R2-D2 írásai 3.0

.





Bloodshot




Szinte már sajnálom, hogy ez a film még a bezárások előtt eljutott a moziba, mert így boldog-boldogtalan, mindenhez értő és mindent jól lehúzni tudó kritikus meg tudta nézni (legálisan) – és jól el is tudja venni a kedvét mindenkinek attól, hogy esetleg belevágjon Vin Diesel újabb kalandjába. Csak azt nem értem, ha valaki ennyire profi és sok filmet néz, mit is várt egy olyan filmtől, ami egy képregény adaptáció (ez ugye alapból helyére teszi a dolgokat) és aminek nevezett úriember a főszereplője (pláne a FF és az XXX sorozat után)? A Bloodshot szerintem messze nem lett olyan rossz, mint azt állítják róla, sőt – leszámítva a már-már kötelezően idétlen akciójeleneteket, főleg a film végén – egész kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, egy olyan sci-fi és hi-tech világot tár elénk, aminek majd’ minden részlete önmagában kiváló, s ami részletei messze túlmutatnak az akciófilm zsánerén.

Egyébként szerintem tök felesleges azt tudni, azon lovagolni, hogy akkor ez most milyen képregény világ milyen beindítása. Persze, le lehet írni, meg utána lehet nézni, mi is ez az egész – de megmondom őszintén, ez engem qrvára nem érdekel… s nem érdekelt egy percre sem, miközben pörgött előttem a film. Annyit tudtam róla (amúgy az előzetese sajnálatos módon pont erre van kihegyezve), hogy Ray Garrison (Diesel) egy katona, akit egy laborban felturbóznak, és különleges képességeivel felvértezve rendet vág a rossz fiúk között. Ebből kifolyólag egy agyatlan, lövöldözős akciófilmre számítottam, a nagyjából a szokásos dramaturgia mentén – hogy aztán kb. a tízedik percben már boruljon is minden elvárásom. A film elején ugyanis Ray egy afrikai bevetésen vesz részt, ahol kifejezetten hangulatos háttér előtt likvidál egy túszejtőt – majd pár képkockával később az ellenfél csapdájába esik. Nekem tök tetszett ez az egész felütés, az meg, ahogy elkapták, megint csak kellemes meglepetést okozott: a sokat dicsért Jack Reacher fürdőszobás bunyójához képest kifejezetten jó és hiteles verekedést nyomott le Ray és két támadója. Aztán utána – még a főcím előtt – jött egy újabb olyan jelenet, ami jócskán eltér a szokásos narratívától, innentől pedig bennem végképp felkeltették a kíváncsiságot.

Ray ugyanis bekerül egy programba (igaz, hogy az más és máshogy, de pl. a Forráskód is beugrott), amiben egy műtőasztalon ébred, immár felturbózva: vérét immár nanorészecskék (írnám, hogy nanorobotok, de lehet, hogy az hülyeség) alkotják, amik révén gyorsabb sejtregenerálódásra képes, mint szerencsétlen Logan, fénykorában. Itt kell megjegyezzem, engem mindig is érdekelt – és mindig is elvarázsolt – ez a nanotechnológiás utópia, szóval széles mosollyal néztem, mire is lesz képes általuk Ray. A labor, ahonnan a történet kiindul, zseniális, igazi sci-fi szuper tech környezet, s tök bejöttek azok a módosított, részben felturbózott, részben életben tartott félig kiborg mellékszereplők is, akik Ray csapatát alkotni hivatottak. Mindenekelőtt a KT nevű csaj (Eliza Gonzalez), akinek súlyos légzőszervi sérülését orvosolták, vagy Jimmy (Sam Heughan), akinek először még csak a Pistorius-lábairól tudunk, vagy a vak, de különleges optikai látókkal felvértezett (szó szerint) Tibbs (Alex Hernandez) – a kezdeti katonás farokméricskélés pedig szerintem tök jól illett a történetbe. Felvetődhet ugyan a kérdés, hogy ha már Rayt ilyen szépen sikerült a nanotechnológiával rendbe hozni, akkor a másik három miért is maradt ki a jóból, de hát akkor meg nem lett volna szükség ugye Garrisonra. Rövid helyszín és környezettanulmány után aztán Ray nyakába veszi a világot, hisz a kezdeti amnézia után nyomot talál ahhoz az emberhez, aki őt ide juttatta, no meg aki felelős felesége sorsáért.

Ray első akciója nekem qrvára bejött. Ahogy a film – és ő – használja a nanotechnológiát, ahogy felcsatlakozik a netre az információkért, az egyszerre idézte meg a Mátrixot és a Transzcendenst. A bosszú, mint motívum tök jó volt, sokkal hihetőbb és életszerűbb, mintha azt mondják egy katonának, hogy menj és nyírj ki valakit – egyébként ezt a húzást én kifejezetten okos ötletnek tartom a forgatókönyvben motiváció gyanánt. Egy bizonyos pontig tök örültem Budapestnek, mint helyszínnek, ez azonban a lánchidas alagútban totál elmúlt – értem én, hogy a világ 99%-án fogalmuk sincs a nézőknek, milyen is a mi kis alagutunk, de bizony az ott játszódó jelenetek, maga a helyszín engem rettentően zavart – mert tudom, hogy az bizony becsapás. Mindegy, bosszú pipa, Ray pedig megnyugodva hazatér –, mert, ahogy feleségének, Ginának is mondta, mindig hazatér – hogy aztán a következő képsorokon rendesen meglepjen a film. Abszolút nem számítottam erre a fordulatra, azt vártam, gondoltam ugyan, várható volt, hogy a zseniális tudós, kvázi Ray atyja, Dr. Harting (Guy Pearce – akit az Időgép óta én nagyon bírok) nem tiszta lapokkal játszik és majd ő lesz Ray ellenfele a filmben, de hogy ez miért, milyen motiváción keresztül és hogyan történik meg, az pozitív értelemben nagyon is meglepett. Végre egy igazán jó ötlet egy filmben, végre nem egy szokásos, hatalom és pénzmániás őrült tudós, aki sértettségből akarja elpusztítani a világos és/vagy ellenfeleit, hanem sokkal személyesebb indokok vezérlik – és ehhez a saját maga által kifejlesztett technológiát használja fel. Bravo!

Innentől aztán nem is ildomos a sztoriról túl sokat írni. Tök jó, ahogy Ray másodjára is bevetésre indul, tök jó, ahogy összeáll neki a kép, a Ginás rész – és annak fordulata – szintén bejött, s tök jó (bár várható volt), ahogy a laboron belül is lesz, aki mellé áll. Kifejezetten tetszett a két IT technikus szerepe, különösen a néger srácé, Wigansé, akinek a karakterén keresztül az amúgy sem vér komoly (nem is szabad egy Vin Diesel mozit úgy nézni) filmbe új szintet lépett a humor – bár tényleg lehet ezt infantilisnek nevezni, de nekem ez esetben kifejezetten bejött az a mesterkélten nagyképű duma, amit a csávó nyomott… lehet azért, mert valahol csodálom az ilyen kocka, számítógépgurukat. Valahogy mindig jól tudnak az írók játszani ezekkel a karakterekkel, akik a semmiből, kajájuk mellől, álmukból felkeltve képesek pillanatok alatt olyan megoldásokat találni, amik az átlag nézőknek (s a többi szereplőnek) nem jutnak eszébe – ld. még a Mentőexpedíció szintén néger űrkutatásos fickója. Emiatt bizony néha széles vigyorral tudtam nézni a filmet, ezúttal nem fogtam a fejemet Ray szuper képességeiből eredő szuper bunyóin – eleve, ez így mégiscsak hihetőbb, mint mondjuk, ha csak egy sima szuperhőst látnánk (ld. még Deadpool) – sőt, továbbra is képes voltam elmerülni a sci-fi környezet nyújtotta technikai csodákban… Mígnem elérkeztünk a fináléhoz, ami aztán sajnos pont olyan sekélyes lett, mint gondoltam.

Ott valahogy minden olyan negatívum előjött, amit addig az addig talán kissé ötletesebb vagy váratlanabb forgatókönyv eltitkolt/elhalasztott. A végén minden a legszokványosabb, legócskább hollywoodi dramaturgia mentén zajlik, s hiába lehetett pontosan lehet tudni, kivel kell majd Raynek a nagy meccsét lejátszani, számomra fájdalmasan béna és együgyű volt az egész: hiába az exosketelon (ld. még Elysium), mint jó ötlet, az a liftes, toronyházas bunyó az irtó gáz: a CGI valóban pocsék, mint ahogy a dr Octopusos/Grievousos szereplő harca is – a másikról meg ne is beszéljünk, mert ő olyan, mintha ott se lenne. A korábbi események, a film felépítése és a karakterek képességeinek tudatában az égvilágon semmi értelme nem volt összeengedni így, őket (még az exosketelonnal sem): a néző amúgy is tudja, hogy Raynek kel győznie, de a felturbózott szuperkatona ellenfelének illett volna valami hitelesebb, keményebb figurát találni. Tök esélytelen az egész, csupán időhúzásnak és egy felesleges CGI zúzdának érezni az egészet – felteszem a kérdést, ha amúgy olyan könnyű kiütni Rayt egy EMP-vel, miért is nem nyomják meg azt a qrva gombot, mielőtt leszakad a lift és összedől minden???

De ennek ellenére a film számomra csak a legvégén bicsaklott meg (omlott össze), egészen addig kitartott az az érdekes világ, ami egyrészt a hi-tech környezetből és Ray átcseszéséből, a motivációkból állt. Nem kell mindig, mindent romba dönteni még egy hollywoodi, Vin Diesel filmben sem, mert akkor bizony összedőlhet az egész korábbi munka, élmény.





70%



.

R2-D2 írta:

.
Bloodshot

A film számomra csak a legvégén bicsaklott meg (omlott össze), egészen addig kitartott az az érdekes világ, ami egyrészt a hi-tech környezetből és Ray átcseszéséből, a motivációkból állt. Nem kell mindig, mindent romba dönteni még egy hollywoodi, Vin Diesel filmben sem, mert akkor bizony összedőlhet az egész korábbi munka, élmény.

70%

Biztos megnéztem volna, de nálunk már nem vetítették (nem volt bohóckodás a 99 nézővel)...

Az előzetes és Vin Diesel alapján nem vártam sokat, és az írásod is csak megerősített benne, hogy ez ilyen Tökéletes katona + kütyük + amnézia. Ha nem annyira agyhalott, mint a XXX 3. az máris egy jó pont, valamikor mostanában biztosan sort kerítek rá.

.

.





Elképesztő történetek S1





Arról tudtatok, hogy 1985 és 1987 között az USA-ban Amazing Stories címmel futott már egyszer ez a sorozat, és két évadja alatt 45 részt élt meg? S hogy az egyes epizódokat olyan rendezők készítették, mint Steven Spielberg, Burt Reynolds, Clint Eastwood, Martin Scorsese, Irvin Kershner, Danny De Vito, Robert Zemeckis, Tobe Hooper vagy Brad Birt??? Nos, ez az új, 2020-as Amazing Stories ennek a koncepciónak az újraélesztése, egy ún. antológia sorozat, amiben az egyes epizódoknak semmi köze nincs egymáshoz, csupán azért lettek összefűzve, mert mindben valamilyen természetfölötti, fura dolog történik a szereplőkkel – időutazás, halálon túli élet, földönkívüliek látogatása… vagy épp szuperhőssé válás. Mondanom sem kell, nekem az első tétel az, ami a legjobban bejött az összes közül, szerencsére ebben az 5 részes (5 X kb. 50 perc) évadban abból kapásból kettő is van.

Az új, mai korba átültetett Amazing Storiesnek persze még nincsenek ilyen nagynevű rendezői, legalábbis ezek a rendezők még nem annyira ismertek, mint elődeik – ugyanakkor ez mit sem jelent maguknak az epizódoknak az élvezhetősége szempontjából. Az, hogy kinek, mi tetszik, persze erősen szubjektív – ahogy említettem, az én gyengém az időutazás – de mind az 5 epizód tartalmaz olyan ötleteket, karaktereket, színészeket (!!), amikbe bele lehet kapaszkodni… a sorozatra mindazonáltal mégsem lehet az mondani, hogy annyira qrva jó, vagy különleges lenne. A legmegfelelőbb kifejezés rá talán az aranyos, valahogy a 2020-as évben is őrzött meg valamit az 1980-as évek bájából – de nem úgy, mint a félrecsúszott Stranger Things, hanem mindezt aktualizálva teszi. Értelem szerint, típusát tekintve nem is nagyon lehet egyben értékelni – a Black Mirrorhoz hasonló módon inkább külön-külön, részenként írnám le néhány szóban a gondolataimat… s ha már Black Mirror… nos, az azért egy teljesen másik szint...


S1E1 – The Cellar (A pince)

Sam és Jake testvérek, házfelújítással foglalkoznak. Az egyik vidéki ház pincéjében aztán Sam fura jelenséget tapasztal, nem is tudja, mi történt – csak miután felfut az emeletre, akkor veszi észre, hogy testvére eltűnt… a ház pedig száz éves pompájában tündököl. A srác visszakerült 1919-be, ahol rögtön belebotlik egy gyönyörű – ámde az akkori társadalmi viszonyok (házasítás, női egyenjogúság) között meglehetősen „elnyomott” körülmények között élő nőbe, Evelynbe. Némi kaland és viszonylag gyors helyzetfelismerés után persze Sam vissza akar jutni a saját korába, de immár a nővel együtt, aki nyilvánvalóan kilóg abból a korból, amiben él. Remek dramaturgiával megírt epizód, amiben Sam ugrál az időben, amiben találtak egy kiszámíthatatlan, de nem megmagyarázott (melyik is az??) okot az időutazásra, s amiben a szerelmi szál sem tudja elhomályosítani a zsáner kötelező, meghökkentő stíluselemeit. Nekem nagyon bejött az egész, tök jó volt, ahogy Sam, nemcsak hogy elfogadja helyzetét, hanem alkalmazkodik is ahhoz, és tök életszerűen próbálja kihasználni a lehetőségeit. Mondjuk a 100 évente feltűnő vihar okozta lehetőség kicsit erőltetett, de tök jók voltak az időutazás nyomán elejtett és elrejtett üzenetek, amiket ugye saját magának küld, s ide tartozik az is, hogy egyáltalán nem a megszokott hollywoodi finálét kapjuk – ahogy amúgy egyik epizódban sem. Talán csak az nem jött be (szerencsére csupán apró utalás volt erre), hogy a pc jegyében testvére ha jól láttam egy férfival él együtt, úgy nevelik gyereküket… de ettől függetlenül egy teljesen korrekt, időutazásos történet. Egyszerű, aranyos és jó - számomra az évad legjobbja.


S1E2 – The Heat (A futam)

Tuka és Sterling két néger csaj, tipikus "öribarik". Együtt lógnak, mindkettő kiváló futó, s készülnek az iskolai válogatóra. Egy szerencsétlen és súlyos baleset után aztán olyan történik, ami alapjaiban változtatja meg kapcsolatukat – az egész epizód pedig erről a kapcsolatról szól. Most nem fogom leírni, mi is ez és hogyan történik, elég legyen annyi, hogy a természetfelettinek óriási szerepe van benne, s hogy simán elmehetne egy lightosabb, pozitív hangulatú Odaát epizódnak. Viszont, az összes közül ez jött be legkevésbé, ennek pedig három oka van: az egyik, hogy full néger környezetben játszódik, annak minden negatív fennhangjával (stílus, zene, karakterek, duma) együtt. A másik, hogy valamiért ebbe is bele kellett hozni a meleg szálat, ami ugyan a sztori szempontjából jogos és érthető, de egymás után nézve a két részt, az volt az érzésem, hogy erősen marketing jellege van a dolognak. A harmadik meg az, hogy akkor én most qrvára nem értettem a végét, a tetőn játszódó események után nem tudtam hova tenni az utcai jelenetet – csak akkor lenne értelme, ha Sterling követné Tukát az ő világába – de erre utaló jel nem volt. Mindegy, még így is aranyos, megható kis fejezet – némi kérdőjellel és keserű utóízzel…


S1E3 – Dynoman and the Volt

Ebben egy képregény- és szuperhős mániás kisfiú és annak mogorva, balesetet szenvedett nagyapjának történetét ismerjük meg, aki egy 30 évvel ezelőtt feladott csomag tartalma miatt átmenetileg szuperhőssé válik. Talán az összes közül ez érdekelt a legkevésbé, viszont a családi kapcsolatok, a mogorva papa (R.I.P Robert Forster) a kiközösített gyerek, az egész fura család kellemes (és néha vicces) perceket szerzett. Elég sok elrejtett mondanivaló van benn az öregkorról, a társadalmi viszonyokról, a családi kapcsolatokról (após), a nyugdíjazásról – viszont az egész egy szuperős köntösbe van öltöztetve, egy gyűrűn keresztül, ami ráadásul különleges képességek birtoklásán túl a végén összehozza a családot is. A finálé itt sem a szokásos, a látvány, a hangulat kicsit (nagyon) retro, mintha csak a Hull a pelyhes jelmezeit láttam volna. Ez is inkább aranyos, mint annyira maradandó, de ezt sem volt kínszenvedés nézni…


S1E4 – Signs of Life (Az élet jelei)

Alia 18 éves (néger ) csaj, pincérnő egy étteremben. Talpraesett, hisz 6 éve egyedül él – akkor került anyja kómába egy baleset következtében. Aztán, egyik nap hírt kap a kórházból, hogy anyja teljesen váratlanul magához tért, sőt, a gyógyulásnak olyan jeleit produkálja, ami az orvostudomány számára hihetetlen. Emellett ráadásul jó pár furcsaság is van esete körül, többek között folyékonyan beszél spanyolul, s nem is ismeri meg a lányát – mintha nem is ő lenne. Persze sok mindent rá lehet fogni az amnéziára, Alia kezdeti gyanakvása is alábbhagy, egészen addig, míg az anyja mellett feltűnik egy magas, szőke, fehér fickó, Wayne (Josh Holloway a Lost Sawyere!!!), akit lenyomozva a csaj rájön, hogy ő is most ébredt föl a kómából. Jó kis kalandos sztori, leginkább talán a Burokhoz és/vagy a Whispershez tudnám hasonlítani, azzal a kiegészítéssel, hogy az égvilágon semmit nem tudunk meg az idegenek szándékáról – azon kívül, hogy haza akarnak jutni. A test felhasználása, meg mondjuk az autókonvoj megsemmisítése persze nem egy szép dolog, meg nem ártott volna némi útmutató ahhoz sem, hogy kik ezek a fénylények és hogyan, hol is éltek eddig, de a kis történet alapján nem tűntek egyértelműen inváziós erőnek… a finálé meg itt is kicsit más, mint szokott. Kicsit érzelmes, de pont illik ez az egész epizód is az aranyos kategóriába.


S1E5 – The Rift (A Hasadék)

Mary Ann és mostohafia, Elijay épp új otthonuk felé autóznak, mikor is egy anomália miatt egy második világháborús repülőgép zuhan le mellettük. Kimentik a pilótát a gépből – a srácnak, Cole hadnagynak azonban (logikusan) fogalma sincs, melyik évben van, az epizód első része tök jól felépített időutazós kavarás, amikor is az utazó veszett kutyaként futkos a számára ismerős helyszínen, lehetetlen korban. Ez is jó lett volna alapból, de aztán kiderül, hogy a hatóság számára nem ismeretlen az esemény – sőt, számomra nagyon ötletes csavarral a történetben összekötik az ilyen váratlan ugrásokat bizonyos természeti katasztrófákkal. Ez nem a hagyományos időutazós történet, sőt, azon túl, hogy szegény Cole-t szinte az egész részen keresztül végigkergetik, csavarnak is rajta még egyet, miszerint a cél a srácot visszajuttatni ugyanabban az állapotában, minden egyes magával hozott tárggyal együtt, amiben és amivel együtt érkezett. S igen, össze kell rakni a gépet, nem hiányozhat egy csavar sem, sőt, egy csokinak is szerepe van… s ha már minden epizódnál kitértem arra, hogy mennyire is nem hollywoodi a finálé, itt is meg kell említenem: nem is csak az a lényeg, hogy nem kifejezetten happy endre játszik az élet, hanem hogy mit kezd magával az az ember, aki visszamegy kvázi meghalni a múltjába. Vajon elkerüli-e a halált, vagy minden eleve el van rendelve???

Talán ennyi kedvcsináló elég volt mindenkinek ahhoz, hogy belevágjon ebbe a családi kalandba (kár, hogy csak feliratos gyárilag). Az új Amazing Stories egyszerre folytatja aktualizálva elődje hagyatékát, közben pedig valamiért folyamatosan azt lehet érezni rajta, hogy megtartotta a nyolcvanas évek feelingjét is: nem egészen tudom, ezt hogy érték el, hisz tök modern minden, de talán a kevesebb vulgaritás, a szinte nulla explicit tartalom, az önmagukban hétköznapi hősök együttese okozta az érzést. Jó kis kaland sorozat, talán lehetne picit félelmetesebb, fantasy dúsabb, misztikusabb, de bőven van benne potenciál – csak jó kis mini történeteket kell kitalálni és jó forgatókönyveket kell írni.






80%




.

R2-D2 írta:

.
Elképesztő történetek S1

Talán ennyi kedvcsináló elég volt mindenkinek ahhoz, hogy belevágjon ebbe a családi kalandba (kár, hogy csak feliratos gyárilag). Az új Amazing Stories egyszerre folytatja aktualizálva elődje hagyatékát, közben pedig valamiért folyamatosan azt lehet érezni rajta, hogy megtartotta a nyolcvanas évek feelingjét is: nem egészen tudom, ezt hogy érték el, hisz tök modern minden, de talán a kevesebb vulgaritás, a szinte nulla explicit tartalom, az önmagukban hétköznapi hősök együttese okozta az érzést. Jó kis kaland sorozat, talán lehetne picit félelmetesebb, fantasy dúsabb, misztikusabb, de bőven van benne potenciál – csak jó kis mini történeteket kell kitalálni és jó forgatókönyveket kell írni.

80%

Úgy, hogy Spielberg volt a producere , vagy legalábbis ott volt köztük.

Jól hangzik, szerintem majd meglesem.

.

.






Kontroll nélkül / Systemsprenger





„Az idegbaj öröklődő betegség. Én is a gyerekeimtől kaptam”.

Nem tudom, köztetek kinek van gyereke, de akinek van, az biztosan átélt már olyan szituációt, amikor is az alapból „normális” gyerek is bekattan valamiért, s valami hihetetlen hisztit produkál – szerencsésebb esetben otthon, rosszabb esetben nyilvános helyen. Szülőként qrva nehéz ezt kezelni, úgy is, ha az ember természetesen imádja a gyerekét – én pl. a garázsba zártam be őket, ha elgurult a gyógyszer náluk… na de mi van akkor, ha olyan egyedülálló anya vagy, akit alapból is egy erőszakos, viselkedészavaros kislánnyal áldott meg a sors, s akinek olyan dühkitörései vannak, amik már ön- és közveszélyesek??  Ha alapból túl korán jött esetleg a gyerek és még egy egészséges utód felnevelésére sem vagy készen, nemhogy egy betegére? Megpróbálod kezeltetni, ugye? És ha nem sikerül? Leadod? Vagy megvárod, míg elveszik tőled? És azt hogy viseled??

A Kontroll nélkül egy 2019-es német film, ami egy viselkedészavaros kislányról, Benniről szól – és itt most a viselkedészavaron annak legdurvább megjelenési formáját értsétek. A kislánynak olyan dührohamai vannak, hogy gyakran szerez másoknak és okoz magának komoly fizikai sérüléseket – a mozi első képkockái pont egy ilyen esemény kórházi kezelésével kezdődik. Aztán kikerül a kórházból, vissza a sokadik intézetbe, ahol szinte csak órákat, esetleg napokat kell arra várni, hogy ismét kitörjön belőle az a féktelen, kezelhetetlen harag, ami valamiért benne lakozik. Túl sok információt nem is közöl velünk a történet erre vonatkozóan – van egy elejtett mondat ugyan, hogy gyerekkorában párnát nyomtak az arcába – mindösszesen annyi a biztos, hogy anyján kívül senki nem érhet a 9 éves lány arcához… aki pedig ezt a szabályt megszegi, az készüljön a legrosszabbra. Benni ezen túl sem egyszerű eset, a dühkitörés majd minden olyan esetben fellép nála, ha csak szimplán ellentmond neki valaki – ilyenkor pl. a saját fejét is képes az ablakba verni. Ugyanakkor nem kevés gonoszság is van benne, korához képest mintha szándékosan keresné is a bajt, beszól mindenkinek, kötekedik bárkivel – és egyszerűen elveszi, amit akar… akkor is, ha azzal azt kockáztatja, hogy jól elverik.

Egy ilyen kislány persze fokozott figyelmet és törődést igényel, de nevelő, vagy szociális munkás legyen a talpán, aki mindig, minden helyzetben megőrzi a hidegvérét, mikor is Benni kezelhetetlenné válik. Ráadásul a kis csaj gyakorlatilag senkit nem fogad el (egykönnyen), talán csak a kissé molett Bafané asszonyt, aki viszont emberfeletti módon próbálja megmenteni a lányt az elmegyógyintézettől. Persze, ez sem teljesen igaz, hisz ő is látja, hogy menthetetlen a helyzet, de miután 12 év alatt senkit nem lehet bezárni, próbál mindig új helyeket keresni Benninek. Aztán, jobb esetben egy betört ablak, rosszabb esetben egy betört orr lesz a vége… és ilyenkor vetődik fel a jogos kérdés, hogy hol van anya, az az anya, akiért Benni szinte rimánkodik. Érdekes amúgy a film abból a szempontból, hogy ugyan sokszor nem kis mértékben terheli rá a „tehénre”, Biancara, Benni anyjára a felelősséget (késés, határozatlanság, stb..), de egyszerre ad felmentést is a gyerek nevelése alól. Sokkal összetettebb jellem ő is, mint azt elsőre gondolnánk egy olyan anyáról, aki eldobja gyerekét – ld. még Elveszett lányok –, több jelenet is van, amikor együtt van a család, de egy idő után Benni ott is ugyanolyan kezelhetetlenné válik… a néző meg valahol megérti az anya döntését a film végén. Hisz Benni ön- és közveszélyes, mellette sem a testvérei, sem ő nincs biztonságban (ld. még Elveszett lányok, le nem forgatott valós befejezés), így némileg mentesíteni lehet a nőt tettei súlya alól, hisz nézőként látjuk, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha a kislány diliházba kerülne. Egyébként – elképesztően hatásos jeleneteken keresztül – a film nem csinál gyilkost Benniből, holott kiborulásának minden mozdulatában benn van ennek veszélye… az már más kérdés, hogy ettől még nem lesz sajnálhatóbb – legalábbis, nekem nem volt az.

Kb. a film harmadánál lép be a képbe egy fiatal szociális gondozó, Micha, aki szárnyai alá veszi a kislányt, és egy háromhetes erdei elszigeteltség révén próbál neki segíteni. Úgy is alakul, hogy Benni, a kis vadállat, a dühöngő törpe a kezdeti bizonytalanság után elfogadja a srácot, sőt, apjának is tekinti – a baj csak az, hogy ez meg már túlmegy minden szakmai és etikai határon. Beteget ugye nem viszünk haza, ha meg hazaviszünk, vállaljuk annak következményeit: a mozi egyik legnagyobb erénye az a feszültség generálás, ami Benni kiszámíthatatlanságára épít – hisz soha nem tudhatjuk, mire képes, mondjuk egy karján fekvő bébivel… pláne az olyan jelenetek után, mint a korcsolyapályás. A két főszereplő kapcsolata amúgy is egy kegyetlen jó drámát hordoz magában, az egyik oldalon ott van a srác, aki talán maga is hasonló múlttal rendelkezik, a másik oldalon meg ott egy kitörni készülő vulkán, akinél soha nem tudhatod, mikor tör elő a tűz. S ha kitör, mit lehet csinálni? Felpofozni? Megijedni? Megnyugtatni? Vagy hagyni, hogy elfusson egy szál pizsamában az erdőbe??  Megint a kérdés: lehet-e egyáltalán együtt érezni, azonosulni egy ilyen karakterrel? A fényképezés, dramaturgia meg még rá is tesz egy lapáttal, hisz többnyire Bennit követi a kamera, a film nagy részében vele vagyunk – ráerősítve ezzel arra a bizonyos együttérzésre – s csak néha leszünk objektív szereplői a történetnek…

Egész sor kőkemény, de egyben zseniális jelenet tarkítja a filmet. Ezek kivétel nélkül a kislány rohamaihoz kapcsolódnak, hol a tapintható feszültséghez (mint mikor egy horrorban várod a jump scare elemet), hol a megtett eseményhez, hol pedig a benyugtatózott, kiszolgáltatott lány látványához kapcsolódnak. A kezdeti, első alkalmakkor érzett sokk sosem múlik el, a film nagyszerűen játszik az érzelmekkel, mert mikor épp elhiszed már, hogy Benni jobban van, jön a következő őrület. Egyébként, ami nekem kicsit nem tetszett az egészben, az pont az a művészi képmontázs, az a rendezői húzás, ami az ilyen alkalmakat előre jelezni, kiegészíteni hivatott… bár értem, hogy az elborulni látszó elme jelképe az elhomályosodó képernyő, a lila (esetünkben gondolom a gyermek miatt rózsaszín) köd, valahogy én ezt nem mindig éreztem helyén- illetve a helyzethez valónak. Mintha icipicit megtörné a jelenet dinamikáját, sokkoló jellegét…

S a végére még két gondolat. Az egyik, hogy elképzelni sem tudom, hogyan sikerült a kis színésznőt, Helena Zengelt így dirigálni, amit a kislány a képernyőn alakít, arra nehezen találni szavakat. Egyetlen egy percre nem jutott eszembe, hogy ez csak játék, színészkedés lenne, annyira vérprofi minden egyes megmozdulása, hogy az beszarás. Meggyőződésem, még fogunk hallani róla. A másik meg – ugyan ez nem sarkalatos témája a mozinak – hogy a Kontroll nélkül mennyire is erős kritikája annak a rendszernek, társadalomnak, aki nem tud mit kezdeni egy ilyen esettel. Hatványozottan igaz ez a nagyon fejlettnek tartott  Németországra, az ember azt gondolhatja ezen film alapján, hogy ha ott nem megy, akkor máshol sem – végig érezni (s ránk is telepszik) a hatóságok részéről azt a bizonytalanságot, hogy mit is csináljanak a lánnyal. Hogy a nevelők, szociális gondozók milyen keretek közé vannak zárva, hogy emberként sem igazán tudják, mi lenne a helyes. Mert ugyan a többségi társadalom szemszögéből egyértelműnek tűnik a választás a diliház képében – de mégiscsak egy „ártatlan” gyerekről van szó. Ehhez kapcsolódóan én mondjuk hiányoltam a történetből a pszichológust, pontosabban a nagyobb pszichológusi ráhatást, a moziban feltűnő doktornő is inkább fizikai megoldásokat vetett be a kezelésben: ez által a nézőben kialakul(hat) egy olyan érzés, hogy Benni tulajdonképp valódi segítség nélkül marad. Mert az őt mindenhova cipelő Bafané asszony, vagy Micha inkább csak felületi gyógyír a sebekre – mintha úgy igazából mindenki lemondott volna Benniről, mintha mindenkinek az lenne a legjobb, hogy bedugnák egy zárt intézetbe, s a probléma el is tűnt. Az igaz, eltűnt, de nem meggyógyult… ld még Jennifer Goines a 12 majom sorozatból.

A Kontroll nélkül egy kőkemény film egy nyilvánvalóan beteg kislányról, aki első pillanatra csak az anyját keresi. Mélyebbre tekintve pedig egy borzongató utazás egy sérült gyermek lelkébe – no meg a vele semmit kezdeni nem tudó, akaró civilizáció mocsarába. Egy erős dráma, amit szerintem minden szülőnek látni kellene (hogy tudjon örülni neki, hogy az ő gyereke nem is olyan rossz), amit mutogatni, ajánlani kell és lehet mindenfelé – de kétlem, hogy én ennek önszántamból még egyszer nekiülnék. Az a tipikus qrva jó film, ami annyira hatásos, hogy nem akarod többet látni.





85%




.

Niwrok írta:

Jól hangzik, szerintem majd meglesem.

Lesz mit. Ellátlak (ellátjuk egymást és a kedves olvasókat) néznivalóval.

.

R2-D2 írta:

Kontroll nélkül / Systemsprenger

A Kontroll nélkül egy kőkemény film egy nyilvánvalóan beteg kislányról, aki első pillanatra csak az anyját keresi. Mélyebbre tekintve pedig egy borzongató utazás egy sérült gyermek lelkébe – no meg a vele semmit kezdeni nem tudó, akaró civilizáció mocsarába. Egy erős dráma, amit szerintem minden szülőnek látni kellene (hogy tudjon örülni neki, hogy az ő gyereke nem is olyan rossz), amit mutogatni, ajánlani kell és lehet mindenfelé – de kétlem, hogy én ennek önszántamból még egyszer nekiülnék. Az a tipikus qrva jó film, ami annyira hatásos, hogy nem akarod többet látni.

85%

Múlt héten jutott eszembe a Play, ott egy vonaton felejtett babakocsival sem tudott mit kezdeni a rendszer...

Nem értek hozzá annyira, de ez valamiféle autizmusnak tűnik, és annak talán nem is a legsúlyosabb formája... Jól hangzik, ezt is felírtam.

.

.





Mayans M.C. S2






7 évadnyi SoA és egy évadnyi Mayans M.C. után – no meg gyakorló motorosként – azt hiszem, nem kell csodálkozni rajta, hogy ismét nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új, 10 órás kalandba, ami az USA-Mexikói határ mentén játszódó sorozat tartogatott: másodjára már régi ismerősként köszönthettem a latino motoros banda tagjait a képernyőn. Az előző évad ismerkedéséhez képest annyi volt a változás, hogy immár kevésbé vártam, hiányoltam a kapcsokat az anyasorozathoz (így hatványozottabban örültem neki, ha volt is egy-egy): hamar visszarázódtam ebbe a világba, s mostanra már megismertem, megkedveltem az új karaktereket is. Már ott tartok, hogy csak nagyon kicsi különbséget érzek Jax Teller csapata és a Mayans klub tagjai között – ugyan továbbra is úgy gondolom, hogy előbbiek színesebb, érdekesebb egyéniségek, de hát velük 7 évadot éltem meg, míg a Mayákkal eddig még csak kettőt.

Első lépésben szeretnék egy dolgot helyre tenni – miután utánanéztem az egésznek – egyúttal reflektálni a saját magam által felvetett kérdésre is. Ugye, tök tapasztalatlanul és információ hiányban az első évad értékelésénél felvetettem egy kérdést, mikor is játszódik ez a sorozat. Nos, némi kutakodás után kiderítettem, hogy az első évad eseményei négy évvel a SoA fináléja után történnek – így sajnos esély sincs kedvenc Jax Tellerünk feltűnésére… persze, flashbackként még elképzelhető, ahogy Gemma is előbukkant, de valós időben ugye erre nincs lehetőség. Ez alapjaiban átértékelt néhány dolgot nálam a sorozattal kapcsolatban, ennek tudatában kicsit jobban el is engedtem a SoA-t, s ezzel a lendülettel talán mélyebben is el tudtam merülni a Mayans MC ügyes-bajos dolgaiban. Fájó az egész, de miután már nem vártam mindenáron a kapcsokat és az átfedést, talán kicsit könnyebben nyíltam meg még jobban az új világ felé. A felé az új világ felé, ami a nagy képet tekintve talán még mindig nem ér elődje nyomába, de részleteiben millió finomságot rejt – hála a sorozat atyjának, Kurt Sutternek, aki más univerzumokkal ellentétben átlátja és koordinálja az egészet. Tök érezni, hogy van gazdája, szíve és lelke a Mayans M.C.nek is, hogy ami történik, az terv szerint zajlik, hogy van eleje és remény szerint vége is mindennek. Az már más kérdés, hogy elnézve az eseményeket – ahogy amúgy azt írtam már korábban – túl sok választási lehetőség nincs, bizonyos dolgok, amiket itt bizonyos karakterek (főszereplők) megtesznek, meghatározzák majd sorsukat… ahogy vélhetően majd a sorozat fináléját is.

Pár hónap telhetett el azóta, mióta EZ, a Mayans MC Jelöltje felismerte egy ikonikus SoA figurában anyja gyilkosát, és ez idő alatt is mániákusan próbál bizonyítékot és bizonyosságot szerezni gyanújáról. Nem egyszerű a helyzete, hisz csak úgy nem nyírhat ki egy baráti Chapter tagot, gondjai és gondolatai pedig egyre inkább maga alá temetik. A korábbi események miatt ráadásul megromlott viszonya tesójával, Angellel is, aki szinte szóba se áll vele – ez a feszültség pedig már a klub tagjai között is aggodalmat vált ki… nem utolsó sorban pedig alapjaiban veszélyezteti a szavazást, amiben a klubtagoknak egyöntetűen kellene voksolniuk EZ tagságáról. Az évad egyik fő szála értelemszerűen az lesz, hogy a két testvér mihez kezd egymással – és apjukkal – mikor és hogyan jönnek rá arra, hogy szükségük van egymásra, mi kell ahhoz, hogy a sok ki nem mondott titok és hazugság okozta utálat átforduljon testvéri, bajtársi szeretetté. Ha úgy nézem, a Mayans S2 egyik alappillére az a családi dráma, amiben a Reyes család (EZ, Angel és apjuk) titkokkal és bűnnel terhes kapcsolata tárul elénk, annak minden drámai és felemelő pillanataival együtt. Önmagában ez is egy qrva jó dolog, a tetkós, coloros figurák között játszódó „shakespeare-i királydráma” tele van ínyencségekkel, hol vicces, hol erőszakos, hol érzelgős pillanatokkal – az a bunyó, amit pedig a két srác az évad egy bizonyos pontján egy bizonyos szituban, szitu miatt lenyom, remek feloldása az egésznek.

Az évad másik, egyre hangsúlyosabb és bonyolultabb családi szála a Gallindo kartellhez, annak vezetőjéhez, Miquelhez, feleségéhez, Emilyhez és annak anyósához, Dittahoz kötődik. Itt is titok titok hátán: úgy néz ki Sutternek ez a mániája, itt senki nem mond el senkinek semmit, mindenki próbálja saját maga megoldani a dolgait, hogy aztán egyre mélyebbre süllyedjen saját mocskában – ez pedig természetesen remek, sok feszült és elgondolkodtató pillanatot szül. Ott van ugye az a kartell főnök, aki kénytelen háttéralkut kötni a DEA-val, de közben segíti a mexikói szabadságharcosokat is, így élve kettős életet. De ez a kettős élet is kettős, hisz az amerikai Miquel próbál törvénytisztelő, becsületes vállalkozó maradni, míg a mexikói énje, a határ alatti alagútrendszeren átkelve továbbra is a drogkartell vezetője – annak minden brutális következményeivel együtt. No de mi van, ha a feleség, a saját céljai érdekében, kissé naivan próbál intézni valamit – történetesen pont exét, EZ-t kéri fel erre a feladatra – ami aztán balul sül el, balesettel végződik… nos, logikus, hogy egy fura halál után rögtön azt mondja mindenki, hogy a Kartell áll a dolgok mögött, nem? Úgy, hogy közben férje mit sem tudott róla? Em dilemmája a körön kívüliségről rendesen rövidre lett zárva, hisz egy nem szándékos, de általa okozott haláleset miatt már ő sem lesz olyan, mint korábban volt. Ha meg erre az egész kavarása ráépítem Ditta karakterét, aki szintén titkolózik, és láthatóan kapcsolatban van az öreg Reyessel… azt hiszem, mindenki megnyalhatja a tíz ujját attól a hihetetlenül bonyolult, de remekül felépített családi katyvasztól, amit látunk. A Gallindo és a Reyes család történetének összefonódása, a két szál egymásba gabalyodása egészen zseniális fordulatokat, drámákat és döntési kényszereket hoz – hogy csak egy példát említsek: ha választanod kell apád és gyereked, illetve annak anyjának megmentése között, te kit választanál??

Ráadásul mindenki életét alapjaiban próbálja befolyásolni az a Potter, aki hamvaiból feltámadva újra aktív – és aki legalább olyan geci és alattomos, mint a SoA S4-ben volt. Ez a fickó külön kategória, ahogy a SoA-ban, itt is legszívesebben kitekertem volna a nyakát, hogy szegény motoros gyilkosokat és drogbárókat szívat ( ), de meg kellett elégednem néhány apróbb elégtétellel, amiben is az ő által felbérelt zsoldosokat teszik helyre a fiúk. Na, az megint egy zseniális húzás és történeti szál volt: ahogy a Mayans MC az évadban több alkalommal is háborúba indul, ahogy elintézik a problémás ügyeiket, az beszarás. Legyen az egy idióta, sportmotoros klub helyretétele, vagy épp a zsoldosok kicsinálása, vagy a Vatos Moltidos mexikói klubbal való nézeteltérés intézése… kegyetlen (jó). Amúgy is ugye, nem lenne igazi motoros sorozat az egész, ha nem lenne benn némi motoros bandaháború is: nos, a Vatos Moltidos MC kapcsán mindent megkapunk e tekintetben, amire vágyunk, de a Swole Boys MC-sal történő nézeteltérés rendezése sem piskóta. Ide tartozik, hogy a Mayans Chapterek találkozásakor annyira jó figurák, annyira durván kinéző, de nekem szimpatikus alakok tűnnek fel, hogy szinte kedvem lett volna beülni közéjük (persze, kis nyikhaj magyar motoros mit keresne ott, de akkor is).

Legvégére hagytam azt, ami talán sok korábbi rajongót érdekelhet: mennyi átfedés van, mennyi átfedés lehet egyáltalán a Mayans M.C. S2 és a SoA között… a már említett négy, öt év tükrében. Nos, a már múltkori évadban feltűnő Jason Patrick, illetve Happy mellett (akinek a kutyája Opie), egy egészen zseniális húzása volt Sutternek: a SAMCRO új elnöke is tiszteletét teszi a sorozatban!!! Széles vigyorra görbült a szám, mikor megláttam – kíváncsi is vagyok, hogy a finálé balsikerű leszámolásában elkövetett hiba most majd milyen eseményláncot indít el a két klub között. Jax ugye már nem hozhat békét, Marcus pedig láthatóan jól érzi magát Gallindo biztonsági főnökeként, viszont a Bishop (és a tagok) által elkövetett „bűnök” alapjaiban felforgathatják az egész bandák közti viszonyrendszert. Még az is lehet, hogy Jax Teller öröksége megy a kukába – mert már lassan senki nem lesz, akinek érdeke lenne betartani, aki még emlékezne a fiatal srác hitvallására. Apropo: van egy jelenet, mikor egy út menti sziklába vésett monogram tűnik fel a képen – először azt hittem, Jaxre utalnak, de aztán az évszámból rájöttem, hogy apja az… a JT úton…

Tény, hogy a Mayans M.C. még mindig csupán – ámde egyre erősödő – árnyéka a SoA-nak, de most már megvan a maga határozott stílusa, karaktere, amibe bele lehet szeretni. Szerintem hamarosan kilép ebből a spin off szerepből, hamarosan sequel lesz, s önállóan is lesz olyan jó, mint a SoA volt – minden adottsága megvan hozzá. Baszott jó figurái (Coco), remek antagonistái (Potter) vannak, s egy nagyszerűen összerakott, csavaros története, ahol minden döntésnek súlya van, s ami döntések általában nem maradnak következmények nélkül. Elég, ha abba belegondolunk itt a végén, hogy mi is volt az a közvetlen ok, amiért a Mayans hadba indul, s mi lett ennek a vége…





85%





.

.





A visszaút





Szinte minden netes írás megemlíti az A visszaút kapcsán, hogy a film erősen kötődik Ben Affleck magánéleti problémájához, azon belül is alkoholizmusához. Sőt, olvastam valahol, hogy szegényemnek kifejezetten zűrös családi háttere van a témában, mintha ez valami féle feloldozást jelentene neki (és akár másoknak, hasonló szituációban) arra, hogy olyan lett, amilyen. Magam részéről – erre talán még ki is térek később – soha nem fogadtam el semmilyen indokot az alkohol rabjává válásra, s soha nem is szerettem azokat a mozikat, amikben vagy teljesen természetes volt a főszereplő alkoholizmusa, vagy szimplán sajnálnom kellett volna érte őt – azt gondolom, az emberi gyengeség legalja, ha valaki abban látja a megoldását a problémáira, ha minden nap seggrészegre issza magát. Amúgy is drasztikus véleményem van az ivásról, de ezt a békesség kedvéért inkább nem részletezném… inkább annyit tennék hozzá, így indításként, hogy szégyen-nem szégyen, nekem fogalmam sem volt Ben Affleck problémáiról (mint ahogy amúgy a többi „sztár” hasonló gondjairól sem).

Ebből kifolyólag a film első harmada kifejezetten nem tetszett. Megint azt kellett néznem, hogy egy főszereplő nap mint nap hullarészegre issza magát, hogy a munkahelyén titokban, műanyagpohárból vedeli a sört és fém kulacsból a rövidet. Erős hitelességi gondot éreztem mindezek látványán (hát senkinek nem tűnik föl ez?    ) mint ahogy az sem tetszett, hogy a jóember szívbaj nélkül beül az autóba minden áldott nap, s menet közben is sört iszik – itt jegyzem meg, hogy az is fura, hogy amennyit megiszik, ahhoz képest meglepően jól és zökkenőmentesen közlekedik, míg leparkol a kocsma előtt – ahonnan aztán esténkén úgy cibálják haza. Szóval, adva van egy fickó, bizonyos Jack Cunnigham (Affleck), aki látványos önpusztító életet él: napjainak vége totál deliriumban végződik, ivócimboráin kívül nincs túl sok kapcsolata a világgal. Néha elmegy nővéréékhez (szintén bepiálva), de aztán állapotából adódóan ott is hamar veszekedésbe torkollik az ottléte – kb. húsz perc alatt majdnem hogy meg is utáltam a fickót. Ne haragudjatok, de én nem tudok együtt érezni senkivel, aki idáig jut, saját életemből és korábbi munkahelyi és családi kapcsolataimból kialakult bennem egy masszív alkohol- és alkoholista utálat: mindamellett, hogy nem csak szimplán nem szívesen nézek egy ilyen karaktert a vásznon, egyúttal haragszom is arra a társadalomra, aki mindezt hagyja és cinkosan összekacsint a delikvens háta mögött. Mert inni az ugye buli, meg el lehet rajta röhögni, legjobb esetben majd hazavisszük az illetőt éjjel… az elején kicsit haragudtam is a filmre, hogy mindezt reálisan, de érdemi kritika nélkül ábrázolja. Értem én, hogy ez a valóság, de mintha itt is azt olvastam volna ki az egészből, hogy ez van, ezen nincs mit – és nem is lehet változtatni. Tök jó lett volna, ha már itt, az elején kapunk valami éles társadalomkritikát az ügyben, de sajnos ahogy az életben, itt is mindenki lapít, mint szar a fűben és senki nem vesz észre semmit, vagy ugyan észre vesz, de nem akar tenni semmit.

Aztán, miután majdnem abbahagytam a mozit, jött egy éles váltás (szerintem egyébként tök hiteltelen és életszerűtlen az egész): az addigi alkoholista fickó saját korábbi középiskola kosárcsapatának edzője lett. Feltétlenül meg kell jegyezzem, hogy ez egy egyházi iskola, a bajnokság, amiben játszik a csapat, az pedig egy katolikus iskolai (ez fontos lesz!!!   )  bajnokság – a film pedig szép lassan átalakul egy sportdrámává. Jack elvállalja az edzőséget, és onnantól józan életet élve  ( )  sikerre vezeti a kissé szétszórt, tehetségtelen, egyházi nevelést kapó ifjakat. Na, innentől kezdett a film igazán érdekelni: egyre több minden derül ki Jack múltjáról és egyre szignifikánsabb lett az egyházi iskola, nevelés karikatúrája a moziban. Azt azonban feltétlenül meg kell jegyezzem, hogy ekkorra már Jack nagyon mélyen volt nálam, és hiába a történetbe beépített dráma, ami indokolni volt hivatott lecsúszásának okát, számomra ez túl későn jött… szinte minden kapcsolatot elvesztettem azzal a főszereplővel, akivel ezek után azonosulnom kellett volna. S hogy ez mégiscsak sikerült – nos, az a mozi igazi erénye és csodája. Ami után az A visszaút átvált egy sportfilmmé, annak minden sablonjával együtt, hirtelen megszépült minden: Jack nem iszik, a fiúk egyre látványosabb sikereket érnek el, és ugyan éreztem, hogy törékeny jégen járunk Jack betegségével kapcsolatban, azok az érzelmi manipulációk, azok a sikerélmények – és mindenekelőtt azok körítése!! – amik a kosárlabdához kötődtek, más szintre emelték a mozit. Ismét előjött a széles vigyor, mert egyszerre tudtam örülni a Bishop Hayes iskola csapatának, és Jack győzelmének az alkohol fölött – sokszor gondoltam azokra a múltam béli eseményekre, amikor boldog voltam, mikor ismerősöm, hozzátartozóm átmenetileg letette a poharat (aki átélt hasonlót, az tudja, miről beszélek).

Ennyiből talán lejön, hogy az A visszaút egyszerre egy sportfilm és egy alkoholizmussal küzdő ember drámája, dramaturgiája szerint egymást váltva, majd a végére összegabalyodva – önmagában ez a remek mix miatt is azt mondom, érdemes megnézni a filmet. Volt viszont még egy valami, ami miatt nekem az átlagnál kicsit jobban bejött a film, mégpedig az, hogy Jack, természeténél, habitusánál, koránál, személyes tragédiájánál fogva bizony távol került attól az egyházi neveléstől, amit ő is pont ebben az iskolában szedett össze. Az a szitu ugyanis, hogy – főleg a meccseken – az edzőként extázisban töltött percek alatt nem egyszer káromkodással motiválja a csapatot, kommentálja az eseményeket, amúgy tök életszerű és hiteles módon. Viszont, az iskola egyfajta felügyelőként egy papot küld minden alkalommal kísérőnek a csapat mellé, ez pedig egészen remek dialógusokat és konfliktusokat szül Jack és az atya között. Gondolkodtam, hogy szedek ki idézetet a fordításokból, de annyi lenne, hogy elengedtem a dolgot… mindenesetre nagyon élveztem a katolikus neveléssel szembemenő viselkedést, ami Jack mindenki megbotránkoztatására produkált. Az olyan dumák meg, mint ez: „A fasznak sípolt ez a tyúkeszű! Az istenit!” – az atya ránéz – „Dolgozom rajta.” – „Jobban kellene!” … nos, az ilyenek adták nekem a film fűszerezését. Ez, a kevesek által említett és észrevett harmadik összetevő miatt lett nekem ez a film a végére egészen kedvelhető – és jó mozi, ami ráadásul egy olyan fináléval, utolsó negyed órával rendelkezik, amin magam is meglepődtem.

Mert azt ugyan továbbra is fenntartom, hogy maga a film sajnos nem ás túl mélyre az alkohol társadalmi megítélésébe, nem ítéli el szigorúan sem az alkoholistát, sem a környezetét, de azzal, amit a forgatókönyv Jackkel tesz, az szerintem nem épp szokványos. Mindig is érezni lehetett azt a bizonyos vékony jeget, de egészen a legutolsó percig úgy voltam vele, hogy mindazok ellenére, amik itt történnek, pozitívabb lesz a végkifejlet. Mert ezt szoktuk meg, mert Hollywoodtól a sportfilmes zsánerben ezt vártuk volna – de nem, itt máshogy alakul az élet. Nyilván, Ben Affleck személyes élete kvázi beleíródott a történetbe, de eddig ilyet nem láttunk, hogy az az ember, aki győzelemre visz egy csapatot, itt és így végezze egy történetben – okos és merész húzás volt az írók részéről, de bejött. Ez, így talán még érzelmesebb is, mintha a szokott klisék szerint zárulna a sztori – no meg ugye meg kellett mutatni azt is, mennyire is fontos egy szenvedélybetegnél, hogy el kell jönnie annak a pontnak, amikor ő maga is felismeri betegségét és ő maga is aktívan akarja a változást az életében. Miután Jack vissza- és elesik, picit csalódtam is a figurájában, úgy éreztem, egy órányi drukkolás után cserben hagyott, de aztán pár képkockával később rá kellett jönnöm, ez így tökéletes, ahogy van.

Az A visszaút egyszerre sportfilm, terápiás dráma és némileg valláskritikus vígjáték – külön-külön ugyan talán felületes minden egyes összetevője, de az alkotóknak sikerült egy érdekes és hatásos mixet összegyúrni belőlük. Nem szedi le a keresztvizet annyira a piálásról, mint én azt szeretném, van benn némi érthetetlen és számomra elfogadhatatlan jelenet is e témában, sőt, Jack karaktere sem mindig úgy viselkedik, ahogy én viselkednék, de mindezek ellenére képes egy magával ragadó, néha szórakoztató, érzelemgazdag film lenni. Beszélnek itt Oscar jelölésről – nálam annyit nem ér –, amit azért túlzásnak érzek, viszont az biztos, hogy tényleg egy jó és talán tanulságos mozi. Nem egy tündérmese az biztos, és ha Ben Affleck tényleg átment ehhez hasonlókon, akkor csak azt tudom neki üzenni, hogy kitartás. Meg hogy menjen el kosáredzőnek, az hátha az segít.





80%





„- Nem tudom, emlékszik-e a diákéveire, de a Hayesben vannak bizonyos viselkedési szabályok. Például az, hogy káromkodni tilos. Megértem, hogy motiválni szeretné a csapatot, de talán lehetne más módszerrel is.
- Szóval azt szeretné... ha egy kicsit... krisztusibb lennék a kispadon?
- Azt szeretném, ha észben tartaná, hogy a Hayesnek nem az a küldetése, hogy kosármeccseket nyerjünk, hanem hogy becsületes, hívő férfiakat neveljünk ki.  Gondolja át, kérem! Megtenné?
- Rendben.
- Köszönöm!
- Atyám! Hadd kérdezzek valamit. Olyan sok szörnyűség zajlik a világban. Bárki van is odafent, maga szerint nem szarja le, mit mondok a srácoknak?
- Minket, keresztényeket arra szólít fel az Isten, hogy beleszőjük a hitünket a hétköznapjainkba. Szóval nem, Jack. Szerintem nem szarja le.”


Nyilván.  





.

R2-D2 írta:

.
A visszaút

Az A visszaút egyszerre sportfilm, terápiás dráma és némileg valláskritikus vígjáték – külön-külön ugyan talán felületes minden egyes összetevője, de az alkotóknak sikerült egy érdekes és hatásos mixet összegyúrni belőlük. Nem szedi le a keresztvizet annyira a piálásról, mint én azt szeretném, van benn némi érthetetlen és számomra elfogadhatatlan jelenet is e témában, sőt, Jack karaktere sem mindig úgy viselkedik, ahogy én viselkednék, de mindezek ellenére képes egy magával ragadó, néha szórakoztató, érzelemgazdag film lenni. Beszélnek itt Oscar jelölésről – nálam annyit nem ér –, amit azért túlzásnak érzek, viszont az biztos, hogy tényleg egy jó és talán tanulságos mozi. Nem egy tündérmese az biztos, és ha Ben Affleck tényleg átment ehhez hasonlókon, akkor csak azt tudom neki üzenni, hogy kitartás. Meg hogy menjen el kosáredzőnek, az hátha az segít.

80%

Meglep az értékelés, a pont, de igazából az is, hogy megnézted az alaptéma ellenére is. Ha csak a filmek kapcsán is, de ismerem a véleményed a túlzott szeszfogyasztásról, így ha ez így 80% tudott lenni, akkor valamit nagyon tud ez a mozi.

Eddig is érdekelt, most egy kicsit még jobban .

.

Niwrok írta:

A visszaút

Meglep az értékelés, a pont, de igazából az is, hogy megnézted az alaptéma ellenére is. Ha csak a filmek kapcsán is, de ismerem a véleményed a túlzott szeszfogyasztásról, így ha ez így 80% tudott lenni, akkor valamit nagyon tud ez a mozi.

Eddig is érdekelt, most egy kicsit még jobban .

.

Igen, tudok néha magam számára is meglepő dolgokat produkálni...

Amúgy meg - ahogy olvashattad - amíg csak Jack alkoholizmusáról szólt a film, nem is tetszett, aztán a sportfilm+a katolikus bajnokság fordított rajta egyet... sarkosabban: amikor Jack már nem iszik, onnantól tök jó. Elég szépen lehozták miért lett alkoholista, tök jó érzelmi csúcspontok mentén zajlódott a terápia és a kosárbajnokás is.

Szóval, nézd csak meg, érdemes. De anyám... Affleck mekkora darab fickó lett...

.





Mesék a Hurokból S1





Milyen is lehet egy szürreális festménysorozat alapján készített sorozat? Igen, olyan, mint maga az alapmű: szürreális és nehéz… Egy kép, egy festmény ugyanis a pillanat megfogása, a köré írni egy történetet alapból nem egyszerű (de lehet), viszont mindezt sorozattá bővíteni… hááát… A Mesék a Hurokból szinte totális mellényúlás a témában, egy elképesztően jó alapötletekre épített, ámde helyenként kifejezetten unalmas és érthetetlen sztori, ami minden híresztelés ellenére inkább egy antalógia sorozat, mind egy óriási történetfolyam. Mégsem tudom csak és kizárólag negatív színben feltüntetni, mert egyes elemeiben zseniális, majdnem minden epizód alapötlete kiváló – csupán még dogozni kellett volna az adott kép egy órásra bővítésén, illetve a nyolc epizód összefűzésén.

Első, amit példának tudnék hozni, az az Elképesztő történetek, amit pont ez előtt a sorozat előtt néztem. A Mesék a Hurokból szinte totál ugyanaz a koncepció: minden epizódban az adott főszereplők (zömében gyerekek) találnak valami fura tárgyat, aminek valami fura hatása van – jobb esetben megállítja az időt, vagy alternatív világba küldi a szereplőt – rosszabb esetben egy végzetes testcsere valósul meg általa. Az egész oka pedig a történet szerint egy titokzatos szerkezet, a Hurok (olyan titokzatos, hogy 8 óra alatt semmit nem tudunk meg róla), ami egy kisváros melletti mező alá épített tudományos intézetben található. Persze, felvetődik a kérdés, ki, hogyan, mikor és miért épített egy ekkora bazi nagy valamit a föld alá, de szerintem jobb, ha megint nem megyünk bele az ok-okozati összefüggésekbe… amit amúgy a sorozat el is vár tőlünk. Szóval, van egy elképzelt világ, ami alapból rettentő fura: a 70-es, 80-as évek dizájnjába csöppenünk, ámde AT-ST-re hajazó robotok bóklásznak az erőben és olyan készülékek kerülnek elő szinte a semmiből, amik után minden sci-fi rajongó megnyalhatja az összes ujját. A retroba oltott sci-fi, olyan, mintha a dicső szocializmust látnánk szocialista hi-tech gépekkel: kétségkívül van varázsa és hangulata, csupán két dolog a bibi vele. Az egyik hogy az égvilágon semmi magyarázatot nem kapunk jóformán semmire, a tárgyak, a fontos tárgyak csak úgy hevernek szanaszét a mezőn és az erdőben (pl. kapszula), senkinek nem hiányzik semmi, mintha minden csak úgy ki lenne dobva – pedig működésük, hatásuk lélegzetelállító. A másik meg, hogy nagyon nehéz befogadni ezt az egész képi világot – ahogy írtam is, qrva jól néz ki festményen egy mezőn álló, lerobbant futurisztikus gépezet, de mikor be kell illeszteni a nagyobb képbe a tárgyat, mikor történetet kell írni köré és azt elhelyezni egy sorozat folyamába…nos, az reménytelen. Apropó… a jóember, aki átkerült a másik dimenzióba… csak simán felvettek helyette valakit?

Ebben a világban, ennek a sztorinak a középpontjában a Mercer család áll. Az öreg Mercer (Jonathan Pryce) építette meg a kutatóbázist, az ő instrukciójával indítunk, ő ad iránymutatást a sorozathoz, miszerint itt nincs lehetetlen, bármi megtörténhet. Az első rész ráadásul zseniális (toronymagasan az évad legjobbja), amiben egy kislány keresi anyját – és így kerül kapcsolatba a Mercer családdal, mindenekelőtt a legkisebb unokával, Cole-lal. Én magam teljesen belelkesedtem a nyitány után, vártam, hogy a Hurok továbbra is időhurok legyen, vártam, hogy egy különleges hangulatú, új Darkot kapok… aztán, lószart mama. Már a második epizód is egy éles váltás, de még ez is érdekes volt a testcserés dologgal – sőt, még a történet vége is működött, azzal a megdöbbentő végkifejlettel – mint ahogy a harmadik fejezet is tetszett a fura termosszal és annak hatásával a két szerelmes életére. Ugyan zavart a kifejezetten lassú tempó, de minden rész meg tudott lepni valamivel, tulajdonképp semmi nem a megszokott dramaturgia alapján zajlott, s kifejezetten tetszett az az alkotói koncepció is, hogy minden egyes új történet az előző rész mellékszereplőjét tette meg központi figurává. Az ember más szemmel nézi az eseményeket, ha tudja, hogy a mellékszereplőre is figyelnie kell, mert lehet, hogy legközelebb ők lesznek a középpontban.

Valahol a negyedik epizódnál bicsaklott meg az egész nálam. Onnantól számomra kínlódás volt, nem tudtam igazából mit kezdeni sem a visszhangos fejezettel, sem a Danny szüleinél játszódó résszel, a melegszálas sztori meg kritikán aluli volt. Előbbi kettőből hiányzott az a letaglózó ötlet, az a sci-fi kütyü, ami a bonyodalmakat okozza, túlságosan is személyes, családias – ámde rettentően érdektelen és sorozatidegen lett. Sok helyen olvastam, hogy a Mesék a Hurokból inkább a Hurok egyénekre gyakorolt hatásával foglalkozik, nem is magával a rejtéllyel (ez szomorú, de igaz), viszont menet közben a nézőben kialakul egy elvárás a dramaturgia szempontjából, amik ezekből a fejezetekből hiányoznak. Sajnálom, de nem tudott meghatni sem a haldokló ember által okozott űr, sem a családját esztelenül védeni kívánó apa lelki vívódása sem – ráadásul az egyikben egy tök jellegtelen, visszhangot kiváltó gömb, a másikban meg egy Vasököl-szerű robot volt hivatott „helyettesíteni” az előző részek zseniális találmányait. De ezek csupán tök unalmas epizódok voltak, a mélypont a hatodik történet, a traktorral… abban sokkal, de sokkal több volt, mint holmi pc buzulás. Nem is akarok erre több szót vesztegetni, nagy részét pörgettem, annyira idegesített, hogy egy ilyen köntösbe csomagoltak egy remek ötletet…

A fináléra nagyrészt összekapták magukat az írók, s bár az utolsó előtti történettel is megvolt a magam baja (információ hiányban nem tudtam, menyire lesz fontos az a bizonyos első példány), azon kívül, hogy egy karakter eredet története volt, sok érdemlegeset ez sem adott hozzá a nagy egész képhez, a végjáték kimondottan jó lett. Részben, mert – igaz, némileg kényszeredetten – összefésülte az addig szanaszét futó szálakat, részben meg, mert a nyáron befagyott folyóval (aminek amúgy az égvilágon semmi magyarázata nem volt a WTF faktoron kívül) ismét sikerült egy tök jó, egyedi húzást kitalálni. Fura volt amúgy az egész, mert tényleg az van, mint mikor a szertefutó ménes próbálják ismét egy karámba terelni: a korábban történteket próbálták itt összefésülni úgy, hogy mindennek legyen értelme. Ez azonban csak ímmel-ámmal sikerül, a dolgok még így sem állnak össze szép kerek egésszé – az a törtéten átívelő szál, amit emlegetnek a Mesék a Hurokból-lal kapcsolatban, az csak nagy jóindulattal érhető tetten a sorozaton. Az én olvasatomban ez egy különálló kalandok sorozata (ezért is írtam pár mondatban külön-külön az epizódokról), egy elvontabb, művésziesebb Stranger Things, s hiába akarják keretbe zárni az egészet a Mercer család egyes tagjaival, akkor sem éreztem rajta a folyamatosságot.

De ami a legfontosabb: hiányzott az egész mögül a magyarázat. Rengeteg olyan dolog, tárgy, esemény van, ami lóg a levegőben, semmit nem tudunk meg a Hurokról magáról, sőt, az intézetben elvégzett kutatás módjáról és témájáról sem. Mindent elnyom a nihillista látvány, a pusztában álló tornyok, a retro érzés a robotokkal és a repülőkkel, a kínosan lassúnak tűnő történetvezetés. Az 50 perces epizódokból néha 20-30 percet simán ki lehetne vágni a dinamika kedvéért, nagyon sok merengő tájkép van (mintha tényleg csak néznél egy festményt), nagyon sokat foglalkozik a sorozat az egyes karakterek lelkivilágával – szerintem feleslegesen. S ha már karakterek… ugyan a fináléra összeáll valami felépítmény a szereplőkkel korábban történtekből, de mégsem érzi a néző azt, hogy minden egyes alkalom, kaland olyan fontos lett volna, mint anno azt korábban látta. Pazarlás, hogy egy-egy epizód címszereplője utána totál eltűnik, sem előtte, sem utána nem fontos alakítója az eseményeknek – gondolok itt mondjuk a szerelmes párra, vagy a portásra, de tulajdonképp a Danny család sem szignifikáns tényező, annak ellenére sem, hogy az ő történetük aztán tényleg millió módon kapcsolódik Mercerékhez. Lehet, tényleg jobb lett volna, ha nem erőltetik az átívelős történetvezetést, hanem meghagyják a kis külön misztikus kalandokat, amiket összeköt mondjuk a titokzatos Hurok – így még akkor sem lehetett volna hiányérzete az embernek, ha csak keveset tud meg annak működéséről.

Erősen vegyes érzések kavarognak bennem a Mesék a Hurokból megtekintése után: abszolút nem kapott el az az eufória, amit oly sok néző és kritika emleget, sem a sorozat érzelmi, emberi oldala nem ragadott magával. A túlzott művészieskedést, látnoki képeket, festményi vizualitást sem kedvelem annyira, hogy az lenyűgözött volna – a kiváló, hangulatos, egyszerű zenéje mellett viszont vannak benne olyan jó húzások, ötletek, események, tárgyak, amiktől meg el voltam ájulva. Amik után gondolkodóba estem, mit is tudnék én kihozni belőlük, hogyan élnék meg egy időutazást az adott körülmények között, vagy hogy mit is kezdenék azzal, hogy meg tudom állítani az időt. Mindenekelőtt meg tudnék nézni és el tudnék olvasni mindent amivel el vagyok maradva…




70%




.

.





A vadon hívó szava





Így jár az, aki összeolvas minden idióta hozzászólást a film előtt arról, milyen pocsék lett a CGI kutya a filmben… az első negyed órában azzal voltam elfoglalva, hogy szerencsétlen állatot néztem, hol a hiba az animációban. Hááát, nem találtam – legalábbis nem olyan mértékűt, ami miatt akár egy betűt is érdemes lenne írni ezzel kapcsolataban.

Jack London 1903-ban írta meg az A vadon szava című – talán legismertebb – könyvét, ami egy hányattatott sorsú kutyáról szó, aki elszakadva déli otthonától, a messzi és hideg északon kénytelen alkalmazkodni új gazdáihoz és életkörülményeihez. Magából a könyvből eddig 6 film és egy TV sorozat készült, s bár talán láttam is belőlük néhányat, megmondom őszintén, ez a történet engem soha nem fogott meg annyira, hogy Vadon szava rajongó és szakértő legyek. Azt is tudom, hogy anno gyerekkoromban olvastam is a regényt, de mára már az égvilágon semmire nem emlékszem belőle – szégyen, nem szégyen, általános műveltség ide vagy oda, nekem Buck mostani kalandja szinte minden elemében teljesen új volt: ebből következően viszont megadatott az a lehetőség, hogy teljesen szűzen fedeztem fel ezt a filmet… annak minden idiótaságával és gyermekes bájával együtt. Mert azt előzetesen feltétlenül el kell mondanom, hogy ez – az alapműhöz hasonlóan – elsősorban egy ifjúsági kalandfilm, cinikusabb értelemben egy mese (azon sem lepődtem volna meg, ha megszólalnak az állatok benne), s ha valaki e fölött a nyilvánvaló tény fölött átsiklik, bizony csak passoghat mindazon, amit lát.

Van egy bernáthegyi-skót juhász keverék kutya, a négy éves Buck. 1897-ben járunk, Kaliforniában, ahol Buck Miller bíró házi kedvence. Rém szeleburdi, de egyúttal talán elkényeztetett is, a film elején nagy ártatlanul pl. tönkretesz egy családi ünnepet – mégsem lehet rá haragudni, köszönhetően a kifejezetten jó CGI-nek: amilyen mimikával, mozgással felruházták, az beszarás. Kicsit értetlenül is néztem a képernyőt, olyan vígjáték hangulata volt az egésznek, a néha burleszk-szerű mozgás, az egész szituáció azonban csak elősegítette azt, hogy az első percektől kezdve azonosulni tudjunk… egy kutyával. Mert igen, ennek a filmnek a főszereplője Buck, a kutya, s hiába van Harrison Ford a posztereken, meg kiemelt szereplőként a stáblista élén, nem sokkal van több játékideje, mint mondjuk Omar Sy-nak. Szóval Buck, miután sikeresen összehozott magának egy házon kívüli alvást büntetésként, kíváncsiságától hajtva hagyja magát elrabolni – hogy egy hosszú vonat és hajóút után északon kössön ki. A korábban naiv és ártatlan kutya (amúgy is olyan végig, mint egy bumfordi kisfiú) hamar megtanulja, hogy az az ember, akinél bot, baseball ütő, vagy ostor van, az dirigál, így mire Alaszkába ér, már egy megtört, fülélt-farkát behúzó állatként száll le a hajóról. A kaliforniai kutyus, aki még havat sem látott eddig, a kezdeti megilletődöttség után láthatóan élvezettel veti bele magát az északi körülményekbe – a bernáthegyi vér ugye nem hazudik – s hamarosan egy postás szán egyik kengyelében találja magát. Itt kell megjegyezzem, hogy a „pocsék CGI” ellenére Buck minden nézése, mozdulata annyi érzelmet közvetít, hogy a néző szinte elfelejti, hogy nem ember színészt lát a képernyőn.

Nekem egyébként a mozinak ezen szakasza tetszett a legjobban. Buck új gazdája Perrault (Omar Sy az Életrevalókból) végre ismét megfelelően bánik az állattal, az egész őrült utazás, a postai szállítással, a falkavezér szerep kivívása, a kezdeti szerencsétlenkedése egyszerre tartogat vicces és megható pillanatokat – igazi, vérbeli kalandregény pereg a szemünk előtt. Qrva jó és hangulatos minden, s néha (főleg a többi kutya tekintetében) valóban lehetett volna még dolgozni a trükkökön, lenyűgöző a 19 század végi utazás Alaszkába, az aranyásók birodalmába. Ha eddig még nem is tette volna, Buck egyre jobban belopja magát a szívünkbe, együtt sírunk és nevetünk vele, a CGI-nek hála pedig tökéletesen átjön a kutya szinte minden gondolata. Van ugyan egy apró jelenet, amin elhúztam a számat (de ez sem Buckhoz kötődik):a szereplők másznak föl hóviharban a fennsíkra, ott meg hirtelen verőfényes napsütés van, aztán az egyik emberen nagykabát, kesztyű és sapka, a másik meg majdnem rövid ujjúban van – nos, ezen még dolgozhattak volna… de amúgy, az egész őrült trip, a 2400 mérföld 80 nap alatt bámulatos volt. Egyébként az a John Thornton, akit Harrison Ford alakít, aki majd ugye a főszereplő lesz, csak itt, kb a mozi felénél tűnik fel először…

… hogy aztán a könyv történetét követve egy balfék társaság karmai közül kimentse Buckot. Elolvastam az eredeti regény sztoriját, itt nem kevés módosítást eszközöltek az írók, de végül is nem maradhat a nézőnek hiányérzete: ahogy Thornton kapcsolatba kerül Buckkal, ahogy az ő viszonyuk, a kölcsönös bizalom, szeretet és tisztelet kialakul, az nagyszerű itt is. Az öreg, családi tragédiákkal sújtott aranyásó (itt nem is annyira az, inkább csak a múltja elől menekülő vénember) és a helyét kereső, szintén számos nehéz percet és csalódást megért hatalmas és erős kutya barátsága már-már (tan)meseszerű: nem tudva róla és nem is számítva a közelgő tragédiára, olyan tök idilli és kedves szakasza jött a mozinak. Némi közös, vicces aranykeresés után el is érkezünk majd a a cím értelméhez, amiben Buck, a kutya felfedezi azt a vadont, ahol ősei, a farkasok élnek, s szép lassan be is illeszkedik közéjük. Nem tudom, a könyv tartalmazza-e konkrétan a farönkös jelenetet, de az például kifejezetten szívhez szólóra sikeredett – lehet giccsesnek, feleslegesnek meg hatásvadásznak tartani, de Buck jellemfejlődésének (anyám, ilyet írok, egy kutyáról beszélünk!!) elengedhetetlen állomása.

Indiánok itt nincsenek, más konfliktus van a fináléban, de a végeredménye ugyanaz lesz: Buck meghallotta a vadon hívó szavát, és a kezdeti bohém, eszetlen kutyából egy igazi farkasfalka-vezér lesz. Nagy utat tett meg érte, fizikailag és szellemileg egyaránt: ez a legújabb könyvadaptáció pedig lelkes kalauz ebben. A legjobb szó rá megint csak az aranyos: tényleg egy vérbeli kalandregény, ami egyszerre jeleníti meg az 1900-as évek legelejének korrajzát (azért nem kevés aranyláz mánia van benne, annak minden negatív karakterével és hozadékával együtt), és varázsol bele minket egy kutya lelkivilágába. De szerintem utóbbi a fontosabb és hatványozottabb: ahogy az első perctől kezdve szinte együtt lélegzünk, sírunk és nevetünk Buckkal, ahogy felnövünk vele a feladatához, ahogy megtaláljuk mi is saját utunkat a vadonba, az messze túlmutat egy sima állatos filmen. Buck szinte már ember, a film pedig egy állatba oltott tanítás a barátságról és a túlélésről – mindez pedig roppant szerethető és gyerekeknek is szóló módon. Nem igaz, hogy Buck CGI-je gagyi lenne (esetleg néhány másik állaté, pl. medve), sőt, a kutya minden mozdulata, nézése, grimasza rettenően kifejező – örülnék, ha néhány színész (rád nézek, Ryan Gosling) tudna ennyi érzelmet kifejezni a filmjeiben. A kalandok nagyon rendben vannak, a mozi izgalmas, pörgős, illetve nyugisabb, viccesebb részei remek ütemben váltják egymást.

Az tény, hogy ez inkább gyerekeknek való, de felnőtt fejjel is meg lehet benn találni a kapaszkodót. Ha mást nem, legalább azt, hogy a whisky sem megoldás mindenre...   





80%



.

R2-D2 írta:

.
Mesék a Hurokból S1

Erősen vegyes érzések kavarognak bennem a Mesék a Hurokból megtekintése után: abszolút nem kapott el az az eufória, amit oly sok néző és kritika emleget, sem a sorozat érzelmi, emberi oldala nem ragadott magával. A túlzott művészieskedést, látnoki képeket, festményi vizualitást sem kedvelem annyira, hogy az lenyűgözött volna – a kiváló, hangulatos, egyszerű zenéje mellett viszont vannak benne olyan jó húzások, ötletek, események, tárgyak, amiktől meg el voltam ájulva. Amik után gondolkodóba estem, mit is tudnék én kihozni belőlük, hogyan élnék meg egy időutazást az adott körülmények között, vagy hogy mit is kezdenék azzal, hogy meg tudom állítani az időt. Mindenekelőtt meg tudnék nézni és el tudnék olvasni mindent amivel el vagyok maradva…

70%

Ha nem is sietve, de azért lehet, hogy ránézek majd. Így a leírás alapján az Elveszett szobára emlékeztet, azt meg szerettem.

.

R2-D2 írta:

A vadon hívó szava

Ahogy az első perctől kezdve szinte együtt lélegzünk, sírunk és nevetünk Buckkal, ahogy felnövünk vele a feladatához, ahogy megtaláljuk mi is saját utunkat a vadonba, az messze túlmutat egy sima állatos filmen. Buck szinte már ember, a film pedig egy állatba oltott tanítás a barátságról és a túlélésről – mindez pedig roppant szerethető és gyerekeknek is szóló módon. Nem igaz, hogy Buck CGI-je gagyi lenne (esetleg néhány másik állaté, pl. medve), sőt, a kutya minden mozdulata, nézése, grimasza rettenően kifejező – örülnék, ha néhány színész (rád nézek, Ryan Gosling) tudna ennyi érzelmet kifejezni a filmjeiben. A kalandok nagyon rendben vannak, a mozi izgalmas, pörgős, illetve nyugisabb, viccesebb részei remek ütemben váltják egymást.

Az tény, hogy ez inkább gyerekeknek való, de felnőtt fejjel is meg lehet benn találni a kapaszkodót. Ha mást nem, legalább azt, hogy a whisky sem megoldás mindenre...   

80%

Továbbra is sajnálom, hogy Goslingnak csak abból a korból származó filmjeit láttad, amikor ezekben a mogorva, rezzenéstelen arcú skatulyában próbálta mindenki rendezni őt... de nem hiszem, hogy ez most már változni fog, és bármit ajánlanék, akkor is talán csak a szabályt erősítő kivételt látnád benne, nem magát a szabályt    .

Ami pedig Buckot illeti, pont azért lehet "rossz" a CGI-je, mert túl emberi, természetellenesen kifejező. Lehet azt is, de akkor, ahogy te is írtad, illik beszélnie is annak az állatnak, és akkor oké, akkor tudható, hogy ez egy mese, mint a Babe vagy a Kutyák és macskák. Nagyon nehéz elfelejteni, hogy Buck nem egy kutya, hanem egy virtuális robot, sőt, még inkább egy virtuális termék, marketingesek és pszichológusok által arra tenyésztett digitális klón, hogy az abszurd, rajzfilmszerű cukiságával eladja a terméket, ami a film.

Egyes vélemények szerint ezért rossz például az új Oroszlánkirály is, csak fordítva...

.