R2-D2 írásai 3.0

.





Én, Tonya




Ha valaki azt mondja nekem, mondjak egy női műkorcsolyázót, kapásból rávágom: Katarina Witt… ami nem is csoda: az NDK akkori kétszeres olimpiai bajnok üdvöskéje jó mélyen beépült a keleti köztudatba, most, hogy nézegetem az olimpiai éremlistát, rajta kívül talán még egy név ugrik be. Tonya Hardingról, az 1970-ben született amerikai műkorcsolyázóról viszont még életemben nem hallottam, pedig ő volt az első nő a korcsolyázás történetében, aki megugrotta versenyen a tripla axelt… sőt, az első, aki versenyen két tripla axelt is ugrott. Hároméves korában kezdett korcsolyázni, de gyerekkorában, apja mellett vadászni és autót vezetni/szerelni is megtanult. Kivételes tehetsége volt, ami talán a sajátos és szomorú nevelési módszer miatt sosem tudott teljes egészében kibontakozni: amerikai bajnokságokon kívül nagy világversenyt sosem nyert, valahol mindig is riválisa, Nancy Kerrigan árnyékában élt. Egyébként fura, de ez a lány sem nyert semmit, mégis ő a másik az eredménytábláról, akiről legalább emlékeim vannak… de aztán lehet, csak a tudatalattim játszik velem és az emlékeztet a korabeli híradóbejátszásokra, az „incidensre”, amiről tulajdonképp ez a mozi szól. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtti esetről, ami gyakorlatilag megszüntette Tonya karrierjét – és ami a sport egyik legszomorúbb eseménye talán máig.

Azt le kell szögeznem, nem szeretem a műkorcsolyát – de más sportághoz hasonlóan elismerem azt a munkát és tudást, amit a versenyzők beletesznek egy-egy programba. Mondjuk, le nem ülök elé, de ha a családban valaki nézi (van ilyen), akkor nem is kapcsolok el onnan. Így nem az első és nem is az utolsó sportfilm az Én, Tonya, ami elé úgy ültem le, hogy maga a sportág annyira nem is érdekelt – az volt itt is a fontos, ki az ember és mit csinált, ami miatt érdemes volt filmet forgatni. Pontosabban: képes-e egy jó esetben közömbös sport a művelője által érdekelni, van-e ebben a sportolóban annyi, hogy izgalmassá, mozgalmassá tud tenni egy mozit… nos, örömmel jelentem, hogy Tonya Harding életében nem egy filmre, hanem egy egész sorozatra való van. Ebből kifolyólag roppantul élvezem ezt az egész kalandot, ami nem csak hogy egy sima sportdráma lett, hanem vannak olyan stíluselemei, technikai megoldásai, ami miatt az átlagos dramaturgiájú moziknál is képes többet nyújtani. Az egész ugyanis egy riportfilmmel kevert játékfilm, amiben az interjúalanyok által elmesélt történet a riportalanyok emlékeinek, érdekeinek és nézőpontjának megfelelően többször és különféleképp elevenedik meg a képernyőn – de természetesen mindenekelőtt a fő mesélő magam Tonya Harding. E szempontból persze roppant szubjektív is lett a mozi – vádolták is érte rendesen, de hát ha valaki leül elé és elolvassa a címet, csak tudja, mire számíthat. Nekem, így utólag csak és kizárólag egy dolog hiányzott belőle: egy minimális Karrigan interjú, már csak azért is, hogy ő hogy élte meg az eseményeket, és hogy ez milyen következményekkel járt kettejük kapcsolatára.

Igaz, ez nem az a tipikus rivalizálós sportfilm, mint mondjuk a Rush, vagy a Borg/McEnroe (bár is inkább Borgról szólt). Ez csont nélkül Tonya története, a kezdetektől: amikor anyja háromévesen először levitte a jégre edzésre… és rögtön az elején szeretnék túl is lenni az egyik legfontosabb infón, ami miatt érdemes megnézni a mozit. S ami mellesleg engem szinte végletekig kiakasztott: Tonya anyja, Lavona (Allison Janney) figurája: nagyon ritkán találkozom ennyire remek színészi alakítással (ugye legjobb női mellékszereplő díj!!) megformált, de undorító, idegesítő, ellenszenves, agyonütni és kibelezni való vén picsával. Valami hihetetlen, amit a nő Tonyával művelt több mint egy évtizeden át, a folyamatos verés, megalázás, az egész lénye, stílusa, viselkedése olyan szinten képes ellenszenvet kiváltani a nézőből, hogy legszívesebben bemászna a tv-be és ott helyben kicsontozná a vén qrvát. Ráadásul az interjúcsokorban szerepel az igazi anya is – és tulajdonképp büszke is arra, ahogy bánt a lányával, amit csinált belőle. Azt nem feltétlenül vitatom, hogy a keménység ki tud hozni az emberből pluszt (ld. még Whiplash), de azért mindennek van határa… s ha már ez így eszembe jutott, érdekes házasság lenne a karmester és e nő közötti kapcsolat. Bár szerintem Lavone leugatná a fejét: ilyen suttyó, redneck, tapló parasztot nőben még nem láttam, a mozi egyik alappillére az ő viselkedése, dumája – még akkor is, ha a néző pont megutálja érte.

Így viszont valahol óhatatlanul Tonya (Margot Robbie csodálatos átalakulásában) mellé állunk az első pillanatban, vagánysága, butasága/parasztsága abszolút nem zavaró – sőt, nekem tök szimpi volt a világgal és az amerikai korcsolyaszövetséggel dacolni kívánó lány. Mindig is bírtam az ilyen lázadó figurákat – igaz, itt a lázadás sok esetben a csóróság és a nevelés következménye – és maxi megértem, mikor valaki a tudása ellenére rosszabb eredményt ér el öltözködése miatt. A fősulin konkrétan én is átéltem ezt… mindegy, az is rég volt. Tonya története szívszorító és bicskanyitogató egyben, nem elég, hogy volt egy balfasz anyja, talál magának egy hasonlóan erőszakos és agresszív pasit is: Jeff (Sebastian Bucky Stan) ugyanaz az állat, csak férfiban és ezúttal férjben. Fura belegondolni az egészbe, hogy – pláne aktuális ez a téma manapság, érthető az Oscar közelsége – mi tart egy nőt egy ilyen kapcsolatban, egyáltalán hogy lehet mindezt elviselni… én pl az első pofon után úgy hagytam volna ott Jeffet, mint eb a szarát. De komoly pszichológiai összetevői vannak ennek, ezek szerint vannak, akik erre kevésbé fogékonyak, esetleg ez is kell nekik – Tonya pedig e szerint ilyen volt. Mintha valahol inspirálta is volna az az erőszak, amit vele szemben elkövettek: a mozi ezekben az esetekben nem is annyira sportfilm, mint dráma. Egy sportoló drámája, szívszorító, megindító, döbbenetes…

… lenne, ha nem öntenék az egészet le humorral. Fekete humorral, aminek döntő többsége a dumában nyilvánul meg, de egyúttal roppantul fel is erősíti magát azt a redneckséget, ami Tonyát magát és környezetét is körbelengi. Kicsit ugyan ezzel elvész a dráma éle, de ezúttal azt mondom, nem zökkent ki az eseményekből az, hogy nevetnem kell valamin – mert ezúttal tényleg lehet mosolyogni azon a hihetetlen taplóságon, amit itt a többség produkálni képes. Tonya talán a legszolidabb, de anyja, aztán Jeff, annak tesója eszméletlen – az egész egyaránt humorforrás és szomorú társadalomrajz is egyben. S ha már Jeff tesójánál tartunk: ugye Shawn (Paul Walter Hauser) lesz az „incidens” egyik főszereplője, azé az „incidensé”, amire maga a film fel van fűzve és ki van hegyezve, de amiről én engedelmetekkel egy szót sem mondok. Eddig sem véletlenül dumáltam ennyit mellé: azt gondolom, ezt a filmet a benne zajló eseményektől függetlenül, önmagukban a karakterekért érdemes megnézni, nem kell tudni, mire is megy ki a játék. Azt mindenki fedezze fel maga, mindenki jusson el maga abba a lelkiállapotba, amiben az „incidens” egyáltalán felmerülhetett, mindenki élje át maga, szörnyülködjön rajta, sajnálja, esetleg utálja meg érte Tonyát – de most már semmiképp ne kutakodjon a neten, mi volt ez. Az Én, Tonya egy tulajdonképp felkavaró út 1974 és 1994 között, egy elnyomott, megalázott, vert műkorcsolyázónő útja, amit vele együtt jobb úgy átélni, hogy nem tudjuk, mi az út vége. Így talán még megdöbbentőbb és bosszantóbb az egész…

Bónuszként meg ott van egy tök jó korrajz, amire még simán emlékezhet mindenki, egy remek, újszerű és hitelessé tevő filmkészítési forma a váltakozó interjú/játékfilm betétekkel, no meg minimum kettő eszméletlen színészi alakítás. És senkit ne zavarjon meg ez a kissé fura poszter a pink színekkel, minden a film, csak nem rózsaszín…  Hogy mindezek ellenére én icipicit gyengébbnek éreztem más sportfilmeknél, az tulajdonképp két dologra vezethető vissza. Az egyik az, hogy az a sok negatívum, taplóság, bántás, szenvedés, amit Tonya átél 24 év alatt, az átfordul kontraproduktívba: egy idő után unalmassá, érdektelenné, szinte idegesítővé válik, a sajnálat a lány iránt átfordul „hülyének nézésbe”, miért nem lép ki az egészből. A másik meg, hogy istenigazából maga az „incidens” és annak következményei sincsenek úgy rendesen feldolgozva a filmben – ezért mondtam, hiányzik a Nancy interjú – az egész mintha csak egy mellékzönge lett volna Tonya életében. Pedig gyakorlatilag tönkretette azt… mindenesetre a néző elgondolkodhat azon, hogy mi lehetett volna ebből a lányból, ha normális családból származik, kevésbé erőszakos és önfejű... és mondjuk betartja a dresszkódot.




80%





.

R2-D2 írta:

Én, Tonya

Fura belegondolni az egészbe, hogy – pláne aktuális ez a téma manapság, érthető az Oscar közelsége – mi tart egy nőt egy ilyen kapcsolatban, egyáltalán hogy lehet mindezt elviselni… én pl az első pofon után úgy hagytam volna ott Jeffet, mint eb a szarát. De komoly pszichológiai összetevői vannak ennek, ezek szerint vannak, akik erre kevésbé fogékonyak, esetleg ez is kell nekik – Tonya pedig e szerint ilyen volt. Mintha valahol inspirálta is volna az az erőszak, amit vele szemben elkövettek: a mozi ezekben az esetekben nem is annyira sportfilm, mint dráma. Egy sportoló drámája, szívszorító, megindító, döbbenetes…

… lenne, ha nem öntenék az egészet le humorral. Fekete humorral, aminek döntő többsége a dumában nyilvánul meg, de egyúttal roppantul fel is erősíti magát azt a redneckséget, ami Tonyát magát és környezetét is körbelengi. Kicsit ugyan ezzel elvész a dráma éle, de ezúttal azt mondom, nem zökkent ki az eseményekből az, hogy nevetnem kell valamin – mert ezúttal tényleg lehet mosolyogni azon a hihetetlen taplóságon, amit itt a többség produkálni képes.

80%

Annyira nem mozdultam rá valamiért a filmre, pedig mindenhol dicsérték... felírtam.

.

.





Ready Player One





Most legszívesebben azt mondanám, hogy megvan az idei év Valerianja… ugyanis csak azt a tavalyi sci-fit tudom az utóbbi időkből ehhez mérni – látványban, ötletben, képi világban mindenképp – azonban minden látványa és egyéb finomsága mellett még az is elmarad ebben Spielberg új művétől. Mindazonáltal őszinte is leszek: Mester ide vagy oda, első benyomásra – de szigorúan csak első benyomásra – úgy érzem, a Valerian akkor, új filmként jobban megfogott: a Ready Player One, legyen bármilyen jó mozi, olyannyira tömény minden tekintetben, hogy az már az élvezet rovására megy – mindez pedig közel két és fél órában – mert a néző, az igazán értő néző látni akar minden geget, fel akar ismerni minden utalást és rejtett jelenetet, kikacsintást, minden nosztalgikus élményt. Ami azonban egyszerűen képtelenség: kíváncsi leszek, ennek a filmnek mekkora utóélete lesz, ha majd ki lehet kockázni, a kockák hány száz (??) popkult utalást találnak meg benn.

Részemről egyébként a Were Not Gonna Take It tette fel az i-re a pontot, az volt az, amikor úgy éreztem, végleg maga alá temet a mozi: a Twisted Sister gyerekkorom annyira meghatározó zenéje volt, hogy bármikor, bárhol meghallom ezt a dalt, elönt egyfajta melegség (még ha nem is ezt tartom a legjobb TS dalnak). E tekintetben nekem amúgy is alapból jól kezdődik a film, a Van Halen Jump!-jára feltűnő konténerváros, az egész 2045-ös környezet kétségkívül hatásos és magával ragadó. Még gondolkodtam is rajt, mennyivel könnyebb CGI-vel egy ilyen környezetet megalkotni, mint mondjuk egy majmot, meg hogy majd figyelek, mikor csap be a kamera a váltással és mikortól díszlet az egész – lószart, mama, egyszer csak azt vettem észre, hogy Wade mászik le a lakásból, hogy egy roncstelep mélyén megbúvó autóban magára vegye a cuccát és belépjen az OASISBA. Igen, ahogy máshol is olvashatjátok, 2045-re a Föld egy szar hely (persze, nem mindenkinek), ahonnan az emberek nagy része az OASISBA, a virtuális világba menekül. Most azzal ne foglalkozzunk, hogy pont a világ csóró fele hogy tud költeni a játékra és annak kiegészítőire – vélhetően ez is a végére kibontakozó tanmese finom utalása arra, hogy mennyire is nyomorba tud dönteni a játékszenvedély. Mindegy, a Föld sokaknak szívás, a sokak pedig játszanak – egy bizonyos Halliday által kifejlesztett virtuális világban, ahol bárki, bármi lehet és ahol bármi megtörténhet.

Wade Watts (Tye Sheridan) is egy ilyen srác, az ő narrációjában kerülünk képbe… már mennyire erre képesek lehetünk. Az van ugyanis, hogy a szöveges info és a látott képi anyag befogadása már az első percekben szinte lehetetlen, ahogy a srác elmondja, mi is ez az egész, addigra szerintem már utalások tömkelege fut át előttünk a vásznon: az biztos, hogy az első percek teljesen tökéletesen leképzik a mozi egészét, előre vetítik, mire számíthatunk. Már ekkor iszonyat tömény az egész, annyit lehet nagyjából kihámozni, hogy a játékban a fejlesztő elrejtett három kulcsot, ami három kulcs elvezet egy easter egghez, ami pedig magának a játéknak a jogtulajdonlását jelenti. Aki tehát megszerzi a három kulcsot, az örökre milliárdos lehet – erre pedig természetesen minden játékos vágyik, sőt egy játékosok százait alkalmazó, profi technológiával csak a kulcsvadászatra építő cég, az IOI is. Wade a játékban Parsifal néven nyomul, s meglehetősen ügyesen teszi azt, vannak avatar barátai (egyik egy törpe sárga Deadpool    ), sőt, az egyik versenyen összefut egy bizonyos Artemisszel, egy vagány csajjal is (a fülei miatt ő is kicsit Villangós), akibe gyakorlatilag rögtön beleszeret. Van egy brutális autóverseny, aztán majd ugyanaz még egyszer, máshogy (nem tudok rá jobb szavakat, zseniális!!    ), aminek végén nem marad el a jutalom… valami hihetetlenül szédítő élmény volt ezt látni. És nem csak azért, amilyen versenyt itt mutatnak – egyébként sem a verseny, sem maga a virtuális világ nem egetrengető újdonság – hanem mindazokért az egyéb dolgokért, amiről még évekig beszélnek majd e film kapcsán.

Az van ugyanis, hogy Spielberg az elmúlt 50-60 év majd összes fontos mozis, játékos és zenei pillanatát beletette ebbe a filmbe. Talán ő maga sem tudja, mennyit, de szédületes lehet ez a szám: az egy dolog, hogy a verseny mondjuk úgy néz ki, mint egy Halálfutamba változtatott Speed Racer, de hogy a Jurassic World T-Rexe, vagy az Empire State Buildingről leugró King Kong próbálja a versenyzők útját állni, az sokk volt. És akkor nem beszéltem még a Tronból szedett motorról, vagy a DeLorienről, amit maga Parsifal vezet (hello, McFly). Az ember csak kapkodja a fejét, mert annyi, de annyi utalás van szinte minden percben: akár a háttérben, rejtve, akár nyilvánvalóan, az arcunkba tolva. Fantasy játékok, mozik, minden – minden a három kulcs megszerzésének útja mellett sorakozik. Külön kiemelném a második kulcs helyszínét, ami felületes filmesnek talán kissé meglepő, de aki ismeri az A.I. készülésének történését, no meg annak az írónak a hozzáállását a megidézett művéhez, amit itt használnak, olyan csemegét nyújt, mint mondjuk egy pohár tokaji a kajához. Én meg ugyebár vevő vagyok a popkult utalásokra, egyik kedvenc sorozatomat, az Odaátot is ezért kedvelem talán az átlagnál kicsit jobban… szóval én egyik ámulatból a másikba estem. Még úgy is, ha természetesen nem ismertem fel mindent és nem is láthattam meg mindent elsőre.

Persze a mozi nem csak a virtuális világban játszódik, hisz kell egy kontraszt is az egész sztorinak – no meg egy főgonoszt egy játékban ki vesz komolyan – ezért a való világban is jócskán töltünk időt. A cég, a bizonyos IOI, illetve annak vezetője, Nolan Sorrento (Ben Krennic Mendelsohn) lesz az antagonista, aki nem csak a játékban kívánja legyőzni Parsifalt, hanem a való életben is vadászni kezd rá – így lesz egy zseniális húzással a játéknak és a filmnek is hirtelen tétje. Túl sokat nem árulok el az egészről, de vannak egész kellemes meglepetések ezen a szálon is, tök jó, hogy kiket ismerünk meg és hogy Samantha hol jár és mit csinál, tök jók pl. azok a jelenetek, amikben emberek az utcán VR szemüvegben futkosnak és harcolnak… és bár kissé klisés módon, de tök jó az egész IOI szerepe, súlya és célja is. Miután pedig a játékban megszerzett tudás, pénz és hatalom a való életben fog realizáldni, szükség is van erre a szálra – még ha a néző szívesebben is nézi azokat a képeket, amik az OASISban játszódnak. És még valami… tudjátok, időnként tényleg ki kell szakadni onnan, hogy le tudjon ülepedni a mérhetetlen információ.

A mozi a végére felváltva fut a virtuális és a való világban, a virtuálisban egy gigászi csata keretében találkoznak a jó és a rossz erői (a Mechagodzillán majdnem felnevetem), míg a valóságban a rosszak próbálják elkapni a jókat. Amúgy, ide kívánkozik az egyetlen, mire felhúztam a szemöldökömet: kicsit ugyan még korábban, de az komolytalan volt, ahogy az a postásautó meglép és nem követi senki és semmi – holott addig drónokkal volt tele minden. Mindegy, a finálé a filmhez illően kellően grandiózus és látványos, talán annyira nem is szentimentális, mint ahogy a Mestertől elvárnánk, és talán a zárójelenet túlságosan szájbarágós, de úgy összességében remek lezárása ennek a két és fél órás geek- és látványorgiának. Aminek különben még az is a nagy erénye, hogy mindenki a maga kockasága és tudása szerint érti és fedezi fel az egészet – itt most az van, hogy a részletek nem ismerése nem csorbítja a moziélményt, ellenben minél több dolgot szúr ki az ember (a nyilvánvalókon kívül), annál nagyobb lesz az ámulat közben. Tudom, hogy nagyon erőltetett párhuzam, de néha úgy éreztem magam, mintha Pálfi György Final Cutját néztem volna – ott tudtam gyerekként örülni annak, mikor felismertem valamit valahonnan. Mint egy kvíz a neten, hogy tudod-e egy villanásból, mi honnan is jött az univerzumba. És akkor még nem is említettem a mozi humorát: valahogy nagyon jól adja magát minden beszólás, és helyzetkomikum, egyedül a „Rárepülnek, mint kurvák a Mikulásra” poént nem igazán tudtam hova tenni és a film stílusához hozzáigazítani. De a többi… az remek.

A színészek meglepő módon jobbak az OASISBAN, mint a való világban., legalábbis az avatarok szerintem sok esetben több érzelmet, jobb és hitelesebb viselkedést produkálnak, mint való életbeli társaik – de az is lehet, ez csak azért van, mert több időt töltünk velük és/vagy mert egyszerűen több minden történik is velük. Az egész kulcskereséses, rejtvényfejtős, kódolt üzenetolvasós történetszál érezhetően erősebb a valódi élet eseményeinél, de minden kritika ellenére én úgy vagyok vele, hogy egyik a másik nélkül elképzelhetetlen, Mint mondjuk a Mátrixban… csak itt az avatar halála anyagi halált jelent a valóságban, nem igazit. Persze, ha az emberre az IOI vadászik, bármi megeshet… Azt meg, hogy ezt miért egy 71 éves embernek kellett megrendezni, ne kérdezzétek. De a kor egyetlen előnye, hogy az ember sokat lát és hall, sok mindent él át és szeret meg – és úgy néz ki, erre filmet lehet építeni. Azt mondjuk nem tudom, a könyv, ami alapján a mozi készült, valójában mit tartalmaz, de kétlem, hogy ezt itt mind. Ja, meg hát nem lehet a könyvben Twisted Sistert hallgatni.  



85% (elsőre)




.

R2-D2 írta:

Tűzgyűrű


Vannak a robotok, az óriásrobotok, meg vannak a Jaegerek… Vannak az állatok, az ősállatok és vannak a Kaijuk… Minden mást, amit eddig a (film)világban nagynak és hatalmasnak hittél, felejtsd el: a Tűzgyűrű gigászi méretei mellett minden eltörpül…


Hibát keresni aztán persze ebben is lehet. Néhány méretarány még mindig nem stimmel, a Jaegerek 75-80 méteres magasságához sehogy sem tudom párosítani az óceán sekélységét, de fogjuk rá, hogy minden öblökben történt. Ismerve Del Toro hozzáállását – aki még arra is ügyelt, hogy a felemelt konténerekből kész lakberendezés hulljon ki – biztosan én vagyok túl szőrösszívű. Ugyanígy vagyok a karddal is: kissé fura, hogy csak akkor használták, mikor már minden veszni látszott, de mindegy. Talán egyedül a legeslegvégével békülök meg nehezen, az kicsit szirupos lett, a 24 helikopterrel együtt. De ezektől függetlenül oltári jó szórakozás az egész film, különösen HD-ben…


Eddig nem igazán vártam az új Godzilla filmet, de miután megtudtam,hogy tulajdonképp ő is egy Kaiju, ennek a képzelt világnak a része, most már kíváncsi vagyok rá.

95%

Jé... hogy ennek én miért adtam ilyen magas értékelést...

Biztos azért, mert ott, akkor hihetetlen élmény volt, még emlékszem rá, már a moziból is milyen tátott szájjal jöttem ki. S most, hogy olvasom, anno négyszer is megnéztem... ... lehet. Mindegy, ötödikre icipcit múlt már a varázsa, de még mindig első osztályú szórakozás. Minden pont megfelelő arányban keveredik benne, végre az akciókat és a gépeket/szörnyeket lehet LÁTNI is, a látvány meg így évek múltán is hibátlan.

A méretekkel meg a karddal továbbra sem tudok mit kezdeni (előbbire direkt figyeltem, hát, van káosz rendesen), de egyébként továbbra is rendben van a film. Nagyon rendben.  

A Godzillát meg hagyjuk. Az év egyik legnagyobb baklövése volt - hiába kaiju.  

.





Tűzgyűrű: Lázadás




2013-ban az év egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra Del Toro gigantikus zúzdája, ami már akkor messze túlnőtt holmi Álcák ás Autobotok bunyóján – pedig aztán az első robotos filmek még nem is voltak annyira rosszak. 5 évvel később, a rosszabbnál rosszabb Transformers filmek után így kifejezetten lelkesen vártam az amúgy nem feltétlenül indokoltnak tűnő folytatást, tettem ezt mindazon „rossz” hangok ellenére, amik nem voltak épp kedvesek a Tűzgyűrű 2-vel kapcsolatban. Nos, a véleményem így előzetesen és röviden az, hogy azért lehet hinni a negatívabb kritikáknak, a folytatás valóban egy Del Toroval rövidebb elődjénél, szinte minden folytatásfilm-hibát és rossz klisét felvonultat, megint beleesik a még nagyobbat, még látványosabbat, még értelmetlenebbül spirálba… viszont mindezek ellenére és mellett simán meg lehet nézni. Sajnos az egészhez a legjobb viszonyítási lap pont a Transformers: a Tűzgyűrű: Lázadás addig pocsék, amíg próbál egy Transformers kópia lenni és onnantól lesz érdekes, mikor önmagává válik – sajnos a mozi első harmada, fele teljesen nélkülözi a Kaijukat, amik meg ugye a Pacific Rim franchise lelkét kellene, hogy adják. Ja, hogy ez egyben talán azt is jelenti, hogy a Lázadásnak egy ideig nincs lelke? Lehet…

Ugye, 5 éve úgy hagytuk abba, hogy néhány hős Jaeger pilóta sikeresen megállította a Kaijuk e világra jutását (2025), az átjáró bezárult, a háborúnak vége. Na de nem lenne Hollywoood Hollywood, ha egy lezárt ajtó, átjáró gondot okozna egy történet folytatásában – minden azért van csak zárva, hogy ki lehessen nyitni. Gondolták ugye ők, meg azt is gondolták talán, hogy mindez a nézőket úgy istenigazából nem zavarja, csak nagyon kevesen fognak egyáltalán azon elgondolkodni, hogy lehet hitelesen kinyitni egy atomrobbanással bezárt dimenziókaput. Vélhetően azt már csak én gondolom túl, hogy az a robbanás rendesen meg kellett, hogy tizedelje a túloldalon lévőket is (akikről azért valami minimális információt nem ártott volna csepegtetni), és mennyire is hihető az, hogy egy gyakorlatilag rájuk omoló átjáró túloldalán ülve 10(!!)  évet várnak, hogy visszatérhessenek… de mindegy. A lényeg, hogy állítólag akkor 2035-ben járunk, és rögtön az elején kapunk egy kis montázst, hova is jutott a világ ez idő alatt – mihez kezd az emberiség a békével. Nos, megmondom őszintén, nekem ez az egész felvezetés kifejezetten tetszett. Jó ötletekkel volt tele: van, ami újjáépült, van, ami nem, van, ahol Kaiju csontvázak díszítik a partot, van, ahol lerombolt városokban mindenféle emberek kutatnak elhullott Jaeger alkatrészek után. Nem kicsit volt ismerős a szitu a jakkui roncsvadász, Rey mintájára: ráadásul itt is egy Star Wars színész, bizonyos Boyega a főszereplő – ő az előző epizód sugárfertőzött parancsnokának fia. Amolyan roncsvadász, aki mindenféle alkatrészekkel kereskedik, s aki egy balul sikerült üzlet következtében összejön egy kislánnyal – aki egy törpe Jaegert épített. És itt álljunk meg két pillanatra…

Az egyik, hogy ekkorra már másodszor volt EPVII érzésem (ami ugye nem jó), ahogy Jake-t (John Boyega) körülfogják az üzlettársak, ahogy a fejére olvassák, milyen svindlis – nos, az tök olyan volt, mint mikor Solohoz jött a két banda azon rathar szállító teherhajón, az Eravana-on. A másik meg a Törpejeager… most komolyan? Egy tizenvalahány éves csaj, lopott Jaeger alkatrészekből (amik lopása, összeszedése bűncselekmény) titokban épít egy transformerst, ami aztán tökéletesen működik, sőt egy ideig még harcba is tud szállni egy igazi Jaegerrel. Azt nem mondom, hogy a kicsi és a nagy óriásrobot kergetőzése nem szórakozató, de összehúztam a szemöldökömet, hogy akkor én most mire is ültem be: egy újabb Transformers filmre vagy a Tűzgyűrű folytatására. Az érzés pedig nem múlt el, mikor is később egy szuper Jaeger tűnik föl a semmiből (hol is tudták ezt titokban megépíteni?), ami paradox módon épp az emberiség ellen fordul, és ami jó negyed órán át a mozi antagonistája volt, s ami ellen Gipsy Avengernek kell fellépni. Két óriásrobot üti, lövi egymást Sydneyben – csak néztem, mi is akar ez az egész lenni, nem értettem, miért nem a Kaijukkal foglalkozunk (ja, mert a kapu zárva – de akkor mi értelme a mozinak??) … valahogy az egész nem illett bele a korábbi koncepcióba.

Aztán szerencsére a forgatókönyv és a dramaturgia összekapta magát és úgy nagyjából előálltak egy viszonylag épkézláb és hihető magyarázattal vele kapcsolatban – már ha azt az apróságot nem vesszük, hogy mekkora baromság ez az egész hibrid gépszörny. Mindegy, az akció és a látvány jó, az meg legyen az én bajom, hogy azon gondolkodtam közben, hogy mire jó mindez. Jake, újdonsült barátja, Amara (Cailee Spaeny) a már ismert körülmények közé, a Jaegerpilóta képzés helyszínére kerül, ahol aztán a múlt a szereplők kapcsolati hálóját rendesen megkavarja. Mint minden folytatásban, itt is örültem a korábbi karakterek visszatérésének (azért Raleigh-t megemlíthették volna, most hol is van), jó volt Mako és a két bolond tudós visszatérése – valahogy ők kellettek ahhoz, hogy a helyes útra lépjen a mozi. Érzelmileg, kötődésileg, franchise illeszkedésileg mindenképp: Hermann és Newton figurája rengeteget dob a filmen, és az a helyzet, hogy a kínkeserves és rettentő hosszú pettinghez hasonlító Transformerses felvezető után az ember kifejezetten örül annak, amit lát.

Ugyanis kiderül, hogy a Kaijuk nem tűntek el teljesen, valaki az emberek közül segít nekik újra e világra jönni – új átjárók nyílnak, ahonnan új szörnyek jönnek elő, most már nem is aprózzuk el: rögtön két négyes és egy ötös Kaiju személyében. Ezek azok, akik letarolják az előzetest is, s akikkel szemben a mozi utolsó harmadában egy gigászi zúzás veszi kezdetét. Az, hogy mit, miért és hogyan akarják, az ugyan vet fel némi ésszerűségi kérdést, de hát egy ilyen popcornmoziban nem kell mindig az ésszerűségbe kapaszkodni: egyszerűen hátra kell dőlni és élvezni azt, amit látunk. Ebben nincs hiba, ezúttal majd Tokió lesz az, amit porig rombolnak (a legkínosabb az egészben az mondat, miszerint „Mindenki eljutott az óvóhelyre, mehet a bunyó!”       ), s központi szerepet kap maga a Fuji vulkán is. Nem igazán akar ez másról szólni, mint a látványról, amiben 3000 tonnás gépszörnyek küzdenek hatalmas dínószerű valamikkel, a második rész már szinte minden olyan finomságot, ötletet, eredetiséget mellőz, ami miatt az első megszerettem. Itt tényleg nincs más, mint a nagyipari zúzda, nem számít senki és semmi, van egy egészen meghökkentő egyesülés (újabb transformers dolog), ami szerintem a mozi egyik mélypontja, és ami mellett még azok az innovatív dolgok is háttérbe kerülnek, amik megmenthették volna a filmet. Teszem azt, én szívesebben pillantottam volna be mindkét kutató/irányítóbázis mélyebb bugyraiba, a 3D, hologramos kivetítő és térkép továbbra is veszettül tetszik. Igaz, akkora szájtátást már nem okoz, mint anno a Prometheusban, de örülök neki, hogy használták. Az egész idegen befolyásoltság – még ha rendesen sci-fi sablon, akkor is – jó volt, kár, hogy igazából sem annak morális kérdéseivel, sem mélyebb rétegeivel nem foglalkoznak. Van az áruló és kész: kicsit furának, de azért még a kereteken belülinek éreztem az adott karakter pálfordulását. Magának az átjáró nyitásnak a konkrét eseményei, folyamata szerintem rendben van, s úgy istenigazából nekem a karakterekkel és a színészekkel sincs bajom.

Boyega ugyanaz a nulla, mint az új SW filmekben, semmivel nem rosszabb, de szerethetően mulya, Eastwood fia sem nyújt semmi olyan rosszat, amire haragudhatnék. A kis csaj, Spaeny kifejezetten szimpi, Mako (bár Rinko Kikuchi kicsit megváltozott) szintúgy, de összekötésként tetszett például a hősök emlékfala is a bázison. S ha már bázis: igaz, saját maguk végül is kifigurázták saját magukat, de amíg ezt a végén nem hallod, addig valószínűleg a falat kaparod attól a beszédtől, az egész, unalomig ismételt lelkesítő beszédtől, amit Jake tart az ifjú kadétoknak. Iszonyat kínos, de ezek szerint elengedhetetlen hollywoodi sablon, nélküle az amerikai filmekben nem indulnak csatába a katonák. Abba a csatába, ami mellesleg tényleg jól sikerült, van dinamikája, két elpusztíthatatlannak tűnő ellenfél (pontosabban 7) gyepálja egymást, a Tűzgyűrű hagyományoknak megfelelően LÁTNI IS MINDENT, és most a semmiből előkerülő kard sem vágja le a biztosítékot. Pörgős, brutális utolsó fél óra, erre nem lehet semmi panasz… arra a sok egyébre, amit érintettem, viszont már annál inkább. Kicsit lelketlen az egész, rengeteg, teljesen felesleges Transformers koppintással: a film nem egyszer hasonlít jobba arra a franchise-ra, mint a sajátjára. Aztán, itt van a humor: valahogy kevésbé éreztem azt a vidámságot, amit el lehetett várni tőle – és nem, nem azért, mert annyival darkosabb lenne a film. De mondjuk egy Ron Perlman féle figurával is kevesebb van, no meg ugye a tudós párosunk sem dolgozik együtt – sok, sok apró hiányból áll össze az az érzés, hogy a mozit inkább a hülyeség, mint a szórakoztatás uralja. Pedig – ahogy említettem volt – a történet még nagyjából rendben is van, legalábbis érdekesen elgondolkodtató. A folytatás meg adott, tekintve, hogy ki is jelentették: most mi megyünk hozzátok.




70%



.

R2-D2 írta:

.
Tűzgyűrű: Lázadás

Sok, sok apró hiányból áll össze az az érzés, hogy a mozit inkább a hülyeség, mint a szórakoztatás uralja. Pedig – ahogy említettem volt – a történet még nagyjából rendben is van, legalábbis érdekesen elgondolkodtató. A folytatás meg adott, tekintve, hogy ki is jelentették: most mi megyünk hozzátok.

70%

A Transformers, legalábbis a legutóbbi 5. része nálam nem mérce, mert annál a reggeli fingásomat is szórakoztatóbbnak tartom, így én ahhoz nem tudom hasonlítani... de nekem is feltűnt, hogy több elem a sztoriból, az egésznek a hangulata visszaköszön onnan. Viszont a hülyeségek ténye mellett sem éreztem, hogy az írók versenyeznének a hülyeség mértékében, így ennyivel jobban éreztem magam alatta.

Pont annyi sztorija volt, amennyi két órányi robotgyepáláshoz nekem a minimum, a látványa elment, így két órányi gyorsan kiürülő, a folyamatos üvöltözés és a robbanások ellenére is kicsit álmosító szemrágót jelentett.

6/10
.

.





Képmás S1





Kedves néző/olvasó! Mondd csak, mit tennél, ha egyik nap ablak nélküli, gyengén világított, kihallgató helyiségnek tűnő egy szobába kísérnének ügynök kinézetű emberkék, leültetnének egy székre és anélkül, hogy bármit mondanának neked, egyszer csak besétál hozzád… te magad??? Mondom: semmit, de semmit nem tudsz hogy lehet ez, nem hasonmás, nem elrejtett ikertesó, nem. Ez te vagy. Mondd csak, mit lépnél??

Van néhány sorozat, aminek egyszerűen annyira zseniális az alapötlete, hogy az ember szinte keresi az állát attól, amit valahol, valaki kitalált (esetünkben bizonyos Justin Mark) – ebben a dömpingben pedig az unalomig ismert és ismételt filmes sablonok között ritka kincs az, ami már a felállásával be tud szívni. Nekem legutóbb talán a 13 okom volt hasonló élmény – de elég csak a Flashforwardra is gondolni, ami szerintem az egyik legjobb félbehagyott történet lett a sorozatok között – ráadásul valahol az is közös mindben, hogy minőségükhöz képest sem a média, sem a közönség nem kapta föl őket annyira. Persze, nem könnyű egyszerre okos és szórakoztató sorozatot is csinálni, általában, ami kicsit lassabb, elgondolkodtatóbb, komorabb, arról hamar lemorzsolódnak a nézők… márpedig a mi Képmásunk minden, csak nem egy vidám Marvel világ. Ez az egész egy rettentő nyomasztó, hangulatában, képi világában a hidegháborút megidéző kémtörténet, amiben két szomszédos ország (esetünkben világ) próbál minél több ügynököt beküldeni a másikba, az egyetlen nyitva tartó határon (esetünkben átjárón ) keresztül.

No, nem húzom tovább az idegeiteket: 1987-ben, Berlinben valami kísérlet következtében a világ megduplázódott: a tudósok sem értik hogyan, de létrejött egy átjáró, ami átjáró másik oldalán a miénkkel totálisan megegyező Berlin (és az egész bolygó) jelent meg. Minden és mindenki ugyanaz, mint a mi oldalunkon (ugye, ez is csak nézőpont kérdése), mindenkinek megvan a párja, aki ugyanazokkal az emlékekkel rendelkezik, mint eredetije… legalábbis a másolat létrejöttének időpontjáig. Mikor sorozatunk kezdődik, már 30 év telt el az esemény óta, Berlinben járunk, s egy nagy, központi kormányzati épületben dolgozó néhány tucat embert leszámítva senki nem tud önnön kópiájának létezéséről. Még jó, hogy nem, én magam sem tudom, hogy reagálnék a másik magam másik életére – ugyanis a történet zsenialitása abban rejlik, hogy a két világ idő- és fejlődési vonala egyre inkább eltér a másikétól. Olyan, mint egy Y betű, aminek két szára egy pont után távolodik egymástól: a két világ a 30 év alatt teljesen más dolgokat élt meg és néhány dolgokban teljesen más irányba fejlődött. Az emberek ugyan ugyanazok, emlékeik, neveltetésük (már azoké, akik éltek ugye ’87 előtt), de például egyáltalán nem biztos, hogy kapcsolati hálójuk is úgy alakult. Sőt, semmi garancia, hogy a két világban egy házaspár ugyanúgy együtt is van, vagy hogy gyerekük is van. Az így keletkezett különbségek pedig csak mélyítik a spirált, hisz előbb-utóbb a máshol nem létező egyedek szaporulata totál más populációt hoz majd létre… ha meg mindehhez hozzávesszük azt, hogy a Másolat világban 1994-ben egy gigantikus influenza járvány söpört végig, s elpusztította a teljes lakosság 7%-át, akkor ez a kérdés, felvetés és annak következményei még komolyabbak.  Nem véletlenül írok ám ennyit erről az egészről – oldalakat tudnék – de engem annyira lenyűgözött ez a duplikált világ, annak minden kérdésével és következményeivel, a finoman és lassan csöpögtetett információival, hogy önmagában, egy mezei sci-fiként is egészen parádésnak gondolom a Képmást.

Pedig aztán nem is elsősorban sci-fi, csupán egy fiktív, alternatív jelenbe átültetett kémtörténet – no nem olyan idióta, James Bondos módon, de nem is az akciódús, Jason Bourne stílusban, hanem a régi, hagyományos, sötét és komor előadásban. Howard Silk (J.K.Simmons) egy szürke hivatalnok, aki a már említett kormányzati intézet Kapcsolatok osztályán dolgozik, feladata pedig egy üvegfallal ellátott fülkében információkat cserélni egy másik, valahonnan érkező hasonló szürke emberkével. Monoton, ingerszegény munka, ráadásul a hivatalos kommunikáción túl felmerülő mindennemű érintkezés tiltott – Howardnak, a kissé mulya, egyszerű, félénk kisembernek ez így is tökéletes. Munka után minden nap rohan be a kórházba, ahol felesége, Emily (Olivia Williams) fekszik kómában, hat hete ütötte el egy autó. Howard napjai a munkahely, a kórház és az otthon magánya között telnek unalmasan – mígnem egyik nap berobban az életébe Howard Silk (J.K.Simmons) a túloldalról. Nem véletlen írtam ezt így: a másik Howard ugyanis szöges ellentéte ennek a jóembernek, egy agresszív, magabiztos de nagyképű pöcs – aki látta a Whiplasht, annak itt írom, hogy kvázi a karmester jelent meg a szobában. Ráadásul képzett ügynök, egy úgynevezett Utazó, aki rendszeresen jár-kel a két oldal között, s aki azért jött, hogy egy túloldalról küldött bérgyilkost, egy Baldwin nevű lány megállítson. Ahogy tágul a kép, ahogy avatnak be minket az írók a szituáció rejtelmeibe, úgy lesz egyre érdekesebb a két világ kapcsolata, amiben a Kapcsolat mellett  a Diplomácia és a Stratégia osztályok játsszák a legfőbb szerepet – s amikben a hivatalos konzuli, képviselő utazgatások (szigorú határátléptetést és vízumkényszert követően!!!) mellett egyre nyilvánvalóbb az, hogy a két világ messze nem oszt meg minden információt egymással, sőt inkább néz gyanakvással egymásra. Most abba még ne is gondoljunk bele, hogy az adott világok adott emberi így tulajdonképp a hasonló pozícióban lévő saját magukra kellene, hogy gyanakodjanak… már csak azért sem, mert ezt az írók sem tolták túl. Tulajdonképp 3-4 figura dupla életét követjük csak 10 epizódon át, a többiek vagy meghaltak, vagy máshova sodorta őket az élet…

A sztori nagyjából annyi, hogy Howard 2 (így egyszerűbb) átjön ide, elkapni a bérgyilkost, de persze idegen ország „rendőreként” jóval kevesebb lehetősége van – ráadásul a kölcsönös bizalmatlanság elve alapján folyamatosan figyelik is. Howard 1 pedig a mulyaságával inkább akadály neki – aztán jön egy balszerencsés haláleset, Howard 2 pedig úgy dönt, hogy a legjobb, ha a lejáró vízumával a szerencsétlen Howard 1 menne haza, ő pedig itt maradna nyomozni tovább a bérgyilkos után. S ha már itt tartunk: Nadia/Baldwin (Sara Serraiocco) karaktere, illetve jelleme zseniális, ahogy a nő önmagához viszonyul, ahogy és amennyit ebből változik, az kiváló, ráadásul a millió kérdés közül egy újabbat is felvet… ha valaki leszbi az egyik életében, akkor szükségszerű, hogy az legyen a másikban is? Valamint: ha temetésed után valaki szembe jön veled, aki addig ágyasod volt, és nyilvánvalóan ISMER, azt hogy reagálod le???  Ez azonban csak egy rövid kitérő, egy kósza gondolat az amúgy is bőséges ötletbörzéből: a Képmás legeslegjobb húzása, az évad legzseniálisabb megoldása, mikor Howard 1átmegy a másik világba – totál szerencsétlen flótásként kellene neki helyt állni egy profi ügynök bőrében. Ez lesz az, ami meghatározza ezt a sorozatot, ami maga is erkölcsi és pszichés kérdések tömkelegét veti fel, s ami elhozza azt a minden mozgóképtől elvárt jellemfejlődéses elemet. Sok embernél, de különösen Howardéknál: a Képmás alapfelvetése ugyanis az, hogy hiába alakult életed elmúlt 30 éve totál máshogy, attól még végeredményben ugyanaz az ember vagy (vagy nem???)…az a bizonyos inga, ami két életben a két végletig kilengett, mikor és milyen áron jut középponti nyugovóra. Ez kicsit sejtelmes, de hát csak nem árulok el mindent előre.

Ahogy azt sem, milyen szenzációs kis meglepetések várnak ránk az évad folyamán. Kémtörténethez hűen itt nagyon kevesen mondanak igazat, ráadásul a szerepcsere eleve hordoz olyan lelepleződéseket és veszélyeket, amiket nem lehet elkerülni. Nagyon jól fel van építve az a konfliktus, ami az egész történet alapját adja, ami a háttérben az igazi szándék, az erre építő E7 a maga fleshbackével, illetve a következő epizód szörnyű tetteivel kiválóak. Clare (Nazadin Boniadi) története az egyik legjobb, amit manapság láttam, ráadásul az utolsó percig nem tudni, mi a játék és mi a valóság vele kapcsolatban. A finálé meg… nos, ilyet sem nagyon csinálnak, hogy gyakorlatilag felborítják a sakktáblát, most már nem csak az a kérdés marad, kiderül-e valaha , ki kém is ki nem, hanem alapban az is, hogy hogy jutnak most el emberek és információk egyik világból a másikba. Ha meg eljutnak, tuti nem ugyanazok lesznek, mint amikor kezdődött az évad… beszarás. Órákig tudnék még róla írni, annyi, de annyi finom rétege van, annyi, de annyi felvetett kérdéssel – részben kém vonalon, de a számomra talán érdekesebb párhuzamos világok vonalán is. Apropó, mekkora már az az állandó vágás, amiben ugyanazon kamera beállítással váltunk a két dimenzió között – s aminél fizikai megnyilvánulásai vannak az eltérő fejlettségnek. A Prince kaland meg… szavak nincsenek rá.

Ahogy olvastátok, nem igazán kerestem a hibákat benne, engem teljesen elvarázsolt a két világ és két Howard története. Több helyről hallottam, hogy a közepén leül egy kicsit, én még ezt a véleményt sem osztom: amikor nem pörög ezerrel a konspirációs szál, akkor van idő igazán elmerülni a részletekbe és elgondolkodni azon, hogy érdemes-e átmenni a másik oldalra, hogy lásd a másik te gyerekét, aki esetleg nem halt meg influenzában. J.K. Simmons elmondhatatlanul jól játssza mindkét énjét, az egész Képmás látványilag, hangulatilag, történetileg közel hibátlan.  Starz sorozatról lévén szó, van benn némi leszbiszex, de szerencsére nincs túltolva, mint ahogy az erőszak sem: van benn rendesen gyilkosság, de nincs explicit magamutogatás. Ha most mindenképp kell írjak valami rosszat is, akkor annyi lenne talán, hogy többször elvesztem abban elsőre, mikor, melyik világban vagyok. Más… komolyan nincs. Ja, de. Messze van a második évad.




90%



.

R2-D2 írta:

.
Képmás S1

Ahogy olvastátok, nem igazán kerestem a hibákat benne, engem teljesen elvarázsolt a két világ és két Howard története. Több helyről hallottam, hogy a közepén leül egy kicsit, én még ezt a véleményt sem osztom: amikor nem pörög ezerrel a konspirációs szál, akkor van idő igazán elmerülni a részletekbe és elgondolkodni azon, hogy érdemes-e átmenni a másik oldalra, hogy lásd a másik te gyerekét, aki esetleg nem halt meg influenzában. J.K. Simmons elmondhatatlanul jól játssza mindkét énjét, az egész Képmás látványilag, hangulatilag, történetileg közel hibátlan. Ha most mindenképp kell írjak valami rosszat is, akkor annyi lenne talán, hogy többször elvesztem abban elsőre, mikor, melyik világban vagyok. Más… komolyan nincs. Ja, de. Messze van a második évad.

90%

Beszéltük. Nézem .

.

Niwrok írta:

Képmás S1

Beszéltük. Nézem .

.

Igen, igen. Meg a Darkot is meg a 13 okom voltot is.

R2-D2 írta:

Amikor kialszik a fény

Aztán itt van rögtön David F. Sandberg rendező 2:42 perces rövidfilmje, az erdei Lights Out, aminek kvázi a kibővített változata ez a mozifilm - ami igazából a legjobb kedvcsináló lehet: emberek, ez az ötlet a villanykapcsolóval egyszerűen zseniális!!!

Azt is mindig leírja az ember, hogy persze, nem lesz ez az év horrorja (aztán a végén valamelyik csak az lesz), de most konkrétan tudok rá példát is: szerintem  az A fiú pl. jobb volt. Viszont, amikor már nem kell azon rágódnom egy sötétben feltűnő démonnál, hogy "Bazzeg kapcsoljátok fel a villanyt!!!", mert felkapcsolják (illetve próbálják), akkor már jó.

Ennél sokkal rosszabb horrorokba szoktam belefutni.


75%

.

Valahogy ez került sorra a polcról, időtartama miatt is, meg kíváncsi is voltam a cseh BD képére/hangjára... nos, utóbbiról csak annyit, hogy eszméletlen jó, olyan effektek, meg térhangzás van benn, hogy volt, mikor megállítottam a filmet, mert azt hittem, nálunk kopognak - éjjel egykor.

Maga a film most is tetszett, sőt annak ellenére, hogy tudtam, mi történik, még talán jobban is. Az ijesztegtés még másodszor is működött, egyszerűen zseniális ez a fény/árnyék ötlet. A maga hülyeségei persze megvannak, amikről anno beszéltünk is - de tényleg soha rosszabb horrort.

Ami még említésre érdemes, az a BD extratartalma: sajnos csak 13 percnyi törölt jelenet az egész, de az biztos, hogy sokkal jobb a moziba küldött lezárás, mint az alternatív finálé ezzel a fénycsapdával - ez olyaqn ócska lett volna. Viszont a mozis, a lövéssel, nos, az kemény és hatásos. Másodjára nekem ez megér 80% - ot, és már csak 48 film áll sorba újranézésre várva.


.

R2-D2 írta:

R2-D2 írta:

Amikor kialszik a fény

Aztán itt van rögtön David F. Sandberg rendező 2:42 perces rövidfilmje, az erdei Lights Out, aminek kvázi a kibővített változata ez a mozifilm - ami igazából a legjobb kedvcsináló lehet: emberek, ez az ötlet a villanykapcsolóval egyszerűen zseniális!!!

75%

Maga a film most is tetszett, sőt annak ellenére, hogy tudtam, mi történik, még talán jobban is. Az ijesztegtés még másodszor is működött, egyszerűen zseniális ez a fény/árnyék ötlet. A maga hülyeségei persze megvannak, amikről anno beszéltünk is - de tényleg soha rosszabb horrort.

Másodjára nekem ez megér 80% - ot, és már csak 48 film áll sorba újranézésre várva.

A Light Outot ugyan nem tervezem nagyon újranézni, de az Annabelle 2.-t igen. Most, hogy eszembe jutott, biztos vagyok benne, hogy az a film 80%-ban azért jött be, mert Sandberg csinálta. Ott is nagyon bírtam, ahogy fénnyel és sötéttel játszik.

48? Boldog ember   ...

.

.





Orbiter 9





„Egy fiatal lány rádöbben, hogy mindaz, amit eddig valóságnak hitt, csupán illúzió” – hirdeti a nagyon kevés infó, amit erről a moziról magyar nyelven fellelhető. Kivételesen azonban ez esetben ne bánkódjatok rajta, az a helyzet, hogy ennyi és csak ennyi tudás kell ahhoz, hogy a film képes legyen meglepetést okozni – s az icipicit talán középszerűsége ellenére is maradandó(bb) élményt nyújtani. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy az elején kifejezetten untam az egészet, nem először láttam már ilyet, még mérgelődtem is, mi a francnak kell megint egy Hold kópiát látnom. Aztán… nem lennének a spanyolok spanyolok, ha nem csavartak volna a történeten – s rögtön sokkal érdekesebbé vált az egész… amikor meg még egyet csavartak, akkor meg már elégedetten csettintettem.

Az Orbiter 9 egy spanyol-kolumbiai mozi, egy sci-fi. Egy bizonyos Hatem Khraiche nevű jóember rendezte, akinek ugyan ez az első egész estés mozija, de kis Fórumunk aktív tagjainak és olvasóinak talán elég annyit mondanom róla, hogy ő (is) írta a La Cara Oculta című remekművet, és rögtön felkeltettem az érdeklődést. Aztán a másik – részben ehhez kapcsolódó – dolog, hogy két olyan spanyol színésznő is van a filmben, akit eddig jobbnál-jobb filmekben láthattunk, s akik talán nem véletlenül népszerűek itt a kis (kétfős) közösségünkben: Belén Runda, aki a Júlia szemei, az A hulla és az Árvaház című zseniális filmek színvonalát emelte jelenlétével és a még mindig fiatal Clara Lago, aki pl. legutóbb a vonaton is ott volt Liam Neeson mellett a Nincs kiszállásban, de főszereplője volt a La Cara Occultának is. Szóval, adva van egy kedvenc zsáner és egy sokak számára ismeretlen, de számomra kedves alkotógárda – őszintén szólva, valahol lelkem mélyén azt vártam, hogy egy újabb zseniális közeli spanyol mozival találkozok. Nos… nem lett egészen így, ez most csak egy átlagosan jó spanyol mozi, ami ugyan adott pillanatban nézhető, szerethető, de nem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint mondjuk fentebb említett társai.

Helena (Clara Lago) egy fiatal lány, aki egyedül utazik egy űrhajóban a távoli Celeste bolygó felé. Pár éve meghibásodott az űrhajó oxigén ellátása, de akkora mázlija volt, hogy pont olyan helyen és időpontban, ahol még volt esély egy mérnököt utána küldeni, megjavítani a hibát. Azt feltétlenül fontos még elmondani, hogy az oxigén elvesztésével egyidőben a lány szülei önként lemondtak az életükről, hogy Helena élve tudjon maradni addig, míg a segítség meg nem érkezik. Igen, igen, egyrészt tök Hold-os a felütés, másrészt meg… nos, nekem már rögtön az elején feltűnt ennek az egész helyzetnek az abszurditása. Van egy lány, aki majd húsz éve van az űrhajóban és még húsz évig tart az útja, de simán dokkol hozzá egy mérnök??? Hogyan is van ez? Másrészt meg… a kolonizáció. Hogyan lehet egy fővel benépesíteni egy bolygót? Ha pedig nézőként is tök sántít az egész, miért is kell elhiggyem azt, hogy az űrhajósnőnek – akiről még az is kiderül, hogy tulajdonképp csak egy baba volt, aki a hajón nőtt föl – ezek közül semmi nem gyanús??? Azt nem mondom, hogy nem lepődtem azon, amilyen körülmények között Alex (AlexGonzalez), a mérnök érkezett és távozott, de miután a kisördög a helyezet lehetetlen mivoltával kapcsolatban végig ott ült a vállamon, kevésbé volt hatásos a felfedezés. És akkor ehhez tartozik a mozi egyik – számomra alapvető hibája: azzal, hogy egy fura és képtelen helyzetet teremtettek, az egész film eleje szinte kizárt magából, tök hülyeségnek gondoltam – aztán mikor meg kiderült, mi miért is van, hirtelen logikussá vált minden, csak akkor már késő volt. Akkorra már kialakult egyfajta bizalmatlanság az Orbiter 9 irányában és azt nagyon nagyon nehezen lehetett visszaszerezni…

Innentől viszont kicsit gondban vagyok az írás tekintetében. Ha most elárulom, mi ez az egész űrhajó, honnan, hova és miért tart, akkor lelövöm a poént. Ha most elárulom, hogy csak az utóbbi években melyik mozikban, sorozatokban láttam hasonló alapfelállást, azzal is túl sok mindent mondok… szóval roppant óvatosan kell fogalmaznom. A kezdő mondat azonban használható, de egy másik aspektusban, mert ugye nem lenne spanyol ez a mozi, ha nem tartalmazna még egy meglepő fordulatot:  amikor kiderül, hogy ki és mi ez a lány, és hogy még 9 másik űrhajó is arrafelé tart, azon meglepődtem. Rendesen. Ekkor egyébként icipicit stílust is vált a film, a kezdeti űrbeli sci-fi szálainak Földre helyezésével inkább megy át egy thrillerbe, némi akció beütéssel. S ha már itt tartunk: végre egy kommandós pár el tud kapni (részben) egy csapat civilt… még ha némi kergetőzés árán is. A thriller, a nyomozás, a dolgok kiderülése kifejezetten jó, s még tartogat némi személyes drámát is, holmi szülőkkel, akik úgy tűnik, megtagadták a gyereküket. Persze, semmi nem így van, ahogy írom, de nem mondhatom el, miről van szó… talán csak kedvcsinálónak annyit, hogy a klónozás, mint olyan, s annak minden erkölcsi aggálya felmerül a filmben témaként.

Ezek után érünk egy olyan fináléhoz, ami a maga módján tényleg meglepő, kifejezetten hatásos – és legkevésbé sem amerikai. Más filmek arra építették volna a történetet, hogy az átvert, megvilágosodott kisember szembeszáll a nagy korrupt és embereket semmibe vevő gonosz céggel/hatalommal – és győz… nos, itt ennek a győzelemnek (ha annak lehet egyáltalán nevezni) nagyon keserű utóíze van. Én legalábbis nem örülnék annak, hogy a megtörtént események, a megismert titkok után egy ilyen helyzetben találjam magam – akkor sem, ha ugye a szerelem rohadt nagy úr. Egyszerűen az, ott úgy, önként vállalva mindazt, ami azzal jár… nekem köszi, de nem. Még akkor sem, ha igazából tudom a valóságot, és nem a film kezdetekkori állapotokba jutunk vissza, s akkor sem feltétlenül, ha Helene túlélésének ez az egyetlen módja. Legalábbis nem tudom… Mindazonáltal az egész eseménylánc és a végjáték, jó sci-fihez méltóan több friss, ropogós kérdést is felvet. Először is ugye mindazoknak az erkölcsi hátterét, ahogy az Orbiter program, a 10 űrhajóval elindult, valóban ez lehet-e a megoldás, és ez a benn lévő szempontjából mennyire feldolgozható (már ha ugye megtudja). A másik, ami a filmben vetődött föl, hogy 20+20 év napfény nélküli, mesterséges körülmények között felnőtt ember fizikai elváltozásai miatt egyáltalán alkalmas-e a projekt arra, amire kitalálták: a válasz ugyan nincs benn a moziban, de én úgy értelmezem, hogy nem. Ha egy kolonizációra tulajdonképp genetikailag sérült egyedek érkeznek, akkor annak a programnak csúfos kudarc lehet csak a vége. Élőkkel mindenképp – úgy néz ki, az egyetlen út az Utazók, a Pandorum és a többi moziban használt alvós módszer.

Nem rossz film ez az Orbiter 9, aki kedveli a fantasztikus filmeket, annak pláne nem. Az, hogy spanyol, az egyszerre pozitívum és negatívum: történet szempontjából szokás szerint jobban összerakott, jók benn a meglepetések, az egészen érződik a törődés, nem csak az van, hogy hülye néző, ne kérdezz semmit. A technikára, látványra viszont azért nem ártott volna még mit költeni (szerintem ezért is került át a fő szál a Földre), néha európaiasan szegényes (fura ezt egy Valerian után írni, de ez van), olyan, mintha a szomszéd utcában lennénk. A legfurább érzésem azonban mégsem ez: sokkal inkább az, hogy végig úgy éreztem, hogy valahol ezt a filmet én már láttam. Mármint hogy hiányzik belőle az az igazi ütős spanyol vér, amit már elvárnék, ez egy roppant ügyes újrahasznosítása korábbi sci-fi elemeknek, filmeknek – de úgy, hogy mire meg kell lepődni és tudom társítani máshoz, addigra az információhiány picit abszurditásba fordítja az egészet. Sajnos nem tudom ezt spoiler mentesen jobban megfogalmazni, hisz ha megírom, mihez képest nézem, ellövöm az egyik poént a kettőből.

A színészek viszont jók, tök jó volt a spanyol nyelv – mint ahogy az is, hogy az amerikai érdekeltségű cég vezetése azért angolul beszélt Spanyolhonban is – és kifejezetten van íve, lendülete, dramaturgiája az egésznek. A kezdeti lassú, Hold-hangulat teljesen eltűnik (még ha leges leginkább mégis csak ahhoz lehet kötni végig), az egy ember bezártságára épülő monodrámából más lesz, ami jó: kicsit benn volt a pakliban akár az Utazók, akár a Hold is, de nem az lett. Szerencsére. Ugyanakkor, ahogy írtam is, ez most nem taglózott le engem annyira, részben mert már láttam hasonlókat a témában, részben meg mert egy icipicit többet várok már a spanyoloktól.




75%




.

R2-D2 írta:

.
Orbiter 9

„Egy fiatal lány rádöbben, hogy mindaz, amit eddig valóságnak hitt, csupán illúzió” – hirdeti a nagyon kevés infó, amit erről a moziról magyar nyelven fellelhető. Kivételesen azonban ez esetben ne bánkódjatok rajta, az a helyzet, hogy ennyi és csak ennyi tudás kell ahhoz, hogy a film képes legyen meglepetést okozni – s az icipicit talán középszerűsége ellenére is maradandó(bb) élményt nyújtani. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy az elején kifejezetten untam az egészet, nem először láttam már ilyet, még mérgelődtem is, mi a francnak kell megint egy Hold kópiát látnom. Aztán… nem lennének a spanyolok spanyolok, ha nem csavartak volna a történeten – s rögtön sokkal érdekesebbé vált az egész… amikor meg még egyet csavartak, akkor meg már elégedetten csettintettem.

Innentől viszont kicsit gondban vagyok az írás tekintetében. Ha most elárulom, mi ez az egész űrhajó, honnan, hova és miért tart, akkor lelövöm a poént. Ha most elárulom, hogy csak az utóbbi években melyik mozikban, sorozatokban láttam hasonló alapfelállást, azzal is túl sok mindent mondok… szóval roppant óvatosan kell fogalmaznom.

75%

Tudtam erről a filmről... csak azt nem, hogy spanyol   . Elsőre annyira nem hatott meg (én is elég rókabőrnek láttam), de így azért más a gyerek fekvése.
Leírtad, amit kellett... én meg majd elolvasom a dilemmázós rész utániakat, amikor megnéztem.

.

.




12 katona




Azt talán nem kell mondanom senkinek, mi is történt New Yorkban, 2011. szeptember 11-én. Gondolom, arra is mindenki emlékszik, hogy az USA viszonylag hamar válaszcsapást mért Afganisztánra, az ott pár éve hatalmat szerző és a terrortámadással gyanúsított tálibokra. Azt viszont szerintem kevesen tudják – és is csak most szembesültem vele – hogy ennek az egész hadműveletnek mi volt az első lépése, s hogy azt kik és milyen módon hajtották végre. Az talán nem meglepő, hogy egy (több) különleges egység vett benne részt, akiket ledobtak az ellenséges vonalak mögé, akik kooperáltak az afgán hadurakkal a tálibok ellenében… de az azért szerintem mindenki számára az lehet, ha azt mondom, hogy a hi-tech USA hadsereg első szárazföldi afgán bevetését lóháton teljesítette.

A 12 katona ennek a megtörtént első akciónak állít emléket: az ún. Tőr Alakulat bevetését mutatja be, akik az üzbég Dostum tábornok támogatásával (hogy ki kit támogat, az is jó kérdés) a kulcsfontosságú Mazar-i Sharif város elfoglalására indulnak. Tudom, már kezd unalmasnak és kínosnak tűnni egy film elején, hogy Megtörtént események alapján – de ahogy most utólag olvasgatom a History vs Hollywood vonatkozó írását a filmről, meglepő módon rendkívül sok tényszerűség található a feldolgozásban… s hogy miért is fontos ezt az egészet elmesélni? Nos, természetesen, mert egy újabb amerikai hősökről szóló történet soha nem jön rosszul, másrészről viszont a válasz a mozi végén rejlik: az egész akció olyannyira titkos volt, hogy az azt végrehajtó katonák hazatérésük után gyakorlatilag semmi hivatalosan nagydobra vert elismerést nem kaptak – ez a mozi hivatott részben utólag biztosítani nekik. És teljesen jogosan: ha ez tényleg így volt, márpedig úgy néz ki, így volt, hogy lovon voltak kénytelenek harcolni tankokkal szemben, akkor maxi respekt jár érte. A dologhoz még annyi hozzátartozik, hogy az egész egy bizonyos Doug Stanton nevű író Horse Soilders című memo-könyvének (hivatalosan non-fiction book) megfilmesítése, tehát a szükségszerű dramaturgiai finomítások mellett alapjaiban tényleg a valóságot tartalmazza.

Az első képsorok azt a sokkot mutatják be, amit anno 09.11-én az USA polgárai érezhettek – korabeli bevágásokkal, híradóbejátszásokkal tarkítva. Nem tudom, hányan néztek Homelandet, de annak a főcímére hajaz kicsit a bevezető, pluszban azt is megmutatva, hogy a címszereplők életében hogyan is csapódott le és be a terrortámadás: a majdani 12 katona magánéletébe kukkantunk be, szerencsére nem túl nyálas és erőltetett módon. Csak pont annyira, amennyi ahhoz kell, hogy a motivációkat megértsük, hogy valami módon azért tudjunk kötődni hozzájuk – egy gyerek, egy család pont a megfelelő erre – és egyúttal el is ültessen az emberben egyfajta bizonytalanságot a tekintetben, hogy vajon ki éli túl a bevetést és ki nem. Aki több hasonló zsánerű filmet látott már, az ugyanis joggal számíthat arra, hogy az a szereplő, akinek családot építenek egy filmben, jó eséllyel meg is hal a történet végén, elvégre a dráma akkor működik, ha van tétje a bevetésnek. No. Mitch Nelson kapitány (Chris Hemsworth) épp leszerelni készül, mikor otthon látja a leomló tornyokat, de azok hatására a hazafiasság felülkerekedik benne és kiharcolja magának az újabb bevetést Afganisztánba. Nem megy egyszerűen, a korábbi csapata ugyan megvan még, de felettesei nem igazán bíznak a srácban, tekintve, hogy valódi harctéri tapasztalata nem nagyon van – amolyan elméleti szakembernek tűnik, aki ugyan kiváló stratéga, de kétségesnek tűnik a sikere terepen (érdekes lesz ezzel kapcsolatban majd Dostum megjegyzése a gyilkos és a nem gyilkos szemekről is). A csapata ragaszkodik hozzá, de egyik korábbi altisztjének, Hal Spencernek (Michael Shannon) a közbenjárása is kell ahhoz, hogy rábízzák az akciót. A team tagja még többek között Diller szerepében Michael Peña is – egész jó kis színészgárda így, indulásnak. Egy kis otthoni lelkizés, aztán máris indul a gép Afganisztánba, ahol egy újabb kedvencemmel találkozhatunk: a kopasz (!!!) William Fichtner játssza a tábornokot, aki a helyszínen hivatott dönteni az műveletről – Nelsonnak őt kell lenyűgöznie, hogy ők 12-en mehessenek észkara.

Amellett, hogy úgy alapból is szeretem az ilyen háborús történeteket, külön meg kell említenem, mennyire is bírtam Nelson figuráját. Ha már Hemsworth, akkor úgy képzeljétek el, mintha James Hunt bevonult volna, nagyon bírtam az okos, kissé pimasz, de zseniális kapitány karakterét. Egy ilyen zsánerű filmben – amiben azért az akció és a lövések azért eléggé meghatározó szerepet töltenek be – nagyon fontos, hogy a két óra alatt a figurák is érdekesek legyenek… itt pedig szerintem azok. Az amerikaiak mellett kiemelném az üzbég parancsnokot, Dostum tábornokot (aki mellesleg később Afganisztán elnöke lett) illetve az engem állandóan Szaladdinre emlékeztető tálib vezért, Mullah Razzant, aki ugyan olyan jelentős dolgokat nem művel, de valahogy az az arc, az a megjelenése mindent magában hordoz, amit az ember elképzel a tálibokról. Adva van tehát egy rakás jó karakter és lassan – egyesek szerint túl lassan, szerintem nem – el is érkezünk a film lényegi pontjához: némi bizalmatlanság és huzavona után a Tőr Alakulat Dostum seregével együtt elindul Mazar-i Sharif felé. Lovon. Ez a film kulcsa, egy megdöbbentő, de teljesen autentikus húzás: a viszonylag jól felszerelt, vélhetően szovjet örökölt technikával rendelkező tálibokkal szemben lovon kell helyt állni hőseinknek.

Megmondom őszintén, mikor ezt megláttam, egyszerre fogott el a röhögés és az értetlenkedés… aztán ahogy néztem a filmet, ahogy egyre mélyebben jutunk a kopár Afganisztán területén beljebb, annál egyértelműbb, hogy itt, a hegyekben nem is nagyon lehetett volna máshogy. A katona, lovon megközelíti az ellenséget, beméri a pozíciót, majd a B52-esek leszórják a bombákat és kész: fura egy háború, még sosem láttam ilyet, már ezért megérte az egészet megnézni. Természetesen jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy ez mennyire tűnik nevetségesnek és hiteltelennek, mennyire életszerű a gépfegyvertűzben robogó lovas hadtest támadása, de én azt mondom, hogy az első meghökkenés után nagyon jól átjön mindaz, ami már a Ryan közlegény partraszállásos jelenetében, vagy akár a Hős alakulat, akár az Iwo Jima vonatkozó részeinél szerepet játszott: a szerencse. Egyszerűen nem is lehetett máshogy, ott abban a golyó- és rakétazáporban csak azon múlik valakinek az életben maradása, hogy aznap az őrangyala elég gyorsan tud-e mellette repülni.  Aztán, az is jogos kérdés és felvetés, egy ilyen háborús mozinak milyen mértékben kell moralizálni és /vagy a hullákkal teli hadszíntér árnyékában viccesnek lenni… nos, az a helyzet, hogy a 12 katona szerintem egészen remekül teljesít mindkét téren.

Mert van benn egész érdekes nézőpontkülönbség ütköztetés az amerikai katonák és az afgán harcosok közötti motivációkról, technikákról, célokról (külön kiemelném a Katonák és a Harcosok közti különbséget), az egész afgán háború és terület sajátosságának kiemelésével – "Ez egy birodalom temető"… hangzik el a moziban – és tényleg. El lehet azon is gondolkodni, hogy mi is kell ahhoz, hogy ezt, így, a nyilvánvalóan öngyilkossá váló bevetést ők, 12-en önként vállalják, mekkora harag, düh, bosszúvágy és hazafiaság kell ahhoz, hogy simán átrepüljenek egy eleve életveszélyes helikopterúttal a hegyeken és ott vadidegen emberekre bízzák magukat. Jó, biztos ez a patriotizmus kicsit ki van színezve, de csak megcsinálták valahogy… Aztán ami lelkizés és bajtársi bátorítás – a kötelező levélírás nem maradhat ki, bár ez is jól le van vágva – szintén inkább jót tett a filmnek, mint hogy lassítaná, de ami igazából nekem nagyon bejött, az a nagyon finom, okosan adagolt, néhol kissé fekete, néhol buddy movies humor. Néha bizony jobban esett, mint egy mai divatos vígjáték: de feltétlenül meg kell jegyezzem, ez csak egy fűszer az egészben, és nem domináns ízvilág. Remek lett sokadszorra a hangulat, a látvány, nem az első Afganisztáni hátteret látom, de ennyire talán még sosem volt szörnyű szembenézni a valósággal: a bombázás bizony a földdel tett egyenlővé falvakat, élettereket, a nagy felszabadítás sokszor totális dózerolást jelent (ld. napjaink Szíriája). Miután pedig az egyik producer bizonyos Jerry Bruckheimer, a látványra és a rombolásra sem lehet panasz, tényleg testközelbe jön ez az őrült háború.

Azt meg megint nem értem, miért nem szereti ezt a filmet a „szakma”… nem azt mondom, hogy ez most egy új alapmű a háborús mozik között, de véleményem szerint teljesen renden van. Érzelmes, mikor kell, vicces, mikor csak lehet, roppant látványos és izgalmas annak ellenére, hogy valóban picit lassúnak érezhető. Vannak ugyan hibái, leginkább, hogy a három/négy főszereplőn kívül szürke senki (    ) mindenki, hogy túlságosan egyoldalú a nézőpontja (na de milyen is legyen, ha már a csapattal vagyunk), hogy a halomra lőtt ellenség tényleg egy Rambo, vagy egy Feláldozhatók szintű statiszta tömeg, hogy ennyire bénák nem lehetnének – de ez valahol minden ilyen mozi szükséges velejárója. De eddig katonák lovon nem mentek tankok és rakétavető ellen és ezért már önmagában érdemes leülni a 130 perc elé.




80%



.

R2-D2 írta:

.
12 katona

Azt meg megint nem értem, miért nem szereti ezt a filmet a „szakma”… nem azt mondom, hogy ez most egy új alapmű a háborús mozik között, de véleményem szerint teljesen renden van. Érzelmes, mikor kell, vicces, mikor csak lehet, roppant látványos és izgalmas annak ellenére, hogy valóban picit lassúnak érezhető. Vannak ugyan hibái, leginkább, hogy a három/négy főszereplőn kívül szürke senki (    ) mindenki, hogy túlságosan egyoldalú a nézőpontja (na de milyen is legyen, ha már a csapattal vagyunk), hogy a halomra lőtt ellenség tényleg egy Rambo, vagy egy Feláldozhatók szintű statiszta tömeg, hogy ennyire bénák nem lehetnének – de ez valahol minden ilyen mozi szükséges velejárója. De eddig katonák lovon nem mentek tankok és rakétavető ellen és ezért már önmagában érdemes leülni a 130 perc elé.

80%

Akkoriban ment nálunk moziban, amikor az itt is olvasható katonásfilm-dömpingtől kicsit besokalltam, így kimaradt.

Jól hangzik, de amúgy sem volt vele bajom, csak akkor éppen nem érdekelt. Mindenesetre így a leírás alapján egy kicsit összetettebbnek tűnik, mint ami eredetileg gondoltam, az jó.

Valószínűleg sorra fog kerülni.

.