.
BilincsbenStephen King
Az című művének újbóli megfilmesítése kétségkívül az idei év egyik legnagyobb dobása volt, melynek rajongótábora hatalmas ovációval fogadta a horror nagymesterének tisztességes, de szerintem korántsem hibátlan feldolgozását. A közönség elalélt tőle, kikiáltották az egyik legjobb adaptációnak,
"… de mindannyijukat becsapták. Egy másik film is készült. Amerika földjén, a Netflix stúdió boszorkánykonyhájában Mike Flanagan, az Oculus rendezője titokban elkészítette a Bilincsbent, hogy uralkodhasson a többi fölött…" - háát… az uralkodás ugyan nem jött össze, de azért ez is a jobban sikerült feldolgozások közé tartozik. (Bocsi, ezt nem hagyhattam ki… több helyen olvastam, hogy az
Az árnyékában készült ez is, meg az
1922 is, így úgy gondoltam, kicsit gyűrűkurásítom más gondolatát…)
A
Bilincsben (Gerald's Game) Stephen King amerikai író 1992-ben megjelent regénye. A mű egyszerre íródott a Dolores (amiből szintén készült film, s amit én úgy láttam anno, hogy nem is tudtam róla, hogy King feldolgozás) című regénnyel, és ugyanúgy 1992-ben, illetve 1963-ban játszódik, mint ez a mű, csak épp nem Long Tall Island-en, hanem a Kashwakamak-tónál. 1963 volt az az év, amikor a teljes napfogyatkozás következtében július 20-án elsötétült az ég Maine állam ezen része felett: ez az esemény mindkét regény híres momentuma, és érdekes, izgalmas módon köti össze őket. Ez a
Bilincsben természetesen aktualizálja a történetet a mai korhoz igazítva, s bár én konkrétan nem találtam meg azt a napfogyatkozást, amire a film építhet (igaz, nincs is nevesítve, hol és mikor volt) de simán működik az egész mindenféle konkrétum nélkül is. Tekintve ugyanakkor, hogy az alapfelállás mekkora egy zseniális ötlet, már csak az volt kérdéses, mit tudnak kihozni abból a helyzetből, hogy egy nő kiláncolva egyedül marad az isten háta mögött. Nyugodtan lehetett bizakodni, a
127 óra vagy az
A zátony is egészen remek monodrámát csinált a sarokba szorult ember küzdelméből, a rendező személye meg azért egész jó kis ajánlólevél volt. Az már megint más kérdés, hogy én, ahogy néztem a filmet, mást tettem volna, más utakon jártam volna kiszabadulásom érdekében – nekem, így, az ilyen módon adagolt múlt feltárása és felhasználása kissé felemás lett.
Gerald ( Bruce Greenwood, aki végre rendes főszerepet is kapott) és Jessie (Carla Gugino, a
Törésvonal anyukája) évtizedes házasságuk felfrissítéseként elvonulnak hétvégére egy vidéki házba. Gerald gondoskodott róla, hogy ne zavarja őket senki és semmi, mindenki eltűnt még a környékről is, a takarítók, a kertész, mindenki pont végzett előző nap, hogy a házaspárt senki ne zavarhassa. Egyedül annak a kóbor kutyának nem szólt senki, amelyik az út közepén egy döglött állatott marcangol épp – itt két apróságra kitérnék. Az egyik, a jobb, hogy jó poén volt a Cujo említése vele kapcsolatban később, a másik viszont sajnos rendesen kiszámítható az állat későbbi szerepe és jelenléte a filmben. Például… nem tudom, de mondjuk, én mindenképp betenném az ajtót magam után, akkor is, ha épp kézen fogva húznának be életem ágyjelenete felé. Bosszantó apróság, ami azért vesz el a film karcosságából rendesen. Mindegy, a férfi és a nő a világtól távol fura szexuális játékba kezd, aminek része Gerald részéről két Viagra, illetve Jess hozzábilincselése az ágyhoz: úgy néz ki, a férj csak némi erőszak alkalmazásával képes igazi férfi lenni. Igen ám, de ennyi idős korban, jobb, ha az ember vigyáz magára (Greenwood amúgy remekül néz ki), a szex meg a veszekedés együtt nem tesz jót a szívnek, így Gerald rövid haláltusa után rázuhan Jessire… majd lehömbölödik az ágyról. Ekkor érkeztünk el ahhoz a zseniális alaphelyzethez, amiről beszéltem: adva van egy vidéki házban egy nő, aki két kezével az ágyhoz van bilincselve, férje holtan fekszik a földön, a legelőbbi segítség pedig csak napok múltán várható.
Minden adott volt egy kiváló thrillerhez, ami arról szólt volna, hogyan is tud a nő kiszabadulni a két bilincsből – kár, hogy az arányok eltolása miatt nem így alakult a történet. Jess ugyanis rövid hiszti után összeomlik (ez valahol logikus), és a tudatának, gondolatainak, kétségeinek kivetüléseként életre kel halott férje, illetve testéből kiszállva ő maga is. Így válik a monodráma háromszereplős kamaradarabbá, amiben a képzeletbeli figurák inspirációit használva haladunk előre a kiszabadulás rögös útján, a két figura pedig tényleg olyan (ezt máshol olvastam), mint az ember két vállán ülő, fülébe suttogó jó és rossz manó. Ahogy
Niwrok is írta, a könyv monológjait jelenítették meg ezzel, önmagában remek húzás… csak mozgóképen valahogy a magány észtvesztő erejéből elvesz. Nem vagyok filmmogul, nem tudom a megoldást, de nekem ezzel Jess már nem az
A szegény egyedüli nő volt az ágyhoz bilincselve, hanem mintha tényleg végig hárman próbáltak volna megoldást találni. Ez az egyik, ami a film ezen pontján zavart. A másik sokkal prózaibb: én úgy éreztem, ahogy néztem a filmet, hogy sokkal, de sokkal többet próbálkoztam volna máshogy is megszabadulni a bilincsektől… a telefonnal már az elején, az ágy mozgatásával, a láb nagyobb használatával, bárhogy. Az életösztön szerintem nagyobb úr, mint a saját emlékeinkbe révedés, a korábbi traumák átélése… kicsit bántam is menet közben, hogy gyakran teljesen elkanyarodunk Jessie szorult helyzetétől azért, hogy egy korábbi Jessie történetét éljük át újra.
Félreértés ne essék, nagyon jó, komoly és drámai a napfogyatkozásos történet is, amiben a gyerek Jessie (Chiara Aurelia) és apukája (Henry Thomas – igen, Elliot az
E.T.-ből!!) fura kapcsolatát ismerjük meg, annak minden torokszorító tanulságával egyetemben. Csak… csak számomra a két szál, a múlt és a jelen ilyen arányú keverése, a múltban ily módon elrejtett szabadulási kulcs nem jött be. Valahogy az egész koncepció, amiben Jess átéli az évtizedes traumáját, kizökkent a jelen szorult helyzetéből – és egyébként fordítva is: amikor bármelyik idősíkon már épp valami elementáris erejű esemény történne, mindig váltunk egyet. A gyerekkori szakasznak teljesen más hangulata és mondanivalója van, mint a jelen eseményeinek, és az oké, hogy szépen le van vezetve, Jess miért is lett olyan, amilyen, miért is egy nála idősebb,
„ötven árnyalatos” faszit választott férjének, de számomra a két szál – hiába ér össze – nagyon távolinak tűnik. Mintha nem is nagyon lehetne eldönteni, mi is a történet szempontjából a fontosabb, egy kikötözött nő szabadulása, vagy a múltbeli trauma feldolgozása. Ez által pedig a thriller ereje, hatása rendesen tud csorbulni, a néző (legalábbis én) nehezebben ugrál egyik veremből a másikba. Miután pedig a múlttal úgysem tudunk mit kezdeni, maximum szörnyülködni rajta, így az ember ösztönösen a jelen problémái felé fordulna, az ember ösztönösen azon dolgozna magában, hogy is lehet kijutni a csapdából… ez viszont néha vagy túl teátrális a két képzelt lénnyel, vagy idegesítően semmittevős.
Egy szerencse – igazából kettő – van a jelen sztorijában: kutya és a Holdfényember. A kutya, annak ellenére, hogy kiszámítható a feltűnése, kellőképpen morbid és sokkoló, ráadásul remekül érzékelteti a tehetetlenséget, amit a két bilincs eredményez. A másik, a szörny, a Holdfényember a látomásból viszont egyszerűen zseniális: kifejezetten félelmetesek a hozzá köthető szcénák, ráadásul hozzá kötődik az egyetlen igazi meglepetés is a moziban. Megnéztem utólag a színészt, aki játszotta… hááát, emberek… nagyon kemény. Nézve eddigi szerepeit, meg kinézetét, szegényt jóformán maszkírozni sem kell egy ilyen szörny szerephez – az meg, hogy kicsoda ő, hogyan is kapcsolódik a kis félresikerült játékhoz, zseniális. És ide kapcsolódik még egy személyes élmény, információ: nem először járok úgy, hogy egy-egy mozi, sorozat pont akkor kerül elém, mikor valami hasonló történik világban, valami hasonló jelenik meg a hírekben – a filmben említett hullarablásos háttértörténet (aminek csúcspontja a tárgyalás) kapcsán rögtön eszembe jutott egy minapi
hír, amiben halottakról levágott péniszeket gyűjtött valaki és tárolt otthon formaldehidben. Az élet néha abszurdabb, mint a fikció, King ’92-es regénye bizonyos szempontból valósággá is vált (aztán ki tudja, lehet, a bilincses része is, pláne, ha belegondolunk, miket dugnak föl emberek maguknak meg egymásnak).
Ha ennyi dumából nem jött volna le: a
Bilincsben egy remek alapötletre épülő, közepesnél jobb thriller, aminek vannak kifejezetten jó összetevői. Ugyanakkor túl sokat is akar markolni a múlttal és jelennel egyidőben, ami néha nem sikerül neki: a jelenben a kiszabadulás kissé elnagyolt, a múltban meg csak a tehetetlen dühöt érzi az ember (igazából nekem ott egy elégtétel is hiányzott). A két fontos inhumán mellékszereplő remek, az eddig reflektorfényt talán kerülő színészek nagyszerűen játszanak, az összkép is inkább a pozitív tartományba billen. Jó mozi, vannak maradandó képei, de mégis: jelenleg úgy érzem, egynél többször nem vagyok rá kíváncsi.
75%
.
Téma: 
Tárgy: 
Vas. Okt. 29, 2017 4:07 pm