai lyukat), illetve hogy mennyire része is volt annak a kaja és a borozgatás, ami Godáéknál tényleg csak cikizős kajálás volt, nem az ételt önmagáért élvező lakoma, a pia meg a végére már elég kemény töményezésbe csapott át.

Emiatt ez is jó, de a négyből ennél éreztem először, hogy ezt pont felesleges volt megcsinálni...


7,5/10
.

.
BÚÉK (Teljesen idegenek)

A Teljesen idegenek című mozi eredeti olasz és a spanyol változatai után már tényleg nem tudnék mit elmondani magáról a baráti vacsorás alaphelyzetről, az asztalra kirakott telefonokról és a folyamatosan kiderülő személyes titkokról. De így harmadszor már arról sem, hogy a szituáció és a sztori univerzális volta miatt hány ország kapott a lehetőségen egy remake-re, mindenki egy kicsit a saját szája íze szerint értelmezve, alakítva a cselekményt a meglevő keretek között, és ennek eredményeként hogyan született egy csomó film, ami 90-95%-ban annyira megegyezik Paolo Genovese filmjével, hogy a párbeszédei is szinte csak fordítások.

Ezek alapján könnyen mondhatnám, hogy a BÚÉK-ot csak annak érdemes látnia, aki nem látta az eredetit, akinek maguk a fordulatok is újdonságot jelentenek.

De nem mondom, mert a magyar 10%-nyi különbség jó lett. Nem az a része, amivel a BÚÉK hangulatában inkább lett időnként valamiféle bohózat civakodó párocskákról, amit a mozi közönségének nagyobb része hangos nevetéssel fogadott. Ellenben ha szentségtörés is, de volt, amiben Goda Krisztinának Genovese eredetijét is sikerült felülmúlni, vagy legalábbis úgy átalakítani, hogy a "toldások" önállóan is megálljanak a lábukon, akár egy másfajta értelmezést is adva a filmhez.

Spoiler:

Ennél a filmnél már nyilván majdnem teljesen hiányzott nekem az újdonság varázsa, de az a helyzet, hogy szinte csak ennyivel volt kisebb élmény harmadszorra is. Ami egyszerre bizonyítja Genovese zsenijét (amit azóta a The Place-ben is volt alkalmunk megtapasztalni), és azt, hogy Goda Krisztina az egyik legjobb magyar közönségfilmes rendező.

8,5/10
.

.
Perfectos desconocidos / Perfect Strangers / Teljesen idegenek

Meséltem már arról, hogy a nálunk is nagy sikert aratott Perfetti sconosciuti, azaz az olasz Teljesen idegenek című film akkora népszerűségnek örvendett szerte a világon, hogy több ország filmesei úgy gondolták, hogy kicsit a szájízük szerint újraforgatják. Lehet is, hiszen a film témája az okostelefonok hatalmáról és a hétköznapi titkolózásról univerzális, Hollywoodon kívüli "külföldi" filmet nézni meg a legtöbb helyen a sznobizmussal egyenlő, ezért aztán alapvetően csak a színészeket kell kicserélni, egy kicsit állítani a potméteren a hangulatot és az erkölcsöt illetően, és jöhet a futószalagról a svéd, francia, spanyol, indiai, koreai, török, német, görög, arab és magyar Teljesen idegenek. Önmagában egy remake ritkán nyújtja ugyanazt a szórakozást, de a spanyol és a magyar filmeket mindenképpen szerettem volna megnézni.

A spanyolt leginkább azért, mert író-rendezői vonalon és a színészek között is olyanok voltak, akiket az utóbbi években megkedveltem, őket bármiben szívesen nézem, nem is kell hozzá a Teljesen idegenek. A másik ok gyakorlatiasabb volt: a másfél év alatt, hogy az olasz eredetit láttam, szinte teljesen elfelejtettem, hogy melyik telefon miről fog szólni, az egyetlent leszámítva, amit akkor és most is nagyon megjegyeztem az erőltetettsége miatt (ez még mindig a hiteltelenül túlnyújtott telefoncsere), így majdnem egy új filmet láttam, amiben persze utólag lettek ismerős dolgok, de nem vagyok biztos benne, hogy minden ugyanúgy történt, mint akkor. Az tuti, hogy Álex de la Iglesia stílusához méltóan ez a film kapott egy kicsit misztikus-szürreális hátteret, nem csak szimbólumként, hanem közvetlen kiváltó okként mutatva a holdfogyatkozás vörösét, ami rávetül erre a baráti vacsorára.

Spoiler:

De valahol éppen az ilyen apróságok különböztetik meg a mesterműveket egy másolattól. Jó a spanyol film is, nem kérdés, de pont azzal a pici izgalmassággal, kellemes agytornával kevesebb, mint ami nekem igazán tetszett Genovese filmjében.

8/10

Decemberben pedig ugye jön a magyar változat, Goda Krisztina rendezésében.
.

R2-D2 írta:

Teljesen idegenek

Annyira jó volt látni, hogy négy gyerekkori barát feleségestől, barátnőstől, vagy épp egyedül időnként összejön és eltölt egy beszélgetős estét együtt, annyira közel áll ez az egész esemény, gondolat hozzám, hogy önfeledten merültem el a lehetőségben. Magában a készülődésben, az ötletben, az első fél óra ugratásaiban minden benn volt, amit magam is érzek, átélek ennyi idősen, a Teljesen idegenek így nemcsak kétségkívül eredeti (ámde kissé talán túlzsúfolt – de erről később) konfliktusforrása és az arra adott remek reakciók miatt lett számomra emlékezetes, hanem maga az alapszituja miatt is. A Teljesen idegenek alaphelyzete ugyanis az, hogy a vacsoraasztalnál ülő 7 ember (3 pár + egy fő) a játék kedvéért kiteszi a telefonját az asztalra, és a vacsora alatt beérkező hívásokat, SMS-eket, képeket gyakorlatilag „bedobja a közösbe”. Az addigra már bizonyos mértékig megkedvelt karakterek pedig egyre nagyobb szarba kerülnek, ahogy természetesen egyre furább dolgok derülnek ki róluk. A néző meg egyik ámulatból a másikba esik, csak kapkodja a fejét, tulajdonképp ideje sincs meglepődni valamin, elmerülni a szaftos családi részletekben, mert jön a következő pofon.

Ami talán tényleg felróható kicsit a forgatókönyvnek, az az, hogy szinte irracionális, hogy ez, így, ilyen töménységben képes egy este alatt a résztvevőkre szakadni. A feszesség szempontjából persze kellett ez, és a filmet különlegessé, rendkívülivé teszi, de nekem néha már bizony túl tömény volt minden: valahogy nehéz volt elképzelni az egésznek a természetességét. Nem azt, hogy ezek a dolgok megtörténnek… hanem hogy egyszerre történnek meg.  De még ez is hagyján, menet közben nincs is idő ezen gondolkozni – a 10%-ot nekem a fináléjával vesztette el a mozi. Még ma sem tudok vele igazán mit kezdeni, szerintem ez a lezárás, az események, a kimondott mondatok tükrében… minimum kérdéses. Érteni vélem, hogy a fentebb említett szakítószilárdság szerepel a középpontban, s még azt is elfogadom, hogy némely emberi kapcsolat sok mindent túlél… de ez, így, ilyen töménységben nem kicsit volt rózsaszín köd.

Zseniális film, maradandó élmény ez az egész. Nekem nagyon bejött, a forró itáliai este, az ételek, a remek forgatókönyv és az ezúttal nem nevesített színészi játék nagyszerű élményt eredményezett, egy olyan mozit, amin az a kis kaján vigyor, az élvezet kaján vigyora végig ott volt az arcomon. Néha ugyan ráfagyott, de ahogy a karakterek az igazán kínos dolgokat maguk is viccel elütötték, úgy olvadt föl a hangulattal együtt. Most miatt már nem írom át az idei listámat, de jövőre az egyéb idén látott filmek között, tuti, előkelő helyen fog szerepelni.

90%

Tengermély köszönetem, mert bár másnak a listáján is láttam a filmet, tehát talán előkerült volna, de így azért csak könnyebb volt. És ezt a filmet nagyon kár lett volna kihagyni! És sajnos erről is csak reakcióként tudok írni, hiszen bővíteni nem tudom a leírtakat, legfeljebb csak kiegészíteni a gondolataimmal, élményeimmel.

Az alapötlete talán tényleg egy kicsit erőltetett, és persze tömény is ebben a formában, meg olyan olaszos is, hogy az egy főre jutó szeretők száma nagyjából egy, de tele van olyan témákkal, amik bármelyik párkapcsolatban előkerülhetnek. Szakmai kihívások, az idős szülők gondozásának kérdése, az, hogy a közös gyerek melyik szülőben bízik a legjobban, és a másikat ez hogyan érinti, egyáltalán a gyermekvállalás során és előtt felmerülő kétségek, és igen, a "bóti csöcsök" is ide tartoznak   . Az jutott eszembe, hogy az amerikaiak egy teljes filmet rászánnak arra a kérdésre (konkrétan a Dilemma c. filmre gondolok, ami arról szól, hogy egy barát elmondja-e a barátjának, ha megtudta, hogy azt csalja az asszony), ami itt csak az "előétel", független is ettől a társaságtól, és mégis rengeteg minden kiderül belőle arról, ki hogyan gondolkodik a barátságról és a párkapcsolatokról, már azelőtt, hogy asztalhoz ülnének, és előkerülnének a telefonok. Sőt, vannak olyan "nyílt titkok", amik csak egy-két rosszalló pillantásig jutnak (alkoholizmus). Kicsit sajnáltam is, hogy az egész aztán megrekedt a telefoncserés trükknél, mert beszűkítette a beszélgetést... én ugyanis szívesen meghallgattam volna ennek a társaságnak azt a beszélgetését is, amin Isten volt a téma   .

Spoiler:

Érdekes volt a társaság összetétele is, tényleg sokféle probléma és embertípus képviseltette magát, akik közül leginkább az állatorvos csajt emelném ki, mert szegénykém attól, hogy ő volt az új ember, a kívülálló, és még rettentő idealista is volt, kiválóan jelenítette meg, milyen is egy elefánt a porcelánboltban. Az első órában minden megnyilvánulása arról szól, hogy egyre mélyebbre lökje a társaságot a gödörben, vélhetően azon indíttatásból, hogy ha neki nincsenek titkai, akkor másnak sincsenek, hiszen ez egy "mindent" megosztó baráti kör... Aztán én ugyan már írhatnék egy kicsit szabadabban a spoilerekről, de nekem sem illendő elvenni a meglepetéseket attól, aki maga akarja mindezt felfedezni. Annyit azért el kell mondanom, hogy az a csavar a fülbevalóval...    .

A vége pedig elsőre engem is összezavart, de két perc után "megtekeredett" az egész, és azt kell mondanom, az teszi fel igazán a koronát erre a filmre, és az az, amiért igazán fejet hajtok az írók előtt   !

Spoiler:

Ha esetleg elfelejteném, kérlek, szólj rám, hogy ezt én is rátegyem az egyéb-listára   .

9/10
.

.





Teljesen idegenek





Itt, a mi kis Fórumunkon a kezdetektől fogva nagy sikernek örvendenek az ún. kamaradarabok, amikben egy kis társaságot összezárnak valahol, valami célból, alkalomból, majd egy szokatlan, különleges, esetleg veszélyes helyzetben vizsgálják az egyes emberek reakcióit…az  egymásra és a forgatókönyv által generált szituációkra. Ennek általam látott legemlékezetesebb iskolapéldája – és hivatkozási pontja – az Augusztus Oklahomában ominózus ebédjelenete, de a tavalyi év kellemes meglepetése, az orosz Otthon is hasonló elgondolások mellett építkezik… a példák sorát persze lehetne folytatni más filmekkel, illetve más filmek más szituációival. A Teljesen idegenek viszont még annak ellenére is óriási hatással volt rám, hogy nem az első mozi a témában, amit látok: egyszerűen ez rettentően betalált – a saját korosztályomat láttam a képernyőn, ráadásul a saját gondolataimat is hallottam (különösen a telefonellenes attitűd miatt) néha a karakterek szájából.

Olaszország, napjainkban (ez már egyébként eleve pozitív hendikep, szeretem ezt az országot, a légkört, az embereket, rengetegszer voltam náluk). Három pár készülődik az esti vendégséghez, mert egyikük lakásán egy nagy közös, összeülős, dumálós, borozós baráti vacsorát rendeznek – vélhetően rendszeresen, rotációban… és már tulajdonképp itt megvett a film. Annyira jó volt látni, hogy négy gyerekkori barát feleségestől, barátnőstől, vagy épp egyedül időnként összejön és eltölt egy beszélgetős estét együtt, annyira közel áll ez az egész esemény, gondolat hozzám, hogy önfeledten merültem el a lehetőségben. Amikor már nincs szükséged a bulira, az eszetlen és céltalan ivászatra, amikor már gyereked, munkahelyed van, de még fontosak a korábbi kapcsolataid – sőt, ekkor talán a legfontosabbak – akkor qrva jó egy-egy ilyen dumálós este. Magában a készülődésben, az ötletben, az első fél óra ugratásaiban minden benn volt, amit magam is érzek, átélek ennyi idősen, a Teljesen idegenek így nemcsak kétségkívül eredeti (ámde kissé talán túlzsúfolt – de erről később) konfliktusforrása és az arra adott remek reakciók miatt lett számomra emlékezetes, hanem maga az alapszituja miatt is. Annak ellenére, hogy természetesen a tipikus olaszos környezet, hangulat, a vendégek életszínvonala, miliője bizonyos irányba természetesen elviszik a filmet, úgy éreztem, hogy ez, majdnem így, velem és barátaimmal is megtörténhet – itthon, Magyarországon.

Mert nem tudom, mi lenne, ha egy ilyen ártatlannak tűnő, de őrült játékba fognánk. A magam részéről persze simán mondom, hogy nincs takargatnivalóm – legalábbis most – de aztán ha belegondolok, még így is érheti az embert pár kellemetlen hívás, amit nem szívesen oszt meg másokkal. A Teljesen idegenek alaphelyzete ugyanis az, hogy a vacsoraasztalnál ülő 7 ember (3 pár + egy fő) a játék kedvéért kiteszi a telefonját az asztalra, és a vacsora alatt beérkező hívásokat, SMS-eket, képeket gyakorlatilag „bedobja a közösbe”. Az addigra már bizonyos mértékig megkedvelt karakterek pedig egyre nagyobb szarba kerülnek, ahogy természetesen egyre furább dolgok derülnek ki róluk. Van, akinek egy mellplasztika kitudódása kellemetlen, van, akiről kiderül, hogy terapeutához jár – de aztán természetesen párkapcsolatokat is befolyásoló hívások, SMS-ek érkeznek. És ez még nem a csúcs… ha nem lenne elég az amúgy remekül adagolt feszültség, egy kéretlen telefoncsere aztán olyan hatással bír a közösségre, hogy a fél brigád feláll az asztaltól. Hogy nem sokkal később a másik fele is megtegye ezt, egy ennél még nagyobb botrány kiderülésekor. A néző meg egyik ámulatból a másikba esik, csak kapkodja a fejét, tulajdonképp ideje sincs meglepődni valamin, elmerülni a szaftos családi részletekben, mert jön a következő pofon. Tegnap gondolkodtam, mihez hasonlítsam ezt az élményt, de más nem jutott eszembe, mint ha mondjuk, Te, kedves Néző, te vagy a ringben az a sportoló, akit épp szarrá vernek – kapsz egy pofont, megszédülsz, de nincs is igazán időd töprengeni rajta, mert kapod a következőt… és ez így megy végig. A nagyobb ütések közé persze becsúszik néhány kisebb gyomros is, de nézőként csak tántorgunk az események súlyától – és kifejezetten kellemes érzés, mikor csak a kamasz lány szidja anyját a telefonban, nem tudva, hogy azt ő is hallja.

Megint csak kár, hogy nem tudok kiemelni spoilermentesen egy szálat sem, de azt hiszem jobb, ha ezt mindenki maga éli át. Természetesen a központi téma az elcserélt telefon és a magányos férfi esete, de nekem pl. a bajszos faszi sztereotípiája is nagyon bejött. No meg önmagában az, amit az egész film jelképez életünk fekete dobozáról, a telefonról: én még emlékszem egy olyan világra, amiben a vezetékes telefon sem volt mindennapos és korántsem volt az annyira szörnyű. Sőt. Talán, ha titkaid voltak, sokkal könnyebben megtarthattad, csak rajtad múlt, kinek mondod el őket – ezzel a digitális őrülettel, ezzel az idióta világgal, amiben mindig mindenki elérhető, azóta sem békéltem meg. Lásd még ugye Snowden, mert az még hagyján, hogy te, önszántadból kiteszed egy estére a telódat az asztalra, hülye mód vállalva mindent, ami kiderülhet, de hogy állami szervek akkor és úgy hallgatnak le, akkor és úgy követnek, ahogy akarnak, az gáz. Aztán lehet, megint csak én túráztatom túl magam az egészen, de a Teljesen idegenek számomra egyszerre nyújtott egy ilyen technológiaellenes gondolatot is a többi nagyon fontos más mellett.

Mindenekelőtt annak a szakítószilárdságnak a vizsgálatát, amit itt górcső alá vesznek, mégpedig két szinten is: egyrészt mit bír ki a több évtizedes barátság, illetve hogy mit bír ki egy házasság – ha a bili tartalma az asztalra borul. Mindkettő téma kibontása, feldolgozása egyszerűen zseniális: hihető, valós emberi problémákkal, és az azokra adott hiteles reakciókkal. A film kezdetén arcunkra ülő mosoly, ami a vidámságból, a hasonló életérzésből ered, a végére bizony az arcunkra képes fagyni: sajnálattal, megdöbbenéssel, átérzéssel nézzük a képernyőn szenvedő embereket. Az asztal, a közös vacsora helyszíne pedig a végén úgy néz ki, mint ahova ledobtak egy gránátot: az emberek szanaszét szaladtak tőle, gyakorlatilag a lakás is kicsi, hogy mindenki keressen magának egy kis zugot, ahol nyalogathatja a sebeit. Viszont, ellentétben talán más filmekkel, itt nincs központi „gonosz”, itt nincs olyan, akire igazából haragudni lehet, itt nincs, aki ráönti a többiekre a szennyest – itt mindenki maga akarta mindezt. Na jó, többen csak unszolásra… egyébként itt picit megint álljunk meg. Ha mondjuk te, kedves néző, ilyen szituba kerülsz, hogy haverjaid rá akarnak venni egy ilyen játékra, de neked van titkolnivalód (kinek nincs???), mit csinálsz? Tiltakozol, hogy nem játszol – de akkor szinte biztos, hogy rád ég a bélyeg (feleség, ugye), vagy azt gondolod, aznap este úgysem jön semmi hívás, SMS és kockáztatsz? Sokáig érzetem „hibának” a történet szempontjából, hogy minek játszik az, aki lebukhat… de ezen érvelés alapján miért is ne. Mert ha tudja az egyik szereplő, mi lesz, biztos nem veti le a bugyiját előtte… tényleg, miért is vette le?

Ami talán tényleg felróható kicsit a forgatókönyvnek, az az, hogy szinte irracionális, hogy ez, így, ilyen töménységben képes egy este alatt a résztvevőkre szakadni. A feszesség szempontjából persze kellett ez, és a filmet különlegessé, rendkívülivé teszi, de nekem néha már bizony túl tömény volt minden: valahogy nehéz volt elképzelni az egésznek a természetességét. Nem azt, hogy ezek a dolgok megtörténnek… hanem hogy egyszerre történnek meg.  De még ez is hagyján, menet közben nincs is idő ezen gondolkozni – a 10%-ot nekem a fináléjával vesztette el a mozi. Még ma sem tudok vele igazán mit kezdeni, szerintem ez a lezárás, az események, a kimondott mondatok tükrében… minimum kérdéses. Érteni vélem, hogy a fentebb említett szakítószilárdság szerepel a középpontban, s még azt is elfogadom, hogy némely emberi kapcsolat sok mindent túlél… de ez, így, ilyen töménységben nem kicsit volt rózsaszín köd. Vagy tényleg ennyire mulya lenne az emberi lény? Tényleg ilyenek vagyunk? Baráttal még oké – mindig azt mondják, a barátság többet kibír, mint a házasság –, nagyon jó és életszerű volt, mikor mindenki csak egy valakinek árulta el a titkot, így tudta meg mindenki, na de egy kapcsolatban is? Érdekes és elgondolkodtató a film ezen üzenete: nem is a szimpla elfogadásos dolog (az úgy logikus), hanem sokkal inkább a struccpolitika… nem vagyok benn biztos, hogy ez a valóságban is így lenne. Persze, ez is imán lehet a hazai és a déli temperamentum közti különbség…

Zseniális film, maradandó élmény ez az egész. Nekem nagyon bejött, a forró itáliai este, az ételek, a remek forgatókönyv és az ezúttal nem nevesített színészi játék nagyszerű élményt eredményezett, egy olyan mozit, amin az a kis kaján vigyor, az élvezet kaján vigyora végig ott volt az arcomon. Néha ugyan ráfagyott, de ahogy a karakterek az igazán kínos dolgokat maguk is viccel elütötték, úgy olvadt föl a hangulattal együtt. Most miatt már nem írom át az idei listámat, de jövőre az egyéb idén látott filmek között, tuti, előkelő helyen fog szerepelni.






90%





.