Niwrok írásai 2.0

.
Tehetség / The Gifted




A hajójavításból élő Frank évek óta egyedül neveli az unokahúgát, Mary-t, amióta a kislány anyja tragikus körülmények között meghalt. Ennyi év alatt egyértelművé vált Frank számára, hogy Mary kimagasló intelligenciával rendelkezik (ez egyébként a család szinte minden tagjára igaz), gondolkodása messze megelőzi a kortársaiét, a férfi mégis azt szeretné, hogy a kislány normál iskolába járjon, játsszon, barátkozzon, és egyszerűen gyerek lehessen... de már az első iskolai nap után kiderül, hogy Mary számára ez a helyzet végtelenül unalmas. Ekkor bukkan fel a nagymama, aki mindenképpen azt szeretné, ha Mary bentlakásos elit iskolába járna, kibontakoztatva a tehetségét, hogy később akár az anyja nyomdokaiba lépve egyszer megoldja a matematika Millenniumi problémáinak egyikét... erről viszont Frank hallani sem akar.

Nem számítottam sokra ettől a filmtől, aztán meg meglepő módon nagyon is tetszett. Egyfelől azért, mert Mary miatt volt egy kellemesen pozitív kisugárzása, aki annak ellenére sem egy magába forduló, önhitt kis zseni, hogy egyébként a maga cserfes módján nyilvánvalóvá is teszi, mennyire butának tart mindenkit maga körül. Külön tetszett az, hogy Frank eredendően azért ragaszkodik ahhoz, hogy Mary iskolába menjen (még ha ő is tudja, hogy ezzel le fognak "bukni"), hogy szociális képességeket, empátiát tanuljon... ehhez képest meg a kislány a második napon csillagos ötösre vizsgázik ebből is, még ha nem is mindenkinek tetszik, amit ennek keretében tesz. A másik ok az lehetett, hogy a nagyi és a Frank konfliktusa arról, hogy Mary-nek hogyan kéne felnőnie, mi neki a jobb, egy remek tárgyalótermi drámába torkollik, aminek meg olyan részei voltak, mint "Evelyn nagymama" nagymonológja, ami után kevés kétségem volt arról, mi mellé is kell állni ebben a kérdésben... még úgy is, hogy Frank sem volt makulátlan.

Mert maga ez a téma önmagában is érdekes volt nekem. Nem is csak azért, hogy most ki mire is akarja felhasználni Mary-t, és hogy hogyan akarja egy szülő, vagy éppen egy nagybácsi egy gyereken keresztül elérni azt, amit ő maga nem volt képes; kielégíteni rajta keresztül a vágyait, vagy éppen kijavítani azokat a hibákat, amiket a múltban elkövetett. Mert akadt ennél sokkal általánosabb gondolkodnivaló ebben a filmben, vagyis az, hogy a magas szintű versengés bármiben, és az ehhez vezető út mennyiben is szolgálja a gyerek érdekeit, legyen az sport vagy éppen összetett matematikai problémák megoldása, főleg arra hivatkozással, hogy "a gyerek ezt szereti csinálni". Mert olyan nevetséges vagy éppen ijesztő dolgokra is hallottam már ezt az önmentegető, elcsépelt mondatot használni, mint a kortársaik súlyának kétszeresére hizlalt öt éves birkózók, és ilyenkor a szülők akár a gyerek életét kockáztatva is ragaszkodnak ahhoz, hogy ilyen módon tűnjenek ki a tömegből, ilyen módon éljék ki a versengést. A matekba persze nem könnyű belehalni, de mindig érzékeny a határ, hogy az ún. "tehetség" kiaknázása milyen áldozatokkal jár. Kevés országos vagy világszinten is jelentős sikereket elérő embertől hallani, hogy kiegyensúlyozott élete volt, hogy a sport vagy a tanulás nem ment más, például a magánélet rovására, és bár a szülő örül a gyerek sikereinek, előre ennek csak kockázatai vannak, a hátrányai csak évek múlva jelentkeznek.

Ebben állt nálam ennek a drámának az igazi "tehetsége", hiszen nem is Mary a központi szereplő (valahol a közepe táján tűnt fel, hogy őt még meg sem kérdezte senki, hogy kinél szeretne élni), hanem Frank. Hozzá kapcsolódóan és róla derülnek ki fokozatosan azok a dolgok, amik miatt ezt az életet választotta Mary-vel, ő az, akinek a személyisége legtöbbet változik az események hatására, és mint a végén kiderül, az ütőkártya is nála van az egész gyermekelhelyezéshez, de a legérdekesebb kérdés mégis az lett, hogy miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy a kislány tehetsége el legyen nyomva. Mary-nek is megvannak a maga érdekes felismerései, például hogy jó pár embernek nem önmaga miatt fontos, hanem azért, amit a matematikáról már ilyen fiatalon összeszedett, de gyerekként sokszor az a sorsa, hogy csak sodródjon, és próbálja feldolgozni, ahogy a felnőttek rángatják ide-oda. A technokrata nagyi sok meglepetéssel nem szolgál (Lindsay Duncannek a per alatt nyújtott alakítását leszámítva), a többiek pedig inkább kísérőnek, narrációnak vannak benne, a halovány romantikus szál a tanítónénivel éppúgy, mint a jóságos tanácsadó szerepébe lassan beleszürkülő Octavia Spencer is.

Ritka az olyan film, ahol a tragédia és a komédia ennyire egymásra találnak, ami egyfelől a rideg logikára épül, de nem fukarkodik a drámai fordulatokkal, és az olyan jelenetekkel sem, amiket egyszerűen csak jó érzés nézni (első helyen ide véve a szülőszobást). Azt hiszem, ehhez tényleg tehetség kell...


8,5/10
.

.
Közös titkunk / Fireflies in the Garden




"Hogy van egy fiad, az nem ugyanaz, mint apának lenni."


Bár ez a film már vagy tíz éves, és akkoriban láttam is, ugyanakkor ez volt az, ami talán a legtovább maradt az "újranézendő" polcomon. Hiába volt bármilyen régen is, amikor megnéztem, amikor a családi drámák sorra kerültek, általában ez volt az első, ami viszonyítási pontként eszembe jutott...

A Taylor-család össznépi ünneplésre készül, egy diplomaosztóra, ami még a távolabb élő rokonokat is képes egy fedél alá hozni. Ez azért számít nagy szónak, mert a Charles, a családfő szigorú elvei, szabályai és gyereknevelési szokásai igencsak nyomot hagytak mindazokban, akik kapcsolatba kerültek vele, értve ez alatt különösen a feleségét, Lisát, és a fiát, Michaelt. Hiába teltek el hosszú évek, ami alatt az apja nyomdokán Michaelből elismert író vált, mivel ezt a ponyvairodalmon belül tette, Charles szemében nincs túl sok becsülete, még úgy sem, hogy Michael új kézirata állítólag szakít ezzel a körrel, és egy komoly dráma lesz. Mielőtt azonban összeülhetne a család, egy baleset következtében tragédia történik, és mielőtt jobban felocsúdhatnának, már Lisa elvesztését kénytelenek feldolgozni a tanácstalan rokonok. Az asszony volt ugyanis az, aki az ütközőzóna szerepét látta el a családon belül, aki el tudta simítani a nézeteltéréseket, vagy aki egyáltalán kezelni tudta Charlest, és a hiányában a családtagok arra kényszerülnek, amit nem is nagyon tanulhattak meg, hiszen "tiltott" dolognak számított: hogy beszéljenek egymással.

A Közös titkunk leginkább azzal próbált kiemelkedni a többi családi dráma közül, hogy amíg azok általában a dinamikus veszekedéseken, a sérelmeket feltáró vitákon keresztül térképezik fel a családi viszonyokat és személyiségeket, ebben a filmben a nehezebb utat választották, és a hallgatás lesz ennek az eszköze. Nem mondhatnám, hogy ez egy jó döntésnek bizonyult, hogy az első- (és egyénként eddig "egyetlen-") filmes Dennis Lee-nek ehhez a csavarhoz megvolt tehetsége és a technikája. Mégis, a botladozó cselekményvezetés, a nem egyértelműen kifejtett családi kapcsolatok (Jane-ről azért elég sokáig nem derül ki, hogyan kerül a képbe, azt meg végig csak sejteni lehet, hogy miért), és a többször is furcsán ható drámai jelenetek ellenére is érdemesnek találtam foglalkozni másodszor is a filmben lehetőségként ott levő gondolatokkal, érzelmekkel. Volt Lee-nek egy remek ötlete, de nem igazán tudta azt át is adni a néző felé. Furcsa mód ugyanis ebben a helyzetben, a tragédia árnyékában azzal lesz teljes a kör, ha a néző figyelembe veszi a meg nem történt eseményeket, amik akár meg is történhettek volna, és ott vannak a szereplők gondolatai között. Végig ott van ugyanis a levegőben, hogy ez a találkozó teljesen máshogy alakult volna, ha Lisa még élne, és az, hogy már nem, éppen attól a "kiordítástól" fosztotta meg például Michaelt az új könyve kapcsán, ami az anyja jelenlétében megtörtént volna. A film alapvető konfliktusát ők, Charles és Michael jelentik, a visszaemlékezések is leginkább rájuk koncentrálnak, kiemelve több hullámvölgyet a fiú tinédzser éveiből, amik alatt szinte börtönszerűen zárták be az apja szabályai, és amiből minden lehetőséget megragadott a szabadulásra. Mellettük jelentős még a baleset körülményeire tekintettel a többekben felébredő bűntudat, vagy az olyan hangsúlytalannak ható, mégis a vázlat alapján is érdekes karakterek, mint Jane, de könnyű mellettük elszalasztani a sokszor beszédes, kulcsfontosságú apróságokat. Bár nem egy helyen olvastam méltatást a film drámai helyzeteit illetően, ezek jellemzően arra futottak ki, hogy nagyon jók a "kirakósok", de nem áll össze belőlük egy teljes kép.

Itt nincs nagy asztal összegyűlő család, akik egymásra ordítják régi sérelmeiket, titkaikat, ellenben olyan apróságok szolgálják a cselekmény, a dráma jobb megértését, mint a Taylor-ház szabályzata, amit még a képet kimerevítve is nehéz elolvasni. Ott van Michael órájában, és hogy az milyen szerepet tölt be az életében Lisa halála óta. Ott van a mély dráma az olyan összenézésekben, mint amik Michael és Jane között történnek, azért is, mert a fiú számára a fiatalos, gyakorlatilag korabeli nagynéni volt annak idején az első ember, akire "nőként" tekintett, még ha a rokonság miatt nem is volt köztük semmi... de volt ahelyett valami, amivel a fiú addig szintén nem nagyon találkozott: egy kapcsolat, ami a hatalmi szó helyett a bizalomról és a nyíltságról szólt. Ott van a kissé morbid véget érő halotti torban, amit könnyű arra kifuttatni, hogy milyen ízléstelen, hogy Michael mennyire közömbös és illetlen az anyja halálát illetően, de sok mindent elmond a Taylorokról az, hogy náluk még ebből sem lesz botrány. Ott van Christopher magányában. Ott van az egész diszfunkcionális család hangulatában, akik nem is feltétlenül azért nem beszélnek egymással a gondjaikról, mert nem érdeklődnének egymás iránt, vagy mert azok súlyossága miatt titkolóznának, hanem mert nem szokták meg, mert gyakorlatilag meg sem tanulták, azt hogyan kell. Ilyen helyzetben pedig abszolút igaz, hogy nincs minden szál teljes mértékben kibontva, akár Michael hugára, akár Jane férjére gondolva, de a Lisa holmijából előkerülő borítékkal és a kézirat tartalmával együtt bőven képesek súlyt adni a film lezárásának, a finálénak, és amilyen változások Charlesban és a családban végbemennek.

Vannak filmek, amik nem azért foglalnak el különleges helyet az ember polcán, mert annyira kimagasló lenne a megvalósítás, hanem mert egy, a polcnál sokkal fontosabb helyen találta meg a helyét: a néző szívében. A Taylor-család drámája részemről több olyan mondattal is szolgált, amit az alaphelyzettől való távolság ellenére is be tudtam illeszteni a saját életembe... és szolgált olyan tanulságokkal, amik akár útravalóul is szolgálhatnának...


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Közös titkunk / Fireflies in the Garden



Bár ez a film már vagy tíz éves, és akkoriban láttam is, ugyanakkor ez volt az, ami talán a legtovább maradt az "újranézendő" polcomon. Hiába volt bármilyen régen is, amikor megnéztem, amikor a családi drámák sorra kerültek, általában ez volt az első, ami viszonyítási pontként eszembe jutott...


Vannak filmek, amik nem azért foglalnak el különleges helyet az ember polcán, mert annyira kimagasló lenne a megvalósítás, hanem mert egy, a polcnál sokkal fontosabb helyen találta meg a helyét: a néző szívében. A Taylor-család drámája részemről több olyan mondattal is szolgált, amit az alaphelyzettől való távolság ellenére is be tudtam illeszteni a saját életembe... és szolgált olyan tanulságokkal, amik akár útravalóul is szolgálhatnának...


7,5/10
.

Ahogy írtál róla, nekem kapásból az Augusztus Oklahomában jutott eszembe - a nélkül hogy kattintottam volna... Ami ugyan jó ajánlólevél, de nem tudtam eldönteni, ez nekem most kell-e. Mindenesetre a téma és a színészek miatt érdekel.

De ez is milyen már, ha nem írsz róla, ezzel a borítóval magamtól sose repültem volna rá.

"A Taylor-család drámája részemről több olyan mondattal is szolgált, amit az alaphelyzettől való távolság ellenére is be tudtam illeszteni a saját életembe... és szolgált olyan tanulságokkal, amik akár útravalóul is szolgálhatnának..."


Kíváncsivá tettél. Majd ha megnézem, tippelhetek?


.

.



* * * * TOP 10 * * * *

1. Kojot (2017)
Ahogy közeledett az év vége, egyre kevésbé volt kérdés, hogy ennek a filmnek nem lehet kihívója nálam. Amikor láttam, akkor még "csak" nagyon tetszett, azóta viszont azt kell mondanom, annyiszor pörgött át a fejemben, annyira megérintett, és annyira megfogott a benne megtestesülő munka, elszántság és düh, hogy nem egyszerűen rajongója, hanem megszállottja lettem Kostyál Márk "easternjének". Nem csak az akciójelenetek miatt, amiktől többször is összerezzentem, nem csak a politikai szálak miatt, amik súlyos problémákat szemléltetnek a (mai) közállapotokat illetően, vagy mert családi drámaként mennyire működött (mindössze egy olyan jelenettel, amit szükségtelennek tartok). Hanem mert mindezeken túl Bicsérdy Misinek (Mészáros Andrást remélem minimum azért a "Kutyájával beszéljen így!"-ért sok castingos beírta a noteszába) az örökségéért és az örökségével való küzdelme számomra olyan, szinte filozófiai mélységű személyes drámát adott, amilyennel én vásznon tízévente ha egyszer találkozom.

2. Valerian és az ezer bolygó városa - /Valerian and the City of a Thousand Planets/ (2017)
Még ha a Valerian története nem is nyújtott sokkal többet, mint egy űrbéli MIB-et a két űrügynökkel, egy rutinmelótól a világmentésig fajuló munkájuk krónikáját és sok fura űrlényt, Luc Besson az alapul szolgáló képregény világát olyan varázslatos gazdagsággal vitte vászonra, hogy alig győztem kapkodni a fejem. Nem csak a látvány ebben a lényeg -bár szerintem az Avatar óta nem láttunk ilyen kidolgozottságot-, hanem az azt kísérő kreativitás, a hagyma rétegeiként felépülő, többszáz faj otthonául szolgáló űrállomással, az "univerzális" piaccal és leginkább a "pecásokkal". Igazi kis bűvészdoboz volt ez a film, ami még a hibáival együtt is ennyire elkápráztatott.

3. Szólít a szörny - /A Monster Calls/ (2016)
Talán már sima drámaként is felkerült volna a listámra ez a film, amiben a tizenéves Conor próbálja feldolgozni az édesanyja súlyos betegségét és közelgő, elkerülhetetlennek látszó halálát, és azt, hogy ennek következtében a nem különösebben kedvelt nagymamájához kell költöznie... de talán nem ilyen előkelő helyre. Mert igaz, annyira erős és sokszinű, néha ambivalens érzés kavarog ebben a kisfiúban, és ennek a bemutatása is olyan jól sikerült, hogy a beleéléshez még az sem kellene feltétlenül, hogy mindez a történet szerint egy emberi alakot felvevő, óriás fában testet is öltsön. Az igazi telitalálatot viszont az a két, hihetetlenül mély történet jelenti, rajzos formában meseként előadva, amiket a szörny Conornak elmond, és amik olyan izgalmas kérdésekről szólnak, hogy például az emberi viselkedésnek, tetteknek vannak-e eredendően jó vagy rossz, a körülményektől független vetületei, értelmezései.

4. A tehetség - /Gifted/ (2017)
Lehet, baráti figyelemfelhívás nélkül kimaradt volna, mert a plakát inkább volt "cuki", mint érdekes, de azzal egy nagyon jó dráma maradt volna le a listámról. Ahogy ugyanis a matematikus csodagyerek Mary jövőjén és tanulmányain összekülönbözik az őt nevelő nagybácsi és a szakmai megbecsülésre áhítozó, sznob nagymama, az többszörösen is remek jeleneteket eredményezett. A múltból felsejlő tragédia, Mary személyisége, a perré fajuló konfliktus és a fokozatosan csepegtetett információk segítettek végig kitölteni fordulatokkal a filmet, a nagybácsi dilemmái, és az, ahogy néha tökéletesen ráérzett, ebben a bizonytalan helyzetben mire van igazán szüksége a kislánynak, azok pedig az érzelmi oldalát töltötték fel a filmnek. Az ilyen egyensúlyhoz pedig tényleg kell a tehetség...

5. Wind River - Gyilkos nyomon - /Wind River/ (2017)
Ez a film szó szerint olyan kemény, mint a fagyott kutya lába! Amilyen környezetben és amilyen emberekkel a középpontban játszódik ez a nyomozós dráma, amiben egy FBI-ügynök és egy helyi vadász próbál egy fiatal lány megerőszakolójának és gyilkosának a nyomára bukkanni, az minden elismerést megérdemel. Nincs egyetlen felszínes szereplő a filmben, mindenkinek legalább egy tragédia, egy életre meghatározó konfliktus akad a a múltjában, miközben a helyek hideg szépsége és a hatalmas, olykor áthidalhatatlan távolságok olyan problémáknak adnak táptalajt, amik az ilyen elzárt vidékekre oly sokszor jellemzőek... és akkor még erre épül rá a nyomozás, és annak az olyan meglepetései, mint a halottkém nyilatkozata. Taylor Sheridan íróként még a karrierje elején jár, de biztosan nem véletlen, hogy egyre többször, egyre több listán találkozom a nevével... némelyiken többször is.

6. Logan Lucky - A tuti balhé - /Logan Lucky/ (2017)
Steven Soderbergh új filmje ugyan első látásra nem ígért többet egy sokadik heist-mozinál, de ahogy a két suttyó testvér próbálja kifosztani egyikük volt munkahelyét, azt annyi remek karakterrel, geggel, poénnal és trükkel sikerült megtölteni, hogy simán ez lett nálam 2017 legszórakoztatóbb filmje. Még párat is nehéz lenne kiemelni a legjobb ötletekből, nemhogy felsorolni az összeset, mert mi maradjon ki: a börtönben csücsülő széftörő elrejtett zsákmányának története, a sajátos erkölcsi kódex szerint élő testvérei, a szökési kísérlet példátlansága, a kiérkező tűzoltók arca vagy George R. R. Martin legtökéletesebb porrá égetése, aminek a mélyen tisztelt író úr minden csepp fikáját maximálisan megérdemelte? És akkor még nem említettem a popkult kikacsintásokat, amikből szintén akad jó pár.

7. Borg-McEnroe - /Borg-McEnroe/ (2017)
Bár a film érezhetően elsődlegesen a skandináv piacra készült, és az volt az elsődleges célja, hogy emléket állítson a 80-as évek elejének teniszcsillagának, Björn Borgnak, hangulatában, karaktereiben és szerkezetében egész jól hozta nekem a pár évvel ezelőtti Hajsza a győzelemértet... A költségvetésből és a stábból eredő különbségekkel korrigálva a Borg-McEnroe annyival lett nálam gyengébb, hogy a Forma-1 mégiscsak közelebb áll hozzám, mint a tenisz. Ez szerencsére nem befolyásolta sem a két rivális jellemábrázolásának mélységét, hogy miért lettek ők olyanok a pályán, amilyenek, sem a színészek játékát, sem a bemutatott wimbledoni döntő izgalmát. De a legszebb talán a McEnroe és LaBeouf közötti párhuzam volt, a meglehetősen renitens, balhés, a filmnézők sokasága által megvetett Shia ugyanis itt simán élete alakítását hozza a renitens, balhés, a teniszrajongók sokasága által megvetett McEnroe-ként.

8. Pókember - Hazatérés - /Spider-Man: Homecoming/ (2017)
Az MCU indulása óta szinte mindig volt egy-egy darab a Marvel filmjei közül, ami felkerült a listámra (általában a Kapitány történetei vagy valamelyik Bosszúállók), de az utóbbi két-három évben a sorozat rettenetesen kifulladt, erre pedig olyan pótszert (az egyre idétlenebb humort) sikerült találni, amire nem vagyok vevő. Az új Pókembernél viszont eltalálták az összes összetevőt: nem csak egy általam régóta nagyra tartott, fiatal színészt (Tom Holland) kasztigoltak a szerepre, de egyben a Bosszúállókhoz való csatlakozással sikerült egy csomó új lehetőséget és konflitust is megteremteniük, és ha ez nem lenne elég, a fenntartásokkal kezelt Keselyű Michael Keaton megformálásában az egyik legjobb, legösszetettebb ellenfél lett a sorozatból. A még tovább fiatalított, lelkesedésben, de éppúgy tinédzser kétségekben is bővelkedő Peter Parker miatt ugyan a kelleténél több a középiskolás jelenet, és az akciók is nem egyszer csak önmagukért vannak, de talán a Pókember stábja az első, amelyik az esedékes generációváltást követően is fenn tudja talán tartani az érdeklődésem az MCU iránt.

9. Coco - /Coco/ (2017)
A holtak világáról és a Halottak napjának latin-amerikai hagyományairól nem ez az első film, amit látok, de ez semmit nem von le abból, hogy mennyire különlegesnek is tartom az elhunytakra emlékezésnek ezt az újabb formába öntését. Ennél már csak a főszereplő Miguel és a családjának lassan kibontakozó drámája volt érdekesebb, ahol az egyik oldalon a hagyományokra és a gyakorlatiasságra hivatkozással a zene és a tánc elutasítása áll -persze csupán szeretetből, gondoskodásból-, a másikon pedig egy fiúcska, aki a zenén keresztül tudja leginkább kifejezni magát. Sokan a felnőtté válás mérföldkövének tekintik, ha az ember nem néz többet meséket, rajzfilmeket, mert azokból ki "kell" nőni, de mindig is úgy gondoltam, jó történetet, drámai szereplőket, tanulságokat a kifejezésmódtól függetlenül lehet találni. Ezért is szokott lenni a listámon animáció is... és ha ez egy kicsit rosszabb év, akkor kettő is lett volna Paddington újabb kalandja miatt.

10. A számolás joga - /Hidden Figures/ (2016)
A tavalyról fennmaradó Oscar-jelöltek közül nálam ez a film viszi a prímet ebben a körben, mivel az amúgy kiváló modern western, a Préri urai a szabályok szerint nem került be a listázhatók közé. De legalább ilyen szívesen emlékszem meg a Top10 keretében az utóbbi évek ebben a témában egyik legszórakoztatóbb filmjéről, mely a feketék szegregációját mutatja be az 50-es évek NASA-jánál, három ott dolgozó nő figuráján keresztül. Bármilyen paradox vagy abszurd is ez, igen, ezt a nehéz témát, a sok megalázottság, kirekesztés és keserűséget, hogy egy egyszerű pisilésért is húsz percet kell szaladni a gyáron belül, azt is be lehetett mutatni úgy, hogy azért a könnyedebb perceknek, az élet egyszerű boldogságának sem kellett teljesen búcsút mondani. Az pedig, hogy ezen keresztül kicsit az űrkutatás, az első sikeres amerikai űrutazás hátterébe is bele lehet tekinteni, csak tovább emelte a film értékét.



* * * * OTHER TOP 5 * * * *

A. Teljesen idegenek / Perfetti sconosciuti (2016)
A szabályok miatt 2016-os filmnek számított (dec. 29-én volt a magyarországi bemutató), de csak idén sikerült látnom ezt a kiváló olasz drámát, amiben egy baráti vacsora fajul senki által nem kívánt kitárulkozássá. A barátok ugyanis, igazolandó, hogy mennyire tudnak egymásról mindent, mennyire bíznak egymásban, mennyire elfogadók egymással, azt a játékot találják ki, hogy bármit kapnak a mobiljukra, hívást és üzenetet, azt megosztják a többiekkel... de az így derülő titkoknál, kétségeknél és érzéseknél már csak az a kellemetlenebb, hogy a többiek hogyan kezeljék ezeket. Az persze kicsit erőltetett, hogy egy ilyen trükkel ennyi minden előkerül egyetlen éjszakán, de az érintett témákkal azért a nézőnek is hagynak gondolkodnivalót, és egy csavarosan szimbolikus ötlettel sikerült mindezt nagyon szépen keretbe is foglalni.  

B. A préri urai / Hell or High Water (2016)
Nem véletlenül említettem feljebb, éppen az ilyenek miatt alakult ki ez a szokásom az "egyebekről", mert jó filmeket nem csak akkor lehet látni, amikor "kell"   . Mert ugyan ez elsőre csak egy újabb bankrablós sztori a középnyugaton, de talán ez még a Logan Luckynál is jobban tele van remek drámákkal és pár mondatból is bravúrosan felvázolt karakterekkel (szó szerint a legutolsó pincérnőről is lehetne egy oldalt írni), de annak könnyedsége helyett itt mindezt a leszakadás és a tehetetlenség kíséri. Eközben megidézi a Vadnyugat romantikáját, és keserűen mutatja be, hogy azon a vidéken mennyire nem változott nagyon semmi (egy "cowboy" mondja, hogy ugyanezt ugyanígy csinálta volna 150 éve is), sem szerepekben, sem az emberekben, sem a környezetben, sem hangulatban. Érdekes megemlíteni, hogy a Wind Riverhez hasonlóan ennek a forgatókönyvét is Taylor Sheridan írta.

C. A hazafiak napja / Patriots Day (2016)
A film a 2013 bostoni maratonon történt, kettős robbantásos terrortámadást és a robbantók utáni hajszát mutatja be egy fiktív, de valós szereplőkből megalkotott rendőr szemén keresztül... mondhatom, hogy abszolút testközelből. Az eseményeket ugyan lehet valamennyire ismerni a híradókból, de az esetleges száraz tényeket Peter Berg remekül töltötte meg érzelmekkel, akcióval és pörgéssel, hogy a futóversenyt övező események, a robbanásokat követő pánik, és a többnapos, a következő merénylet megakadályozását célzó, lövöldözésekkel tarkított üldözés mind személyes élménnyé váljon a néző számára.

D. Summer Camp (2015)
Horrorban a lehető legelcsépeltebb ötletet talán a táborozó fiatalokra az éjszaka leple alatt rátörő rémségek jelentik. Az amúgy kiváló filmeket (pl.: Amíg alszol), maga mögött tudó, olasz/spanyol Alberto Marini viszont ismeri annyira a műfajt, hogy annak unásig ismert kellékeit az ellen fordítsa, aki erre a legkevésbé számít... vagyis a néző ellen. A filmben zajló események mellett így az is izgalmas és szórakoztató volt (bevallom, jobban, mint a film maga), ahogy Marini nézőnek állított csapdáit (amikor azt hiszed, tudod mi fog történni, aztán meg mégsem...) kellett felismerni és elkerülni, például hogy milyen szabályok szerint is fertőz a szereplők között pusztító kórság.

E. 6 Days (2017)
Ez a film is egy terrortámadást, Irán londoni nagykövetségének elfoglalását, és ahogy a címből látszik, az azt követő hat napot mutatja be a film, mégis teljesen másfajta hangulata van, mint annak... vagy mint akár várható lenne. Akciófilm helyett sokkal inkább lélektani dráma, hogy a váratlan eseményre hogyan reagálnak az egyetemista korú terroristák, a média, a politikusok, a túsztárgyaló, a kommandósok, hogyan zajlik a "húzd meg-ereszd meg". Mindez azért alakul így, mert 1980-ban ez még megtörténhetett így.


* * * * BOTTOM 5 * * * *

negatív végtelen. Transformers - Az utolsó lovag - /Transformers: The Last Knight/ (2017)
Hogyan is adhatnék bármilyen magasabb pontszámot egy olyan filmre, amiről azt gondolom, hogy nem csak a hiánya, de éppen az ellenkezője, a tagadása mindannak, amiért én szeretni tudok egy filmet?! A gangsztáskodó, kretén robotoknál már csak a forgatókönyvírók versenyeztek jobban, de utóbbiak azon, hogy ki tud az éppen legutóbb kitalált baromságnál is nagyobb hülyeséget beleírni a következő jelenetbe. Én pedig az első órát elérve egyszerűen telítődtem ebből, és ebben még a kifogások sem érdekelnek, mert meggyőződésem, a saját reakcióim alapján azt tapasztaltam, hogy nem, Bay sem csak ilyet tud, nem, egy akciófilmnek nem csak ennyi története, felépített cselekménye kell legyen, és nem, még soha nem közelítette meg a többi Transformers, bármelyik Fast&Furious, de még talán a XXX 3. sem ezt a mélységet.

-4. Szabadulószoba - /Escape Room/ (2017)
Hiába szeretem a Fűrészek óta a feladványokkal dúsított horrorokat-thrillereket, gyakorlatilag az összes másolat halálosan gyenge próbálkozás volt. Erre sem ültem volna be, ha az előzetese alapból nem csigáz fel, de már akkor tudtam, hogy tévedtem, amikor tíz perc után még mindig csak a főcím ment, vagyis egy furgon kóválygását kellett nézni a kihalt éjszakai városban. Az érdemi rész a filmben kb. húsz perc, de azon belül is olyan bődületesen hülye módon jönnek rá a gyilkos szobába bezárt agyhalottak, hogy melyik ajtó hogyan nyílik, hogy a legtöbbnek a megoldását csak gyorsan elhadarták, nehogy feltűnjön a nézőnek, hogy semmi értelme az egésznek. Ugyanez igaz a film többi részére is, főleg a sokkolóan hülye befejezésére.

-3. A tökéletes gyilkos (2017)
A sok kellemes próbálkozás mellett a magyar filmgyártás is belefut olyan műfajokba, amiknél a tudásból csak szolgai másolásra futja, és arra is nagyon rosszul. Ez a kriminek induló, aztán erotikus thrillerbe fordulni akaró filmet pedig emiatt magukkal ragadták a teljesen idióta meg a sablonszereplők, a feltűnési viszketegségben szenvedő, de amúgy dögunalmas jelenetek, amiktől minden nyom, minden fordulat érdektelenségbe, a hangulat pedig közönybe fordult. Így a film egyetlen alig burkolt célja az lett, hogy lehessen egy radiátorhoz, az ágyhoz és egyéb lakberendezési tárgyakhoz bilincselt, fehérneműs csajt mutogatni hosszú percekig. Ha nem említem meg, szerintem azt sem tudnátok, hogy létezik ilyen film, annyira nem nézte senki moziban... szerintem nem is fog hiányozni senkinek.

-2. Utazók - /Passengers/ (2016)
Szinte sajnálom, hogy láttam rosszabbakat is, és emiatt nem ez lett az utolsó helyezett, annyira rühelltem ezt a giccsben, értelmetlen jópofizásban, következetlenségben és nyálas klisékben tobzódó, kifacsart űr-robinzonádot, amiben a felsoroltakon túl mégis a pofátlan mennyiségű lopás háborított fel igazán. A pár kellemes ötlet, a film egyetlen drámai, de túl gyorsan elsikkadó kérdése és a látvány jobb elemeivel együtt is messze kibillent nálam a mérleg a negatív irányba ettől, hogy itt a Ragyogástól a Titanicon át a Gravitációig szinte minden képkockát, helyszínt és sztorielemet láttam már valahol... és úgy, hogy a legtöbbnek értelme sincs, csak piócaként rá akarnak csimpaszkodni arra a nosztalgiára, amit a néző esetleg a Ragyogástól a Titanicon át a Gravitációig érez. Mintha csak önmagában az utalásokkal akarna túlélni a film, meg azzal, hogy látszatra a szerelem mindent legyőző erejéről meg az emberi esendőségről szól, így nem is lehet rossznak érezni. De, lehet, de még mennyire!

-1. A kör - /The Circle/ (2017)
Tavaly "sajnos" kimaradt ez a kategória a díjazottak közül, de 2017-ben már nem sikerült "Lopott idő"-díjas film nélkül maradnom. A közösségi média és annak egyre nyilvánvalóbb elburjánzása az emberek magánéletén ugyanis nagyon is aktuális téma, márpedig a talán sci-finek tűnő, de mégis emberi probléma felvetése az egyik követelménye ennek a különdíjnak... meg az is, hogy a megvalósítása kiábrándítóan sekélyes és logikátlan legyen. A forgatókönyv ugyanis nagyon meg akarta volna mondani a tutit az "arckönyv"-ről egy feltörekvő fejlesztő ötletein keresztül -aki akkor jön rá, hogy szörnyet teremtett, amikor már az ő magánéletét csócsálja szét a programja-, de döbbenetes, ehhez mennyire nem vették a fáradságot, hogy a szereplők akár minimálisan életszerűek legyenek. Masszív dögunalom az egész, a témából pedig ezerszer jobb feldolgozások is akadnak (pl.: Black Mirror S03E01).

.

Niwrok írta:

.

* * * * TOP 10 * * * *

Néhány minimális meglepetést azért te is produkáltál... emlékszem, mennyire tetszett a Kojot, de hogy lista elejére repüljön, arra nem számítottam. A Logan Luckyt leszámítva (már máshonnan is rágják a fülemet, lehet, megnézem) a többi nagyjából rendben van és várható is volt - maximum a sorrendet nem találtam volna el.

Az A teljesen idegeneket anno megtárgyaltuk, az oké, az A préri urai nekem nem jött be annyira, no meg azért a Contratiempot kicsit hiányolom... úgy emlékszem, neked is tetszett.

Negatív végtelen... ez jó. Ennyire szerintem nem volt rossz, engem ennyire nem baszott fel, és azt is megbeszéltük, hogy végre (?) van egy film, az Utazók, amit valami hihetetlenül máshogy éltünk meg... egyedül az Anyám!-at hiányolom innen. A szabadulószobától eltiltottál, az a tökéletes gyilkos meg már úgyis kereten felül lett volna.

Mindegy, jó volt ez így, különösen azért, mert tavaly is találtunk "egymásnak" néznivalót.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

* * * * TOP 10 * * * *

Néhány minimális meglepetést azért te is produkáltál...
- emlékszem, mennyire tetszett a Kojot, de hogy lista elejére repüljön, arra nem számítottam.
- no meg azért a Contratiempot kicsit hiányolom... úgy emlékszem, neked is tetszett.
- egyedül az Anyám!-at hiányolom innen.

Lehet, hogy csak azért, mert annyira hozzáférhetetlen, annyira reménytelen, hogy újranézzem a Kojotot, és ha valahogy egyszer sikerül majd, akkor elszáll a varázsa... de megmondani nem tudom, hogy például az előzetesét hányszor néztem meg az elmúlt évben... és az idősebbik Szojka és Misi vitájánál, meg a telekhez érkező markolónál, ahogy a három ember feláll "párbajhoz" a sárga "gépszörnnyel" szemben, attól még mindig kiráz a hideg...

A Contratiempo tényleg jó volt, de nekem meg az volt csak simán "jó".

Az Anyám! meg... ahogy már arról is beszéltünk, nekem annál változott nagyon sokat a megítélése. Most abban a kategóriában van, hogy filmként jó, "csak" felbaszott .

.

Niwrok írta:

A stanfordi börtönkísérlet


Nem deja vu, még csak nem is remake, hogy erről írok, hanem az eddig talán legismertebb német feldolgozás és annak amerikai koppintása után végre az USÁ-ban is eszébe jutott valakinek, hogy ha már az eddigi filmek egy regényből születtek, akkor az amúgy jól dokumentált kísérlet is megérdemelne egy filmváltozatot. Így bár sokaknak esetleg ismerős lehet a téma -azért is írtam le a könnyen spoilernek minősíthető lezárást-, és a kísérlet menete sem változik jelentősen, azzal, hogy Philip Zimbardo eredeti kísérlete kerül bemutatásra, pár hangulati elem megváltoztatásával elérték, hogy bár az A kísérlet végig a fejemben volt, nem éreztem, hogy csak egy másolatot látok.

Tudom, hogy nem tudtam sokat hozzátenni az "eredeti" íráshoz, de hát a kísérlet nem lett attól más, hogy újra és újra feldolgozzák, legfeljebb mások lesznek a fókuszpontjai. Mindenesetre az régen volt, gondoltam, van létjogosultsága egy kicsit felfrissíteni a börtönkísérlet témáját egy másik film apropóján. Hiába történt negyvenöt éve, amit bemutat az emberi viselkedésről, az nem változott... mert miért változott volna?


8/10
.

Először is, köszi az ajánlót, jómagam csak a német moziról és annak remake-jéről hallottam, úgyhogy mindenképp új információ volt már e filmnek léte is. Ha nem írsz róla, én még mindig meg lennék róla győződve, hogy ez az a remake...

Jó volt, tényleg, de számomra a német Kísérlet az egy és igazi. Persze, ennek személyes, nosztalgikus okai is vannak, de valahogy ez az új mozi azzal, hogy nagyobb hangsúlyt helyez Zimbardora és a "kutatókra", valahogy kevéssé lesz "karcos". Ugyan kifejezetten érdekes, tanulságos és megdöbbentő volt az is, ahogy Zimbardo maga is a kísérlet részévé vált a börtönigazgató szerepében, de nekem azzal, hogy tulajdonképp több ember is kiszállhatott menet közben, icipicit vesztett a kísérlet az erejéből.

Oké, teljesen mások voltak a hangsúlyok, ez ugye az eredeti kísérlet alapján készült, a német film meg egy könyv alapján, de ezzel némileg vesztett is a dramaturgiai lehetőségeiből. Jó és érdekes volt a hátteret látni, a "szakmai tanácsadó" szerepeltetése meglepett, megdöbbentő, mennyire nem lehetett józan maradni a monitorszobában sem, az események minden szereplőjének megvan a maga felelőssége a dolgokban. Háttérinformációkban, a rendszer működésének bemutatásában, az egész kísérlet morális és orvosi dilemmái tekintetében nagyon sok olyat mutatott, ami újdonság volt, s ami tetszett. S azt is tudom, hogy maga a "börtön", a körülmények, a kiválasztás, minden, ami a pincében történik így hitelesebb (bár a létszámok nem egészen stimmelnek), de én valahogy szívesebben nézem az A kísérletet... az valahogy hatásosabb. Itt a szereplő srácok, az egész közeg, a reagálás túl "amatőr" volt (mert hát ugye amatőrök voltak) - nem utolsó sorban pedig roppant mód zavart a börtönőrök túlkapásainak "hagyása".

Elgondolkodtam közben, én mennyire alkalmazkodtam volna a helyzethez - vélhetően vagy totál szerepjátéknak tekintettem volna és egy büdös szót nem szólva végignyomom az egészet, vagy... én lettem volna az első, aki nekimegy annak a fasznak. Érdekes amúgy, amit a srác (az igazi) a legvégén mondott: ő a szerepében a saját kísérletét folytatta: mikor szólnak neki, hogy ez már sok. Hááát... nem szóltak. Érdekes lenne megnézni egy összevágott változatot a két moziból.  

A 80% nekem is jó lesz, kicsit talán alulról érintve.



.

.
Punisher S1




Amikor a Daredevil S2 kapcsán írtam az ott vendégszereplő Frank Castle-ről, azaz Punisherről, külön kiemeltem, hogy az évad legjobb jelenetei, az akciók és a drámák is egyaránt, hozzá (pontosabban hozzá és Matthez kötődtek), legalábbis a tárgyalásig. Mivel én azzal az évaddal másfél éves csúszásban voltam, így amire néztem, már lehetett tudni, hogy készül a Punisher spin-off, aminek eddigi egyedüliként úgy tudtam nekiállni, hogy teljesen felzárkóztam az előzményekből.

Ami nem is ártott, mert itt azért erősen ismerni kell a Daredevilben látottakat ahhoz, hogy értelme legyen az első tíz percnek és a visszatérő mellékszereplőknek. Például annak, hogy miután Frank pépesre lőtte, robbantotta, rúgta és ütötte mindazokat, akiket a családja tragédiájában felelősnek tartott, a sokadik megjátszott halála után ismét visszavonult, hogy városi remeteként temesse el Punishert. De nagyon úgy néz ki, hogy a bandatagok, akik a mészárlást rendezték, csak végrehajtók voltak a "véletlen" lövöldözésben, és az igazi felelősöket Frank múltjában kell keresni. Legalábbis erre utalna az a titokban készült videofelvétel, ami még Frank afganisztáni missziója során készült egy feltételezett kém kihallgatásáról és kivégzéséről, amit most egy szintén rejtőzködő, volt NSA-ügynök juttat el neki, miközben harmadik félként az FBI kötelékéből Madani ügynök folytat nyomozást a társa halála miatt, ami szintén kapcsolódik ahhoz az ügyhöz.

Punisher annyira mindig is kilógott a többiek közül, hogy neki semmi szuperereje nincs, azon kívül, hogy zseniálisan jó katona, ami a feszültségtől, az agyában doboló vértől és adrenalintól megállíthatatlan és gátlástalan gyilkológéppé teszik őt... hivatalosan az ártatlanok védelmében. Ezzel párhuzamosan hiába a Marvel-logo, ennek képregényfilmként minden kapcsolata megszakadt az eredeti kiindulási ponttal, a Bosszúállókkal és a mutánsokkal, már utalás szintjén sem jelenik meg Thor vagy a Vasember, itt most nincs különleges képessége senkinek. Ez jó lehetne abból a szempontból, hogy akinek így tíz év után csömöre van a Marveltől, az nyugodtan elvonatkoztathat ezektől, és láthat egy sima katonás filmet a CIA és a többi hárombetűs mocskos ügyeiről, titkos összeesküvésekről, drogcsempészésről, ezt fedezendő pedig ártatlanul megölt és meghurcolt emberekről... akikért egyszemélyes rögtönítélő bíróságként Frank Castle áll bosszút. Viszont ez azt is jelenti, hogy egy sima katonás filmet fog látni a fentiekről, amikből tizenkettő egy tucat, és amik a téma és a lehetőségek korlátozottsága miatt (nincs az a film, amiben a nyolcadik izgalomtól csöpögni próbáló lövöldözés és verekedés nem lesz halálosan unalmas) inkább filmként tudják megállni a helyüket. Mindebből úgy próbált sorozatot csinálni a stáb, hogy meghagyták a Marvel sorozatokra jellemző drámát, moralizálást és lelkizést. De bármennyire is szemléletes volt, amit például Frank és David átéltek azzal, hogy a világ halottnak hitte őket, a családjukat pedig így vagy úgy mindketten elvesztették, jóval több és szükségtelenebb volt ezekből, mint eddig; például hogy előbbinek beletekintünk a visszatérő álmaiba és rémálmaiba, utóbbi pedig folyton kigúvadt szemekkel bámulja a "házi-mozit", próbálva legalább rejtett kamerákon keresztül a családja részének maradni... és ebben a mennyiségben, öt-hat óra ilyen után a kezdeti kíváncsiság is közönnyé fakult.

Akkor már érdekesebb volt az ezzel párhozamos cselekményszál, ami ugyan pár helyen hurkolja, egy ponton pedig összefut Frank hadjáratával katonai hierarchia mentén, de alapvetően független attól. Ilyen filmekkel is lehet persze találkozni, háborús drámákkal a poszttraumás sokkban szenvedő, a leszerelésüket vagy a sebesülésüket követően a "rendszer" által magukat elhagyottnak, kisemmizettnek érző katonákkal, akik hiába kaptak valamilyen hangzatos plecsnit a mellkasukra és akár egy szépen beállított fotót valamelyik elnök vagy szenátor oldalán, abból hónapokkal később már nem kerül kenyér az asztalra. A radikalizálódó, a katona félelmével, feszültségével és "kísérteteivel" semmit kezdeni nem tudó környezetében, és emiatt a társadalmi rendszerekben is fokozatosan csalódó Lewis története is ismerős lehet, de annak aktuálpolitikai vonatkozásaival (az USÁ-ban egyre inkább napirenden levő fegyvertartás kérdése itt is előkerül, pro és kontra egyaránt), továbbá Daniel Webber alakításával (akire úgy tűnik, ráégett ez a merénylő-szerep, hiszen eddig egyedül a 11.22.63-ban volt nagyobb szerepe, Lee Harvey Oswaldként) ettől a vonaltól azért jóval többet kaptam, mint a CIA-s szarkavarástól és vérfürdőtől.

Mert azért talán látszik, ezzel a sorozattal sem az elemei, a külsőségei vagy a minősége miatt volt bajom, meg hát ennyi bizalmam azért már van a Netflix sorozataival kapcsolatban. Az teljesen egyértelmű, hogy Jon Bernthalhoz tökéletesen illik a karakter, akár amikor vértől vöröslő fejjel üvölt bele fröcskölve valakinek az arcába vagy csak a világba, vagy amikor rezzenéstelen arccal osztja a fejlövéseket, de ott van a dilemmában is, hogy mi lesz, ha olyan kiskatonával kerül szembe a végrehajtás során, aki csak rosszkor van rossz helyen, és a lenyelni próbált könnyekben is, amikor Maria és a gyerekek eszébe jutnak. Mellette még két szereplőt emelnék ki, mert a Billy Russot alakító Ben Barnes azért ismertebb arcnak számít a színészek között, a másik pedig Karen Page (azaz Deborah Ann Woll), ugyanis mindig izgalmas őt látni, ahogy most már újságíróként dolgozva is mindig ott van a gesztusaiban, az elharapott mondataiban, a félrekapott tekintetében az a tény, hogy embert ölt. Ami pedig a sorozat jobb trükkjeit, érdekesebb jeleneteit illeti, nekem a legjobban a szenátor elleni merénylet bemutatása és felgöngyölítése tetszett, amit a Nyolc tanú módjára oldottak meg.

Úgy érzem, hogy a mozifilmek után a Marvel a tévésorozatokkal is elkezdett besokallni azzal, hogy beálltak a négyhavonkénti ritmusra... vagy én tőlük, hogy egy év alatt faltam be a két és fél évnyi anyagot. Az biztos, hogy az amúgy is töretlenül csökkenő élményfaktor itt érte el a mélypontját azzal, hogy az adrenalinpumpálóan pörgősnek és véresnek ígérkező (és eddig annak is látszó) karakter bosszútól görcsbe rándult szájában szinte megalszik a tej a tizenháromból nyolc részben (talán még az Iron Fist is szórakoztatóbb volt a maga röhejes módján, még ha igénytelenebb és idétlenebb is). Lehetne azt mondani, hogy ez az építkezés kell a fináléhoz, és egy sorozat amúgy is ilyen, de egyfelől nem, még a Marveleken belül sem, másrészt meg nem igazán tudom szó nélkül hagyni, hogy a 10. volt az első rész, amit ha a tévében elcsípnék, akkor szívesen nézném újra, és nem kapcsolnék el onnan azonnal. Még ezzel együtt sem ezt tartom a legrosszabb Punisher feldolgozásnak (az a Thomas Jane főszereplésével készült film volt és lesz), pedig...


6,5/10
.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A stanfordi börtönkísérlet

Nem deja vu, még csak nem is remake, hogy erről írok, hanem az eddig talán legismertebb német feldolgozás és annak amerikai koppintása után végre az USÁ-ban is eszébe jutott valakinek, hogy ha már az eddigi filmek egy regényből születtek, akkor az amúgy jól dokumentált kísérlet is megérdemelne egy filmváltozatot.


8/10

Először is, köszi az ajánlót, jómagam csak a német moziról és annak remake-jéről hallottam, úgyhogy mindenképp új információ volt már e filmnek léte is. Ha nem írsz róla, én még mindig meg lennék róla győződve, hogy ez az a remake...

Jó volt, tényleg, de számomra a német Kísérlet az egy és igazi. Persze, ennek személyes, nosztalgikus okai is vannak, de valahogy ez az új mozi azzal, hogy nagyobb hangsúlyt helyez Zimbardora és a "kutatókra", valahogy kevéssé lesz "karcos". Ugyan kifejezetten érdekes, tanulságos és megdöbbentő volt az is, ahogy Zimbardo maga is a kísérlet részévé vált a börtönigazgató szerepében, de nekem azzal, hogy tulajdonképp több ember is kiszállhatott menet közben, icipicit vesztett a kísérlet az erejéből.

Elgondolkodtam közben, én mennyire alkalmazkodtam volna a helyzethez - vélhetően vagy totál szerepjátéknak tekintettem volna és egy büdös szót nem szólva végignyomom az egészet, vagy... én lettem volna az első, aki nekimegy annak a fasznak. Érdekes amúgy, amit a srác (az igazi) a legvégén mondott: ő a szerepében a saját kísérletét folytatta: mikor szólnak neki, hogy ez már sok. Hááát... nem szóltak. Érdekes lenne megnézni egy összevágott változatot a két moziból.  

A 80% nekem is jó lesz, kicsit talán alulról érintve.

Azt hittem, már megint a Fórum rakoncátlankodik, amikor feltöltve a Punishert azzal jött az oldal, hogy új hozzászólás van ...

Fel sem tételeztem, hogy ez a film riválisa lesz a Kísérletnek nálad . Inkább én is csak érdekesnek találtam, hogy milyen alapokra épül maga a kísérlet, ami, ahogy mondtam, már attól teljesen más hangulatú lesz, hogy az egyikben fősulis hippik vannak, a másikban meg felnőtt férfiak, amitől a hatalom és az erőszak szintje is más a kettőben. Ez inkább a pszichológiáját emelte ki a helyzetnek, ahogy maga a kísérlet is (például a szülők behozásával), a Kísérlet meg a szélsőségeit és a brutalitását.

De mint két nézőpontja ugyanannak a dolognak jó volt.

.

Niwrok írta:

.
Punisher S1

Úgy érzem, hogy a mozifilmek után a Marvel a tévésorozatokkal is elkezdett besokallni azzal, hogy beálltak a négyhavonkénti ritmusra... vagy én tőlük, hogy egy év alatt faltam be a két és fél évnyi anyagot. Az biztos, hogy az amúgy is töretlenül csökkenő élményfaktor itt érte el a mélypontját azzal, hogy az adrenalinpumpálóan pörgősnek és véresnek ígérkező (és eddig annak is látszó) karakter bosszútól görcsbe rándult szájában szinte megalszik a tej a tizenháromból nyolc részben (talán még az Iron Fist is szórakoztatóbb volt a maga röhejes módján, még ha igénytelenebb és idétlenebb is). Lehetne azt mondani, hogy ez az építkezés kell a fináléhoz, és egy sorozat amúgy is ilyen, de egyfelől nem, még a Marveleken belül sem, másrészt meg nem igazán tudom szó nélkül hagyni, hogy a 10. volt az első rész, amit ha a tévében elcsípnék, akkor szívesen nézném újra, és nem kapcsolnék el onnan azonnal. Még ezzel együtt sem ezt tartom a legrosszabb Punisher feldolgozásnak (az a Thomas Jane főszereplésével készült film volt és lesz), pedig...


6,5/10
.

Nem leszel népszerű (megint).

Niwrok írta:

A stanfordi börtönkísérlet


Fel sem tételeztem, hogy ez a film riválisa lesz a Kísérletnek nálad . Inkább én is csak érdekesnek találtam, hogy milyen alapokra épül maga a kísérlet, ami, ahogy mondtam, már attól teljesen más hangulatú lesz, hogy az egyikben fősulis hippik vannak, a másikban meg felnőtt férfiak, amitől a hatalom és az erőszak szintje is más a kettőben. Ez inkább a pszichológiáját emelte ki a helyzetnek, ahogy maga a kísérlet is (például a szülők behozásával), a Kísérlet meg a szélsőségeit és a brutalitását.

De mint két nézőpontja ugyanannak a dolognak jó volt.

.

Ez a lényeg, másik nézőpontnak tényleg tök jó volt.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Punisher S1

Az biztos, hogy az amúgy is töretlenül csökkenő élményfaktor itt érte el a mélypontját azzal, hogy az adrenalinpumpálóan pörgősnek és véresnek ígérkező (és eddig annak is látszó) karakter bosszútól görcsbe rándult szájában szinte megalszik a tej a tizenháromból nyolc részben...

6,5/10

 Nem leszel népszerű (megint).  

Olvassa ...

Amit kiemeltél bekezdést, azt az elején leginkább neked szántam, hogy mivel ez már a legkevésbé sem úgy néz ki, mint egy Marvel, az akció, a dráma és a konstans bosszú hátha behúz... de ahhoz képest, hogy olyannak ígérték, ami letépi az ember fejét, a felében még a hajamon sem éreztem, hogy megborzolta volna a szellő. És akkor hogy mondjam, hogy nézd meg egy olyan, érintőlegesen, de összefüggő sorozatoknak a sokadik évadát, ami szerintem neked bejönne, de amiben az első hat-nyolc részen "túl kell lenni", hogy a maradék, az rohadt jó legyen?

Megint leginkább dühös vagyok, hogy a kreált keretek miatt miért kell mindennek rosszabbnak lennie, mint amit a lehetőségek és az előzmények indokolnának. Tudom, hogy a Netflix tud jobbat, tudom, hogy a Punisher jó karakter, hogy Bernthal tökéletes a szerepre, de például hiányzik a tempó (az nekem nem az, hogy az epizódok 90%-ában csak túráztatjuk a motort, aztán a maradékban akarják legyorsulni a teknőst, mert ez már a mesebeli nyúlnak sem jött be), és nagyon hiányoznak az eredeti mellékszereplők Frank mellől. Ez egyfelől érthető, hiszen Frank az emlékei között hordja a meghatározó "mellékszereplőit"... de attól még hiányoznak az olyan klasszis figurák, mint amilyen Jessicánál volt Trish, vagy Mattnél Karen. Mert bár vannak tényleg brutális elemei David történetének, ahogy "read-only" üzemmódban él a családjával... ettől a kettőtől messze van...

Ettől még várom a következő évadot... de lehet, hogy most nem árt egy hosszabb távollét ettől a csoporttól...

.

Niwrok írta:

.

1945


1945. augusztusában Szentes jegyző-boltos, a családja és a környékbeli falusiak nagy napra készülnek, a Szentes fiú esküvőjére. Az ünnepi előkészületeket azonban két férfi érkezése bolygatja fel, két zsidóé, akik a vasútállomásról két, a papírok szerint illatszeres ládával a falu felé indulnak egy fuvaros kíséretében. Az egy órás út alatt, megelőzve az utazókat, futótűzként terjed a faluban a jövevények híre, és annak nyomán a fenyegetettség, hiszen a deportált helybéli zsidók vagyonát a jegyző és a komái rég felosztották egymás között, hallgatólagos cinkosságban, pecsétes papírokkal, és arról a többségnek esze ágában sincs lemondani. A régi sérelmek, a bűntudat és a kapzsiság egyre csak fokozódnak a lakodalom pálinkagőzében, miközben mindenki azt találgatja, miért jöhettek ezek ketten, és hogyan lehetne mielőbb megszabadulni tőlük, és ebből a bizonytalanságból mindenki máshogy látja a kiutat...

Aki esetleg már lepillantott, az joggal kérdezheti, hogy ennyi dicséret után akkor mire fel az alacsony pontszám. Nos, azért, mert ez lehetett volna jó... de nem lett az. Mindezt ugyanis sikerült majdnem kiherélni a zsibbasztóan unalmasra, pontosabban szinte teljesen sterilre és érzelemmentesre vett színészi játékkal, a hangalámondással is felérő párbeszédekkel (Szabó-Kimmel Tamás és Rudolf Péter beszélgetését az aratásnál színitanodák "Így ne!"-óráin kéne mutogatni elrettentő példaként), és a folytonosságot, következetességet igencsak nélkülöző cselekményvezetéssel, ahol többször is azt éreztem, a szereplők nem mozognak az egyes jelenetek között, hanem teleportálnak ide-oda. Sokszor nem érződik az átvezetés az egyes snittek között, nem mindig tiszta, hogy ki mit miért csinál, amire lehetne válasz a helyzetből adódó zavarodottság, de még csak az sem érződik eléggé. A forgatókönyvíró/rendező Török Ferenc (most is) sokkal több figyelmet fordít a művészi beállításokra, a hosszan kitartott képekre (amiket Tarr Béla szelleme leng leginkább körbe...), mint az egyébként kitörni kész érzelmek feltárására. Így aztán van, hogy hosszú másodpercekig tud elidőzni a kamera a közeledő lovaskocsin, a tűzön rotyogó pörköltön vagy egy esőben ázó csigán, és az is, hogy a felakasztott apját a pajtában megtaláló gyerek azzal az érzelmi töltettel szól be az anyjának a házba, mintha csak arról tudósítaná, hogy megjött az ószeres a lomokért.

Minden adott volt ebben a filmben ahhoz, hogy baromi hatásos, a II. világháborúból még fel sem ocsúdó Magyarország sok kétségét, elfojtott érzelmét, napvilágra kerülő titkát bemutató dráma legyen... de a stáb minden igyekezete mellett, talán éppen annak következtében leginkább az a művészet benne, hogy hogyan sikerült ezt ennyire elrontani...

5/10
.

Háát, ezt is megértük... egy magyar film lényegesen jobban bejön, mint neked...

Örömmel olvastalak, mert nekem is ugyanezen pontok mentén egyre jobban tetszett a film. Remek volt a '45-ös korrajz, tök tetszettek (a nyilván sztrereotíp) karakterek. A jegyző kicsit Rákosis, a zsidók nagyon zsidók, de az egész, ahogy az akkori vidék ábrázolva van, zseniális. Tök tetszett, ahogy készültek a lakodalomra, ahogy mindenki barát, mindenkinek pálinkát, stb... Aztán ahogy futótőzként terjedt a hír, hogy visszajönnek, ahogy a félreértések és a félelem egyre nagyobb pánikot váltanak ki, ahogy sorra derülnek ki a múlt nem túl dicső tettei, az is bejött. A zene ráadásul tök jó hangulatkeltő eszköz ebben, nem csak a Dunkirk tud ilyet...

... szóval ezek után kicsit meglepődtem az utolsó bekezdéseden és a pontszámon (anno fél éve, mikor először olvastalak, ez nem maradt meg). Én egyáltalán nem érzem ezt elrontottnak, de én még mindig magamon hordozom a 70-80-as évek Jancsó filmjeinek sebeit, úgyhogy az általad említett hibák nekem fel sem tűntek: akkor mind ilyen volt, ez meg azoknál sokkal jobb. Jó, a kis magyar fekete-fehér nihill benn van (de nem számottevően), valóban lehetne kicsit több érzelem a színészekben - bár a jegyző qrva jó - valóban néha picit művészieskedő, de mindez bőven belefért. Nekem tök jól átjött a szitu, a rettegés, jó volt a "fordulat" benne, s meglepő módon néha még humorra is futotta... legalábbis a korábbi hasonló stílusú magyar mozikkal ellentétben ezt képes voltam tegnap éjjel, 3 óra előző ájszakai alvás után széles vigyorral nézni.

Nekem tetszett. Nem egy Veszettek, de tetszett. Igaz, én még máshogy tekintek a magyar mozikra, de inkább ez, mint egy Hajnal Tímea, vagy Üvegtigris, vagy Valami Amerika. Nekem valahol a Szürke senkik és a Drága Elza! között van.

Jön még a Jupiter, ami elérhető.  



75%



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

1945

Minden adott volt ebben a filmben ahhoz, hogy baromi hatásos, a II. világháborúból még fel sem ocsúdó Magyarország sok kétségét, elfojtott érzelmét, napvilágra kerülő titkát bemutató dráma legyen... de a stáb minden igyekezete mellett, talán éppen annak következtében leginkább az a művészet benne, hogy hogyan sikerült ezt ennyire elrontani...

5/10

Háát, ezt is megértük... egy magyar film lényegesen jobban bejön, mint neked...

Örömmel olvastalak, mert nekem is ugyanezen pontok mentén egyre jobban tetszett a film.

... szóval ezek után kicsit meglepődtem az utolsó bekezdéseden és a pontszámon (anno fél éve, mikor először olvastalak, ez nem maradt meg). Én egyáltalán nem érzem ezt elrontottnak, de én még mindig magamon hordozom a 70-80-as évek Jancsó filmjeinek sebeit, úgyhogy az általad említett hibák nekem fel sem tűntek: akkor mind ilyen volt, ez meg azoknál sokkal jobb.

75%

Nekem ez a korszak, a Jancsó-Tarr-stb. is kimaradt a filmek közül, inkább csak egy-egy foszlány van meg abból a kevésből, amit láttam... így én most, amikor már a magyar filmgyártás lerázni látszik ezt a hagyatékot (nehéz küzdelem az, ld. moziajánlók), akkor élem meg azt, amit te akkoriban. És bár vannak elemek, amit tetszenek vagy elfogadhatóak, az összkép és az érzelmek, a hangsúlyozás és a következetesség efféle hanyagolása már a hangulat ellen van erősen.

A téma és a korszak ellenben van annyira jó, hogy hamarosan a könyvet is olvasni fogom belőle.

.

.
The Cloverfield Paradox




Az energiaválság miatt a globális háború szélére sodródott Föld utolsó reménye a kétségbeesett öldöklés elkerülésére hat ember kezében van. A Cloverfield űrállomás személyzetének feladata, hogy a Shepardnak elnevezett berendezést üzembe helyezve, a kozmikus sugárzás kiaknázásával kvázi korlátlan energiaforrást biztosítsanak a bolygó nyolcmilliárd lakójának. Bár vannak, akik szerint a módszer akár dimenzionális katasztrófát is okozhat, a kockázatot a többség jelentéktelennek tartja az elérhető eredményhez képest... a gond csak az, hogy az nagyon nem akar jönni. A Shepard kísérletei sorozatos kudarcba fulladnak, mert nem sikerül stabilizálni az előállított sugarat, ami az űrállomáson egyre gyakrabban vezet az összezárt tudósok között konfliktushoz, de magán a Földön is a diplomáciai-politikai helyzet gyújtópontra jutásához... és ezek eredőjeként már az is felmerül egyesekben, hogy a sikertelenség szabotázs eredménye. A kudarcok miatt további finanszírozás hiányában az utolsó lehetőségeit kapja meg a legénység, amikor az egyik próba során bekövetkezik mindenki legrosszabb rémálma, ami alapvetően fogja a Föld és a Cloverfield sorsát is befolyásolni... akár többét is...

Annyira nem ismerem a hátterét a most már háromtagúra bővült Cloverfield-univerzumnak, hogy ezt most hogyan kell elképzelni, de mert három teljesen különböző műfajú filmről van szó, így hajlok arra, hogy inkább csak antológiának tekintsem azokat, ahol a Cloverfield csak utalás szintjén köti össze a részeket (mint a Homályzónában)... na meg persze a szörnyek. Aki nem látta -és mert tíz éves filmről van szó, könnyen előfordulhat-, az első Cloverfield egy kézikamerás menekülés krónikája volt, ahol bulizó fiatalok próbáltak elfutni a felhőkarcoló-méretű szörny elől, míg a második alig két éve (Cloverfield Lane 10) egy föld alatti bunkerről és a benne folyó pszichológiai drámáról/thrillerről szólt, ahol sokáig nehéz volt megítélni, hogy a fenyegető fickó miért is ragaszkodik hozzá, hogy két társa meg se próbáljon kimenni a felszínre. Most meg itt van a Cloverfield Paradox, ami talán a tavalyi Űrviharral és Élettel mutatja a legszorosabb rokonságot, hiszen a film 90%-a az űrállomás bezártságában zajlik, ahol a hat kozmonauta szakértő próbálja kitalálni, hogyan is javíthatnának azon a helyzeten, amit a Shepard utolsó bekapcsolása előidézett, miközben azért nem tagad meg tőle némi lélektani drámát sem, hogy mindemellett párhuzamosan fusson egy szűk körű játszma, hiszen az egymásra utalt résztvevők egyre kevésbé tudnak és akarnak bízni a többiekben, főleg a bizarr felfedezések és a későbbi halálesetek fényében.

Míg azonban a helyzet tényleg jó kis parára adna lehetőséget, esetleg ötletes nyomozásra egy abszurd helyzetben, vagy a Jensennel kapcsolatos dilemma kaphatott volna többet, mint öt perc, ezalatt nem tudtam nem észrevenni, hogy elsődleges fontossága mégiscsak annak van, hogy az űrállomás egy elvarázsolt kastélyként legyen bemutatva. Bármennyire is akármit meg lehet indokolni az alaphelyzettel, egy idő után kicsit unalmassá vált a sokadik "váratlan" és képtelen meglepetés, aminek a kifutása legtöbbször olyan, mintha az űrállomás akarna a lakói ellen fordulni. Voltak persze ötletesebb csavarok (például a "megtalált" levelezés), ahogy kissé idétlenek is (ld. Mundy karja), de az alapvető hangulat inkább egy űrbeli Végső állomást eredményezett, mint hogy ez lett volna a multidimenzionális Mentőexpedíció. Ehhez jött hozzá, hogy az események felszínességén túl néha tényleg lekapcsol a sztori a felszínre, a Földre, de az ottani kórházas-gyerekes jeleneteknek semmi jelentősége a sztori szempontjából, így ahogy van, felesleges is.

Ahogy a sztori, úgy a megvalósítás is kicsit felemás lett. Egyfelől látványos maga az űrállomás, hangulatosak a belső terei, ahogy a külső felvételek animációja is alapvetően tetszetős (persze nem vetekszik nagy költségvetésű hollywoodi produkciókéval), és a színészek között is akadtak ismertebb, kedveltebb arcok (Daniel Brühl, Elizabeth Debicki, Chris O'Dowd). Az más kérdés, hogy a látványvilág ettől még nem tudja lerázni a "tévés" hatást, és az is látszik, hogy a színészek sem ezért az alakításukért akartak Oscart vagy egyáltalán bármilyen díjat kapni, már ami a beleélést és az erőteljességet illeti.

Ahhoz képest, hogy ez a film tényleg a semmiből jött (három nappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik), egy estére éppen még örültem is neki. Közben meg megint ott van a kisördög, hogy legalább az a film legyen egy kicsit több ésszel felvértezve, amelyikben tudósok próbálnak rájönni egy olyan kérdésre, ami nem csak az ő életük, hanem másik nyolcmilliárdé is múlik... és ne csak a néző szemét tornáztassa. Ezzel együtt sem ez a film fogja megváltani a világot, de a Cloverfieldek közé simán belefér.


7/10
.

Niwrok írta:

.
The Cloverfield Paradox

Ahhoz képest, hogy ez a film tényleg a semmiből jött (három nappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik), egy estére éppen még örültem is neki. Közben meg megint ott van a kisördög, hogy legalább az a film legyen egy kicsit több ésszel felvértezve, amelyikben tudósok próbálnak rájönni egy olyan kérdésre, ami nem csak az ő életük, hanem másik nyolcmilliárdé is múlik... és ne csak a néző szemét tornáztassa. Ezzel együtt sem ez a film fogja megváltani a világot, de a Cloverfieldek közé simán belefér.


7/10
.

Most Te előztél meg. Én tudtam róla, a héten terveztem nézni (aztán majd meglátjuk, mikor lesz hozzá felirat), bár... most, hogy írtál róla annyira nem sürgős. Egyébként kifejezetten érdekel, űrben játszódó sci-fiként mindenképp. Köszi, így legalább roppant frissek vagyunk.



Na de az, amiről én írok most...


.