Niwrok írásai 2.0

.
Six Underground - Hatan az alvilágból / 6 Underground




Van a kedvenc filmjeim között egy amolyan "bűnös élvezet", a Bitch Slap. Ultra-Zs kategóriás szutyok három kalandos életű csajjal (a rejtélyes szexbomba, a zakkant szexbomba és a butácskán naiv szexbomba), akik a hosszú, titkokkal és akciókkal teli útjuk végén kétszáz millió dollárnyi gyémántot próbálnak megtalálni egy sivatagi rejtekhelyen. Van ott minden, amitől gagyi lehet egy film: literszámra fröcskölő művér, kardpárbajok és gépágyútűz, ótvaros CGI, ripacs karakterek és színészek, na meg egy ponyvaregényhez is ciki sztori, ahol a csajok az időt unalmukban néha vizespólós pancsikolással meg leszbiszexszel ütik el. Viszont a gagyival együtt látszik benne a szeretet és a lelkesedés is, hogy a stáb igazából csak ökörködni akart egy jót, és amennyi pénzük meg ötletük volt erre, azt mind beletették, és emiatt tudtam megkedvelni én is. A mai írás tárgya, a 6 Underground egyetlen dologban különbözik a Bitch Slaptől: ebben a lelkesedésben.

Mert hogy több pénz volt rá, az önmagában nem különbség, mert a 6 Underground úgy tudott nagyjából hasonló hangulatot produkálni (leszámítva persze az őszinte jókedvet), hogy látszik rajta a világ minden pénze IS, és amíg a Bitch Slapben két autó szétverésére és porig égetésére futotta csak, itt az első percben robban fel, szakad ketté és repül a levegőben vagy húsz, de úgy, hogy folyton látszanak a törésbábuk, amik kilógnak a roncsokból. A nyitány tűzijátékánál és fröccsöntött autós üldözésénél (mert ugye ti is úgy gondoljátok, hogy ha egy gyorsasági motor roncsa belecsapódik egy, a szűk utcákon százötvennel száguldó sportkocsiba, akkor annak még a szélvédője sem reped be...) pedig máris érezhető, hogy itt nem egyszerűen egy saját Fast&Furioust szerettek volna összehozni a gyártók, hanem komoly előrelátással akarták megcélozni azt a szintet, ahova a Halálos iramban nagyjából a 14. részre fog eljutni, úgy hogy ott már a 8.-ban is egy tengeralattjáró elől menekültek a tuningverdák.

És nem hogy nem csinálnak titkot abból, hogy ez a rengeteg pénz onnan van, hogy kvázi reklámidőként adták el a film jelentős részét, még büszkén vállalják is, hogy a néző itt fizet azért, hogy összevágott reklámszkeccseket nézzen, egy gonoszdiktátor elleni hajsza ürügyére ráhurkolva, például a fél képernyőt kitakarva azzal, hogy igyál Captain Morgan Spiced Goldot, mert a tökösmacsó szereplők is azt isszák, úgyhogy neked is azt kell inni, ha tökösmacsó diktátorvadász billionernek akarod érezni magad (pedig én azt iszom, aztán lám, hova jutottam vele...). Ebbe a kasszába pedig az is belefért, hogy ne kelljen homályos green-box előtt felvenni, ahogy a sztori Kijev, Abu Dhabi, Hong Kong, Las Vegas, Firenze meg mit tudom én még milyen helyek között ugrál ötpercenként, de kb. úgy, hogy a Mission Impossible is elsírná magát szégyenében. Arra is futotta, hogy itt azért csak egy Ryan Reynolds, egy Mélanie Laurent, egy Adria Arjona meg mondjuk egy Dave Franco adja az arcát ehhez, nem a 90-es évek Herkules meg Xéna sorozatainak gárdája dobja össze jutalomjátékként, mert egyébként ugyanazokat a tökösmacsókat, fricskagyárosokat és két lábon járó "fém fatál" seggcsöcsöket kell eljátszaniuk, mint az ottani színészeknek.

Könnyen rá lehetne vágni, hogy "Persze, hiszen Michael Bay rendezte, duhh! Mégis mit vártál?!", és könnyen legyinthetnék erre én is, hiszen én voltam az, aki Bay ezelőtti utolsó filmjét, a Transformers: Az utolsó lovagot már végignézni is képtelen volt. Nem azért, mert nem szeretek szórakozni, vagy mert nem esik jól néha az agyradír, hanem mert ez a stílus engem nem kikapcsol, hanem felbasz, leginkább az ennyire elpazarolt idő okán... Ráadásul úgy is hirdetik a 6 Undergroundot, hogy itt aztán "elszabadulás" van, hogy nem volt semmiféle kreatív kontroll Bay felett, és hogy itt aztán az eposzi katasztrófafilmek koronázatlan királya végre totálisan kiélhette magát, mint Zach Snyder a Sucker Punchban, és mindehhez megnyerte magának a két Deadpool íróját is. Csak hát ami illett egy sajátosan értelmezett szuperhőshöz, vagy a Hasbro járművekké alakuló robotjaihoz, az nem mindig fér el egy olyan akciócsoport zúzása mellett, akik elvileg a Földön vannak... De van egy olyan megérzésem, kiindulva Bay sokszor túl nyilvánvaló önironikus kikacsintásaiból, hogy itt nem egyszerűen az önmegvalósítás van a középpontban, hanem hogy Bay a maga módján egy különleges emberkísérletet folytat arra, hogy megfigyelje, van-e olyan mélység, iszonytató ostobaság vagy a végletekig erőltetett gagyiság, amire már az ő sokat edzett nézői is felháborodnak, hogy na, ennyire hülyének azért mégsem kéne nézni minket. Mindenki döntse el maga, hogy megéri-e az idejét és a pénzét, hogy efféle kísérleti nyúl legyen...

Részemről a Six Underground tökéletes cím ennek a filmnek. Pont olyan mélyre kell elásni.

2,5/10
.

Niwrok írta:

.
Six Underground - Hatan az alvilágból / 6 Underground

Részemről a Six Underground tökéletes cím ennek a filmnek. Pont olyan mélyre kell elásni.

2,5/10
.

Egy órája egy barátunk 0,5 pontra értékelte....

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Six Underground - Hatan az alvilágból / 6 Underground

Részemről a Six Underground tökéletes cím ennek a filmnek. Pont olyan mélyre kell elásni.

2,5/10
.

Egy órája egy barátunk 0,5 pontra értékelte....

.

Kicsoda, és hol lehet olvasni ?

Eredetileg nekem is 1 pont volt az aljára írva, és nem azért lett több, mert a film hirtelen annyival jobb lett, hanem mert a saját skálám szerint 2 pont alá akkor pontozok, ha nem csak megvalósításában, hanem gondolatiságában, hozzáállásában is vállalhatatlan a film. Mert ahogy a lelkesedés fel tud pontozni egy gagyinak látszó filmet, úgy tud lehúzni még egy ilyen dollármilliókat elemésztő tapiműsort is az, ha mondjuk a rendezőtől a statisztákon át a vizesfiúig mindenkinek a munkáján érződik, hogy itt csak mindenki túl akart lenni mindenen, és szartak bele abba, milyen lesz a végeredmény.

És ezt a szintet a 6 Underground nem éri el, sőt, mesterien van benne összerakva minden, amitől gagyi egy film, és minden elem, minden vonás legalább kétszeresen túl van használva még Bayhez képest is. Én ebből a filmből is azt láttam, hogy Bay nem azért csinál ilyen szarokat, mert nem tudja, hogyan kell jó filmet csinálni (úgy a maga akció- és katasztrófafilmes szintjén), hanem azért, mert pontosan ismeri az akciófilmes zsáner kliséit, műfaji és vizuális sablonjait, és ezekből próbál minél többet letuszkolni a kedves néző torkán, mert a fókuszcsoport megmondta, hogy erre van igény, közben gondosan figyelve persze a termékelhelyezésekre, hogy a szponzorok is örüljenek. Aztán van, aki ezt élvezettel zabálja, meg van, aki elhányja ettől magát...

.

.
Star Wars - Skywalker kora / Star Wars - The Rise of Skywalker




Ha a Bosszúállók-Végjátékra azt mondtam, hogy elég kemény kihívás egy 10 éves eposzt lezárni, alighanem még inkább így van egy 40 éves eposszal. Az Új remény óta felnőtt vagy két generáció, a Star Warsnak pedig megvoltak a maga változásai a stábban, a világlátásban és a tulajdonosi szerkezetben is, ami mind otthagyta a nyomát a messzi-messzi galaxison. Ez még akkor is így van, ha talán még az Új Trilógiánál (tényleg, ezt a mostanit hogy fogják hívni, Legújabb Trilógia?) is több köpést gyűjtött magára a Rian Johnson által írt-rendezett VIII. rész, és akkor is, ha az előzetesen átfutott írások nagy része arról szólt, hogy a IX. résszel Abrams és a Disney kér bocsánatot a rajongóktól a "botlásért", és hogy ez milyen egy "gyáva" film. Talán egyedül maradok azzal a véleményemmel, hogy nekem az a rész is tetszett... és a IX. is magával tudott ragadni.

Tette ezt azért, mert kalandfilmnek és űreposznak is jobbnak láttam, mint az előző kettőt. Azokban a maroknyi Ellenállás folytatott elkeseredett küzdelmet, míg a kisebb csapatok próbálták jól-rosszul növelni ebben az esélyeiket, a maguk emberi módján, míg itt, a végső csata peremén már nem lehetett más tét, mint Jó és Rossz, Fény és Sötétség örök küzdelmének beteljesülése. Ezért ha magát a módot el is nagyolták, valahogy természetesnek tűnt, hogy az legyen a színfalak mögött, az mozgassa a szálakat, aki eddig mindig is tette, és bár sokszor unalmasnak, elcsépeltnek tűnt, hogy másról sem tud szólni egy Star Wars film, mint a Skywalker-dinasztiáról, ennek a háromszor három résznek arról kellett szólnia... és csak remélem, hogy most már végre hátrébb tudnak lépni ettől. Az sem lehetett igazán meglepő, hogy a nagy mítoszok nyomain elindulva kvázi varázstárgyakat kell gyűjtögetni, elvezetve a hősöket a régi események színterein keresztül a végső, nagy leszámoláshoz, és a maga bizarr módján már hiányozna, ha ehhez a kulcsot egy Star Warsban nem egy droidba rejtett titkos üzenet hordozná.

J.J. Abrams pedig tulajdonképpen nem tett mást, mint folytatta a mesét, úgy, ahogy eddig a legtöbbször, már a Régi Trilógiában is zajlott, aminek először megszerették a rajongói... még akkor is, ha egy pillanatra felvillant, hogy a Star Wars tud sokkal felnőttesebb, árnyaltabb és drámaibb is lenni, tud kikacsintani a poros ereklyék mögötti filozófiára, és nem csak megmentendő királylányokról meg szerencsét próbáló szegénylegényekről tud szólni. Ezért továbbra sem hiszek abban, hogy az egeres médiagömböc vezérei meg a producerek beharapott szájszéllel nézték, amit Johnson csinált, még ha tényleg feltűnő, hogy mindent visszahoznak, ami az előző két részben a "lomtárba" került, hol csak nosztalgiából vagy főhajtásként (mert persze itt van minden és mindenki, aki eddig egy kicsit is fontos volt a sorozatban), hol céltalanul (mint a Kylo által darabjaiból összehegesztett maszk, amit utána ugyanúgy eldob, mert nincs rá szüksége), hol a végletekig játszva az amnéziást (kínosan vicces volt, ahogy elhangzik az "Egy jedi kardja ennél nagyobb tiszteletet érdemel!" mondat annak a szájából, aki legutóbb még flegmán átdobta azt a válla fölött). Nagyon is szükségük volt nekik azokra a rajongókra is, akik már nem dobják hanyatt magukat egy visongó szőrgombóctól vagy egy plittyogó rozsdakupactól, de éppúgy nem hatja meg őket egy fénykard-párbaj vagy az űr végtelenjében cikázó ezernyi lézersugár sem...

De ezekből is persze mind van, és mindegyikből éppen annyi, hogy gördülékenyen, nagyobb agymunkával egy pillanatra sem megszakítva a rohanást a végére jussunk. Olyan, amilyennek lennie kell ilyen háttérrel, kicsit felemlegetve a Jedi visszatért (legalábbis visszafogottabban, mint ahogy az Ébredő erő idézte az Új reményt), de közben meg olyan gigantikus űrcsatával, hogy kb. olyan érzés, mint eddig az összes együtt, meg egy-két új lény, új helyszín belengetésével, hiszen mégiscsak egy végtelen univerzumról beszélünk, visszatérve azokhoz a sztereotípiákhoz, amik mindig is meghatározták a karaktereket. És hogy vannak-e hibái? Hogyne lennének, ahogy az eddigieknek is voltak! Akkora lyukak vannak a cselekményben, hogy átesik rajtuk a Halálcsillag! Csubakka tényleg csak azért kóválygott le a menekülésre előkészített hajóról, hogy "váratlanul" el tudják fogni? Tényleg! Kylo honnan a frászból szerzett Tie vadászt egy vihartól tomboló tenger közepén, hogy követni tudja Reyt? Valahonnan biztos szerzett! A Sötét oldalon dudvaként nőnek csak a pusztító csillagrombolók százával? Naná! Ezek elfogadása nélkül érdemes sem lett volna beülnöm... de azért azt ki kell emelnem, hogy kevés nagyobb baromság volt eddig a sorozat teljes történelmében, mint az Ellenállásnak segítő kém személye, akármennyire is próbálták azt megindokolni egyetlen mondattal.

Sokféle lehetett volna ez a lezárás, hiszen a kilenc rész, ha mást nem, arra jó volt, hogy megmutassa, mennyi minden, hányféle stílus elfér ebben a Lucas által teremtett világban. De ha az elejéből indulok ki, az első képsorokból, az első történetszálakból, akkor ezzel a befejezéssel is elégedett tudtam lenni. Mert a Star Wars alapja egy űrmese volt, és az ezzel megkapta a maga "boldogan éltek, amíg meg nem haltak"-ját.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Star Wars - Skywalker kora / Star Wars - The Rise of Skywalker

hol a végletekig játszva az amnéziást (kínosan vicces volt, ahogy elhangzik az "Egy jedi kardja ennél nagyobb tiszteletet érdemel!" mondat annak a szájából, aki legutóbb még flegmán átdobta azt a válla fölött).

Tényleg! Kylo honnan a frászból szerzett Tie vadászt egy vihartól tomboló tenger közepén, hogy követni tudja Reyt? Valahonnan biztos szerzett!

8,5/10
.

Az számomra nem amnézia hanem egy középső ujj...

Gondolom, a Halálcsillagról. Hogy hogy nem merült le az aksija, azt nem tudom, de egy képen volt ott TIE.



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Star Wars - Skywalker kora / Star Wars - The Rise of Skywalker

hol a végletekig játszva az amnéziást (kínosan vicces volt, ahogy elhangzik az "Egy jedi kardja ennél nagyobb tiszteletet érdemel!" mondat annak a szájából, aki legutóbb még flegmán átdobta azt a válla fölött).

8,5/10

Az számomra nem amnézia hanem egy középső ujj...  

De kinek és minek is mutattak volna vele középső ujjat ? Saját maguknak, hogy volt egyszer egy pillanat az életben, amikor nem csak visszaböfögni engedték azt, amit Lucas már egyszer előrágott nekik? Hogy egyszer valaki arról is mert szólni, hogy a flották, a lépegetők meg a fegyverek nem csak úgy "lesznek", hogy egy kietlen bolygón nem csak százával kinőnek a földből, mint a hónapos retek, hanem komoly üzletek báboznak vele háborúsdit, és hogy még ebben a világban sem az Erő az egyetlen forrása a hatalomnak? Annak, hogy nem Világos meg Sötét Erő van, hanem csak Erő, és az ember az, aki eldönti, hogy mire használja?

Tetszett a mese is a jóságos szakállas tanító bácsival meg a gigantikus héroszokkal is, akik lovasrohamot indítanak egy csillagrombolón, mert az hűha meg ebben nőttem fel. De én meg azt nem tudom elengedni, hogy a Star Wars tud annál árnyaltabb, színesebb, mélyebb, komolyabb, emberibb is lenni, és nem csak attól nő, hogy mutatnak még egy bolygót meg még mindenféle fura lényeket. Mert a filmek arról nem szóltak, de minden más igen, csak én abból kimaradtam...

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Star Wars - Skywalker kora / Star Wars - The Rise of Skywalker

Az számomra nem amnézia hanem egy középső ujj...  

De kinek és minek is mutattak volna vele középső ujjat   ? Saját maguknak, hogy volt egyszer egy pillanat az életben, amikor nem csak visszaböfögni engedték azt, amit Lucas már egyszer előrágott nekik? Hogy egyszer valaki arról is mert szólni, hogy a flották, a lépegetők meg a fegyverek nem csak úgy "lesznek", hogy egy kietlen bolygón nem csak százával kinőnek a földből, mint a hónapos retek, hanem komoly üzletek báboznak vele háborúsdit, és hogy még ebben a világban sem az Erő az egyetlen forrása a hatalomnak? Annak, hogy nem Világos meg Sötét Erő van, hanem csak Erő, és az ember az, aki eldönti, hogy mire használja?

Tetszett a mese is a jóságos szakállas tanító bácsival meg a gigantikus héroszokkal is, akik lovasrohamot indítanak egy csillagrombolón, mert az hűha meg ebben nőttem fel. De én meg azt nem tudom elengedni, hogy a Star Wars tud annál árnyaltabb, színesebb, mélyebb, komolyabb, emberibb is lenni, és nem csak attól nő, hogy mutatnak még egy bolygót meg még mindenféle fura lényeket. Mert a filmek arról nem szóltak, de minden más igen, csak én abból kimaradtam...

.

"De kinek és minek is mutattak volna vele középső ujjat   ? Saját maguknak...?"

Igen.

Az egész trilógián érzem, hogy a két rendezőnek teljesen más elképzelése volt az egészről - ahogy amúgy nekem is. Maga Hamill is mondta, hogy nagyon nehezen békélt meg a Johnson által írt szereppel, s a BD extráiban is szó esik arról, hogy milyen küzdelmes volt átvinni a rendező elképzelését a színésze(ke)n. Számomra tök egyértelmű, hogy Rian teljesen keresztülhúzta Abrams vizióját (eldobott kard, Luke szerepe, Snoke értelmetlen és röhejes kettévágása, Rey származása, stb...), szerintem Johnsonon kívül mindenki más hagyományosabb sztorit írt volna. Nekem az sem tetszik (legalábbis én így gondolom), hogy az öregeket szisztematikusan kiírták volna a történetből, de azzal lassan megbékéltem volna - de hogy nyilvánvaló terveket dobott a kukába, ezzel kvázi tönkretéve egy egész franchise-t, az fájt.

Én ebből a nézőpontból néztem a jelenetet, nekem ez tök egyértelműen azt jelentette, hogy b+ Rian, a kardeldobós jeleneted iszonyat gáz. Az már más kérdés, hogy ehhez hogy asszisztálhatott a Disney vonatkozó vezetése, de nem lepődnék meg, ha Rian titltólistára került volna ez után a stúdiónál.

Mindenestre már örök rejtély marad, mi lett volna a sztori, ha végig Abrams dirigál, ez a film egy jó kis kármentés - a maga idiotizmusával együtt is -, szerethető, látványos és legstarwarsosabb az újak közül.

"De én meg azt nem tudom elengedni, hogy a Star Wars tud annál árnyaltabb, színesebb, mélyebb, komolyabb, emberibb is lenni, és nem csak attól nő, hogy mutatnak még egy bolygót meg még mindenféle fura lényeket. Mert a filmek arról nem szóltak, de minden más igen, csak én abból kimaradtam..."

Ezt meg úgy látom, hogy Lucas az PT-vel pont ezt próbálta erősíteni, a Szenátussal,  korrupcióval, a háttéralkukkal (Bank Klán és a többi), az egész politikai vonallal. "Így száll hát sírba a szabadság... tapsvihar közepette..." - mondta Padmé.

De akkor meg az volt a baj, hogy túl sok benn a politika.


.

R2-D2 írta:

De akkor meg az volt a baj, hogy túl sok benn a politika.

Nekem biztos nem .

.

.
Tőrbe ejtve / Knives Out




Aki hozzám hasonlóan kedveli a klasszikus krimiket, az nagyon képes örülni az afféle ritka alkalmaknak, amikor egy-egy ilyen moziba is eljut. A producerek ritkán látnak benne fantáziát és bevételt, a sima feldolgozások, leginkább természetesen Agatha Christie regényeinek adaptációi pedig jól megvannak tévéfilmként is. A moziban ennél több kell, ott már azért manapság nem igazán lehet eladni egy filmet pipaszurkálókkal meg papírgyújtósokkal megtűzdelt nyomozásokkal, és nagy öröm, ha valaki mégis ezzel próbálkozik...

A híres detektívregény-írót, Harlan Thrombey-t a 85. születésnapjára szervezett családi vacsorát követő reggelen holtan találják a dolgozószobájában, mellette a halálát okozó véres késsel. A rendőrség természetesen első körben a rokonságot veszi górcső alá, a Thrombey-család hatalmas vidéki kúriájában ugyanis akkor este négy generáció zsúfolódott össze, a gyerekei és az unokái mellett még Harlan jócskán száz évesnél is idősebb anyja is a vacsora vendégei között volt, de amúgy is sokuk él a múzeumnak és régiségboltnak is beillő ház falai között. Harlan szívesen gondoskodott mindenkiről, a regényei sikeréből származó vagyon segítségével, és a többség el is várta ezt a gondoskodást... és most Harlan mégis halott. A rendőrség egyre inkább azt a teóriát építi fel, hogy az idős férfi öngyilkos lett, annak kellett lennie, mert a családtagok mindegyikének van alibije, ami még akkor is mentesíti őket a vádak alól, ha egyébként egyre többükről derül ki, hogy igencsak komoly okuk lett volna eltenni láb alól a családfőt. Váratlan helyről kapnak ekkor segítséget egy híres magánnyomozó személyében, akit egy titkos megbízó vett rá arra, hogy beleássa magát az ügy részleteibe, és aki új szemlélettel sok gyanús körülményre figyel fel, alapjaiban forgatva fel az addigi elméleteket.

A Tőrbe ejtve stábja le sem tagadhatná, hogy honnan, hogy kitől vette legfontosabb ihletforrásait, hiszen egyértelműen a Krimi Királynőjének történetei és karakterei köszönnek vissza itt-ott belőle, főleg ami ennek a családnak a konfliktusait illeti (olyannyira, hogy az olyan regényekből, mint az Egy marék rozs meg a Ferde ház a film felét össze tudnám rakni). Ezért is kap fontos szerepet, kvázi egy külön szakaszt a filmen belül a rokonok bemutatása, a motiváció ugyanis sokszor legalább olyan fontos és izgalmas tud lenni, mint a gyilkosság elkövetésének módszere maga. Aki a miértet is tudni akarja, nem csak a hogyant, annak erre is érdemes figyelnie, mert ebből rajzolódik ki például az, hogy Harlan ugyan szívesen adott mindenkinek, de ugyanakkor ez hatalmat is adott a kezében elkényelmesedett rokonai felett. De nem csak ez köszön vissza, hanem a klasszikus nyomok és körülmények is, így akad itt utalás a bezárt szobák titkára, vagy arra, hogy ugattak-e a kutyák, amikor nem kellett volna nekik. Látszik, hogy sokat és aprólékosan dolgozott ezen az író, hogy mennyire ismeri az alapanyagot, amire a saját ötleteit ráhúzni gondolta, és hogy úgy bánt ezekkel a talán unásig ismert, mégis alig várt kellékekkel, hogy közben újítani is tudott rajtuk, legalább annyit, hogy modernizálni tudja azokat.

Ez pedig furcsa módon leginkább a cselekmény bonyolódásának menetét változtatta meg, és ehhez is kellett a legnagyobb bátorság talán. Ha egy ilyen krimit a jelenkorba ültetnek, az magát a metódust általában nem érinti. Sherlock a sorozatban is ugyanúgy nyomozott, még ha GPS-t is használt, Waston meg blogot írt napló helyett, mint Sir Arthur Conan Doyle idejében. A fordítottjára, a múltban megidézett jelenre is voltak próbálkozások, de akkor eszünkbe juthat például a Gyilkosság az Orient Expresszen "modernizációja", és az Andrényi gróftól látott pörgőforgórúgás, és inkább próbálnánk felejteni... De a módszer általában kétféle: vagy a gyilkos személyének a kiderítése a fő iránya a sztorinak, vagy pedig (ennek tipikus példája a Columbo) az olvasó/néző ismeri azt az elejétől, és ilyenkor az adja a feszültséget, hogy a nyomozó hogyan fogja lebuktatni az egyébként a nyomok eltüntetésével gondosan próbálkozó, mindent átgondolni igyekvő tettest. A Tőrbe ejtve ezeknek egy érdekes keveréke, hiszen klasszikus "Ki tette?"-ként indul, hogy aztán a közepén egy éles fordulattal új irányt vegyen a sztori, és nemhogy azért kezdünk izgulni, hogy derüljön ki az igazság, hanem hogy ne derüljön ki, mert az paradox módon éppen azt keverné gyanúba, aki az egész ügyben talán a leginkább ártatlan. És ahogy utána még egyszer tekeredik a dolog, és újra jelentősége lesz minden apró részletnek, amit a néző akár maga is összeszedhetett, ha elég jól figyelt, visszatérve az eredeti nyomozós stílushoz, eljutva a végső, nagy leleplezés színpadias fináléjához... ügyes, határozottan ügyes.

De nem áll meg itt jelen és múlt összeolvadása, vagy a kísérletező kedv az ódon falak között... és azt kell mondanom, bármennyire is bírtam ezeket, néha a kevesebb több lett volna, mert ezek hívják fel a figyelmet a legjobban az egyébként remek film hiányosságaira. Hogy Harlan könyveinek filmjogai kapcsán nem is a mozik kerülnek elsődlegesen szóba, hanem a Netflix, vagy hogy az egyik szereplő pont Gyilkos sorokat néz, az egy-egy remek pillanat, majdhogynem fan-service. De amikor már a családtagok egyik legfontosabb konfrontációja egy Trump-nemTrump törésvonal mentén zajló politikai vita, akkor abból csak az maradt meg, hogy ott látszott igazán, egyes családtagok mennyire hiányoztak a történetből, mennyire nem volt jelentőségük, mint például Donna vagy Jacob (már az új Pókembernél sem tetszett, amikor ennyire szócsővé változott, akármi is a véleményem a "narancshajúról"). Szintén kettős, hogy sok karakter szinte egy az egyben ki lett másolva Christie könyveiből, míg mások érdekes kis csodabogarak, mint például a történet két lábon járó poligráfja, akinek a "képessége" éppúgy lesz humor, mint katarzis forrása is. És ha már humor... vígjátékként is hivatkoznak a filmre, de azért komédiának nem mondanám, inkább csak olyan jelenetek lettek szándékosan mókásak, mint a világ legbénább, mégis izgalmas autós üldözése. Amiben nem látszik a kompromisszum, és nem is igényli azt, azok a díszletek és a színészek, mert előbbiek szinte állandó felfedeznivalóval szolgáltak (Harlan rengeteg kacatot gyűjtött össze a házban, de ebben a helyzetben egyik sem tűnik öncélúnak, inkább olyan, mintha egy író maga körül tartaná az ihletőit), utóbbiak között pedig olyan sztárok láthatók, mint Daniel Craig, Toni Colette, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Christopher Plummer vagy Chris Evans (nekünk meg még ott volt Katherine "13 Reasons Why Hannah" Langford is).

Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.


8,5/10

Spoiler:

.

Niwrok írta:

.
Tőrbe ejtve / Knives Out


Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.


8,5/10

Spoiler:

.

Nem röpköd benne légy egy órán keresztül???

A spoilered nélkül is rábukkantam, s bár meg fogom nézni - elvégre jókat írtál róla - de lehet, nem fogok vele sietni. Most haragszom arra a faszira.

Köszi!

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Tőrbe ejtve / Knives Out

Klasszikus krimit ritkán látni moziban, főleg nem olyat, ami még ha az ismerős alapokra is épül, próbál és tud kísérletező lenni. Ezért az ilyet mindenképpen érdemes megbecsülni, de a Tőrbe ejtve ráadásul még penge kis film is volt... még ha lehetett volna még tovább élesíteni azt a kést.

8,5/10

Spoiler:

.

Nem röpköd benne légy egy órán keresztül???
A spoilered nélkül is rábukkantam, s bár meg fogom nézni - elvégre jókat írtál róla - de lehet, nem fogok vele sietni. Most haragszom arra a faszira.   Köszi!

.

Igen, ezt a haragot próbáltam kicsit megkerülni azzal, hogy először leírom, nekem mennyire bejött, aztán belekeverem a csipet szart a pörköltbe ... De az a helyzet, hogy biztos elfogult is voltam (mégiscsak egy detektívmoziról van szó), másrészt Johnson első filmjére emlékeztetett, a Brick-re, azt meg bírtam annak idején. Az volt ilyen érdekes stíluskeverék, modern kabátba bújtatva egy alapvetően elavult műfajt, és az tanúskodott ilyen alapos háttérismeretről, mint ez.

Nos, légy éppen nincs benne, de... Akit úgy írtam le, hogy "két lábon járó poligráf", arról azért jobb, ha tudsz   . Harlan ápolónőjének, Martának ugyanis az a "képessége", hogy felkavarodik a gyomra már attól is, ha gondol egy hazugságra, ha hazudik, akkor meg általában rögtön hánynia is kell. Ezt nem csak önmagában hátrány, hiszen neki is megvannak a maga titkai, hanem többen ki is használják ezt, mert mindenki tud róla a családban.
.

Niwrok írta:

Tőrbe ejtve / Knives Out


Igen, ezt a haragot próbáltam kicsit megkerülni azzal, hogy először leírom, nekem mennyire bejött, aztán belekeverem a csipet szart a pörköltbe ... De az a helyzet, hogy biztos elfogult is voltam (mégiscsak egy detektívmoziról van szó), másrészt Johnson első filmjére emlékeztetett, a Brick-re, azt meg bírtam annak idején. Az volt ilyen érdekes stíluskeverék, modern kabátba bújtatva egy alapvetően elavult műfajt, és az tanúskodott ilyen alapos háttérismeretről, mint ez.

Nos, légy éppen nincs benne, de... Akit úgy írtam le, hogy "két lábon járó poligráf", arról azért jobb, ha tudsz   . Harlan ápolónőjének, Martának ugyanis az a "képessége", hogy felkavarodik a gyomra már attól is, ha gondol egy hazugságra, ha hazudik, akkor meg általában rögtön hánynia is kell. Ezt nem csak önmagában hátrány, hiszen neki is megvannak a maga titkai, hanem többen ki is használják ezt, mert mindenki tud róla a családban.
.

Köszi az infót, ezek ismeretében nézem majd... ha kijön a tékába.

.
Mű szerző nélkül / Never Look Away / Werk ohne Autor




Bár már lassan az ideiekből kellene szemezgetni, a tavalyi Oscar-jelöltek, pontosabban a Legjobb idegen nyelvű filmek jelöltjei között is kimaradt még egy. Szerettem volna látni eddig is, de azért egy bő három órás filmnek ritkán áll csak úgy neki az ember, még akkor is, ha ilyen magas szintről kapja a dícsérő szavakat...

Még így is csak egy óra jut tíz évre, a Mű szerző nélkül ugyanis leginkább egy filmre vitt életregény, és valós elemeket is tartalmazva mutatja be Kurt Barnert életének harminc évét (valós annyiból, hogy itt-ott merít Gerhard Richter, a ma is élő német képzőművész múltjából és alkotásaiból). A történet még Kurt gyerekkorában indul, Drezdában, az 1930-as évek végén, mert már akkor is erősen foglalkoztatta a fiút a művészet, a rajzolás és a festészet, leginkább az unokatestvére, Elizabeth hatására, és jut el a II. világháborún, a náci és a szovjet ideológiai korlátokon, majd a nyugat-német újraértelmezett szabadságon át a 60-as évekig. De nem csak Kurt művészete írt le ilyen vargabetűket, hanem a családi élete is, a rokonai elvesztése a háború poklában, az ideológiai nyomásban töltött iskolaévek és a megtalált szerelem, végül a házassága nehézségei, amely történések sokszor vezettek vissza ugyanahhoz az emberhez.

Egy ilyen nagyívű történetnek óhatatlanul is a részei lesznek mindenféle mellékszálak, amik idővel elsikkadnak... itt azonban sokszor úgy érezni, hogy másokból sem áll a film. Nem érezni igazi vezérfonalat, még akkor sem, ha a film Kurt első ceruzás vázlataitól indul, és jut el az első saját kiállításáig. De nem érezni azt sem, hogy ez a forgatókönyv hiányosságai miatt lenne így, hogy még a Kurt életfonalával folyton összefonódó Seeband doki sztorija sem kapja meg a néző által talán elvárt lezárását (még akkor sem, ha ehhez kötődik a film egyik legnagyobb katarzisa), hanem éppen az tűnik írói/rendezői koncepciónak, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak zajlik az élet Kurt körül, amit hol ő alakít, hol csak sodródik vele, de igazán kevés a hangsúlyos pontja, hiszen maga az élet is általában ilyen, akkor is, ha egy festőről van szó. Kurté kötődik olyan nagyszabású, történelmi dolgokhoz, mint Drezda bombázása, vagy a nácik tevékenysége a "genetikai tisztaság" megőrzésével kapcsolatban, de nem fókuszál ezekre, csak megemlíti, ahogy részei lesznek Kurt életének, de nem a meghatározói.

Hasonlóan kezeli a film a művészetet és a művészetről alkotott véleményt is. Önálló téma is lehetne az a két előadás, amit a teremőr az elején és az egyik tanár középtájt elmond az ideológiailag elvárt művészetről a hitleri és a sztálini érában (ami részben arról is szól, hogy ennek a kettőnek mennyire hasonlóak a gyökerei, és hogy mennyire közös ellenségként tekintenek az alkotói szabadságra, az önkifejezésként használt művészetre), amit még ki lehetne egészíteni az újságíró pár mondatával a végén... de ezeket sem fejti ki sokkal bővebben a cselekmény. Megemlítésre kerül, hogy mi is a művészet szerepe az átlagember életében, hogy létezhet-e a művészet csupán önmagáért, ahogy az is, hogy van-e értelme milliókat fizetni egy festményért, amit első ránézésre egy gyerek is megfestene, de ezekről sem mond senki határozott véleményt. Mindegyik csak egy darabka lesz Kurt későbbi művészetében, miközben egy jó fél órás szakasz arra megy el a filmben, hogy Kurt, amikor már végre azt festhetne, amit igazán akar, akkor hirtelen nem is tudja, hogy mit is akar igazán, és keresi magát azon korlátok között, amik eddig irányították a művészetét, és amik miatt nem festhette meg a "valóságot", az "igazat". Ebben pedig az volt a leginkább meglepő, a legizgalmasabb kérdés, hogy amikor Kurt rátalál önmagára, és megfesti a saját valóságát, akkor hazudik róla csak igazán.

Így teljesül be a "mű" szerző nélkülisége a filmre is. A Mások életét is jegyző Florian Henckel von Donnersmarck maga is úgy tesz, mintha nem lenne mondanivalója, nem lenne saját története, amit ki akar fejezni, el akar mondani, saját stílusa, amiben ezt meg akarja mutatni. Pedig van, csak nem engedi, hogy a filmje mögött őt magát is jobban lássuk, ezért rétegez ennyi mindent egymásra, háborús filmtől romantikus tragikomédián át a művészetről szóló filozofálásig. Ami következetesen megmarad, az a minőség és a gondos odafigyelés a részletekre, legyen az a színészi játék, a filmzene, a fényképezés, amiktől még ez a szerteágazó, sokszínű mű is egységesnek tűnik, magától értetődőnek tűnően folyva végig a vásznon, megkapva a maga szépen lezárt keretét is.

Így lett kettős a film által hagyott érzés is: önmagában soknak tűnt a három óra (nem is egy ülésben néztem végig), talán ezért is pontoztam egy kicsit alá annak, amit gondolatiságban, művészetben képvisel, amennyire összetett... viszont nem tudnám egyik jelenetére sem azt mondani, hogy nem hiányozna, ha kivágnák a filmből.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Mű szerző nélkül / Never Look Away / Werk ohne Autor


Még így is csak egy óra jut tíz évre, a Mű szerző nélkül ugyanis leginkább egy filmre vitt életregény, és valós elemeket is tartalmazva mutatja be Kurt Barnert életének harminc évét (valós annyiból, hogy itt-ott merít Gerhard Richter, a ma is élő német képzőművész múltjából és alkotásaiból). A történet még Kurt gyerekkorában indul, Drezdában, az 1930-as évek végén, mert már akkor is erősen foglalkoztatta a fiút a művészet, a rajzolás és a festészet, leginkább az unokatestvére, Elizabeth hatására, és jut el a II. világháborún, a náci és a szovjet ideológiai korlátokon, majd a nyugat-német újraértelmezett szabadságon át a 60-as évekig. De nem csak Kurt művészete írt le ilyen vargabetűket, hanem a családi élete is, a rokonai elvesztése a háború poklában, az ideológiai nyomásban töltött iskolaévek és a megtalált szerelem, végül a házassága nehézségei, amely történések sokszor vezettek vissza ugyanahhoz az emberhez.

Így teljesül be a "mű" szerző nélkülisége a filmre is. A Mások életét is jegyző Florian Henckel von Donnersmarck maga is úgy tesz, mintha nem lenne mondanivalója, nem lenne saját története, amit ki akar fejezni, el akar mondani, saját stílusa, amiben ezt meg akarja mutatni. Pedig van, csak nem engedi, hogy a filmje mögött őt magát is jobban lássuk, ezért rétegez ennyi mindent egymásra, háborús filmtől romantikus tragikomédián át a művészetről szóló filozofálásig. Ami következetesen megmarad, az a minőség és a gondos odafigyelés a részletekre, legyen az a színészi játék, a filmzene, a fényképezés, amiktől még ez a szerteágazó, sokszínű mű is egységesnek tűnik, magától értetődőnek tűnően folyva végig a vásznon, megkapva a maga szépen lezárt keretét is.

Így lett kettős a film által hagyott érzés is: önmagában soknak tűnt a három óra (nem is egy ülésben néztem végig), talán ezért is pontoztam egy kicsit alá annak, amit gondolatiságban, művészetben képvisel, amennyire összetett... viszont nem tudnám egyik jelenetére sem azt mondani, hogy nem hiányozna, ha kivágnák a filmből.


8/10
.

Háát... én is szemeztem már ezzel a filmmel, de még nem volt időm utánanéni, mi is ez. Festő, három óra, kiaknázatlan felvetések... annyira nem sietek vele. Akkor majd egyszer jó lesz, ha három napom lesz rá.

Idézet :

A Mások életét is jegyző Florian Henckel von Donnersmarck ...

Na, most itt az alkalom, hogy pótolj egy régóta polcon várakozó filmet.



.

.
Az élet önmagammal / Living with Yourself S1



"Egyik sem fogja megváltoztatni azokat a dolgokat, amik miatt úgy érezheti -és nem ok nélkül-, hogy csak a levegőt pazarolja a világban!"


A negyvenes éveiben járó Miles igencsak hagyta szétcsúszni az életét. A feleségének, Kate-nek hónapok óta csak ígérgeti, hogy a gyermekvállalás érdekében elmegy egy klinikára, és a munkájában a reklámcégnél nagyjából ugyanennyi ideje nem láttak tőle egyetlen használható ötletet sem, és általában sem ad nagyon semmiben magára. Az egyik kollégája, látva Miles letargiáját, azt tanácsolja, hogy tegye azt, amit ő, és menjen el egy különleges kezelésre, még ha drágállja is, mert amióta végigcsinálta, azóta mintha kicserélték volna... És pontosan ez is történt... Miles elmegy a "spa"-ba, és minden gyanús körülmény ellenére befekszik a kezelésre, ami igazából egy kísérleti klónozási technika Koreából, ahol a DNS-ből előállítják a félelmektől, csalódásoktól és kudarcoktól mentes, és így sokkal életvidámabb, pozitívabb klónt, majd a kezelés végén Miles2 visszatér otthonába, szerető feleségéhez, tele energiával az új reklámprojektet illetően. Ez így akár működhetne is, ahogy működött már korábban is annyiszor, de persze nem lenne belőle sorozat, ha nem csúszna be egy aprócska gikszer, és az altatáshoz -és általában az eredeti példány kivégzéséhez- használt gáztól elkábult, de még élő Miles1 nem térne magához egy sekély sírban az erdő közepén.

Kicsit persze spoiler, de annyit alapvetően már a cím is elárult, hogy itt valami módon duplázódni fog egy ember élete, és hogy valami módon ezek egy fedél alá lesznek kényszerítve. Az első rész még nagyjából arról szól, hogy Miles1 mekkora lúzer, a második arról, hogy Miles2 mekkora profi, és csak utána jönnek azok az epizódok, amik arról szólnak, hogy ez a kettő hogyan viszonyul egymáshoz. Miles1nek leginkább persze az a problémája, hogy egyszerűen ki akarták dobni a szemétre a "spa" után, míg Miles2nek a klónok alapvető problémáival kell megküzdenie, vagyis hogy az élet, amire emlékszik, az nem a sajátja, és mert Miles1 él, így helye sincs benne, saját életet meg hogyan is élhetne. A klasszikus együttélés így pár részre korlátozódik, Miles1 ugyanis remek lehetőséget lát abban, hogy a kötelezettségeit rálőcsöli Miles2-re, amikben ő amúgy is sokkal jobb, este pedig újra helyet cserélnek, Miles2-t eldugva Kate szeme elől. Ezt a szakaszt leginkább Paul Rudd játéka határozza meg, remekül oldja meg mindkét szerepet, és én általában is bírni szoktam, ahogy komédiázik, még ha könnyen át is csúszik ripacsba.  

Nem mondom, hogy nem voltam el a sorozattal már az elején is, vagy hogy soknak éreztem volna nyolcszor a 20-25 perces részeket, de az biztos, hogy akkor ragadott magával igazán, amikor Kate hangsúlyosabb szerepet kezdett kapni az évad közepén. Amíg Miles1 és Miles2 egymás között játsszák a kis játszmáikat, addig az asszony szinte csak kellék, de rögtön megváltozik a szitu, amikor ő is tudomást szerez a klónról. Ez nem csak azért volt kellemes, mert az addigi, kicsit bohózatos, csetlős-botlós hangulat alábbhagyott (mondjuk az FBI-os részre még durván visszatért), hanem azért is, mert annak a helyét egy jópofa és mélyebb romantikus komédia vette át. Kate természetesen azért kerül képbe, hogy megismerve a két Milest milyen dilemmái lesznek, például melyiket választaná, már ha választaná bármelyiküket is, eljutva a kissé szirupos befejezésig, és ez simán tetszett. Ezen belül viszont van egy olyan jelenetsor (a "Va bene"-től az epizód végéig), ami olyan remekül van összerakva, mind szövegre, mind zenére, mind a benne megjelenő érzelmekre, hogy ha lehetne, szívesen jelölném valamilyen tévés díjra.

Az első részek abszurd bohózata szerencsére gyorsan megtalálta a drámát a félresikerült klónozás mögött, így összességében kellemes volt.


7,5/10
.