R2-D2 írásai 3.0

.





Egyenesen át (2017)




Nem kötelezhetek senkit – maximum kérhetek – arra, hogy elolvassa az eredeti, 1990-es Egyenesen átról írt ajánlómat, de aki megteszi, talán kicsit jobban megérti, milyen viszonyban is vagyok én ezzel a címmel. Hiába is olvasom mostanság sok okos helyen, hogy Joel Schumacher filmje sem volt anno egy nagy eresztés és ahhoz képest az új kifejezetten pocsék – én határozottan imádom annak minden percét… és bizony, egy lakatlan szigetre biztos magammal is vinném. Ezek után talán érthető, ha kicsit szkeptikus voltam a remake-kel szemben, talán érthető lesz az a talán élesebb kritikai hang, amit végül is kiváltott belőlem ez az új mozi. A legelső gondolatom az volt vele kapcsolatban, hogy ez a világ legfeleslegesebb filmje, ebből gyakorlatilag minden hiányzik, amiért a régit szeretem – s bár dicsérni kellene/lehetne mindazokért a változtatásokért, amik egy szükséges és jó újragondolás alapjai lehetnének, itt még azok sem működtek. Önmagában, az eredeti ismerete nélkül talán – de csak nagy jóindulattal – meg is áll a lábán, nem egy nézhetetlen darab, a mai kor szelleméhez tökéletesen igazított közepes kis mozi: a legnagyobb baj, hogy szintén a Flatliners címet viseli.

Kezdjük a lényeggel: hiába próbálja a stáb elhinteni mindenhol, hogy ez nem remake, ez egyszerűen nem igaz. Már azt is olvastam, hogy folytatás, de ez is egy szemenszedett hazugság: azzal, hogy Kiefer Sutherland, az eredeti film Nelsonja szerepel benn, attól még nem az… ez csak egy random cameo, amiben ő egy professzort játszik az egyetemen. Nagyon apró változtatással, néhány elrejtett utalással, elejtett mondattal, esetleg egy kacsintással lehetett volna kötni az egészet a múlthoz, akkor talán lehetne folytatásnak is nevezni – sőt, akkor talán még jobban is tetszhetett volna – de így ez egy nulla. Érdekes amúgy, hogy Hollywood néha mennyire töketlen és ötlettelen, mennyire nem tudja kihasználni a crossowerekben rejlő lehetőségeket – oké, néha ennek jogi akadályai vannak, de itt, egy ugyanolyan című filmnél ez gondolom, szóba sem jöhet. Elég lett volna az, ha mondjuk a professzor neve Nelson, és mondjuk egy fél mondattal megjegyzi, hogy ne játsszanak a halállal. Mindegy, ez nem történt meg, így Kiefer szereplése gyakorlatilag értéktelen. Ahogy amúgy az egész film is az.

Courtney (Elen Page) fiatal orvostanhallgató, az évfolyam egyik legjobbja, aki egy korai tragédia hatására adatokat próbál gyűjteni a halál utáni életről. Egyéként már eleve a felütés is fura volt, valahogy úgy érzem utólag, mintha a mai kor lebutított igényszintjének megfelelve, az első percekben el kell mondani, mi miért fog történni – én biztos, hogy az ominózus nyitójelenetet nem oda és nem így tettem volna be. Mindegy, Courtney fejébe veszi, hogy ellenőrzött körülmények között egy percet tölt a túlvilágon, már csak „barátok” kellenek, akik majd visszahozzák… tegnap óta azon tűnődöm, hogy ezt hogy sikerült összeírni az amúgy korábban komolyabb munkákat is produkáló író párosnak. Ugyanis a barátok, akik ugye életet kellene, hogy visszaadjanak, még csak nem is alkalmasak erre, az egyikük egy hajdani barátnő, Sophia (Kiersey Clemons), aki ráadásul épp tanulási nehézségekkel küzd, konkrétan kirúgásra előtt áll, a másikuk meg az ex pasi, Jamie (James Norton), aki szabályosan béna egy újraélesztéshez. Még szerencse, hogy az évfolyamra jár Ray (Diego Luna) és Marlo (Nina Dobrev) is, akik aztán csak úgy belecsöppennek az eseményekbe. De tényleg, ennyire béna csapat összeterelést rég láttam…    Az új sztori egy ideig híven követi a régit, az icipici változtatás, miszerint az agy frissítése bizonyos tudás előhozásával is jár, nekem kifejezetten tetszett. Még az is tetszett – mert hát ez az egész sava-borsa, ugye – amiket a szereplők magukkal hoznak a túlvilágról, ebben talán még túl is szárnyalja elődjét: egyszerűen a jobb és modernebb filmes technikák használatával hatásosabbak a túlvilág jelenetei és démonai.

Azt nem tudom egészen pontosan megmondani, hol dobott ki a film, de valahol a Courtney-vel történtek után. Értem én, hogy egy feldolgozást néha újra kell gondolni, de Courtney és legfőképp Ray karaktereinek ilyen szintű átalakítása teljesen kiherélte a mozit.    Mindezzel párhuzamosan pedig eluralkodott a vásznon a kétségbeesett kísérletezés arra, hogy jobb híján valami épkézláb horrort összehozzanak – mintha elfelejtették volna, mi is ennek az egésznek a lényege. Néhány jelenet egyszerűen totál baromság, míg eredetileg megmaradt a kérdés, hogy a bántalmazó kisfiú vajon csak a főhős fantáziájának kivetülése, addig itt akár a késes, akár a trailerben is látott padlón húzás totál valóságot feltételez ( )  és nem más, mint egy ócska horror elem. Szomorú, hogy ennyire elvesztették a fonalat, hogy ennyire csak a mai trendnek megfelelés volt a fontos. Ráadásul, a sok modern kütyü, az MR gép, a kórház használaton kívüli kórháza ( ) inkább csak elvesz a hangulatból: valahogy túl modern, rideg és semmilyen lett az egész. A korábbi gondolatok semmibe vesztek, a vallásosságból semmi nem maradt (de helyette van néger és latin szereplő    , csodálom, hogy buzi nincs), a bűnbánat meg… a fene se tudja. Eleve itt már ugye mindenkinek nincs is múltja, másrészt mekkora idiótaság ez a szellemes dolog… mintha csak egy Démonok között lightet látnék.

Az, hogy a sztori ugyanaz, a fő motívumok ugyanazok, az még nem olyan óriási baj, eleve nem is lehet más – az már nagyobb baj, hogy olyan dolgokon változtattak, amit nem kellett volna.     Mindenekelőtt ugye a kis csapat egyes tagjainak személyes sorsán (teljesen felesleges az a dráma, így), de azt végképp nem tudom hova tenni, hogy egyikük csak úgy elsumákolja a dolgot. Pont az lett volna a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját megváltását, bűnbocsánatát, hogy aki ebben részt vesz, az szembesüljön mindazokkal a bűnökkel, amiket elkövetett, vagy amit ő annak tart – viszont azt meg aztán végképp ne akarja senki megmagyarázni, hogy Courtney pont attól szenved, akitől. Nincs rendben így ez az egész, nincsenek meg azok a hangulati elemek, amik esetleg tényleg parássá tehették volna az egészet: emlékszem, mikor Julia Roberts rányitott drogos apjára, azon sokadikra is felment a pulzusom. Az új Egyenesen át a thriller vonalat totál hanyagolja, az egész sejtelmességet egy ócska szellemes film szintjére viszi le, többnyire vízi hullákkal ijesztgetve – persze közben kínosan ügyelve a korhatárbesorolásra is. Nehogy nézőt veszítsenek abból a kevésből is…  

Az egész bagázs – pedig azért vannak köztük szipmatikus arcok – meg sem közelítik a korábbi társaság színvonalát, és valahogy a néző szívébe sem képesek belopni magukat. Legnagyobb esélye erre sokáig a Labraccio utánzat Raynek volt, de miután az ő karakterét is kiforgatták, ez is elmúlt – de még így is ő a legjobb fej, kár, hogy a korábbi ateizmus is eltűnt a moziból és nem tudott rá épülni. Egy ideig egyébként próbáltam kötni a karaktereket a korábbiakhoz, de aztán minden összekeveredett és összefolyt. Itt minden csak egy visszhangnak tűnik, egy nagyon gyenge és halovány utánzatnak, ami megint csak egy dologban győzi le elődjét: kép és hang. Tény, hogy látványosabb, modernebb az egész – a modernség és a tudomány viszont egy ilyen zsánerű mozinál szerintem fordítottan arányos. S ha már tudomány: icipicit itt is elvetették a sulykot: ami magát a visszahozást, annak orvosi hátterét illeti, arról nem sok újat tudunk meg – és sokkal feszültebb is volt a kihalt csarnokban felállított ágy a maga bizonytalanságával, mint ez a kórház nem használt kórház része – ellenben a professzor konzultációin olyan kórképekkel dobálóznak, ami senki nem ért és semmit nem tesznek hozzá a filmnek. Az tiszta sor, hogy Courtney új képességét ábrázolni kellett, de a nézőnek meglehetősen kínai így minden.  

Azért annyi pozitívumot el tudok mondani az egészről, hogy végig tudtam nézni. A millió apró tüske, ami a hasonlítgatásból eredően folyamatosan bökködött, a végére olyan nagyon mély sebet nem ejtett rajtam. Ennél vannak sokkal, de sokkal rosszabb feldolgozások (feleslegesebb már azért kevesebb), amik olyan szinten el vannak baszarintva, hogy kín szenvedés nézni őket (A tégla). Aztán van olyan is, ami jobban sikerült, legutóbbi példa erre a 2015-ös Holtpont, amiben megragadott valami, ami képes volt megújulva szórakoztatni. De ez… ez simán odaállhat a Ben Hur, az A hét mesterlövész, az A tetovált lány és a többi mellé: van, van, de minek. Tucatfilm, tucat fogyasztóknak, mindenkinek azt javasom, maradjon az eredetinél: már csak azért is, mert rácsodálkozhat, milyen fiatalok is voltak anno a színészek, meg hogy milyen is egy igazán jó thriller. Kicsit horroros, izgalmas, többrétegű, sok okos gondolattal. Nem úgy, mint ez.





50%




.

R2-D2 írta:

.
Egyenesen át (2017)

Az új sztori egy ideig híven követi a régit, az icipici változtatás, miszerint az agy frissítése bizonyos tudás előhozásával is jár, nekem kifejezetten tetszett. Még az is tetszett – mert hát ez az egész sava-borsa, ugye – amiket a szereplők magukkal hoznak a túlvilágról, ebben talán még túl is szárnyalja elődjét: egyszerűen a jobb és modernebb filmes technikák használatával hatásosabbak a túlvilág jelenetei és démonai.

Szomorú, hogy ennyire elvesztették a fonalat, hogy ennyire csak a mai trendnek megfelelés volt a fontos. A korábbi gondolatok semmibe vesztek, a vallásosságból semmi nem maradt (de helyette van néger és latin szereplő    , csodálom, hogy buzi nincs), a bűnbánat meg… a fene se tudja. Eleve itt már ugye mindenkinek nincs is múltja, másrészt mekkora idiótaság ez a szellemes dolog… mintha csak egy Démonok között lightet látnék. Nincs rendben így ez az egész, nincsenek meg azok a hangulati elemek, amik esetleg tényleg parássá tehették volna az egészet. Az új Egyenesen át a thriller vonalat totál hanyagolja, az egész sejtelmességet egy ócska szellemes film szintjére viszi le, többnyire vízi hullákkal ijesztgetve – persze közben kínosan ügyelve a korhatárbesorolásra is.

50%

Ha erről egy filmet csinálnának, egészen érdekes lenne: beraksz egy jó drámát, és húsz év technológiai fejlődésének segítségével a másik végén kijön egy közepesen szar horror.

Már majdnem megnéztem a moziban, éppen azért, mert úgy gondoltam, hogy ha már remake, akkor hellyel-közzel ugyanazt tudja, mint a régi, persze más sztárokkal, de technológiában, látványban jobb lesz. Aztán láttam az előzetest valamelyik film előtt nemrég, és annyira bántóan szar volt, hogy a megfakult emlékeim szerint is magával ragadó drámai és morális kérdéseket kitrancsírozták a filmből, és a helyét bulihangulattal töltötték fel, mintha meghalni buli lenne, hogy ott helyben le is tettem erről. Nem azért, mert riogatós horrornak nem lehetne jó, talán még egyszer meg is nézem, ha elém kerül, de most úgy érzem, még nekem is fájna, hogy miből mi lett Oplev keze alatt ebből, Tetovált lány ide vagy oda...

Egyszer már megígértem, hogy újranézem... most egy lépéssel közelebb "löktél" ehhez .

.

Niwrok írta:

Egyenesen át (2017)


Ha erről egy filmet csinálnának, egészen érdekes lenne: beraksz egy jó drámát, és húsz év technológiai fejlődésének segítségével a másik végén kijön egy közepesen szar horror.

Egyszer már megígértem, hogy újranézem... most egy lépéssel közelebb "löktél" ehhez   .

.

Azt komolyan várom... bár nem lesz olyan, mint 27 évvel ezelőtt volt (ld még A jófiú), meg mindaz a személyes kötődés, szeretet biztos hiányozni fog, ami nálam megvolt, de remélem, hogy találsz benne kapaszkodót...

És nem, még riogatós horrornak sem jó...


.

.





Szárnyas fejvadász 2049





Néhány dolgot szeretnék tisztázni rögtön az elején, mielőtt esetleg bárki jobban belemerül az olvasásba, és esetleg túlságosan beletaposok lelkivilágába, vagy Villenevue, Gosling és Blade Runner imádatába. Az egyik az, hogy soha nem volt igazán kedvencem az eredeti, első, 1982-es Szárnyas fejvadász, sokadik nézésre is rendszeresen bealszom rajt, szerintem egy jogtalanul kult státuszba emelt egyszerű művész sci-fi, aminek összesen két értékelhető eleme van: a látványa és Harrison Ford (bár utóbbi is csak Fordként, nem Deckardként). S nem, nekem a zenéje sem jött be, olvasom, mennyire ájuldoznak mindenhol Vangelis akkori komponálásától, mégis, nekem nincs egyetlen dallam sem, ami a fejemben megmaradt volna – pedig alig három napja láttam újra (sokadszorra) a filmet. Vontatott, unalmas az egész – mintha Tarr Béla sci-fit rendezne, ez pedig számomra maga a pokol. A másik dolog – ami viszont az új alkotáshoz kapcsolódik – hogy ismét csak a nagy netes magömlések ellenére számomra Dennis Villenevue inkább egy visszatartó név, egyetlen egy filmjét sem kedvelem igazán, sosem tudtam mit kezdeni a faszi látásmódjával: azt meg, hogy egy zseni lenne, korunk legnagyobb rendezője, szabályosan kinevetem… a zseniket máshogy hívják Hollywoodban. És ide tartozik még valami: Ryan „Faarc” Gosling az egyik legkevésbé kedvelt színész számomra a mai palettán, sok filmjét is láttam, de a mimikája stílusosan egy android szintjén van…  A lényeg, hogy bármennyire is degradáló, vagy kínos, egyáltalán nem vagyok/voltam Blade Runner fan – lehet persze szidni érte, meg mindenféle hozzá nem értő seggfejnek titulálni, de ez a tényeken nem változtat.

Ennek ellenére kifejezetten érdekelt a Blade Runner 2049. Részben persze a hype miatt, de eleve, mert ugye sci-fi, márpedig jómagam igyekszem az elérhető fantasztikus filmek túlnyomó többségét megnézni. Másrészről meg ugye Harrison Ford, az én kedvenc Han Solom, akit valami idióta kinyírt egy másik világban, és akit ki nem hagynék semmiért sem, ha tehetem – az már más kérdés, hogy két qrva órát kellett várni rá, hogy feltűnjön a filmben. Igyekeztem minél jobban ráhangolódni az egészre, minimálisra csökkenteni az elvárásaim – amiknek aztán végül is az lett a következménye, hogy még a saját mércémhez képest is meglepően zökkenőmentesen telt el a 2 óra 44 perc a moziban. Nem mondom, hogy minden percét feszült figyelemmel követtem (ez egy ekkora játékidőnél ritkán sikerülhet), de összességében azt mondom, határozottan jobban tetszett, mint elődje. Művésziessége ugyanúgy megvan, de most valahol kevéssé éreztem céltalannak az egészet – meg hát a rendezőtől valahol pontosan ezt is vártam. Talán még meg is dicsérhetném a jóembert, hisz képes volt tényleg úgy hozzányúlni a történethez, annak folytatásához, hogy egyszerre frissített rajta és őrizte meg a hagyományokat… kár, hogy mindez a történetnek nevezett kérdéshalmaz nem ilyen hosszú játékidőre szól.

K ügynök (Ryan Gosling) egy szárnyas fejvadász. A múltkori Nexus 6 vadászat után immár Nexus 8-akat kell likvidálnia, kifejezetten hatékony és profi abban, amit csinál (nem véletlenül). A korábbi replikáns gyártó cég romjain egy másik replikáns gyártó cég van már, egy kissé fura (bolond? ripacs?) vezetővel, akit Wallace-nak hívnak. Ő volt az, aki megmentette az emberiséget valami műkajával, aki továbbfejlesztette a korabeli modelleket, az új androidok (bocsánat, replikánsok) még jobbak, tökéletesebbek, életszerűbbek. Már-már megkülönbözhetetlenek az embertől, csupán a szemükbe (csontjukba??) égetett gyártási szám az, ami árulkodó. A Föld valami homályban tartott többnapos korábbi áramszünet hatására full posztapokaliptikus képet mutat, viszont az a kevés ember meg, aki a nagy sötétség és kirajzás után maradt, elképesztő vizuális és virtuális környezetben éli mindennapjait. Jó kérdés amúgy, hogy mikor és hova ment mindenki, miért a replikánsok maradtak itt túlnyomó többségben, s hogy mi értelme is lenne mondjuk velük megtölteni a bolygót, mi az hogy a replikánsok az emberiség túlélésének garanciája… de ez maradjon annak a titka, aki ezt kitalálta. Amúgy is az a trend manapság, hogy ne gondolkodj túl sokat a látottakon, mert esetleg rájössz, hogy mégsem akkora durranás az egész koncepció… itt is ezt érzem amúgy, ahogy már az első epizódnál is (csak ott sokkal intenzívebben), ami megint csak azért lett kult, mert jól néz ki és egy zagyvaság.

Ez szerencsére kevéssé az, itt érezni némi koncepciót a történetben, K ügynökön keresztül legalábbis mindenképp: nyomoz egy Nexus 8 után, akit megtalál, elintéz, de közben egy olyan dologra bukkan, ami alapjaiban megrengetheti a világot. Ezzel szembesíti főnöke is, a Hadnagy (Robin Underwood Wright), aki szerint az egészet titokban kell tartani, mert ha ez nyilvánosságra kerül, a világrend megdőlhet – fura mód egyébként Wallace meg pont ezt kutatja. És itt álljunk meg egy picit: tessék mondani, ez az egész kinek a fejéből pattant ki? Mármint hogy a replikánsok képesek arra, amire itt képes volt egyikük?? Most az hogyan? Ők most androidok vagy nem? Milyen belső szerveik vannak, azok hogy működnek… de legfőképp ha vannak, minek vannak? Értem én, hogy már annyira közel vannak az emberhez, hogy biológiai funkciókban teljesen megegyeznek – bár nem látom értelmét egy szaró replikánsnak – de minek?? És akkor mi volt más abban a nulladik példányban (ami amúgy néhány modellel korábbi), hogy ezt a csodát eredményezte?? Vagy csak ez is olyan, hogy de fasza dolgot találtunk ki, csak nehogy valaki belekérdezzen??? Nekem legalábbis qrvára nem állt össze a kép, hogy lehetséges az, ami megtörtént… és akkor az utána miért nem történt meg?? Ezzel pedig elértünk oda, hogy itt a replikánsok már nem is a négyéves ciklusuk után kutatnak, sőt, nem is az annyira divatos és sablonos érzelmet keresik, hanem egy messiáson keresztül mini majmok bolygóját terveznek…

K ügynök tehát nyomoz, kutat, egyre mélyebben vájkál a múltban, egyre furább és vadabb lesz körülötte a világ: sőt, egy idő után saját magával is el kell számolni. Nem kicsit hasonlít az egész az Equlibrium érzelemmentességi tesztjeire, és ugyan Chris Bale sem egy mimikaművész, de Gosling… nos, őt erre találták ki. Erre született. Szóval K – egy idő után John – nyomoz, és természetesen eljut a már visszavonult és elrejtőzött Deckardhoz is. Abba most megint nem érdemes belegondolni, hogy egy bizonyos pontjain kihalt, más pontjain hi-tech bolygón hogyan lehet és mi értelme is van elrejtőzni – de még mindig jobb volt ez a megoldás, mint mondjuk a TR5 vonatkozó rejtekhelyei a sivatagban. A nagy találkozás – amire amúgy az egész trailert kihegyezték – tényleg ütős (néha szó szerint), van logikája és következménye, az meg, hogy megint csak pont annyira ölünk meg valakit a filmben, hogy utána szépen vissza tudjon térni/ütni/vágni… nos, az hollywoodi mércével sajnos teljesen normális. E szempontból kissé alulteljesít a mozi, a kevés akciójelenet is többnyire kiszámítható (egyedül talán a szeméttelepes golyózápor volt kissé meglepő) és gépies, látszik, hogy a mozi ezúttal sem az akciófrekvenciára hangolódott. Sokkal inkább csak azt a hangulatot próbálta elkapni és tovább vinni, ami a első fejezetet jellemezte, annak vonalán, továbbgörgetve a replikánsokkal teli fiktív világ lehetséges eseményeit – valami bámulatos vizualitással.

Ez pedig egyértelműen Villenevue terepe. Mindig is problémám volt a látásmódja, majd minden filmjében a történetet alárendelte a látványnak, önmagában a 2049 is egy túlnyújtott vizuális orgia, rengeteg felesleges és hatásvadász elemmel, kidolgozatlan karakterekkel, csak úgy megtörténő eseményekkel… mégis, most éreztem talán azt először, hogy működik a dolog. Látvány és hangulat szemszögéből mindenképp, a többit meg az esetében egyszerűen el kell felejteni. Egy csomó figura csak jön és megy, a legfőbb történetalakítók sincsenek kidolgozva, szimplán csak kilépnek a képből (Wallace???), mikor nincs rájuk szükség, teljesen légies az az istenített továbbgondolt sztori. Viszont a képi világ tényleg visz mindent, megértük azt, hogy egy filmet csak azért érdemes megnézni, csak attól jól érzed magad, mert tetszik, amit látsz. Még a sok idiótaság is látványosan van tálalva, legalábbis engem többször elvarázsoltak azok az ötletek, amiket egy mai sci-fitől elvárok.. A CGI korábbi szereplő beszarás, kenterbe veri Tarkint, Joi is például szenzációs ötlet, még ha igazából semmi értelme sincs, de pl. a replikáns születése is hasonló (még ha láttunk is ilyet már)… tényleg, Deckard nem lehet replikáns, mert ő megöregedett. De legyen akár a nagyváros, akár a pusztaság, akár sivatag, akár zárt szoba üvegfal mögött: minden borzasztóan erős hangulattal bír. Néhány jelenet kifejezetten hosszú és kitartott – ezúttal viszont élmény volt nézni a tájat, a környezetet, s kevésbé zavart a lassúság. Ez is egy művészfilm, egy roppant lassú, felületes sci-fi, de egyúttal egy baromi látványos mű is, ami pont elég ahhoz, hogy lehessen rá pozitívan emlékezni.

TOP 10 közelében sem lesz év végén nálam, de meglepő módon nem éreztem magam kényelmetlenül rajta.



75%



.

R2-D2 írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Nem mondom, hogy minden percét feszült figyelemmel követtem (ez egy ekkora játékidőnél ritkán sikerülhet), de összességében azt mondom, határozottan jobban tetszett, mint elődje. Művésziessége ugyanúgy megvan, de most valahol kevéssé éreztem céltalannak az egészet – meg hát a rendezőtől valahol pontosan ezt is vártam. Talán még meg is dicsérhetném a jóembert, hisz képes volt tényleg úgy hozzányúlni a történethez, annak folytatásához, hogy egyszerre frissített rajta és őrizte meg a hagyományokat… kár, hogy mindez a történetnek nevezett kérdéshalmaz nem ilyen hosszú játékidőre szól. Amúgy is az a trend manapság, hogy ne gondolkodj túl sokat a látottakon, mert esetleg rájössz, hogy mégsem akkora durranás az egész koncepció… itt is ezt érzem amúgy, ahogy már az első epizódnál is (csak ott sokkal intenzívebben), ami megint csak azért lett kult, mert jól néz ki és egy zagyvaság.

Sokkal inkább csak azt a hangulatot próbálta elkapni és tovább vinni, ami a első fejezetet jellemezte, annak vonalán, továbbgörgetve a replikánsokkal teli fiktív világ lehetséges eseményeit – valami bámulatos vizualitással. Ez pedig egyértelműen Villeneuve terepe. Mindig is problémám volt a látásmódja, majd minden filmjében a történetet alárendelte a látványnak, önmagában a 2049 is egy túlnyújtott vizuális orgia, rengeteg felesleges és hatásvadász elemmel, kidolgozatlan karakterekkel, csak úgy megtörténő eseményekkel… mégis, most éreztem talán azt először, hogy működik a dolog. Látvány és hangulat szemszögéből mindenképp, a többit meg az esetében egyszerűen el kell felejteni. Néhány jelenet kifejezetten hosszú és kitartott – ezúttal viszont élmény volt nézni a tájat, a környezetet, s kevésbé zavart a lassúság. Ez is egy művészfilm, egy roppant lassú, felületes sci-fi, de egyúttal egy baromi látványos mű is, ami pont elég ahhoz, hogy lehessen rá pozitívan emlékezni.

TOP 10 közelében sem lesz év végén nálam, de meglepő módon nem éreztem magam kényelmetlenül rajta.

75%

Erről megint nem tudok hasonlóan pozitívan nyilatkozni, mert az öncélúsága, a lassúsága és a hossza mindent agyonnyomott, ami esetleg érdekes is volt a filmben.

Villeneuve talán most esett át nálam leginkább a ló túloldalára, mert eddig a vizualitásnak volt valami támasza, hol egy filozófiai fejtegetés az emberi gondolkodásról és annak kifejező eszközeinek kölcsönhatásáról (Ébredés), hol egy drámai mindfuck (Enemy). Ez a mostani viszont nem több egy egyszerű nyomkeresésnél, aminek a háttere több kérdést vet fel, mint amennyit folytatásként megmagyaráz; bár egy szálon fut végig, közben akkora ugrásai vannak, mintha nem lenne idő jobban, mélyebben bemutatni a dolgokat, magára a keretre is rászánni a munkát, ami viszont 160 perc játékidővel egyszerűen nem igaz. Csak akkor nem lehetne huszadszor is a szemkifolyatóan homályos városképen időzni, miközben az ember fejét szétviszi a szétvert hajókürtre és bálnasivításra hangszerelt "zene" (Zimmernek nagyon becsípődött a Dunkirk...), nem lehetne több perces jelenetet csinálni egy egyszerű archívumos lekérdezésből vagy egy lépcsőn felsétálásból, csak mert a rendezőnek és a kritikusoknak magömlése van a fényszögektől, és nem lehetne olyan egzisztencialista zagyvaságokat beleírni, mint amit a cselekmény szempontjából amúgy teljesen céltalan Wallace ad elő arról a feszültségről, hogy nem tudja reprodukálni azt a gyártási selejtet, amitől a biorobotok képesek szülni   . Értem én azt is, hogy rendezőként kötötte a kezét az eredeti filmnek a látványvilága és a stílusa, és az is éppen elég vontatott volt, és még magát is bele kellett raknia, de ebben sokat segített volna -még Hollywood körökben is- az önmérséklet egyre ritkábban gyakorolt erénye.

Ahhoz képest meg a filmnek megvannak a maga kedvelhető, elgondolkodtató elemei, csak belevesztek a ködbe. Tényleg egy nagy plusz Joi szerepe, megjelenése a filmben, az érzelmi viszony egy virtuális "személlyel"... de már ott például jó lett volna, ha a főhős nem akkor bonyolódik szexbe, amikor egyébként menekülnie kéne az üldözői elől. "K"-nak emellett is megvoltak a maga drámai vonatkozásai, aki modern Pinokkióként szeretett volna "igazi kisfiú" lenni, valami több, mint egy sorozatban gyártott modell, és mind az erre való ráébredés, mind az ebből való kiábrándulás igazán katartikusra sikerült (na, ehhez kell Gosling "faarca", hogy ezt a kontúrjaival is el tudja játszani   ). Ami és aki viszont a legjobban tetszett, az az "emlékcsináló" volt, szerintem az önmagában egy külön film témája lehet, gyakorlatilag az egyetlen nem felszínes pontjaként a 2049-nek, és kifejezetten sajnáltam, hogy az első megjelenésekor a kelleténél az is öncélúbb lett, hiszen K nem arra a kérdésre kap választ, amire keresi. Jól estek az ismerős arcok, helyszínek felbukkanásai is, de közülük is inkább Mackenzie Davis tartozik ebbe a körbe, mint Ford, bármennyire karizmatikus is még most is...  tudom, "           "   ...

Két nagy hibája volt mindezzel együtt is a filmnek. Az egyik a kora, mert míg az 1982-es film is tele volt öncélú képekkel, azokat nem csak maga a látvány tette lenyűgözővé, hanem a technológia, az eszközpark is, amivel létrehozták... itt a CGI-nek az aprólékossága ellenére sem volt ekkora varázsa. A másik meg az a párhuzam, amit a nemrég látott Neon Demon miatt éreztem; mindkettő tudott múzeumba valóan szép képekkel szolgálni, de amíg ott az öncélú vizualitás a téma, a szépségipar és a divatszakma miatt a film szerves része volt, itt meg csak öncélú vizualitás (kíváncsi vagyok, ha Refn esetleg sci-fit csinál majd, akkor is ennyire el tudod-e engedni magad   ). Ennyivel éreztem gyengébbnek még azoknál is.

6/10

U.i.: A filmhez készült Villeneuve megbízásából három kisfilm is, amik az előzményekbe engednek pár percnyi betekintést. Inkább csak hangulatfokozó "előételek", kb. az Animátrix stílusában, de hátha érdekesek lesznek:


.

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Villeneuve talán most esett át nálam leginkább a ló túloldalára, mert eddig a vizualitásnak volt valami támasza, hol egy filozófiai fejtegetés az emberi gondolkodásról és annak kifejező eszközeinek kölcsönhatásáról (Ébredés), hol egy drámai mindfuck (Enemy). Ez a mostani viszont nem több egy egyszerű nyomkeresésnél, aminek a háttere több kérdést vet fel, mint amennyit folytatásként megmagyaráz; bár egy szálon fut végig, közben akkora ugrásai vannak, mintha nem lenne idő jobban, mélyebben bemutatni a dolgokat, magára a keretre is rászánni a munkát, ami viszont 160 perc játékidővel egyszerűen nem igaz. Csak akkor nem lehetne huszadszor is a szemkifolyatóan homályos városképen időzni, miközben az ember fejét szétviszi a szétvert hajókürtre és bálnasivításra hangszerelt "zene" (Zimmernek nagyon becsípődött a Dunkirk...), nem lehetne több perces jelenetet csinálni egy egyszerű archívumos lekérdezésből vagy egy lépcsőn felsétálásból, csak mert a rendezőnek és a kritikusoknak magömlése van a fényszögektől, és nem lehetne olyan egzisztencialista zagyvaságokat beleírni, mint amit a cselekmény szempontjából amúgy teljesen céltalan Wallace ad elő arról a feszültségről, hogy nem tudja reprodukálni azt a gyártási selejtet, amitől a biorobotok képesek szülni   . Értem én azt is, hogy rendezőként kötötte a kezét az eredeti filmnek a látványvilága és a stílusa, és az is éppen elég vontatott volt, és még magát is bele kellett raknia, de ebben sokat segített volna -még Hollywood körökben is- az önmérséklet egyre ritkábban gyakorolt erénye.

... kíváncsi vagyok, ha Refn esetleg sci-fit csinál majd, akkor is ennyire el tudod-e engedni magad  
6/10

U.i.: A filmhez készült Villeneuve megbízásából három kisfilm is, amik az előzményekbe engednek pár percnyi betekintést. Inkább csak hangulatfokozó "előételek", kb. az Animátrix stílusában, de hátha érdekesek lesznek:


.

Én ezt picit pont fordítva látom... nálam pont eddig volt elviselhetetlen Villenevue képi világa, és tulajdonképp elviselhetetlen lett volna most is, ha ez nem a Szárnyas fejvadász folytatása, ami alapból ugyanilyen volt. Ehhez a mozihoz illik talán leginkább a rendező látásmódja - az egész egy 164 perces lassú videoklip, egy művészfilm Tarr Béla nyomdokain.

Egyébként Refn neve már abban a kalapban van, amiből már nem nézek filmet, úgyhogy azt nem fogom tudni neked megmondani, milyen lesz, ha ő is sci-fit rendez. Villenevue ezzel csupán életben tartotta magát nálam, de nem szerettem meg jobban és nem is ismerem el jobban, mint eddig.

Annyira pozitívan én sem nyilatkoztam róla, a történet több kérdést vet fel, mint amire választ ad, és meglehetősen nehéz (lehetetlen) befogadni egy szülő replikáns gondolataát. Pont tegnap este beszélgettünk róla: mi értelme van egy gyártott androidba komplett belső szervrendszert építeni ( ), meg hogy akkor most azok akkor hogy öregednek, stb... De ez is olyan, okosnak tűnő film, ami azt gondolja, hogy ne kérdezősködj, csak fogadd el a baromságainkat. Wallace léte is pont ilyen: minek?

A videot köszi, mindenképp megnézem, hátha kiderül, hogy egy hetes áramszünetben hogy halt ki a bolygó nagy része...


.[/quote]

R2-D2 írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Meglehetősen nehéz (lehetetlen) befogadni egy szülő replikáns gondolatatát. Pont tegnap este beszélgettünk róla: mi értelme van egy gyártott androidba komplett belső szervrendszert építeni ( ), meg hogy akkor most azok akkor hogy öregednek, stb... De ez is olyan, okosnak tűnő film, ami azt gondolja, hogy ne kérdezősködj, csak fogadd el a baromságainkat. Wallace léte is pont ilyen: minek?

A videot köszi, mindenképp megnézem, hátha kiderül, hogy egy hetes áramszünetben hogy halt ki a bolygó nagy része...

A "szülés" technikai részeiben még nincsenek is annyira bajaim. Ha jól értem, a replikáns sokkal inkább egyfajta klón, mint olyan "android", mint a Westworld vagy az I, Robot keretei között voltak. Szintetikusan előállított emberi szövetek, mint a laborban növesztett disznómáj, kicsit felturbózva, hogy át tudja törni a falat, ha kell... Bár egyetlen szó nem volt róla, de más sci-fikből kiindulva el tudtam képzelni, hogy a szövetek a mesterséges előállítás ellenére is ugyanúgy biológiailag öregszenek, de még valami nanorobotos cuccot is elképzelhetőnek tartok.

Az öregedést azért is érdekes kérdés, mert ezzel próbálták meg sokan kihúzni a dugót abból a kultikus teóriából, hogy akkor most Deckard replikáns-e vagy sem... "Hát hogy lenne az?! Öregszik, nézz rá Fordra!". Pedig ha az a csecsemő, aki most harminc, az nem maradt csecsemő, akkor bizony ez a felvetés bukta ...

A probléma részemről -nyilván szakmai ártalomként - gazdasági jellegű... Mi értelme van annak, hogy Wallace azon sipákol, hogy nem tud elég zacskós embert gyártani, mert akkora igény van azokra a galaktikus kolóniákon, és ezért teper a "Születettért", és a "természetes" szülésen keresztül tartja ezt megoldhatónak, amikor a replikánsból is csak egy csecsemő jöhet ki, aki még X évig ugyanúgy nem lesz "hasznos" replikáns, mint ahogy az embergyerek képtelen az önellátásra Y éves koráig ?!

És ez még akkor is így van, ha értem én, hogy nem az effektív szülés itt a lényeg, hanem az élet szikrájának a koncepciója, vagyis hogy a halott, szervetlen, gyártósoron összehegesztett anyagból mi, milyen hatás csinál az életnek nevezett folyamat továbbadására képes, szerves, biológiai organizmust?

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049


A "szülés" technikai részeiben még nincsenek is annyira bajaim. Ha jól értem, a replikáns sokkal inkább egyfajta klón, mint olyan "android", mint a Westworld vagy az I, Robot keretei között voltak. Szintetikusan előállított emberi szövetek, mint a laborban növesztett disznómáj, kicsit felturbózva, hogy át tudja törni a falat, ha kell...

És ez még akkor is így van, ha értem én, hogy nem az effektív szülés itt a lényeg, hanem az élet szikrájának a koncepciója, vagyis hogy a halott, szervetlen, gyártósoron összehegesztett anyagból mi, milyen hatás csinál az életnek nevezett folyamat továbbadására képes, szerves, biológiai organizmust?

.

Pedig eredendően is valahogy így keletkezett az élet, hogy a sok vízben úszkáló szar egyszer csak elkezdett sejtként viselkedni ...
Futószalagon őssejtből vagy akár DNS-ből növeszteni sem más...
.

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Pedig eredendően is valahogy így keletkezett az élet, hogy a sok vízben úszkáló szar egyszer csak elkezdett sejtként viselkedni   ...
Futószalagon őssejtből vagy akár DNS-ből növeszteni sem más...
.

Akkor én az egész koncepciót rosszul értelmeztem. Számomra egy gyártott - emberfeletti erővel rendelkező - replikáns egy szimpla android (volt mindig is), ami nem tudhat szülni és szarni sem.

Ha klónok, akkor oké.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Pedig eredendően is valahogy így keletkezett az élet, hogy a sok vízben úszkáló szar egyszer csak elkezdett sejtként viselkedni   ...
Futószalagon őssejtből vagy akár DNS-ből növeszteni sem más...
.

Akkor én az egész koncepciót rosszul értelmeztem. Számomra egy gyártott - emberfeletti erővel rendelkező - replikáns egy szimpla android (volt mindig is), ami nem tudhat szülni és szarni sem.

Ha klónok, akkor oké.

Mondjuk az én fejemben az sem egyben történik, hanem éppen úgy, mint ahogy autót raknak össze, csak ott az alkatrészeket az előre legyártott szervek jelentik.
De ugye ez csak találgatás, mert ezeket nem volt idő megmutatni ...

.

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049


Mondjuk az én fejemben az sem egyben történik, hanem éppen úgy, mint ahogy autót raknak össze, csak ott az alkatrészeket az előre legyártott szervek jelentik.
De ugye ez csak találgatás, mert ezeket nem volt idő megmutatni   ...

.

Ebben kétségkívül van ráció, de a kérdés továbbra is fennáll: minek? Ezzel akarják pótolni/kiegészíteni az emberiséget? Ha ilyen szintű szervgyártás van - mert akkor ezek szerint kivétel nélkül minden szervnek kell lenni,hogy összerakjanak egy replikánst - miért nem az embereket javítják meg?
Ezért írtam (immár többször, máshol is), hogy manapság úgy működik Hollywood, hogy fogadd el, amit kitalálunk, és ne kérdezősködj... de hát nekem ez a szülő replikáns csak nem megy ki a fejemből. Miért csak ő? Egy kettőbel korábbi modell? Amúgy is a szervekből összerakott modellek miért sorszámozottak? Az új szív a régi továbbfejleszett válozata???

A másik, ami úgy szöget ütött a fejemben: egy hologramm hogy tud belemászni egy replikáns (ugye, így élő szövet!!!!) testébe?

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Mondjuk az én fejemben az sem egyben történik, hanem éppen úgy, mint ahogy autót raknak össze, csak ott az alkatrészeket az előre legyártott szervek jelentik.
De ugye ez csak találgatás, mert ezeket nem volt idő megmutatni   ...

.

Ebben kétségkívül van ráció, de a kérdés továbbra is fennáll: minek? Ezzel akarják pótolni/kiegészíteni az emberiséget? Ha ilyen szintű szervgyártás van - mert akkor ezek szerint kivétel nélkül minden szervnek kell lenni,hogy összerakjanak egy replikánst - miért nem az embereket javítják meg?
Ezért írtam (immár többször, máshol is), hogy manapság úgy működik Hollywood, hogy fogadd el, amit kitalálunk, és ne kérdezősködj... de hát nekem ez a szülő replikáns csak nem megy ki a fejemből. Miért csak ő? Egy kettőbel korábbi modell? Amúgy is a szervekből összerakott modellek miért sorszámozottak? Az új szív a régi továbbfejleszett válozata???

A másik, ami úgy szöget ütött a fejemben: egy hologramm hogy tud belemászni egy replikáns (ugye, így élő szövet!!!!) testébe?

- Talán van egy fél mondat róla, hogy az emberiség elkezdte meghódítani a világűrt, a szomszédos bolygókat, szerintem arra kell leginkább a munkaerő. És ahogy a Föld egyre élhetetlenebb lett, gondolom helyben is elkezdték emberszerű gépekkel pótolni azt a maradó kényelmére... Így inkább a "dolgozó emberek" vannak kevesen, ezért nem opció a szimpla "javítgatás", hiába vannak szervek, amivel ez megtehető lenne.
- Azt is említik -talán Wallace-, hogy az új modellek legfőbb "erénye" a korábbiakhoz képest az engedelmesség, vagyis a szabad akarat hiánya. Eszerint akkor ezek tudatilag robotok, vagyis munkaeszközök, tulajdonok, biogépek... akkor meg az ember, védve a tulajdonát, nyilván szeretné azt ellátni valami gyártási számmal. Ezért a sorszám, mint az alvázszám ...
- A hologrammot nem értem ... Joi nem mászik be sehova, senkibe, csak átvéve annak a mozdulatait, "rávetíti" magát a másik testre...

A szülésnek ettől még nincs továbbra sincs értelme, részemről nem is lesz ...
.

.




Kártyavár S5




Az elmúlt négy évad alatt jómagam teljesen Kártyavár-függő lettem. Egyszerűen bámulatosnak tartom azt a politikai tablót, amit a showrunnerek a semmiből jött, a világ legtörtetőbb és legaljasabb politikusának, Francis Underwoodnak a karakterén keresztül elénk tárnak, a sok-sok  apró bosszúsága ellenére mindvégig nagy lelkesedéssel néztem a Férfi és a Nő csodás szimbiózisának következményeit. Talán kissé elítélhető módon, de a négy évad alatt az írók pedig elérték azt, hogy magam részéről egyértelműen Underwoodék pártjára álltam, magam részéről bizony képes voltam szurkolni neki(k), hogy minden mocskosságuk ellenére maradjanak a hatalomban – hiába tudom, hogy a sorozat címe is eleve Kártyavár, a kártyavárak pedig előbb-utóbb összeomlanak, én bizony azt kívánom, mindez ne történjen meg. Ha most pszichológiai mélyelemzésbe mennék egyszerű kis lelkivilágommal kapcsolatban, minden bizonnyal oda lyukadnék ki, hogy valahol Machiavelli (Anakin) – szindrómában szenvedek: a cél szentesíti az eszközt, a világnak, a birka emberiségnek pedig inkább van szüksége a diktatúrára („Ha működik”), mint a fene nagy demokráciára („Az úgyis túlértékelt dolog”).

A múltkor ugye ott hagytuk abba, hogy a veszni látszó elnökválasztási kampányban pont kapóra jött a korábban puccsal hatalomra került Franknek egy terrorista akció, aki így lehetőséghez jut pozíciójának erősítésére, illetve a szavazói számának növelésére – azt az egyszerű propaganda elemet felhasználva, hogy csak ő és a regnáló kormány képes megvédeni az amerikai népet az ICO (ISIS) fenyegetettségétől. És ekkor eszembe jutott néhány dolog... az a helyzet, hogy lehetne bármennyire is jó és drámai sorozat a Kártyavár, fele ennyire nem tudnám élvezni, ha nem találnék hozzá kapcsolódási pontokat a való életből, ha nem tudnám rögtön kötni az eseményeket, machinációkat azokhoz a politikai eseményekhez, amiket az elmúlt évtizedben láttam/hallottam a TV-ben.  Így rögtön beugrott a jó pár éve terrorfenyegetéssel betiltott ellenzéki nagygyűlés, a köddé vált rendőrségi székházra lövöldöző autó esete, s még ki tudja mennyi olyan húzás, ami befolyásolhatta, befolyásolja jövőre itthon (is) a „szabad” választásokat, demokratikus irányítást. A Kártyavár tükrén keresztül válik csak igazán nyilvánvalóvá, mennyire is manipulatív az egész világon a hatalom, mennyire is képes a regnáló vezetés mindent és mindenhol megtenni a saját pozícióinak megtartásáért – ja, hogy ez, ebben a soriban most épp az amerikai elnökválasztási kampányban van? Az nem számít, pont az utolsó előtti epizód nagybeszéde világít rá arra, hogy mindegy, hol vagyunk. És így, ezzel engem az elején teljesen már megfogott a sorozat, kéjes vigyorral figyeltem, hogy sikerül a totális bukást az Underwood családnak megakadályozni – hogy sikerül egy kvázi vereséget megfordítani.

Rohadtul tetszett az egész, kezdve a hisztérizált választási nappal, az – a már a Lincolnban is megismert módszerekkel elért – érvénytelenített államokkal, az egész idióta amerikai jogrendszerrel. A pénzfeldobás – ha igaz, márpedig miért ne lenne az – a hab a tortán, komolyan, ha egy nemzetnek ilyen szabályrendszere van, meg is érdemli a sorsát, de egyébként is: mindig is szívesen merülök el ebben a világban, ahol mindig és mindenki zsarolható és megvehető. Képtelen voltam csak a sorozat keretein belül maradni, képtelen voltam folyamatosan nem összefüggéseket találni a hazai történésekkel… itt egy kirúgott, azóta elszabadult csatahajót játszó barát, amott egy előzetesbe varrt, milliókkal támogatott ügyvéd… Ahogy néztem az egészet hol a szörnyülködés, hol a kéjes vigyor uralkodott el rajtam, hisz elég bekapcsolni a TV-t, érdektől függően csatornát választani és máris az Underwood világ köszönt vissza belőle. Nem is annyira az események menete, maga a sztori izgalmassága kötött le így elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy sorban fedeztem fel a sorozat való világhoz lévő kapcsait: a korábban behozott Petrov/Putyin párhuzam mellett ezúttal külön szálat találtam az NSA-nál dolgozó Aidan személyében Snowden allegóriájára, még ha nem is teljesen ugyanazon célokból ugyanazon események mentén zajlottak a dolgok.  Aztán itt van a felvételes dolog: rögtön tudtam kötni hazai eseményekhez is a kiszivárgott beszélgetéseket, amik politikai csatározásokat döntöttek/dönthetnek el... ez az egész sorozat, ez az évad is nekem olyan, mintha a közvetlen valóságot látnám játékfilm formájában, mintha valaki titokban filmezne a Parlamentben.

Persze, rengeteg balul sikerült, kevéssé szimpatikus eseményt találni az évadban. Van sok-sok felesleges – kifejezetten sehova nem vezető – szál, van, ami még sorozatszinten is kényelmetlenül félre van dobva (pl. maga Conway is), vagy lóg a levegőben, vannak dolgok, amik csak úgy megint megtörténnek – de egyrészt ezek nem csak és kizárólag a Kártyavár hibái, sokkal inkább műfaj specifikus kellemetlen mellékzöngék, másrészt meg nem érdekeltek. Egyedül a buzi személyi edző sehova sem vezető és teljesen felesleges léte zavart – de miután Niwrok kolléga remek írásásban erről már tett említést, felkészültem rá, sőt örültem neki, hogy kevesebbet foglalkoztak vele, mint vártam. De ezen kívül úgy igazából nálam minden klappolt: valóban fura elfogadni, hogy az elnöki édeshármas létezik és működik – az a mondtat, hogy „Ne csalja meg a feleségemet!” – az brutálisan erős és benn van az egész sorozat esszenciája. Az évad végébe belepakolt drámai eseményeket (halálokat) én kifejezetten szükségesnek tartottam karaktereink és a főszereplők fejlődése szempontjából: nélkülük a néző már-már elfelejti, kik is ezek az emberek és mit tettek idáig. Még azon csodálkozom, hogy „csak” ennyi áldozata van az Underwood érának, azt gondoltam, ahogy inog a Kártyavár, ahogy kezd összedőlni minden, mindenki, aki veszélyes a családra, pusztulni fog (jó, azért egy elnök sem biztos, hogy mindent megtehet – pedig de). Ezzel szemben a fináléra olyat húztak az alkotók, ami után ismét csak elégedetten csettintettem – amellett, hogy végig jó volt nézni a család újbóli egyesülését, zseniális húzás az „Eljött az én időm” felállás.

Lehet szégyen, de ennyi idő után képes vagyok Underwood fejjel gondolkodni, úgyhogy nagyjából kitaláltam, ki is a leak a Fehér Házban – széles mosollyal néztem az újabb nagyszabású játszmát, ami ráadásul nem csak azért van, hogy meglepetést okozzon, hanem racionális gondolatok mentén zajlik. A valóban kissé nevetséges csuklyás buli nélkül is nekem tök logikus volt – egyébként eddig is az volt, ld. még 24 egyik évadzárója – hogy a mindenkori elnök csupán gazdasági érdekcsoportok bábja, amit itthon korrupciónak, kint lobbinak hívnak, de Frank csak ekkor szembesült vele igazán… és ez jó, ezzel még inkább emberivé tették a figurát. Úgyhogy a finálé felépítése, az egész koncepció rohadtul bejött, ráadásul mindig azt mondják, hogy a sarokba szorított vad sokkal veszélyesebb, sokkal kiszámíthatatlanabb – márpedig az évad végére otthagyott Francis Underwood ezek után mindenre képes lehet. A másik, amitől dobtam egy hátast – kegyetlenül bejött – Claire első kiszólása a nézőkhöz: akkor még az ember nem is tudja, hova tegye az egészet, csak később válik tisztává minden… jó lesz ez, így, ezzel a leosztással. Azt mondjuk nem tudom, hogy az új adminisztrációban a végtelenül irritáló Jane Davis mekkora szerepet kap majd, magam részéről nagyon örülnék, ha Claire jönne ki győztesen kapcsolatukból, akár egy másik lépcső formájában … amúgy is, az öt évad alatt többször éreztem már azt, hogy Claire erősebb, mint Francis. Most bizonyíthat…

Tudom, látom, érzem az évad (sorozat) gyenge pontjait, de most ez az egész elnökválasztósdi, csalásos, hatalomgyakorlásos vonal nagyon bejött. Rengeteg kapaszkodót találtam hozzá, ezúttal nem volt annyira távoli, hideg és érthetetlen számomra, mint az előző évad választási kampányosdija. Frissnek, aktuálisnak, társadalom- és politikakritikusnak érzem az egészet – mindezt pedig az igazán magas labda, Trump felhasználása nélkül. Az meg, hogy az a bizonyos kártyavár, amire Francis Underwood eddigi ámokfutása épül, lassan összedőlni látszik, csak még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi számomra az egészet. A sztori szempontjából immár mindkét főszereplőnek csak egyetlen sorsa lehet – most már csak az a kérdés, ezt ki, mikor, hogyan teljesíti be. Tekintve pedig Francis utolsó epizódos ígéretét, még egy remek családi dráma előtt állunk: a nagyon kíváncsivá tettek, hogy MOST mire megy majd, most, hogy ő fújta el a saját kártyavára lapjait, most, hogy az erőviszonyok… hmmm… felborultak.




80%



.

R2-D2 írta:

Kártyavár S5

Rohadtul tetszett az egész, kezdve a hisztérizált választási nappal, az – a már a Lincolnban is megismert módszerekkel elért – érvénytelenített államokkal, az egész idióta amerikai jogrendszerrel. A pénzfeldobás – ha igaz, márpedig miért ne lenne az – a hab a tortán, komolyan, ha egy nemzetnek ilyen szabályrendszere van, meg is érdemli a sorsát, de egyébként is: mindig is szívesen merülök el ebben a világban, ahol mindig és mindenki zsarolható és megvehető. Képtelen voltam csak a sorozat keretein belül maradni, képtelen voltam folyamatosan nem összefüggéseket találni a hazai történésekkel… Nem is annyira az események menete, maga a sztori izgalmassága kötött le így elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy sorban fedeztem fel a sorozat való világhoz lévő kapcsait.

Persze, rengeteg balul sikerült, kevéssé szimpatikus eseményt találni az évadban. Van sok-sok felesleges – kifejezetten sehova nem vezető – szál, van, ami még sorozatszinten is kényelmetlenül félre van dobva (pl. maga Conway is), vagy lóg a levegőben, vannak dolgok, amik csak úgy megint megtörténnek – de egyrészt ezek nem csak és kizárólag a Kártyavár hibái, sokkal inkább műfaj specifikus kellemetlen mellékzöngék, másrészt meg nem érdekeltek. Egyedül a buzi személyi edző sehova sem vezető és teljesen felesleges léte zavart – de miután Niwrok kolléga remek írásában erről már tett említést, felkészültem rá, sőt örültem neki, hogy kevesebbet foglalkoztak vele, mint vártam.

80%

Ja, említettem... csak azt már nem, hogy azzal, ahogy behozták a fickót, ahogy semmilyen cél nélkül bent tartották, és ahogy egy idióta jelenettel kiírták, az nem csak önmagában volt halál gyenge szerintem, hanem egyben lehugyozta azt a jelenetet (a polgárháborús megemlékezést), amit az egyik legkedvesebb emlékemként őriztem a sorozatról. És nekem jó pár ilyen akadt az évadban, amiket még a "műfaj-specifikus" hibákkal sem tudok elfogadhatóvá tenni, hiszen tudom, hogy azok, ennyire nem jellemzőek minden sorozatra. Különben továbbra sem néznék sorozatokat.

Spoiler:

Ha már kérdezted múltkor: ebben tudom kötni Trumphoz. Mert a kapcsolódás a valós világhoz nálam eddig is megvolt, sőt, jobban, mint most (még ha a "lobbisták" behozása persze nekem is tetszett), mert ez így nekem már csak szenzációhajhász politikai bulvár; erő nélkül, csak a "hang". Nagyon remélem, hogy a kiégett Frank után Claire gatyába tudja rázni ezt a bagázst, és hogy a stáb is kijózanodik a Trump megválasztása jelentette sokkból egy év alatt. Mert nagyon nem szeretném abbahagyni ezt a sorozatot    .

.