R2-D2 írásai 3.0

.






Dunkirk




A Dinamó-hadművelet során a brit haderő több mint 300 000 szövetséges (brit, francia és belga) katonát mentett ki a német csapatok által körbezárt Dunkerque térségéből 1940. május 26. és június 3. között. A Brit Expedíciós Haderőt, illetve a francia és belga hadsereg katonáit az 1940. május 10-én megindított franciaországi hadjárat során szorította vissza a La Manche partjára a német Wehrmacht, amely előtte még lerohanta és elfoglalta Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot is. A német harckocsik, miután gyakorlatilag kettévágták a frontvonalat, május 20-án értek ki a csatorna partjára, majd hamarosan támadást indítottak a legfontosabb kikötővárosok – Calais, Boulogne-sur-Mer és Dunkerque – ellen. Május 26-án elesett Calais, és ezen a napon kiadták a parancsot a bekerített katonák evakuálására. És igazából ezen a napon kezdődik filmünk… legalábbis nagyjából…

Egyébként már a cím is zavaró kicsit. Mi, itthon – már aki icipicit és képben van a törivel – ezt az eseményt, helyet, csatát ugyan mindig is a dönkerinek ismertük, de az eredeti, francia Dunkerque írásmód alapján – véleményem szerint, jobb, tisztességesebb és érthetőbb is lett volna, ha ez lett volna a film címe. De mindegy, angol a világnyelv, angolul meg ezek szerint Dunkirk a Dönker… csak azért picit fura, hogy egy francia helyszínt azért angolul kell hívni, mert Hollywood (még ha koprodukcióban is) úgy kívánja meg. Ez persze a tényen nem változtat: a Dunkirk így is egy kifejezetten erős háborús eposz lett, Christopher Nolan újabb nagyszerű filmje – azonban ez a mozi sem a nolani életműben, sem a háborús filmek széles választékában nem a legjobb darab. Magam részéről ugyanakkor meglehetősen örülök, hogy hosszú idő után végre ismét moziban is láttam valami jó filmet, végre van egy nevező az idei TOP 10-be, de ezzel együtt abban az eufóriában mégsem tudok elmerülni, ami most ezt a filmet netszerte övezi. Vannak gyenge pontjai, amikkel együtt is jó – viszont amik nélkül simán csúcsra érhetett volna. Az első és legfontosabb ezek közül pedig a roppant érdekes, ámde balul elsülő történetvezetés: rendesen káoszt képes okozni a három időpontból, három történeti szálon elindított, egy katarzis felé tartó eseménylánc – pláne úgy, hogy a szereplői néha annyira lényegtelenek, hogy még csak nevük sincs.

Nem először látunk ilyet, hogy egy film csúcspontjához több lépcsőben, több nézőponton át jutunk el – Nolan nem találta fel a spanyolviaszt – de ennyire nulla háttér információval indítani ezt a mesélést meglehetősen ... lélektelen volt. A móló – 1 hét: fiatal angol osztag közeledik a dunkerque-i partokhoz, lassan, de kissé felelőtlenül haladnak a kihalt utcákon, a felelőtlenségnek pedig ára is van, az épp szarni készülő (tényleg, mi lett vele?    ) főhősünk is csak nagy szerencsével jut le a partra. A film első pár percére különösebb panasz nem lehet, rendesen beszív az egész, megalapozza a hangulatot: feszült, izgalmas, durva, mindez pedig kiegészülve a TDK Why so Siriousára emlékeztető zenével igazán maradandó és emlékezetes nyitány. Ebből zökkent ki a következő,  A tenger – 1 nap című fejezet, amiben egy angliai kikötőbe kapcsolva látjuk, hogy a lelkes amatőr tengerészek épp átkelni készülnek a Csatornán. Itt jegyzem meg, hogy bármennyire is fontos volt a valós események szemszögéből ez a civil segítség, a mozinak kifejezetten rosszat tett a kezdetben viszonylag ingerszegény szál… ráadásul, a kis srác hajóra lépésének már ekkor tudni lehetett a végét. Ez amúgy 6 nappal később játszódik, mint a nyitó jelenet – de ekkor még az emberben ez nem tudatosul. Mint ahogy az sem, hogy az A levegő – 1 óra szálat is elhelyezze a képzeletbeli idővonalon – magamat tapasztalt filmnézőnek tartom, de ez a bontás, így, ennyire nulla magyarázattal és ráhangolódással inkább megkavart, mint berántott volna…

Tudom, hogy kevesen olyan bátrak, hogy filmnézés előtt olvasnak kritikát/ajánlót az adott alkotásról – ha mégis van itt olyan, akkor azoknak felhívom figyelmét arra, hogy ezeket tartsák észben: könnyebb lesz eligazodni a mozi szerkezetén. Ez a hármasság ugyanis végig megmarad – természetesen azt az egy célt szolgálva, hogy egy nagy, film végi eseményben és katarzisban csúcsosodjon ki. Vannak amúgy ennek a szerkezetnek egészen látványos előnyei is: én legalábbis élveztem, mikor az egyes szálak jelenetei összekapcsolódnak, mikor mondjuk egy légi csata két nézőpontból is terítékre kerül – kár, hogy közben óhatatlanul kerülünk más időpontba és más helyszínre is. Meglehetősen illúzió és hangulatromboló – a zene ellenére is – volt, mikor például az A móló éjszakai eseményei után hirtelen az A tengeren vagyunk: egyrészt az addig esetleg jól adagolt feszültség válik köddé, másrészt meg a folyamatosan változó időjárási körülmények a háttérben bizony hagynak az emberben némi bizonytalanságot. Nálam például többször volt az, hogy azon külön gondolkodni kellett, hogy lehet az egyik képsoron köd, a másikon vakító napsütés – és akkor nem mindenáron a kákán keresem a csomót, hanem néha bosszantóan feltűnő volt az egész. Ezen kívül ugyanakkor a néző megszokta, hogy minden filmnek van egy íve, történeti és érzelmi vonalon egyaránt, itt ez az egész a koncepció miatt elveszik – pedig amit Nolan magából a dunkerque-i csatából bemutat, ahogy azt a kilátástalanságot és óriási veszélyt érzékelteti, az nekem nagyon bejött.

Mindenekelőtt ugyebár az A móló című fejezetben: ahogy az újsütetű bajtársak az életükért futnak a hordággyal a német bombázások közepette, amilyen szerencsejáték volt önmagában az életben maradás azon a partszakaszon, az nagyon tetszett – számomra hiteles és életszerű volt minden, tök jól átjött a kimenekítés minden nehézsége. Nolan pedig azzal, hogy gyakorlatilag a kettő/három bakát követi a kamerával, még úgy is tök személyessé képes tenni az egészet, hogy gyakorlatilag semmi háttértörténetük nincs: a néző tényleg velük együtt lélegzik, s egyúttal szurkol is nekik, hogy sikerüljön kijutni Franciaországból. Nem is tudom, volt-e akár egy pillanat is, amikor nem hittem el, hogy ezt mindnyájan túlélik… jó, nagyon jó és jó összerakott az első szint, legalábbis az, ami a kiskatonákra épül. A Cillian Murphy által életre keltett névtelen katona kényszeredett eredettörténete talán kissé ki is lóg ebből a képből – mint amúgy vele az egész második szint… jó, persze a végére kell egy hajó, de akkor is. A harmadik szint, a három Spitfire géppel, a légi csatákkal viszont tényleg zseniális: Nolannak sikerült teljesen testközelbe hoznia a II világháborút a levegőben. Azt ugye nem igazán tudjuk ellenőrizni, a légi jelenetekből mennyi a valóság, de amit itt látunk, az hihetőnek tűnik. Egyébként is: valahogy az egész elmesélt sztoriban nekem egy percre nem merült föl az, hogy ez vajon tényleg így történt-e, sokkal inkább a mesélés szerkezetén mérgelődtem. És még valami: ha valaki azon morfondírozna, miért és hogyan is sikerült ez az egész, miért és hogyan is volt az, a számbeli és technikai fölényben lévő németek nem csináltak mészárlást a parton, akkor olvasson utána kicsit… nem, nem a film elnagyolt, ez állítólag Hitler utasítása volt. És állítólag máig egyik legvitatottabb döntése…

Én a történelmi hűségen menet közben nem is rágódtam, a fenti információkat utólag szedtem össze – a moziban próbáltam teljesen átadni magam Nolan víziójának. Ez többé-kevésbé sikerült is, a sokak által szidott zene nekem rengeteget segített ebben. Önálló albumként vélhetően képtelen lennék végighallgatni, de kép aláfestő soundtracknak egészen kiváló: valami elemi erővel hat az ember idegrendszerére és csak tolja föl a feszültség potméterét. A Dunkirk annak ellenére izgalmas mozi lett, hogy gyakorlatilag az egész szerkezete meg kívánja ezt akadályozni, a látványára, a korrajzára az égvilágon semmi panasz nem lehet (azt én nem is igazán veszem hibának, hogy nagyjából 1000 statiszta volt hivatott érzékeltetni a több tízezres tömeget, ez van mindenhol).  A két-három állandó Nolan színész kvalitása ugyebár nem megkérdőjelezhető, ők tették dolgukat – az élet és a forgatókönyv most kissé szürkébb szerepet szánt nekik: mert ebben a filmben nem a tipikus világmegmentő egyedi hősök vannak, hanem mindeni az… ebből kifolyólag pedig nincs is túlmisztifikálva jóformán senki. Az ismeretlen fiatal srácok pedig, akik nagy része eddig nem is nagyon állt mozifilmben kamerák előtt, szintén hibátlanul tették dolgukat, ebben a nolani pokolban telesen jól átadták a túlélés szinte lehetetlen küldetését – annak ellenére, hogy a Dunkirk meglehetősen visszafogott és családbarát erőszak és sérülések terén. Látszik, hogy Nolan nem Gibson…

Az már csak hab a tortán, hogy a mozi végén szóba került az a bizonyos Churchill beszéd, amit én az Iron Maiden ’84-es albuma óta ismerek, de mindeddig lusta voltam utánanézni és elhelyezni az egészet térben és időben. Nos, most már tudom, hogy az Aces High nyitószövege ez után a dunkerque-i csata után mondódott el a brit parlamentben… sőt, azt is tudom már, hogy talán ezeknek a Spitfire pilótáknak is emléket állít a dal: így meg mennyivel jobb már a filmre gondolni, ha az ember dúdolhat hozzá egy kis Iron Maident. És így már sokkal könnyebb is ugye jó értékelést is adni… bár… ez igazából az első percektől nem volt kérdés. Tetszett, szeretem a háborús filmeket, Nolant, s bár ez a csomag lehetett volna jobban a szájízem szerint is, így is




80%



Ui: Arra viszont csak a fejem tudom fogni, ha valaki azt szóvá teszi (USA Today újságírója) – egyáltalán eszébe jut!!! – hogy a moziban kevés a nő és nincs benn színes bőrű főszereplő… a PC-s anyád…  



.

.






Better Call Saul S3







Végre!!! Végre, 2 évad (két és fél) várakozás után előkerül SAUL!!! Végre van értelme a címnek, az egész koncepciónak – még ha a Breaking Bad szűz nézőnek továbbra sem lehet halványlila fingja arról, miért is kell egy komplett sorozatot szentelni egy…khmmm… reklámszakembernek…  

Ugye, úgy kezdődött az egész, hogy volt a kultikus, elemeiben zseniális, ámde azért nem tökéletes (A légy    ) anyasorozat, a Breaking Bad (BB). Ennek egyik szereplője volt egy bizonyos Saul Goodman nevű ügyvéd, az alvilág ügyvédje, aki hajlamos volt jó pénzért bizonyos ügyekben az átlagostól eltérő szabadságot használni, az átlagostól eltérő megoldásokat alkalmazni – s bizony járni a másik oldalon is. Nos, ahogy korábban már írtam erről, a Better Call Saul (BCS) ennek az embernek az eredettörténete, az egész koncepció csak és kizárólag arra van kihegyezve, hogy az itt szereplő Jimmyből hogyan és milyen úton válik majd az a bizonyos Saul, akit ismerhetünk. A korábbi évadok ( S1, S2 ) ugyanakkor inkább váltottak ki belőlem unalommal kevert csodálkozást, miszerint most mit is akarnak az írók a karakterrel - de ez, ez a harmadik évad végre elhelyezte az egészet abban az univerzumban, amit hiányosságai ellenére roppant mód kedvelek. A BCS évadok közül messze ez a legjobb, de talán még a BB elejére is befér a BCS harmadik etapja. Ugyan kicsit nehezebben rázódtam bele, de aztán egészen kiváló élmény volt, ahogy Jimmy harcol a világgal, tesójával és saját magával, egészen kiváló élmény volt felismerni, felfedezni azt az utat, amit az írók Jimmynek szántak, amin eljutunk a BB kezdetéig. Az más kérdés, hogy továbbra is azt gondolom, hogy részben túl messziről indították a háttértörténet, részben meg iszonyat zavaró ( és amúgy idióta dolog) 10 évvel idősebb színészekkel forgatni egy hat évvel korábban játszódó cselekményt…

Az egész megint úgy kezdődik, ahogy szokott: a BB utáni jövőből látunk egy kis epizódot Saul életéből – eddig sem volt igazán kétségem arról, hogy minden ilyen szösszenet egy nagyobb kép része, de most talán már azt is sejteni lehet, mire is megy ki a játék. Egy padlóról sokszor felálló, gyakorlatilag mindent túlélő, ámde mindenét feladni kényszerülő ügyvéd mihez kezd egy gyorsétteremben magával, a múltjával… nem gondoltam volna, hogy ebben az irányban indulnak el az írók, de most már sejtem, hogy tervezik lezárni Saul Goodman történetét. A kis megszokott kitérő után aztán rögtön bele is csapunk a lecsóba, mégpedig a BCS másik szálát is használva: a korábbi/későbbi bérgyilkos, Mike próbálja lenyomozni, ki, miért és hogyan akadályozta meg, hogy kinyírhassa az öreg Salamancát…    ez pedig a BB legjellegzetesebb, de ugyanakkor talán legkínosabb dramaturgiáját használva. Mike gyakorlatilag egy epizódon keresztül nem szól semmit, csak szétszed egy autót, néhány tanksapkát, no meg követ és figyel – a maga módján jó ez az eseménylánc, de visszarázódni valamibe egy év után kifejezetten lassú és unalmas felütés lenne. Még szerencse, hogy a váltótárs, Jimmy és bátyja, Chuck szála már jóval több izgalmat és érdekességet tartogat, tekintve, hogy a két McGill fivér a múlt évadbeli Jimmy ügylet után végképp háborús viszonyba került egymással. Nagy vonalakban megint csak ez lesz a BCS két fő csapásiránya, mármint Mike és Jimmy külön szála, amik persze néha keresztezik egymást, összekapcsolódnak, és amik külön-külön szépen, lassan egyre közelebb kerülnek a BB nyitányához.

Én nem igazán tudok választani a kettő közül. Mike történetében ugye feltűnik az a Gus Fring, aki a BB egyik legikonikusabb alakja volt, aki miatt az anyasorozat oly sok kellemes (?) percet okozott. A nosztalgia is rögtön működik, tök jó volt megint belépni egy Los Pollos Hermanos csirkés gyorsétterembe… és rohadt jó volt az egész viszonyrendszer, annak átalakulása Gus, Mike és Hector Salamanca között. Külön tetszett (megint) Nacho figurája, az a komplett eseménylánc, ami az öreget oda és olyan állapotba juttatja, amiben megismerjük majd… legalábbis vélhetően, mert ott konkrétan még nem tartunk. De mondhatnám a Kartelles pénzátadást azon az ominózus medenceparton is, ahol majd a mérgezett tequilát issza mindenki: kétségkívül eltalálták azokat a sarokpontokat, figurákat, amiket érdemes behozni a sztoriba, megdobogtatva velük a rajongók szívét és kiegészíteni, és egyúttal hangulatossá téve az aktuális sztorit. A korábbi évadok majd minden ellenérzése elszállt, Mike tök hitelesen és logikusan kerül közelebb ahhoz, aki majd lesz – nem tudom, tényleg kell-e ehhez négy, öt évad, majd meglátjuk –ahhoz a Gushoz hű, profi takarítóhoz, aki meghatározó mellékszereplő volt a BB-ben.

Az amúgy, hogy Mike szála, az egész kartelles, Salamancás dolog tetszett, az annyira nem is meglepő, a korábbi évadokban is ezek jelentették a túlélést és a túlnézést (már az öreg miatt alapból, aki zseniális    ). Viszont az, hogy ebben az évadban Jimmy szála ennyire jó lett, hogy még az exrendőrös gyorséttermes sequelt is felülmúlja, az kétségkívül meglepő. Mintha az írók csak most kapcsoltak volna, miért is kezdték el ezt a spin-off sorozatot, mintha most jöttek volna rá, ki is itt a címszereplő. Az csak egy dolog, hogy végül is egészen kiváló módon hozták képbe Saul Goodman nevet, de amellett végig, 10 epizódon keresztül építkezve juttatták el főhősünket ahhoz nagyon közeli állapotba, amiből majd a kis iroda kialakul. Kezdtünk ugyebár egy rettentő mély családi konfliktussal, amiben Jimmy bátyja kihasználja tesója vallomását, és magnókazettára veszi azt – egyetlen célja, hogy öccsét eltiltassa az ügyvédi hivatástól. A maga nemében kiváló kis dráma ez, amiben rengeteg hétköznapi kérdés is felmerül, többek között a testvéri szeretet kontra egyéni ambíció kérdése… aminek kemény lezárása Chuck dumája Jimmyhez, miszerint ő sosem szerette igazán őt. Külön tetszett, hogy ezen az úton végre eljutunk a bíróságra, ami epizód az egész sorozat egyik legjobb fejezete lett, elhozta a korábban annyira hiányolt tárgyalótermi drámát, méghozzá rettentően magas színvonalon. Amik és ahogy ott történtek, az egyszerűen zseniális volt számomra. Az egész testvéri civakodás pedig csak egy útjelző oszlop simlis Jimmy történetében, egy annak vélt lezárása egy fontos mérföldkő abban, miért is lett a karakter az, ami. A mindenáron bizonyítani vágyó, alapból rendesnek tűnő, tehetséges Jimmyből a majdani Saul Goodman… ez az igazán mély, emberi sorsot befolyásoló ütközet két testvér között volt az egyik, ami Jimmyből Sault csinál… majd. A másik valahol egyértelműen Kim kell, hogy legyen, s bár nekem nem volt mindig teljesen egyértelmű a két figura (üzlettárs) egymáshoz való viszonya, a férfi és a nő kapcsolatában kétségkívül ott a konfliktus magja. Valami, valamikor valahol majd történni fog, aminek hatására Saul figurája megjelenik – ez, így visszaolvasva kicsit skrizofrénnek tűnik, de nem tudom jobban elmagyarázni.  

Még csak azt sem tudom mondani, hogy Jimmy saját egoizmusa és pénzéhessége miatt rombol le maga körül mindent – egyszerűen a törvények tág határok közt alkalmazása, a kényszer (esetünkben az egy éves eltiltás) szülte etikátlan viselkedés eredményezi azt, hogy célját bár eléri, de közben lassan mindenki megutálja. Ékes példája ennek az egész öregasszonyos vonal, egy újabb katalizátor ahhoz, hogy az ezen az úton szerzett haszon bizony áldozatokkal jár – a kérdés csak az, hogy a karakter mikortól fogadja el azt, hogy a cél szentesíti az eszközt alkalmazása esetén a háborúban halottak maradnak a földön. Most pedig még úgy tűnik, Kim az, aki azt a bizonyos féket nyomja, még ő az, aki kordában tudja tartani Jimmyben lévő „vadállatot” – de tekintve, hogy a lány a BB-ben nem szerepel, érdeklődéssel várom, mikor és miért szabadul el Saul… az elektromágnesességallergiás Chuck esetében elméletileg már tudjuk, ugyebár. Amúgy, nagyon tetszett Jimmy minden egyes kis trükkje, pénzkereseti forrása, amiket képes bevetni a cél érdekében – szégyen, vagy nem, én teljes mellszélességgel mellette voltam.  

A lényeg, így a végszó tájékán, hogy messze ez volt eddig a legjobb BCS évad. Végre látszik, ki hová tart, nagyon jók azok a sorsfordító események, motivációk, amik ezt az utat egyengetik. Persze, az írók ezt már tudhatták előre, de én csak most éreztem először azt az átgondoltságot, ami kell ehhez az egészhez: ahogy mondtam, szerintem kicsit távolról indították a sztorit, a legelején még nem lehetett látni az út végét. Most már igen, ráadásul azzal, hogy okosan – nem túltolva – beemelnek egy-egy későbbi figurát az anyasorozatból, tök jó személyessé és rajongóbaráttá teszik az egészet. Az első percektől úgy éreztem, hogy a BCS egy BB fan service, ez áll még most is, viszont most először gondolom azt, hogy önmagában is élvezhető a sorozat, ami két figura sorsát, jellemfejlődését mutatja, hogy is kerültek a törvény másik oldalára. Kíváncsian várom, lesznek-e az írók annyira tökösek, hogy akár Jesse-t, akár Waltert egy-egy cameo erejéig beemeljék a sztoriba – és mindezt sikerülne-e izzadtságmentesen megoldaniuk… és ezek után bizony kíváncsian várom immár a következő évadot is. Most már komolyan érdekel, hogy lesz a reklámügynökből ügyvéd… az Ördög Ügyvédje.




80%



.

R2-D2 írta:

Better Call Saul S3

A lényeg, így a végszó tájékán, hogy messze ez volt eddig a legjobb BCS évad. Végre látszik, ki hová tart, nagyon jók azok a sorsfordító események, motivációk, amik ezt az utat egyengetik. Persze, az írók ezt már tudhatták előre, de én csak most éreztem először azt az átgondoltságot, ami kell ehhez az egészhez: ahogy mondtam, szerintem kicsit távolról indították a sztorit, a legelején még nem lehetett látni az út végét. Most már igen, ráadásul azzal, hogy okosan – nem túltolva – beemelnek egy-egy későbbi figurát az anyasorozatból, tök jó személyessé és rajongóbaráttá teszik az egészet. Az első percektől úgy éreztem, hogy a BCS egy BB fan service, ez áll még most is, viszont most először gondolom azt, hogy önmagában is élvezhető a sorozat, ami két figura sorsát, jellemfejlődését mutatja, hogy is kerültek a törvény másik oldalára. Kíváncsian várom, lesznek-e az írók annyira tökösek, hogy akár Jesse-t, akár Waltert egy-egy cameo erejéig beemeljék a sztoriba – és mindezt sikerülne-e izzadságmentesen megoldaniuk… és ezek után bizony kíváncsian várom immár a következő évadot is. Most már komolyan érdekel, hogy lesz a reklámügynökből ügyvéd… az Ördög Ügyvédje.

80%

Ááá, szóval ezért került elő az a bizonyos mondatom !

Még az is lehet, hogy ennek inkább nekiállnék, mint a BB-nek, már csak azért is, mert rövidebb . Persze az utalásokat nem érteném, de talán nem is zavarna, hiszen az sem tudnám, mi utalás és mi nem... és nem ez lenne az első sorozat, aminek beletelik pár évadba, amire igazán kiteljesedik.
.

R2-D2 írta:

Legenda

Ezúttal sajnos minden kritika igaz a neten, a két órás játékidő döntő része dögunalom, az egész mozit csak és kizárólag két dolog miatt érdemes megnézni: Tom Hardy és Tom Hardy miatt. Mármint a Kray ikrek miatt, az őket megformáló és zseniálisat alakító színész miatt (és még csak nem is jelölték érte   ) – mert vannak filmek, amik önmagukban egy kalap szart se érnek, de egy-egy aspektusuk miatt filmtörténelemkönyvbe valók. Ahogy a Legenda is. Amit itt Hardy művel a két homlokegyenest ellentétes jellemű főhősök szerepében, ahogy mindez technikailag meg van oldva, ahogy az egész londoni környezetben, akcentusban a színész lubickol, az lenyűgöző. Rá és csak rá fogok emlékezni a filmből.

Lehet, nem véletlenül nem hallottam róluk – e film alapján nem is csodálom: vagy az életük volt tényleg ennyire semmitmondó és unalmas, vagy a filmet súlyozták rettentően szerencsétlenül. Olvasom, hogy pénzbehajtás, zsarolás, erőszak, gyilkosság, stb. terhelte a fivérek útját… nos, ezekből alig mutatnak valamit. Még a nagy bandaháborús rivalizálás is el van intézve egy oldboyos bunyóval egy kocsmában. Valahogy nem éreztem azt, hogy én most gengszterfilmet nézek, valahogy rettentően semmitmondó és ingerszegény volt az egész. Csillogás, korrajz rendben van, a figurák is jók a sakktáblán, de összességében rettentő unalmas az egész. Csak jönnek-mennek, börtönbe be, gyogyóból ki, kaszinót vesznek, hamis kötvényt adnak el, leszámolnak az ellenfelekkel… de az egész egyszerűen tét nélküli.

Sokat gondolkodtam, mi lehet ennek a közönynek az oka, míg talán rájöttem két dologra. Az egyik az, hogy Brian Helgeland rendező – miután ezt a témát már jó párszor megfilmesítették  - kerülendő a koppintás, reboot vádját, egy új nézőpontból meséli el a történetet, mégpedig Reg csaja/felesége nézőpontjából. Frances (Emily Browning), aki a körülményekhez képest meglepően sokáig volt Reg mellett, a narrátora az eseményeknek (ez amúgy külön bekezdést érdemelne, miszerint mennyire buta/naiv az összes ilyen feleség), így mindent szinte másodkézből hallunk. Ez a koncepció óhatatlanul magában hordozza a kívülállóság érzését, s miután a nő természetesen nem volt ott az események zöménél, így az egész történetnek van egy olyan íze, hogy csak hallomásból ismered az eseményeket.

60%

Még annyira sem tudok pozitívan nyilatkozni erről a filmről, mint amennyire te tetted, pedig hát ugye éppenséggel te sem pontoztad agyon.

Mindennel abszolút egyetértek, azt az egyet kivéve, hogy Hardy játéka itt annyira megsüvegelendő lenne. Mert nekem itt még ő is ripacs volt, karikatúraszerűen túl volt tolva mindkét karakter, hogy a köztük levő különbségek jobban kijöjjenek, ha már ugyanaz a színész játssza őket. Elsőre azt gondoltam, mégis csak a 60-as évekről van szó, hát csak van elég kép- és hangfelvétel arról, hogyan is néztek ki és beszéltek a Kray testvérek, de vagy lusták voltak megnézni akár egyet is, vagy csak nem érdekelte őket... egyik lehetőség sem jó. Ron olyan, mint egy fogyatékos bulldog, és az a "híres" verekedős jelenete, azzal a zenével, azzal a gumikalapáccsal... Bud Spencer elégedetten csettinthetett egyet a mennyországban, amikor meglátta. Hiába játszott Hardy két szerepet, és hozták össze azokat viszonylag jól, önmagában annyira nem jött be, amit csinált, hogy rémülten vettem észre magamon, hogy néha még Emily Browning alakítását is hitelesebbnek tartom, pedig eddig mindig csak negatív irányba sikerült fokoznom mindazt, amit csinált... de ezek szerint ez a szerep feküdt neki...

És ha már Frances: szerintem is abban volt a hiba, hogy az ő narrációjával akarták különlegessé tenni a filmet, így viszont az egy testvérviszályos-romantikus film lett, amiben néha megölnek vagy megzsarolnak valakit... de ettől az még nem lesz gengszteres mozi...

5/10, de ez is csak a kor megidézése miatt...
.

Niwrok írta:

Legenda


Még annyira sem tudok pozitívan nyilatkozni erről a filmről, mint amennyire te tetted, pedig hát ugye éppenséggel te sem pontoztad agyon.

Mindennel abszolút egyetértek, azt az egyet kivéve, hogy Hardy játéka itt annyira megsüvegelendő lenne. Mert nekem itt még ő is ripacs volt, karikatúraszerűen túl volt tolva mindkét karakter, hogy a köztük levő különbségek jobban kijöjjenek, ha már ugyanaz a színész játssza őket. Elsőre azt gondoltam, mégis csak a 60-as évekről van szó, hát csak van elég kép- és hangfelvétel arról, hogyan is néztek ki és beszéltek a Kray testvérek, de vagy lusták voltak megnézni akár egyet is, vagy csak nem érdekelte őket... egyik lehetőség sem jó. Ron olyan, mint egy fogyatékos bulldog, és az a "híres" verekedős jelenete, azzal a zenével, azzal a gumikalapáccsal... Bud Spencer elégedetten csettinthetett egyet a mennyországban, amikor meglátta. Hiába játszott Hardy két szerepet, és hozták össze azokat viszonylag jól, önmagában annyira nem jött be, amit csinált, hogy rémülten vettem észre magamon, hogy néha még Emily Browning alakítását is hitelesebbnek tartom, pedig eddig mindig csak negatív irányba sikerült fokoznom mindazt, amit csinált... de ezek szerint ez a szerep feküdt neki...

És ha már Frances: szerintem is abban volt a hiba, hogy az ő narrációjával akarták különlegessé tenni a filmet, így viszont az egy testvérviszályos-romantikus film lett, amiben néha megölnek vagy megzsarolnak valakit... de ettől az még nem lesz gengszteres mozi...

5/10, de ez is csak a kor megidézése miatt...
.

Azért csak sorra kerül minden... ezen meglepődtem, el is felejtettem, hogy még nem láttad.

Akkor nagyjából egyetértünk, én így, ennyi idő távlatában még annyira sem emlékszem a filmre, mint gondoltam. Csak a kék-fehér poszterre...  


.

.





A setét torony




Az egész írás kritikusabb hangvételének talán kissé jobb megértéséhez kénytelen vagyok azzal kezdeni, hogy nem, nem ismerem az eredeti, írott alapanyagot, Stephen King 8 részes (?) könyvsorozatát. Sőt, ha őszinte leszek, magát Stephen Kinget, illetve írói munkásságát sem ismerem – műveinek adaptálásai időnként ugyan szembe jönnek velem a moziban, de még nem olvastam tőle semmit – úgyhogy ezt az A setét torony címre keresztelt mozit is kénytelen vagyok mindenféle háttérismeret hiányában értékelni. De ez nem is baj, mindig is azt mondtam, egy alkotásnak meg kell tudnia állnia a saját lábán is, a más művészeti ághoz való csatlakozás, viszonyítás csak hab a tortán – vagy esetleg meg épp ront a helyzeten. Viszont pont ebből kifolyólag az ilyen történeteknek kellene, hogy legyen egy normális kezdete, egy felskiccelt háttere - mégsem lehet valamit úgy moziba küldeni, hogy feltételezzük, mindenki tud előzetesen mindent. A Warcraft mozi volt legutóbb hasonló koncepció – ott is és itt is kifejezetten zavaró volt számomra, hogy nem tudtam semmit az egész Univerzumról – a mozi, történet rengeteg eleme nekem csak úgy van, mindenféle magyarázat és háttér nélkül…

Van egy torony, valahol a világ közepén – jó, fogadjuk el, hogy a világnak van egyáltalán közepe, mert akkor ugye van széle is. Ez a torony hivatott távol tartani a más dimenziókban – meg a világ szélén (??) - várakozó szörnyeket, amik csak arra várnak, hogy elárasszák a Földet, no meg az Univerzum millió más helyszínét. Az egész amúgy kísértetiesen hasonlít, mondjuk a Hellboy végére, a Bosszúállókra, vagy mondjuk az Odaátra – igaz, ott a fiúk a pokol kapuját nyitották ki véletlenül, és ott csak démonok árasztották el a Földet. Mindenesetre a Pokol Kapuja abból a szempontból is megállja a helyét, hogy ebben a moziban van egy Mágus, Walter, alias a Fekete Ruhás Férfi, aki az én értékrendem szerint sokkal közelebb áll magához az Ördöghöz, mint bármiféle varázslóhoz… és ezzel a rövid kis introval kb. el is érkeztem ahhoz, mi is az egyik bajom a filmmel. Sem a Toronyról, sem Walterről nem tudunk meg jóformán semmit, egyik feladatán és másik célján kívül… és nemcsak hogy induláskor nem, de később sem. Először ugye ez még annyira nem is zavarja az embert, csak ahogy haladunk előre a történetben, úgy lenne rá egyre nagyobb igény, hogy a küzdő feleket, az ok-okozatot megismerjük.

Sok helyen olvashattok róla, milyen küzdelmes is volt elkészíteni ezt az adaptációt, írócseréről, utóforgatásról, újravágásról szóltak a hírek – és sajna minden meg is látszik a mozin. Nem tudom, az első író, szegény Anders Thomas Jensen mit vétett a stúdiónak, de nekem az Egy jobb világ és az A második esély forgatókönyve lényegesen nagyobb garancia a minőségre, mint az esetleg ismertebb, de az utóbbi időben szarabbnál szarabb scriptekkel előálló Akiva Goldsman (Transformers 5, Az 5. hullám, Körök – egyik pocsékabb, mint a másik) személye. Márpedig előbbit cserélték le utóbbira – így tulajdonképp nem is nagyon lehet azon csodálkozni, hogy a film menet közben teljesen szétesik: semmi nincs felépítve és kidolgozva, megmagyarázva a történetben, mintha a készítők feltételeznék, hogy minden néző kívülről fújja a könyveket. De ez sem jó, mert aki meg így tesz, az meg arra panaszkodik, hogy ki van herélve az egész – tulajdonképp ezt is, azt is hallottam: márminthogy ez nem is adaptáció, hanem egyfajta folytatás… végül is tökmindegy. Ahogy mondtam, önálló történetként kellene működnie, de sajnos nagyrészt elvérzik: a vászonra pakolt karakterek, helyszínek kavalkádja kohézió nélkül, illetve az antagonista főhős bámulatos képességeinek két perc alatti degradálása rengeteget ront a helyzeten.

A kezdés egyébként még qrva jó. Egy fura (kicsit tényleg Lostos, Útvesztős) szituban egy fura hang hatására néhány kiválasztott aktív szerepet játszik ama bizonyos Torony megsemmisítésének kísérletében – mindez pedig egy földi kisfiú, Jake Chambers (Tom Taylor) álmaiban is kivetül. Természetesen a kisfiút full bolondnak nézik látomásaiért, rajzaiért – ezért anyu meg mostohaapu bele is egyezik, hogy Jake kivizsgálásra egy hétvégét egy szép, csendes helyen töltsön… csakhogy nem tudják, hogy akik érte jönnek, azok nem az Államok magasan képzett pszichológusai, hanem emberbőrbe rejtőzött patkányfejű humanoidok (    - igen, hülyén hangzik, de így van). Szóval rögtön az elején kapunk egy kiválasztottat, aki megint csak nem tudja, hogy ő a kiválasztott, s akit majd egy titokzatos Harcos (Idris Elba) fog kísérni a ráébredés rögös útján. Hogy ne legyen minden annyira váratlan és kiszámíthatatlan, hamar kiderül – ez, legalábbis – hogy a Harcos már nem igazán Harcos, elveszette hitét az egészben, egyetlen célja bosszút állni a csúnya Fekete Ruháson… így a fiúnak kell majd ráébreszteni őt, hogy ő mégiscsak Harcos. Tiszta, ugye? Klisé, klisé hátán, de nem baj, aki szereti a fantasyt, ilyeneket még simán benyel – mint ahogy azt is, hogy Walter (Matthew McConaughey) egyszerre Lucifer (igény szerint Piro), Vader és Neo, a kezével tüzet csinál, ha valakinek azt mondja, ne lélegezz, az meghal légszomjban, de a golyókat is megállítja a levegőben…

Nem tudom, érzitek-e az erőviszonyokat. Van a világ legerősebb gonosza, aki ha csak gondol egyet, akár be is szarhatsz, de gyerekek elméjéből, sikolyából (Szörny Rt "Dark") kinyert energia kell neki ahhoz, hogy a fényévekre lévő tornyot ostromolja. Ami torony amúgy rohadt jól regenerálódik, mert mindig helyreáll a támadások után – vagy lehet, vannak szorgos lakói, akik éjt nappallá téve dolgoznak rajta… csakhogy ezt sosem tudjuk meg. Szóval van ez a Walter, aki olyan erős, mint egy Sith, emberbőrbe bújt patkányfejű humanoidokkal dolgoztat, de nem tudja legyőzni a Harcost – mert arra nem hat az elmetrükk (ilyet láttunk már, sem Jabbára, sem Wattoora nem hatott ugyebár)… az egész fellépése, megjelenése azt sugallja, hogy nincs a világon halandó, aki le tudná győzni. Persze, a fantasynak pont ez az egyik jellemzője, hogy vagy a kis kiválasztott egyedül, vagy egy összefogás a legnagyobb gonoszt is legyőzi… mindig… de én még sosem éreztem ennyire tehetetlennek a jó oldalt, s hozzájuk képest ennyire karizmatikusan erősnek a gonoszt. Ehhez képest a finálé meg – nos, a gyereknek mondtam a moziban, hogy ide már csak Yoda kellene: a jedi képességek összes tárházát felvonultatva egy mátrixos, equlibriumos, gun-katás leszámolásba illő bohózat lett, Deadshootos lövésekkel, már csak a kanyargolyó hiányzott. Ráadásul azt olvastam, hogy amit látunk, az tulajdonképp nincs is úgy… anyám…

Az egész mozi legnagyobb baja a kidolgozatlanság, legyen szó akár karakterekről, akár történetről. Utóbbiban csak ugrálunk össze-vissza, mint a főszereplők a kapukon át, előbbi meg minimálisan sem biztosít semmi kötődést senkihez – miután minimálisan sem ismerünk meg senkit. Aztán az sem tett jót az egésznek, hogy tulajdonképp végig a kisfiú, Jake nézőpontjából nézzük az egészet, kb. annyit is ismerünk meg és fogunk föl belőle, amit ő… soha egy pillanatra fel nem merült bennem, hogy ez nyomokban horror lehetne, vagy akár dark fantasy. Ez, így egy közepes Young Adult mozi lett, egy a sok közül: annak nagyjából rendben is van (a gyerekeknek tetszett), de a horror nagymesterének tartott King életművéből totál kilóg. Ebben semmi para, sötét, vagy félelmetes nincs, ezzel a nézőponttal egy jó kis ifjúsági film, semmi több. Ráadásul Matthew McConaughey-t leszámítva az egész színészgárda totál érdektelen a néző számára, talán ő az egyedüli, akinek van bármi karizmája.

S hogy a végén ezek után hogy jött ki az a közepesnél talán picit jobb értékelés? A válasz egyszerű: a film a felsoroltak ellenére nem fájt. Istenigazából nem volt benn egyetlen olyan jelenet sem, amin annyira fogtam volna a fejemet… sokkal inkább a közöny és az ezt már láttam máshol érzés (nem véletlen a tömegével felemlegetett hivatkozás) dominált nézés közben. De miután mindig vevő vagyok egy jó kis fantasyre, itt is inkább elmerültem a látványban, az egyedi(bb) ötletekben, azok hiányossága és kidolgozatlansága ellenére is. A filmen nem látszik meg a nagytestvéreihez képest kb. fele költségvetés, a látvány helyenként nagyon jó. Néhány helyszín kifejezetten hangulatos, az az építmény a prometheuszos, majás beütésével tök tetszett. De tök jó ötlet a számozott kapuk ötlete is, még a parkettadémonon sem akadtam fönn, az is jól meg volt csinálva. Hangulatilag, látványilag rendben van a film, kár, hogy ennyire gyerekes és összecsapott lett. Lehetett volna egy következő Gyűrűk Ura, kitágítva ezt a két-három világot, a karaktereket, a motivációkat, lehetett volna erre egy fasza kis franchise-t felhúzni. Na de – ahogy a múltkor az új Múmiánál felmerült – ha ilyen gyenge az alap, nem biztos, hogy kell rá felépítményt húzni. És ilyenkor megint felmerül az örök kérdés: nincs egy kibaszott MEO Hollywoodban? Hát senkinek nem tűnt föl, hogy ez nem jó így???





70%



.

R2-D2 írta:

A setét torony

...mindig is azt mondtam, egy alkotásnak meg kell tudnia állnia a saját lábán is, a más művészeti ághoz való csatlakozás, viszonyítás csak hab a tortán – vagy esetleg meg épp ront a helyzeten. Viszont pont ebből kifolyólag az ilyen történeteknek kellene, hogy legyen egy normális kezdete, egy felskiccelt háttere - mégsem lehet valamit úgy moziba küldeni, hogy feltételezzük, mindenki tud előzetesen mindent. A Warcraft mozi volt legutóbb hasonló koncepció – ott is és itt is kifejezetten zavaró volt számomra, hogy nem tudtam semmit az egész Univerzumról – a mozi, történet rengeteg eleme nekem csak úgy van, mindenféle magyarázat és háttér nélkül…

Sok helyen olvashattok róla, milyen küzdelmes is volt elkészíteni ezt az adaptációt, írócseréről, utóforgatásról, újravágásról szóltak a hírek – és sajna minden meg is látszik a mozin. Nem tudom, az első író, szegény Anders Thomas Jensen mit vétett a stúdiónak, de nekem az Egy jobb világ és az A második esély forgatókönyve lényegesen nagyobb garancia a minőségre, mint az esetleg ismertebb, de az utóbbi időben szarabbnál szarabb scriptekkel előálló Akiva Goldsman (Transformers 5, Az 5. hullám, Körök – egyik pocsékabb, mint a másik) személye. Márpedig előbbit cserélték le utóbbira – így tulajdonképp nem is nagyon lehet azon csodálkozni, hogy a film menet közben teljesen szétesik: semmi nincs felépítve és kidolgozva, megmagyarázva a történetben, mintha a készítők feltételeznék, hogy minden néző kívülről fújja a könyveket. De ez sem jó, mert aki meg így tesz, az meg arra panaszkodik, hogy ki van herélve az egész – tulajdonképp ezt is, azt is hallottam: márminthogy ez nem is adaptáció, hanem egyfajta folytatás… végül is tökmindegy.

70%

Én olvastam Kinget, a korai könyvei közül elég sokat, mert a későbbiek azért elég önismétlőek és kifulladtak... A könyvet is ajánlották többen is, állítólag remek világot mutat be, és ahogy az öreg ért a hangulatfestéshez, el is hiszem...

Ezzel együtt gondolom megérted, hogy jócskán megcsappant az amúgy sem csúcsra járatott érdeklődésem egy olyan stáb filmje iránt, aminek a Transformers 5. nevű foshegyhez akár csak érintőleges köze van... és a többi referencia sem késztetett hevesebb szívdobogásra...

Talán majd a tévében, hátha legalább az időt megéri majd...


És csak a tisztánlátás kedvéért, hogy legyen valamiféle függvénytáblád rá : a "nem fájt" az nálam az 5-5,5 pont, nem a 7... csak hogy ha legközelebb 7-esekről írok .
.

Niwrok írta:

A setét torony

És csak a tisztánlátás kedvéért, hogy legyen valamiféle függvénytáblád rá   : a "nem fájt" az nálam az 5-5,5 pont, nem a 7... csak hogy ha legközelebb 7-esekről írok   .
.  

Ez gondoltam, hogy probléma lesz, gondolkodtam is rajta, mit adjak, 65 vagy 70-et.. de aztán az egész műfaj szeretete felfelé tornázta a pontszámot.

Amúgy, ezekkel úgy vagyok, hogy miután erősen szelektálok a néznivaló terén, ezért amire már be/leülök, az nagyon ritkán megy 50 alá - néha kifogok olyat is, de igyekszem kerülni azokat. Ha meg valami már érdekel és nem idegesít túlságosan föl, akkor nálam megér egy 7-est. Nem volt ez annyira rossz, csak kár, hogy erről sem tudtam előzetesen semmit... és a filmből sem tudtam meg semmit.

Azért Darth Vader erősebb... a régi Sithekről meg ne is beszéljünk...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A setét torony

És csak a tisztánlátás kedvéért, hogy legyen valamiféle függvénytáblád rá   : a "nem fájt" az nálam az 5-5,5 pont, nem a 7... csak hogy ha legközelebb 7-esekről írok   .

Ez gondoltam, hogy probléma lesz, gondolkodtam is rajta, mit adjak, 65 vagy 70-et.. de aztán az egész műfaj szeretete felfelé tornázta a pontszámot.

Nem "probléma", hiszen nem láttam a filmet, és nem is egyeztünk meg közös pontozási rendszerben .
De amúgy gondoltam már rá, hogy egyszer írok egyet... pontosabban frissítem azt, amit évekkel ezelőtt írtam az ezt firtató kérdésedre .

.

Niwrok írta:

A setét torony


Nem "probléma", hiszen nem láttam a filmet, és nem is egyeztünk meg közös pontozási rendszerben   .
De amúgy gondoltam már rá, hogy egyszer írok egyet, a magamét, hogy nálam hogy vannak a sávok... pontosabban frissítem azt, amit évekkel ezelőtt írtam az ezt firtató kérdésedre   .

.

Ez jó és akkor kitesszük a főoldalra. Szar, kicsit szar, nem szar, jó, qrva jó.

.




13 okom volt S1




2007-ben, egy Jay Asher nevű (férfi!!) író publikált egy könyvet, amiben egy tinédzser lány öngyilkosságának okait firtatja – egészen pontosan 13 okot, amiket a sztori szerint a lány halála előtt magnókazettára mond. Mégpedig úgy, hogy minden kazetta egy-egy oldala egy seb története, amit különféle osztálytársai okoztak neki: a 13 oldalt meghallgatva pedig a lány utolsó kb egy évének története tárul fel az olvasó előtt. És nem csak előtte… annak a 13 embernek, akik szerepelnek a kazettákon, mind meg kell hallgatnia azokat – s valahogy fel is kell dolgoznia az ott hallottakat.

Idén márciusban került fel a Netflixre az az amerikai sorozat, amit ebből a könyvből csináltak – szégyenszemre jómagam csak a múltkori mozis újságból értesültem róla, hogy egyáltalán van ilyen. Mentségemre legyen mondva, hogy az ilyen tinis, lányos, depis, öngyis történetek után nem kutakodok a neten – de mikor elolvastam ezt a szinopszist, rögtön éreztem, hogy ezt nekem látnom kell. Annyira zseniálisnak tűnt, hogy egy lány halála után kapsz tőle egy cipősdobozt, benne egy csomó kazettát, aminek egyikén (vagy akár többön is) okként vagy megnevezve egy haláleset kapcsán, hogy félretéve az újabb Young Adult bélyegtől való félelmemet, rögtön bele is vágtam. És mennyire nem bántam meg!! A 13 okom volt az utóbbi idők egyik legjobb új sorozata lett nálam, egy lenyűgöző dráma, aminek annyi, de annyi rétege és mondanivalója van, hogy szinte képtelenség minden egyesre reagálni. Itt, ezen írás keretei között mindenképp… S ha esetleg az írásomban többször elő fog fordulni a fontos szó, azt ne vegyétek költői túlzásnak: fiúk, lányok, ifjúság: ezt mindegyikőtöknek látni kell!! Ha lenne bármi ráhatásom, én ezt tananyagnak tenném a középiskolában (ahogy egyébként egy régi klasszikust, a Veszélyes kölyköket is), ha tehetném, minden gyerekkel megnézetném. Hogy mindenki tudja és értse meg, mi mivel jár, hogy minden szónak, tettnek következménye van, hogy soha nem tudhatja senki, az ártatlan kis tréfája kiben milyen sebeket ejt.

Hannah Baker (Katherine Langford) csak egy átlagos lány akart lenni. Nem a világ közepe, csak egy lány, akinek vannak barátai, akit nem utálnak, aki nem lesz az osztály célpontja. Sajnos nem jött össze neki, 17 évesen, harmadik gimi elején összedőlt számára a világ, s öngyilkos lesz (nem írom le, hogyan, mindenki borzadjon el maga rajta). Ám mielőtt mindezt megtenné, szépen felépített terv alapján tételesen megnevezi azokat az okokat (és személyeket), akik miatt idáig jutott – mindezt pedig kissé régimódi, de stílusos módon, magnókazettákra mondva. Ez amúgy nekem tök bejött – talán az ifjabbak azt sem tudják már, mi az – ráadásul egészen kiváló főcímet is lehetett rá építeni a számozott oldalakkal. A konkrét történetünk pedig akkor kezdődik, mikor egy volt osztálytársa, Clay Jensen (Dylan Minette) kapja meg a csomagot hallgatásra – Hannah szabályai szerint ugyanis minden hallgatónak tovább kell adnia annak, aki utána következik a kazettán. Szegény Clay azt sem tudja, mi van, még magnót is nehéz szereznie – remek ötlet a walkman, de a poszter így úgy néz ki, mint az A mások élete promója – ráadásul megdöbbenve veszi tudomásul, hogy ő is rajt van a listán… holott ő semmit nem tett a lánnyal.

Nem fogok semmit elspoilerezni, nyugodtan olvashattok tovább: a dolog lényege az, hogy ahogy Clay hallgatja Hannah mondandóját – aki így kvázi narrátora is az egésznek – úgy elevenedik meg számára a múlt, úgy éli át a lány elmúlt egy évét. Külön kiemelném, filmes szempontból milyen kiválóan van megoldva az egész: egyrészt a narráció átváltása mozgóképpé, ahogy Clay követi a Hannah által elmesélteket, ahogy megjelenik a „tettek” helyszínén, az is nagyon jó, másrészt meg nagyszerű ötlet volt a két idősík színbeli eltolása. A múlt, Hannah-val, amiben még él, egy színes, vidám világ, míg a jelen, nélküle sokkal komorabb, szürkésebb tónusú. De még arra is vigyáztak az írók, hogy legyen idő mindezt megszokni és feldolgozni a nézőnek (vagy ha esetleg olyan eszközön kénytelen nézni, amin nem jön ki látványosan a különbség): az elején a jelenkori Clay rögtön megkülönböztethetővé válik, onnantól csak a homlokát kell figyelni. A másik ilyen Hannah anyja – és ez egyben színészi és sminkes érdem is – aki rettentően látványosan hozza a lányát szerető anya vidám, élettel teli alakját, illetve a másik idősikon a kisírt szemű, mentálisan összezuhant nő figuráját.

Egyébként ez a kazettás dolog kicsit olyan, mint a nemrég látott az A 10 kicsi néger feldolgozásában: ott volt az, hogy mindenkinek felolvasták a bűneit, hogy miért kell meghalnia. Itt is ez van, csak fordítva: az elején még csak aprónak tűnő sérelmek érik a lányt, az elején még nem is igazán érti a néző, ezek hogy vezethetnek öngyilkossághoz, de aztán, ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy durvul a helyzet, úgy uralkodik el az emberen a jeges rémület, keveredve a döbbenettel és a dühvel. Az egész dramaturgia tanítani való, a szépen lassan egymásra épülő események végén az ember végül megérti és elhiszi, miért maradt Hannah számára csak ez az egyetlen út. És itt meg is állok egy picit: magam rengeteget agyaltam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy én megtegyem – meg tudjam tenni – azt, amit Hannah, és arra jutottam, hogy nem tudnék ilyen okok miatt öngyilkos lenni. Ugyanakkor én nem ő vagyok, nem nő vagyok, de ha valaki kicsit labilisabb, sérülékenyebb, ez a veszély simán fennállhat, Katherine Langford játéka, narrációja pedig maximálisan elhitette velem ezt. Hogy van olyan szituáció mindenki életében, amikor kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy segítség kell neki, hogy a külvilág reakciója eltérítheti, vagy épp tovább lökheti az úton. Soha nem tudhatjuk, kiben milyen mély sebeket ejtünk egy rossz mondattal, egy apró gonoszsággal – még ha az nem is mindig szándékos (ld. még Egymás szemében vége). Úgyhogy, közhely, vagy sem: tényleg mindig próbáljunk mindenkihez úgy viszonyulni, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzunk neki, még ha haragszunk is rá… mert ha már megtörténik a baj, nincs kitől bocsánatot kérni.

A 13 okom volt másik, nagyon fontos, és tanulságos eleme az a társadalomrajz, ahogy a 13 (igazából 11) okozó, illetve azok családja, baráti köre lereagálja az egészet. Emberi jellemek kész tárháza vonul itt fel, a legtöbben próbálják eltussolni az egészet, eltolni magukról a felelősséget – ugye, itt bejön az áldozat hibáztatása dolog is. Ezzel kapcsolatban egyébként az az alapvéleményem, hogy sokszor tényleg túl naivak az emberek (lányok), sokszor tényleg megáll az a szólás, hogy „Aki kurvának öltözik, ne csodálkozzon, hogy megdugják”, sőt, egy bizonyos ponton ez még magára Hannah-ra is igaz – de ennek, ilyen következményeit látni feltétlenül sokkoló. Rettentően életszerű, hiteles és kiválóan megírt az egész „Családi kör”, ami itt felvonul, a szomorú öngyilkosság mögött egy qrva kemény társadalomkritika is felsejlik: kicsit néha tényleg sarkított és tipizált szereplőkkel, de ha jól körülnézünk a világban, tényleg ez van, ez lenne… mindenki szívére teheti kezét és megtalálhatja környezetében azokat a karaktereket, akiket itt lát. A féltékeny barátnőt, a menő srácokat, a félénk szerelmest, a vagány barátot. Ezúttal nem zavart – bár kicsit azért ismét PC feelingje van – a meleg szál, itt most azt mondom, hogy nem lóg ki látványosan a környezetből egyik karakter sem, még ha nélkülük is teljesen rendben lenne a sztori. Epizódról epizódra nem győztem csodálkozni, az írók (író) mennyire is az életből vették a jellemeket, szerepeket – s hogy mennyire is jól bántak a szükséges jellemrajzokkal, a gyerekek átalakulásával. A feszültséggel, a folyamatosan feltáruló múlttal, az egyre inkább thrillerbe hajló eseménylánccal. Az igazsággal, amivel kapcsolatban egy ideig csak az Egy becsületbeli ügy mondatai jártak a fejemben, miszerint „Az igazságot akarom hallani! – És mire megy az igazággal?” – de aztán a végére törvényszerű és jóleső érzés volt látni, hogy majdnem mindenki képes volt szembe nézni önmagával és tetteivel… még ha ehhez egy lány halála és egy halom kazetta is kellett.

Végezetül még két apró adalék: nekem nagyon tetszett a magyartól elérő amerikai iskolás élet apró mellékzöngéinek fontos beépítése a sztoriba, a különféle játékok, napok és az azok velejáróinak felhasználása. Ártatlannak tűnnek, de egy várt dicsérő üzenet elmaradása, egy pejoratív megjegyzés listán, egy értelmetlen összepárosítás ugyan biztos fontos és szép hagyomány, de el lehet gondolkodni rajta, hogy lehet, van olyan érzékeny diák, akinél pont az ellenkezőjét váltja ki, mint ami célja lenne. A másik – számomra örömteli – összetevő volt, hogy a gyerekek szüleinek szerepére sikerült néhány jó és ismertebb felnőtt színészt megnyerni, így széles mosollyal nyugtáztam az Odaát Luciferjét Alex apjának szerepében – mennyivel érdekesebben hangzott az ő szájából, mikor a pokolt emlegette. S ha már itt tartunk: kivétel nélkül, minden gyerekszínész előtt le a kalappal, annak ellenére, hogy igazándiból ez tényleg egy Young Adult adaptáció, mindegyikük felnőtt a nagyon komoly feladathoz és mondanivalóhoz.

Ha bárhol, bármikor úgy érzitek, nincs tovább, higgyétek el, van. Mindig meg lehet találni azt, aki segít, semmi sérelem, szereli csalódás nem ér annyit, mint az életetek. Mindig, mindenhonnan fel lehet állni, bármi történik veletek, nem szabad így reagálni, mint Hannah. Tudom, ezek most mind ócska közhelynek tűnnek, de higgyétek el, így van: nálatok idősebb és tapasztaltabb mondja ezt. A másik oldalról viszont azt nem tagadom, néha tényleg nehéz felelősséget vállalni valamiért, néha tényleg nehéz bocsánatot kérni – de ha ezt megnézitek, mindig jusson eszetekbe Hannah története… Nézzétek, osszátok meg ezt a sorit (elérhető a neten, akár felirattal is), mert rólatok szól, hozzátok szól. Tanulságos és roppant fontos dolgokkal foglakozik, amit ráadásul nagyszerűen teszi: ilyen egy minőségi, 13 x kb. egy órás sorozat.





95%



.

R2-D2 írta:

13 okom volt

Hannah Baker (Katherine Langford) csak egy átlagos lány akart lenni. Nem a világ közepe, csak egy lány, akinek vannak barátai, akit nem utálnak, aki nem lesz az osztály célpontja. Sajnos nem jött össze neki, 17 évesen, harmadik gimi elején összedőlt számára a világ, s öngyilkos lesz (nem írom le, hogyan, mindenki borzadjon el maga rajta). Ám mielőtt mindezt megtenné, szépen felépített terv alapján tételesen megnevezi azokat az okokat (és személyeket), akik miatt idáig jutott – mindezt pedig kissé régimódi, de stílusos módon, magnókazettákra mondva.

Egyébként ez a kazettás dolog kicsit olyan, mint a nemrég látott az A 10 kicsi néger feldolgozásában: ott volt az, hogy mindenkinek felolvasták a bűneit, hogy miért kell meghalnia. Itt is ez van, csak fordítva: az elején még csak aprónak tűnő sérelmek érik a lányt, az elején még nem is igazán érti a néző, ezek hogy vezethetnek öngyilkossághoz, de aztán, ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy durvul a helyzet, úgy uralkodik el az emberen a jeges rémület, keveredve a döbbenettel és a dühvel. Az egész dramaturgia tanítani való, a szépen lassan egymásra épülő események végén az ember végül megérti és elhiszi, miért maradt Hannah számára csak ez az egyetlen út. És itt meg is állok egy picit: magam rengeteget agyaltam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy én megtegyem – meg tudjam tenni – azt, amit Hannah, és arra jutottam, hogy nem tudnék ilyen okok miatt öngyilkos lenni.

Ha bárhol, bármikor úgy érzitek, nincs tovább, higgyétek el, van. Mindig meg lehet találni azt, aki segít, semmi sérelem, szereli csalódás nem ér annyit, mint az életetek. Mindig, mindenhonnan fel lehet állni, bármi történik veletek, nem szabad így reagálni, mint Hannah. Tudom, ezek most mind ócska közhelynek tűnnek, de higgyétek el, így van: nálatok idősebb és tapasztaltabb mondja ezt. A másik oldalról viszont azt nem tagadom, néha tényleg nehéz felelősséget vállalni valamiért, néha tényleg nehéz bocsánatot kérni – de ha ezt megnézitek, mindig jusson eszetekbe Hannah története…

95%

Természetesen sorra fog kerülni, már az előzetesében is olyan erős mondatok és jelenetek voltak, amikért ki nem hagynám! Teljesen jó, hogy egyszerre adja meg egy nyomozás izgalmát, lassan összerakva a szereplőkön keresztül a hátteret, de azt, hogy a reakcióikat is látjuk a vádakra...

A 10 kicsi néger gramofonja nekem is eszembe jutott, de talán még két darabra tudok hivatkozni az eddig sorra került filmek közül: a Nine Dead a hasonló vád-gyűjteménye miatt, és a Long Way Down, ami meg ugyan kicsit elidétlenkedi az öngyilkosság témáját, de egy-két szála miatt érdemes lehet megnézni... nem tudom, rákerültek-e az ÚJ Listára ...

Ott írtam le azt, amit én gondolok erről: ne akkor próbálkozzon az ember az öngyilkossággal, amikor úgy érzi, oka lenne meghalni, hanem amikor már egyetlen okot sem talál, amiért érdemes élnie...
.

Niwrok írta:

13 okom volt

Ott írtam le azt, amit én gondolok erről: ne akkor próbálkozzon az ember az öngyilkossággal, amikor úgy érzi, oka lenne meghalni, hanem amikor már egyetlen okot sem talál, amiért érdemes élnie...
.

Elvileg Hannah is eljutott ide, az már más krdés, hogy az Ő lelkiállapotára igaz ez csak. Majd meglátod. A két hivatkozás közül első felett teljesen átsiklottam (bocsi), utóbbi viszont annyira akkor nem győzött meg...

Az meg csak hab a tortán, hogy közelítünk az 500-hoz - részben ezen ajánló miatt is. És ami bizonyára feltűnt, hogy kicsit "célzott" írás volt - pont ezért.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

13 okom volt

Ott írtam le azt, amit én gondolok erről: ne akkor próbálkozzon az ember az öngyilkossággal, amikor úgy érzi, oka lenne meghalni, hanem amikor már egyetlen okot sem talál, amiért érdemes élnie...

Elvileg Hannah is eljutott ide, az már más kérdés, hogy az Ő lelkiállapotára igaz ez csak. Majd meglátod.
A két hivatkozás közül első felett teljesen átsiklottam (bocsi), utóbbi viszont annyira akkor nem győzött meg...

Persze, ez a dolog mindig csak saját szemszögből működik. Viszont úgy gondolom, az "egyetlen ok sem" dologért keményen meg kell küzdeni, hiszen legyen egy ok bármilyen bagatell, akkor már nem áll meg...

A két hivatkozásból én is az elsőt gondolom, hogy "listás" lehetne, utóbbit elteheted a "ma semmi jobbat nem tudok nézni" dobozba .
.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Attraction / Притяжение

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom   .
.

, azt el is felejtettem, pedig volt róla szó. Beütemezem...

Bővebben hamarosan, de az első benyomás az, hogy Juj...