R2-D2 írásai 3.0

.






Aterrados





Az utóbbi immár 7 év tapasztalatából kiindulva, itt a Filmfórumon mindig izgalommal teli várakozással ülök (ülünk) le egy nem amerikai származású mozi elé, mert sokszor igazi kincseket találni a spanyol, német, vagy esetleg egyéb nyelvterületről származó filmek között… talán büszkék is lehetünk arra a színes kínálatra, amit itt az évek alatt ebben a témában felhalmoztunk. Ha csak Dél-Amerikánál maradunk, volt már itt ajánló Kolumbiából, Venezuelából, Chiléből – és nem feltétlenül került mind a Legjobb idegen nyelvű filmek Oscarja miatt a célkeresztbe. Egyszerűen arról van szó, hogy sokszor a kis költségvetés ellenére sokkal jobbak, izgalmasabbak, értelmesebbek és hatásosabbak azok a forgatókönyvek, amik nem az Álomgyár kötelékében születnek… Az Aterrados – ami amúgy egy újabb Netflixes produkció – ráadásul egyik közös kedvenc zsánerünk, a horrorfilmek közé tartozik, így talán még inkább kitüntetett figyelem övezte: Niwrok egy egy évvel ezelőtti ajánlója után én most merültem el a Buneos Airesi paranormális jelenségek másfél órájában. Legalábbis azt hittem sokáig, hogy abban… de erről később…

Az biztos, hogy már a kezdés sem a szokványos: itt nincs elfecsérelt idő holmi családi idill bemutatására, meg hogy valaki hall valamit, aztán sok idő múlva az a valami testet is ölt… itt az első képsorokban már hangok jönnek a lefolyóból, aztán már a hetedik percben olyan brutális és hatásos képsorok következnek a fürdőből, amik láttán minden horror rajongó megnyalhatja mind a tíz ujját. Egyébként én valami isteni sugallat folytán a fürdőből kiszűrődő monoton hangok hallatán rögtön a 2004-es Átokra asszociáltam, abban volt a felakasztott ember himbálózásának, és falhoz csapódásának hasonló hangja és üteme – de amit itt láttam, az még annál is hatásosabb volt. Szóval van egy házaspár, a fickót, Juant (Augustin Rittano) meg letartóztatják – majd legnagyobb meglepetésemre egy háromtagú bizottság közli vele, hogy ők maximálisan elhiszik a jóembernek azt, amit állít, amit látott. Sőt a történetbe kvázi flashbackként bekerül egy másik történet, Juan szomszédjának, Walternek (Demian Salomon) a sztorija, akinek először Juan a furcsa hangokat tulajdonította, s akinek a háza tulajdonképp az egész jelenség központja lesz: szegény srác hiába próbált orvoshoz fordulni látomásaival és problémáival, senki nem hitte el neki bizonyíték nélkül, hogy éjszaka egy fura, meztelen, emberforma lény garázdálkodik a szobájában. A Paranormal Activityben már láttunk ugyan hasonló megoldást a frászhozásra, de kérem, ez a figura, ezzel a kinézettel, amit Walterrel művel – nos, az szintén beszarás.

A történetbe ágyazott történet azonban csak egy keret egy úgynevezett belső maghoz, ami Walter sztorijához kötődik, abból indul ki – s ami talán a legsokkolóbb és leghangulatosabb az összes közül. Van ugyanis egy fura baleset (ami külön jó pont, hogy ezt Juan is megemlíti, az ő nézőpontjából is átélhetjük), egy kisfiú balszerencsés esete, ami már alapban is sokkoló és tragikus, de a java még csak ez után jön… harmadik színhelyként az utca túloldalán álló házban. A konyhán, székben ülő alak, annak mozdulatlansága, az egész esemény az egyik leghatásosabb horror jelenetsor, amit valaha láttam – jump scare elemek nélkül (milyen jó már, hogy várod az ijesztést, de nem jön) – bizony, igazak azok a néhány írásban megemlített jelzők, amik erről a képről szólnak. Eleve az, hogy valaki kimászik ugye a föld alól, roppant nyugtalanító, de ahogy ez, itt tálalva van, ahogy a volt boncmester képbe kerül, ahogy ő és a rendőrfőnök kezeli az egészet, az szerintem zseniális. Zseniális és egyben baromira ijesztő, ugyanis a film és a karakterek nyilvánvalóvá teszik, hogy ez majdnem egy hétköznapi dolog, és elültetik a nézőben azt a gyanakvást, bizonytalanságot, félelmet, ami a természetfölöttiben való hitből eredeztethető. Mert ha teljesen egyértelmű, hogy ez ugye van, akkor nem ránthatod meg a vállad, hogy hülyeség – az Odaát is erre épül, de ott a fiúkkal nagyobb bizodalommal nézünk szembe a túlvilággal.

Itt is jön a triumvirátus, aki ezt a célt hivatott betölteni, de hamar világos lesz, hogy a három öreg épp úgy a sötétben tapogatózik az eseményekkel kapcsolatban, mint mi – bármennyire is úgy tűnik első pillantásra, hogy ők a mozi Warren házaspárja, ez gyorsan bebizonyosodik, hogy nem így van. Itt érnek össze egyébként a történetekbe ágyazott történetek szálai, a korábbi flashbackek következményeiként a három guru beköltözik a három elátkozott házba… de szerepük még csak nem is hasonlít a Poltergeist vékony hangú öregasszonyának szerepére: ők ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint a korábbi szereplők, ők is csupán kutatják, mivel is állnak szemben. Eleve, már ez is jó és hatásosabb, mint mikor egy „harcos” szakértő száll szembe a gonosszal: Rosentock (George L. Lewis), Albreck (Elvira Onetto) és Jano (Norberto Gonzalo) eleve olyan figurák, akiknek sikere kétséges, akik maguk is elismerik, hogy félnek, s akikért ugyanúgy lehet izgulni, mint egy mezei családfőért, vagy anyáért. Félelmük aztán nem is lesz alaptalan: én azzal is jól ellettem volna, ha csak simán szellemek irányították volna az eseményeket, de aztán meghökkenve vettem tudomásul, hogy az írók ezt talán túl sablonosnak gondolták. A naranccsal és a dimenziókapukkal olyat léptek, amivel sokadszor a moziban rendesen megleptek…

Persze, lehet erre azt mondani, hogy túl van bonyolítva az egész, de nekem speciel nagyon bejött, hogy ezúttal nem feltétlenül démoni erők vagdossák egyik faltól a másikig a karaktereket, hanem már-már inváziós sereggel állunk szemben. Erről amúgy már volt szó korábban, egy másik mozinál, hogy mostanában mindenféle kapukon keresztül mindenféle lények akarnak a világunkba betörni, de azt hiszem, ilyen megközelítésben még sehol sem szerepeltek: kicsit ugyan nehéz megfogni és megérteni az öreg Rosentock magyarázatát a nézőpontokkal kapcsolatban, mikor az ágy alatti lényt felfedi, de azt hiszem, ez pont jót tett a filmnek. Ha már a nézőnek nem adatik meg a siker, a katarzis és a happy end, hadd rágódjon már azon, hogy mi is az, ami másfél órán át nyugtalanította, amik miatt másfél órán keresztül borzasztó nyomasztó hangulatba került.

Mert azt feltétlenül el kell mondjam, hogy az Aterrados talán legnagyobb erénye (a sallangmentes, határozott és hatásos dramaturgia mellett) az elképesztő hangulat, amit teremt. Valahogy süt mindenről, hogy ez akár igazi is lehetne, a néző nem keres – mert nincs ideje keresni – rejtett hülyeségeket, hibákat, a hétköznapi szereplők hitelesek, akik maguk is sokkot, vagy infarktust kapnak attól, amit látnak, átélnek, akik tulajdonképp tök életszerűn reagálnak az eseményekre. Mert gondoljunk csak bele: ha van egy halott, aki kimászik a sírból, nem az a legjobb, hogy visszatesszük őt oda, betonnal leburkolva az egészet, ahelyett, hogy mindenféle vizsgálatba bonyolódnánk és hülyének néznének minket? Persze ehhez kell azért egy nyugdíjas boncmester is, aki nem igazán fél a halottaktól – no meg egy szerelmes rendőr, aki inkább meg akarja kímélni barátnőjét a dolgoktól… s ha már itt tartunk. A rendőr srác, Funes (Maximiliano Ghione) a legjobb példája mindannak, amit írtam, szerintem ő az a karakter, aki akár néző is lehetne az egészben, pontosabban ő pont az a karakter, aki a mi kivetülésünk lehet a moziban. Pláne azzal, amit a legvégén a dolgok megoldására kitalál… hát nem ez a leglogikusabb lépés???

Nekem nem volt bajom sem a színészekkel, sem a történetvezetéssel, nekem tök bejött ez a több helyen megszakított idővonal, amiben egyes eseményeket egy komplett történettel magyaráznak meg, kapcsolnak össze. Mindhárom kis mese a maga módján qrva jó, mindháromban van olyan jelenet, ami úgy beleég a retinába: Juanéknál a feleség, Walternél az ágy alatti fickó, Aliciánál meg ugye a gyerek. A finálé meg a három helyszínnel, a „paranormális nyugdíjasklubbal” („Három feladat, három kapitány, három hajó”) remek összefűzése az addig történteknek – és ismét egy szokványostól eltérő megoldással és zseniális hangulattal. Alapban is elég komor és nyomasztó végig a mozi, de ami a végjátékban jön, az zseniális e téren is: nem elég, hogy a már említett magyarázatot kapjuk (már amennyit kapunk), de a műfaj legjobb elemeit (sablonjait) felhasználva eszméletlen parás képsorokat mutatnak a fura fejű, piros szemű lényekkel – akiktől gyengébb idegzetűek tényleg ágyba vizelhetnek éjjel. A legutolsó jelenet meg… nos, az számomra a pont az i-n. Ahogy kvázi egy év múlva megismétlik Juan kihallgatását, csak most már más nézőpontból, ahogy az utolsó képsor az arcunkba robban, az egyszerűen zseniális…

Ha valaki szereti ezt a műfajt és kicsit tovább akar látni az amerikai tucathorroroknál, érdemes próbát tennie az Aterradossal – a spanyol nyelv miatt még inkább lehet kötni a többi, zseniális spanyol mozihoz. Ha nem is hibátlan film, de emlékezetes, az biztos.




80%






.

R2-D2 írta:

Aterrados

Mert azt feltétlenül el kell mondjam, hogy az Aterrados talán legnagyobb erénye (a sallangmentes, határozott és hatásos dramaturgia mellett) az elképesztő hangulat, amit teremt. Valahogy süt mindenről, hogy ez akár igazi is lehetne, a néző nem keres – mert nincs ideje keresni – rejtett hülyeségeket, hibákat, a hétköznapi szereplők hitelesek, akik maguk is sokkot, vagy infarktust kapnak attól, amit látnak, átélnek, akik tulajdonképp tök életszerűn reagálnak az eseményekre.

Ha valaki szereti ezt a műfajt és kicsit tovább akar látni az amerikai tucathorroroknál, érdemes próbát tennie az Aterradossal – a spanyol nyelv miatt még inkább lehet kötni a többi, zseniális spanyol mozihoz. Ha nem is hibátlan film, de emlékezetes, az biztos.

80%

Köszi . Nem tudom, lehet, hogy csak rossz passzban néztem, és azért találtam zavarosnak, vagy csak elvonta más a figyelmem, de jó, hogy neked ennyire bejött.
Szeretném újranézni, de még mindig be vagyok tőle szarva .

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A 64-es betegnapló

Ha valaki eddig nem kattant volna rá a dán író, Jussi Adler-Olsen krimijeire, azt hiszem, itt az idő, hogy megtegye: az eddig hétrészes regényfolyamának előző, harmadik megfilmesítése is már nagyon jó lett, de ez, ez az A 64-es betegnapló címet viselő feldolgozás azt hiszem, minden krimirajongó igényeit kielégíti. Minden megvan benn, amit egy igazán fordulatos, izgalmas, hollywoodi túlzásoktól mentes bűnügyi történet megkövetel, ugyanakkor nem vesztette el azt a vérbeli skandináv, enyhe depresszióba hajló, nyomasztó ízét és képi világát sem, ami tulajdonképp az első perctől szerves része és ismertetőjele a franchise-nak.

Egyre jobb ez az egész, a négy film pedig még nem olyan nagy lemaradás, hogy valaki ne tudná pótolni őket. A legelső talán kicsit nyögvenyelősnek, útkeresésnek tűnik, talán túl messziről és mélyről indul a megismerkedés, de aztán az érdemes kivárni az ilyen történeteket, mint ez: nem csak egy remekbe szabott, európai krimiként, hanem kapásból kettő, totál aktuáltársadalmi kérdéskör köré felépített, súlyos mondanivalóval rendelkező drámaként is megállja a helyét.

85%

A "valaki" felírta   .

A "valaki" pótolta .

A tétet megint ügyesen sikerült emelni, hiszen a tetthely szenzációs a befalazott, elrendezett hullákkal, és a gyilkos elkapásánál sokkal nagyobb kihívás a Q-ügyosztály számára, hogy egy olyan bűntényt leplezzenek le, amivel egy köztiszteletben álló orvosról kéne lekapargatni a mázat. A sprogø-i intézetben történtek valóban egy külön drámát megérnének, és az is elég vad húzás, hogy ezzel a dán társadalmat is némi szembenézésre késztették, a múltjukkal és a jelenükkel egyaránt. Ez általánosságban is igaz az elmegyógyintézetek működésére, hiszen jó pénzért bárkit be lehetett egy ilyenbe dugni, és utána kezelésnek mondott válogatott kínzásoknak alávetni, ha a családnak vagy a közösségnek valamiért terhes lett a jelenléte (és nem is csak mert homoszexuális lett volna, mint a Black Sailsben, hanem mondjuk csak így akartak eltüntetni egy kellemetlen örököst).

Ebben a sokrétegű, mély történetben még olyanokkal sem volt problémám, hogy elég sok mindent előre ki tudtam találni, a "személycserét" illetően is (onnantól, hogy elhangzott, "süt a gyűlölet" a tetthelyből, és hogy a múltidézés addigra már bemutatta a szereplőket, gyanús volt, hogy kinek van itt a legerősebb motivációja a bosszúra), és a beépített emberre is nagy tétekben mertem volna fogadni (a hosszan mutogatott új szereplő mindig gyanús ). Az viszont feltűnt, hogy már megint túl sok a véletlen egybeesés, és egyre inkább hiányolom az egész Q-ügyosztály alapvető lényegét, vagyis azt, hogy az aktákban találjanak lezáratlan ügyekre, ne mindig az ablakon essen be egy.

Az jó volt, hogy ezúttal Assad számára tették egy kicsit személyesebbé az ügyet, hogy az ő háttere is nagyobb szerepet kapott, mint pár rasszista beszólás. Carl viszont most picit csalódást jelentett, nem is azért, mert ne lett volna ugyanolyan nihilista tirpák, mint eddig, és nem is az vagyok, aki a látványosan előadott bunkóságok között ne érezné azt, hogy Carl mennyire fél elveszíteni bárkit, ezért inkább esélyt sem ad, hogy közel engedje őket magához. Viszont hogy mindig visszaesik a startmezőre, és a fejlődése csak egy-egy epizódra korlátozódik, az most már zavart. Sokszor negatívumként hoztuk fel a tévésorozatos hangulatot, de ez olyan dolog, amiért talán pont jobb lenne ez sorozatnak, hiszen ott meg lehetne hagyni az átívelő szálakat, jobban el lehetne merülni a jellemekben, mint hogy filmek sorozatában erre kevesebb az esély, mert azoknak önállóan is kell tudnia működni. Viszont mégsem működik, mert önállóan nézve a 64-es betegnaplót például ki sem derül, hogy mi lenne az a Q-ügyosztály, hogy miért vannak a pincében, és miért van ott egy macska...

8/10
.

R2-D2 írta:

.
Bloodshot

Szinte már sajnálom, hogy ez a film még a bezárások előtt eljutott a moziba, mert így boldog-boldogtalan, mindenhez értő és mindent jól lehúzni tudó kritikus meg tudta nézni (legálisan) – és jól el is tudja venni a kedvét mindenkinek attól, hogy esetleg belevágjon Vin Diesel újabb kalandjába. Csak azt nem értem, ha valaki ennyire profi és sok filmet néz, mit is várt egy olyan filmtől, ami egy képregény adaptáció (ez ugye alapból helyére teszi a dolgokat) és aminek nevezett úriember a főszereplője (pláne a FF és az XXX sorozat után)? A Bloodshot szerintem messze nem lett olyan rossz, mint azt állítják róla, sőt – leszámítva a már-már kötelezően idétlen akciójeleneteket, főleg a film végén – egész kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, egy olyan sci-fi és hi-tech világot tár elénk, aminek majd’ minden részlete önmagában kiváló, s ami részletei messze túlmutatnak az akciófilm zsánerén.

70%

Annyira nem, Vin Diesel azért sokkal lejjebb is tudta tenni a lécet, mint ezt a film, de nekem ennyire nem jött be. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy én olyan előzetest láttam, amiben aztán tényleg az összes fordulatot ellőtték, az amnéziát meg a "visszapörgetést" is. Egy felturbózott Tökéletes katonaként a sztori még így is elment, az átlaghoz képest jobb. Az akció és a hozzá kötődő CGI sokkal jobban zavart, mert az első akciójelenetből semmit nem látni a sötét meg a liszt miatt (a tempóváltásokkal meg külön élvezhetetlen), a másodikat meg végig valami idióta hőkamerán keresztül nézzük, de ez csak addig volt gond, amíg el nem jött a liftes bunyó, mert az meg bűnronda.

6/10
.

Niwrok írta:

Nyomtalanul

A Döglött aktákat amúgy is nagyon szeretem, és én már megtehetem, hogy a Q-ügyosztályt minisorozatként nézzem, ne önálló filmekként. De ez pilotként működik tényleg cs..

7,5/10
.

Niwrok írta:

Fácángyilkosok

6,5/10

Niwrok írta:

Palackposta

... mert a Palackposta nem csak az eddigi részekből tetszett a legjobban, de önmagában thrillerként is sokkal jobb, mint amiket az utóbbi időkben néztem.


A Palackposta így nem csak egy feszült, tempós krimi lett, nem is csak dráma egy nyomozóról, aki nem mindig a legjobb módon akar kijönni a saját veszteségei jelentette gödörből (már amikor egyáltalán ki akar), hanem ezeken túl kicsit még személyesen is meg tudott fogni. Ezért annyi, amennyi, de krimiként is simán az átlag "jó" felett lenne.


9/10
.

Niwrok írta:

A 64-es betegnapló

A "valaki" pótolta .

Sokszor negatívumként hoztuk fel a tévésorozatos hangulatot, de ez olyan dolog, amiért talán pont jobb lenne ez sorozatnak, hiszen ott meg lehetne hagyni az átívelő szálakat, jobban el lehetne merülni a jellemekben, mint hogy filmek sorozatában erre kevesebb az esély, mert azoknak önállóan is kell tudnia működni. Viszont mégsem működik, mert önállóan nézve a 64-es betegnaplót például ki sem derül, hogy mi lenne az a Q-ügyosztály, hogy miért vannak a pincében, és miért van ott egy macska...

8/10
.

Azért tök jó, hogy megnézted őket...  

Ez egyébként kicsit hasonlít arra, mint mikor valaki évente néz egy sorozatot, vagy egyben darálja: mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai. Esetünkben meg ráadásul hatványozottan igaz, hogy te kvázi négyrészes minisorozatot láttál, én meg négy (kezdetben TV) filmet.

De örülök, hogy tetszett, igaz, kicsit más súlypontokkal, de neked is bejött az egész. Nálam ugyan lineárisabb a fejlődés, neked kicsit talán hektikusabb a tetszési index, de jó ez így. Tényleg nagyon remélem, meglesz az utolsó három cím is.  

Carl meg... a végén már tök megszerettem. De hogy hogy lehet ennyire jó, antiszociális hőst írni...  

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Bloodshot

– egész kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, egy olyan sci-fi és hi-tech világot tár elénk, aminek majd’ minden részlete önmagában kiváló, s ami részletei messze túlmutatnak az akciófilm zsánerén.

70%

Annyira nem, Vin Diesel azért sokkal lejjebb is tudta tenni a lécet, mint ezt a film, de nekem ennyire nem jött be. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy én olyan előzetest láttam, amiben aztán tényleg az összes fordulatot ellőtték, az amnéziát meg a "visszapörgetést" is. Egy felturbózott Tökéletes katonaként a sztori még így is elment, az átlaghoz képest jobb. Az akció és a hozzá kötődő CGI sokkal jobban zavart, mert az első akciójelenetből semmit nem látni a sötét meg a liszt miatt (a tempóváltásokkal meg külön élvezhetetlen), a másodikat meg végig valami idióta hőkamerán keresztül nézzük, de ez csak addig volt gond, amíg el nem jött a liftes bunyó, mert az meg bűnronda.

6/10
.

Igen, sajnos az sok mindent meghatároz. Nekem pont az tetszett a legjobban benn... mert én egyáltalán nem számítottam rá. Mindegy, én ezt a Bloodshotot Diesel jobb filmjei közé sorolom...

A liftes bunyó az viszont tényleg bűnronda. De azt hiszem, ezt írtam is.


.

.





Devs S1




Vannak sorozatok, projektek, amikre okkal, vagy ok nélkül jobban felfigyel a világ, amikről már bemutató előtt rengeteg találgatást lehet olvasni, olyan rendezők művei, akiket (szintén okkal, vagy ok nélkül) valamiért felkapott a „szakma”, akik a többség szerint már letettek valamit arra a bizonyos asztalra. Sokszor divat, vagy megmondó emberek által generált hype irányítja ezt a várakozást – és bizony sokszor kötődik ez olyan nevekhez, akik misztifikálását magam részéről nem értek… Ez a Devs egy bizonyos Alex Garland projektje, akinek számomra forgatókönyvíróként sokkal jobb munkái voltak, mint mondjuk két korábbi filmje, az Ex Machina vagy az Expedíció… utóbbit például számomra komoly megpróbáltatás volt végignézni…

Van egy erdő, valahol San Francisco mellett, ahol egy Amaya nevű tech cég bázisa található, aminek kvázi emblémájaként az erdő közepén pedig áll egy kb. 50-60 méter magas kislány szobor (amúgy nincs szerepe, de qrva jól néz ki és hatásos). Ennél a cégnél dolgozik sorozatunk két főszereplője, az orosz származású Szergej (Karl Glusman) és barátnője, a hongkongi származású Lilly (Sonoya Mizuno). Induláskor Szergej egy bámulatos prezentáció következtében bekerül a cég Devs nevű osztályára, egy különálló épületbe, amiről jóformán senki nem tud semmit… legalábbis arról a munkáról, ami ott folyik, arról biztosan nem. Aztán, némileg váratlanul történik egy gyilkosság, amiben az Amaya cég nyakig benn van – a sorozat pedig már az elején e miatt az esemény miatt érezhetően kettészakad: egy kémtörténetes, gyilkosságos szálra, illetve magára a Devs projektre. Persze, nem vagyunk egyformák, meg valami összekötő elem kellett a sok filozofikus kérdés köré, de nekem ez azt eredményezte, hogy a nyomozós, ki a gyilkosos (amit csak a szereplő nem tud, mi igen) történet majdnemhogy érdektelen lett azok mellett a zseniális dolgok mellett, amit a kutatóintézetben vizsgálnak – és amit megalkotnak.

Kezdjük előbbivel, a sorozat számomra rosszabbik oldalával – ami amúgy a maga nemében még nem is lenne rossz, hisz remek húzások vannak ebben is – Lilly történetével. Én valahogy végig azt éreztem, hogy minden egyes perc, ami a Devsen kívül játszódik, és Lillyhez kötődik, felesleges időpocsékolás, és elvesz abból az élményből, ami a Devshez kapcsolódó kutatáshoz, elméletekhez kötődik. A lány szimpatikus (bár kicsit gebe), meg minden, de számomra annyira érzelemmentes és sivár, hogy szinte fájt (tudnék neki egy ismert férjet ajánlani – na jó, nem hozom föl ezentúl minden írásban). Nem feltétlenül varrok mindent a színésznő nyakába, vélhetően a túlontúl lassú cselekményvezetésnek is szerepe van az érzésben, de annyira rideg, unalmas volt Mizuno játéka, hogy sokszor már alig vártam, hogy kapcsoljunk el innen. Hiába mondják a soriban, hogy ő egy erős és okos nő, számomra ez alig jött át: ami a „külvilági”, hozzá köthető eseményekben érdekes és, az mind az Amaya cég biztonsági főnökéhez, Kentonhoz (Zach Greiner), illetve az ajtó előtt fekvő hajléktalanhoz, Petehez (Jefferson Hall) kötődik… aki amúgy is a kedvencem lett a Devsben – annyira biztos voltam benn, hogy ő nem egy senki, hogy az évad folyamán lesz fontos szerepe… Ráadásul Lillynek van egy olyan jelenete, ami első nézésre kifejezetten kínos volt, s hiába is jött rá a magyarázat, akkorra már késő volt: az a hiszti, ott az irodában, az valahogy nekem nagyon kilógott a sorból.

Viszont a másik pillér, amin a sorozat áll, a Devs… az minden képzeletet felülmúl. Van egy épület, ami már maga is zseniális a vákuumon keresztül közlekedő vízszintes lifttel, amiben egy szerkezet található, ami sok okos matematikusnak és programozónak hála projekciókat vetít ki egy falra. De nem ám akármit! Gyakorlatilag mindent!! Egy szerkezet segítségével bármely eseményt a világ (és direkt nem az emberiséget írtam) történetében meg lehet nézni – először még csak pixelesen, majd később tűélesen, képpel, hanggal… bármit!! Csupán bizonyos szabályokat kell(ene) betartani az ezt használóknak, miszerint nem nézünk előre a jövőbe, illetve magánszférában nem kutakodunk – persze, minden szabály azért van, hogy megszegjék, előbbihez kapcsolódik majd a finálé alap problémája, miszerint egy bizonyos pontnál tovább nem vetít a gép, utóbbihoz meg… Nos, amikor először megláttam Jézust a kereszten, már hátrahőköltem, de aztán Marylin Monroe szeretkezésén már csak vigyorogtam. Zseniális az alapötlet, s menet közben kifejezetten sajnáltam, hogy nem feküdt rá a sorozat arra, hogy több híres, hírhedt történelmi eseményt megidézzen projekciókon keresztül: csak az járt a fejemben, hogy ott van egy baromi jó gép, lehetne mutatni egy csomó jó dolgot (oké, mondják ugyan, hogy JFK-t Oswald ölte meg, de ez most már édeskevés), de nem… át kell váltanunk szegény faarcú Lillyre és az ő krimi szálára. A nagy egészet ismerve persze kicsit megenyhültem, most már tudom, hogy sokkal fontosabb volt a multiverzum és a predesztináció elve a sztoriban, mint a törióra, de menet közben bizony tök jó húzás lett volna még némi sorsfordító, híres eseménynél ott lenni. Végtelen a sor, nem is célszerű kiemelni semmit – inkább úgy mondom, bárminek örültem volna ebben a formában…

De az alkotóknak ez nem volt (olyan) fontos, sokkal inkább más témákban merültek el: nevezetesen a fentebb említett két dologban. Az egyik, hogy minden eleve elrendeltetett-e, hogy a jövő meg van írva előre, s bármit teszel, azt azért teszed, mert annak úgy kell, kellett megtörténnie – ez által a Devs nem csak a múltba tud halálos bizonyossággal elkalauzolni, hanem a jövőbe is. Hisz ha ez az elv igaz, akkor csak és kizárólag egy jövő létezik, minden tett az ok-okozat összefüggésein alapul, s az ember döntései pontosan úgy zajlanak, ahogy az előre el van rendelve. Alapból ezzel ugye még nincs is gond, mert az ember nem tudja, hogy döntéseinek milyen következményei lesznek – no de mi van, ha egy utat látsz előre, s azt gondolod, hogy te ezt máshogy csinálnád??? Ha eleve már azt is látod, hogy látni fogod azt, hogy látod az utad??? S mi van, ha változtatsz, és azzal felülírod az elrendelés elvét? Vagy akkor valami külső behatás visszarendez mindent???  Van-e egyáltalán saját akaratod, pontosabban az, amit annak hiszel, az nem csak egy mesterterv része-e??  A Devs rendesen belebonyolódik a témába, az egész sorozat központi kérdése és kulcsmomentuma e köré fonódik: természetesen Lilly lesz majd az, akinek a döntése hivatott bizonyítani az elmélet létét vagy nem létét…

… viszont ha lehet változtatni a dolgokon és minden egyes tettnek, gyakorlatilag minden mozdulatnak, interakciónak más és más következménye lehet, akkor tényleg létezik a végtelen számú párhuzamos dimenzió egymás mellett?? Az úgynevezett multiverzum? Amiben én most épp nem ezt írom, hanem mondjuk épp egy filmet nézek? Vagy a haverokkal lógok?? Egészen fiatal korom óta foglalkoztat engem ez a kérdés, gyakran beszélgetünk is róla baráti körben – általában valami fontos, balszerencsés, tragikus, vagy esetleg örömteli fordulat kapcsán. A „Mi lenne, ha…” kérdés ott van minden ember fejében, biztos mindenki visszacsinálta volna már néhány rossz döntését és elgondolkodott már azon, hogy akkor most mennyire más lenne az élete. Alapból is érdekes, de ha mondjuk valamikor perceken (a Devsben másodperceken) múlik a te, vagy egy hozzátartozód élete, ha úgy gondolod, hogy felelős vagy valamiért… akkor nem őrülnél bele? Akkor nem kutatnád a multiverzum létét és nem akarnád visszacsinálni az egészet? Hogy egy bizonyos ponton azon a bizonyos másik sarkon fordulj be??? Hát dehogynem… A Devs pedig addig csűri csavarja a témát, annyira jól és hangulatosan ábrázolja a multiverzum létét, hogy az beszarás: még egy olyan szimpla jelenetben is, hogy valaki hazamegy és egy képen szerepel kb. 5 másik önmagával, amelyik mást csinál, még az is jó… de milyen az, amikor valaki kiáll egy gát szélére és azon kell izgulni, melyik multiverzumot követjük majd a filmben. Azt, amelyikben leesik, vagy azt, amiben nem??

Hosszan tudnám még sorolni, mennyi zseniális ötlet van még így is a sorozatban, hogy milyen sok jó elemből áll, hogy külön-külön is önálló filmalap egy csomó dolog, hogy mikor, milyen kép, jelenet mennyire elvarázsolt… Az, hogy a Devs mégsem kerül nálam a szűk elitbe, az kisebb részben a Lillynek és az ő „külvilági” szálának, nagyobb részben viszont a rendező vizualitásának, ábrázolásmódjának köszönhető. Mintha csak egy 10 órás Expedíciót néztem volna, néha élvezhetetlenül lassú az egész, a művésziesség simán agyonnyomja az amúgy szenzációs témát. A sok merengő, lassú kamerás kép, Lilly egész lénye, a sok csend és fura díszlet mintha egy felesleges máz, burkolat lenne egy qrva jó történeten: ha ezen át tudod magad hámozni, akkor nyert ügyed van… de ha nem, vagy nem teljesen, akkor ugyanazt fogod érezni, mint én. És akkor még nem is beszéltem az utolsó 20 percről, amit egyszerűen az én kis agyammal nem is tudok befogadni, az a drogos trip utolsó állomása…

A Devs alapötlete szenzációs.... ebből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni.






75%




.

R2-D2 írta:

.
Devs S1

Hosszan tudnám még sorolni, mennyi zseniális ötlet van még így is a sorozatban, hogy milyen sok jó elemből áll, hogy külön-külön is önálló filmalap egy csomó dolog, hogy mikor, milyen kép, jelenet mennyire elvarázsolt… Az, hogy a Devs mégsem kerül nálam a szűk elitbe, az kisebb részben a Lillynek és az ő „külvilági” szálának, nagyobb részben viszont a rendező vizualitásának, ábrázolásmódjának köszönhető. Mintha csak egy 10 órás Expedíciót néztem volna, néha élvezhetetlenül lassú az egész, a művésziesség simán agyonnyomja az amúgy szenzációs témát. A sok merengő, lassú kamerás kép, Lilly egész lénye, a sok csend és fura díszlet mintha egy felesleges máz, burkolat lenne egy qrva jó történeten: ha ezen át tudod magad hámozni, akkor nyert ügyed van… de ha nem, vagy nem teljesen, akkor ugyanazt fogod érezni, mint én. És akkor még nem is beszéltem az utolsó 20 percről, amit egyszerűen az én kis agyammal nem is tudok befogadni, az a drogos trip utolsó állomása…

A Devs alapötlete szenzációs.... ebből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni.

75%

Ez egyébként igaz az Ex Machinára és az Expedícióra is. Mindkettőnek remek volt a filozófiai háttere, amit csak többé-kevésbé tudtak egyben izgalmassá is tenni. Azokat is bírtam, szerintem ezt is fogom.

.

R2-D2 írta:

.
Locke


Mindezek fényében azt hiszem nem meglepő, hogy a Locke az én filmem. Van egy szerethető főhőse, aki akár én is lehetnék, van egy teljesen hiteles élethelyzete. Majd mindenki két korábbi mozihoz hasonlítja (Élve eltemetve illetve az A fülke), azonban az összevetés csak annyiban állja meg a helyét, hogy a kapcsolattartás fontos eszköze egy telefon. Ám míg a többiben a főhős nem szabad akaratából került a konfliktushelyzetbe – hisz azért nem mindennap temetnek el valakit élve, vagy nem mindennap fognak ránk távcsöves puskát idegenek -, addig itt Ivan Locke saját maga választotta azt, hogy a nyakába boruljon a szar. Ettől lesz igazán súlyos és életszerű az egész. Persze, a mozi elengedhetetlen kelléke egy jó színész, jelen esetben Tom Hardy hibátlanul hozza a figurát, de kivételes módon azt nem éreztem, hogy ezt most csak és kizárólag ő tudja eljátszani. Amit csinál, ahogy a dialógusokat kiegészíti mimikával, könnyekkel, az mindenesetre zseniális. Látunk egy filmet, amiben kvázi nem történik semmi, mégis képes feszültséget generálni – a színész által is. No meg a forgatókönyve által.


90%

A legutóbbi Wheelman, de legfőképp a Devs után arra gondoltam, újranézem az egyik legjobb autós monodrámát, aminek ugye egyik meghatározó sarokpontja az a döntés, amiben Ivan jobbra fordul bal helyett... a Devs narratívája szerint ezáltal egy alternatív univerzumba kerül. s mindezt csak azért írom, mert felmerült bennem az a gondolat, hogy ha nem így dönt, akkor mennyire máshogy alakul az élete - no meg, hogy akkor ugye nincs az egész. Kíváncsi voltam, ennyi idő után is működik-e a film, működik-e ugyanúgy, mint első nézésre. Nos, azt kell mondjam, igen, bár természetesen az az újdonság, az a váratlan kötődés, ami először a főhőshöz kapcsolt, az most már nem volt annyira intenzív - annak ellenére sem, hogy sok mindent el is felejtettem a filmből.

Ennek ellenére ez még mindig egy nagyon jó mozi. De ahogy anno először is írtam, elsősorban annál talál be, aki mindazon dolgokat, vagy azon dolgok egyrészét már átélte, amit Locke épp átél 80 perces útja során - sőt, szerintem a tetszési index egyenesen arányos azzal, hogy a nézővel mennyi minden történt már meg azon események közül, ami itt megtörténik a főszereplővel. Tom Hardy zseniális és totál hiteles a szerepében, a 80 perces út ahhoz képest, hogy gyakorlatilag akciómentes és a sorsát a főszereplő saját maga választja, tök izgalmas. Egyedül az újdonság lenyűgöző varázsa hiányzik picit - no meg kíváncsi lennék egyszer szinkronnal is a mozira, de a lemezemen sajnos most csak angol hang német felirat kombót tudtam választani.

Az 5 percnyi extra nyúlfarknyi ugyan, de arra jó volt, hogy megmutassák: ezek feltették a BMW-t egy trailerre, körbekamerázták és azt cipelték az éjszakai angol autópályákon.


.

R2-D2 írta:

Locke

90%

A Devs narratívája szerint ezáltal egy alternatív univerzumba kerül. s mindezt csak azért írom, mert felmerült bennem az a gondolat, hogy ha nem így dönt, akkor mennyire máshogy alakul az élete - no meg, hogy akkor ugye nincs az egész.

Bár romantikus dráma, de szerintem nem először ajánlom neked a Nő kétszert (Sliding doors). Az ugyanis pont erről szól, az "alternatív univerzumokról". Párhuzamosan mutatja be egy életút alakulását, attól függően, hogy a főszereplő Helen eléri-e a metrót vagy sem, egy olyan, teljesen banális okból kifolyólag "kettévágva" a sorsát, hogy egy, a babájával a lépcsőkorláton játszó kislányt neki kell kikerülnie a metróhoz való sietségben, vagy a kislányt az anyja húzza félre az útjából.

.

.





Homeland S8




Mennyivel másabb, ha nem azon kell agyalni, hogy a Moszkvának titulált Budapest utcáin feltűnő magyar rendszámos autók, plakátok és a háttérben álló Gellért-hegy, no meg a Keleti pályaudvar milyen alkotói nemtörődömség miatt került bele egy sorozatba...   ... mert lehet, hogy Kabul itt sem Kabul, meg hogy ez a  Pakisztán és Afganisztán valahol a világon máshol terül el, de hát ha nem tudja az ember, mit kell keresni, nem is zavarja annyira a látvány…

Ha valakit érdekel és jó sok ideje van, végigkövetheti az eddigi hét évad alatt szerzett Homelandes tapasztalataimat. Alapjaiban mindig is szerettem a sorozatot, de az elmúlt évek alatt sokszor éreztem vakvágánynak és hiteltelennek mindazt, amit az írók kitaláltak. Az egész akkor működött nálam a legjobban, amikor a 24-re tudott hasonlítani, amikor Carrie Mattison, az immár ex CIA-ügynök Jack Baueri módszerekkel teszi a dolgát – szerencsére ez az utolsó évad pedig maximálisan beleillik ebbe az irányvonalba. Nem ezt tartom ugyan a legjobb felvonásnak, de az biztos, hogy rengeteg emlékezetes pillanat és esemény rögzült memóriámba a finálé kapcsán, s ezúttal sokkal kevesebb idegesítő és logikátlan történés borzolta a kedélyeimet. Persze ezekből is van bőven, de írásomban nem fogom őket túlzottan kiemelni – inkább csak jegyzetek arra vonatkozóan, mit lehetett volna kicsit jobban, máshogy csinálni.

Csak részben jött be a várakozásom, ami Carrie előző évad végének állapotához kötődik – az új évadban úgy néz ki, a német orvostudomány csodákra képes, ugyanis a rehabilitáció (bár igazából nem tudjuk, mennyi idő is telt el) hatásos volt: Carrie betegsége szinte teljesen eltűnt. Oké, még kicsit zavart, meg bizonytalan, de annyira már jól van, hogy Saul egy afganisztáni akcióra vigye magával – így picit fura is talán, hogy az a 7 évadon át húzódó és több esetben nagyon is meghatározó bipoláris betegség, ami Carrie életét végigkísérte, varázsütésre egész évadra semmibe foszlik. Mondom, a német orvosok csodákra képesek… De nem csak ez a változás van. Viszonylag hamar új elnöke lesz az USA-nak, aki ráadásul egy olyan lehetőség előtt ál, mint előtte talán még senki: békét hozhat Afganisztánba, ahol úgy néz ki, sikerült megegyezni a tálibok és a helyi vezetés között. A béketárgyalás pedig nem más, mint Saul érdeme, aki pont Carrie hathatós segítségével próbálja tető alá hozni ezt… már majdnem minden sikerül, mikor is egy olyan dolog történik, ami nemhogy megakasztja ezt az egészet, hanem inkább újabb háború felé sodorja Amerikát. A Homeland mindig is híres volt amúgy aktuálpolitikai áthallásairól, ez az újabb évad viszont inkább egy rémes fikciónak illik be – de azt tökéletesen megmutatja, mennyire is vékony jégen jár mindenki, aki a térségben dolgozik és mennyire is szövevényes az a rendszer, az a környezet, amiben evickélni kell. Mert az afgán belpolitikai viszonyok egy diktátor szerű tábornokkal (félreállítása zseniális) csak a felszín, a háttérben a pakisztáni és orosz titkosszolgálatok is rendesen mozgolódnak… az egész Homeland utolsó évadja egy gigászi politikai, titkosszolgálati játszmává válik, ahol megint nem lehet megbízni senkiben, és mindenki mindenkit hátba akar szúrni.

Adva van ugye az a Carrie, aki több hónapig volt orosz fogságban, majd teljesen zavarodottan előkerül – annak ellenére, hogy már nem ügynök, Saul nyomására a CIA kabuli központjába kerül (oda, ahonnan 5 évvel ezelőtt elrendelte azt a bombázást, amiben egy komplett esküvőt sikerült kinyírni), viszont teljesen érthető módon, Saulon kívül senki nem bízik benne. Eleve, alig emlékszik valamire fogva tartásából, az írók meg elég sokáig lebegtetik ezt a szálat, kvázi visszakanyarodva a Brody-s időkhöz: vajon Carrie tényleg átált-e az oroszokhoz, vagy esetleg kettős ügynök lett-e belőle… tulajdonképp ezért kellene izgulnunk az évad során. A baj csak az volt számomra, hogy én nem tudtam összeegyeztetni Jack Bauer stílusát, figuráját a hazaárulással: Carrie, ahogy viselkedik, ahogy, és amiket megtesz a békéért, hazájáért, Saulért és az akció sikeréért, azok az elültetett kételyt nem szökkentették szárba nálam. S ha már 24 és Bauer: kísértetiesen hasonlít egy bizonyos ponton a Homeland Chloe és Jack kapcsolatára, ahogy Carrie belsős infókat szerez a CIA-ból, az zseniális… más kérdés, hogy a 24-ben Chloét így sosem használta ki Jack… Mindegy. Az évad döntő többsége zseniális, a lezuhant helikopter igazsága utáni nyomozás, az egész feketedoboz utáni hajsza, Max története parádés. Ilyen izgalmakat és cliffhangereket utoljára tényleg a 24-ben láttam, itt is volt olyan, hogy nem az epizód végén hagytam abba a nézést (négy nap), hanem a következő rész közepén.

Qrva jó (ez meg egyértelműen Kártyaváras) a washingtoni szál, ahogy az új, totál alkalmatlannak látszó elnök alól kicsúszik a talaj, roppant idegesítő, de zseniális az új tanácsadó, Zabel karaktere… bár azért az is felvet némi kérdést, hogy egy ennyire balfasz ember hogy lehet az USA elnöke. Ja, nem, hisz van olyan… Remek politikai kiszorítósdi az egész, megismert és homályba vésző motivációkkal, nagyszerűen megírt, háború felé sodródó forgatókönyvvel. Ez is tisztára 24, mikor valaki háborút akar kirobbantani az elnök környezetéből. Aztán qrva jó volt az egész afganisztáni, pakisztáni vonal, Hakkanistól, Tasnemestől, tálibostól, mindenestől: igaz, csak a felszínt kapargatva, de hitelesen skiccelte föl az ottani helyzetet, a szintén sok-sok érdekkel, kapcsolati hálóval. A hatalmi harcokkal, a nyomásgyakorlással, az öngyilkos merénylettel az évad központi szála volt a történet, és simán el is tudom képzelni, hogy az az áhított béke pont ilyenek miatt nem fog összejönni soha a Közel- Keleten. De mindezeken túl az egész Homeland S8 legjobb és legfontosabb eleme az orosz titkosszolga, Jevgenyij Gromov és az ő ténykedése: az a számító, hidegvérű és zseniális karakter, amit belőle kihoztak, szerintem az egész évad egyik legjobb eleme. Soha nem tudhattuk, mikor van őszintén Carrie mellett és mikor teszi érdekből, ami tesz… mert hiába is tűnt a nagy átverés és a roppant súlyos kérések után, hogy csak ki akarja használni Carrie-t, én végig többet éreztem a figurájában, mint szimpla KGB ügynököt (ami aztán úgy néz ki, a végén igazzá is vált). Persze, ez meg okozhat némi hitelességi kérdést is a fináléval kapcsolatban, nehéz ugyanis elképzelni, hogy az a fickó, aki mindig Carrie és az amerikaiak előtt járt egy lépéssel, ne gyanakodjon a végén – két évvel az izraeli szökés után.

A legjobb azonban mégiscsak Saul és Carrie története. A maga módján, az egész 8 évet tekintve rendkívül megrázó, de szép lezárást kapott az egész, remekül lejött, hogy a világon egy ember van/volt (már csak), aki bízik Carrie-ben – épp ezért is sokkoló az, amit a lány tesz, amit tennie kell. Valami eszméletlen feszültséget okoz nézés közben, ahogy Carrie a saját mániájának és ösztöneinek engedelmeskedve (olyan igazán Jack Baueresen) képes mindent a cél elérésének szentelni, képes teljesen felégetni mindent maga körül. Mondjuk Jack simán lelőtte volna azt, akit le kellett volna, de hát az mégiscsak más szint… Egyébként, ha már itt tartunk, a legeslegnagyobb bajom pont ez volt az egész évaddal kapcsolatban: amennyire jó volt, hogy Carrie-t mindenféle döntési helyzetekbe kényszerítik, annyira nem volt jó nézni, hogy mit meg nem tesz céljai elérése érdekében. Tök szurkoltam, hogy ezt már ne, hogy hagyja a francba az egészet, hogy ne rúgjon föl minden kapcsolatát, hogy ne fusson sokadszorra is Jevgenyij karjaiba – de aztán mégis csak ott kötött ki mindig. Pláne úgy volt ez hatványozottan igaz, hogy az írók azért nem igazán kényeztettek el minket háttérinformációkkal az orosz fogsággal kapcsolatban illetve számomra nehezen volt elfogadható, hogy Carrie az elmúlt nyolc évad tükrében el képes jutni oda, ahova… gyakorlatilag immár betegsége nélkül. Mondom, ha ezt Jack csinálja, teljesen életszerű, az ő sorozatában, az ő karaktere megkövetelte ezt, de Carrie-t nem volt jó nézni…

Ennek fényében valahol a finálé fináléja inkább tűnik nekem egy bűnbocsánatnak, mintsem valós, átgondolt, jól felépített konspirációs végkifejletnek. Persze, hatásában működik, meg a néző számára el is tudja hozni azt a megnyugtató érzést, hogy végülis nem hiába szurkolt a lánynak végig – csak ott volt a fejemben, hogy ez nem kidolgozott ötlet, inkább csak egy random befejezés (ahol azért Moszkva két snitt erejéig sztem megint Budapest       ). Ennek ellenére, míg idáig eljutunk, a Homeland S8 egy végletekig kiélezett, izgalmas, pörgős, üresjáratok nélküli, hitelesnek és hihetőnek tűnő remek évad lett, a sorozat egyik legjobbja. Ennél csak az 1-4-5 volt jobb…





85%




.

.





The Clone Wars S7





Az elég jó ajánlólevél, hogy egy seggel, egy este, négy óra alatt megnéztem az egész évadot???

Sok minden történt a SW világában azóta, mióta elbúcsúztunk a TCW-től a csonka és félbehagyott hatodik évaddal (nekem egyébként az sem volt annyira félbehagyott, valahogy összeért az, hogy Yodával kezdődött és vele is végződött az egész). Azóta aztán volt ugye öt mozifilm, amik többségét szívem szerint kitörölném az univerzumból, meg volt egy zseniális Rebels sorozat olyan kapcsokkal az EU világához, mint Thrawn főadmirális – és ugye amiben ismét feltűnt az egész SW világ egyik legjobb karaktere, a togruta Ahsoka. Érdekes egyébként ez is: Anakin padawanja soha nem járta meg a nagyvásznat, az élő szereplős feltűnése is csak most várható elvileg az A mandalori második évadjában, de az évek alatt olyan masszív rajongótábort szerzett magának (engem is beleértve), hogy szinte kötelező volt külön évadot írni köré – pláne úgy, hogy egy meglehetősen ifjúsági könyvet leszámítva eléggé nagy űr volt a Jedi Rend elhagyása és Rebelses feltűnése között. A lényeg: Filoni új lezárást gondolt a TCW-nek, egy Ahsoka központú évadot, aminek végére összeérnek a szálak, és elérünk az EP III idejébe – vélhetően egyébként úgy, ahogy azt eredetileg is tervezhették.

Ha még emlékeztek,volt egy megszokott stílusa az egész TCW-nek, miszerint az egyes évadok három-négy, rövidebb kis történetre tagozódtak: a kettő-négy epizódból álló kis mini fejezetek a klónháborús idők egy-egy eseményét, kalandját mesélték el, általában mindig mást a fókuszba állítva. Többnyire ez azért Anakin, de az ifjú Ackbartól kezdve Saw Garreráig rengeteg ikonikus figura kapott eredet történetet. Nincs ez máshogy a záró évadban sem, itt 3 darab quadrológiát kapunk, amiből az első egy vérbeli klónosztagos sztori, a másik kettő pedig az ifjú Ahsoka története közvetlenül a Rend elhagyása utánról. Természetesen mindenki az utolsó etapot emlegeti, azt a bizonyos Mandalore ostromát, ami időben párhuzamosan zajlik az EP III-mal, de én a másik kettőben is megtaláltam azt, ami miatt imádtam az egész SW világát – e tekintetben pedig azt állítom, hogy a TCW S7 messze veri minden tekintetben az új mozitrilógiát, magam részéről inkább néztem volna minden évben négy órányi rajzfilmet, mint kétévente két-két és fél órás koncepció nélküli kínlódást nagyvásznon.

Egyébként az, amit a legutóbbi könyvajánlóban írtam, nagyon bejött: pont most tartok az „Egy klónháborús történet” című sorozatnál, ami ugyan a Legendák közé lett száműzve (ki nem szarja le), de épp ebbe a korszakba repíti az olvasót. Így otthonosan mozogtam a Rossz Osztag négyrészes kalandjában, ami az Anaxes bolygón vesztésre álló csata megfordításáról szól, amiben egy különleges – pontosabban inkább különc – társaság, a 99-esek segítenek Anakinnek, Rexnek és Codynak kideríteni, hogyan lehetséges az, hogy a szeparatisták szinte előre tudják a Köztársaság minden lépését. Mintha valaki súgna nekik, mintha egy klón elmondaná, milyen rendszer és haditervek alapján mozognak a köztársasági erők – Rex gyanúja szerint korábbi bajtársa, Echo az, aki nem halt meg legutóbbi bevetésükkor, és Trench admirális őt használja az információk kinyeréséhez. Egy vérbeli TCW szösszenet az egész, igazi háborús, klónos kaland, ami alapból is érdekes lenne, volt azonban valami, ami miatt számomra emlékezetes lett az egész – ez pedig nem más, mint a 99-esek, az ún. Rossz Osztag szereplése. Mert talán itt vetődött föl először a kaminói klónozás sokrétűsége: nem lehet egy több milliós sereg minden tagja hibátlan, s ha nem lehet, akkor mi van a selejtekkel? S mi van akkor, ha a használhatatlan selejtek mellett másfajta klónok is lejöttek a szalagról: olyanok, akik véletlenül, vagy szándékosan bizonyos képességeikben eltérnek a nagy átlagtól (a Simáktól)? Esetünkben egyikük mesterlövész, a másik eszméletlenül erős, a harmadik tech zseni, a negyedik, a vezér pedig elektromágneses hullámokat érez meg nagy távolságból. Az egész csapat picit egy X-men kolóniára emlékeztetett, annak minden különlegességével és szerethetőségével együtt: kifejezetten szórakoztató, de izgalmas és látványos évadnyitó lett a történetükből… Anakin vezetésével nem is volt kérdéses a sikerük. Remek volt egyébként minden civakodás, beszólás, együttműködés a 99-esek illetve az ismert szereplők között, az "Egy Jedivel nehéz versenyezni" pedig az évad egyik legjobb beszólása volt.

De ez csak amolyan előjáték volt a fő műsorszámhoz, a 8 részes Ahsoka sztorihoz. Ebből talán az első négy kicsit laposabb, kicsit olyan időhúzós jellegű – különösen, ha az ember az egész évadot egyben nézi: a Mandalore ostroma olyan szinten zseniális és tökéletes, hogy az előtte történtek bizony vesztenek értékükből. Pedig ez sem volt rossz – mi is lehet rossz, amiben benn van Ahsoka??? – mert azon túl, hogy picit Coruscant alsóbb rétegeibe, majd a Kesselre és a pyke-ok közé ellátogatunk, két fontos és komoly kérdést is feszeget a quadrológia. Az egyik, hogy mi is az átlag lakosság véleménye a Jedikről, mennyit éreznek, tapasztalnak az alsóbb szinten a Béke Őrzőinek tevékenységéből – és ezekből kifolyólag miért is volt olyan könnyű elhitetni Sidiousnak azt, hogy a Jedik elárulták a Köztársaságot. Hogy mi, nézők hiába tudjuk az igazságot velük kapcsolatban, ha a Galaxis lakói életükben nem találkoztak Jedivel és csak ködös történeteket hallottak róluk… és azok a történetek sem biztos, hogy mindig pozitív színben tüntetik fel őket. A másik meg – pont ehhez kapcsolódóan – hogy Ahsoka mennyire is el akarta titkolni az ő jediségét, az mellett, hogy szakítani akart múltjával, mennyire is nem volt célszerű látványosan megmutatni, mire képes. Persze, ez sem volt tartható örökké, de a dilemma, az ehhez kapcsolódó események tök jól voltak ábrázolva… és akkor még nem is beszéltem az olyan szívet melengető képsorokról, mint a Kesselre vezető út ismételt látványa, vagy az újra feltűnő pyke-ok az Oba Diah bolygón…

De mindez lényegtelen: ha csak négy epizódból állt volna az évad, az utolsó négyből, akkor is ódákat lehetne róla zengeni. Ahsoka Bo-Katan felkérésére a Mandalore-ra utazik, ahol reális esélye van elkapni a bolygót megszálló Darth Mault. Ennek a négy résznek minden perce zseniális, elmondani sem lehet, mennyi ikonikus pillanat tarkítja az egészet (festett sisakok, ugye) – és mennyire meg van írva az egész, mennyire jól bele van építve Mandalore ostroma az EP III-ba, illetve a 66-os parancsba. Alapból, mikor Ahsoka és Anakin újra találkozik, az egy hihetetlenül katartikus pillanat, de ahogy a történet folyamán sorban jönnek az utalások arra, hogy épp mi történik a Coruscanton, ahogy lelki szemeink előtt elképzeljük, hogy Anakin épp megy a kancellárhoz, ahogy a Jedi Tanács mondatai visszaköszönnek a sorozatban, ahogy Ahsoka megérzi, hogy valami szörnyű dolog történt mesterével – az zseniális. És igen, ezzel (is) logikus magyarázatot kaptunk arra is, hogy maradhatott a lány életben annak ellenére, hogy Filoniék klónok mellé tették a 66-os parancs aktiválásakor… oké, Rex (és az Ötös) korábbi története is kellett hozz, de a kapocs, ami Anakinnel összekötötte, az jó alapot adott arra, hogy megérezze a veszélyt. Azt hiszem, nem túlzok, de az S6 Yodás szála után ez a négyrészes Ahsoka történet, maga Mandalore ostroma az egész TCW legjobb és leghatásosabb kalandja – rendkívül érzelmes, mondhatni epikus pillanatokkal. S nem utolsósorban tök jól árnyalja Maul szerepét is az egészben, ha már egyszer visszahozták (amit amúgy még mindig nem bocsájtottam meg Lucasnak), legalább adtak célt, értelmet és logikát létezésének. Ahogy rájön Sidious tervére …

Úgy érzem és gondolom, hogy a TCW S7 két okból készült el: az egyik, mert Ahsoka karakterének akkora a népszerűsége, hogy szinte muszáj volt kezdeni vele valamit és némileg kitölteni a TCW S6 finálé és a Fulcrum feltűnése közti időszakot. A másik meg, hogy – vélhetően az első perctől kezdve ez volt a cél – elérjünk az EP III eseményeihez, a 66-os parancshoz, annak minden drámájával együtt: a Mandalore ostroma számomra egy újabb zseniális kiegészítése a Jedik sorsát meghatározó eseménynek… akárcsak a RepCom könyvek negyedik fejezete. Egy esemény több helyszínen bekövetkező hatásainak vizsgálata, ábrázolása alapból is mindig tetszett, de ha ez ehhez és így kötődik… számomra ez volt a katarzis. És már tudom, hogyan és miért maradt életben Ahsoka, és majdnem hogy jó ez így, hogy a Rebels első évadáig nem tudtam róla semmit: akkor, az, ott könnyfakasztó öröm volt, talán jobb is, hogy akkor nem tudtam, él-e még, talán jobb is, hogy ezt csak most láttam.

Ez, így, hogy összeértek a szálak Anakin bukásával, tökéletes, a TCW számomra legjobb karakterével méltóan búcsúztunk a sorozattól. Kár, hogy nem Filoni kezében volt az EP VII-IX projektje…





90%



.

.






Kóma / Кома






Ha azt mondom nektek, van egy film, amiben olyan a kitalált világ, hogy látványban az Eredet és a Mátrix is csak jelenthet neki, felkapjátok a fejeteket? És ha azt mondom, ez a film orosz??

Az kétségkívül erős állítás, hogy az orosz filmekkel csak biztosra mehet az ember, mert három zseniális űrutazásos sci-fi (Szaljut 7, Űrséta, Gagarin), egy qra jó dráma (Otthon) illetve háborús film (A megmentők szövetsége) mellett azért be-be csúszott néhány kritikán aluli mozi is a látottak közé – emlékezzünk csak a Védelmezők című förmedvényre, amiben egyfajta orosz X-men franchise alapjait próbálták lerakni… szerintem sikertelenül. A sors iróniája az, hogy ennek a Kómának a rendezője az a Nikita Argunov, aki a Védelmezők producere is volt, de itt valami olyasmit tett, hogy ha egyszer el kell számolnia bűneivel valahol, valaki előtt, ezt a filmet simán felhozhatja mentségének – s ez alapján szinte bármi alól fel is lehet menteni. Alapból is jobban megy az oroszoknak a sci-fi műfaja, de eddig engem inkább csak a saját történelmükön alapuló mozgóképek varázsoltak el – a fiktív történeteik eddig annyira nem jöttek be. A képi világ folyamatos fejlődése ugyan látványosan megmutatkozik az elmúlt évek termésén, de eddig valahogy nem sikerült olyan történetet írni a látvány mellé, amire felkaptam volna a fejem – pontosabban eddig kénytelen voltam a történetbe is kapaszkodni, mert a látvány mellett jutott rá időm. Eddig…

Ez a tavalyi film, ez a Kóma azonban olyat szólt (egyébként szó szerint is, baszott jó hangja is van), hogy az állam kerestem a földön. Én, ilyen látványt eddig talán még életemben nem láttam, ez, így, ezzel a képi világgal bármilyen hollywoodi produkciónak feladja a leckét: valami elképesztő, ahogy a film kinéz, az is, amit látunk és az is, amiért mindezt úgy látjuk, ahogy… bocsi, nem tudom egyértelműbben kifejezni, de az emberi emlékek/álmok töredezettségének megjelenítése valami eszméletlen kombinációt alkot. Ez a CGI magasiskolája, ami nemcsak hogy ötletes, hanem olyan profin van megcsinálva, hogy le a kalappal az orosz műhelyek előtt… bámulatos, technikailag egyszerűen hiba nélküli a film. Egy egészen picit kellett volna csiszolni még a sztori érthetőségén, követhetőségén és akkor akár az év filmje is lehetett volna nálam – ugyanis bármennyire adja magát a párhuzam a fentebb említett Eredettel és Mátrixszal, ez a Kóma volt annyira újszerű és különleges, hogy sikeresen kilépett eme filmek árnyékából.

Már a mozi legelső képkockáitól ámulatba esik az ember: egy olyan városkép tárul elénk, ami bármelyik, jövőben játszódó filmbe elmenne. Ez a kép azonban csak egy álom, egy Viktor (Rinal Mukhametov) nevű építész álma, akinek épp egy reggelébe csöppenünk: a szobájában, a munkaasztalon ott van ugyan a látott város, de még csak makettként. A fickó felkel, de fura módon a környezetének nagy része olyan, mintha fekete nanorészecskék martalékai lennének – egy felemelt könyv, arrébb tett ruha alatt aztán a talaj visszarendeződik… kb. olyan, mint mikor valamit ellepnek a hangyák, aztán mikor felemeled rejtekhelyük fedelét, szanaszét futnak… Viktor nem is érti az egészet, zavarodottságában kimenekül az utcára, hogy ott meg még nagyobb sokk érje: környezetének fele hiányzik, a szembe jövő emberekben is óriási lyukak tátongnak – mintha mindent megkezdett volna a szú. Ráadásul a világ a feje tetejére állt, az Eredethez hasonlóan fejünk fölött autópályák lógnak, romos házak, híres épületek szó szerint egymás hegyén-hátán. Ahogy a főszereplő, úgy mi is csak passogunk, mi sem értjük, hová is kerültünk, azonban túl sok lehetőségünk nincs (sajnos) körülnézni, ugyanis Viktort megtámadja egy félelmetes, fekete lény… szerencséjére egy fura mentőcsapat, akik úgy néz ki, tökéletesen képben vannak az eseményekkel és környezetükkel, segítségére sietnek. Őrült menekülés kezdődik, amiben nincs fenn és lenn, amiben nincs lehetetlen, amiben a felettünk lévő útra mégiscsak úgy esünk le… csak kapkodtam a fejem azon, amit láttam – és közben próbáltam memorizálni mindazt a hihetetlenül színes környezetet, ahol rohantunk.

Mert itt aztán van (lesz) minden. Képtelenség szavakba önteni mindazt, ami ötletet az alkotók belezsúfoltak a két órás játékidőbe, ha újra, lassítva megnézném a filmet, tuti oldalakat írhatnék csak azon látványelemekről, amit a mozi tartalmaz: levegőben álló repülőgép, tengeralattjáró, ami körül halak úszkálnak, de a víznek csak az illúziója valós, temérdek félig álló épület és jármű, a Golden Gate híd, stb… meg egy öreg, rozsdás busz egy mező közepén, ami egyfajta átjáró egy rejtett világba. Egy világba, ahova az emberek elmenekültek a Viktorra is támadó fekete szörnyek elől, ahol még mindig csak Viktor nem tudja, mi is történik. Itt magyarázzák el neki, hogy amit lát, egymásra hányva, azok az itt élők emlékei – de miután az emlékek általában sosem tű élesek, sőt többnyire töredezettek, az itt látható épületek, helyszínek is meglehetősen hiányosak és zavarosak. És akkor ennyi ömlengés után álljunk is meg egy picit: az ugyan zseniális, ahol járunk, amit látunk, ahogy szép lassan felépül a forgatókönyv és a feszültség… csak egy idő után úgy érzi a néző, hogy tanácstalanul bolyong egy zavarodott elmében. A kezdeti ámulat, rácsodálkozás nagyon sokáig tart, de a mozi felénél, harmadánál már jó lenne valamit megtudnunk arról, hogy akkor most ez az egész mi és hogy kerültünk bele – és hogy kerülünk ki innen. A legkézenfekvőbb megoldás ugye az lenne, ha Viktor halott lenne, vagy csak aludna és az ő elméjében járnánk, csak akkor meg az nem érthető, hogy kerülnek oda mások emlékei… nos, van megoldás, de ha őszinte és picit kritikus akarok lenni, az icipicit későn jön.

Van egy jelenet, amiben kilépünk a ”játéból” és magyarázatot (??) kapunk arra, hol van Viktor és mi ez az egész. Ennek kellene ugye lenni a kulcsnak, ami kinyitja a korlátolt néző értelmének ajtaját és megvilágosodást hoz el – nos, ez számomra csak részben következett be. Az nem titok a cím alapján, hogy főszereplőnk (és mint kiderül, mindenki más is) kómában van, azt viszont még mindig nem teljesen értem, hogy tudták összekapcsolni ennyi ember (a többi, töltelék karakterét is) tudatát és hogy mik is a csodás világ szabályai. Például az „Aratók” (én mondjuk Kaszásoknak fordítottam volna őket – copyright by SupNat): kiket, hogyan és miért is kergetnek – pontosabban azt értem, miért, elvégre ők a Halál, na de ha mindez mesterségesen, kintről fenntartott állapot, nem értem miért is léteznek. Ahogy amúgy az sem volt teljesen tiszta, hogy az őrült tudósnak mi szüksége volt mondjuk pont azokra az alakokra, akik a Kómában (nevezzük így a világot) napi szinten küzdenek az elemekkel – ha jól belegondolok, Viktorra volt szüksége egyedül tervei megvalósításához. Amúgy az Eredethez hasonló lassított örökkévalóság tök buli, csak egyedül kissé unalmas… mert ugyan volt szó mindenféle önkéntesekről, akik majd vélhetően feltöltötték volna a Kómát, de valahogy eléggé zavaros volt a faszi terve (azt meg végképp magyarázza el nekem valaki, mit keres egy orosz filmben német hirdetés) ezzel kapcsolatban. Maga az ötlet mindezek ellenére zseniális, van olyan zseniális, mint az álom több szintje, de én úgy érzem, kicsi kis farigcsálás még nem ártott volna ezen a felvetésen.

A flashbackek is kétségkívül javítanak a dolgon, meg az „antagonista” magyarázatai is, annyit mindenképp érnek, hogy a Thanos csettintéses eltűnésekkor valami minimális kötődésünk legyen néhányukhoz. S ha már itt tartunk: azon kevés kommentben, ami a filmhez született a neten, többen kiemelték, hogy minden tök jó, csak bénák a színészek… nos, szerintem ez egy baromság. Tök jó karakteres figurák voltak, tök jó volt, hogy valaki valamiben külön jó volt, a csaj, Fly például nekem kinézetre is nagyon bejött. De ott van Szellem, a raszta hajú csaj, vagy Fantom, a vezér, vagy Tank (cpyright by Mátrix) – mindegyik remek karakter, de remek karakter csak akkor lehet, ha a színészek is jók a jelmezek alatt… legalábbis szerintem… Szóval: lehet, hogy talán nem az amerikai színészet magasiskolája, amit látunk, de az égvilágon semmi baj nincs velük. Sőt…

Adva van tehát egy nagyszerű, ámde némileg talán még finomításra, kidolgozásra szoruló alapötlet, meg egy e köré épített, soha nem látott képi világú háttér. Magam részéről utóbbira fogok emlékezni – szerintem örökre – mert ilyet nagyon ritkán lát, él át az ember. Azok a helyszínek… beszarás.






85%



.

R2-D2 írta:

.
Kóma / Кома

Ha azt mondom nektek, van egy film, amiben olyan a kitalált világ, hogy látványban az Eredet és a Mátrix is csak jelenthet neki, felkapjátok a fejeteket? És ha azt mondom, ez a film orosz??

Ez a tavalyi film, ez a Kóma azonban olyat szólt (egyébként szó szerint is, baszott jó hangja is van), hogy az állam kerestem a földön. Én, ilyen látványt eddig talán még életemben nem láttam, ez, így, ezzel a képi világgal bármilyen hollywoodi produkciónak feladja a leckét: valami elképesztő, ahogy a film kinéz, az is, amit látunk és az is, amiért mindezt úgy látjuk, ahogy… Ez a CGI magasiskolája, ami nemcsak hogy ötletes, hanem olyan profin van megcsinálva, hogy le a kalappal az orosz műhelyek előtt… bámulatos, technikailag egyszerűen hiba nélküli a film. Egy egészen picit kellett volna csiszolni még a sztori érthetőségén, követhetőségén és akkor akár az év filmje is lehetett volna nálam – ugyanis bármennyire adja magát a párhuzam a fentebb említett Eredettel és Mátrixszal, ez a Kóma volt annyira újszerű és különleges, hogy sikeresen kilépett eme filmek árnyékából.

Adva van tehát egy nagyszerű, ámde némileg talán még finomításra, kidolgozásra szoruló alapötlet, meg egy e köré épített, soha nem látott képi világú háttér. Magam részéről utóbbira fogok emlékezni – szerintem örökre – mert ilyet nagyon ritkán lát, él át az ember. Azok a helyszínek… beszarás.

85%

Na ezért nem írtam róla semmit ! Hogy ilyen lelkendező sorokat tudjak olvasni ! Mert oké, hogy vannak dolgok, amiket egy írásban jól el tudok titkolni, de a Kómáról nem tudtam semmit mondani, amit szívesen elárultam volna .

Mert én is ezt éreztem közben, az első jeleneteknél: Hogy nem tudom mi ez, mik ezek a "pixelhiányos" alakok, a befejezetlen épületek meg az egész idegpályára emlékeztető hálózata a mindenféle dolgoknak keresztbe-kasul, de qrva jól néz ki! Hiába sejtettem a látványelemekből meg a címből, hogy ez valami virtuális világ, és így igazából "tét nélküli", jól illett az oroszokhoz ez a posztapokaliptikus világ a S.T.A.L.K.E.R.-t idéző "túlélőivel". Volt ebben, minden, mint a búcsúban, és igen, akkor az olyan kreatív jeleneteket, mint a tengeralattjáró meg a repülő még csak éppen megemlítem. És tök jó, hogy a világ szabályainak lassú csorgatása mellett a külső világ, az "amnézia" is épül-szépül, és még ez is állati ötletes volt, ahogy Viktor beleálmodja a felborult kocsit a szobájába, de csak töredékesen, hogy annak is jelentősége legyen. A "kómás" világnak egyetlen gyenge pontja volt számomra: a szörnyek... a többi CGI-hez képest rondák is voltak, meg a szerepüket én sem értettem, hogy mi van most akkor a gépek és test kapcsolatával   ? ...

Kicsit féltem, hogy mindezek után esetleg a valós világ lesz az a banánhéj, amin a film elcsúszik, de az is többé-kevésbé összeállt... pedig a felirat külön kihívás volt, az angol fordítás, amivel néztem, ugyanis kb. Google-szintű... Te találtál magyart, vagy némettel nézted?

Spoiler:

8,5/10

********
A Védelmezőkre talán te mondtad, talán olvastam valahol, hogy olyan, mintha karikatúraként készült volna, és azóta is csak így tudok rá gondolni. Hogy szándékosan szar, mutatva, hogy az egész képregényfilmes kultúra mennyire banális, gyerekes és buta. Nem sok munícióm lenne, ha vitába akarnék ezzel az állásponttal szállni...

.

Niwrok írta:

Kóma / Кома


Na ezért nem írtam róla semmit ! Hogy ilyen lelkendező sorokat tudjak olvasni ! Mert oké, hogy vannak dolgok, amiket egy írásban jól el tudok titkolni, de a Kómáról nem tudtam semmit mondani, amit szívesen elárultam volna .

Kicsit féltem, hogy mindezek után esetleg a valós világ lesz az a banánhéj, amin a film elcsúszik, de az is többé-kevésbé összeállt... pedig a felirat külön kihívás volt, az angol fordítás, amivel néztem, ugyanis kb. Google-szintű... Te találtál magyart, vagy némettel nézted?

Spoiler:

8,5/10

Mikor én néztem (pár nappal utánad), már volt hozzá felirat...

Igen, ez jó elgondolás, a szektás is, meg a kísérleti alanyok is. Ezek alapján ez akár az Oázis is lehetne...

A Kaszások kinézetével nekem nem volt bajom, csak az nem megy a fejembe, mi szükség volt rájuk: ha a doki mesterségesen csinál és tervez mindent, kvázi ő indítja, állítja le a szimulációt, minek beletenni a Halál jelképes lényeit - vagy tán ők jelképezik a kísérlet rizikófaktorát??

Mindegy, ez van kinn BD-n, lehet, megveszem, annyira jól néz ki. Bár... a 27 gigás fájl is pazar volt.

De most nem kaptál rá picit az orosz sci-fire?


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Kóma / Кома

Na ezért nem írtam róla semmit ! Hogy ilyen lelkendező sorokat tudjak olvasni ! Mert oké, hogy vannak dolgok, amiket egy írásban jól el tudok titkolni, de a Kómáról nem tudtam semmit mondani, amit szívesen elárultam volna .

8,5/10

A Kaszások kinézetével nekem nem volt bajom, csak az nem megy a fejembe, mi szükség volt rájuk: ha a doki mesterségesen csinál és tervez mindent, kvázi ő indítja, állítja le a szimulációt, minek beletenni a Halál jelképes lényeit - vagy tán ők jelképezik a kísérlet rizikófaktorát??

De most nem kaptál rá picit az orosz sci-fire?

Nem tudom, oroszul biztos több értelme van annak, ami elhangzik, de angolul egyszer valamit a modern technológiáról magyaráz a doki, és hogy emiatt jutnak "sétáló halottak" a Kómavilágba, utána meg elhaló agyszövetekről hadovál. Gondolom ezt nem ő viszi a rendszerbe, hanem mellékhatásai annak, hogy az embereket gépekkel tartják kómában, és folyamatosan nyitva van egy hátsó kapu a valóságra. Az emberi testet nem a kómában való hosszabb "életre" találták ki, ez nyilván károsítja a szervezetet is.

Ja, tudom, a Szaljutra és az Űrsétára is azt mondtam, hogy a Gagarin is tetszett... most nem, de azért nem felejtettem el őket .

.