R2-D2 írásai 3.0

.





Világok őre / Черновик





A Világok őre (Черновик; Csernovik, szó szerint: „Piszkozat”) egy 2005-ben megjelent fantasy kalandregény Szergej Vasziljevics Lukjanyenko tollából. A regény a kétrészes Kirill-ciklus első része, melynek címadója Kirill, az emberfeletti képességekkel bíró ún. „funkcionális”, aki vámosként a világok közötti átjárót köteles őrizni. Folytatása az Őrök világa című regény… és vélhetően hasonló címmel jön majd a folytatása ennek a mozinak is. Kicsit megnyugvás egyébként ezt tudni, én előzetesen nem rendelkeztem ezen információval – így értetlenül néztem a félbeszakadt történetet a film végén: nem állítom, hogy tűkön ülve várom a második fejezetet, annyira nem volt jó a mozi, de ha majd egyszer belefutok, biztosan megnézem.

Az orosz filmekkel kapcsolatban jártam már így is és úgy is… drámában és sci-fiben egészen zseniális alkotásokat produkáltak az ottani alkotók, viszont fantasyben… nos, ott van még mit tanulniuk. A Világok őre pedig – bár több zsáner is erőteljesen képviselteti magát benne – inkább utóbbiba tartozik, s nem állítom, hogy önmagában csak ez lenne vele a baj, de azért valahol fura, hogy megint pont egy orosz fantasy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. De az is igaz, hogy nem kell messzire menni ahhoz, hogy az óceán túlpartján készült mozikból is találjunk kevésbé sikerülteket: elég csak a nem oly régi az A setét toronyra gondolni… hozzájuk képest teljesen vállalható a Világok őre is, csak itt sem ártott volna valami koherens alapokon nyugvó forgatókönyvet produkálni. Ismét bebizonyosodott, hogy az ötletelés önmagában kevés, hiába a zseniális alap, a néha bizony parádés alkotóelemek sokasága – ha nincs egybefűzve egy normális történetbe, ha az ember időközben elveszti a fonalat menet közben, ha a nézőnek néha fogalma sincs arról, hogy hol van, mikor, ki mit és miért csinál… nos, az az ilyen filmek halála. És igen: itt is bebizonyosodik, hogy mekkora baj, ha a néző nem ismeri a komplett hátteret, ha az alkotók úgy csinálnak egy filmet, ha feltételezik azt, hogy mindenki járatos abban az univerzumban, amit képernyőre visznek.

Az első fél óra után az államat kerestem. Van egy fiatal srác, Kirill (Nikita Volkov), akit egy vérbeli orosz rendőrfurgon hátuljában ismerünk meg, s akit fura módon elfelejtenek intézkedés alá vonni. Ő sem érti, mi van körülötte – de mi sem: a történet szerint jön ugyanis egy 24 órás flashback, amiből kiderül, hogy egy napja Kirill még egy menő építész, ünnepelt sztár volt, akinek új projektje hatalmas sikert aratott. Céges buli, szelfik, csinos barátnő – minden, ami egy fiatalembernek megadathatott. Ekkor egyébként még nem zavart egy bizonyos, sehova sem tartozó jelenet Annával, Kirill barátnőjével, gondoltam, majd csak lesz értelme (nos, nem), egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem, ahogy Kirill alól kicsúszik a talaj. Mert kérem szépen, amit láttam, az az utóbbi idők egyik legjobb eseménylánca, a Játsz/ma hangulatát idéző képsorok: a srác hazamegy, de a lakásában egy vadidegen nő lakik, a saját kutyája sem ismeri meg. A szomszédjai elsőre még igen, de aztán már ők sem, sőt, a munkahelyén senki nem emlékszik az előző esti bulira, na meg hogy ki is ez a srác. Mondd, néző, te mit tennél adott helyzetben? Hogy tudnád bizonyítani, ki is vagy te, ha egyik óráról a másikra semmilyen nyilvántartásban nem szerepelsz, nincs személyid, s a saját szüleid sem emlékeznek rád??? Ha gyakorlatilag pár óra alatt mindent és mindenkit eltüntetnek, amihez, és akihez kötődsz??? Bediliznél, te is, ugye? A film első negyede ezzel a bizonytalansággal, ezzel a szokatlan helyzettel nekem nagyon bejött – ráadásul van olyan okos a dramaturgia, hogy a főszereplővel együtt mi se tudjunk semmit a dolgokról.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet Kirill mobiljára, amin követnie kell egy irányt, az út végén meg egy elhagyottnak tűnő, amolyan világítótorony szerű épület áll. Kirill ekkor tudja meg, hogy ő különleges, a régi élete már nem létezik, és innentől a feladata a párhuzamos világok – párhuzamos Moszkva – közötti közlekedés felügyelete, az esetleg átvitt termékek megvámolása. Amolyan határőr, aki kinyitja az ajtókat azoknak, akik arra jogosultak, hogy a világok között közlekedhessenek, úgy, hogy közben ő is szabadon közlekedhet 15 km-es távolságban az épülettől. Néha tátott szájjal bámultam mindazon ötleteket, amik a film ezen szakaszában elém tárultak, kezdve azzal, hogy az épület az új lakója gondolatára reagálva olyanná alakul, amilyennek ő szeretné (jó poén volt, mikor a mentor nőt vetkőztette meztelenre egy gondolattal), folytatva a különféle, Counterpartot megidéző alternatív Moszkva képeivel. A Kreml és a Vörös tér mindegyikben adott, de van, ahol tenger mosta partjait, van, ahol az 50-es évek munkatáboraira hajaz a látvány – és van egy titokzatos világ, amiben nem volt világháború, Hitler pedig egy festő Bécsben. Kirill feladata pedig pont ez: kinyitni ennek a világnak az ajtaját, amit eddig egy Őrzőnek sem sikerült. A srác amúgy egy tipikus Kiválasztott, jellemfejlődése a jól megszokott és sablonos eseményláncokon keresztül történik, megfejelve azzal a romantikus csavarral, hogy ő bizony nem hajlandó korábbi barátnőjét elfeledni, elengedni. Amikor aztán Anna egy másik fickó oldalán épp turistáskodni készül és átkel egy másik Moszkvába, Kirill úgy dönt, visszaszerzi magának a láthatóan amnéziált nő kegyeit.

A film minden bonyodalma tulajdonképp ebből ered majd, Kirillt hiába próbálják mindenféle nagyhatalmú felettesei irányítani, ő megy a saját feje és Anna kegyei után. Közben sorozatban szegi meg azokat a szabályokat, amiket Őrzőként be kellene tartania, egyre inkább konfrontálódik mindenkivel, s az ajtókat használva több kalandos utazáson vesz részt. S ha már ajtók: nekem már a Mátrixban is bejöttek a mindig máshova nyíló ajtók, itt is valami hasonló van… csak az a baj, hogy ahogy Kirill jön-megy és merül el a saját maga által okozott káoszban, úgy lehet egyre inkább elveszni magában a filmben is. Nem nagyon tudom leírni – még spoileresen sem – mire gondolok, mert egy idő után annyira követhetetlen és ad-hoc az egész, hogy néha fájt. Sem a karakterekből, azok motivációikról nem igazán értünk meg semmit, sem arra nincs magyarázat, hogy mi volt az az óriás Matrjoska baba abban a világban, ami megtámadta Kirillt. Hogy van az, hogy van egy elvágott torkú nő, aki víz hatására meggyógyul (miért pont víz és hogyan??), hogy mi volt az a jelenet, amikor Kirill kikerül a Kiválasztott státuszból. Kik azok, akik irányítják Kirillt és a világokat, honnan és hogyan jöttek, fejlődtek idáig. Oké, a MIB szerű emlékezettörlés az még csak hagyján a fényképezőgéppel, de ezek a szuperképességek… nem az a baj, hogy vannak, hanem hogy nem tudjuk, honnan és hogyan, kik ők egyáltalán és mit is akarnak. Legalább mondanák azt, hogy mondjuk Jedik, vagy Mágusok, esetleg roxforti varázslók, boszorkányok – akkor minden könnyebb lenne… de így… Így csak passog az ember, a szinte nulla – de fontosnak tűnő – kohézióval rendelkező események láttán, s gondolkodik azon, hogy tulajdonképp mi a faszt is lát.

Mindezekből következik, hogy a Világok őrzője egy felemás mozi lett. Azt mondom, hogy a sok apróság miatt mindenképp érdemes megnézni (a Cinemax műsorán van, magyar szinkronnal, de fönn van a nettékában is), de ennek az egésznek a visszafejtése embert próbáló feladat. Lehet, hogy ha az ember elolvasná a könyvet, akkor minden sínre kerülne – no de milyen film az már (megint), hogy csak akkor érthető és értelmezhető, ha valaki olvasta is hozzá az adaptáció alapját… anélkül csupán egy érdekes, ötletes nagy katyvasz – amiben ha nem lennének egészen jó húzások, akkor mehetne akár a kukába is. A több helyen szidott CGI és látvány ellenben szerintem rendben van, a (természetesen) ismeretlen orosz színészek is jók. Van dinamikája is a mozinak, az első fél óra feszültsége remek, utána a rácsodálkozás a világokra szintén. Sok üresjárat nincs benne, egyedül talán az akciójelenetekkel tarkított végjáték hagy némi kívánnivalót maga után… bár még mindig inkább a gépfegyverrel főhősünkre lövöldöző óriás Matrjoska drónok elől menekülő Kirill akciójelenetét nézem, mint egy szimbióta által vezetett motor hiteltelen száguldását. Mert erről tudom, hogy baromság, és nem is kell elhinnem…

Most, hogy utánaolvastam, és tudom, hogy egy duológia első felvonását láttam, a legvégére sem haragszom már annyira. Remélem, Moszkvában nem akkora úr a Box Office, hogy ne csinálnák meg a második részét.  




70%



.

R2-D2 írta:

.
Világok őre / Черновик

A Világok őre (Черновик; Csernovik, szó szerint: „Piszkozat”) egy 2005-ben megjelent fantasy kalandregény Szergej Vasziljevics Lukjanyenko tollából. A regény a kétrészes Kirill-ciklus első része, melynek címadója Kirill, az emberfeletti képességekkel bíró ún. „funkcionális”, aki vámosként a világok közötti átjárót köteles őrizni. Folytatása az Őrök világa című regény… és vélhetően hasonló címmel jön majd a folytatása ennek a mozinak is. Kicsit megnyugvás egyébként ezt tudni, én előzetesen nem rendelkeztem ezen információval – így értetlenül néztem a félbeszakadt történetet a film végén: nem állítom, hogy tűkön ülve várom a második fejezetet, annyira nem volt jó a mozi, de ha majd egyszer belefutok, biztosan megnézem.

70%

Én eddig orosz fantasyból csak az Őrség-filmeket láttam, ami nekem tetszett, de mondjuk arról tudtam is, hogy egybe tartoznak, így egy estén pörgött le a kettő, egymás után, nagyjából egy filmként.

Ez is látszik, hogy tele van jó ötletekkel, egy esélyt megér. Szóval "vettem, vettem" .

.

R2-D2 írta:

A bátrak / Only the Brave

Fura kettősség jellemzi a mozit: meglehetősen lassúnak és merengőnek tűnik, sokszor érzi úgy az ember, hogy az igazi bevetések, a megtörtént tűzesetekben való részvétel háttérbe szorul a karakter- és a csapatépítés rovására, sokszor van úgy, hogy bizony inkább néztem volna a hősies küzdelmet a lángoló erdőben. Mondjuk… ahelyett, hogy Marsh és felesége, Amanda veszekedését hallgassam, vagy esetleg egy elsőre sehova nem tehető drogos hülyegyerek kínlódást lássam – de persze semmi és senki nincs itt ok nélkül, a fináléra minden ilyen apróságnak szerepe lesz. Számomra az is nehézkes volt, hogy nem igazán értettem ezt a rohamtempót, ami gyakorlatilag a mozi kétharmadát jellemzi, ha jól számolom, 2005. június 21. és 2013. június 18. között játszódik a történet, közben három, négy komoly tűzesetnél is voltak a fiúk (igen, zömük huszonvalahány éves), mégis olyan epizódszerű az egész film felosztása. Épp hogy csak érintünk dolgokat és eseményeket egyik képen megszületik a baba, a következő snitten már akár három éves is. Persze, a fináléra minden kisimul, az utolsó negyed órára minden karaktertörténet összesűrűsödik, minden gyakorlatnak, elméleti és fizikai terhelésnek szerepe lesz – de közben, nézés közben inkább csak gyűlik az emberben a kétség és a kérdés.

Higgyétek el, érdemes megnézni az A bátrakat, nem mindennapi élmény lesz. Egészen parádés színészgárda, hiteles és hihető karakterek és emberi kapcsolatok, érzelmek jellemzik, és pluszban az ember több új ismerettel gazdagodik az erdőtüzek oltásával kapcsolatban. Nem ám csak víz, aztán oké… ááá… árokásás, irtás, ellentűz, stb. Mondjuk, a legelején a helikopteres vízszívás az beszarás, simán elhiszem, hogy van ilyen… Átélhető és átérezhető a kiemelt karakterek motivációi és döntési nehézségei, végre nem semmitmondó, hanem tényleg hús-vér dialógusokkal tűzdelve. Ha icipicit rövidebb lenne, de legfőképp, ha menet közben lehetne tudni, mi miért van úgy, ahogy (ezt nem tudom, hogy lehetne megoldani, csak egy érzés), akkor még magasabb pontszámot is érdemelne. De az az utolsó negyed óra…

80%

Teljesítettem a kívánalmakat, igazából az egész filmről csak annyit tudtam, amikor leültem elé, hogy egy drámás-katasztrófás filmet fogok látni tűzoltókkal.

És én is nagyjából ugyanígy láttam... Lehet, hogy azért, mert egy Lánglovagok kaliberű filmet vártam leginkább, így egy kicsit nehezebben vettem az első másfél óra terjedelmét és lassú építkezését, viszont a végén voltam kénytelen rájönni, hogy talán öt-hat szereplőn kívül másnak nem jutott részletesebb bemutatás, és így a kötődés is hiányos maradt. Nekem is epizódos, töredékes volt, a Tellert alakító srácról a lecsúszottsága miatt elsőre azt hittem, hogy bénaságból ő gyújtja majd azt a tüzet, amit ez a csapat elolt, de az élet nem ezt a sztorit írta meg.

Az alapanyag jó benne, csak valahogy a rendezés nem találta meg benne a ritmust. Bátrabban lehetett volna építeni egy háborús-bajtársas vonalra, hiszen az újonc karakterében ez már ott van, és a tűz ellen is van annyira veszélyes és halálos küzdeni, annyit taktikázni ellene, mint egy hús-vér ellenféllel szemben. Lett volna idő a mélyebb karakterbemutatásra, talán még a tüzek testközelibbé tételére is, és akkor lehetett volna több pont is... de így is egy jó filmet láttam.

7/10
.

Niwrok írta:

A bátrak / Only the Brave

Az alapanyag jó benne, csak valahogy a rendezés nem találta meg benne a ritmust. Bátrabban lehetett volna építeni egy háborús-bajtársas vonalra, hiszen az újonc karakterében ez már ott van, és a tűz ellen is van annyira veszélyes és halálos küzdeni, annyit taktikázni ellene, mint egy hús-vér ellenféllel szemben. Lett volna idő a mélyebb karakterbemutatásra, talán még a tüzek testközelibbé tételére is, és akkor lehetett volna több pont is... de így is egy jó filmet láttam.

7/10
.

Tulajdonképp nálam is az utolsó negyed óra adta hozzá a + 10%-ot... Engem lesokkolt az élet által írt forgatókönyv.

.




Mars - Utunk a vörös bolygóra S1-2




A Mars - Utunk a vörös bolygóra című sorozat a National Geographic egyik legdrágább projektje, ami keveri a fikciós drámák műfaját a csatornától már megszokott tudományos-ismeretterjesztő stílussal. A Mars Ron Howard és Brian Grazer producerek, a NatGeo és a NASA fejéből pattant ki: az alkotók megkeresték a NASA-t, hogy kooperáljanak egyet, és a tudomány mai állását alapul véve gondolják végig, milyen lenne, ha 2033-ban expedíció indulna a Marsra. Az eredmény pedig egy tudományos alapokon nyugvó történet lett, amiből akár valóság is lehet: a történet szerint 2033-ban, a Daedalus űrhajó egy maroknyi űrhajóssal megérkezik a Vörös Bolygóra, először természetesen még csak kutatás céljából, ám a zömében tudósokból álló legénység feladata a terraformálás lehetőségeinek megteremtése is. Az első évad – a gyengébbik évad – nagy részében a csapattal együtt az élet nyomait keressük a Marson, míg a második évadban már 10 évvel később járunk, s a bolygó fel- és kihasználását követhetjük nyomon.

Műfaja nem egészen fikciós sorozat, hanem inkább spekulatív, de tudományos alapokon nyugvó: önálló sci-fiként is megállná a helyét, de szerkezetéből kifolyólag nem lehet maximálisan elmerülni szimplán a kalandokban. Az egyes epizódok felépítése (főleg az elején) ugyanis úgy néz ki, hogy megírtak egy forgatókönyvet, rendes fikciósat, majd felvettek pár interjút tudósokkal, szakértőkkel, NASA-alkalmazottakkal, és ezeket majd összevágták a történésekkel – ezeket az interjúkat beillesztették magába a sztoriba, de megtörve annak esetleges lendületét. Nem egy rossz ötlet ez, kétségkívül érdekessé, hitelessé teszi az egészet, de van úgy, hogy a néző inkább követné a jövő kis marsi csapatának küldetését, mintsem a jelen tudósainak okfejtését hallgatná arról milyen lehetne a Mars gyarmatosítása. Milyen lehetne, milyen lesz…

2033-ban az emberiség képes lesz arra, hogy embert küldjön a Marsa. A 7 hónapos út simán megy, azonban már rögtön a landolásnál problémák merülnek fel, és egyébként számomra meglepő módon már az első epizód tartogat drámát is. Az arányok itt még kevésbé tetszettek, nekem kicsit sok volt a tudomány a sci-fi rovására, de ahogy telt az idő, úgy lett egyre kerekebb és értékelhetőbb az egész. A landolás után a csapatnak nem kis nehézségébe kerül eljutni az előre telepített bázisra (kifejezetten izgalmas és hiteles események után), ahol aztán új élet kezdődik számukra: bizonyítékot kell keresni az életre, és egyúttal párhuzamosan el kell kezdeniük a légkör átalakítását is. Itt jön képbe amúgy az interjúhalmaz, amikben jó alaposan elmagyarázzák az egésznek a lényegét, hogy lehetne évtizedek alatt (!!!!) megváltoztatni a Marsot úgy, hogy élni lehessen rajta. Persze, ha halott a bolygó, ha soha nem is volt rajt semmi élet, felesleges kínlódni – Földön pedig az őket küldő, támogató Alapítványban egyre türelmetlenebbül várják az eredményt. Szerencsére az alapítványt az a Joon vezeti, ki Hanahnak, a marsi kolónia parancsnokának az ikertestvére, így kicsit könnyebb húzni az időt, és kivárni az eredményt – mert azt ugye nem kell mondanom, hogy természetesen megtalálják az élet nyomait a fagyos Marson. Egyre több telepes egyre jobb és komolyabb körülményeket teremt a bolygón, és a sorozatnak a rengeteg remek tudományos okfejtés mellett van ideje emberi sorsokkal, kapcsolatokkal és drámákkal is foglalkozni. Sőt, azzal is, mit tesz a pszichével önmagában az ottlét szimpla tudata.

Az első évad azonban még így is csak egy langyos felvezetés mindahhoz, ami a másodikban jön: számomra az S2 hozta el mindazon katartikus élményeket, ami miatt most egyáltalán billentyűzet elé ültem. A második évad ugyanis egy vérbeli kalandos sci-fi (például olyan epizóddal, ami akár egy szűk Androméda törzs is lehetne), egy igazi, nagybetűs marsi fantasztikus film. Az évad elején már a 2040-es évek elején járunk, a kolonizáció jól halad, azonban a költségek a Földön az egekbe szökkentek – így megjelentek az első magáncégek is az Alapítvány körül. Hogy, hogy nem, épp egy milliárdos által vezetett bányászcég lesz az első, aki magánúton a bolygóra repül, feladatuk pedig természetesen a még szűz égitest kiaknázása. Mert hát mekkora buli is az, hogy elsőként ők rendelkeznek majd minden nyersanyaggal, ami ott található, mekkora helyzeti előny is az, hogy ha ők találnak elsőként folyékony vizet a Mars mélyén. Általuk aztán egy teljesen más szintre kerül a sorozat, kapunk rögtön két rivális és részben ellenérdekelt csoportot, amit ugyan össze kellene, hogy tartson a Földtől való hatalmas távolság és az idegen világ minden veszélye, ám a tudomány kontra profit szülte ellentét folyamatos feszültséget generál köztük.

Most nem fogom elspoilerezni, de kifejezetten jó epizódokat írtak e téma köré, számomra a második évad szinte minden perce élmény volt: már csak azért is, mert a korábban fajsúlyosabb dokumentarista jelleg kissé háttérbe szorult. Oké, itt is van ilyen, Trump klímapolitikájától kezdve a Greenpeace működésén át a szibériai vírusfertőzéssel bezárólag, de most valahogy sokkal jobban volt adagolva minden. Nem tört meg a lendület, lehetett végigizgulni egy-egy történetszálat, ami pedig a tudományos részt illette, most kiválóan egészítette ki a fő anyagot. Mert igen, a fő szál immár egyértelműen a marsi emberek élete, sokkal inkább a (szomorúan realista) fikció veszi át a szerepet a sztoriban. Az emberek közti hatalmi játszmák, a tragédiák súlya, azok feldolgozása, egyáltalán néha a puszta életben maradásért folytatott küzdelem és egymásra utaltság ábrázolása egyszerűen pazarra sikeredett. Nézőként meg… azt úgysem kell az értelmesebbjének elmagyarázni, hogy mire lenne képes a magánszektor a profit érdekében a bolygót illetően, hogy mennyire is mellékes lenne ott (is) a környezetvédelem. Hisz még környezet sincs… Mindezek mellé meg kapunk egy születendő kisbabát, ami amúgy nem is lenne nagy szám, de mikor elkezdték azt fejtegetni, hogy a Marson született babának mennyi nehézséget okozna a földi élet (már csak az eltérő gravitáció miatt is), és kvázi szüleivel együtt örökké ott kellene élnie – nos, ez a téma önmagában rendkívül elgondolkodtató.

Természetesen a jó történet mellé egy jó sorozatba kellenek jó és szerethető karakterek is, itt pedig azokból sincs hiány. Akár a főszereplő Hannahra (Jihae), akár az ezermester Javierre (Alberto Ammann), vagy a tudomány megszállottjára, Martara (Anamaria Marinca) gondolok, mind-mind nagyszerűen megírt, hiteles, emberi gyarlóságokkal felruházott figura, akik tényleg úgy viselkednek, ahogy a hasonló emberek hasonló helyzetben tennék – a Földtől minimum 80 millió kilométerre. De még az újonnan érkezett bányászcég emberei sem teljesen unszimpatikusak, valami van Kurtban (Jeff Hephner) is, amitől a néző kegyeibe fogadja… Jent (Roxy Sternberg) meg nem kell magyarázni, ugye… Az, hogy NGC sorozat, az senkit ne tartson vissza, a látványra egy szem panasz nem lehet – különösen igaz ez a második évadra. Díszlet és CGI szempontjából is simán elmehet egy közepes költségvetésű mozifilmnek mindaz, amit látunk, ráadásul büszkévé tehet minket a tudat, hogy a Mentőexpedíció után újra Marson játszódó történetet forgattak Budapesten. Sivatagunk nincs, a külső felvételeket Marokkóban rögzítették, de tekinthető ez is (részben) magyar sorozatnak.  S még annyit az egészhez: az első évad ugyan papíron hét részből áll, de a hetedik epizód egyfajta extratartalom, egy epizódhosszúságú werkfilm mintha egy DVD kiadvány extrája lenne.

Nem azt mondom, hogy rohanni kell megnézni, meg hogy megvan az új Stranger Things vagy Dark, de 12x 45 percet simán megér. Izgalmas és egyben tanulságos kis sorozat, amiben NatGeo alapossága keveredik a Mentőexpedíció kalandosságával.





80%




.

R2-D2 írta:

.
Mars - Utunk a vörös bolygóra S1-2

Műfaja nem egészen fikciós sorozat, hanem inkább spekulatív, de tudományos alapokon nyugvó: önálló sci-fiként is megállná a helyét, de szerkezetéből kifolyólag nem lehet maximálisan elmerülni szimplán a kalandokban. Az egyes epizódok felépítése (főleg az elején) ugyanis úgy néz ki, hogy megírtak egy forgatókönyvet, rendes fikciósat, majd felvettek pár interjút tudósokkal, szakértőkkel, NASA-alkalmazottakkal, és ezeket majd összevágták a történésekkel – ezeket az interjúkat beillesztették magába a sztoriba, de megtörve annak esetleges lendületét. Nem egy rossz ötlet ez, kétségkívül érdekessé, hitelessé teszi az egészet, de van úgy, hogy a néző inkább követné a jövő kis marsi csapatának küldetését, mintsem a jelen tudósainak okfejtését hallgatná arról milyen lehetne a Mars gyarmatosítása. Milyen lehetne, milyen lesz…

Az, hogy NGC sorozat, az senkit ne tartson vissza, a látványra egy szem panasz nem lehet – különösen igaz ez a második évadra. Díszlet és CGI szempontjából is simán elmehet egy közepes költségvetésű mozifilmnek mindaz, amit látunk, ráadásul büszkévé tehet minket a tudat, hogy a Mentőexpedíció után újra Marson játszódó történetet forgattak Budapesten. Sivatagunk nincs, a külső felvételeket Marokkóban rögzítették, de tekinthető ez is (részben) magyar sorozatnak.  S még annyit az egészhez: az első évad ugyan papíron hét részből áll, de a hetedik epizód egyfajta extratartalom, egy epizódhosszúságú werkfilm mintha egy DVD kiadvány extrája lenne.

80%

Az, hogy a NatGeo sorozatot csinál, abban nekem nem az a furcsa, hogy csinál, hanem hogy eddig nem csinált   . Mostanában annyira mindenki sorozatot gyárt, hogy már itt is többször foglalkoztunk olyan sorozatokkal, amiket a History Channel vagy a Discovery hozott össze, pedig elsődlegesen mindkettő ismeretterjesztő csatorna (volt..., amíg el nem kezdték hányásig gyártani a reality-ket). Még az sem ritka, hogy ilyen "spekulatív" (jó név, megtartjuk   ) sorozat készül, hiszen a dokumentarista beszélő fejekhez régóta készülnek illusztrációk, most csak az arányok tolódtak el.

Ha nem is rohanni, de sorra kerülhet, mert jól hangzik... mondjuk az említett Dark után   .
Nem, nem tudom, azt mikor nézem ...

R2-D2 írta:

Mindezek mellé meg kapunk egy születendő kisbabát, ami amúgy nem is lenne nagy szám, de mikor elkezdték azt fejtegetni, hogy a Marson született babának mennyi nehézséget okozna a földi élet (már csak az eltérő gravitáció miatt is), és kvázi szüleivel együtt örökké ott kellene élnie – nos, ez a téma önmagában rendkívül elgondolkodtató.

Annyira, hogy már el is gondolkodtak rajta, és film született belőle, a The Space Between Us   .

.

Niwrok írta:

Mars - Utunk a vörös bolygóra S1-2

Igyekszem!!!  

Idézet :

.
Annyira, hogy már el is gondolkodtak rajta, és film született belőle, a The Space Between Us   .

.

Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem (ismét). Ezek után, lehet, megnézem.


.

.




Ragadozó városok




A Ragadozó városok bizonyos Philip Reeve nevű brit író 2001-ben írt ifjúsági regénye, amit szokás steampunk (???   ) és sci-fi elemekkel tűzdelt posztapokaliptikus fantasy történetnek tekinteni – a városok önálló, önellátó, mozgó, az erőforrásokért egymás ellen harcoló entitások, szövevényes társadalmakkal, érdekekkel, viszonyokkal és kalandokkal. A később folytatásokkal (Predator's Gold, Infernal Devices, A Darkling Plain), illetve előzménytrilógiával (Fever Crumb, A Web of Air, Scrivener’s Moon) hétkötetesre bővített regényfolyamot Reeve 2018-ban az alaptörténethez kapcsolódó novellákat tartalmazó mini-antológiával (Night Flights), illetve a regények univerzumát bemutató illusztrált kötettel (The Illustrated World of Mortal Engines) is kiegészítette. Az Egyesült Államokban a regénysorozat The Hungry City Chronicles címmel jelent meg.

No, ezt csak azért írtam, mert gondolom ti sem nagyon hallottatok még ekkora Mortal Engines Univerzumról, s gondolom ti is úgy ülnétek be erre a mozira, hogy valami épkézláb, kerek történetet vártok tőle. Nekem legalábbis nagymértékben meghatározta filmélményemet az a tudatlanság, ami a filmet övezte: kicsit keserű szájízzel, kicsit kielégítetlenül keltem fel a székből, furán néztem magam elé, hogy akkor ez most mi volt. Persze, megtaláltam benne a kapaszkodókat, tartalmaz egészen zseniális ötleteket, látványelemeket, de a történet sutasága és hézagos mivolta bizony hagyott bennem hiányérzetet – de ha tudtam volna, hogy egy hétrészes sorozat nyitányát nézem, minden bizonnyal máshogy álltam volna a dolgokhoz. Jó, a folytatásra úgy nagyjából tippelhettem, tekintve hogy fő gonoszok off screen ritkán halnak meg (kivéve ugye Francis Underwood), de nem gondoltam, hogy most tulajdonképp egy univerzumépítő, alapozó nyitányt látok. Annak nagyon jó volt, jobb, mint mondjuk az A setét torony, de attól tartok, hogy ez is önmagában szingli marad, mind annyi más egyrészes franchise darab…

A történet alapötlete kifejezetten abszurd – de önmagában nem rossz. Kb. ezer év múlva a Föld egy pusztuló világ, miután az emberiség sikeresen kiirtotta önnön nagy részét. Ezer év után a maradék civilizáció mozgó városokban él, gigantikus kerekeken és lánctalpakon guruló hatalmas településeken: nekem egyébként először pont ennek átgondolása és befogadása okozta a legnagyobb gondot. A guruló Londont ugyanis ne úgy képzeljétek el (ahogy először én értelmeztem), hogy az igazi Londont kiemelik a Temze partjáról és kerekeket tesznek alá – sokkal inkább egy hatalmas motorizált lakóparkként, aminek épületei, bizonyos stíluselemei, elnevezései az eredeti Londont idézik. Itt jegyzem meg – csak halkan – hogy azért bármennyire is PJ a forgatókönyvíró meg producer – illett volna azokra a fránya méretarányokra odafigyelni: a városok belső felvételein valóban városnak látszanak, a középületek emberi léptékűek, viszont mozgásban, külső felvételeken ehhez képest teljesen életszerűtlenek a méreteik. Kb., mint az első Tűzgyűrű Jaegerei… a környezethez és egymáshoz képest ezen városok méretarányaiban semmi következetesség és kohézió nincs, baromi látványos ugyan, ahogy a gigászi London robog a pusztaságban, de annyi épületet magán hordozva kb. hússzor akkorának kéne lenni. És akkor még nem is beszéltem arról az örök problémáról, hogy milyen energia hajtja, mit esznek, isznak a rajta az emberek: de lehet, hogy ez csak az én bajom, hogy mindig, minden kitalált posztapokaliptikus világnál a háttér mélységét firtatom. De mindegy is, ahogy írtam, a helyzet abszurd, de jó: London, mint az egyik legnagyobb ragadozó város épp átjött Angliából a hídon (???   ), hogy Európában keressen nyersanyagot és forrásokat önmaga fenntartásához. A ragadozás pedig abból áll, hogy a kisebb, kereskedő- és bányászvárosokat bekebelezi (a trailerben is látott módon).

A mozi felütése, a világ felskiccelése, a szabályrendszerek felállítása, a szereplők, környezet bemutatása nagyon tetszett. Konkrétan, az amerikai istenek szobrán felröhögtem, az mekkora húzás volt (az már más dolog, hogy ugye az csak mozis ötlet lehet), de egyébként is, az egész guruló London, annak minden eleme (nagyvonalúságuk ellenére), s ezen belül is az apró kis ötletek nagyon tetszettek. Főszereplőnk, Hester (Hera Hilmar), a kendős csaj – , eszembe jutott a Trough the Never – épp egy kis guruló várossal London fogságába esik, ámde hamar kiderül, hogy részéről ez egyáltalán nem baj. London egyik „ura” ugyanis a közkedvelt és elismert régész, Thaddeus Valentine (Hugo Weaving), akivel Hesternek elszámolnivalója van – a film elején a remek háttér előtt így rögtön egy kis feszes üldözéses szénát is kapunk. Sőt, ha jól belegondolok, az egész mozi egy nagy üldözés, Hesternek meg kell halnia, mert belerondíthat Valentine terveibe, tulajdonképp a film döntő része arról szól, hogy ki mikor és hogy akarja megölni a lányt – és újdonsült „ficsúr” barátját, Tomot (Robert Sheehan). A lány karaktere kicsit összetettebb és átgondoltabb, mint a klasszikus kiválasztott szerep, egyszerre van benn egy sötét múltból eredő bosszúvágy a vezető szerepre hivatottsággal… ez nem is rossz húzás, kicsit tényleg többdimenziós lesz tőle a figura. Sebhelyének eredete, kapcsolata az anyjával, a medál az egész személyisége nekem tök bejött, olyan igazi YA főhős, aki a „vadonban” is túlélte a posztapokaliptikus világot.

Sajnos azonban van egy összetevője a filmnek, ami pont ekkor, a múltjával kapcsolatban  nálam teljesen kiverte a biztosítékot, és jelentősen lefelé ráncigálta az értékelésemet. Van ugyanis egy karakter, egy Sikoly nevű figura (a Vaksötétes Stephen Lang játssza, de ez totál érdektelen), aki még ebből a sci-fi fantasyból is kilóg. Nem árulok el sokat róla, de ami ő, az alapból egy idiótaság – de ha már van, akkor illett volna icipici magyarázatot adni fajtája háttértörténetére és létjogosultságára. Az meg, ahogy kikerül a képből… anyám… ennél kínosabbat rég láttam. Sikoly szerepeltetése, megjelenése, ereje, motivációja, minden, ami vele kapcsolatos, nekem rém erőltetettnek és fárasztónak tűnt – még az úgynevezett steampunk (???   ) keretein belül is. Szerencsére azért volt más összetevő, ami pozitívba billentette a mérleg nyelvét, a nagyon örültem például a „gurulásellenes” lázadók vezetőjének, Annának (Jihae), akivel épp most töltöttem két évadot a Marson. Ráadásul picit megidézte Niobét a Mátrixból, ami meg ugye egyik alapmű számomra.

De természetesen a Ragadozó városok legfőbb pillére és legnagyobb erénye maga a látvány: a városok, a világ, amiben játszódik, az a fentebb említett kohézió hiányának ellenére szenzációs. Nekem legalábbis nagyon bejött, rengeteg nagyszerű ötlettel és látványelemmel tarkított színes-szagos hollywoodi blockbusterré teszi a filmet. Tény, hogy a sztori önmagában nem túl bonyolult, tény, hogy vannak benne idióta elgondolások és szereplők – de YA mivoltát figyelembe véve, egy épülő franchise első fejezeteként kifejezetten jól működik. Szórakoztató, helyenként vicces, PJ vizualitása és monumentalitása jól áll a filmnek (pl. a Falon túli kínai település nagyon bejött), néha egészen Gyűrűk Ura érzésem volt egy-egy új világ feltárulkozásakor. S ha már Kína… megint. A legutóbbi Meg-nél kicsit lassan esett le a tantusz, mit keresnek a kínai strandon, de itt Jihae feltűnésekor rögtön lejött, hogy ezt a filmet (is) azért csinálták ilyen színesre, hogy a keleti piacra is eladható legyen. De most valahogy van létjogosultsága az egésznek, ahogy London elindul keletre, ahogy és akik a Falat védik (ld. még Matt Damon és az A Nagy fal), az nekem tetszett. Kérdés persze, hogy akkor fizikailag hol is van ez a fal, mennyit és miből is gurult London odáig – de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. A szórakoztató faktor sok mindent felülír, s így, hogy tudom, hogy ennek még bőven van folytatása/előzménye, kicsit más szemmel is tudok rá tekinteni. Tipikusan az a mozi, amire istenigazából nem tudsz haragudni, Sikolyon kívül más nem is nagyon tud felhúzni benne – mégis, ahhoz, hogy igazán jó legyen, hogy az ember tűkön ülve várhassa Hester Shaw következő kalandját, ahhoz azért még sok kellett volna. Persze, lehet, hogy jobb is, ez így, ha megcsinálják a következő könyvet, kisebb lesz az elvárás (bár, szerintem nem fogják)… elfér ez a többi elkezdett és félbehagyott franchise mellett.




70%



.

R2-D2 írta:

.
Solo - Egy Star Wars történet


Kaland, árulás, egy baromi jó Kessel-út, némi meglepetés és dráma, néha homályba burkolódzó látvány (Assassins Creed), kevés érdekes és annál több érdektelen karakter – nagyjából ennyi a film. Nagyon hiányzik belőle az a humor és lazaság, amit én egy Solo filmtől felétlenül elvártam volna (de még a Star Wars keretein belül is roppant ingerszegény), amit alapból a figurának és kapcsolatainak magában kellett volna hordozni.

Nem szívesen néznék meg még egy filmet ezzel a sráccal a főszerepben. Tök jó Han Solo filmet lehetett volna csinálni, még ezen sarokpontok mellett is, csak hát… kellett volna egy Han Solo bele – meg némi lazaság. De ha ez ilyen lett, egy olyan karakterről, akit imádok, akkor milyen lesz egy tényleg nulla figura vásznon, bizonyos Boba Fett. És pszttt… egyelőre még ő is túlélte a Sarlacc gyomrát…

70%

Harmadszori nézésre még rosszabb, mint anno volt...  nehogy 70%-ot nem ér, de inkább az 50-et nyaldossa alulról...

Egyszerűen ez a színész egy katasztrófa. Nekem ő annyira nem Solo, hogy lassan a filmet sem bírom miatta megnézni. De egyébként is: irtó gáznak érzem az egész történetet, a névadást, ezt a koaxiumos ökörséget. Ami jó, az viszont jó volt benne korábban is: Lando karaktere telitalálat, jó a Kessel futam is... aztán kb ennyi.

A BD pedig egy óriási blama, 2019-ben HD hang nélkül (és mellesleg kimondottan pocsék és gyárilag homályos képpel) kiadni egy filmet - különösen a Disney égisze alatt - szégyen. Az extrák legalább magyar feliratosak, van pár érdekes és jó anyag köztük, de zömében a szokásos önfényező PR dokumentumfilmek. És még az extrák sem tudtak róla meggyőzni - pedig akartak - hogy milyen jó is ez a film. Nekem nem az, sőt, szerintem az idei BOTTOM-ra is felkerül.

Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy hamarosan végzek a Crispin-féle Solo trilógiával, ami mérföldekkel jobb, mint ez a... film. Egyre távolabb kerülök a Disney-féle kánontól és nekem egyre inkább csak a Legendák lesz a SW. Az EP VI-tal vége lett valaminek, amit annyira imádtam. Sajnálom, én is bztos változtam, de úgy gondolm, nem csak én vagyok a hibás.


.

R2-D2 írta:

.
Ragadozó városok

A mozi felütése, a világ felskiccelése, a szabályrendszerek felállítása, a szereplők, környezet bemutatása nagyon tetszett. Az egész guruló London, annak minden eleme (nagyvonalúságuk ellenére), s ezen belül is az apró kis ötletek nagyon tetszettek. De természetesen a Ragadozó városok legfőbb pillére és legnagyobb erénye maga a látvány: a városok, a világ, amiben játszódik, az a fentebb említett kohézió hiányának ellenére szenzációs. Nekem legalábbis nagyon bejött, rengeteg nagyszerű ötlettel és látványelemmel tarkított színes-szagos hollywoodi blockbusterré teszi a filmet. Tény, hogy a sztori önmagában nem túl bonyolult, tény, hogy vannak benne idióta elgondolások és szereplők – de YA mivoltát figyelembe véve, egy épülő franchise első fejezeteként kifejezetten jól működik. Tipikusan az a mozi, amire istenigazából nem tudsz haragudni, Sikolyon kívül más nem is nagyon tud felhúzni benne – mégis, ahhoz, hogy igazán jó legyen, hogy az ember tűkön ülve várhassa Hester Shaw következő kalandját, ahhoz azért még sok kellett volna. Persze, lehet, hogy jobb is, ez így, ha megcsinálják a következő könyvet, kisebb lesz az elvárás (bár, szerintem nem fogják)… elfér ez a többi elkezdett és félbehagyott franchise mellett.

70%

Most én mondom, hogy "nem csináltál kedvet hozzá", de bevallom, előtte sem volt sok...

Pedig a steampunkot, ezt a viktoriánus divatot és hangulatot a modern technikával, óraművekkel és gőzgépekkel keverő, sok fával és rézzel régiesebbé tett stílust én alapvetően szeretem, de a két előzetes és az abból leszűrt tartalom nem lelkesített fel. Peter Jackson sem akkora húzónév nekem, úgyhogy lehet, majd csak valamikor a tévében csípem majd el.

.

Niwrok írta:

Ragadozó városok

Most én mondom, hogy "nem csináltál kedvet hozzá", de bevallom, előtte sem volt sok...

Sajnálom...


Mondjuk nem volt rosszabb, mint az utolsó kettő Útvesztő...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ragadozó városok

Most én mondom, hogy "nem csináltál kedvet hozzá", de bevallom, előtte sem volt sok...

Mondjuk nem volt rosszabb, mint az utolsó kettő Útvesztő...

Látod, éppen ezért ... Azokat sem azért néztem meg, mert hűdejónak néztek ki, hanem mert a másodiknál ott volt a remek első rész után ébredő várakozás, a harmadikat meg már azért, hogy akkor legyen teljes a kör, pedig az már egy rakás szar volt.

.

.





Horror Park





Aki icipicit is képben van a Filmfórum filmes írásain kívüli élettel, az tudhatja, hogy van itt egy vidámparkos topik, amiben saját élményeimet tárom a nagy(?)közönség elé. A sok-sok vidámparkozásban pedig soha nem hagyom ki, hogy az adott hely horror szekciójában próbára tegyem „bátorságomat”, hogy kipróbáljak egy-egy szellem- horror vasutat… és itt most ne a hajdani pesti Vidámpark Szellemvasútjára gondoljatok, amin Pelikán elvtárs is utazott. Vannak egészen komoly díszletű és szervezésű „pályák”, ami igazán embert próbáló élményekkel gazdagítanak: a legdurvábbak pedig pont azok, amikben jump scare módjára kiugranak eléd a sötétben. Úgyhogy, kedves kritikaíró kollégák, ha még nem voltatok igazán komoly vidámparki horror szekcióban, nem ildomos szidni a filmet pont azért az elemért, amiért egy ilyen park a valóságban is működne – és csak úgy működne. Egy rövid kis intermezzo: egyik helyen töksötétben, egymás kezét fogva kellett végigmenni egy labirintuson, a fényt és az utat csak néhány világító led mutatta – nos, volt beszarás, mikor egyszer csak egy láncfűrészes ember ugrott elém a sötétből. De az sem volt piskóta, mikor az Ördögűző díszletében a díszlet csak tök váratlanul felült az ágyban… vagy mikor egy kocsiban ülve úgy fejeztek le virtuálisan valakit az orrom előtt, hogy közben a rám fröccsenő vért vízpermettel imitálták…

Szóval… már az első előzetesek óta éreztem, hogy nekem ezt a mozit látnom kell, valahogy ez totál az én projektem lesz – de lehet, megint nem írtam volna róla bővebben, ha nem futok bele sorba a neten a lehúzó írásokba. Senki ne higgyen senkinek (mindenki nézze meg és döntse el maga), szerény véleményem szerint ez egy nagyon tisztességesen megcsinált és összerakott horror lett, aminek a sava-borsát pontosan a címben említett környezet adja: az meg, hogy ijesztgetésre épül, ez esetben pont nem hátrány, hanem kötelező elem a moziban. A szereplői egyáltalán nem csak szimplán visítozó picsák, a gyilkos egy igazi pszichopata, ráadásul óriási érdeme a filmnek a fináléja: az ember nem ehhez szokott hasonló zsánerben. Az meg milyen zseniális húzás már, hogy itt a gyilkosság szerves része a látnivalónak, hogy itt az ember nem fogja a fejét attól, ki mikor és hogyan hal meg – itt minden hulla tökéletes eleme a díszletnek. Rosszabb esetben csak egy test a kupacon, jobbik esetben akasztott bábu egy labirintusban. Egyébként meg… én menet közben azon is gondolkodtam, mekkora húzás ez már, hogy aznap éjszaka gyakorlatilag büntetlenül eltehetsz láb alól bárkit: egyrészt a maszkod legalizálja tetteted – de egyben jótékonyan fedi is kilétedet – másrészt meg tuti, hogy a park zárásáig, másnapig senki nem keres… csak arra kell vigyázni, hogy a kiválasztott kis társaság minden tagját nyírd ki, és akkor nincs, aki keresse a másikat. Mindegy, egy biztos: ha lenne egy ilyen park igaziból, én tuti elmennék – maximum (legyen ez a mozi legnagyobb hibája) több autentikus, horrorfilmeket megidéző díszletet várnék el…

Már a felütés is ígéretes volt számomra, pedig aztán akkor még keveset mutattak magából a helyszínből: először egy lány lesz egy pszichopata áldozata. Aztán a következő képeken egy kis baráti társaság, három fiú és három lány nyakába veszi a Parkot, hogy egyikük hazatérését ott ünnepeljék egy fergeteges bulival. Ide tartozik – és ezt megint csak az tudja értékelni, aki járt már ilyen helyen – hogy egyikük ún. VIP belépőt szerzett, amivel mindenhova sorbaállás nélkül lehet bejutni (ajaj, milyen jól jött volna nekem ez sokszor). Szóval ők hatan belemerülnek az éjszakába és a Hell Fest nevű vidámparkba, ahol már sétálás közben is mindenféle beöltözött emberek ijesztgetik őket. Minden jól alakul, némi kötelező szexuális poénkodás, pia, meg fogadalmak, a fiatalok felhőtlenül szórakoznak – nem is sejtik, hogy időközben a parkba érkezett a pár évvel ezelőtti gyilkos, aki random módra keresi újabb áldozatát. A srác színre lépése, egész jelleme, megjelenése nekem nagyon bejött, volt valami zsigeri félelmetes abban, ahogy a kamara kezelte őt, hogy gyakorlatilag egy percig sem tudjuk, ki ő, és miért csinálja, azt, amit. Az rögtön lejön, hogy egy vérbeli pszichopata, de tipikusan az az arctalan ellenség, akitől félni lehet: mozgása, fellépése, nyugalma borzongató tud lenni. Ahogy meg az egyik helyszínen látványosan kivégzi az áldozatát, majd némaságra inti a nézőközönségét, az beszarás. Ez olyan The Purge-os volt…

Már eleve az is tetszett, ahogy a kis csapat a gyilkos útjába kerül, legalábbis életszagúbb volt nekem ez a megoldás, mint egy szándékos kötözködés… és itt illik megjegyezni az egész koncepció, ötlet egyik legnagyobb húzását. Miszerint egy ilyen tematikájú élményparkban honnan tudhatod, hogy a gyilkosság az csak a show része-e, vagy tényleg megtörténik? Vagy hogy lehet elkapni egy maszkos tettest, amikor csak abból a maszkosból kapásból még 15 dolgozik itt? Egyáltalán ki hiszi el bárkinek is, hogy megöltek valakit, mikor nincs áldozat? Mert az áldozat épp egy díszlet lett valahol??? Nekem ezek az apró kis gondolatok görgették előre a cselekményt, nem is igazán azok a trash elemek, amiket emlegetnek más írások, sem nem is az ijesztgetések (hát persze, hogy egy horrorparkban a sokadik után nincs hatásuk), hanem az, hogy van egy alaphelyzet, amiben – a The Purge-hoz hasonlóan, de másképp – gyakorlatilag büntetlenül ölhetsz. Megfordult ugyanis a kis fejemben, hogy én mit reagálnék rá, ha látok egy ilyet? Elhinném, amit látok? Kihez futnék segítségért?? Vagy simán lelépnék a helyszínről? Akkor is, ha azt mondanák, „Nyuszi vagy, Mc Fly?”

A nagyközönséggel ellentétben az a véleményem, hogy a Horror Parknak megvannak azok az elemei, amik miatt lehet szeretni és kicsit kiemelkedik a zsáner filmjei közül. Oké, alap dolgokat hasznosít újra, oké, sablonszereplőkkel és karakterekkel operál, de maga a környezet, amibe helyezték az egészet, legalizál szinte minden horror ökörséget. Az is jó pont, hogy már-már 24 feelingje van: az egész egy éjszaka eseménye, s természetesen szó sincs a valós idejű történetmesélésről, az embernek mégis van egy olyan érzése, hogy mindent „élőben” látunk. Erre ráépítve a gyilkos név- és arctalanságát, valamit magának a szórakoztató parknak a dizájnját egy nagyon kellemes kis filmet kapunk. Azt nem vitatom el, hogy ez is inkább a tiniknek szól – eleve ők a főszereplők is – de sima mezei filmnéző számára is teljesen fogyasztható alkotás. Ha több lett volna a felismerhető és egyértelműen beazonosítható statiszta, akkor talán még a Ház az erdő mélyén is beugrott volna – ezek hiányában nekem csupán csak egy újabb vidámparkos élményt jelentett, így, otthon, éjjel a fotelből.

S ha már itt tartunk: ahogy korábban is írtam, icipici kihagyott ziccernek érzem a koncepcióban azt, hogy nem próbáltak meg ismert és kultikus horrorfilmeket megidézni egy-egy jelenettel, figurával. Vélhetően az 5 millás költségvetés (atyaég, ennyiből, ezt kihozni!!!) korlátozta a jogdíja miatt a hozzáférést, de én rajongóként kényszeredetten kerestem a kapcsokat (Ready Player One módjára), talán egyedül a The Lividére hajazó zsákos gyerekekre tudtam ráerőltetni némi párhuzamot. Aztán lehet, hogy a nagy rohangászásban, sikítozásban és sötétben el van rejtve néhány figura, de ez majd csak az újranézéskor derül ki. Mert hogy én ezt megveszem és újra is nézem, az tuti: egyszerűen imádok vidámparkozni, pláne, ha büntetlenül ülhetek be- sétálhatok végig egy gyilkos labirintuson. Ja, és nagyon remélem, lesz folytatás, mert minden adott hozzá… ritkán van film, aminek cliffhangere egyszerre ilyen nyugtalanító és… szerintem hatásos. Azt gondolom, hogy ha okosan csinálják, ebből ki lehet hozni egy jó kis franchise-ot, aminek a végén, egyszer majd arcot és múltat kaphat az a pszichopata is, akinek a Horror Park nem az önfeledt rémüldözést nyújtja, hanem a beteges gyilkolászást.

Imádom a vidámparkokat. Mondtam már?




80%



.

R2-D2 írta:

.
Horror Park

Szerény véleményem szerint ez egy nagyon tisztességesen megcsinált és összerakott horror lett, aminek a sava-borsát pontosan a címben említett környezet adja: az meg, hogy ijesztgetésre épül, ez esetben pont nem hátrány, hanem kötelező elem a moziban. A szereplői egyáltalán nem csak szimplán visítozó picsák, a gyilkos egy igazi pszichopata, ráadásul óriási érdeme a filmnek a fináléja: az ember nem ehhez szokott hasonló zsánerben.

Menet közben azon is gondolkodtam, mekkora húzás ez már, hogy aznap éjszaka gyakorlatilag büntetlenül eltehetsz láb alól bárkit: egyrészt a maszkod legalizálja tetteted – de egyben jótékonyan fedi is kilétedet – másrészt meg tuti, hogy a park zárásáig, másnapig senki nem keres… csak arra kell vigyázni, hogy a kiválasztott kis társaság minden tagját nyírd ki, és akkor nincs, aki keresse a másikat. Itt illik megjegyezni az egész koncepció, ötlet egyik legnagyobb húzását. Miszerint egy ilyen tematikájú élményparkban honnan tudhatod, hogy a gyilkosság az csak a show része-e, vagy tényleg megtörténik? Vagy hogy lehet elkapni egy maszkos tettest, amikor csak abból a maszkosból kapásból még 15 dolgozik itt? Egyáltalán ki hiszi el bárkinek is, hogy megöltek valakit, mikor nincs áldozat? Mert az áldozat épp egy díszlet lett valahol??? Nekem ezek az apró kis gondolatok görgették előre a cselekményt, nem is igazán azok a trash elemek, amiket emlegetnek más írások, sem nem is az ijesztgetések (hát persze, hogy egy horrorparkban a sokadik után nincs hatásuk), hanem az, hogy van egy alaphelyzet, amiben – a The Purge-hoz hasonlóan, de másképp – gyakorlatilag büntetlenül ölhetsz. Megfordult ugyanis a kis fejemben, hogy én mit reagálnék rá, ha látok egy ilyet? Elhinném, amit látok? Kihez futnék segítségért?? Vagy simán lelépnék a helyszínről? Akkor is, ha azt mondanák, „Nyuszi vagy, Mc Fly?”

80%

Ilyen filozófiai mélységeit talán nem fogom meglátni   , de az ötlet alapvetően tetszik.

.

R2-D2 írta:

.
Horror Park

A nagyközönséggel ellentétben az a véleményem, hogy a Horror Parknak megvannak azok az elemei, amik miatt lehet szeretni és kicsit kiemelkedik a zsáner filmjei közül. Oké, alap dolgokat hasznosít újra, oké, sablonszereplőkkel és karakterekkel operál, de maga a környezet, amibe helyezték az egészet, legalizál szinte minden horror ökörséget. Erre ráépítve a gyilkos név- és arctalanságát, valamit magának a szórakoztató parknak a dizájnját egy nagyon kellemes kis filmet kapunk. Azt nem vitatom el, hogy ez is inkább a tiniknek szól – eleve ők a főszereplők is – de sima mezei filmnéző számára is teljesen fogyasztható alkotás. Ha több lett volna a felismerhető és egyértelműen beazonosítható statiszta, akkor talán még a Ház az erdő mélyén is beugrott volna – ezek hiányában nekem csupán csak egy újabb vidámparkos élményt jelentett, így, otthon, éjjel a fotelből.

Ja, és nagyon remélem, lesz folytatás, mert minden adott hozzá… ritkán van film, aminek cliffhangere egyszerre ilyen nyugtalanító és… szerintem hatásos.

80%

Összességében egyetértek, mert ennek a filmnek még jól is áll ez a Halloweenre időzített gyilkolda, ahol a film kétharmada olyan, mint egy horror-vidámpark reklámfilmje. Éppen ez a báj benne, mert itt nem gagyi a gumipók meg az otthon tákolt, húscafatos zombi, mert az egész ünnepnek ilyenek a díszletei; ahogy írtad is ez így mindenhol máshol ciki lenne talán, de ide tökéletes. A társaság is jobb az átlagnál, tényleg jól lejön, hogy ebben a helyzetben mennyivel könnyebb dolga van a gyilkosnak rejtőzködni és menekülni... igazán csak maguk a támadások voltak kicsit gyengébbek, bár a guillotine-os így is jó lett. A befejezés is ötletes, bár én ezt a leosztást már bővebben megfigyelhettem annak idején a Hajszában.

Jó volt, csak én nem kötődök annyira a vidámparkokhoz .

7/10
.