R2-D2 írásai 2.0

.





Az utolsó emberig / Blood Father




A Blood Father egy idei, angol nyelvű francia film, amit a 2016-os Cannes-i fesztiválon mutattak be először – s aminek sokáig megint csak se híre, se hamva nem volt a hazai mozik környékén (update: Az utolsó emberig címmel végül is csak bekerült a kínálatba) –, rendezője  pedig az a Jean-François Richet, aki ugye levezényelte egyrészt a zseniális Halálos közellenséget, de a teljesen felesleges A 13-as rendőrőrs című mozikat is. Aki ismeri ezeket a filmeket, az tudja, hogy a jóember nem riad vissza az akciótól és az erőszaktól, amit pedig e témában eddig nyújtott, arra különösebb panasz nem lehet… ahogy igazából… a Blood Father erőszak-ábrázolására most sem lehet. A film egyébként egy bizonyos Peter Craig nevű faszi könyvének adaptációja, amit még anno 2008-ban Stallone is meg akart filmesíteni – mégis, egy másik hollywoodi sztár, Mel Gibson került a produkció középpontjába (aki mellesleg totál úgy néz ki, mint Luke Skywalker és akit ezen formája alapján szívesebben néztem volna a Mad Max folytatásban).

Egy lány épp bevásárol egy szupermarketben, valahol Amerikában. Lőszert vesz, talán négy dobozzal is – amikor viszont cigit (?) is  kér, az eladó személyit kér tőle, úgyhogy fiatal korára való tekintettel azt nem kap. Tisztára Kóla, puska, sültkrumpli: töltényt előbb kapsz, mint cigit – jó kis fricska ez Amerikának, bízom benne, hogy szándékos volt. A lányt Lydianak hívják (Erin Moriarty), aki a Kriegerines lányokhoz hasonlóan épp egy rossz társasághoz csapódott tinit játszik, aki ennek a társaságnak a karizmatikus vezetőjébe szerelmes. Ahogy aztán lenni szokott, van egy félresikerült balhé, amiből a csaj menekülni kényszerül – magára zúdítva a korábbi banda haragját. A következő képeken egy lakókocsiban élő idősebb faszit látunk, egy veterán katonát, aki nemrég szabadult a börtönből, s aki épp REF alatt van. Ő Link (Mel Gibson), aki épp leszokóban van a piáról, s épp próbálja egyenesbe hozni félresiklott életét: tetovál, a szomszédjával, Kirbyvel (William H. Marcy –   , Kirby, akárcsak a JP III-ban) próbál a világhoz kapcsolódni. Nagyjából békés életet él, kerüli az erőszakot – és minden nap felpillant a csellengő lányára, akinek keresési plakátja a lakókocsi belsejét díszíti.

Aztán mikor Lydia, az elveszett lány felhívja Linket, az apját, totál felfordul mindkettejük élete: Link – ha jól értettem – még nem igazán nevelte a lányát, még nem igazán tudott vele érdemben időt tölteni. Eleve 9 évig volt sitten, előtte/közben válhatott el, úgyhogy sok esélye nem is volt: a Blood Father egyik érdekes és a komolyabbik iránya az apa-lánya kapcsolat bemutatása. Nem kicsit klisészerű az egész (legalábbis az alap), hisz a Nagy Hollywoodi Filmkészítési Könyvben kiemelt helyen szerepel a jellemzően apa-fia egymásra találása, viszont eddig lányos témában nem igazán merültek el az írók. Link harca a drogos lányával azonban a könnyebb küzdelem, hisz nemsokára megjelennek az otthagyott banda vérgőzös tagjai, akik nem átallnak komoly tűzerőt használni Link és Lydia ellen. Érdekes és kicsit fura volt az, hogy Link mennyire is kerülni akarja a balhét: az ember ilyenkor azt várná, hogy azért hozták be ezt a karaktert, hogy jól móresre tanítsa a nagyszájú bandát – de nem. Link és lánya nyakába veszi a déli vidéket és tulajdonképp menekülni kényszerül - ez pedig bizony szokatlan és újszerű volt kicsit: az amerikai filmekhez szokott néző kissé más irányú történetvezetést várhat. Amolyan vérgőzös hadjáratot, pont, mint Mel Gibson egy másik filmjében, az A sötétség határánban, jó pár évvel ezelőtt

De nem, itt az írók egy road mozivá alakítják a bandaháborús akciófilmet: Link korábbi kapcsolatait végigjárva próbál többet megtudni az ellenfeleitől, illetve próbál életben maradni a lányával együtt. A menekülés közben tárul föl múltja, ki is volt ő valójában, milyen kapcsolatai és képességei vannak, ami jó – de még ekkor is meglehetősen idegesítő tud lenni, hogy jóformán semmi nem csinál. Először még csak kitüntetett figyelemmel nézi az ember a visszavonult, balhét kerülő férfi viselkedését – de egy idő után a néző szinte már vágyik arra, hogy jól csapjon szét a rosszfiúk között. Lehet, ez tényleg így lenne a valóságban, ahogy itt van, lehet egy REF alatt álló fickó valóban így viselkedne, no de a néző nem így szocializálódott, a néző nem ehhez szokott. Szinte érezni a kirobbanó feszültséget és haragot, ami Gibson karakteréből árad (ez amúgy hatalmas elismerés Gibson felé), szinte vágyik rá a néző, hogy kattanjon már be a faszi – de csak nem jön el a pillanat. Vagyis hát eljön, de elég későn. Egyébként azt hiszem, számomra pont ezért lett kicsit gyengébb a film, mint lehetne: a végletekig húzott bosszúálló szál mellett kicsit sok és unalmas a bűnbánó apuka és megjavulni kényszerített lány kapcsolata. A sokak által dicsért és emlegetett dialógusok nálam nem igazán működtek, végig nem éreztem a filmen azt, hogy ez többre lett volna hivatott, mint egy akciófilm. Pláne miután keményebbnél keményebb emberek kezdik őket kergetni…

Ismerős volt a festett/tetovált arcú faszi, aki a motelben rájuk tört, és kicsit utánanéztem: Link Sicarionak nevezi, ami ugyebár bérgyilkost jelent – a színész (Raoul Max Trujillo) pedig szerepelt a nem is oly régi Sicario című moziban is. Karakterével egy igazi kemény és veszélyes ellenfél tűnik fel, de Link még mindig nem aktivizálja magát – erre majd fura módon teljes erőből csak akkor kerül sor, mikor egy eszement fordulat után a lány megint ténylegesen veszélybe kerül. Itt egyébként rendesen alulteljesít a mozi: az a csavar, az valami iszonyat gáz, tipikus B kategóriás filmes húzás, a rosszabb fajtából. Értem, hogy a lányt is mosdatni akarták ez által, de szerintem roppant szánalmas, ahogy azt teszik… legalábbis én a fejem csóváltam a finálé előtt. Ami finálé aztán végre valahára elhozta azt a dühödt akciót, amire tulajdonképp egész végig vártunk. Linkből/Gibsonból az utolsó negyed órára kirobban minden feszültség, ami a film alatt felhalmozódott benne, végre valahára olyannak látjuk, amilyennek első pillanattól vártuk. Ha úgy veszem, a mozi tett egy érdekes próbálkozást arra, hogy egy alapból vagány, balhés karaktert a jó útra térítsen – egészen pontosan megmutassa azt, mennyire is nem lehetséges ez. Csak kell egy megfelelő erős motiváció (esetünkben ugye a lány védelme) és a korábbi ösztönös erőszak felszínre tör. Ezt persze lehet az én fantazmagóriámnak betudni, meg lehet, hogy semmi szándékosság nem volt benne, de ha úgy forgatom ezt a képet, ebből azt is le lehet szűrni, hogy az ember alapjaiban soha nem változik… és akkor itt most nem gondolom tovább, jó?

Több helyen olvastam, hogy az egész mozi legerősebb összetevője maga Gibson – és ez igaz. Mindig is szerettem őt, ezúttal is teljes átéléssel és hitelesen hozza a lányát óvó, erőszakot végletekig kerülni próbáló apa figurát. Amikor viszont begurul, akkor annyira állat, amilyet talán még sosem láttunk tőle – és ez nagyon jó. Szerintem neki kifejezetten jól áll az öregedés, a napbarnította, cserzett, ráncos arc, a – kezdeti – szakáll súlyt ad neki: igazi, tökös akcióhőst csinál belőle – szemben mondjuk Liam Neeson sármos figurájával. Kettejük közül inkább ő az, aki egy ilyen szituban hitelesebb nekem. S ha már a szitu: a Blood Father másik hatalmas erőssége mag a környezet, ahol játszódik. Mindig is bírtam ezt a sivatagos, déli államos-mexikói vidéket (Breaking Bad), itt pedig szinte végig ebben a közegben járunk. Rengeteg jó figura van a filmben, a motoros banda, ugye (SoA), de akár a börtön lakói is azok, a már említett Sicario, vagy akár a lányt üldöző banda tagjai is megfelelően különc karakterek ehhez a történethez. Az akciójelenetek nagyjából a földön járnak, ebben a témában olyan nagy ökörség nincs a filmben – leszámítva a csavart, ugyebár – még a motoros jelenet is úgy-ahogy hihető (azokon a göncökön tényleg lehet így menni). Több hasonló sivatagos motoros leszámolós drogos balhés filmet láttam, ez teljesen megállja a helyét közöttük. Sőt, kis fazonigazítással ez milliószor jobb Mad Max film lehetne, mint volt az a moslék, amit tavaly bemutattak. Ez, itt, az őrült Gibsonnal megvillantott valamit egy igaz Mad Maxből.

Kár, hogy túl sok megy el lelkizésre és az apa/lánya viszony fejtegetésére, és kár, hogy túl későn találja meg önmagát Link – és a film. Egy baszott jó kis sivatagi akciófilm helyett egy átlagosan jó lett belőle, igaz, egy régi fényében tündöklő mad Maxszel… bocsánat Mel Gibsonnal… a Börtönregény kiszabadult hőse újra akcióban.





75%



.

R2-D2 írta:

Blood Father

Kár, hogy túl sok megy el lelkizésre és az apa/lánya viszony fejtegetésére, és kár, hogy túl későn találja meg önmagát Link – és a film. Egy baszott jó kis sivatagi akciófilm helyett egy átlagosan jó lett belőle, igaz, egy régi fényében tündöklő mad Maxszel… bocsánat Mel Gibsonnal… a Börtönregény kiszabadult hőse újra akcióban.

75%

Jól hangzik, de semmi több. Mel Gibson nincs annyira rajta a radaron, hogy minden filmjét látni akarjam; a legutóbbi talán éppen a Börtönregény volt, az ugye tetszett is, de a Sötétség határánnal például csak a "szemezésig jutottam".

Talán...

.






Mélytengeri pokol





Nem tetszett a BP-nek a film ... hát, ezt qrvára nem csodálom…

2010. április 20-án, este 9 óra 49 perckor a Mexikói-öbölben, körülbelül 70 km-re Louisiana partjaitól délre a British Petrol vállalat Deepwater Horizon nevű olajfúró tornyát hirtelen erős lökések, majd egy heves robbanás rázták meg - a robbanás nyomán lángok árasztották el a fedélzetet. Az olajkúton tartózkodó 126 emberből 11-en meghaltak, 115-en viszont megmenekültek, közülük 17 súlyos sérült volt. Két nappal később, április 22-én az olajkút elsüllyedt. Csak július 15-én sikerült lezárni a kút nyílását; az eltelt három hónap alatt csaknem 780 millió liter olaj ömlött az óceánba. És máig kísért a BP 2010-es olajkatasztrófája, hiába az óriási környezetvédelmi erőfeszítés, még mindig tele van méreggel a tengervíz.

Fura üzem ez a Hollywood. Én úgy látom, az utóbbi években egyértelműen két fő irányt követ a filmkészítésben – néhány nagyon kevés kivételtől eltekintve – az egyik a rengeteg remake, reboot, folytatás, franchise építés, a másik pedig a kifogyhatatlan tárházú „megtörtént események alapján” készült filmek tömkelege. Magam részéről utóbbival sokkal jobban elvagyok, bár sokszor nem tudom teljes szívvel átélni egy amerikai hős amerikai történetét… viszont mindig vevő vagyok egy hitelesnek ígért katasztrófa megfilmesítésére. Legutóbb alig egy hónapja szálltam le egy repülővel a Hudson folyón, most meg mehettem a Mexikói-öbölbe háztűznézőbe (bocsi). Ahogy a múltkori Sullynál, a magam részéről ezúttal is nagyjából képben voltam az eseményekkel – eleget foglakozott vele anno a média – bár emlékeim nagy része kétségkívül magára a lángoló torony képeire vonatkozott. Ezzel nincs is semmi baj, sőt, a film szempontjából kifejezetten üdítő volt a színészek által életre keltett valós, ámde ismeretlen szereplők megismerése, az egész gigantikus építmény felfedezése. A baj csupán azzal van, hogy miután – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – fingom nincs magáról az olajfúrásról, pláne nem egy vízen lebegő, hajóként funkcionáló fúrótorony működéséről, rendesen elvesztem a tűztengerben… de erről kicsit később.

Állítólag Peter Berg rendező „valós eseményeken alapuló” trilógiát készít Mark Wahlberggel közösen. Első darab ebből az A túlélő volt, amitől őszintén szólva nem vertem a seggem a földhöz – abban azért jócskán volt szemforgató idiotizmus és túlzás – a második pedig ez az A mélytengeri pokol. Mark Wahlberg itt az egyik technikust formázza, egy Mike Williams nevű srácot, akinek a figurájával együtt jutunk el magára a toronyra. A film elején egy kis kötelező karakterépítő családi hancúrt kapunk, hogy jobban tudjunk aggódni a szereplőért, amiben megismerjük Mike feleségét és kislányát, sőt, látványos és szájbarágósnak szánt szemléltetést egy kólás dobozon keresztül az olajfúrás működéséről. Picit próbálja ugyan Mike elmagyarázni a kislányának – ja, nem, bocsi, a nézőknek – hogy is működik az egész, de azt gondolom, a kislány okosabb, mint mi nézők, ugyanis sajnos rettentő felületes módon történik mindez. Még mikor a kamera a mélybe száll (ez egyébként zseniális), akkor sem tiszta minden, az ember csak rácsodálkozik a gigászi építményre, mint magára a technikai csodára, de lila gőze sincs róla, mi micsoda – mi fog elromlani és miért. Szóval Mike-nak kellene lerakni a gyorstalpaló alapjait, de nem igazán sikerül neki. Ahogy amúgy majd később sem fog sikerülni másnak sem…

S ha már mások. Persze, Mike nem egyedül meg a „szigetre”, hanem véletlenül pont a másik két központi szereplővel, egy Andrea nevű lánnyal (Gina Rodrigez), aki ha jól értelmeztem, afféle kormányos, illetve egy roppant idiótán hangzó Mr. Jimmy nevű fickóval (Kurt Russel – végre egy jó és normális szerep), aki meg, ha ezt is jól értelmezem, a Deepwater Horizon főnöke. Érdekes lett volna amúgy a történet szempontjából azt is elmagyarázni, hogy is alakultak az olajfúró torony működtetésének céges vonatkozásai, mert egyáltalán nem mindegy, ki kinek milyen utasítást adhat majd a bajban, sőt talán az ember nem nézett volna értetlenül a vászonra, mikor egy adott pillanatban az ügyeletes tiszt nem akarta megnyomni a biztonsági gombot, mert nem vállalta a felelősséget mondjuk több százmillió dollár elúszásáért. De vonatkozik ez a kis csapat szigetre érkezésére is, mikor egy harmadik cég dolgozói épp mennek el: oké, hogy az ott dolgozók tudják, ki kicsoda és miért van ott, de nekünk, nézőknek semmit sem jelentettek a lelépő alakok. Egyedül a BP alkalmazottait lehetett felismerni, mert rajtuk olyan ing volt,a min ott volt a zöld BP jel.

A pokol viszonylag későn szabadul el. Tekintve, hogy valós eseményeket dolgoztak fel, így nem nagyon volt lehetőség a hollywoodi kézikönyvek katasztrófafilmes fejezetében található kliséhegyek egymásra dobálására – a rendező mégis mindent megtett, hogy a végletekig húzza az idegeinket, hogy a kiválasztott karakterekkel annyi időt töltsünk el, amennyi szükséges lesz ahhoz, hogy izgulni tudjunk értük – adott esetben utálni tudjuk őket. Külön kiemelném John Malkovichot, akit szintén felüdülés volt végre egy normális (értsd nem dilis) szerepben látni – s aki úgy is fogalmazhatjuk, a mozi antagonistájává válik, a „Cég érdekei mindenek felett” elv érvényesítésével. Persze, ez nem egy Alienes Ash/Burke szerep, itt nincsenek annyira látványos és aljas játszmák, simán az van, hogy Vidrine –így hívják – a költséghatékonyság miatt hajlamos néhány eredményt félremagyarázni, illetve szemet hunyni a kisebb hibák fölött. Tekintve, hogy már így is 43 nap késésben van a munka, valahol érthető az ő álláspontja is – egyúttal ő képviseli a filmben az utálni való okostojást, mindent, amit az ember az ilyen cégek gondolkodásáról, működéséről feltételez. Nem kicsit klisés, pejoratív, megbélyegző módon, de benn van. Egyébként – ez a vesszőparipán – itt is kellett, lehetett volna bővebben és mindenek előtt érthetőbben elmagyarázni, mi hogyan is működik és mi a jelentősége a megismételt nyomáspróbának, meg az egész olajfeltörésnek. Konkrétan: én speciel annak ellenére nem értettem, hogyan és miért is jön fel az olaj/gáz keverék, hogy a kamera gyakorlatilag belemászik a fúrócsőbe…

Ugyanis ebből az lesz, hogy mikor ejakulál a tengerfenék, fogalmunk sincs, mi miért és hol történik – és legfőképp mit kellene vele csinálni. Még az olyan egyszerű dolog is fejvakarást okozott, hogy a daru miért hogyan szabadult el és mit csinált vele a kezelője. Félreértés ne essék: maga a katasztrófa, az utolsó fél óra brutálisan jó. Intenzív – néha talán túlságosan is az –, látványos, feszült, izgalmas, de mindenekelőtt ekkor még tán kellően érzelmes is. Jó érzés volt látni, ahogy az emberek mentik egymást, jó érzés volt látni hétköznapi emberek hétköznapi tetteit: végre nem egy kitalált fiktív übermensch menti meg a többieket, hihetetlen körülmények között. Mike minden tette hiteles, indokolható és átélhető – persze, simán lehet, hogy még így is fel van turbózva a karaktere néhány másik személy tettével, de mindez bőven tűréshatáron belül van. És ez jó. Nagyon jó. Fantasztikusan sikerült a rendezőnek az egész pokoli tüzet megfogni, szinte ott vagyunk magunk is, szinte érzem a hőt az arcomon… edzett vagyok film téren, de a lábkiszabadítós részen felszisszentem. A koromtól, az olajtól én sem láttam semmit, szinte vakon botorkáltam a mentőcsónakokhoz – a Philips kapitányból már jól ismert formájú mentőcsónakokhoz. Ezzel az olajtól ne láttam semmit mondattal azonban kicsit gonosz is vagyok: Peter Berg másodszor játssza el velem, hogy valamilyen külső „álcába” rejti a szereplőket – ezt pedig nehezen viselem. Az A túlélőnél a szakáll miatt volt mindenki tökegyforma, itt meg a kitörés után az olajtól nem lehetett felismerni senkit sem. Jó, annyira nem is kellett, ez Mike, Andrea, Mr. Jimmy és Vidrine mozija, a többiek tényleg csak statiszták, de akkor is zavaró volt számomra, hogy nem tudtam, ki van az olajmaszk alatt

Miután ugye tudjuk, hogy nem éli mindenki túl, meg hogy sokan túl is élik, jöhet(ne) a kötelező érzelemdús finálé. Az igazi katarzis, ami a két órányi izgalom után jó esetben az ember arcára öröm/bánat vagy meghatottság könnyeiben ül ki. Nos, szomorúan kell mondjam, ez lényegesen kisebb mértékben jött el, mint vártam. Eastwood a múltkor már a film felénél képes volt megkönnyeztetni, ahogy akkor ott a menés elindult, ahogy akkor a túlélők túlélték, roppant megható volt. Itt sajnos nem éreztem ezt, valahogy Berg nem kapta el azt a fonalat, ami egy igazán érzelmes és jó befejezéshez kellett volna. Már a mentés maga, a híradók sem lettek erős képek, a nagydarab faszi hisztije kifejezetten kínos volt, a családi összeborulás érzelgősségének meg elvette az élét a dínófog. Ha belegondolok, hogy mondjuk pont a Phillips kapitány végén mennyire megrázó volt az egész, ahogy szinte a főszereplővel együtt szakadt ki belőlünk rémület és a feszültség – nos, ha ahhoz viszonyítok, annak itt nyoma sincs. Csupán egy átlagos érzelmi töltetet kapunk, talán kicsit méltatlant az események súlyához. A másik méltatlan egyébként az volt (de ez nem a mozi hibája), hogy a végefőcímben felsorolják és megmutatják a tragédia igazi áldozatait – no, sok tapló néző meg iszkolt kifelé a teremből alatta. Én sem ülöm végig mindig a stáblistát, de úgy gondolom, ennyi tiszteletet megérdemeltek volna – ismeretlenül is.

A film nem rossz, átlagnál talán kicsit jobb, de úgy éreztem magam közben, mintha rám is zúdult volna több száz liter olaj: bizony néha nem értetem, mi mikor miért és kivel történik. És ezúttal az olajtól még sírni sem igazán tudtam.




75%




.

R2-D2 írta:

Mélytengeri pokol

Ahogy a múltkori Sullynál, a magam részéről ezúttal is nagyjából képben voltam az eseményekkel – eleget foglakozott vele anno a média – bár emlékeim nagy része kétségkívül magára a lángoló torony képeire vonatkozott. Ezzel nincs is semmi baj, sőt, a film szempontjából kifejezetten üdítő volt a színészek által életre keltett valós, ámde ismeretlen szereplők megismerése, az egész gigantikus építmény felfedezése. A baj csupán azzal van, hogy miután – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – fingom nincs magáról az olajfúrásról, pláne nem egy vízen lebegő, hajóként funkcionáló fúrótorony működéséről, rendesen elvesztem a tűztengerben…
Picit próbálja ugyan Mike elmagyarázni a kislányának – ja, nem, bocsi, a nézőknek – hogy is működik az egész, de azt gondolom, a kislány okosabb, mint mi nézők, ugyanis sajnos rettentő felületes módon történik mindez. Még mikor a kamera a mélybe száll (ez egyébként zseniális), akkor sem tiszta minden, az ember csak rácsodálkozik a gigászi építményre, mint magára a technikai csodára, de lila gőze sincs róla, mi micsoda – mi fog elromlani és miért. Szóval Mike-nak kellene lerakni a gyorstalpaló alapjait, de nem igazán sikerül neki. Ahogy amúgy majd később sem fog sikerülni másnak sem… Érdekes lett volna amúgy a történet szempontjából azt is elmagyarázni, hogy is alakultak az olajfúró torony működtetésének céges vonatkozásai, mert egyáltalán nem mindegy, ki kinek milyen utasítást adhat majd a bajban, sőt talán az ember nem nézett volna értetlenül a vászonra, mikor egy adott pillanatban az ügyeletes tiszt nem akarta megnyomni a biztonsági gombot, mert nem vállalta a felelősséget mondjuk több százmillió dollár elúszásáért. De vonatkozik ez a kis csapat szigetre érkezésére is, mikor egy harmadik cég dolgozói épp mennek el: oké, hogy az ott dolgozók tudják, ki kicsoda és miért van ott, de nekünk, nézőknek semmit sem jelentettek a lelépő alakok. Egyedül a BP alkalmazottait lehetett felismerni, mert rajtuk olyan ing volt,a min ott volt a zöld BP jel.

A film nem rossz, átlagnál talán kicsit jobb, de úgy éreztem magam közben, mintha rám is zúdult volna több száz liter olaj: bizony néha nem értetem, mi mikor miért és kivel történik. És ezúttal az olajtól még sírni sem igazán tudtam.

75%

Én sem értek a mélytengeri olajfúráshoz   , és bár laikusként tényleg könnyű elveszni a fúrás folyamata, a felelősségi és az alvállalkozói körök útvesztőiben, értettem a korlátot is, hogy kb. fél óra volt mindezt a filmbe sűríteni, ugyanakkor az is elég hülyén nézett volna ki, ha a szakemberek kezdik egymásnak magyarázni az alapoktól, hogy mi a stájsz. Nekem is lehetett volna bővebb, de annyit azért levettem, hogy ez a csapat gyakorlatilag csak az előfúrást végezte, és egy betondugóval akarták lezárni az üreget, amit majd a másik, valóban a kitermelést végző csapat majd kibont, hogy kiszedje az olajat. Azok viszont akiknek a dugó stabilitását kellett volna ellenőrizni, idő előtt leléptek a BP utasítására, hogy a biztonságon spórolják meg a lemaradást....

És a kérdés: A kezelő behúzta a kéziféket a darun, azért szikrázott, ahogy fordult...

Összességében az egyik leggyorsabban eltelő bő másfél óra volt ez mostanában, még ha az elején kicsit sok is a nyál meg a cukiskodás, a végén meg a káoszban tényleg azt sem látni, hogy ki honnan menekül, és gyakorlatilag sötétvörös árnyak mozognak az élénkvörös lángok előtt vagy fél órán át. Amit viszont túlzásnak éreztem, az a "Végső állomás"-hangulat: az ötödik-hatodik babona és baljós előjel után már baromi unalmas volt a sok előreutalás a katasztrófára.

8/10
.

.





A lány a vonaton





A pár évvel ezelőtti Holtodiglan sikere után – amivel kapcsolatban nekünk ugye itt alapvető fenntartásaink vannak – a filmszakma szinte megváltóként várta Paula Hawkins könyvének megfilmesítését: a megfilmesítési jogok már azelőtt elkeltek, hogy egyáltalán a könyv megjelent volna. A hatalmas eladott példányszám pedig csak rátett a lapáttal a várakozásokra – így kicsit több mint másfél évvel a könyvpremier után a moziba is berobogott a lány a vonaton. Annyit hozzátennék ehhez az egészhez, hogy ezúttal sem olvastam a könyvet, így nem befolyásolta előre a véleményemet az írott anyag történése, stílusa, fordulatai – viszont rengeteg anyag található szerte a neten, onnan azért utólag használtam támpontokat én is  – illetve, hogy a nevezett korábbi mozi valóban jobb ennél a filmnél. A baj csak az, hogy nem sokkal.

Rachel (Emily Bunt) egy alkoholista picsa. Minden nap vonaton utazik – ami inkább HÉV, vagy kültéri metro -, ingázik két település között (mind később kiderül, ez is alapban baromság, de hagyjuk). Félrészegen a tájat figyeli, a sínpár mellett álló házakat, az azokban lakó emberkéket: hajdanán az egyik lakás, ház még az övé volt, de az alkoholizmusa miatt is bekövetkező válása után exférje egy új nőt vitt haza. Kicsit mazochista dolog nézni a volt otthonodat az új nővel, annak gyerekével – de hát ki a fene igazodik ki az ittas ember lelkivilágán. A vonat közlekedése még ennél is nagyobb rejtély, ugyanis a világon nincs olyan HÉV, ami mindig akkor és szándékosan úgy lassít le azon a szakaszon, hogy Rachel elbámulhassa a lakókat. Ahogy a könyvajánlót olvastam, ott legalább említnek egy piros szemafort – itt, Amerikában olyan már nincs. Rachel egyébként – amellett, hogy én ugye kifejezetten rühellem az alkoholista főszereplőket – egy szánalmas picsa, akit tulajdonképp egészen a film végéig nem tudtam a szívembe fogadni. És akkor nem is beszéltem arról, hogy megint van AA csoport – no de Rachel miért is csak ennyivel az után ment oda, hogy szétcsesződött az élete??

Megan (Haley Bennet – aki még mindig kiköpött Jennifer Lawrence klón) egy büdös qrva. Saját elbeszéléséből és az erotikus flashbackekből teljesen nyilvánvaló, hogy képtelen hű maradni bárkihez, egy idő után állandóan új farokra vágyik, és ő lesz majd az, aki körül a film cselekménye bonyolódik. Megan egyébként bébiszitter a két házzal arrébb lakó Annáéknál, viszont aki - szintén saját elbeszélése alapján kifejezetten rühelli a gyerekeket. Egy bébiszitter büdös qrva, aki rühelli a gyerekeket, s aki épp felmond a munkaadójánál. S akihez a mozi egyik legidiótább „meglepetése” fog kapcsolódni: egyfelől Amerikában úgy tűnik nincs védőnői hálózat, mert amit Megan „mesél” magáról, az itthon nemcsak, hogy elképzelhetetlen, másrészt meg az egész – teljesen indokolatlan, hatásvadász és megalapozatlan -  sztori komoly büntetőjogi felelősséget vet fel. Nem csak úgy van az, hogy fogom magam és elásom – ha akár a könyv, akár a film ezt sugallja, az roppant káros csúsztatás, és hatalmas hiba. Rachel fantáziájában azonban Megan az ideális nő, férjével (Luke Evans) együtt a megtestesült szerelem, az ideális pár: ezért is akad ki Rachel azon, hogy egyszer úgy látja a vonatból félkómásan, hogy Megan más férfit csókol. Az egyébként érdekes kérdés, hogy hogyan jön össze filmezési szempontból a folyamatosan piált állapotú Rachel szemszögéből tisztán láttatott kép a későbbi kétségekkel, de mindegy.

Anna (Rebecca Fergusson) Rachel utódja. Miatta hagyta el a férje őt, Rachel minden sikertelenségéből eredő dühének az alkohol mellett Anna a másik levezetési formája – ami aztán tök logikusan zaklatás különféle formáiban nyilvánul meg. Jó, bepiálva sok baromságot csinálhat az ember, de nekem totál idegen és hiteltelen volt az az egész, ahogy mindenhez Rachel hozzáállt. Különösen azért, mert a mindig időben lassító vonatról folyamatosan bámulja a nőt, ex férjét és gyereküket – akik természetesen mindig akkor vannak az udvaron, mikor Rachel arra jár. Egyébként Anna tűnik a legnormálisabbnak az összes nő közül – egészen addig, míg fény nem derül a beteges gyermeknevelési gondolkodására. Ott fogtam bizony a fejemet – de most nem annak hiteltelensége miatt, hanem pontosan azért, mert ezt, így, részben saját szemmel láttam környezetemben. És bizony nem lehetett megmagyarázni a friss anyukának, hogy mindaz, amit ő gyereknevelésnek hisz, az a felesleges aggódás hatványozott formája… nem, nem lehetett. A nőknél valamikor fel tud borulni az a bizonyos hormonháztartás és tényleg képesek a gyereket ész nélkül minden elé helyezni – nem találva a helyes arányokat. Ide kapcsolódik majd a film végi fordulat egyik mozgatórugója – na, az qrvára életszerű.

Mindezeket csak azért írtam ilyen részletesen le, mert maga a film is így indul: a három nő három különböző történetével, elég távolról indítunk, majd szép lassan a szálak összegabalyodnak. Maga az eltűnés sem rögtön a film elején van – így kicsit már szakítunk is a klasszikus thriller ütemezéssel – hanem talán a felénél/harmadánál, addig nem csinálunk mást, mint a három minimum kétes szerethetőségű – de inkább unszimpatikus – nő lelkében és múltjában vájkálunk. Egyébként ez még akár jó is lehetne, mert azok a helyzetek – függetlenül attól, hogy nekem tetszik-e vagy sem – amiket az írók kitaláltak, az a közeg, amikben a szereplők mozognak, milyenek egyébként maguk a szereplők, az kifejezetten életszerű. Nem kicsit amerikaiasan életszerű, de életszerű. Viszont ahogy ez megjelenítve van az inkább gáz: a néző nagyon sokszor, rendszeresen és folyamatosan a film végéig el tud veszni a dramaturgiában: a karakterekkel kapcsolatos benyomásain kívül jóformán semmire nem támaszkodhat. Össze-vissza, rendszertelenül és kigondolt koncepció nélkül ugrálunk az időben (még szerencse, hogy van időpont kiírva, mikor és hol járunk), totál látszik, hogy gyakorlatilag minden egyes filmes elem csak a ködösítést szolgálja – Rachel lassan előtörő emlékeivel az élen -, az igazi tettes kitalálhatatlanságát. Egyébként ebben is elvérzik a film, mert míg próbálja elrejteni, ki is a hunyó, közben másokat sokszor erőltetett és légből kapott módon gyanúsít meg: állítólag a könyvben a felénél tudni lehet, ki a tettes, itt, a filmben szándékosan terelik a nézőt össze-vissza… egyre nagyobb zökkenőkkel. Egyébként a promo a legjobb példa erre: a "Vajon mit láthatott?" sem úgy és akkor van, ahogy azt a poszter/előzetes sejteti...

A kulcs ugyebár Rachel lenne: az ő alkoholista agyában kellene rendet tenni ahhoz, hogy az eltűnt lány utáni nyomozás jó irányba forduljon. Ja, mert persze tök életszerű módon a néha már szánalmasnak beállított, alkoholista Rachel magánnyomozásba kezd, nem hagyja nyugodni, miért is ébred egyik reggel sárosan, véresen összeverve az otthoni ágyon – tényleg, hogy a francba is jutott haza? Egyébként ez a „haza” is megérne külön bekezdést, Rachel élete, lakása, munkája, bevételi forrása megint csak oda van szarva a vászonra (ahogy egyébként a többi karakteré is), a néző nem kell, hogy foglalkozzon vele, csak nézze a szegény lány szenvedését. Mindegy, ahogy írtam, a mozi kulcsa akkor is ő, nem az első eset lenne, ha egy amnéziás főszereplő emlékfoszlányaiból kellene kiraknunk a történteket, de itt ezzel két baj is van: a egyik az, hogy ezt a lányt, ilyen viselkedéssel, ilyen állapotban nem tudtam sajnálni (ahogy amúgy az eltűntet sem), a másik meg az a forgatókönyvírói káosz, ahogy variálnak a tényekkel. Nem egyszer volt olyan, hogy a karakterek múltjában, környezetében hirtelen csinálnak egy agyament fordulatot, hogy a néző meglepődhessen, no meg hogy a kisiklott történet helyes irányba terelődhessen. Így viszont a végére már totál érdektelen lesz minden, menet közben totál elcseszték az egész film hangulatát és feszültségét. Apropó, hangulat: sokan, sok helyen vonnak párhuzamot a Holtodiglan hangulatával – de nekem a depresszió itt csupán Rachel alkoholizmusán keresztül érződött (mai egyébként hol látványosan kiült az arcára, hl meg nyoma sincs, egy igazi alkoholista nem regenerálódik így pár hét alatt).

A lényeg az, hogy thrillerként és drámaként is totál érdektelen a film, ami elsősorban szerkezetének, dramaturgiájának és nemszeretem karakterei miatt van. Sokszor követhetetlen a története és ésszerűtlen manipuláció jellemzi az írók részéről, a három elcseszett karakterből levezethető három fontos mondanivalója pedig szerintem nem jön át. Nevezetesen ne legyél alkoholista, mert akkor így jársz, mint Rachel, ne legyél egy nimfomán qrva, mert akkor így jársz, mint Megan, harmadrészt pedig a gyerek mellett tessék foglalkozni a férjeddel is, mert ha nem, akkor meg úgy jársz, mint Anna. Jó kis drámát lehetett volna erre felhúzni, de úgy néz ki, az alkotóknak fontosabb volt egy zavaros thrillert kipréselni a két órából.





65%



.

R2-D2 írta:

A tenger szívében



Összességében számomra az A tenger szívében egy teljesen kellemes élmény volt: ha csak a felszínt nézem, kaptam egy kiváló hajós kalandfilmet, remek szereplőkkel, bálnavadászattal, hajótöréssel, túléléssel. Ha viszont mélyebb vizekbe merülünk, a környezetvédelemtől kezdve az iparosodás hajnalán át a mindent átszövő érdek pénz hatalmába is betekintést nyerhetünk. Mindezt úgy, hogy kvázi bónuszként kapunk egy rivalizálással tarkított látványos hajóutat, egy baromi jó korrajzot, meg egy remek érzést a végére, hogy még van becsület a világban. Nekem ez a mix így, ilyen formában tetszett.

80%

Jó pár film várja a sorát a lemezen való újranézésre , most épp ez került a lejátszóba...

Ez esetben sem változott a véleményem, ugyanúgy tetszik a film, mint tavaly, s nagyjából ugyanazon sarokpontok jönnek be kevésbé. Érdemes volt végignézni a BD közel 2 órás extratartalmát, Ron Howard néha kifejezetten érdekes twitternaplója mellett számos jó kis kisfilm színesíti az anyagot. A leghosszabb az a doku, amiben a mai kutatások alapján megtalálták Pollack kapitány második szerencsétlenül járt bálnavadász hajójának roncsait is.

Van több mint fél óra kimaradt/kibővített jelenet, de néhány apróságot leszámítva tényleg nem baj, ha a vágóasztalon végezték. Így, kiegészítőnek jók, de egyébként nem kár értük.

A lényeg: még mindig remek kis tengeri kalandfilm, Jack Sparrow nélküli időkre.

R2-D2 írta:

A lány a vonaton

Rachel (Emily Bunt) egy alkoholista picsa. Minden nap vonaton utazik – ami inkább HÉV, vagy kültéri metro -, ingázik két település között (mind később kiderül, ez is alapban baromság, de hagyjuk). Félrészegen a tájat figyeli, a sínpár mellett álló házakat, az azokban lakó emberkéket: hajdanán az egyik lakás, ház még az övé volt, de az alkoholizmusa miatt is bekövetkező válása után exférje egy új nőt vitt haza.
És akkor nem is beszéltem arról, hogy megint van AA csoport – no de Rachel miért is csak ennyivel az után ment oda, hogy szétcsesződött az élete??

Megan (Haley Bennet – aki még mindig kiköpött Jennifer Lawrence klón) egy büdös qrva. Saját elbeszéléséből és az erotikus flashbackekből teljesen nyilvánvaló, hogy képtelen hű maradni bárkihez, egy idő után állandóan új farokra vágyik, és ő lesz majd az, aki körül a film cselekménye bonyolódik. Megan egyébként bébiszitter a két házzal arrébb lakó Annáéknál, viszont aki - szintén saját elbeszélése alapján kifejezetten rühelli a gyerekeket.
Amerikában úgy tűnik nincs védőnői hálózat, mert amit Megan „mesél” magáról, az itthon nemcsak, hogy elképzelhetetlen, másrészt meg az egész – teljesen indokolatlan, hatásvadász és megalapozatlan -  sztori komoly büntetőjogi felelősséget vet fel. Nem csak úgy van az, hogy fogom magam és elásom – ha akár a könyv, akár a film ezt sugallja, az roppant káros csúsztatás, és hatalmas hiba.

Anna (Rebecca Fergusson) Rachel utódja. Miatta hagyta el a férje őt, Rachel minden sikertelenségéből eredő dühének az alkohol mellett Anna a másik levezetési formája – ami aztán tök logikusan zaklatás különféle formáiban nyilvánul meg. Jó, bepiálva sok baromságot csinálhat az ember, de nekem totál idegen és hiteltelen volt az az egész, ahogy mindenhez Rachel hozzáállt.
Egyébként Anna tűnik a legnormálisabbnak az összes nő közül – egészen addig, míg fény nem derül a beteges gyermeknevelési gondolkodására.

Apropó, hangulat: sokan, sok helyen vonnak párhuzamot a Holtodiglan hangulatával – de nekem a depresszió itt csupán Rachel alkoholizmusán keresztül érződött (mai egyébként hol látványosan kiült az arcára, hl meg nyoma sincs, egy igazi alkoholista nem regenerálódik így pár hét alatt).

65%

Mivel pár perce értem csak haza a filmről, így ritka aktualitással tudok bekapcsolódni a "beszélgetésbe" ...

Aminek a "végkifejlete" nagyon nem lesz más, mint nálad, de leginkább azért jutottam el ehhez a pontszámhoz, mert annyira feleslegesen elnyújtott és szenvelgős a film, hogy az első órában alig bírtam ébren maradni. Mintha nők, és konkrétan ennek a három nőnek a drámáját sehogy máshogy nem lehetne bemutatni, mint hogy könnyes szemmel, lassú, monoton hangon beszélnek róla, miközben a táj suhan el a végtelenbe vagy a tekintetük réved el a semmibe. Amíg a három szál külön fut, meg amíg az okok nem derülnek ki, hogy ki miért olyan, amilyen, addig csak lassú monológok halmaza az egész.
Onnantól lett kicsit gyorsabb és kezdett kicsit érdekes lenni, ahogy a három nőnek hatni kezdett egymásra a története, és nem csak a jelenük, hanem a múltjuk is, hogy gyakorlatilag a múltjuk miatt viselkednek egymással úgy, ahogy. Így a befejezés nem is a tettes személye miatt lett jó, hanem emiatt... de így sem több, mint...

6,5/10

És az észrevételek ...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

A lány a vonaton

Mivel pár perce értem csak haza a filmről, így ritka aktualitással tudok bekapcsolódni a "beszélgetésbe"   ...

Így a befejezés nem is a tettes személye miatt lett jó, hanem emiatt... de így sem több, mint...

6,5/10

És az észrevételek  ...

Spoiler:

.

Ez jól jött ki!

Spoiler:

Mindegy, ezen az egész történeten óriási lyukak vannak...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A lány a vonaton

Spoiler:

Ez jól jött ki!

Spoiler:

Mindegy, ezen az egész történeten óriási lyukak vannak...

Spoiler:

De tényleg van nem kevés lyuk .
.

R2-D2 írta:

Holnapolisz


Ezektől függetlenül a Holnapolisz egyáltalán nem lett rossz film. A zseniális és a végtelenül bárgyú jelenetek váltakozása ellenére van egyfajta bája, összességében nem más, mint egy gyerekeknek szóló jó kis kalandfilm.


75%

Ez így van több, mint egy év után is. Sőt, másodszorra, eredeti nyelven még jobban is tetszett, mint anno a moziban. A finálé idétlen akciójelenetét és a vigyorgó droidokat leszámítva kifejezetten szórakoztató és tanulságos kis mese, rengeteg felfedeznivaló kis jövőképpel,kütyüvel. Továbbra is állítom, hogy ez a legrövidebb idő alatt legtöbb innovatívabb megoldást felvonultató filmek egyike.

Kár, hogy ez is Disney, mert ez tényleg megérdemelt volna egy normális BD kiadást: a képi világához mindenképp kellene, még ha a hangja a DVD-n is rendesen büntet. Extra természetesen (?) nulla másodperc, pedig lenne miről mesélni a dokumentumfilmekben.


.

.





Inferno





„Ha van egy gomb, aminek megnyomásával minden második ember meghal a Földön,  megnyomnád-e, tudva, hogy ellenkező esetben mondjuk 100 éven belül kihal az egész emberiség?”

Kezdjük a lényeggel (sajnos nem teljesen pontos az idézet, csak emlékeimre hagyatkoztam): ez a felvetés, ez az egész alapötlet, amivel az Inferno indít, egyszerűen zseniális. Legalábbis nekem az: magam részéről régóta azt gondolom, hogy nem lesz ennek jó vége, régóta úgy gondolom, hogy az emberiség alapból is megérett a pusztulásra – szóval, ezt a felvetést központi kérdésnek állítani, egyszerűen nagyon tetszett. Legutóbb az Utópiában volt egy hasonló elgondolás – ráadásul, itt is, a film előrehaladtával egy ahhoz hasonló módszer jönne képbe: kár, hogy az egészet nem kicsit felturbózták az akció/thriller oltárán, és így kár az is, hogy a nyilvánvaló „felezős” felvetéshez képest a mozi végére már 95%-os kihalási arányról beszélnek. No de egy gyilkos vírus vadászatnál ugye emelni kell a téteket, ha más nem maradt az alkotók tarsolyában, mint egy kiszámítható, tét nélküli akciófilm története, nem mindegy ám, hogy négymilliárd vagy 7, 6 milliárd ember életéről van szó…

Rengeteg írás lelhető fel a neten erről a moziról és én bizony nem igazán találtok róla dicsérő kritikát. Persze, kétségkívül van egyfajta trend is az aktuális bemutatók „lehúzásával”, én meg nem is igazán szeretek úgy írni rosszat egy filmről, hogy már sokan mások megtették ezt előttem – de azt hiszem, ezt az Infernot képtelen vagyok pozitívan befogadni. Azt nem állíthatom, hogy ebben jóformán semmi nincs a korábbi Langdon filmekből – sőt valahol egyértelmű az Angyalok és Démonok hatása – de a számomra legkedvesebb, legfontosabb és legérdekesebb rész, a vallási-egyháztörténeti motívum totál hiányzik. De mivel objektív filmkritika úgysem létezik, engedtessék meg nekem, hogy ezt az irányt magam részéről nem kívánatosnak, sőt, kifejezetten hátrányosnak tartsam: az Inferno a vallási szimbólumkutatás és egyházi fricskák helyett a művészetek világa felé fordult. Ami amúgy még nem is lenne baj, de a bevezetőben felvetett probléma, az összeesküvés-elméletek elhagyása, a több százéves titkos társaságok helyett bedobott kormányok közti láthatatlan szervezet – az egész aktualizálás nem tett jót a filmnek. A hangulatnak, a franchisenak, semminek. És akkor ez még csak a nagy totál, az ördög meg a részletekben rejlik… nos, azokkal is rengeteg baj van.

Minden kritika azzal kezdődik, hogy a film elején Langdon professzor (Tom Hanks) épp kórházban van és épp amnéziás… az igazság azonban az, hogy a film nem ezzel kezdődik. Szigorúan véve egy borzongató előadás szövegével (többször elhangzik majd), amiben egy bizonyos Bertand Zobrist (Ben Foster) nevű tudós (?) milliárdos (?) próbálja a közönséget ráébreszteni arra, hogy a Föld és az emberiség a 24 óra utolsó percében van. Aki kicsit is nyitott szemmel jár a világban, az nagyon nem fog meglepődni az egészen, és rengeteg másik, hasonló öko-film is beugorhat a téma miatt, de megmondom őszintén mindig szörnyű és megdöbbentő hallani ezt az igazságot, amit itt kb. félóránként arcunkba tolnak. Aztán a következő jelenetben három faszi üldöz egy negyediket, aki valami fura okból gyakorlatilag olyan helyre menekül, amiből csak a halál az egyetlen kiút – no és csak ezután jön kedvenc professzorunk, Langdon, a kórházban. Vele azonban az egész forgatókönyv és a film is a feje tetejére áll – nem elég, hogy a kifejezetten idegesítőre, zavarosra megcsinált emlékfoszlányok alaposan megkavarják a történetet, hogy a kibővülő szereplők köre totál áttekinthetetlenül és zavarosan kapcsolódik be a képbe, az egész jól megszokott rejtély csak nem jön elő. Ha jól belegondolok, az egész filmcím, Dante Pokla, mint mű, alig szerepel a sztoriban, egy Boticelli rajzon meg egy pár soron kívül szinte semmi jelentősége nincs – nem is értem, az egészet minek kellett az Infernohoz kötni. Azok a jó kis nyomok, amiket eddig láttunk, épp hogy csak vannak, az egész kergetőzés végtelenül hiteltelen és kiszámítható. Mert azért ahonnan és ahogy ezek kijutnak, nos az… a legjobb szándékkal is minimum béna rendőrséget/üldözőket vizionál.

Langdon professzort és újdonsült segítőjét, Siennát (Felicity Jones) ugyanis üldözik. Üldözi egy motoros rendőrnő, kvázi egy női Terminátor, akitől soha senki nem kérdezi meg, mit keres az adott helyen és hogyan jutott oda. Aztán üldözi egy néger faszi is, bizonyos Christoph Bruder (Omar Sky) nevű, aki viszont valami fura érdekellentétben van az idősödő, néha oroszul beszélő dr. Elisabeth Sinskeyel (Sidse Babett Knudsen) – mindezek ellenére kedvenc professzorunk, alig fél nappal azután, hogy fejlövéssel megszökött az intenzív osztályról, minden további nélkül kicsúszik a kezük közül. Az egész felállás – ekkor még – a visszatartott információk, no meg Langdon amnéziás képei miatt rettentő zavaros, a néző teljesen el tud veszni a történetben – és ez nem jó. Sehogy sem jó. Ráadásul végig azt érezzük, mintha Langdon csak árnyéka lenne önmagának, messze nem annyira összetett és zseniális ez a nyomolvasása, mint a két korábbi volt: különösen éles a kontraszt az előző filmhez képest. Annak őrült rohanása ugyan megmarad, de a misztikum, a rejtély megoldása ködbe vész: vagy tök kézenfekvő minden (néhány teljesen idióta húzással), vagy egy egyszerű sziú nyomolvasó visszafejthetné a fonalat. Érezhették ezt az alkotók is, ezért a Nagy Hollywoodi Filmes Könyvből egymás után vették elő a kliséket, azokkal együtt meg a hajmeresztő hülyeségeket.

Az első ilyen a senki nem az, akinek látszik. Ezt, ha jól számolom, minimum háromszor elsütik a moziban – a baj az, hogy az összes fordulat (flashbackben) magyarázva, totál baromság. Ahogy már máskor, máshol megjegyeztem, nem attól jó egy fordulat, ha egy karakter homlokegyenest mást csinál, mint mondjuk a film addig eltelt egy órájában… nem. Az igazi jó csavaron meglepődsz ugyan, de cseppnyi kétséged nincs a felől, hogy az megtörténhetett, megvolt hozzá a korábbi sztoriban minden. motiváció, lehetőség, minden: ha egy fordulatot így, flashbackben kell magyarázni, az gáz. Akkor is az, ha az egész amnézia csak és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a néző és a főhős összezavarodjon. Aztán itt van megint az időtényező. Ha jól értelmeztem, az egész film gyakorlatilag 36 óra alatt történik… nos, nem tudom. Igaz, végig ki volt írva, hol járunk és mikor, de nekem rettentő fura volt a film elején még kanüllel menekülő Langdon finálébeli ereje telje – nem is beszélve arról, hogy Törökországban este fél hétkor simán nagyüzem van az egyetemen (jó, ez talán lehet), meg hogy nyolc után még verőfényes napsütés van, egy fél óra múlva meg koromsötét (szokásos). S ha már finálé: ahogy az írás elején is említettem, az egész rohangászásnak semmi tétje nincs. Kérem, ez nem 24, egyetlen egy percig nem hittem el, hogy Zobrist (aki amúgy az első posztumusz antagonista) őrült – vagy nem – terve megvalósul. Ilyenformán aztán csak az volt a kérdés, hogy a tucat akciófilm megoldásához hasonlóan az utolsó előtti, vagy az utolsó másodpercben menekül meg mindenki…

Mindegy, azt mindenesetre megtudtam, hogy egy nylonzacskó kilyukasztásához 2 (!!) db bomba kell   , meg hogy egyáltalán egy halálos, emberiséget kiirtó vírust egy ilyen zacskóban kell tárolni   . Komolyan, az jutott eszembe, mikor gyerekkorunkba kimentünk pecázni, aztán nylonzacskóban, vízben vittük haza a halakat – nos, Zobrist fő művéről ez a domojkóvadászat jutott eszembe. Tényleg, ezt hogy utaztatta? Tesco táskában??? A WHO szerepe az egész filmben simán felveszi a versenyt a kétes emlékű The Strain járványügyi töketlenkedésével, nem is beszélve arról, hogy végképp nem értem, miért is ott és úgy kellett időzíteni a „rebirth” kezdetét, ahova tették. Dante művéből idáig eljutni… csodás eredmény. De még ha kicsit elemezték volna az egészet (akár a rajzot, akár a verset)… de nem. Itt nincs meg az a jól felépített, logikus és izgalmas kapcsolódási pontok halmaza, ami mondjuk az Angyalok és Démonok gerincét adja, itt csak rohanunk egyik helyről a másikra, minden megoldás tök kézenfekvő, közben meg jól meglepődünk… legalábbis az alkotók szerint.

A helyszínek amúgy jók, de iszonyat felületesek, a színészeket szeretem, de Tom Hanksen például nem láttam, hogy érdekelné is az, amit csinál. Azzal, hogy az Inferno elhagyta a misztikus közegét és kvázi aktualizálta az eseményeket, nem lett más, mint egy tucat akciófilm – csak annyiban nem lett egy James Bond kópia (a minden részben új Langdon lány miatt ez is eszembe jutott), hogy legalább akciójelenetekben próbál a földön maradni. De a szereplők motivációiban, azok, kidolgozatlanságában a béka segge alatt van: ráadásul semmi izgalmasat nem mutat a világot behálózó titkos összeesküvésekből. Nem visz el igazán izgalmas helyekre, nem mutat igazán izgalmas szervezeteket – és nem avat be igazán mélyen korai művészettörténeti alkotásokba sem. A címadó művet nem állítja annyira középpontba, mint azt várni lehetett, simán megmarad egy kétes sikerű öko-thrilernek, de még abban is elveszik a központi, nagyon fontos és az írás elején emlegetett zseniális mondanivaló. Csupán az marad, hogy ezúttal egy csodaszámba menü felépülést produkáló professzor meg egy töketlen WHO menti meg az emberiséget egy őrült elme pokoli tervétől. Ami terv amúgy kegyetlensége mellett is roppant racionálisnak tűnik…





60%




.

R2-D2 írta:

Inferno

Az első ilyen a senki nem az, akinek látszik. Ezt, ha jól számolom, minimum háromszor elsütik a moziban – a baj az, hogy az összes fordulat (flashbackben) magyarázva, totál baromság. Ahogy már máskor, máshol megjegyeztem, nem attól jó egy fordulat, ha egy karakter homlokegyenest mást csinál, mint mondjuk a film addig eltelt egy órájában… nem. Az igazi jó csavaron meglepődsz ugyan, de cseppnyi kétséged nincs a felől, hogy az megtörténhetett, megvolt hozzá a korábbi sztoriban minden. motiváció, lehetőség, minden: ha egy fordulatot így, flashbackben kell magyarázni, az gáz. Akkor is az, ha az egész amnézia csak és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a néző és a főhős összezavarodjon.

A WHO szerepe az egész filmben simán felveszi a versenyt a kétes emlékű The Strain járványügyi töketlenkedésével, nem is beszélve arról, hogy végképp nem értem, miért is ott és úgy kellett időzíteni a „rebirth” kezdetét, ahova tették. Dante művéből idáig eljutni… csodás eredmény.

60%

Spoiler:

A lényeg, hogy Vergilius sem tudná a kiutat abból a mélységből, ahova ezt a szerencsétlen filmet taszították, és gondolom nem csak a stáb műve ez, hanem Dan Brown is meglehetős szart írhatott, ha csak ez jött ki belőle.
.

Niwrok írta:

Inferno

A lényeg, hogy Vergilius sem tudná a kiutat abból a mélységből, ahova ezt a szerencsétlen filmet taszították, és gondolom nem csak a stáb műve ez, hanem Dan Brown is meglehetős szart írhatott, ha csak ez jött ki belőle.

Ja, ezt is olvastam már - de állítólag a harmadik könyv (ez ugye a negyedik) még szarabb...

Spoiler:

R2-D2 írta:

Inferno

Spoiler:

Nem, ezért is gondolom, hogy "önlebomló" volt a zacsi   . A mostani Tesco-szatyrok is ilyen környezetbarát cuccok, hogy a saját anyagösszetételüktől szétmállanak, egy tudós meg, ha már vegyi fegyvert csinál, csak tud egy hozzá "passzoló" zacskót. Mostanában már fehérjéből is csinálnak fóliát, azt is lebonthatja időzítve valami enzim vagy a vírus maga... szóval vannak lehetőségek   .
.

Dante's Inferno - kicsit másképp...

Tudom, hogy nem a te stílusod, Niwrok, de egyszer érdemes meghallgatni: tele van izgalmas dallamokkal és váltásokkal.




.