Erlebnisspark Tripsdrill, Németország

.
Vidámpark túra XIV rész, (2019)



Erlebnisspark Tripsdrill (Cleebronn,Németország)





Sok minden változott körülöttem az elmúlt években – a mellett, hogy a gyerekek is egyre csak nőnek és nőnek – így sajnos egyre ritkábban fogok vidámpark túrákról beszámolni. Mindenekelőtt most az idő az, ami hátráltat az egészben, de e mellett az az igazság, hogy ép ésszel (pár nap alatt megjárható) távolságra lévő parkok gyakorlatilag elfogytak a közelben. Idei túránk célpontja, Tripsdrill is van vagy 850 km itthontól, de ez még nagyjából belefér – új, igazán különleges élményekért viszont már Franciaországba, Spanyolországba, Belgiumba, Hollandiába, vagy minimum Rómáig kellene utazni. Meglesz az is majd, de arra több idő kell.







Ahogy korábban is, ezúttal is beterveztünk némi kulturális kitérőt a parkozás mellé: a tavalyi Auschwitz után idén a Sasfészek felé vettünk utunkat. Nincs a kettő között semmi szándékolt összefüggés, egyszerűen ez esett útba a két célpont közelében – már ha 400 km-es megállót annak lehet tekinteni. Azt gondolom nagyjából mindenki tudja, mi ez az egész létesítmény (egy épület egy hegytetőn), hogy Hitler 50-ik születésnapjára kapta, s hogy milyen szerepet volt hivatott betölteni az életében, aki kicsit alaposabb infóra vágyik, az a wikipédián tájékozódhat a részletekről. Így én inkább a praktikusabb részére térek ki, mármint hogy ha valaki eljut oda, mire is számíthat. Nos, eljutni odáig nem nagy ügy, de annyi trükk mindenképp van benn, hogy bármit is ír a GPS, vagy a Google térkép, ne menjetek le az A9-es osztrák autópályáról Liezennél a 320-as útra, hanem inkább menjetek el Salzburgig autópályán… hosszabb az út ugyan, de egészen biztos, hogy gyorsabb. Már másodszor tévedtem erre, de soha többet nem fogok, igaz, jó minőségű az út, de 70-90 km/h-nál gyorsabban nem lehet rajta menni: inkább gyertek visszafelé Salzburgtól egy picit az A10-esen, még ha hülyeségnek is tűnik… Magát a Sasfészket – pontosabban annak a lenti parkolóját nem nehéz megtalálni, de a következő jótanács már pont ehhez kapcsolódik. Egyszerűen annyi, de annyi turista van, hogy ha csúcsidőben értek oda, mondjuk dél körül (ami Magyarországi indulás esetén kb. reális), akkor bizony belefuthattok abba, amibe mi is: 12 órás érkezéskor csak a 13:30-as buszjáratra kaptunk jegyet. Ellenben, mikor mi beszálltunk még volt jegy a 13:55-ös járatokra…





Az van ugyanis, hogy van a hegyen egy központi parkoló, a beléptető helyszín, ahol jegyet kell venni azokra a buszokra, amik felvisznek a Sasfészekhez. Az út kb. negyed óra, folyamatosan 5-6 busz jár a szűk, szerpentines, egysávos úton föl-le (félúton a lefelé jövő megvárja a felfelé haladó csoportot, mint egy vasúton), egyébként a közforgalom számára elzárt terület. Eléggé borzongató élmény a szűk úton „száguldó” buszokon utazni, de egyúttal csodálatos panoráma tárul elénk, míg a 700 méter szintkülönbséget letudjuk. A belépő viszont kifejezetten húzós, 16.6 EUR egy menet, gyakorlatilag ennyiért látogatható mag a Sasfészek. Fönn, 1700 méter magasan van vége a buszozásnak, onnan az ominózus alagúton és az aranyozott liften át jutunk magára a hegytetőre (mikor kiszállsz a buszból, a jegyre le kell pecsételtetni, mikor tervezed a visszatérést – itt is az van, hogy általában másfél óra múlva van hely. Mag a Sasfészek viszont nekem kifejezetten csalódás volt: az egész nem más, mint egy étterem egy hegytetőn, oké, hogy ha kimész a keresztig, csodás a kilátás, meg minden, de miután az angolok nagyrészt lebombázták a helyszínt, az újjáépítés után jóformán semmit nem hagytak meg az eredeti állapotból. Az egész épületből egy éttermet csináltak, a régi korokra csak az a kandalló emlékeztet, amit Mussolini ajándékozott Hitlernek anno… értem, (nem értem), hogy nem akarják semmi módon a náci hangulatot visszahozni, de ezzel a hely teljesen elvesztette autentikusságát. Ismét csak azt gondolom, hogy rekonstruálni kellett volna az eredeti állapotokat, kvázi múzeumként működtetni a helyet – ha már ennyi pénzt elkérnek a látogatásáért. S ha már pénz.., milyen érdekes és fura kettősség, hogy szégyellünk mindent, ami a II világháborúhoz köt, de euró milliókat keresünk az emlékhelyekből – úgy, hogy közben egy nyamvadt éttermet nyújtunk látnivalónak.





Mindegy, egyszer jó volt, ráment egy fél nap, de legalább itt is voltam.


A szállással nem untatlak benneteket (qrva jó volt, egy eldugott kis faluban), inkább menjünk el Trippsdrillbe: a park Németország legrégebbi vidámparkja, évi 600 ezer látogatóval, ami idén pont kilencven éves. Meglepő módon magyarul is találhattok róla infót, úgyhogy nem kell különösebben bemutatnom, vagy dicsőítenem: az első kellemes meglepetés számomra rögtön az volt, hogy a parkolója még negyedig sem volt tele (ráadásul ingyenes volt). Ekkor már bíztam benne, hogy nem lesznek sokan, és be is jött: nagyon jókor mentünk, még a német nyári szünet és az év végi iskolai kirándulások előtt – ez pedig azt jelentette, hogy nem volt olyan „játék”, amire negyed óránál többet kellett volna várni, sőt, az esetek többségében kb. 5 perc alatt feljutottunk mindenre. Ez – járva már pár parkban – szinte szenzáció, óriási szerencse, itt is kinn voltak a 30-60-90 perces táblák, de olyan kevesen voltak, hogy mindenre annyiszor ültünk, ahányszor akartunk. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy maga Tripsdrill viszonylag kicsi, ez is egy családi parkból nőtte ki magát nagyobbra, és így igazából öt olyan szerkezet van, ami némi adrenalint pumpál az erekbe. A többi kifejezetten családosoknak szóló, bébi játék, aranyos, meg minden, de mi már kinőttünk belőle.





És akkor nézzük élménysorrendben a hullámvasutakat. Hivatalosan 4 működő szerkezete van, plusz egy vizes, meg a szokásos kör alakú raftingos, de már megint – mert miért is ne – készül a jövő évi új szerkezet. A legjobb, legbrutálisabb (háromszor is meglovagolt) hullámvasút a Karacho elnevezésű építmény volt, ami ugyan csak 700 méter hosszú, és csak 30 méter magas, de kapásból két olyan elemet tartalmazott, amit még nem éltem át. Az egyik, hogy az indulás után, még az épületben, sötétben leszalad egy pincébe, ahol csinál egy spirál átfordulást, s onnan indul a magasba, 1.6 alatt 100 km/h-ra gyorsulva. Sem a magassága, sem a 4 fejen átfordulása, sem a hossza és sebessége (csak 90 km/h) nem különlegesen nagy dolog, de a sötétben tett első forduló meglepett. A másik meglepetés meg a kijáratnál ért… ezek a barmok, dekoráció gyanánt csináltak egy életnagyságú, hangot és folyadékot is kiadó hányós „babát”, egy működő dekorációs kelléket, ami mellett elhaladva – ugye, hányásfóbiám van – rendesen megugrottam.




Ettől nem messze áll az a Mammut nevű fa hullámvasút, ami miatt tulajdonképp mentünk: az első, teljesen német kivitelezésű hullámvasutat 2008-ban adták át. Mára ugyan már kissé ráz, de miután olyan kevés működő fa hullámvasút van Európában, mindenképp ki akartam próbálni. Szintén 30 méter magas, csak 860 méter hosszú, de tele van kanyarokkal, és ugyanúgy 90 km/h-ra gyorsul fel, mint a Karacho. Kétszer ez is megvolt.





A következő projekt a szintén 1998-ban átadott G’sengte Sau volt. Ez már inkább egy családi hullámvasút, csupán 16 méter magas, és egy ház körül kanyarog. A neve egyébként helyi tájszólással hívott „Gyors utas”-t jelenti, és a történetéhez tartozik, hogy volt egy extrémgörkorcsolyázó faszi, aki végigment a pályán görkorcsolyával (meg is sérült, de az az ő baja)





A Száguldó Ezerlábúról nem is akarok már írni, annyira gyermeteg volt az egész, inkább pár szót a vizes vasútról: a Badewanne-Fahrt nevű vizícsúszda állítólag Európa legmagasabb ilyen  hullámvasútja, jó nagy csobbanással a végén. Különlegessége a körítés: fürdőkádakba kell beülni, abban megy végig az egész (egy ponton hátrafelé is), no meg hogy az induláskor egy 80 éves, 80 kilós öregasszony bábuja áll, amin épp akkor nem volt bikini felső… juj.






Annak ellenére, hogy kicsi park volt, viszonylag kevés extrém élménnyel, kifejezetten jól esett a tömeg hiánya, a barátságos légkör. Egyetlen negatívum, hogy szinte sehol nem lehetett kártyával fizetni, ami egy pici gondot okozott az italellátásunkban – bár, az ezer forintos üdítőből nem igazán volt kedvem degeszre inni magam.



Hazafelé még megálltunk egy Rothenburg ob der Tauber nevű kisvárosban, picit sétáltunk a középkori városban (tök jó, hogy a várfalon végig lehet sétálni a város körül),  hogy aztán fél kilences indulás után, egy meglepően sima hazaút után 3 órakor becsekkoljunk a lakásba. Megint egy intenzív két nap volt, de legalább idén is jártam új parkba… immár a tizennegyedikben.




.