R2-D2 írásai 3.0

.





A víz érintése




Komolyan mondom, már kínos leírni azt, amit gondolok… merthogy ez a mozi a nagy netes magömlés és dicsőítő szavak ellenére egy kalap kaki. Kisebb kalap, mint mondjuk a Lady Bird vagy a Tűnj el! volt (ha már ugye Oscarozunk), de attól még kaki. Egy komplett baromság, amiben Abe a Hellboyból a Szörnyeteg, egy néma szexhiányos nő meg a Szépség (???), jól egymásba szeretnek a hidegháború árnyékában, jól legyőzik a gonoszt és kész. Közben meg olyan agyament ötletek és irtózatos stílus kavalkád zúdul ránk a vászonról, hogy az embernek belefájdul a feje. És akkor a píszíről még nem is beszéltem, mert csak megint van buzi (!!!), néger szegregáció, meg elfogadás, meg minden… csak jó film nincs.

Van egy néma takarítónő, Elisa (Sally Hawkins). Miután éjszaka takarít egy titkos kísérleti bázison (mondom, tisztára Hellboy), ezért nappal alszik, este kel. No. Minden este felkel, feltesz 3 tojást főni (hogy meg is eszi-e, azt nem tudjuk), majd befekszik a kádba és maszturbál. Egy Del Toro film, egy 13 Oscar jelölt film úgy kezdődik, hogy egy nő maszturbál a kádban – mi van? Értem én a női egyenjogúságot, de úgy mégis, erre a történet szempontjából mi szükség van??? Ja mert később lesz erre egy apró poén? Értem… vagyis nem értem. Mindegy, Elisa utána átmegy a szomszédba, ahol egy vénülő faszi rajzolgat mindenféléket – amolyan apapótléknak tűnik Elisa számára. Állítólag fontos, és filmelemzés meg belemagyarázás szempontjából lényeges, hogy mindketten egy mozi fölött laknak, és hogy rengeteget megy a TV, meg többször járunk a teremben is – de szerintem totál érdektelen. Elisa elbuszozik a gyárba (bocsi, a titkos bázisra), ahol van egy néger kolléganője, Zelda (Octavia Spencer – ismét). Bírom a nőt, de most meg minden filmben találkozom vele és bizony jóból is megárt a sok. Egyébként ő narrálja az egészet, és az ő karaktere az, aki a dumáján keresztül  egy kis színt és életet visz ebbe az agymenésbe. Ők ketten pucolják a pisát a WC mellől, meg amúgy szabad bejárásuk van mindenhova – még abba a titokzatos laborba is, ahova hoznak egy halembert valahonnan Dél-Amerikából.

Elisa valahol unhatja már a fürdőkádas szexet magával, vagy esetleg fájnak már az ujjai, de beleszeret a lénybe, s annak ellenére, hogy a csúnya pikkelyes már leharapta az őt oda szállító ügynök ujját, a lány simán megbarátkozik vele. Az ügynök amúgy az a Michael Shannon, akit én a Gengszterkorzó óta különösen kedvelek, és miután a faszi ebben a filmben is egy Van Aldenhez hasonló alakot játszik, kifejezetten örültem jelenlétének. Van még egy tudós, bizonyos dr. Hofstetler (Michael Stuhlbarg), aki vizsgálja a halembert és aki jó tudóshoz hűen nem akar ártani neki. Itt jegyzem meg, hogy valami fura módon a színész három (!!) idei Oscar jelölt moziban is feltűnik, de ha valakinek máshonnan ismerős, nos igen, ő is a Gengszterkorzóból jön, ő volt Arnold Rohstein. És hogy mit is akarnak a lénytől (mármint azt leszámítva, hogy csak a szovjetek kezébe ne kerüljön)?? Igazából fogalmam sincs. Ha jól értelmeztem, azt vizsgálgatták, hogy a lény hogy tud életben maradni vízben és szárazföldön is – hogy ennek mi köze az űrrepüléshez és Lajka kutyához, ne kérdezzétek. Szerintem semmi, csak kellett valami háttér maszlag az erotikus történt mögé – mert igen, az egész szerelmi történet egy idő után eljut az ágyig… pontosan a fürdőkádig. Na, nagyjából ekkor temettem fejem végleg a kezembe, rögtön a kétes emlékű Splice jutott eszembe… csak ez valahol sokkal, de sokkal abszurdabb volt.

Vannak még szovjetek, akiknek vagy kell a lény, vagy nem, maguk sem tudják, no meg van a már említett meleg szál. Elise apabarátja ugyanis a kötelező buzi a filmben, csak most 50+ életkorban… mindenesetre megtudhatjuk, mennyire nem jó annak lenni, milyen magányos is tud lenni valaki, ha meleg. Egészen borzongató a párhuzam a tegnapelőtt látott Jupiter holdjával, ott is azt mondták, hogy nem jó annak lenni… csodálom, hogy nem az lett tőlünk Ocsar jelölt. Mindegy, ez szerencsére nincs túltolva, csak gondoltam megemlítem, hogy a maszturbálós néma szomszédja egy vén buzi. Jó kis csapat, mondhatom. És közéjük érkezik a halember, akinek egészen fura és érdekes képessége van, és amit teljesen és totálisan kukáz a film: nem árulom el, mi az, de én tök kíváncsi lettem volna bármire, amit erről a lényről meg kellett volna tudni. Még így is van némi empátia irányában (mínusz macska), hisz tulajdonképp csak két ujjat harapott le, azt is olyannak, aki a negatív oldalon áll, még így is együtt tudunk vele érezni, hogy a csúnya tudósok kísérleteznek vele… de valahogy akkor sem áll össze a kép a lényről. S ha már ujjak… minden bizonnyal fekete humor (szó szerint) a filmben, de én ez esetben nem tudtam értékelni az órákkal később visszavarrt, mustáros ujjak történetét. Jobb lett volna, ha a lány hazaviszi őket játszani…

Fájdalmasan buta az egész film. Fogalmam sincs, mi akart lenni, vélhetően egy szerelmi történet egy szeretetéhes lány és egy Alien között, de miután ez nem lett volna elég, del Toro egy bizonyos történelmi korszak paranoiáját kihasználva felturbózta egy kis kém sztorival és heist mozival is. Miután pedig túl sokat nem tudtam az egészről (önmagában a rendező neve elég volt a megnézéshez), nem kicsit csalódásként éltem meg, hogy ez a szál csupán háttér, egyfajta tabló a korcs szerelem témájához. Van némi thriller beütése is, sőt, a gyengébb idegzetűek talán még horror elemeket is felfedezhetnek benne, de minden alá van rendelve a Szépség (aki minden, de nem az) és a Szörnyeteg meséjének. Valahol azt olvastam, hogy az A fekete lagúna szörnye egyfajta remake-ének is tekinthető a film – én azt nem láttam, erről nem tudok állást foglalni. Arról viszont igen, hogy egy halk „anyád!” kíséretében bámultam a teljesen felesleges, oda nem illő, és totál agyrém musical betétet – egy pillanatra vártam, hogy Ryan Faarc Gosling mikor ugrik fel a színpadra Elisa mellé… az nagyon kínos volt. Elképzelésem nincs, mit akart ezzel az egésszel del Toro, mert ugyan látványilag, dark fantasy tekintetében tényleg ez az ő terepe, de furcsállom, hogy másodmagával is csak ilyen béna és átgondolatlan forgatókönyvet tudott írni. Sorolhatnám a fájdalmas ökörségeket, de kettő teljesen meghatározta az élményt: az egyik, hogy egy katonai kísérleti bázison a takarítónők szabadon ki-be mászkálnak mindenhova, gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak minden ellenőrzés és kontroll nélkül. A mentőakció egy kész vígjáték, az egész – és számomra érdekesebbnek ígérkező szál – roppant átgondolatlan és nagyvonalú, ráadásul a végső jelenet a  víz alatt, így, ennyire nulla információval inkább megy egy Harry Potter moziba, mint ide. A másik, a már említett szerelem… addig még talán oké is lenne, ha Toro megállt volna a beteljesedhetetlen szerelem szokásos megfilmesítésénél, de így, hogy konkrét fizikai kapcsolatba hozta a két főszereplőt… nos, az irtó gáz. És nem, nem volt vicces, mikor Zelda megkérdezte, hogy hogyan és egy kinyíló kagylóból előbukkanó inda volt rá a válasz. Nem tudok nem gondolni arra, hogy ez, itt, az Oscar mezőnyben, ilyen összefüggésben egy újabb agyament píszí propaganda arra, hogy mindenki mindenkivel mindenhogyan… szeresük egymást gyerekek. Aliennel, állattal, bármivel… Mi lesz a következő lépcsőfok a jövő évi bejutáshoz??  

Ha viszont a teljesen agyament mondanivalót és a borzalmasan inkoherens történetet levesszük, egész élvezhető az A víz érintése. Látványa, hangulata, díszletei, az egész film vizualitása a legszebb del Toro időket eleveníti meg. A komorabb, ennél sokkal zseniálisabb filmjei, mint az Ördöggerinc, vagy az A Faun labirintusa is visszaköszön némely képben –de természetesen a Hellboy a fő meghatározó viszonyítási alap (nemcsak Abe, hanem a bázis miatt is). A színészekre egy rossz szavam sem lehet, mindenki maximálisan átlényegül a szerepével, s bár Sally Hawkins nem fog díja kapni, de valahol, egy gyengébb mezőnyben megérdemelné. S ha már díjazás: iszonyat túlzás a 13 jelölés, ennek döntő része a nevetségességig kimaxolt píszínek szól, a technikai díjakon kívül az összes többi felesleges hype. Az Akadémia tagjai biztos felizgultak a tojás főzési ideje alatt elintézett önkielégítésen, meg a kagylóból előbúvó inda vaginába bekúszásának gondolatára – más okot nem látok a sok-sok jelölésre. Egyáltalán azt sem igazából értem, ez is mit keres a mezőnyben, de úgy látszik, ez az idei év már csak ilyen.

Magam részéről – del Toro mester egyik „rajongójaként” – teljesen mást vártam az A víz érintésétől. Sokkal inkább egy drámai, dark fantasyt, nem pedig egy olyan agymenést, ami kétségbeesetten próbál megfelelni a kor abnormális ízléseinek és elvárásainak. Ez sajnos egy erősen középszerű valami lett, ami, ha nem lenne ennyire jellegzetesen deltorós, ha a kép világa, hangulata nem lendítene át sok idiótaságon, megmaradna egy Hibrid szintű szarságnál. Csak ott fordítva nyílt a kagyló.




65%



.

R2-D2 írta:

.
A víz érintése


Magam részéről – del Toro mester egyik „rajongójaként” – teljesen mást vártam az A víz érintésétől. Sokkal inkább egy drámai, dark fantasyt, nem pedig egy olyan agymenést, ami kétségbeesetten próbál megfelelni a kor abnormális ízléseinek és elvárásainak. Ez sajnos egy erősen középszerű valami lett, ami, ha nem lenne ennyire jellegzetesen deltorós, ha a kép világa, hangulata nem lendítene át sok idiótaságon, megmaradna egy Hibrid szintű szarságnál. Csak ott fordítva nyílt a kagyló.

65%

Ahhoz képest, hogy mit kapott ez a film tőled, én meg ezt a magas pontszámot nem értem   ...

Annyit hallottam róla, hogy egy "felnőtt mese", majd meglátjuk, hogy ezzel együtt is mennyire működik nálam.

.

Niwrok írta:

A víz érintése


Ahhoz képest, hogy mit kapott ez a film tőled, én meg ezt a magas pontszámot nem értem   ...

Annyit hallottam róla, hogy egy "felnőtt mese", majd meglátjuk, hogy ezzel együtt is mennyire működik nálam.

.

"Ha viszont a teljesen agyament mondanivalót és a borzalmasan inkoherens történetet levesszük, egész élvezhető az A víz érintése. Látványa, hangulata, díszletei, az egész film vizualitása a legszebb del Toro időket eleveníti meg"

 


.

R2-D2 írta:

Az Eichmann-show


Most, így, a mozi megtekintése után pedig úgy érzem, hogy a történelem egy újabb pillanatába kukkantottam be, egy újabb szeletet láttam a XX-ik század egyik legsötétebb időszakából – és ez jó. Szokás szerint jó, az ember ilyenekért is néz történelmi témájú alkotásokat… viszont nem megy ki a fejemből, hogy ez az egész mennyire is NB II színvonal volt. Az Eichmann-show alaposan megtréfálja a nézőt: gyakorlatilag semmi, vele szemben támasztott elvárást nem képes teljesíteni… szerkezetéből kifolyólag holokausztfilmnek túlságosan gyenge, tárgyalótermi drámának lapos… TV-történelmi kordokumentumként meg talán a kutyát sem érdekel. Kivéve, persze engem. Ugyanis én kapásból négy-öt vonalon, négy-öt témában is érdekesnek találom a filmet, hozzátéve azonban azt, hogy ezen témák jórészt tényleg csak a felszínt kapirgálják.

Ennyi kósza gondolat után, kb. a film felétől kezdődik maga a tárgyalás. Ahogy párhuzamosan fut a tv közvetítés „játékfilmesített” bemutatása és Eichmann pere, az szerintem qrva jó lett. Itt is több dolgot ki lehet emelni, az egyik Hurwitz megszállottsága, ahogy keresi Eichmannban az embert… nos, már az a gondolat is épp elég botrányos, hogy adott körülmények között mindenki lehet náci, de ahogy Hurwitz egyre megszállottabban merül alá a munkájában, az zseniális. Nem szorosan, de Fruchtmannhoz, az ő producerségéhez köthető két másik világpolitikai esemény, Gagarin és a Disznó-öböl, pontosabban ezeknek a nézettségelszívó hatása (mi is érdekli az embereket jobban???).  De legfőképp – természetesen – maga a tárgyalás… ami meglehetősen megrázóra sikeredett. Én el is hiszem, hogy a felvázolt körülmények közepette a zsidó nép, nézők, hallgatók szinte sokkot kaptak a látottaktól, hallottaktól, nekem sokadjára sem volt egyszerű látvány a markolók által tolt hullahegyek látványa… merthogy az Az Eichmann-show (abszolút nem elitélendő módon) bizony rengeteg korabeli filmhíradót, II vh-s bejátszást alkalmaz.

Valahogy az egész mozinak az üzenete sokkal fontosabb és jobb, mint maga a film. Nem állítom, hogy rohanjatok megnézni, de ha van másfél órátok feleslegben, simán be lehet vállalni.


75%

Szinte ugyanezen gondolatok mentén, de nekem kicsit kevesebbre jött ki a vége.

Értve is a koncepciót, nekem annyira nem jött be, hogy Hurwitz Eichmannt illető megszállottságához hasonlóan a film is megszállottan a megszállott Hurwitzra figyel, és így a film is abból az izgalomból próbál erőt csiholni, hogy hátha elcsípünk egy szájrándulást vagy egy könnycseppet, ami megbánásként lenne értelmezhető. Ezzel még nem is lett volna baj, hiszen a Frost/Nixon is arra az egy mondatra, a beismerésre volt ráhúzva, de ez ott sokkal jobban működött, mert itt közben egy csomó, sokkal érdekesebb szálat mézesmadzagként elhúztak az orrom előtt (a felsorolásukat voltál kedves helyettem megtenni), és a végére szinte csak ezeknek a hiányérzete maradt meg az archív felvételek tragédiája mellett. Pedig ott a lehetőség, akár a médiatörténeti érdekességekben, a korrajzban, a "rivális" eseményekben, ott a keménység Hurwitz mondataiban vagy a szállásadónőjével folytatott beszélgetésben, de ezekkel együtt is az Eichmann Show egy félresikerült keret a korabeli filmbevágásokhoz, amik e keret nélkül is bőven megállnak a saját lábukon.

Az nekem kevés volt, hogy ez a film a játékidő felében összevágott régi felvételeket, még ha ezek és a néhány jobb mellékszál miatt egyáltalán nem is sajnálom, hogy rászántam a "felesleges" másfél órát.


6,5/10
.

.





A Pentagon titkai




1971 februárjában egy bizonyos Daniel Ellsberg nevű jóember több ezernyi titkosított katonai dokumentumot adott át a New York Times újságíróinak, hogy azokból tényfeltáró cikkeket írhassanak elsősorban a vietnámi háborúról, de ezen túlmutatóan magáról arról a képmutató és hazug kommunikációról, amit az USA egész vietnami politikáját jellemezte. Egyértelmű a párhuzam bizonyos későbbi Snowden, vagy Assange urakkal, de ez a fiatalember 40 évvel korábban tevékenykedett – a kiszivárgott és publikált anyag azonban nem kevéssé volt terhelő és megdöbbentően leleplező a mindenkori amerikai kormányzást illetően. Az, hogy mik derültek ki belőle, azt itt nem részletezném – egyrészt, akit érdekel, az utánanézhet a neten, másrészt meg… másrészt meg, bármennyire hihetetlen nem ez a film fő témája. Legalábbis ha a magyar címet nézem: az A Pentagon titkai ugyan feltételezné, hogy egy, A Pelikán ügyirat szerű thrillert látunk a vásznon, de aztán a film közel felében teljesen másról szól. Sőt, hátrébbról nézve is teljesen másról szól: nem hiába a The Post az eredeti cím, ez a mozi sokkal inkább a The Washington Post című újság igazán naggyá válásának története, vagy annak egy szelete két órában.

Mindezt azért fontos tudni (én csak menet közben jöttem rá), mert így talán kevéssé lesz unalmas a film első fele. Jómagam ugyanis végig azon gondolkodtam az elején (Oscar szezon, ugye), hogy ez már megint mi a francot keres az idei mezőnyben, s bizony csak nagy nehezen találtam kapaszkodót a női cégvezetés, egyáltalán a női hátrányos megkülönböztetés kérdésének felvetésében. Aztán, mikor tényleg beindul a mozi, onnantól sokkal egyértelműbb minden, onnantól a sajtószabadság korlátai, egyáltalán a demokrácia működésének kérdése lesz a fő téma – olyan spielbergi módon. Szóval, ha a néző egy izgalmas, tényfeltáró jellegű mozit vár, amolyan Spotlight módra, az bizony csalódhat, az nem is fogja élvezni az egészet – ha viszont tudja, hogy ez a film elsősorban egy újság életben maradásáról, annak kapcsán pedig egy nagyon nehéz döntés meghozatalának erkölcsi és anyagi kérdésének dilemmájáról szól – amit nem mellesleg egy tapasztalatlan és tulajdonképp alkalmatlan nő hoz meg – az minden bizonnyal elégedetten áll föl a székből.

A vietnami háborúban kezdünk, amikor is a fentebb említett Ellsberg (Matthew Rhys) haditudósító épp hogy csak túlél egy véres ütközetet a dzsungelben. Elég nagy káosz ekkor még a film, az ember nem nagyon tudja, mire és kire kell figyelnie, ráadásul meglehetősen nagy vonalakban ugrálunk az 1971-es évhez, mikor is ez a jóember ellopja az iratokat a kormánytól és lefénymásolja azokat. Aztán váltás, és máris a Post igazgatónője mellett kötünk ki: Kay Graham (Meryl Streep) férje halála után örökölte meg az újságot, egyfajta családi örökségként. Kis, lokális napilapként a fennmaradásért küzd, az örök rivális, a The New York Times mindig egy lépéssel előttük jár: egyetlen megoldásnak a cég tőzsdére vitele tűnik. Azonban az akkori (és talán még a mai) viszonyok között, mikor is fura volt egy nőt ilyen magas pozícióban tudni, ez nem olyan egyszerű, a befektetők idegenkednek tőle, a részvényárfolyamok pár dolláros különbsége is komoly vita tárgya az elnökségben (érdemes utána olvasni, hogy az itt elhangzó számokból mi lett az események után). Key ráadásul – Meryl Streep nagyszerű alakításában – alkalmatlannak is tűnik a szerepre, férfi tanácsadóira hallgatva sodródik az árral… a mozi egyik kardinális témája egyébként pont az lesz, hogy hogyan is lesz belőle az a rátermett vezető, aki majd az elkövetkezendő évtizedekben irányítja az újságot. Kicsit bepillantást nyerünk (ismét) egy újság működésébe, s bár nekem a Spotlight és a Kártyavár után olyan nagyon nem volt újdonság, mégis szívesen néztem az eseményeket.

Már csak azért is, mert van egy nyilvánvaló konkurenciaharc a két napilap között, főhőseink pedig vesztésre állnak: a The New York Times Abe Rosenthal (Michael Stuhlbarg, Oscarfilm kettő) vezetésével elkezdi megjelentetni azokat a bizonyos dokumentumokat – illetve egészen pontosan cikkeket ír belőlük. Az állam – Nixon vezetésével – azonban közbelép és bíróságra viszi az ügyet: ekkor jön el a Post ideje, hisz hirtelen megszűnt a konkurrencia, ha tudnak most nagyot dobbantani, akkor kiléphetnek az árnyékból. Valaki egy csomagot visz be hozzájuk, Ben Bradlee (Tom Hanks) főszerkesztő pedig vérszemet kap: a bírósági tiltás ellenére lehetőséget lát arra, hogy folytassák a vetélytárs munkáját, és hozzájutva a dokumentációhoz, ők maguk is írjanak a kormányzat piszkos hazugságairól, ami nem mellesleg fiatal amerikai katonák millióinak életébe került. A film és a szerkesztőség pedig felpörög, Saul Goodman – bocsánat, Ben Bagdikian (Bob Odenkirk) – hathatós segítségével pedig közel négyezer oldalnyi anyaghoz jutnak hozzá. A munka gigászi, a felelősség pedig óriási: most nem az a tét, mint mondjuk a Wikileaks esetében, hogy amerikai életeket sodornak veszélybe, hanem konkrétan az újság jövőjét és saját szabadságukat kockáztatják akkor, mikor a publikálás mellett vagy ellen érvelnek.

Mert aztán persze a meg nem jelentetésnek is vannak emberei, a befektetők, azok a csúnya pénzemberek féltik kockáztatni a pénzüket – egy esetleges kedvezőtlen bírósági döntés pedig könnyen az újság és annak vezetőségének végét jelentheti. A film központi témája pedig ekkor már ez: publikáljunk-e a kifejezett kormányzati kérés és tiltás ellenére, vállalva a bírósági per kétséges kimenetelét, vagy… vagy a dolgozók és a biztos jövő érdekében hagyjuk a fenébe az egészet. Azt hiszem, kitalálható, mire fut ki a történet, tulajdonképp nézés közben sem volt egy percig sem kérdés az egész, a kérdés csak az, hogy ezt mennyire tudták érdekesen, izgalmasan és kellő érzelmi töltettel megtámogatva előadni. Nos, miután a direktort valami ismeretlen fickónak, bizonyos Steven Spielbergnek hívják, nem is lehet nehéz megválaszolni ezt a kérdést: jól. Nagyon jól. Önmagához képest talán kissé visszafogottabb szentimentalizmussal, de sikerült neki a nézőt is a kis újságírócsapat részévé tenni, együtt szurkolhattunk a tárgyalás végkimenetelét illetően – és igen, együtt örülhettünk annak, hogy a „Alapító Atyák” abban a bizonyos Alkotmányban a sajtószabadságot a kormányzás fölé helyezték. Sok-sok kósza gondolat átfuthat a tapasztaltabb néző agyán ilyenkor, nevezetesen mennyire is egyforma a világ, mennyire is nem változik semmi és hogy máskor, máshol a hasonló eseteket mennyire máshogy is kezelik. Hogy hol tart ma a sajtó – itthon és külföldön egyaránt – hogy akkor most mi is az a sajtószabadság, amit annyira védeni kell… itthon és külföldön. No meg hol van a határ – van-e egyáltalán – abban, mit kell tudni a népnek és mit nem: Spielberg filmje ebben egyértelműen állást foglal, a sajtónak a népet kell szolgálni és nem a kormányt. Kár, hogy ez a világon sehol nem működik, kár, hogy minden és mindenhol oldalakba és gazdasági/politikai érdekekbe tagozódott mára… de jó volt ezt így nézni, mikor még ez nem így volt. Azt nem mondom, hogy az újságírás hajnalán, de talán azt igen, hogy az oknyomozás hajnalán. És azt is jó volt nézni, hogy a riválisok az ügyben képesek voltak akkor még összezárni is a hatalommal szemben – mára más nem kicsit más lett a világ, ez az A Pentagon titkai talán arra is jó, hogy ne felejtsük, milyennek kellene lenni az egésznek.

Miután ennyit mellébeszéltem és ennyire elkalandoztam a filmtől (ami jó, mert valós gondolatokat képes ébreszteni), néhány szót még a moziról. Nem ez lesz Spielberg legjobbja, kicsit talán ki is lóg az életműből, de ezt legalább értem, miért van ott a 90-ik Oscar mezőnyében. Korántsem hibátlan film: az elején borzasztóan nehéz belerázódni, egyáltalán követni, ki kicsoda és mit akar. Rengeteg szereplő, de mindenki csak a háttérben van Key Graham mellett – a néző pedig, mikor élesre fordul a helyzet, kapkodhatja a fejét, ki kicsoda és mit csinált addig. Amíg be nem szív a korrajz és a hangulat, amíg meg nem látjuk a nagyobb képet, bizony kicsit idegen és unalmas a film… maradhatna mentsvárként Merly Streep játéka – amit viszont majdnem sikerült a magyar szinkronnal totálisan hazavágni. Nem tudom, ki a magyar hangja, soha nem is tudtam és soha nem is érdekelt, de tegnap úgy éreztem, förtelmes volt az egész, egyáltalán nem adta vissza azt a zavarodottságot, kétségbeesést, amit a karakter különben produkált a vásznon. A film egyébként valahol akkor vált magasabb fokozatban, mikor Spielber házi kedvence, Tom Hanks is belép a képbe, onnantól egy pörgősebb, oknyomozós kis mozi lesz belőle, ráadásul a rendezőnek a végén még ebbe is sikerült belecsempészni némi érzelmességet – csak azzal, ahogy Key a nyomdában mászkál. Apropó nyomda: nekem qrvára tetszett az újsággyártás folyamatának rövid bemutatása, még nem láttam ilyet… jó, tudom, a neten biztos van róla anyag, de eddig nem is igazán érdekelt. Baszott aprólékos munka volt, az biztos… igaz, akkor még a példányszámok sem azok voltak, amik.

Ma már más világ van, ma már digitálisan azt ír mindenki, amit akar, a tényeknek koránt sincs akkora szerepe, mint volt. Az oknyomozás meg… nos, totál egyoldalú lett, szinte bérnyomozássá alakult, ráadásul ma már minden leleplezés tényleg a 3 napos csoda körébe tartozik. Épp ezért volt jó nézni egy filmet egy letűnt korról, ami remek korrajzával, nagyszerű színészeivel és komoly gondolataival méltán van ott az idei mezőnyben – díjat szerintem nem kap, ahogy írtam, nem is a Mester legjobbja, ráadásul az Akadémia manapság más szempontokat mérlegel, de nekem ez, így most bejött.





80%



.

.





Három óriásplakát Ebbing határában





Bazzeg, ha nem ez a film kapja a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart, nincs igazság a Földön…

Ez valami hihetetlen volt. Korai kijelenteni, hogy az év legjobbja, de hogy nálam dobogós lesz, az majdnem biztos: nagyon-nagyon rég láttam már ennyire összeszedett, remekül felépített, fordulatos történetet, aminek olyan dumái és gondolatai vannak csak úgy mellékesen, hogy a néző tátott szájjal bámulja a képernyőt. Egyik ámulatból a másikba estem, és közben minden egyes fordulat, meglepetés teljesen hiteles volt, minden egyes jellemfejlődés, karakter megnyilvánulás borzongatóan hihető és életszerű. Egy történet, amiben nincs jó és rossz, csak a harag, a düh, a gyűlölet van, egy első pillanatban bosszantónak, de ártatlannak tűnő plakátkampány következtében elszabaduló indulatok és az azokra adott reakciók olyan láncreakciót idéznek elő, hogy súlyukkal szinte belepréselnek a fotelbe. Még akkor is emlékezetes lenne ilyen fordulatokkal, ha nem lenne ilyen dumája, ami van – nem egészen thriller, inkább dráma – aminek rengeteg mondanivalója és temérdek lefejteni való rétege van. S hogy, hogy nem, ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább Yoda szavai motoszkáltak bennem: „…Anger leeds to Hate, Hate leeds to Suffering.” Kibaszottul találó…

Minden úgy kezdődik, egy középkorú nő, bizonyos Mildred (Frances McDormand), az Ebbing város határában lévő, évek óta nem használt három óriásplakátra eléggé provokatív hirdetést helyez ki: a 7 hónapja megölt és megerőszakolt lánya tetteseinek elkapásában nem épp jeleskedő rendőrséget, különösen annak főnökét, Willoughbyt (Woody Harrelson) teszi felelőssé a sikertelenségért. A plakátkampány óriási vihart kavar a kisvárosban, rövid idő alatt megismerhetünk egy tipikus kisvárosi, belterjes közösséget, ahol a rasszista rendőrök túlkapásai – ne feledjük, délen vagyunk, Missouriban !! – néhányakban még rokonszenvet is ébresztenek, míg mások persze rühellik a fakabátokat. Első körben a rendkívül agresszív és butának tűnő rendőrség próbálja betiltani a kampányt, de hát az nem olyan egyszerű… ráadásul Mildred személyében egy igazán tökös nővel kerülnek szembe. És itt az első zseniális húzás: ugye, eleve úgy indulunk, hogy nézőként szegény, szerencsétlen nő mellé állunk, elvégre mégiscsak ő vesztette el a lányát, sőt, az őt ért atrocitások miatt ez az érzés csak felerősödik. Aztán jön majd egy flashback, ami rengeteg mindent át is értékel vele kapcsolatban, sőt, egyre inkább olyanokat tesz, amik ugyan a történet bizonyos pontjain még maximálisan érthetők és átérezhetők, azonban az új információk birtokában a néző már nem mindig tenné azt, amit a nő…

Borzasztóan nehéz erről spoilermentesen írni és beszélni, egyszerűen el kell(ene) hinnetek, hogy ez a film maga a tökély. Valami hihetetlenül erős dráma, egy kegyetlen és brutális érzelmi hullámvasút, amiben egyik percről a másikra képes vagy korábban utált karakter mellé állni, illetve akár fordítva: senki, de tényleg, senki nem fekete és fehér, minden és mindenki rendkívül összetett, a sztorit pedig olyan megdöbbentő fordulatokkal pakolták tele, hogy bizony leesik az ember álla. De ezek nem ám csak olyan tipikus, hollywoodi, „jump scare” meglepetések, hanem itt minden pisztolydörrenésnek, Molotov koktélnak, tényleg minden egyes szónak és mondatnak nagyon komoly súlya és következménye van. Ehhez tartozik pont az a jelenet, ami végén jön a sokk, nézése közben nem is értettem, minek a horgászat meg a folyópart, de aztán utána… bazzeg, ritkán szisszenek föl film közben, de itt megtettem. És még csak a felélnél voltunk!! Mondtam is, most mi lesz itt??? Hát mi?? Még jobb, összetettebb lett az egész, a három levél, a csomag - egyszerűen zseniális. Az egész mozi egy pszichológiai tanulmány, az akció, reakció gyönyörű ábrázolása, amiben senki nem marad olyan, mint az elején volt, nincs tett következmény nélkül, az egyre sötétebb válaszok pedig egyre dühösebb reakciókat váltanak ki. Egy őrült gyűlöletspirál, aminek alján a sötétség van – a nagy kérdés az, hogy főszereplőink meg tudnak-e állni az alja előtt. Fura mód maguk sem tudják…

Apropó, főszereplők. Ugye, a nőről, mint minden konfliktus okozójáról már írtam (szenzációs a szerepében Frances McDormand, díjat érdemelne), mint ahogy az „ellenségéről”, Willoughby seriffről is. Még a mozi előtt nem is igazán értettem, miért is van két férfi mellékszereplő nevezve Oscarra, de aztán persze minden kivilágosodott: idővel Dixon rendőr (Sam Rockwell) is teljesen felnő a jelöléshez. Eszméletlen, amit vele, az ő karakterével csináltak, a mozi legikonikusabb jelenetei majdnem mind hozzá tartoznak, ahogy átmegy a hirdetős cégbe, amit ott művel, az zseniális. Utálatosan zseniális… sokáig egyébként az egyik leggusztustalanabb figura az egész filmben, de aztán vele is (mint mindenkivel) történnek olyan dolgok, amik tükrében képes minden a feje tetejére állni. Legalábbis a három főbb karakter bámulatosan összetett és kidolgozott jellem és mindhárom más lesz a film végére – mondjuk, ezt a sztorit nem is lehet máshogy túlélni, ez, így megrágja és kiköpi a szereplőit. Náluk talán kissé egysíkúbbak a többiek, Mildred fia, férje, a rendőrőrs többi tagja, a törpe (hopp, egy Lannister!) vagy a hirdetős fiú annyira nincs kidolgozva, mint esetleg várná az ember – sőt, ha bármi negatívumot kell írjak a filmről, talán pont ezt tudnám felhozni: még Willoughby felesége is icipicit „csak úgy van”, Dixon anyja is jobb lehetne több játékidővel, mint ahogy a néger rendőrfőnöknek sem jut igazán akkora figyelem, mint amit pozíciója esetleg megkövetelne.

De valahol ez mind normális, ez elsősorban Mildred filmje, az anyáé, aki részben bűntudatától is vezérelve kétségbeesetten próbálja kikényszeríteni a rendőrséget, vagy bárki mást, hogy segítsen megtalálni lánya gyilkosát. Ez a mozi az ő harca a külvilággal – később aztán saját magával – olyan dialógusok és monológok társaságában, amitől néha majd’ elaléltam. Oké, hogy az író, rendező, Martin McDonagh korábbi filmjeiben sem tett lakatot a szájára, de amit itt a párbeszédekben művel, az parádés. Szoktam emlegetni, hogy ha egy filmet széles mosollyal vagyok képes végignézni, akkor az már alapot ad a pozitív értékítéletre, itt pedig Mildred megnyilvánulásai szóban és tettekben szinte végig a képemen tartották a vigyort – olyan viszont még nem nagyon volt moziban, hogy ez a vigyor ennyiszer arcom a fagyjon menet közben a váratlan eseményektől. Csak a nőnél maradva: ugye nem meglepő, hogy nekem az volt az egyik csúcspont, ahogy a papot kiosztotta, de a fogorvosos, az iskola előtti ("Kösz, Anya!") vagy a rendőrőrsös jelenetek is imádtam. Nem szívesen lennék ennek a nőnek az ellensége, az biztos. Másodsorban – olvastam máshol, hogy ez lenne az első, nekem nem – pedig azé a Dixoné, akinek a kő rasszista anyja árnyékából kell kilépnie ahhoz, hogy méltó lehessen a jelvényére, aki talán valóban az egész röpke két hónap (?) legnagyobb fejlődésén megy át…

A fent olvasottakból talán következik, hogy nem ok nélkül dicsérem annyira a forgatókönyvet: ez a film mintha csak nem is amerikai lenne, ebben nincsenek hajmeresztő ökörségek, ebben mindennek súlya és szerepe van. Ez pont annyi ideig tart, amíg kell, ebben egyetlen egy percig nem fogtam a fejem azon, amit látok. Mintha nem is Hollywood lenne, ez valahogy nagyon összejött az amúgy angol származású rendezőnek: szerintem az álomgyári történetmesélés, a déli hangulat, a súlyos dráma pont megfelelő mértékben keveredik a filmben. Mindehhez nagyon impresszív hangulat társul, a Dél minden kelléke ezt segíti, a háttérben meghúzódó szörnyű tragédia ezen színészek ezen karakterei által örökké emlékezetes mozit eredményez. Én simán ennek adnám a legjobb film díját – mondom ezt úgy, hogy még kettőt meg kell nézzek a jelöltek közül.

Talán egyetlen apróság van még, amit negatívumnak lehet felhozni: azért ezen a címen még illett volna gondolkodni. Ilyen elbaszott, semmitmondó promót még nem láttam, ha ez nem jut el a jelölésig (no meg ha TM nem említi Xpressen), a büdös életben én meg nem nézem. A rendező úgy önmagában nem vonzott, ezzel a poszterrel, ezzel a címmel meg inkább taszít a film, mint hogy megnézésre sarkalljon... egy ócsak tucat-művészdrámát sejtet. Pedig óriási élménytől fosztja meg magát az, aki ezt ilyen-olyan okokból kihagyja, nálam ez a mozi hatásában az Augusztus Oklahomában-nal vetekszik, attól voltam utoljára ennyire elájulva.




95%



.

R2-D2 írta:

.
Három óriásplakát Ebbing határában

Bazzeg, ha nem ez a film kapja a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart, nincs igazság a Földön…

Ez valami hihetetlen volt. Korai kijelenteni, hogy az év legjobbja, de hogy nálam dobogós lesz, az majdnem biztos: nagyon-nagyon rég láttam már ennyire összeszedett, remekül felépített, fordulatos történetet, aminek olyan dumái és gondolatai vannak csak úgy mellékesen, hogy a néző tátott szájjal bámulja a képernyőt. Egyik ámulatból a másikba estem, és közben minden egyes fordulat, meglepetés teljesen hiteles volt, minden egyes jellemfejlődés, karakter megnyilvánulás borzongatóan hihető és életszerű. Egy történet, amiben nincs jó és rossz, csak a harag, a düh, a gyűlölet van, egy első pillanatban bosszantónak, de ártatlannak tűnő plakátkampány következtében elszabaduló indulatok és az azokra adott reakciók olyan láncreakciót idéznek elő, hogy súlyukkal szinte belepréselnek a fotelbe.

95%

Akkor ezen nem veszünk össze .

Nekem talán annyival volt kevesebb (erősen billegett a dolog a 9-es felé, tehát fél pont helyett mondjuk 0,6-ról beszélünk ), hogy a végére nekem elfáradt kicsit. Ugyanígy fej-fej mellett volt sokáig Mildred és Dixon, de az aktás jelenet és Dixon utolsó mondata elhúzta felé.

Spoiler:

Igen, az a minimum, hogy éves dobogós filmről beszélünk itt.

.

Niwrok írta:

Három óriásplakát Ebbing határában

Nekem talán annyival volt kevesebb (erősen billegett a dolog a 9-es felé, tehát fél pont helyett mondjuk 0,6-ról beszélünk   ), hogy a végére nekem elfáradt kicsit. Ugyanígy fej-fej mellett volt sokáig Mildred és Dixon, de az aktás jelenet és Dixon utolsó mondata elhúzta felé.

Érdekes, több helyen olvasom, hogy a vége nem olyan, mint kellene.... nekem meg pont így kerek az egész. Azzal, hogy ők ketten beülnek egy közös kocsiba, abban benn van minden. Az, hogy van kiszállás a gyűlöletspirálból, csak észre kell venni a környezet változásait és megfelelően reagálni kell rájuk. Mert gondold el, mi lett volna a film elején arra a mondatra a válasz, hogy "Én gyújtottam föl..."

Szóval, szerintem így tökéletes, és hiába látják többen a filmben csak Dixon jellemfejlődését, Mildred legalább akkorát változott.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Három óriásplakát Ebbing határában

Nekem talán annyival volt kevesebb (erősen billegett a dolog a 9-es felé, tehát fél pont helyett mondjuk 0,6-ról beszélünk   ), hogy a végére nekem elfáradt kicsit. Ugyanígy fej-fej mellett volt sokáig Mildred és Dixon, de az aktás jelenet és Dixon utolsó mondata elhúzta felé.

Érdekes, több helyen olvasom, hogy a vége nem olyan, mint kellene.... nekem meg pont így kerek az egész. Azzal, hogy ők ketten beülnek egy közös kocsiba, abban benn van minden. Az, hogy van kiszállás a gyűlöletspirálból, csak észre kell venni a környezet változásait és megfelelően reagálni kell rájuk. Mert gondold el, mi lett volna a film elején arra a mondatra a válasz, hogy "Én gyújtottam föl..."

Szóval, szerintem így tökéletes, és hiába látják többen a filmben csak Dixon jellemfejlődését, Mildred legalább akkorát változott.

Ezek szerint nem tartozom a "többek" közé, mert nem mondtam ilyet   . Persze, Mildred is változott, meg ez különben sem verseny... Én csak azt tudom, hogy kétszer rázott ki film közben a hideg; a két jelenetnél, amit ki is emeltem: az aktásnál és a narancslevesnél, és ezekben Dixon volt benne, nem Mildred. Nekem utóbbi jelenet tette fel igazán a koronát a gyűlöletspirálból való kilépésre, hiszen végig ott van a jelenetben annak a feszültsége, hogy kiderül, ki van a fásli alatt.

De azért az a spirál-dolog is elég árnyalt....

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Három óriásplakát Ebbing határában


Ezek szerint nem tartozom a "többek" közé, mert nem mondtam ilyet   . Persze, Mildred is változott, meg ez különben sem verseny... Én csak azt tudom, hogy kétszer rázott ki film közben a hideg; a két jelenetnél, amit ki is emeltem: az aktásnál és a narancslevesnél, és ezekben Dixon volt benne, nem Mildred. Nekem utóbbi jelenet tette fel igazán a koronát a gyűlöletspirálból való kilépésre, hiszen végig ott van a jelenetben annak a feszültsége, hogy kiderül, ki van a fásli alatt.

De azért az a spirál-dolog is elég árnyalt....

Spoiler:

.

Na, látod, akkor ez a különbség, ahogy a végét látjuk...

Ugyanis:

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Három óriásplakát Ebbing határában


Ezek szerint nem tartozom a "többek" közé, mert nem mondtam ilyet   . Persze, Mildred is változott, meg ez különben sem verseny... Én csak azt tudom, hogy kétszer rázott ki film közben a hideg; a két jelenetnél, amit ki is emeltem: az aktásnál és a narancslevesnél, és ezekben Dixon volt benne, nem Mildred. Nekem utóbbi jelenet tette fel igazán a koronát a gyűlöletspirálból való kilépésre, hiszen végig ott van a jelenetben annak a feszültsége, hogy kiderül, ki van a fásli alatt.

De azért az a spirál-dolog is elég árnyalt....

Spoiler:

.

Na, látod, akkor ez a különbség, ahogy a végét látjuk...

Ugyanis:

Akkor erre majd mindketten jobban figyelünk az újranézésnél, hogy ki és miért megy hova .

.

Niwrok írta:

Három óriásplakát Ebbing határában

Akkor erre majd mindketten jobban figyelünk az újranézésnél, hogy ki és miért megy hova   .

.

Igen, de érdekes, hogy egy ilyen apróság - ami talán csak nem egyértelmű - is okozhat értékelésbeli különbséget.


.

.





A legsötétebb óra





Ha az ember elég sok filmet néz, ráadásul érdekli is a filmek háttere, és kicsit kutakodik is a történelem sötét bugyraiban, egészen csodás szimbiózisokat és egymásra épüléseket, utalásokat fedezhet fel egy-egy új alkotásban. Sokaknak ez a legújabb Churchill mozi elsősorban a Dunkirk miatt volt érdekes és aktuális, de nekem kapásból két másik történet is beugrott nézés közben. Az egyik az Akihez beszél a föld című 2015-ös mozi, annak is a Gallipoli-félsziget ostromához, annak kudarcához kapcsolódó része, a másik meg természetesen az A király beszéde, amiben VI. György találkozik Churchillel. Előbbi ugye több alkalommal említve van az A legsötétebb órában, mint Churchill keresztje, utóbbi meg a súlypontok áthelyezésével szinte heti gyakorisággal megtörténik itt. Icipici gonoszság részemről, hogy az A király beszédében feltűnő Timothy Spall véleményem szerint maradhatott volna Churchill – nem elvitatva természetesen ezzel Gary Oldmann Oscar esélyes játékának érdemeit, de tök jó lenne, ha ilyen apróságokra oda lehetne figyelni Hollywoodban… oké, jogos, más stúdiók, de akkor is.

Mielőtt bárki úgy ülne neki ennek az egésznek, hogy ez egy életrajzi film, az nem árt, ha tisztában van vele: nem, ez nem életrajzi film, még csak nem is az a célja, hogy Churchillt, mint embert bemutassa, megismertesse, megszerettesse vagy megutáltassa nézőjével (időnként azért ez is, az is sikerül). Ez a sztori konkrétan 1940 május 10 és június 4-i közti egy hónap eseménye, amikor is Churchill a korábbi miniszterelnök lemondása után az ország első embere lesz, a vége pedig (teljesen jogos és logikus módon) az az ominózus Churchill's Speech, amit annyira emlegetnek azóta is. A Dunkirknél már leírtam, de nekem ráadásul egészen különleges helyet foglal el a beszéd a szívemben – úgyhogy számomra a mozi, aminek útja végén ez található, nem tagadom, indult némi pozitív hendikeppel. Tudtam, mi lesz a vége, s miután tudtam, hogy az milyen érzelmi hatást vált ki belőlem (azóta persze megint meghallgattam párszor az Aces Hight), csak az volt a kérdés, hogy az oda vezető út milyen izgalmakat tartogat, illetve hogy hogy sikerült megfogni a britek egyik legfontosabb miniszterelnökének figuráját. Nos, mielőtt végigolvasnátok: mindkettő jól sikerült, de nem kiválóan, épp ezért lesz a végső értékelés is annyi, amennyi: benn volt ebben az egészben egy zseniális film lehetősége, maga a korszak, az események, azok súlya, minden adott volt egy szenzációs történelmi drámához – azonban én most úgy érzem, hogy az A legsötétebb óra nem elsősorban a történelem megelevenítésében akart jeleskedni (még ha a címe ezt is sugallja), hanem mintha csak és kizárólag  Gary Oldmann Oscar díjára hajt.

Filmünk kezdetére a Winston Churchill név már meglehetősen ismert volt Angliában, több évtizedes katonai pályafutása (Gallipoli, 1915) mellett a két világháború között pénzügyminiszterként is szolgálta hazáját. Nincs igazán jó híre, stílusa és modora majdnem mindenkit elmart maga mellől, katonai tehetségét meg ugye rendesen beárnyékolja az első világháború – épp ezért pártja és királya mellett talán őt éri legnagyobb meglepetésként, hogy a lemondott Neville Chamberlain helyére első embernek javasolják. Persze, semmi sincs véletlenül, minden ilyen döntés mindig is politikai machinációk következménye, mindenesetre főhősünk köszöni szépen, ha már ide tették, ebbe a pozícióba, él a lehetőséggel. Első lépéseként nagykoalíciót intéz ezekben a vészterhes időkben (ami amúgy meglehetősen merész húzás, de követendő példa is egyben), ráadásul úgy, hogy „a tartsd magad mellett ellenségeid” elvét szem előtt tartva beemeli a kabinetbe, majd a haditanácsba is vetélytársait – és igazából ez lesz az egész mozi alapja, a történelmi események bemutatása mellett ez az egymásnak feszülés adja a film igazi feszültségét (már csak azért is, mert a történetet ugyebár ismerjük). Úgyhogy, megint az a kérdés, hogy hogy jutunk el az út végére, van-e annyi potenciál a filmben, hogy egy látványosan idegbeteg figura döntései, azok keresztülvitele a az adott környezeten tartogat-e elég izgalamt két órán keresztül…

… nos, sajnos nem. A mozi első fele ugyanis kifejezetten unalmas, túlságosan is próbál magára a karakterre fókuszálni, mintha egy kényszeredett gyorstalpaló keretében igyekezne bemutatni az ellentmondásos főszereplőt. Az 56 év eseményeit, azok hatását, az idő alatt kialakult jellemet viszont képtelenség egy órában élvezetesen, érdekesen és hitelesen bemutatni – így kénytelenek vagyunk sodródni az eseményekkel, nézni a nyilvánvalóan alkoholista és minimum hektikus Churchill viselkedését. Nem igazán ragadott magával a film ezen szakasza, volt, hogy csak simán unalmasnak találtam, volt, hogy irritálónak, egy öntelt pojáca bemutatásának,  akinél még a családi szál behozatala sem segített megszerettetni a faszit. Minden bizonnyal ilyen nehéz fickó volt, de szerintem lehetett volna az epikusság elérése érdekében máshogy is súlyozni az egészet: kevésbé bántó, kevésbé provokatív módon a címszereplőt tekintve. Ráadásul, kb. egy órán át jóformán semmi nem történik, a háttérben ugyebár ott a véres második világháború, a német veszedelem, de a filmnek nem igazán sikerül kikeveredni a parlament-haditanács bunkere-otthon háromszögből. Amíg a valós ellentétek és valós súlyú döntések nem kerülnek elő, addig egy lassú folyású, ámde kétségkívül hiteles és érdekes korrajzot látunk 1940 Angliájáról.

Aztán valami történik: azzal, hogy időben elérünk a Dunkirk eseményeihez, rögtön stílust és ritmust vált a mozi. Nekem több fronton bejött ez a váltás: a politikai, hatalmi játszmákat mindig is kedveltem, úgyhogy érdeklődéssel néztem azokat a kísérleteket, amik a Halifax-féle társaság tett az elszabadult hajóágyú megfékezésére. Aztán külön jó volt – amit azért annyira nem tudtam, de ide tartozik – az az, hogy voltak az angol kormányban (is), akik készek lettek volna tárgyalni Hitlerrel, s elfogadni egy kétes békeajánlatot. Hogy Churchill mennyire képes volt ezt ellenezni, hogy tulajdonképp majdnem bele is bukott ebbe… ha jól belegondolok, tulajdonképp az egész film erről szól, a hatalom megszerzéséről, amire a békekötés- nem kötés az út, no meg hogy ez mennyire képes volt felemészteni a miniszterelnököt is. Nagyon jó volt – még ha kicsit néha túldramatizált és filmes eszközökkel felturbózott is – magának Churchillnek az átalakulása, szerintem nagyon jól fogták meg azt az érzelmi, értelmi hullámvasutat, amit a karakter kénytelen volt bejárni az egy hónap alatt. Az öntelt, önbizalomtól duzzadó rigolyás faszból egy összeomlás szélére kerülő szánalmas vénember, majd egy angol Mátyás király, s végül az a határozottságtól duzzadó, kemény vezető, zseniális szónok, aki legyőzte a németeket nyugatról. Aki szinte egyedüliként meglátta Hitlerben azt a szörnyeteget, amit más mintha nem látott volna…

Mindezek mellé pedig ott van ugye a Dinamó hadművelet, annak háttere – kvázi minden, ami a Nolan filmből kimaradt. Hogy ez az egész Churchill ötlete volt, hogy ők maguk sem számítottak arra, hogy ennyi embert hazahoznak… s még valami. A legutóbbi írásomban is csak annyit írtam, hogy Calais elesett (mert nem néztem utána jobban), viszont az A legsötétebb óra egyik legdurvább, legsúlyosabb döntése pont az volt, mindez hogyan és miért történt. Olyan ártatlanul hangzik így, 78 év távlatából, hogy „Calais elesett”, de látni, hogy 4000 embert kellett feláldozni 300 ezer megmentéséért, és ez milyen döntéssel és lelki teherrel járt – az már más tészta. Kemény, nagyon kemény – és nagyon jól el van kapva ez a pillanat és esemény. Persze, a csúcs, az egész sztori ugye a 06.04-i beszédre van felfűzve, arról csak pozitívumokat tudok írni: mind a parlamenti hangulat, mind maga Garry Oldmann alakítása hibátlan. Az már legyen az én bajom, hogy az Iron Maiden koncertek introjaként szolgáló beszédrészletet annyiszor hallottam már, hogy önkéntelenül is hasonlítgattam magamban az eredeti orgánumot a színészével: nem jelentős a különbség, de azért egy pici bizony van…

Ez persze semmit nem vesz el a színész érdemeiből: akár ilyen volt Churchill valójában, akár nem, akár lement a metróba, akár nem, ezért az alakításért, így, tényleg nagy taps jár. Sok nagy színészt láttunk már sok fontos ember bőrbe bújni, de azt hiszem, Garry Oldmann minden elismerést – és igen, díjat is!! – megérdemel e film kapcsán. Még akkor is, ha máskor már láttunk jó Churchillt, meg már láttuk egy jó Hitchcockot is – ebben a moziban, ez így zseniális. Ahogy sok minden más az: a korrajz, az egész légkör, hangulat, a történelmi kisokos… már csak arra kéne rájönnöm, konkrétan ezzel a legsötétebb órával végül is mire gondoltak. A béketárgyalások elutasítása közti hercehurcára, a calaisi döntésre… vagy magára a beszédre…  





80%



.

R2-D2 írta:

Valerian és az ezer bolygó városa


Egyik ámulatból a másikba estem. Már az első küldetés helyszínén is csak tátottam a számat, a többdimenziós piac egyszerűen beszarás, az a sok idegen lény, az egész környezet simán elférne a Tatuinon is. Nekem egyébként a sivatagi hangulat miatt a John Carter is beugrott: a fiú és a lány akciója a némi túlzás ellenére is magával ragadó volt. Annyi, de annyi mindent lehetne csak erről a bolygóról, a piacról, az egész világról írni, hogy akár holnapig írhatnám… aztán még csak ekkor jött az „Otthon, édes otthon”… mármint az Alfa. Mintha csak Coruscantra tévedtem volna, elképesztő élmény volt látni azt a sok-sok csodát, azt a rengeteg ötletet, amit a különféle lények ( kacsacsőrű emlősök    ) lakhelye és képessége köré felépítettek. Millió apró dologra figyeltem fel még így is, hogy lóhalálában rohantuk az Alfa mélyére, az az üldözés például megint csak a Coruscantra emlékeztetett – és nem, nem a Valerian lop a SW-tól. Sokkal inkább inspirálta Lucast e képi világ… Az egyetlen dolog, ami kicsit talán kizökkentett a moziból, az a kb. negyed órás kitérő volt ott lenn, azoknál a pörölyfejű lényeknél, no meg előtte az alakváltó tánca. Az szerintem hosszúra sikerült – s a történet szemszögéből is feleslegesnek gondolom ezt a vacsorás jelenetet: annyira nem lett humoros, mint lehetett volna, és a film korábbi kreativitásán is némi csorba esett az idióta vonulással (még ha a kaják jók is voltak). Szerencsére a finálé rendesen kárpótolt mindenért, tök jó volt, ahogy minden és mindenki a helyére került – a gyöngy, a konverter, a nép és a két szerelmes is. Persze, önmagában csak egy sablon happy end az egész, de a dolgok mögé nézve itt is érezni azt a pozitív kisugárzást, ami tulajdonképp az egész mozi jellemezte.


85%

Ami jó, az jó.  

De jó ám!

Már egy hete újranéztem, csak eddig tartott a sok extra megnézése is (arra csak kis adagokban volt lehetőségem). A lényeg az, hogy ez újranézve is egy csodás, végtelenül szerethető, ötletgazdag és bámulatosan látványos űrmese, ami jelenleg sokkal jobban megérintett, mint kedvenc univerzumom két folytatása. Nálam immár ez az új SW, sajnálom, hogy nem folytatják.

Azt nem kell mondanom, hogy a BD kép- és hangminősége beszarás, az extrák között rengeteg (talán túl sok is) interjú van: túl száraz és némileg önismétlő az egész, amolyan PR módon. A néhány kisfilm a forgatásról viszont tetszett, de a legfurább, hogy annak ellenére, hogy nem komálom ezt a stílust, jelenleg iszonyat tetszik a BD menüje alatt szóló zene.






.

.





Űrséta / Время первых





„Újabb orosz űrremek. Kérem a következőt!” – írtam szűk egy hónapja a Szaljut 7 kapcsán… de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar belefutok egy ugyanazon alomból származó, ugyanolyan nagyszerű, másik orosz űrkutatásról szóló moziba. Érdekes, mennyire ráfeküdtek erre Moszkvában, és mennyire megy is ez nekik – nekem ez már a harmadik ilyen élményem volt az elmúlt években… egyik pedig jobb volt, mint a másik. Tekintve pedig, hogy azért ez az egész űrversenyes dolog a hidegháború árnyékában még rengeteg kiváló alapanyaggal szolgálhat (de legalább eggyel, Tyereskovával, ugye), bízhatunk benne, hogy még sok ilyen stílusú film jön orosz földről… ha máshova nem is, de legalább a netre. Bár… a Gagarint is csak bemutatták két évvel később moziban, igaz, lemezre már nem futotta itthon.

Az immár trilógiává bővülő franchise harmadik fejezete Alekszej Arhipovics Leonovról, illetve a Voszhod-2 küldetésről, azon belül pedig a történelem első űrsétájáról szól. Legszívesebben egyébként nem írtam volna magyar címet a filmnek, mert az eredeti orosz valami olyasmit jelent, hogy Első az időben – viszont ha már imdb-n ez van, akkor legyen ez az a címe. Maga a program, a Voszhod-program, az űrséta egyébként szerves része volt az akkori gigászi versenynek a két nagyhatalom között – aztán ahogy most utána olvastam, ez volt az utolsó alkalom, amiben a szovjetek az amerikaiak előtt jártak. Igaz, ezért is vért izzadtak, az 1967-re tervezett utat pont az amerikaiak miatt voltak kénytelenek előrehozni 1965-re: ez pedig jócskán megnövelte a kockázatot az amúgy is borzalmas precizitást igénylő „hadműveletnél”. Az első többszemélyes szovjet űrhajók ezek a Voszhodok voltak, de mivel ezeket a korábbi Vosztokok áttervezésével készítették, több biztonsági berendezést elhagytak, olyanokat, mint a katapultülés, és az űrruhák, illetve a műszerfalat is áttervezték – jelentősen megnövelve a biztonsági kockázatot, feláldozva azt a versenyfutásban.

A Voszhod-program keretében történt az első többszemélyes űrutazás 1964-ben (Voszhod-1), illetve az első űrséta 1965 március 18-án (Voszhod–2). A Voszhod-2 repülése után a szovjet űrprogram a (továbbfejlesztésekkel) máig tartó Szojuz-programmal folytatódott… nem ok nélkül. Még lett volna 4 tervezett út, de a Voszhodok nem repültek többé: a moziban is felmerülő, és ezen kívül is feltárt számos hiba számos módosításra várt, de mire azokból megszületett volna valami, az amerikaiak a kétszemélyes Geminivel már túlszárnyaltak minden szovjet teljesítményt. A szovjet előny az űrsétát követően varázsütésre elpárolgott… mindenestre Leonov tette, az egész Voszhod-2 küldetés van akkora jelentőségű, hogy tényleg megfilmesítésért kiált – nem is értem, az amerikaiaknak miért nincs meg ez a vonal a sok kitalált történet mellett a hollywoodi kínálatban.

Egy őrült és qrva jó vadászgépes jelenettel indítunk, amiben Leonov (Jevgenyij Mironov) még csak pilóta, de nem is akármilyen: veszett helyzetben megmenti a dicső szovjet technikát. A parancsmegtagadás már ekkor jól megy neki, fel is hívja magára a figyelmet – de meglepetésre nem megbüntetik, hanem egy tányérsapkás tábornok magával viszi… pont ilyen őrülteket keresnek egy titkos katonai programhoz. Leonovot beválogatják abba a húszas mezőnybe, akik Gagarin útját követve indulnak az űrbe, a felütés zseniális képei után pedig egy egészen kiváló felkészüléses szakasz következik a filmben. Annyit mindenképp meg kell jegyezzek, hogy engem Leonov karaktere az első percekben elvarázsolt, ha nem a 60-as évek elején járnánk, hanem a távoli jövőben, akkor lehetne ő akár Han Solo, akát Űrlord is… A kiképzés másik fontos jellemzője, hogy a néhány közismert fizikai próba mellett mutat néhány kevésbé ismert elemet is – de mindezek mellett egyértelműen Leonovra fókuszál. Az egész mozi az űrsétás története mellett, a Voszhod-2 fejlesztése és kalandos útjának bemutatása mellett egy kiváló karakterdráma (na jó, annyira nem dráma) aminek központi szereplője Leonov: ő viszi a hátán a 140!!! perces filmet, az ő árnyékában kénytelen ellenni Belajev parancsnok, Koroljov, a bajkonuri góré, de még maga Brezsnyev elvtárs is…

A történet szinte végig két, jól elkülöníthető szálon fut (az Apollo 13-hoz hasonlóan): van az űrhajósok felkészítése, a két fickó, Belajev és Leonov barátsága, döccenőkkel terhelt viszonya és van az a gigászi versenyfutás az idővel, amiben a szovjet tudósok, mérnökök próbálják összerakni a Voszhod-2 űrhajót. Jómagam talán utóbbiból icipicit többet elviseltem volna, de ahogy mondtam, ez a film talán inkább az emberről szólt, mint magáról a programról – és talán épp ezért is tűnik kevésbé patriótának, mint amennyire az ember joggal várhatná. Meglehetősen későn indulunk az űrbe, magával a kilövéssel is viszonylag keveset foglalkoznak, a legfurább és legérdekesebb az volt számomra, hogy szegény szovjeteket még az ág is húzta: azért Houstonban sosem kellett tökig érő hóból, mínuszokból indítani semmit, itt szerencsétleneknek március közepén is olyan telük volt, amitől itthon kijárási tilalmat rendelnének el. De a nagy orosz tavasz sem állhat a szovjetek útjába, a Voszhod-2 terv szerint felszáll, pilótáink pedig hamarosan Föld körüli pályán találják magukat. Harmadszorra látok ilyet, de harmadszorra is rácsodálkozok arra a bámulatos képi világra, amit a nagy CGI műhelyek nélkül is összehoztak az oroszok, egyszerűen szenzációs minden űrfelvétel… hitelesen szenzációs. Külön jó ebben az esetben a korabeli felvételek (vagy azok reprodukciójának) bevágása, hisz Leonov űrsétája tök jól volt dokumentálva, a tévé is közvetítette – egészen addig, míg minden rendben volt (aztán hirtelen adásunkat megszakítjuk és Csajkovszkij balett következett     )…

Még mielőtt arra kitérnék, mi is volt a baj, mindenképp meg kell említenem, hogy hiába látom harmadszorra, most is lenyűgözött az akkori földi irányítási hierarchia, a politika beleszólása a dolgokba, mennyire is kötélen táncolt mindenki, aki Bajkonurban dolgozott. Ebben a közegben kiemelkedőt nyújtott Koroljev, az ember, aki felelősséget érzett fiaiért, aki képes volt szinte halálba dolgozni magát, aki szembe mert szállni a magas rangú politikai nyomással. Mert ugye nem lett volna film, ha minden simán megy (vélhetően Lajka kutyáról ezért nem is lesz), Leonov űrsétája kis híján tragédiába fulladt, az űrhajó pedig egy kisebb malőr miatt jócskán letért az automatikus visszahozás pályájáról. A két pilóta kézi vezérléssel szállt le (ilyet sem csinált még senki és e miatt van szükség a nyitó képsorra), azonban messze nem ott, ahol kellett volna – a csúnya orosz tél /tavasz meg halálra ítélte őket: ha nem találják meg hamarosan a leszállókabint, mindketten megfagynak. És milyen jó volt, hogy arra is volt idő, mód és szándék az alkotók részéről, hogy film közben megmagyarázzanak egy olyan dolgot is, ami nekem rögtön befészkelte magát a fejembe… nevezetesen a hideg és a szkafander esetét. Én legalábbis azt hittem, hogy a világűr hidegét kibíró űrruhának meg sem kottyan az Ural klímája, de aztán logikus, hogy nem a ruha fűt, hanem a levegő, amit magában tart (magyarán, ha telefingod, jó meleg lesz benn). De nyitott szkafander, sisak és levegő nélkül semmit nem ér.

Kifejezetten izgalmas és tök látványos mozi ez az Űrséta. Azt tudtam, hogy Leonov életben marad, nevével még később is találkoztam, de a többi esemény a filmben alakulhatott volna tök máshogy is. Szinte végig lehet izgulni a karakterekért, fura mód nem csak azokért, akik odafönn vannak, hanem a bajkonuri fickókért is – már hogy ne vigye el őket a fekete autó. Ha mindenképp hibát akarok találni a filmben, akkor azt két dologban tudom megfogalmazni: az egyik a kicsit érthetetlen, zavaros és látszólag sehova nem vezető gyerekkori álomképek, Leonov látomásai. Először azt hittem, simán leflashbackezik a fickó múltját, de aztán az egésznek teljesen más szerepe lett: abban az ominózus jelenetben, ami szerintem kicsit túltoltak a moziban, abban a bizonyos oxigén túladagolásos szcénában. Ott sajnos érezni némi hollywoodi baromságot, ott talán a kevesebb is több lett volna – és írom ezt mindenekelőtt azért, mert az esemény, így, az űrvilag.hu vonatkozó cikkben sem szerepel (érdemes elolvasni, ha lehet, a film után, meglepő a történeti hűség, nincs sok felesleges kiszínezés)… márpedig ez hiteles, szakértői anyagnak tűnik.



85%



.