R2-D2 írásai 3.0

.





A vágyak szigete





Miután eddig jóformán semmi írást nem találtam a neten a Blumhouse új produkciójáról ( , már van egy, Niwroké), engedjetek meg egy kis rövid kitérőt – már csak azért is, mert ezeket az információkat én is csak utólag szedtem össze a filmről, pontosabban nem is a filmről, hanem azt azt inspiráló TV sorozatról. Ugyanis ez a 2020-as A vágyak szigete egy 1977 és 1984 között futott, 7 évadot és 154 epizódot megért amerikai TV sorozat remake-je, aki anno láthatta az egészet (sztem jóformán senki itt), biztos sok ismerős karaktert és történetszálat felfedezhet benne – de nekem, akinek ez teljesen szűz terep, a mozi minden perce újdonság (és néha értetlenség) volt. Icipicit utólag talán csalódás is, hogy megint nem egy eredeti ötletet láttam, megint csak nem egy új forgatókönyv került a hollywoodi fejesek asztalára, hanem egy újabb feldolgozás – de végülis, miután az újszülöttnek minden vicc új, ezt is sikerült teljesen tudatlanul végignéznem.

Egyébként a film talán legfurább utánérzése pont ebből a tudatlanságból ered – később még visszatérek rá, de bizony jó lett volna, ha némi sorvezetőt adtak volna ahhoz, amit látok. Van ugyanis egy zseniális ötlet, egy sziget valahol a Csendes-óceánon, ami sziget az odaérkező, ott élő emberek minden vágyát teljesíti. Ez rohadt jól hangzik, de tapasztalt nézőként az emberben már az első percekben felébred a gyanakvás, hogy valami nem stimmel – sem a szigettel, sem a sziget „főnökével”, Mr. Roarke-kal (Michael Peña). Mert hát hogyan is lehetne az, ami később elénk tárul, az időutazással kombinált vágyak teljesítése, következmények nélkül – pontosabban, még ha mindez a szigeten teljesülhet is, mi lenne, mi lesz, ha a vendégek elhagyják a szigetet? Persze,nyilvánvaló, hogy  ezek a vendégek nem azért érkeztek oda, hogy elhagyják a szigetet, egyértelmű volt, hogy a hollywoodi dramaturgia szerint csupán biodíszletek egy nagyobb játékban, de én bizony akkor is elgondolkodtam rajta, mi lenne ha… különösen a nemrég látott az A szoba után. Egyébként, a film elején rögtön beugrott a Lost is, ott voltak fura dolgai, tulajdonságai a szigetnek, illetve később, menet közben rátelepedett az emberre az Eredet érzése, nem tudván, épp kinek az álmában vagyunk. Ez utóbbi amúgy talán spoiler is kicsit, de úgy vagyok vele, hogy egyáltalán nem baj, ha ez a viszonyítási pont ott lebeg az ember szeme előtt, ugyanis pontosan olyan információmorzsák, „előreutalások” hiányoztak a dramaturgiából az elején, amik ehhez a megoldáshoz kapcsolódtak volna – s amik tudatában talán kicsit érthetőbb lett volna az egész.

Na szóval. Van a sziget, a Fantasy Island, ahova valami meg nem magyarázott játék győztesei érkeznek hidroplánnal. Számomra nagyon nehezen indult a film, ugyanis a kis csapat, aki kiszáll a repülőből, minden volt, csak nem szimpatikus. Van egy idióta páros, Brax (Jimmy O. Yang) és Bradley (Ryan Hansen), akiknek az elején szinte minden megmozdulása fájt, mint ahogy az ő vágyuk megvalósulása sem nyerte el a tetszésemet – még akkor sem, ha érteni vélem, milyen sztereotípia mentén lett megírva a történetük. Számomra túl giccses volt az egész partijuk, ott a medencés háznál, ráadásul komoly gondjaim voltak a fentebb említett információk hiányában azzal, hogy mindez akkor hogyan is lehetséges. Aztán van egy magát tökös csávónak hívő, először meglehetősen ellenszenves figura, Patrick (Austin Stowell), akinek viszont a vágya amellett, hogy nagyon tetszett, kapásból bekapcsolta a WTF érzékelőmet. A két csaj közül egyértelműen Gwen (Maggie Q)n volt az, aki elsőre jobban bejött, már csak azért is, mert valahogy rögtön benne láttam a sziget rejtélyének megoldását – ellentétben ugye Melanie-vel (Lucy Hale), aki nekem valamiért akkor még buta szőke picsának tűnt… egész addig, míg nem lett nála nagyobb buta szőke picsa, pont az ő vágyában.

Ők a Sziget vendégei, akiknek Mr. Roarke ígérete szerint a sziget teljesíti minden vágyukat: gyakorlatilag négy különálló történeti szálat kapunk, tele olyan meglepetésekkel, amik szimplán azért nem voltak képesek működni nálam, mert egyszerűen nem tudták elhitetni velem, hogy mindaz, amit látunk, az egyszerűen lehetséges. Végig azon zakatolt az agyam, hogy akkor most egyik szereplő hogy utazhat vissza a múltba 27 évet, vagy a másik 5-öt, ráadásul úgy, hogy ugyanazon ajtó egyik pillanatban még egy elegáns étterembe vezet, máskor meg egy égő emeletes házba. A dilis testvérpár bulijáról már ejtettem néhány szót, az még olyan elképzelhető volt, bár a sok statiszta szerepeltetésén is elgondolkodtam (minek annyi pasi és faszi, ha csak egyet-egyet dugunk meg). Talán még Mel szála volt a leghitelesebb, hisz ott csak egy karaktert kellett mozgatni a vágyhoz, azt az ember tök könnyen befogadja, hogy valakit, valahonnan elrabolnak más célja érdekében… de ekkor már egyre kényelmetlenebbül ültem a moziszékben, mert egyszerűen nem értettem, mit látok. Túl sejtelmes volt az egész, túlságosan is nyilvánvalónak voltak beállítva a dolgok, mindenféle magyarázat nélkül – értem én, hogy a szereplőkkel együtt kell felfedeznünk a titkot, meg hogy a sorozat ismeretében tök nyilvánvaló minden, de így, menet közben kicsit káosznak tűnt az egész. Feltámadó halottak, zavaros motivációjú csapatok és karakterek, életszerű, de lehetetlen helyzetek és idők…talán, ha azt a bizonyos kristályt már az elején megmutatták volna, vagy bármi támpontot adtak volna a tekintetben, hogy mindez hogyan lehetséges, jobban tudtam volna élvezni az egészet.

A változás aztán akkor kezdődött, amikor egyre több rejtély oldódott meg, mikor egyre több minden derült ki arról, ki miért is van a szigeten és kinek mi is a valós célja/indítéka. Onnantól felvillanyozódtam, s rögtön az Eredetben éreztem magam, s ahogy írtam is, ekkortól már azon tanakodtam, most akkor kinek is az álmában vagyunk. Tök jó volt a sorozatos meglepetés, még azt sem találtam el, hogy a kis csapatból – ami egyébként törvényszerű – ki éli túl a kalandot és ki nem, tök jó volt, hogy azért a kezdeti lelkesedés és mindent megkapok után a karakterek elkezdték életszerűen kezelni az ajándékukat. Jó volt, ahogy rájöttek, hogy a vágyként megkapott élethelyzetekkel mennyire is nem lehet mit kezdeni a valóságban (és ebben egészen érzelmes és drámai események is voltak) – még akkor is, hogy ha ilyesmit már láttunk máshol, más filmben… csak talán ilyen mixben még soha. Mr. Roarke-ról ugyan nem sok minden derült ki (eddig), a sorozat történetét olvasva  pedig egészen elképesztő tulajdonságai és életútja van, mint ahogy Tetkó képbe hozatala is kurtán-furcsán van megoldva: mintha az egész mozi egy felvezetés lenne egy nagy, több részes franchise-hoz, vagy inkább mintha az egész egy jófajta, epizodikus sorozat pilotja lenne. Nem tudom, a viszonylag semmilyen fogadtatás mit vetít elő, de ha ezt nem folytatják, akkor tulajdonképp minden erőfeszítés kárba veszett: szerintem lehetett volna, úgy kellett volna megírni a forgatókönyvet, hogy ez a mozi önállóan is remek élmény legyen, hogy időben (korábban) elő kellett volna állni a magyarázatokkal. Így – ugyan valóban élmény az összetettsége és meglepetései miatt – azt érezheti az ember, hogy néz valamit, ami részleteiben jó, ötletes és érdekes, de hiányzik belőle a kohézió… Aztán ugye az is kérdés, hogy mondjuk egy folytatásban hogy lehet mindezt még egyszer előadni, amikor már a Sziget tulajdonságai és működése ismert. Faszán bele lehetne menni, mondjuk a Sziget és Roarke múltjába, de sokadszor nézni azt, hogy néhány szerencsétlen kiválasztott csupán áldozatnak érkezik vágyai beteljesedése közben – ez inkább sorozat téma.

Mindegy, ez így azért nem volt rossz, a misztikum kellemes kis alapot adott az amúgy néha kifejezetten érdekes és tanulságos egyénenkénti történetszálaknak. A helyszín, a háttér baromi jó, s ha az ember nem gondolkodik közben azon, mit is lát, mi és miért is történik, tökre lehet élvezni. A színészekre sem lehet panaszom, Michael Peñát régóta bírom, és mellékszerepekben is feltűnik néhány ismert karakterszínész. Menet közben egészen jó filmes deja vu érzések fogtak el, az A vágyak szigete egy kellemes, ámde véleményem szerint kissé átgondolatlan koncepciójú mozi lett. Olyan, amit akár újra is lehet nézni, s felfedezni a részleteket, figyelni arra, kinek milyen vágya teljesül – vagy nem.




75%



.

R2-D2 írta:

.
A vágyak szigete

Ez így azért nem volt rossz, a misztikum kellemes kis alapot adott az amúgy néha kifejezetten érdekes és tanulságos egyénenkénti történetszálaknak. A helyszín, a háttér baromi jó, s ha az ember nem gondolkodik közben azon, mit is lát, mi és miért is történik, tökre lehet élvezni. A színészekre sem lehet panaszom, Michael Peñát régóta bírom, és mellékszerepekben is feltűnik néhány ismert karakterszínész. Menet közben egészen jó filmes deja vu érzések fogtak el, az A vágyak szigete egy kellemes, ámde véleményem szerint kissé átgondolatlan koncepciójú mozi lett. Olyan, amit akár újra is lehet nézni, s felfedezni a részleteket, figyelni arra, kinek milyen vágya teljesül – vagy nem.

75%

A folytatást én is szívesen venném, de ennek az lehet a legnagyobb akadálya (a pénz mellett, bár a 7 milliós gyártási költségre a 13 milliós első hétvégi bevétel nem rossz, de nem is jó...), hogy a Blumhouse horror csinált belőle, hogy a sziget veszélyforrás. Azt a legnehezebb újraírni belőle, hiszen kívánság tényleg lehet 154-féle, amit az ember szeretne visszacsinálni az életében.

R2-D2 írta:

A dilis testvérpár bulijáról már ejtettem néhány szót, az még olyan elképzelhető volt, bár a sok statiszta szerepeltetésén is elgondolkodtam (minek annyi pasi és faszi, ha csak egyet-egyet dugunk meg).

Néha olyan aranyosan naív tudsz lenni az emberi gyarlóságot illetően ... Az egy dolog, hogy egy este sem csak egyet-egyet lehet megdugni, azon túl, hogy egyszerre sem (ld. orgiák), de az ilyen partik alapvető motivációjára azt tudom elképzelni, hogy önmagában is jó érzés végigtekinteni a "húspiacon", megadva a válogatás szabadságát, és azt az érzést, hogy ez a sok szép ember mind miattad van ott, és nem másért .

.

.





Idegpálya






Nem, bazzeg, nem… Senki nem megy ENNYIT bekötött szemmel százzal motoron, városban, forgalomban. Ezt még a nagy stuntriderek, még talán maga Mókus sem csinálná meg… Viszont a korrektség kedvéért meg kell jegyezzem, ha minden moziban csak ennyi lenne a hülyeségfaktor, a világ egy boldogabb hely lenne – már ami az éves filmtermést illeti.

Emlékeztek még a néhány évvel ezelőtti vizesvödör borogatós őrültségre, amikor a „hírességek” egymás kihívva, egymáson túllicitálva (és röhögve) öntögették magukra a vödör vizet a kamerák előtt, majd mindezt feltöltötték a netre? Vagy arra a komplett őrültségre, amiben legutóbb értelmes emberek telefonjukon Pokemon figurákat kerestek világszerte – közben néhányan nem törődve sem saját maguk, sem mások testi épségével? És milyen régi példák is már ezek (ez az írásom kb. három éve születőben van), mennyi hasonló eszement és életveszélyes ötlet söpört végig azóta a világhálón… azon a világhálón, ami az Idegpálya bemutatója óta is annyit változott már, hogy lassan ez a film is idejétmúlt és avíttnak tűnik. Hihetetlenül és egészségtelenül gyorsan fejlődik és változik a digitális világ, amihez az azt használók nem mindig képesek alkalmazkodni – és itt most nem arról beszélek, hogy az idősebbek nem tartanak lépést a technikával. Nem, sajnos pont az a baj, hogy az ebbe a közegbe születetteknek nincs meg az a szűrőjük, ami megóvná őket mindattól, ami ezzel az egésszel jár – s amit az Idegpálya roppant szórakoztató módon ábrázol. Nekem pedig, akinek szándékosan még okostelefonja sincs, néha biza furcsának tűnik a közösségi média ezen iszonyat térhódítása, néha nem értem az embereket (fiatalokat), mi szükségük van életük teljes kiteregetésére, s legfőképp hogy nem lehet mindenféle balfasz app nélkül élni…

Mindezt csak azért írtam, hogy egyértelmű legyen: a mai kor modern netes, okostelefonos, facebookos, appos világában én bizony – szándékosan – dinoszaurusz vagyok. Ehhez viszonyítva kell mindazt a sikert értékelni, amit az Idegpálya elért nálam: néhány apróságot – és azt a hajtépős motoros jelenetet – leszámítva három éve (és most is, az újrázáskor) úgy kaptam egy roppant friss, izgalmas pörgős és látványos filmet, hogy egyszerre sikerült élveznem a kor nekem idegen technikai vívmányait és kéjesen mosolyogtam azon a görbe tükrön, amit a film tart jelen társadalmunk elé. Mert bizony, az Idegpálya akár lehetne egy Black Mirror epizód is, tökéletesen beleillik a zseniális sorozat koncepciójába, az elmúlt évek pedig arról tettek bizonyságot, hogy bármilyen őrült feladatok tűnnek fel ebben a moziban, az élet és a valóság néha sokkal meglepőbb, megalázóbb, vagy épp viccesebb és veszélyesebb dolgokat tud produkálni. Elsőnek talán furának is tűnhet, hogy nem sokan beszélnek erről a filmről – nem tudom, közületek is hányan látták – de aztán simán lehet, hogy akaratán kívül kényes téma lett az egész, amiben annak a bizonyos tükörnek a képe nem tetszik az azt bámulóknak… és most sem a tükör a hibás.

Az Idegpálya egy 2012-es novella megfilmesítése, központi története pedig egy felelsz vagy mersz alapú játék (felelsz nélkül), amiben a résztvevők különféle őrült küldetéseket teljesítenek elsőször csak pénzért, majd az egyre nagyobb népszerűségért. A lájkok és a követések mindent uralnak, az élőben közvetített közösségi médiás próbatételek pedig egyre durvább és vakmerőbb feladatokat szülnek – aki a játékban részt vesz, szinte a telefonkamera előtt éli az életét, így rengeteg „támadási felületet” biztosít annak a nézőközönségnek, ami a következő kihívást írja elő neki. Rövid – rendkívül jól és ötletesen fényképezett – felvezető után azt vesszük észre, hogy főhősnőnk, Vee (Emma Roberts) némi önértékelési probléma miatt a játék részévé válik, s már rögtön az első  feladatánál belebotlik Ianba (Dave Franco), aki majd társa lesz ebben az őrült, pörgős, másfél órás tripben. Az egész film kb. egy nap/este alatt játszódik, Vee sikere lavinaszerűen söpör végig a közösségi médiában – ezzel amúgy egy tök jó és hiteles konfliktust generálva korábbi barátaival, valamint egy tök jó és hiteles személyiségváltozást idézve elő nála – mert tök emberinek tűnik minden reakció, amit ez a helyzet kiváltani képes a karakterből. Még másodszorra is abszolút bejöttek a feladatok, legyen az akár a „csókolj meg egy idegent”, vagy „próbáld fel a ruhát” –ról szó, más kérdés, hogy bizony én még nézőként sem vettem volna részt az egészben (nem is tudnék, ugye).

Aztán, ahogy egyre magasabb fordulatszámra kapcsolt a film, úgy jöttek a nekem is tetsző, vadabbnál vadabb ötletek – jól kifejezve amúgy az emberek, a nézők mohóságát az egyre veszélyesebb és kényesebb helyzetek látványára – és azt veszi észre az ember, hogy egy pillanatra nem engedi el a film. Remek húzás volt Iant kétes múlttal felruházni, mint ahogy a Madmaxes srácot, Ty-t (Colson Baker) is jó volt lebegtetni a végéig. Antagonistának alapban is tökéletes a srác (bár nekem amúgy is szimpi volt a punkos megjelenése ebben a csillivilli tech világban), de nagyon tetszett a dramaturgiának rá szabott része is: ebben a moziban nincsenek jók és rosszak, a játék minden résztvevője előbb-utóbb a játék (és a nézők) áldozatává, kvázi rabjává válik. Tetszett az is, ahogy a nagyobb pénzdíj és siker öngerjesztő spirálba rántja a szereplőket, a kezdeti qrva jó ártatlan és vicces szerepjátékok hogy alakulnak a film sebességével egyenesen arányosan pörgősebbé és érdekesebbé. 2016-ban még ugye nem tűnt föl, de most nagy örömmel néztem a 13 okom volt Alex Standall-jét (Miles Heizler) Tommy szerepében, no meg a Dark Webről is volt mostanra már némi fogalmam – köszönhetően mondjuk a Who I am című zseniális mozinak. Az Idegpálya önmagában is egy veszettül szórakoztató film, de a felszín alatt sokkal többet rejt, mint azt az alapból pörgős történet megmutat.

Mert gondoljunk csak bele, mennyire nem is vagyunk messze mindattól, ami itt szerepel. Az értékelések, csillagok, lájkok világában élünk, az emberek ingerküszöbe az egekben van, minden balesetnél, tragédiánál katasztrófaturisták tucatjai tolonganak – jobb esetben csak szörnyülködni, nézni, rosszabb esetben szelfizni. Olyan világban élünk, ahol a másoknak való megfelelési kényszer irányítja mindennapjainkat, e kényszernek kifejezési eszköze pedig mára már az elengedhetetlen okostelefon – ha pedig mindehhez még hozzávesszük a filmben egyelőre utópiának tűnő pénzkereseti lehetőséget, biztosak lehetünk benne, hogy ha valahol, valaki ezt, így leszervezhetné, pontosan ugyanígy történne minden. Vérre, megalázásra, viccre vágyó nézők és pénzért, hírnévért mindent megtenni hajlandó játékosokkal lenne tele a világ – az Idegpálya mélyebb (és kétségkívül negatív attitűdű) hozzáállásban tekinthető az elbutuló, közösségi médiától, okos kütyüktől függő beteg civilizáció kórképének is… és igen, ha nagy vargabetűvel ide kapcsolom mondjuk a Terminátor: Genisyst, rögtön máshogy is lehet látni ezt a világot. Persze, lehet, szimplán velem van baj, és csupán élvezni kellene a technikai vívmányokat, hozzájuk butulni és mindjárt szebb lenne minden.

Mindezek figyelembevételével én duplán is tudtam élvezni az Idegpályát: részben megtaláltam benne azt a kritikát, amit minden ilyen moziban keresek, részben pedig veszettül szórakoztam ebben a színes, pörgős másfél órában. A  történet és a remek/szimpatikus színészek mellett volt még ugyanis valami, ami megfogott – ez pedig a vizualitás. Nem is önmagában az a színes, de mégsem giccses képi világ, ami elénk tárul, bár az is nagyon jó és emlékezetes, hanem azok az apró trükkök, amivel magát a hálót, a közösségi médiás követést és kommunikációt ábrázolták. Ahogy a számítógép belsejéből tekintünk ki a szereplőre, ahogy a játékosokat online követjük, ahogy a telefonok „életre kelnek”, az mind szenzációs – írom ezt annak ellenére, hogy az utóbbi években több, képernyő tevékeny bevonásával játszódó mozit láttam már. Fura mód még a számomra alapból nem kedves zene is tetszett a filmben, valahogy ehhez a képi világhoz, ehhez a fiatalos, színes látványhoz minden dal, zene passzolt. S itt kell megjegyezzem, hogy ugye most lemezről néztem újra az egészet: a film hangzása még DVD-n is parádés – már kezdem azt hinni, hogy mindez az új cuccomnak köszönhető – kíváncsi lennék egy BD változatra (a kép ugyanis rendesen elmarad az elvárásoktól).

Ha az a roppant kínos, hatásvadász és idióta motoros kihívás nem lenne, nyugodt szívvel adnék rá többet is, de engem az ilyenek rendesen ki tudnak akasztani. Ezért marad az az értékelés, ami három éve is járt ennek a filmnek… hozzátéve, hogy qrva jó élmény volt ismét.




80%



.

R2-D2 írta:

.
Szárnyas fejvadász 2049



Ennek ellenére kifejezetten érdekelt a Blade Runner 2049. Részben persze a hype miatt, de eleve, mert ugye sci-fi, márpedig jómagam igyekszem az elérhető fantasztikus filmek túlnyomó többségét megnézni. Másrészről meg ugye Harrison Ford, az én kedvenc Han Solom, akit valami idióta kinyírt egy másik világban, és akit ki nem hagynék semmiért sem, ha tehetem – az már más kérdés, hogy két qrva órát kellett várni rá, hogy feltűnjön a filmben. Igyekeztem minél jobban ráhangolódni az egészre, minimálisra csökkenteni az elvárásaim – amiknek aztán végül is az lett a következménye, hogy még a saját mércémhez képest is meglepően zökkenőmentesen telt el a 2 óra 44 perc a moziban.

... önmagában a 2049 is egy túlnyújtott vizuális orgia, rengeteg felesleges és hatásvadász elemmel, kidolgozatlan karakterekkel, csak úgy megtörténő eseményekkel… mégis, most éreztem talán azt először, hogy működik a dolog. Látvány és hangulat szemszögéből mindenképp, a többit meg az esetében egyszerűen el kell felejteni. Egy csomó figura csak jön és megy, a legfőbb történetalakítók sincsenek kidolgozva, szimplán csak kilépnek a képből (Wallace???), mikor nincs rájuk szükség, teljesen légies az az istenített továbbgondolt sztori. Viszont a képi világ tényleg visz mindent, megértük azt, hogy egy filmet csak azért érdemes megnézni, csak attól jól érzed magad, mert tetszik, amit látsz. Még a sok idiótaság is látványosan van tálalva, legalábbis engem többször elvarázsoltak azok az ötletek, amiket egy mai sci-fitől elvárok.. A CGI korábbi szereplő beszarás, kenterbe veri Tarkint, Joi is például szenzációs ötlet, még ha igazából semmi értelme sincs, de pl. a replikáns születése is hasonló (még ha láttunk is ilyet már)… tényleg, Deckard nem lehet replikáns, mert ő megöregedett. De legyen akár a nagyváros, akár a pusztaság, akár sivatag, akár zárt szoba üvegfal mögött: minden borzasztóan erős hangulattal bír. Néhány jelenet kifejezetten hosszú és kitartott – ezúttal viszont élmény volt nézni a tájat, a környezetet, s kevésbé zavart a lassúság. Ez is egy művészfilm, egy roppant lassú, felületes sci-fi, de egyúttal egy baromi látványos mű is, ami pont elég ahhoz, hogy lehessen rá pozitívan emlékezni.

TOP 10 közelében sem lesz év végén nálam, de meglepő módon nem éreztem magam kényelmetlenül rajta.

75%

Az újranézés után az összkép nagyjából változatlan, talán csak annyi a különbség, hogy ezúttal sokkal unalmasabbnak és vontatottabnak tűnt az egész - a még mindig szenzációs vizualitás most teljesen agyonnyomta az amúgy nem túl acélos történetet. Nem zártam jobban a szívembe az egészet, pedig most direkt megnéztem előtte a három összekötő kisfilmet is... amiből úgy istenigazából továbbra sem derül ki, hogy miért gondolja valaki azt, hogy a replikánsok a túlélés zálogai, meg hogy a nagy áramszünetbe hogy lehet kipusztulni...

A 2049 egy teljesen feleslegesen istenített, rettentően vontatott sci-fi agymenés Villeneuve-től, amit akkor érdemes elővenni ha relaxálni és szép képeket akarsz látni. A BD képe ennek megfelelően gyönyörű, a hangjával meg úgy jártam, hogy a frissen összerakott rendszerem sem tudott mit kezdeni a Auro 3D 11.1-el... Sajnos az extrákon nincs magyar felirat, pedig istenbizony végignéztem volna őket - hátha találtam volna bennük kapaszkodót a mozihoz.

Így viszont inkább lefelé csúszik a múltkori értékelés, s nem is tudom, mikor lesz ezt kedvem legközelebb újra elővenni.


.

R2-D2 írta:

.
Holtpont




Azt a kérdést persze mindenképp fel kell tennünk, hogy volt-e létjogosultsága ennek, ilyen formában moziba kerülni. Nos, a helyzet az, hogy ilyen címmel talán valóban nem, de önmagában ennek a történetnek, ilyen hangulattal és ilyen képekkel mindenképp. Az új Holtpont ugyan valóban tartalmaz nyomokban Holtpont-elemeket (nevek, utalásokat), de istenigazából nem sok köze van a klasszikus műhöz: szerencsésebb lett volna csupán egy inspirációként tekinteni az eredeti filmre, nem pedig vállaltan remakelni, és akkor nem is lenne szükségszerű azzal párhuzamba állítani sem. Ugyanis ez az új mozi szinte mindent átértelmez a 91-es filmhez képest, a hajdani bankrablós történet helyett sokkal inkább egy globálisabb, spirituálisabb világ felé fordul – viszont azt hiszem, ez rendesen megfeküdte a nézők gyomrát.

Legvégére tettem, de a film talán legfontosabb és legjobban elismert/értékelt eleme a fényképezése: gyerekek, ezek a képek, amik itt vannak, azok egyszerűen lenyűgözőek. Beszarás, mennyire közel tudnak vinni minket ahhoz az őrülethez, amit a srácok művelnek, mennyire együtt tudunk élni a karakterekkel a veszélyekben – néha talán pont ez a túl közelség okoz némi hiteltelenséget (leginkább a mászásnál). De a gyönyörű képek – talán egyedüliként – nekem nem csak az extrémsportot szolgálják ki, hanem a természetvédelmet, a Föld Anya bámulatos szépségének bemutatását is. Nem csoda, hisz a stáb – a logikus zöld hátterek mellett – rengeteg valós helyszínen is forgatott, segítve ezzel a beleélhetőség érzését. Mindezek által valahol magasabb szintre is emelték az eredeti Holtpont filmet, de ezt csak azon keresztül sikerült megvalósítaniuk, hogy egyúttal ki is herélték azt. Elvették annak thriller/krimi jellegét, annak feszes történetét, helyette aktualizálták és felpörgették az eseményeket. A legeslegnagyobb baj az, hogy mindezt Holtpont cím alatt követték el … nehéz mindezt figyelmen kívül hagyni, de ha sikerül, szédítő élményben lehet részünk. Egy kétórás extrémsport klipben.


80%

Ez viszont harmadszorra is qrvára bejött. Talán tavaly néztem a gyerekekkel együtt, magyarul, s már akkor is felpiszkált, hogy ezt eredetiben is újra kéne nézni - nos, megtörtént. A film egyre jobban tetszik, így, hogy szinte teljesen el tudok vonatkoztatni az eredti Holtponttól, egy kegyetlenül látványos, hangulatos és pörgős spirituális adrenalinfilmet kapok, aminek egyetlenegy hibája van, a nevezett címe. Hogy a néző akarva-akaratlanul köti, viszonyítja valamihez...

Arról viszont már Xpressen írtam pár sort, hogy a több ezer forintért megvásárol BD lemez egy hatalmas átbaszás, egy minősíthetetlen szarkupac. Az ADS, mint kiadó sikeresen elcseszte a hangkeverést, a center is a jobb oldali frontból szól, szinte élvezhetetlen eredeti nyelven az egész. A rengeteg akcióhoz képest alig van háttér, az egész hangkép egy kalap szar.

Még szerencse, hogy a film jó - már csak azt nem tudom, hogy ha ezt megint újranézem, milyen formátumban tegyem. Elég hülyén néz ki, hogy ott a lemez a polcon, én meg letöltöm a filmet, ha anormális minőségben akarom élvezni. Nesze neked legális filmezés...


.

.




Álom doktor




Miután jómagam nem sokat tudok Stephen King írói munkásságáról – műveivel csak azok megfilmesítése kapcsán kerülök közelebbi kapcsolatba – így nem kicsit lepett meg, hogy az 1977-es (és 1980-ban, Kubrick által megfilmesített) A ragyogásnak az író 2013-ban írt egy folytatást, Álom doktor címmel. Sőt, mikor anno, a moziban először láttam ennek a bemutatóját, elsőre még arra is gondoltam – főképp a rengeteg hangulatkeltő, megidézett ikonikus jelenet kapcsán – hogy az Álom doktor nem más, mint az A ragyogás remake-je. Aztán persze rájöttem, hogy ez mégiscsak egy folytatás, az eredeti történet kisfiújának utóélete, aki a szállóban történtek után 30 évvel még mindig az események hatása alatt áll, démonait pedig alkoholba fojtva próbál boldogulni a világban. Szóval, bárki bármit mond, az Álom doktor – King másik klasszikusához, az Az-hoz hasonlóan – egy egyértelmű második fejezet, ráadásul nagyjából ugyanolyan intervallum is telik el a két történet között…

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy bár sosem voltam igazán A ragyogás rajongó, előző nap megnéztem Kubrick filmjét is. Túlságosan nem akarok most abba belemenni, de most sem fogott meg igazán az az alkotás, számomra egy nagy katyvasz az egész, sok szempontból érthetetlen és értelmezhetetlen történet – viszont azok az ikonikus felvételek, amiket annyiszor megidéztek már más filmekben, azok most is működtek. Hangulatteremtésben, beállításokban, egyes jeleneteiben kétségkívül emlékezetes egy film, de megvannak vele a saját problémáim – különös tekintettel a „tüsszenteni készülő” késes anyára    – amik Kubrick stílusával keveredve zavarba ejtő elegyet alkottak, s amire ráadásul képtelen vagyok elfogadni a ráaggatott címkéket, miszerint minden idők legjobb horrorja és ilyenek. A másik dolog az Álom doktor kapcsán, hogy akaratomon kívül a 3 órás rendezői változathoz volt szerencsém: nem tudom konkrétan (annyira nem néztem utána) mik a változások a 2 és fél órás mozi változathoz képest, de ez, így, ilyen mixben számomra egy nagy kerek egészet alkotott az A ragyogással. Remekül kiegészítette azt, nagyon jól állt neki, hogy temérdek jelenet, karakter, helyszín visszaköszönt benne – de különösképp az, hogy az első epizód címét adó ragyogás (ami abban amúgy alá volt rendelve Nicholson elmebajának) végre teljes fényében tündökölt és értelmet nyert.

Dan Torrence (Ewan McGregor) évek óta próbálja elrejteni a világ és maga előtt mindazon telepatikus képességeit, amit 30 éve fedezett fel a Szépkilátás Hotelben (apropó, ha az a gonosz háza, akkor a teltházas időkben hogyhogy nem történt semmi az ott megszálló vendégekkel??). A múltja, a kádból kilépő aszott, meztelen öregasszony (King-fóbia, ld. még az Az 2 meztelenül futkosó öregasszonya), a folyosón álló két kislány, a lift előtti vérzuhatag azonban nem engedi, látomásaira részben az alkohol jelenti a megoldást, részben meg a rendszeresen feltűnő ex néger szakács, Hallorann szelleme, aki módszeresen megtanítja neki, hogyan is kell a démonokat dobozokba zárni saját elménkben (ld. még Dean Winchester, Odaát). Itt kell megjegyezzek egy nagyon fontos dolgot, ami számomra az első percektől a pozitív tartományban tartotta a filmet: már az is qrva jó volt, hogy Hallorann karaktere is szinte kiköpött olyan, mintha az első filmből jött volna ide, de az hogy a flashbackek miatt gyakorlatilag egy csomó jelenetet újraforgattak az első rész alapján úgy, hogy az ember csak bámul a mostani karakterek hasonlóságán, az bámulatos. Akárki csinálta a castingot, zseniális megoldást talált, mint a késes anyára, mint Hallorannra, mind az ifjú Dannyre – ha nem látom előző nap az A ragyogást, talán fel sem tűnt volna, hogy nem a régi színészek jelenetei vannak bevágva (amúgy, Wendy esetében egészen üdvözítő volt ez a váltás). Szóval, Danny vegetál, vedel, a lelkiismerete maga Hallorann, és valahogy elkerül New Hamsphire-be, ahol új életet kezd. Eljár agy AAA klubba, barátra tesz szert, sőt elnyomott ragyogása ellenére üzeneteket fog egy titkos valakitől. Kifejezetten jó és hangulatos szakasz ez az egész – a rengeteg emlékképpel, szellemmel tök jól hozzákapcsolja a filmet az előzményéhez, ugyanakkor tök jó kórképet is ad arról, mi történik akkor egy gyerekkel, ha nem segítenek neki feldolgozni egy gyerekkori traumát, illetve ha kénytelen elrejteni egy fura tulajdonságát (olyan mutáns szerűt – jó kis X-men lehetett volna Dannyből).

Mint ahogy a történet új szereplőjéből, a tini Abraból is (Kyliegh Curran): a kis néger csaj lesz az, aki a saját, hatalmas erejű ragyogását felhasználva kapcsolatba lép Dannyvel – s aki felfedezi, hogy a világban élnek olyan, ember formájú lények, kvázi életerő vámpírok, akik a ragyogásban erős gyerekek szuflájából táplálkozva nyerik energiájukat. Igen, rögtön adja magát a párhuzam az Életerő című filmmel, de ez a párhuzam kétlem, hogy oly sok embernek beugrott volna… a lényeg, hogy az Álom doktor egy hárompólusú mozivá válik, amiben Abra, Danny és a vámpírcsapat szálát követhetjük nyomon – természetesen tudva és várva, hogy a három szál a végére összeér. Nekem – lassúsága ellenére – qrvára tetszett ez a szakasz is, részben mert végre 30 évvel később értemet kap maga a ragyogás, illetve mert ez a „Menj ki a fejemből” dolog mindig is a kedvenceim közé tartozott (X-men, Jedik, Odaát, stb…). A Kalapos Rose nevű karakter (Rebecca Fergusson) például egészen szenzációs, tipikusan az a figura, aki úgy unszimpatikus, úgy kívánod a halálát, hogy közben valahol bírod a csajt. Nagyon szépen építkezik a történet, apróbb elmeharcokkal, érdekes és látványos elemekkel, remek karakterekkel, s végre egy film, amiben nem veszel el nézőként, mikor valakinek az elméjében jársz. Annyira jó volt, hogy szinte minden mozdulaton, percen érezni lehetett a kötődést a múlthoz, az A ragyogáshoz, hogy nagyon sokszor éreztem, hogy ilyet láttam már máshol – de végig sikerült Mike Flanagan rendezőnek olyan szinten kordában tartani az eseményeket, hogy egyszer sem éreztem én koppintásnak és feleslegesnek a megidézett jelenetet és hangulatot.

És ez hatványozottan igaz a fináléra is. Olvastam, hogy a rendező túlságosan is lemásolta az A ragyogás képsorait, hogy saját rajongásából eredően szinte újraforgatta az első filmet – de emberek, ez ettől lesz igazán qrva jó!! Ahogy a felnőtt Danny felébreszti a házat, ahogy benéz a szétvert ajtón, ahogy találkozik a pultossal, ahogy neki is lemossák a ruháját, az nemcsak hogy egy óriási nosztalgiabomba, hanem egyszerűen szenzációs! Én a végjáték majd’ minden percét maradéktalanul élveztem, kéjes vigyorral jártam be újra a helyiségeket és találkoztam újra mindenkivel. Ahogy az Álom doktor (jó, ez a név kicsit ecebócán lett elmagyarázva) összeköti a múltat a jelennel, az beszarás, ahogy a Torrence család kálváriájának a köre bezárult, az nagyon jó lett. Végre értelmet nyer egy csomó minden (mondjuk az első film fényképe pont nem), a Szépkilátás Hotel meg ugye eleve egy olyan ikonikus helyszín, amiben barangolni alapból egy élmény. Az egész filmen végigvonuló misztikus vonal itt vált át abba a lightos horrorba, amit vártunk, és amit már láttunk (jump scare nélkül!!), és számomra a kissé idióta első filmet is új szintre emeli.

Persze, lehet azt mondani, hogy az ok nélküli őrület jobb és félelmetesebb, mint testet és nevet adni a fenyegetésnek, lehet azt mondani, hogy Flanagan csupán Kubrick képeit és helyszíneit felhasználva tudott hatásos atmoszférát teremteni – de kit érdekel. Ez, így, ilyen megoldásban qrva jól működött, és még mielőtt idáig elértünk, volt egy kis dráma is (jó, azért az nagyvonalú volt, ahogy Abra kezelte saját veszteségeit), a Hotel eseményei pedig messze túlmutatnak a fan service fogalmán: értelmet adnak majdnem mindennek, amit két film alatt láttunk. Mert azt azért hozzá kell tegyem, hogy tuti, nekem azért jött ez be most annyira, mert folyamatában láttam a sztorit, hogy közvetlenül előtte láttam Kubrick filmjét is (van, hogy az ilyesmi pont fordítva sül el): az Álom doktor minden percén éreztem az aprólékos odafigyelést, az illeszkedés mértani pontosságát. Hogy van gazdája a filmnek, van mögötte koncepció, hogy végre valaki tudta, mi is volt az előzmény és nem abban bízott, hogy a hülye néző úgyse emlékszik semmire. A koncepció győzött, az Álom doktor pedig számomra egy nagyszerű mozi lett – a maga három órás játékidejével együtt.

Néhol talán tényleg lehetett volna feszesebb, Danny alkoholizmusából és az AAA-ból számomra kevesebb is elég lett volna, valamint néhány korábban felvetett kérdés a házzal és annak szellemeivel kapcsolatban még mindig megválaszolatlan, no meg de bárcsak minden King film ilyen lenne…





80%




.

.




Narcos: Mexico S2





Még mindig nem tartunk a drogháborúnál és még mindig nem értünk el időben Peña ügynökhöz, aki a harmadik évad végén autóból bámulja a határ túloldalát – nem, mert még mindig Felix Gallardot kergetjük, aki nagyon kihúzta a gyufát az akkoriban igencsak gyerekcipőben járó DEA ügynökeinél. Igen, azoknál a fickóknál, akik az előző évad végén Bosszúállók módjára átruccannak Mexikóba, letartóztatni és/vagy likvidálni mindazokat, akik aktívan részt vettek az előző évad gyilkosságában…

Bármennyire is szeretem, szerettem én ezt az egészet, ez az évad nagyon nyögvenyelősen csúszott csak le a torkomon. Már az Escobar nélküli Narcos sem volt az igazi, de eddig még mindig volt egy történeti szál, volt néhány olyan erős karakter, ami többé-kevésbé pótolni tudta a Wagner Moura hiánya miatti űrt – itt, a második mexikói évadban olyannyira hiányzott mindez, hogy sajna azt kell mondjam, ez volt az eddigi 5 évad közül messze a leggyengébb. Hogy jobban érzékeltessem, ez kb. úgy viszonyul magához az egész Narcos kalandhoz, a korábbi (főleg az első kettő) évadokhoz, mint az a jelenet, amikor is Felix próbál Pacho fölé nőni az évad közepén: abban a szcénában válik egyértelművé, hogy ő, és szinte az egész mexikói droghálózat milyen súlytalan is a kolumbiaihoz képest – nos, pontosan ezt éreztem az évadok viszonyításában is. Ez a N:M S2 lehet, hogy önmagában egy tényleg érdekes és tanulságos kis törióra a kartellek kialakulásáról, de korábbi önmagához képest rendkívül latymatag és unalmas – köszönhető pedig mindez annak, hogy egyszerűen nincs karaktere, nincs egyetlen egy karizmatikus figurája már a sorozatnak. Mert abból Felix Gallardoból, aki mindezt hivatott lett volna betölteni, ebben az évadban egy szerencsétlen, tutyimutyi faszt csináltak, aki saját egóját hajszolva nyilvánvaló baromságokat csinál, akiről közben végtelenül nehéz lesz elhinni, hogy ő alapította meg azt a bizonyos mexikói drogbizniszt.

Ugye, az előző évad végén Mexikóba érkezik egy DEA különítmény, bizonyos Walt Breslin (Scoot McNairy) vezetésével, akiknek feltett szándéka, hogy felkutatják mindazokat, akik társuk haláláért felelősek. Természetesen az első számú célpont maga Gallardo, de azért voltak abban a házban még mások is – orvos, katonatiszt, rendőr, stb… az évad első pár epizódja – ezen a szálon – egy Münchenhez hasonló dramaturgiájú macska-egér játék. Ez alapban akár tök izgalmas is lehetne, ha az ebben részt vevő sakkfigurák bármi nemű érdeklődést képesek lennének kiváltani a nézőben. Sajnos azonban ez nincs így: sem a bűnös „áldozatokban”, sem az őket elkapó csapat tagjaiban nincs az égadta egy világon semmi, ami miatt különleges lenne a szakasz. Sőt, Walton kívül az elfogó brigád tagjairól semmit nem is lehet megtudni (még később sem), így elég nehéz érzelmileg kötődni hozzájuk, még akkor is, ha az ember úgy gondolja, igazságot szolgáltatnak. Ez a fura érzés aztán megmarad az egész évadon keresztül, sőt, ahogy Walt egyre inkább betegesen mániás lesz, ahogy Kikihez hasonlóan beleőrül Felix elkapásának terhébe, úgy sikerül eltávolodni az ún. jó oldalon álló figurák döntő többségétől. Egyébként én meg voltam róla győződve, hogy Walt Breslin valós figura, de most néztem utána: ő csupán a sorozat dramatizálása miatt került bele a történetbe – lehet, épp pont ez volt a baj.

Mindenestre a N:M S2 egyik csapásiránya tehát az ügynökök harca a drogkereskedőkkel és a végtelenül korrupt mexikói hatóságokkal – emlékezzünk csak, akinek pont el kellett volna kapnia Gallardot, az már a Cingár zsebében van. Vannak természetesen ennek a szálnak is érdekes és jó elemei, például a repülős átcseszés az kifejezetten tetszett – csak ha ugye Walt nem igazi, az emberben utólag felmerül a kérdés, mi a kitaláció még, tényleg így történt-e minden, vagy csak egy illúzió az egész. De jó volt a másik repülős ügy is, annak minden tragédiájával együtt, mint ahogy tetszett az ez évadban főleg Walthoz kapcsolódó Acosta sztorija is, szintén annak minden tragédiájával együtt. S ha már nála tartunk, fura, de ő pl. toronymagasan jobb, erősebb karakter volt, mint bárki az ügynökcsapatból…

A Narcos: Mexico S2 fő története természetesen Felix Gallardo (Diego Luna) vesszőfutása. Az talán nem titok, hogy hol fogja ő végezni, ezért talán nem spoiler: ahogy az első két évad Escobar elfogására volt felhúzva, ez a két évad Gallardo börtönbe juttatására fókuszál – mindeközben viszont elveszi a karaktertől mindazt a tekintélyt, ami miatt akár a valóságban, akár a sztoriban oly’ félelmetes hírnévre tehetett volna szert. Mert mit is látunk? Az első epizódban, Felix 50-ik szülinapi buliján már rögtön egy akkora pofonba szalad bele, ami a nézőben rendesen kétségeket ébreszt a faszi hatalmáról, tehetségéről és tekintélyével kapcsoltban: az a bizonyos Pacho, aki a Cali Kartell egyik legjobb figurája, rendesen helye teszi Félixet, s már-már demoralizáló vereséget mér rá. Ez az első, még csak apró alkalom egyébként mindannak igazolására (elég hamar), amit fentebb írtam: az itteni kolumbiai-mexikói erőviszonyok hűen tükrözik a sorozat évadjait is, s itt kell megjegyezzem azt is, mennyire szembetűnő, hogy Pacho milyen erős karakter is a többiekhez képest – pedig aztán már ő is elmaradt anno Escobartól. Mindegy, Felix szembesül azzal, hogy bármennyire is szeretné, nem lesz egyelőre minden idők legnagyobb és legbefolyásosabb drogvezére – innentől pedig szinte rossz nézni, ahogy szinte minden összeomlik körülötte. Oké, nem is lenne az a cél, hogy nézőként annyira azonosuljunk vele, vagy szurkoljunk neki, de valahogy én úgy voltam vele, hogy – és ez lehet, picit Diego Luna kisugárzásán is múlik – ez a faszi eddig messze nem volt annyira ellenszenves, kegyetlen, utálnivaló antagonista, mint azt esetleg a történelemből betöltött szerepe alapján várni lehetett volna. Ez aztán majd csak a végére fog változni, de addig szabályosan fáj nézni, hogy folyik ki a keze közül – a saját hülyeségei miatt – szinte minden, hogyan nőnek fejére saját szervezete, illetve hogy borul körülötte a politikai háttér.

Mert azért az ugye mindenkinek megvan – aki eddig nézte a sorit és/vagy olvasott minket – hogy a Narcos nem csak egy drogtörténet, hanem egy megdöbbentő politikai, társadalmi tabló is a nyolcvanas évek Kolumbiai, Mexikói hatalmi viszonyairól, arról a szinte elképzelhetetlen szintű korrupcióról, ami átszőtte az egész társadalmat. Ez az évad ebben egyébként felveszi a versenyt az előzőekkel, a csúcs egyértelműen a 88-as választások bemutatása volt, de alapban is megdöbbentő, hogy egy drogvezér katonai (!!!) kísérettel furikázik az országban. És simán ide vehetem a területenként (itt még plázáknak hívott későbbi kartellek) kilóra megvett rendőrséget, vagy azokat a kormánytagokat, akik tényleg mindent elfogadtak a saját győzelmük érdekében. Szinte hihetetlen, hogy a komplett kormány – jó pénzért, no meg némi választási csalásért – kvázi támogatta az egész szállítást, hogy gyakorlatilag azon múlt a „kereskedők” sikere, hogy milyen magas pozícióba tudták bevásárolni magukat. És innen nézve abszolút nem fura, hogy 70 tonna!!! kokót simán el lehet hozni Kolumbiából Mexikóba repülőn (az USA-ba szállítás már más tészta, de arra is láttunk már épp elég filmet) a nélkül, hogy bárki kérdezett volna valamit…

Üde színfoltja ugyanakkor a sorozatnak a plázák világa, egész jól fel van vezetve a jövő (már ha jól gondolom, hogy mi jön ez után), hogyan és miért esett négy darabra Gallardo birodalma – a pici bibi csupán az, hogy ez is maximum érdekes volt, de nem érdekfeszítő. Ráadásul – ugyan lehet, ez csak az én hibám – a sok beatles frizurás mexikói fickó sokáig tökugyanolyannak tűnt nekem, sokszor nem is tudtam, ki milyen területet képvisel, s ki miért háborúzik a másikkal. Nagyon sok idő kellett, míg úgy gond nélkül képes voltam különbséget tenni a sinolaiak és a tijuanaiak között. Az alagútásás mondjuk király volt, ebből is láttunk már későbbi időszakból más filmekben példákat – de megmosolyogtató, hogy volt ötlet bemutatni azok születését. Amúgy nem rosszak a srácok, ebbe a latymatagabb évadba tök jól beleillenek… csak hát ugye volt már korábban négy, karakteresebb szezon – apropó, ahogy már amúgy említettem is: a N:M S2 csúcspontjai épp ebből kifolyólag azok a jelenetek voltak, amikor az ezzel párhuzamosan játszódó Narcos S3-ból teszi tiszteletét valaki ebben a soriban. Mint pl. Salcedo…

Összességében azt kell mondjam, hogy ugyan nem volt rossz ez az évad sem, de sem drámaiságában, sem kegyetlenségében, sem izgalmasságában nem közelíti meg elődeit. Olyan langyosnak éreztem, aminek a végére már tökmindegy volt, elkapják-e Gallardot, vagy sem.





70%




.

R2-D2 írta:

Narcos: Mexico S2

Bármennyire is szeretem, szerettem én ezt az egészet, ez az évad nagyon nyögvenyelősen csúszott csak le a torkomon. Már az Escobar nélküli Narcos sem volt az igazi, de eddig még mindig volt egy történeti szál, volt néhány olyan erős karakter, ami többé-kevésbé pótolni tudta a Wagner Moura hiánya miatti űrt – itt, a második mexikói évadban olyannyira hiányzott mindez, hogy sajna azt kell mondjam, ez volt az eddigi 5 évad közül messze a leggyengébb. Hogy jobban érzékeltessem, ez kb. úgy viszonyul magához az egész Narcos kalandhoz, a korábbi (főleg az első kettő) évadokhoz, mint az a jelenet, amikor is Felix próbál Pacho fölé nőni az évad közepén: abban a szcénában válik egyértelművé, hogy ő, és szinte az egész mexikói droghálózat milyen súlytalan is a kolumbiaihoz képest – nos, pontosan ezt éreztem az évadok viszonyításában is.

70%

Nagyjából az ilyen írásokra szoktad azt mondani, hogy "Nem csináltál kedvet hozzá..."   .

De azért majd igyekszem sorra keríteni ezt is; Lunát is általában bírom, de McNairy-t a Halt & Catch Fire óta különösen.

.

R2-D2 írta:

.
Élesítve

Nekem fontos az, hogy ne csak egy csúcsra járatott akcióorgiát nézzek a képernyőn, amiben időnként a fejemet fogom a történet gigantikus logikátlanságain és bakijain, hanem valami épkézláb, esetleg csavaros történtet lássak, ahol a rejtélyeknek súlya van, ahol a meglepetések nem egy bűvészkalapból vannak előrángatva a nyuszi mellől. Bármennyire is hihetetlen, bármennyire is máshogy jött le ez a hangosabb többségtől, én az Unlockedtől pontosan ezt kaptam, egy izgalmas, pörgős, de szórakoztató kémfilmet, nem annyira idiótát, mint mondjuk egy Kingsman vagy Bond mozi, amiben az akciók nagy része is szépen megmarad a fizika határain belül – és nem úgy, mint pl. néhány fentebb említett műalkotásban. Aztán az meg, hogy ez is elbírt volna jóval több karakterrajzot, hogy a CIA főnöke nem lehet ennyire idióta, meg hogy nem mentes a hollywoodi gyerekbetegségektől, azt nem vitatom. De ha már nem robbantják fel benn a fél várost, én már örülni tudok…


80%

Esküszöm, nem emlékeztem arra a monológra, amit Michael Douglas karaktere nyomott a végén szándékairól, de most, a jelenlegi koronavírusos helyzetben borzongatóan aktuális (is lehet) mindaz, ami miatt a filmben történő biológiai támadást elindították - volna. Nem először járok már úgy, hogy valami pont akkor kerül - ez esetben újra - a látókörömbe, amikor épp hasonló történik a világban, de ezen most azért meglepődtem... még ha nyilvánvalóan kell hozzá összeesküvés-elméletre való fogékonyság is.

Maga a mozi másodjára is tök bejött, maradok a kémfilm, akció beütéssel zsáner elnevezésnél, kortársaihoz képest továbbra is átgondoltabbnak és hitelesebbnek tartom. Két év távlatában ráadásul képes volt újat is nyújtani, főleg a fentebb említett szándék tekintetében - soha rosszabb kémfilmet.


.

.





Richard Jewell balladája




1996. július 27-én az atlantai olimpián a Centennial Olympic Parkban csőbomba robbant, amely 2 embert megölt és 111-et megsebesített. A robbantással első körben egy bizonyos Richard Jewell nevű biztonsági őrt gyanúsítottak, pont azt az embert – és pont azért – aki megtalálta a robbanóanyaggal teli hátizsákot, s aki miatt „csak” kettő halálos áldozata lett az eseménynek. Az ő története ez a mozi, Clint Eastwood újabb nagyszerű alkotása, ami egy 1997-es újságcikken, az Amerikai rémálmon, valamint egy 2019-es könyvön, a The Suspect: An Olympic Bombing, the FBI, the Media, and Richard Jewell, the Man Caught in the Middle-on alapul. Eastwood a tőle megszokott profizmussal, kritikával és érzékenységgel karol föl ismét egy hőst, akit meghurcolt az idióta amerikai rendszer és hatóság, és szolgáltat a maga szarkasztikus módján igazságot az egyszerű embernek.

Maga a cím magyarul egyébként akkor nyer igazán értelmet, ha azt tudjuk, hogy a jóember 2007-ben meghalt – a ballada akkor válik igazán értelmezhetővé, ha tudjuk, hogy ez az egész némileg egy memento is a szerencsétlen fickónak, akinek szinte teljesen tönkretették az életét pár nap alatt. Ma amúgy még durvább lehetne az egész, mert gondoljatok csak bele: csináltok valami jót, de valamiért a média és a hatóságok kitalálják, hogy az a jó mégsem úgy volt, sőt inkább rossz volt – a mai világban pillanatok alatt a negatív kommentek és hírek célkeresztjébe kerülnétek ártatlanul. 1996-ban még kellett ehhez egy erős, szenzációhajhász média, ami el tudta juttatni az üzenetet a lakosokhoz, ma már a közösségi hálón mindez sokkal gyorsabban, ellenőrizetlenebbül és durvábban lezajlódna – Richard Jewelt a mai világban bizony sokkal gyorsabban keresztre feszítenék, mint 24 évvel ezelőtt. És nem vagyok benn biztos, hogy ma a megváltás és az ártatlanság bizonyítása elérné azt az ingerküszöböt, hogy ugyanúgy tudatosuljon az emberekben annak ténye, mint a bűn gyanúja… e tekintetben még szerencséje is volt a kis pufóknak, hogy akkor volt ez az egész, nem ma.

Természetesen az első és legnyilvánvalóbb kapcsolódási pont ehhez a filmhez Eastwood hárommal ezelőtti filmje, a Sully. Valamilyen szinten az A párizsi vonat is, de mivel ez is inkább egyszemélyes filmnek tekinthető, én mindenképp a pilótát állítanám párhuzamba Jewell karakterével. A két figura esete kísértetiesen hasonlít, nem is értem, hogy lehet egy rendszer annyira balfék, hogy a saját hibáiból nem tanulva, többször is simán meghurcolja saját nemzeti hőseit, esetünkben csupán rosszindulatra és szenzációra alapozva. A Richard Jewell balladája ugyanakkor kicsit messzebbről indít, Eastwood különös gondot fordított most arra, hogy hősét kvázi árnyalja kicsit annak múltjával és jellemével: a pufi, totál teszefoszának és szerencsétlennek tűnő Jewell korábbi munkahelyei a figura gyámoltalanságának érzésére erősítenek rá, egyúttal pedig kis mértékben görbe tükröt is mutat az FBI profilkép imidzsének. Mert a  magányos, anyjánál élő, fehér, hőskomplexusban szenvedő férfi, aki rendőr akart lenni, de túl komolyan vette a munkáját, lehet ugyan a bűnüldöző szervek elsőszámú célpontja, de a rendező mesteri ábrázolásának hála az első perctől a nézők kegyeibe férkőzik, s bár néha tényleg idegesítő, amit tesz, ahogy beszél, és ahogy gondolkodik, egy pillanatra sem érzi az ember azt, hogy túl sok, amit csinál. A kb. fél órás felvezetésben nagy ugrásokkal megismerjük Radar urat (Jewell), ahogy először raktáros egy cégnél, majd iskolai rendészként túl szigorú a koleszosokkal (amúgy tök jogosan). Ha úgy érzitek majd nézés közben – ahogy amúgy én is éreztem – hogy mindez felesleges időhúzás, akkor gondoljatok arra, hogy mindkét helyszínnek fontos szerepe lesz később, a robbantás után: mindkét karakter, akivel Jewell (Paul Walter Hauser) összefut, a maga módján alakítja a figura vesszőfutását – ki így, ki úgy. Az 1996-os események aztán már rendesen peregnek, az ominózus eset, a robbanás pedig dramaturgiájában eszméletlenül jól sikerült: még akkor is működik, ha tudod, mi fog történni, de némi információhiányban az egész jelenet még hatásosabb. Tök jó együtt „fújtatni” a főhőssel, a korábbi, azonosulásra alkalmas jellemrajz miatt tök jó átélni, hogy órák alatt a nemzet hősévé válsz – és majd tök nagy megdöbbenés is lesz a magasból a mélybe esni vele együtt.

Ehhez pedig csupán egy végtelenül unszimpatikus, baca picsa és egy idióta FBI ügynök áldásos tevékenysége kell. Kezdjük előbbivel: Kathy Scruggs (Olivia Wilde) mindent megtestesít, amit ma negatív sztereotípiaként a szenzációhajhász újságírókról feltételez az ember. Egyes írásokban éri az a vád Eastwoodot, hogy túlságosan is negatív színben tünteti föl a nőt, aki ráadásul halála miatt szintén képtelen megvédeni magát, az én szememben viszont Scruggs a komplett médiát képviseli egy személyben, Eastwood kritikája pedig nem is elsősorban róla, neki szól, hanem az egész szakmájának – e szempontból pedig mindegy, hogy a nő az információért hajlandó volt-e szexre, vagy sem. Magam részéről ma sem tartom sokkal többre az újságírókat – tisztelet a kivételnek – csak ma már más törésvonalak mellett teszik ugyanazon dolgokat: a világ nem változott, s nem hogy jobb hely lett volna, hanem inkább elbaszottabb. Az FBI szerepe már kicsit más tészta: valahogy a nézőben sokkal nagyobb csalódást képes okozni egy ennyire töketlen és rosszindulatú banda, ami itt is szerepel. Mert oké, hogy sok mindent lehet hallani velük, róluk (és a CIA-val) kapcsolatban, de így, testközelből végignézni gyakorlatilag egy sikertelenül kivitelezett ’56-os koncepciós pert, az végtelenül szomorú. Igen, más környezetben és korban az A tanú lenne a Richard Jewell balladája társfilmje, ott éreztem még ennyire unszimpatikusnak a hatalom módszereit és szándékát az ártatlan kisember meghurcolásának ügyében.

Persze az, hogy mindez így átjöhessen, nem lehetne Eastwood zsenije nélkül: ahogy Jewellből az elején sugárzik a rendbe és rendszerbe vetett feltétlen hit és szeretet, ahogy aztán ez később az ő karakterén keresztül mérhetetlen csalódássá formálódik, az meghatározó a mozi egészét tekintve. Mert a rendező nem csak vaktában lövöldözik és szidja – amúgy jogosan – itt és most az FBI-t, hanem átéljük a főhőse által azt, milyen is csalódni valamiben, amiben eddig bíztunk. Sokkal személyesebb és megrázóbb ez így, alapból is mindig könnyű egy meghurcolt ártatlan kisember mellé állni, de ha azt a kisembert még ráadásul az a rendszer hagyja cserben, amihez ő épp tartozni akar, akkor sokkal mélyebb kapcsolat az egész. Az újságírónőt, a médiát szimplán utálni lehet a moziban, de az FBI-ban csalódni is lehet, ez által pedig olyan érzelmi szintre jutunk el Jewell történetében, ami messze túlmutat a kritikán. Hiszen ez a szerencsétlen – mert annak ellenére, hogy a magához való esze igenis megvolt, egész az utolsó percig annak tűnt – még akkor is segíteni akart a saját maga ellen indított vizsgálatban, amikor ügyvédje már mindezt kifejezetten megtiltotta neki.

S ha már ügyvéd. Eddig nem ejtettem szót Jewell legfőbb partneréről, Bryantről (Sam Rockwell) a filmben, aki az elején még kissé Saulosan kezeli a dolgokat, de a végére igazi mentorként és vezéregyéniségként áll Jewell mellett. Annyira talán nem is új keletű az ő figurája, láttunk már máshol hasonló képességű és habitusú „zugügyvédet”, de ahogy Jewell, úgy Bryant is tök jól fel van építve, honnan és hova jutott, és miért is áll Jewell mellé… egész sor remek dramaturgiájú jelenet kapcsolódik kettőjükhöz, ha meg még ideveszem Jewell anyut, még jobb, színesebb és érdekesebb a kép. Mondjuk ezen szerep alapján én Kathy Batest nem jelöltem volna Oscarra, de a világon meglepődő, fia ártatlanságában hívő anya karakterét nagyon jól hozza. Olyan tök szerethető az egész kompánia, rajtuk keresztül meg az egész mozi – az meg, hogy úgy mellékesen az öreg rendező az ő jól megszokott stílusában és módján megint csak beszól az általa kritizálni szándékozott közegnek, hab a tortán. Megint talált egy kisembert, akiből hőst tudott csinálni, s noha ebben a filmjében nincs rasszizmus és egyházellenesség (amúgy a Sullyban sem volt), attól ez még nekem tök bejött: lassan hömpölygő mozi, icipicit talán hosszabb is a kelleténél, de ízig-vérig Eastwoodos. Meg megint megtudtam a történelem egy kis szeletéről valamit, amit átéltem ugyan, de tök nem emlékeztem már rá.





80%



.

R2-D2 írta:

.
Richard Jewell balladája

Olyan tök szerethető az egész kompánia, rajtuk keresztül meg az egész mozi – az meg, hogy úgy mellékesen az öreg rendező az ő jól megszokott stílusában és módján megint csak beszól az általa kritizálni szándékozott közegnek, hab a tortán. Megint talált egy kisembert, akiből hőst tudott csinálni, s noha ebben a filmjében nincs rasszizmus és egyházellenesség (amúgy a Sullyban sem volt), attól ez még nekem tök bejött: lassan hömpölygő mozi, icipicit talán hosszabb is a kelleténél, de ízig-vérig Eastwoodos. Meg megint megtudtam a történelem egy kis szeletéről valamit, amit átéltem ugyan, de tök nem emlékeztem már rá.

80%

Köszi, jegyzem.
Az Oscar idején még eszemben volt, hogy a Mule-lal együtt ezt is megnézem, aztán elmaradt.

.

.





A bankár (1989)





Biztos ti is voltatok már úgy, hogy valamikor rég – mondjuk a múlt évezredben – láttatok valamit, valami filmet, amiből csupán kósza emlékfoszlányok maradtak meg. Néha nekem is sikerül egyre halványuló emlékeim közül előásnom képeket rég elfeledett filmekről, s tök örülök, ha valahogy rájövök, mi is volt a film címe, s ha valahol meg tudom nézni azt. Azt már megtanultam, hogy az esetlegesen kellemes emlékek idővel misztikus ködbe tudnak burkolódzni, s hogy az évtizedekkel későbbi újranézés nem egy esetben rendesen csalódást tud okozni – de valahol mindig bízik benne az ember (feleslegesen), hogy újra megkapja azt az élményt, amit akkor (esetünkben 30 évvel korábban) kapott. Nos, nem árulok el olyan nagy titkot, ez az A bankárnál nagyon nem jött be – azt ugyan vártam, hogy a retro érzés rá fog telepedni a filmre, de hogy azon túl is pocsék legyen, arra nem számítottam… különösen az ominózus emlékképeim alapján.

S hogy mi ez a jelenet? Hát az, hogy egy félmeztelen, kisportolt fickó, kifestett arccal egy nyílpuskával vadászik valakire egy erdőben. Ennyi. Ennyiből kellett összerakni, mi is ez az egész, így talán nem is csoda, hogy nagyon sokáig az A vadász címmel kutattam a film után: sem színészre, sem rendezőre, sem bemutató időpontjára nem emlékeztem – mígnem egyszer csak szembejött velem az ominózus kép a kifestett, félmeztelen faszival. Naná, hogy megörültem, s hogy szinte rögtön meg is néztem: a mozi 92 perces játékideje ráadásul pont megfelelt egy rövid, éjszakai mozinak. Talán a túlzott lelkesedés és a kutatás sikere felett érzett eufóriám miatt nagyobbak voltak az elvárásaim a kelleténél, és ennyi tapasztalattal a hátam mögött is hiába tudom, mit is várhatok egy (méltán) elfeledett 80-as évekbeli filmtől, az A bankár kifejezett csalódás volt. S nem csak azért, mert többnyire az akkori elvárások szerinti kliséhalmaz az egész film, vagy, hogy mert a karakterei bizony rettentően egydimenziósak, vagy, hogy a színészi játék színvonala sem verdesi az egeket, hanem azért is, mert attól már teljesen elszoktam, hogy a filmben benn marad (tömegesen) a felvételek alatt használt, felülről benyújtott mikrofon látványa…

A film első pár perce olyan, mintha a Miami Vice R Rated sorozat egy epizódjába csöppennénk – ez a TV film jelleg szinte végig kitart – amiben egy prostituáltat látunk épp ügyfélhez menni. A szexkalandnak aztán rossz vége lesz: a nőt a faszi (Duncan Regehr) nyílpuskával megöli, összevagdossa, majd a tükörre vérrel egy fura szimbólumot rajzol. Megismerjük a kissé antiszociálisnak és alkoholistának tűnő zsarut, Dant (R.I.P. Robert Foster), a sablonszerűen mellé csapott új társát, valamint Dan exét, a médiában dolgozó Sharont (Shanna Reed). Itt jegyzem meg azt a fura kapcsot, ami megint totál véletlenül alakult ki, s ami a Richard Jewell balladájához kapcsolódik: az itteni Sharon és az ottani Scruggs egy ideig kísértetiesen hasonló karakterek, mindkettő a szenzációt hajtja, csak míg utóbbi rendesen túllő a célon, Sharonunk egy bizonyos ponton és bizonyos ösztönzés miatt rájön munkája „káros” hatásaira… ezzel pedig pont a gyilkos célkeresztjébe kerül. De ne szaladjunk ennyire előre: az első hullát majd követi egy második, majd harmadik is, képbe kerülnek azok a stricik is, akik a gyilkosnak szállítják az alapanyagot – és egyre többet tudunk meg arról a fickóról, aki a dolgok mögött ál. Ő pedig nem más, mint az ország egyik legbefolyásosabb bankára: „Én becsókolok a rendőrfőnöknek, ő becsókol a polgármesternek, a polgármester meg becsókol Osborurne-nek”, aki legszebb éveit Afrika őserdeiben töltötte, s valami rituális szokást hozott magával onnan. Valami halhatatlan vadászistennek, Na’Kooknak képzeli magát, áldozatai csupán egy őrült szertartás részei – míg nem az egyik strici kihúzza nála a gyufát, s a kecskeáldozat helyett igazi vadászat veszi kezdetét – no ez az, amire én emlékeztem.

Amúgy nem lenne ez egy rossz ötlet, vagy sztori, ha ezt valaki profin csinálja meg (még akkor, 1989-ben is), egy egész jó kis misztikus thriller kerekedhetett volna ki belőle. Ha csak az összetevőit nézzük, külön-külön, minden adott lehetett volna egy jó filmhez: Sharonon keresztül egy jó kis média kritika, a rendőrpárosban is megvolt a lehetőség, a testépítőből lett színész, Duncan Regehr meg bír akkora karizmával, hogy igazi fenyegetettséget jelentsen a történetben. Még magával a sztorival sem lenne olyan nagy baj, a szálakat egész jól mozgatja a forgatókönyv, csak aztán a megvalósításba hiba csúszott, mert az egész tényleg megragadt egy másodvonalú TV film színvonalán. A tipikus macska-egér játék, ami a rendőrpáros és a bankár között kellene, hogy játszódjon, egy idő után belefullad az értetlenségbe és értelmetlenségbe. Tök úgy jön le a filmből, hogy szinte mindenki tudja, hogy Osbourne a gyilkos, de vagy simán kikezdenek vele (ld. strici), vagy simán senkit nem érdekel. Értem én, hogy valahol arra is próbál (talán) rávilágítani a film, hogy (már akkor is) egy ekkora vagyonnal és hatalommal rendelkező fickó szinte bármit megtehet, hogy gyakorlatilag szó szerint élet és halál ura, de akkor ezt sokkal jobban megírt és kidolgozott, esetlegesen drámaibb jelenetekben illett volna kifejteni. Osbourne mosolya nem elég ehhez, meg ez a latymatag történet sem… ahhoz képest, hogy ez egy thriller, vagy mi a szösz, egyetlen másodpercnyi feszültség nincs az egészben. Láttunk már olyat, hogy valakit, aki a törvény felettinek állónak képzeli magát nem, vagy csak nehezen tudnak elkapni, de amit itt – az amúgy valóban megnyerő külsejű – bankár köré írtak, az szerintem gáz.

Egyedül az tetszett az átlagnál kicsit jobban, hogy miért is lett Sharon a vadász áldozata: alapból ugye egy ilyen sztoriban valamiféle csali megoldást várna a néző (tekintve, hogy az első perctől nyilvánvaló Dan és Sharon kapcsolatának a végkifejlete), viszont itt pont a korábban említett médiaszereplésnek van hozzá köze. Osbourne sérült pszichéje legalábbis új megvilágításba kerül az által, hogy onnantól, mikor is nem róla szólnak a hírek, s az addig favorizált, talán még áldozati bárány szerepkörön túlmutató kapcsolat lehetőségét magában hordozó riporternő is sértegetni kezdi, feladja az addigi szerepét és a sima megdugom/levágom gyilkosságokon túllépve kvázi felfedi magát. Ha jól belegondolok, ez az ő (és a forgatókönyv) szempontjából egy irdatlan marhaság, mert tegyük fel, a még évekig űzhető fizikai kielégülésen kívül – amit amúgy le lehetett volna nyomozni és bizonyítékként funkcionálhatna – a rituális kielégülését is feladja az egoizmusáért és a majd én megmutatom, ki vagyok szerepért. Lehet, tényleg így működne ez a valóságban, de itt, ebben a másfél órában ez nem állt össze kerek egésszé: tulajdonképp semmi nem indokolta, semmi olyan nem történt, aminek azt kellett volna eredményeznie, hogy Osbourne kilépjen a saját korábbi kettős életéből. Csak a saját hülyesége – no meg talán az (bár ez erős jóindulatú gondolat részemről), hogy az ilyen emberek szinte kérkednek azzal, hogy ők kik valójában és mi mindent tehetnek meg büntetlenül. Ld. még Jefferson ezredes az A Few Good Men végén…

Ahogy jönnek a gondolatok a filmmel kapcsolatban, egyre inkább erősödik bennem az az érzés, hogy mennyire remek alapja van ennek a gyengus felépítménynek. Bolond, gazdag, kettős életet élő, érinthetetlen gyilkos, Miami hangulat, média, jó zsarupáros (lol, fekete főrendőr), nyílpuska… egyszerűen az egészet sokkal jobban kellett volna megcsinálni és összerakni. Ezekből az évekből rengeteg maradandó, ami szemmel is kifejezetten jónak mondható mozi maradt fenn (pl. Fekete eső), amiknél volt idő, pénz és tehetség normálisan megcsinálni mindazt, amitől élvezhető lesz az egész. Olyan igazi mozifilmes hangulattal… nem mint ez.

Csak azok a ruhák, sérók… azokban nem csalódtam.  


Mellesleg, a film megtekinthető: ITT





60%




.

.





Támadás a Fehér ház ellen 3: A védangyal bukása




Azért a hazai forgalmazó jól befürdött ezzel a címmel: már a második rész is meglehetősen idiótán hangzott, és ez sem kivétel a sorban – arra kíváncsi lennék, hányan tudnának kapásból arra válaszolni, ki, mi is az a Védangyal, ami itt szerepel. Mindegy, ahogy korábban is írtam, a címe meghatározza valahol az egész mozit, sőt az egész franchise-t, ami egy végtelenül idióta, agyatlan, Die Hard utánzatnak induló, de Halálos iramban szerű komédiába torkolló filmfolyam, s aminek eddigi részeit csak azért lehetett elviselni, mert képes voltam őket vígjátékként kezelni. Nem is nagyon akartam erről megnyilatkozni, úgy terveztem, hogy becsületből megnézem, egyik éjjel pont ilyen baromságra volt szükségem… aztán megint csak a netes kritikák tömkelege késztetett arra, hogy billentyűzetet ragadjak.

Szóval, úgy néz ki, én megint csak fordítva ülök azon a qrva lovon: az van, hogy bár mindenki szidja ezt a filmet, sőt ennek a sorozatnak első részét még jónak is tarja, nekem az a véleményem, hogy a három epizód közül toronymagasan ez lett a legjobb. Teljesen vállalható és nézhető, sokkal kevesebb ökörség van benne, mint korábban volt, s miután nekem nincs különösebb kapcsolatom és rajongásom a Bruce Willis szériával, nincs is rajtam az a kényszer, hogy az egészet ahhoz hasonlítsam, simán tudtam élvezni. Sokkal inkább – sőt, szinte kizárólag – Jack Bauer és az ő 24-e járt a fejemben végig, ez a film számomra annak a sorozatnak a klónja, a maga összes bacaságával együtt meglepően és kifejezetten kellemes két órát szerzett. Persze ehhez az is kellett, hogy ne nagyon másszak bele az előzményeibe, ne gondolkodjak azon, hova is lett és ki is volt a korábbi elnök – mert mikor elindítottam, azt sem tudtam, hogy nem Morgan Freeman volt az. Csak most olvastam utána…

Valahogy működött az egész. Már az eleje is, mikor Mike Benning (Butler) egy fura küldetésben, videojátékos stílusban ostromoz meg egy épületet: annyira váratlan és gyors volt az egész, hogy bár gondoltam, hogy ez egy gyakorlat, csak az lehet, a végén mégiscsak örültem neki, hogy az lett. Én nem is foglalkoztam vele, ki van még ott és kinek, milyen reakciója van a küldetés közben – ez által nekem eszembe sem jutott később kombinálni azon, kik is azok, akik be akarják sározni Benninget. Mert mind azt bizonyára tudjátok, az lesz a film központi témája, hogy valakik rá akarnak kenni egy elnök elleni merényletet, ő meg kénytelen menekülni és megkeresni a saját igazát… hmmm… hol is láttam már szinte tök ugyanezt? Ja, persze, a 24-ben. A merénylet egyébként valami eszméletlen jó lett. Az ugyan valóban felvet némi kérdést, hogy hogy az istenbe lehetett mindezt kivitelezni, de ha elfogadjuk, hogy lehetett (mindenesetre könnyebb elfogadni, mint Palaptine létét), ez a módszer, amit a horgászó elnök ellen bevetettek, az valami zseniális. Brutális támadás hi-tech módon – csak kapkodtam a fejemet mindazon, amit láttam… és nem, nem gondolkodtam akkor még azon, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna direktben a fő célponttal kezdeni. Ez csak utána jutott eszembe, mikor már nyilvánvaló volt, hogy Benninget életben kellett hagyniuk a gyanú megalapozására: utána, ami és ahogy vele történik a 24 legjobb pillanatait idézik.

A mozi nagy része egy menekülés, illetve egy kétségbeesett próbálkozás, hogy az elnök testőre próbálja tisztára mosni magát és becsületét. Jack Bauer után nekem egyáltalán nem volt fura az, hogy az állam egy olyan embert üldöz, aki már kétszer is megmentette az elnököt, nekem tök nem volt fura az egész összeesküvés, ami a háttérben zajlott: pontosan ilyen évadokból áll a világ legjobb sorozata is. Épp ezért szinte minden fordulat, esemény ismerősként köszönt vissza a képernyőről, egyre kéjesebb vigyorral néztem Benning vesszőfutását: a pocsék 24: Újratöltve után kaptam kvázi egy kétórás 24 mozifilmet – csupán csak az osztott képernyő és az óra hiányzott. Tudom, hogy hülyeség, meg hogy nem ennek kellene meghatároznia a Védangyal bukása értékelését, de én onnantól, hogy kötni tudtam az egészet kedvenc sorozatomhoz, teljesen jól elvoltam vele. Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Ahogy lehullott a lepel az antagonistákról, ahogy Benning tűzön-vízen keresztül próbálja megvédeni az elnököt és bizonyítani saját igazát, az bennem totál nosztalgikus érzéseket ébresztett – és nem, nem a Harrison Ford féle Szökevény volt a meghatározó elem ebben. Sőt, mivel én nem vagyok jövőbe látó, meg nyilvánvalóan teljesen hülye is vagyok a filmekhez, számomra mind a fegyverkereskedő cég, mind a torzított hangú karakter szerepe is meglepetés volt. Ami meg a két FBI-ossal történt, az meg elégedett mosolyt csalt az arcomra: no nem a jelenet végkifejlete, hanem eddig ilyen csak a 24-ben volt. Ennyire szenvtelenül, ennyire ridegen…

Persze, 2019-es akciófilmként, a franchise részeként a Védangyal bukása is hemzseg az ökörségektől. A kórház ostroma legalább olyan böszmeség, mint az első rész Fehér Házas ostroma, de valamiért egy percre sem tudtam haragudni a filmre. Most először nem éreztem a sorozatban, hogy a túlzott akciójelenetek paródiába hajlottak volna, most először volt az, hogy úgy nagyjából ésszerűség és a hitelesség keretein belül maradt a történet – legalábbis önmagához képest mindenképp. Még a sokat szidott erdei jelenetnél sem, ennyi Rambo és egyéb film után tök logikus volt, hogy kicsit a RED Marvinjához hasonló Benning apu ilyen védelmi rendszert épített ki maga körül – az meg hadd legyen már megint csak az én bajom, hogy még az első pillantásra kínosnak és sablonosnak tűnő apa-fia kapcsolat ilyen formája, illetve annak alakulása is bejött. Egyszerűen kellett egy ilyen agyatlan akciófilmbe egy ilyen szerethető szál is, pláne ezzel a végkifejletével… kinevettek, de mikor Clay megjelenik otthon, ahogy kapcsolatba kerül menyével és unokájával, az számomra kifejezetten érzelmes pillanat volt ( , ahogy meg elintézi a rosszfiúkat, az meg olyan megelégedéssel eltöltő vicces). S ha már itt tartunk, Nick Nolte-nál, akit szoktak még szidni rajta kívül, az kedvenc Niobém, Jada Pinkett Smith… hát tehetek én róla, hogy én őt a Mátrix összes része után nagyon kedvelem és képes vagyok örülni annak, ha feltűnik valahol és képes vagyok csak ezért az adott filmet is kicsit jobban élvezni? Érdekes ez amúgy, mert Butlerrel nem vagyok túl jó viszonyban, a 300-on kívül inkább csak csalósást keltő mozikat láttam tőle – ez volt az első olyan akciófilmje, ami csont nélkül (na jó, kisebb szálkákkal) tetszett. Lehet, pont azért, mert kissé olyan esendő lett a migrénjével és a kézremegésével, kissé talán visszafogottabb is lett a karaktere az öregedésével és a betegségével – és végre nem olyan főhős, aki iszik és úgy kell helyt- és talpra állnia.

Még a nagy finálé is a tűréshatáromon belül volt: maga a támadást továbbra is nonszensznek tartom, mármint hogy három fekete dzsip simán végiggaloppoz az utcákon, majd abból kiszáll egy csomó ember és minden gond nélkül kinyír mindenkit, aki szembe jön, a nélkül, hogy tudván a fenyegető veszélyről, időben megpróbálnák megállítani őket. De az egész beltéri akciójelenet, az összes lövöldözés tök jó volt, számomra végig hiteles maradt, és bármennyire is kiszámítható volt, én csak az utolsó pillanatban kapcsoltam pl. a szobával kapcsolatban. Mint ahogy a kötelező összecsapás is a végén: volt az egésznek egy tök hihető, emberi jellege, amire leginkább azt a közhelyet tudom idézni: „Semmi személyes. Csak üzlet.”

Továbbra sem lesz kedvencem ez a sorozat, de ez a történet, ilyen erős 24 áthallással valahogy most bejött. Végül is… nem kell mindig a ménessel együtt mennie annak a fránya lónak sem…





75%



.

R2-D2 írta:

Elszigetelve / Abgeschnitten


Az Elszigetelve – maradjunk akkor ennél a fordításnál, bár a filmnek hivatalos magyar bemutatója és címe nincs, ráadásul a német eredeti Abgeschnitten egyúttal utal arra a sok metszésre is, ami a filmben történik – egy 2018-as német mozi, Christian Alvart rendezésében. Igen, a szakavatottaknak ismerős lehet a neve, ez a faszi rendezte anno a remek hangulatú Pandorumot – no meg sok más, főleg bűnügyi sorozatepizódot is. A film egy azonos című regény megfilmesítése, s a teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy a regényíró egy igazi boncmester segítségét kérte anno a könyv megírásához… s hogy miért írom ezt? Mert bizony ebben a filmben a játékidő nagy részét a patológián töltjük, mindenféle nemű és korú halottak szakszerű vizsgálatával, a hangsúly pedig a szakszerűn van: tekintve, hogy főhősünk egy boncmester, az ő kálváriája keveredik össze a munkájával, s bizony elég alapos betekintést kapunk a szakma mélységeibe.

Az nem nagy szó, hogy eddig az év filmje nálam az Abgeschnitten, hisz még nagyon korán vagyunk – de ha az elmúlt 365 napot nézzük, akkor sem sok jobbat tudok nála mondani. Egészen az utolsó 5-10 percig hibátlan, kb. ekkora enged fel az ember gyomrában a görcs, csak sajnos a film fináléját, a legeslegvégét szerintem nagyon elbaltázták.

85%

Örülök, hogy ajánlottad, mert voltak érdekes részei, de nekem ekkora élményt nem jelentett.

Egy dologban, felerészben igen: Linda karaktere tök jól lett megírva és eljátszva, és azok a jelenetek, amik a bonctermekben zajlanak, remekek minden szempontból. A bizarr hullákkal szegélyezett, amúgy is hátborzongató környezet és menekülő lány enyhe paranoiája remek kombináció, Ender jó segítője, és a Paullal való kommunikáció is ügyes. Jók a hullákból előkerülő nyomok, így együtt a boncterem tényleg 5*.

Ami miatt viszont sokszor úgy éreztem, a skandináv krimiket csak meg kéne hagyni a skandinávoknak, az a sorozatgyilkos utáni hajsza. És azért, mert ha jók is a pontok, amiket a film bemutat, az összekötésük nem működik, és így igazából a motivációja sem, anélkül meg nekem az egész szétesik. Miközben az egész terv a hullákkal meg a nyomokkal egy mesterien és precízen kimunkált tervnek tűnik, az egészet az a fatális véletlen indítja el, hogy Linda megtalálja a holttestet a parton.

Spoiler:

Rettenetes a Mercis balfék figurája is, aki egyszerre multimilliomos techzseni, de pont most van égető szüksége egy boncmesterre, mindezt csak azért, hogy legyen, aki tűzön-vízen-jégen-havon-levegőn át hajlandó furikázni Paullal, közben meg annyira retard, hogy egyetlen utasítást nem képes végrehajtani, hogy így legyen egy kis izgalom is a befagyott tavon meg a bírónő házában.
A cellával és a lakójával kapcsolatban pedig a stroboszkóp volt rettentő gyanús, jó előre lelőve a csavart, mert annak a fogvatartott lány szempontjából nem volt semmi jelentősége, így vezetve ahhoz a felismeréshez, hogy az a film nézői miatt került oda, hogy ne tudják rendesen megnézni, ki a fogoly.

És abban is egyetértünk, hogy a helikopteres epilógus ritka béna, mintha utólag írták volna a filmhez, hogy azért mégse engedjék már szabadon azt a perverz szociopatát.

6,5/10
.

R2-D2 írta:

Elszigetelve / Abgeschnitten

6,5/10

Ja igen, és szerintem az Autopsy of Jane Doe az a film, amit a bonctermek hangulata kapcsán emlegettél .

.