R2-D2 írásai 2.0

.





Under sandet





„ Jelenleg 2,2 millió darab akna van beásva Dánia nyugati partjainál. Ez több, mint az összes többi európai országban együttvéve. Valaki azt hihette, hogy a partraszállás itt fog megtörténni. Milyen súlyos tévedés volt annak, aki ezt kitalálta és milyen pech az önök számára.”

1945-ben, miután a németeket hazakergették, azzal szembesült a dán hadsereg, hogy a homokos tengerpartjuk tömve van aknákkal: a szövetséges kémhálózat vélhetően jól dolgozott, mikor dezinformálta a német vezetést a partraszállás helyéről és időpontjáról. A dánok a legkézenfekvőbb megoldást választották: szedjék föl az aknákat azok, akik letették – így a kivonuló csapatokból kb. 2000 embert visszatartottak ennek a munkának az elvégzésére. Végül is… "inkább ők, mint mi", gondolhatták, mert az ugye egyértelmű, hogy ennyi robbanóeszköz felszedése nem fog menni veszteségek nélkül. Filmünk egy kis német csapat történetét követi, akik egy kijelölt partszakasz megtisztítását kapják feladatul: amint végeznek a kb. 45 ezer akna eltávolításával, mehetnek haza. A gond csak az… nos, az, hogy ezek GYEREKEK. Szülőként különösen megrázott a dolog, akár a sajátjaim is lehettek volna: 15-18 éves kölkök, akiket vélhetően a háború végén soroztak már be, akiknek már végképp semmi közük nem volt az egész őrült ideológiához, s akik gyakorlatilag nulla harci tapasztalattal rendelkeznek – így például még az aknák hatástalanítását is gyakorolniuk kell. Az Under sandetnek az egyik legnagyobb erénye pedig az első perctől az utolsóig pontosan az a tapasztatlanság bizonytalanságából fakadó feszült izgalom, hogy ki az, aki túléli ezt az őrült küldetést – én legalábbis rég tudtam ennyire izgulni egy filmen.  

Carl Rasmussen (Roland Møller) egy középkorú törzsőrmester – úr, ez fontos lesz!    – a dán hadseregben. Vele kezdődik a film, ahogy felügyeli a német csapatok kivonását – és ahogy elszáll az agya egy dán zászló láttán. Ekkor még nem tudhatjuk, milyen fontos is lesz ez a képsor majd az egész film szempontjából, mennyire is mélyről kell indulnia annak a bizonyos jellemfejlődésnek, amit főszereplőnk majd a másfél óra alatt produkál: Rasmussen az igazi gyűlölettel teli katona, aki rühelli a németeket, aki talán személyes veszteségeit is kiéli a vonuló hadoszlopon. Az igazság az, hogy ekkor még önmagában sehova sem tartozik a jelenet, mert a következő helyszín már egy kiképzőközpont, ahol a frissen beszállított német hadifoglyoknak tart előadást egy Ebbe Jensen nevű, fiatal dán százados (Mikkel Følsgaard): a fiatal bakáknak oktatja az aknaszedés alapjait. Az oktatás végén aztán jön a próba: egy bunkerben kell bemutatni élesben a megszerzett tudást… két dolgot jegyeznék itt meg. Az egyik, hogy az ember hajlamos ekkor még (a film kezdetén) kissé felületesebben nézni a szereplőket, még nem tudhatja, kinek, milyen szerepe lesz a történetben: nos, ha tehetitek, már ekkor jegyezzétek meg a fiatal német srácok arcát. A másik meg az, hogy már ez a jelenetsor tanítani valóan magas szinten kezeli a feszültséget: a bunkerbe becipelt aknák és azok hatástalanítása, a felrobbanás levegőben lógó folyamatos lehetősége egészen különleges hangulatot biztosít.

A gyorstalpaló után aztán összekerül Rasmussen és a 14 főből álló aknaszedő különítmény… és ekkor döbbenünk rá először arra, amit írtam, mármint hogy milyen gyerekek is ezek a katonák, és hogy milyen állat is a felügyelőjük. Hogy mekkorát is fordult a világ a háború vége óta, hogy milyenek is az erőviszonyok a világban és a moziban… és ebből kifolyólag mire is számíthatunk. Az Under sandet így két vonalon is kimagaslót képes nyújtani: ahogy ezt az egész korszakot felvázolja, amilyen kórképet fest a világháború utáni állapotokról, ahogy bemutatja a dán/német szívekben lappangó és időnként előtörő gyűlöletet, az nagyon jó. A srácok közössége, viszonyuk egymáshoz és a „törzsőrmester úrhoz” kiválóan van bemutatva: tudom, szoktam panaszkodni a nem hollywoodi filmeknél a túlzott sterilitásra, az érzelmi manipuláció hiányára – itt valahogy tök jó arányban sikerült az alkotóknak azt megvalósítani, hogy a néző megdöbbenése és együttérzése közben se érezze a giccset és a megrendezettséget. Ez a film természeténél fogva iszonyat erős érzelmi szinten (is): a srácok kiszolgáltatottsága, az ebből a helyzetből következő események láncolata egész egyszerűen letaglózó… és ez még csak az egész ezen szálnak az alapja. És azt sem hiába mondják, hogy jó felépítményt csak jó alapra lehet felhúzni, az Under sandet márpedig kiválóan építkezik: ebben az amúgy is erős és megdöbbentő helyzetben elkezd játszani a karakterekkel és a nézővel. Sokszor mondják, hogy az igazán jó filmekben a szereplőknek van jellemfejlődésük… itt, ahogy az erőviszonyok és kapcsolatok változnak a film alatt, ahogy az együtt töltött idő alatt a német srácok és a dán törzsőrmester kvázi egymásra talál, az nagyon jó. Rasmussen mellett mindenképp kiemelném a fiatal századost, a mozi elején pont fordítva volt a nézői szimpátia, mint a végére lett. A srácok meg… nos, megmondom őszintén – németek ide vagy oda – szinte kivétel nélkül kedvelhető és szerethető arcok. Különösen az ikrek, de a többiek is. Viszont… viszont van valami, ami miatt a kissé rutinosabb néző csak óvatosan azonosul velük: ez pedig nem más, mint az aknakeresés halálos mellékhatása.

Már pedig erre épül az Under sandet másik, lenyűgöző szála: az aknák hatástalanítása, annak hihetetlen izgalma. Sőt számomra ez a fő sodor, a fő eseménylánc, a többi, a karakterek csak nagyon kellemes kiegészítői a történetnek. Ha mondjuk az aknakeresés (feszültsége) a karácsonyfa, az összes többi a dísz rajta. Ahogy írtam, én nagyon rég izgultam ennyire mozgóképen, minden egyes tengerparti résznél, amikor a fiúk a kis rudaikkal a homokot bökdösték, rendesen felkúszott az adrenalin szintem. Szemét ez a film, annyira bizonytalan minden, annyira nem lehet tudni, hogy az adott napi munkában meghal-e valaki, hogy a szívbajt képes ránk hozni – és képes gyakorlatilag másfél órán át feszültséget okozni. Szabályosan fújunk mi is egyet nap végén, mikor aknák kiszedve, s mehetünk vissza a barakkba… az egyébként rabságba. Minden kép, jelenet, aláfestő zene – vagy annak hiánya – mesterien építi a hangulatot, és van, amikor végig azt várod, tudod, érzed, félsz tőle, mikor repül levegőbe valamelyik srác, aztán nem történik semmi… máskor meg pont fordítva. De még ezeken belül is van néhány elképesztő esemény (gondolok itt az ikrekre, a dán kislányra, no meg a teherautó pakolásra), ami után a csend szinte rátelepedik a szobára, ahol nézed. Gondolom, moziban ilyenekkor egy árva pisszenés nem lehetett…

Zseniális az egész, minden elismerésem az író-rendező Martin Zandvlietnek. Ha jól látom, ez a harmadik egész estés filmje, azt hiszem, érdemes lesz rá is „valakinek” figyelnie. Ami negatívumot én össze tudtam kaparni a filmről, az viszont igazából nem is negatívum – erősen kötődik a film nézésének körülményeihez. Miután én csináltam hozzá a feliratot, más ritmusban néztem a mozit, a pontos fordítás miatt szakaszolva, egyes részeket többször egymás után megtekintve: no, így utólag azért feltűnt, hogy néhány bekövetkező tragédia előtt az egyes emberkékkel többet foglalkozik a film, így kiszámítható, ki fog meghalni (mínusz teherautó). A másik meg már totál személyes: nem kicsit esett nehezemre a hányásfóbiám leküzdése, fordítás és feliratillesztés közben kifejezetten kínosan éreztem magam bizonyos jeleneteknél: különösen az első ilyennél, mert az totál váratlan volt. Viszont aki először, egyben láthatja az egészet, annak ezek lehet, fel sem tűnnek, csak nekem voltak furák „munka közben”

Az biztos, egy egészen kiváló élmény ez a mozi, egy újabb remek dán-német film. Ráadásul – ahogy az  Elser esetében is – megint okosabb lettem picit, mert eddig bele se gondoltam, milyen kalamajka is volt a háború után Európa megtisztítása a bombáktól/aknáktól. Az, hogy qrva kemény világ volt akkor, az nem újdonság, de a háború után a szívekben tomboló viharokról és gyűlöletről kevés sejtésem volt… nos, most már van. E tekintetben pedig külön felértékelődik, hogy marad ember – illetve hogy válik emberré – valaki ezekben az időkben.




95%



.

R2-D2 írta:

Under sandet

A gyorstalpaló után aztán összekerül Rasmussen és a 14 főből álló aknaszedő különítmény… és ekkor döbbenünk rá először arra, amit írtam, mármint hogy milyen gyerekek is ezek a katonák, és hogy milyen állat is a felügyelőjük. Hogy mekkorát is fordult a világ a háború vége óta, hogy milyenek is az erőviszonyok a világban és a moziban… és ebből kifolyólag mire is számíthatunk. Az Under sandet így két vonalon is kimagaslót képes nyújtani: ahogy ezt az egész korszakot felvázolja, amilyen kórképet fest a világháború utáni állapotokról, ahogy bemutatja a dán/német szívekben lappangó és időnként előtörő gyűlöletet, az nagyon jó.

Sokszor mondják, hogy az igazán jó filmekben a szereplőknek van jellemfejlődésük… itt, ahogy az erőviszonyok és kapcsolatok változnak a film alatt, ahogy az együtt töltött idő alatt a német srácok és a dán törzsőrmester kvázi egymásra talál, az nagyon jó.

Minden kép, jelenet, aláfestő zene – vagy annak hiánya – mesterien építi a hangulatot, és van, amikor végig azt várod, tudod, érzed, félsz tőle, mikor repül levegőbe valamelyik srác, aztán nem történik semmi… máskor meg pont fordítva. De még ezeken belül is van néhány elképesztő esemény (gondolok itt az ikrekre, a dán kislányra, no meg a teherautó pakolásra), ami után a csend szinte rátelepedik a szobára, ahol nézed. Gondolom, moziban ilyenekkor egy árva pisszenés nem lehetett…

Az, hogy qrva kemény világ volt akkor, az nem újdonság, de a háború után a szívekben tomboló viharokról és gyűlöletről kevés sejtésem volt… nos, most már van. E tekintetben pedig külön felértékelődik, hogy marad ember – illetve hogy válik emberré – valaki ezekben az időkben.

95%

Miután írtál a feliratról, meg hogy nézzem, azt hittem, már valamiről lemaradtam, és keresni kezdtem, hogy hol az írásod a filmről   .

Nagyjából a film feléig ugyanazt tudnám leírni, mint te, ezért is csak reagálásként írok. A törzsőrmester mellbevágóan durva kirohanása a vonuló katonákra, mint egyfajta bosszú, a fiatalok kiválasztása, az aknahatástalanítás gyakorlása, majd a "vizsga" a bunkerben (annyira adná magát, hogy az ideges, remegő kezű srác rontja el, aztán meg mégsem ő...), és utána élesben mindez a parton; ezek mind nagyon erős jelenetek voltak. Minden egyes bökdösést, tekerést, csuklómozgást a gyutacs eltávolítására, majd a tányér vagy doboz kiásását végig lehetett izgulni, mert akkor még tényleg nem lehetett tudni, hogy ki mikor nyúl mellé. Remek volt a "trükkös" aknák előkerülése, ahogy megrázta a fiúkat a társaik elvesztése, és nagyon megrázó volt, ahogy az iker mindenáron meg akarta keresni a testvérét, aki elszaladt előle. A lassú összecsiszolódás és a megértés is fontos, jó elem volt a filmben, és a sok érzelmes jelenet -a hazatérés reménye, a jövőn való gondolkodás vagy éppen az éhségközösség, a betegség nyomorúsága- mellett éppen a rideg racionalitás és a gyakorlatiasság volt ennek záloga; ahogy a srác felvázolja az ottlétük összefüggéseit a parancsnoknak (a dánok azt akarják, hogy a tengerpart minél előbb tiszta legyen, ők minél előbb haza akarnak menni, de ehhez enniük kell), azzal nem lehet vitatkozni. Ahogy azzal is egy újabb jó réteg került a filmhez, amilyen ellenszenvvel viseltettek a helyiek, akár a katonák, akár a civilek a kirendelt aknamentesítőkkel szemben; a "moslékos" és a levizelős jelenet is telitalálat volt.

Azonban éppen úgy, ahogy a srácok és a parancsnokuk is elkezdtek "lazázni", ugyanúgy gondolhatta a rendező is, hogy ő most már felépítette, amit lehet, majd a lendület kitart a végéig. Nálam nem tette, és igazából haragszom ezért Zandvlietre. Amikor a srácok mezítláb, sikítozva kezdtek leszaladni a tengerpartra, az egésznek lett egy olyan ifjúsági film, úttörőtábor hangulata, amit csak még jobban szétcsaptak az érzelmileg túlvezérelt jelenetek. Kezdve rögtön a kutyással (kirepült a labda a képből, amiben mintha edző bá' és a tanítványai indultak volna haza az edzőtáborból, és tudtam, mi fog történni), folytatva a kislányossal (hadd ne higgyem már el, hogy nem mondták el neki minden nap százszor, hova ne menjen, és hogy a drótkerítés meg a korábbi robbanások hangjai, látványa nem voltak neki elegek, és a megtisztított rész sem elég neki, mert ő pont ott akar babázni!... de hát kellett a "patkányszaros" picsa meghasonulásához, hogy jajj, ezek a srácok mégis milyen rendesek), de a teherautós is bőven befér ide (bár azt inkább elhiszem, hogy hatástalanítás után már nem volt akkora félelemérzetük a srácoknak, és hogy azt hitték, úgy már lehet dobálni). És itt volt nekem a film mélypontja is, az összekapaszkodós jelenet: tök igaza volt a fiúnak, ennyi erővel főbe is lőhetné őket a habzó szájú "edző bá'", főleg, mert közel sem biztos, hogy ők hibáztak, hiszen az is elcseszhette, aki a térképet rajzolta...

A film második fele sem annyira bátor, sem annyira feszült nem volt így, amitől a befejezés is erőltetetten pozitív volt; egy igazán bátor rendező nem kimosdatta volna a dánokat (akik egyébként nem is vettek részt ebben az aknamentesítős dologban, hanem az az angolok reszortja volt, ahogy olvastam), hogy bár lehet, hogy "embertelenek" voltak az aknamezőre kivezényelt gyerekekkel, de azért egyikük-másikuk igazságérzete a helyén volt, meg aki ügyes volt a németek közül, akár tényleg haza is juthatott. Aki a film első felét írta, az bevállalta volna azt a befejezést, hogy igen, ezek a fiúk mind ott vesztek a végtelen, iszapos, láthatatlan aknamezőn, még ha nem is mutatják; aki a film második felét, aki megmutatja a gyerekek felrobbanását, de a kutyánál "félrenéz", az nem tette.

Engem ami még megfogott, az a cím kettőssége, de nem a dáné (ami gondolom nagyjából annyi, hogy "A homok alatt"), hanem az angolé, a "Land of Mine".

8/10


Ha már tengerpart, döbbenet és "embernek maradás", ezt a képet magyarázd meg nekem, ha tudod  ... Pár napja láttam, és többször is beugrott a film alatt.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Under sandet

... hadd ne higgyem már el, hogy nem mondták el neki minden nap százszor, hova ne menjen, és hogy a drótkerítés meg a korábbi robbanások hangjai, látványa nem voltak neki elegek, és a megtisztított rész sem elég neki, mert ő pont ott akar babázni!... de hát kellett a "patkányszaros" picsa meghasonulásához...

De, tuti elmodták, nem hiába veszekszik vele az anyja már az első elkóborlásakor is. Inkább az a kérdés, hogyhogy addig nem ment oda? Bár... lehet, pont a német srácok munkája miatt lett neki szimpatikus ott játszani. Nem tudom, de egy gyerektől bármi kitelik, így nekem az égvilágon semmi bajom nem volt a jelenettel. Sőt!

Ami meg Neked kissé gyengébb a film második felében, az nekem mind erősség. pont ezek azok a jelenetek, amiket én még nem érzek amerikaiasan giccsesnek, de kellően hatásvadászok és érzelmesek. Nekem legalábbis működtek. De ahogy írtam, más élményem volt: mondjuk egy-egy szcénában sokkal tovább időztem, így annak feloldása, esetleg a következő dráma sokkal nagyobb hatással volt rám.

A teherautósnál inkább az ugrott be, hogy hogyan is akarták akkor azokat úgy elszállítani? Azon a zötykölődős úton? Ebből előbb-utóbb bumm lett volna mindenképp...

Niwrok írta:

Engem ami még megfogott, az a cím kettőssége, de nem a dáné (ami gondolom nagyjából annyi, hogy "A homok alatt"), hanem az angolé, a "Land of Mine".

 Ez pontosan így van.

Niwrok írta:

Ha már tengerpart, döbbenet és "embernek maradás", ezt a képet magyarázd meg nekem, ha tudod  ... Pár napja láttam, és többször is beugrott a film alatt.

Spoiler:

.

Nem tudom. Igazából nem is értem, mit látok a képen. Az ott hátul egy hulla?


.

R2-D2 írta:

Under sandet

A teherautósnál inkább az ugrott be, hogy hogyan is akarták akkor azokat úgy elszállítani? Azon a zötykölődős úton? Ebből előbb-utóbb bumm lett volna mindenképp...

Nem tudom, hogy működnek az aknák, hogy milyen anyag van bennük, mondjuk dinamit-e, és abban egy kis nitroglicerin. Akkor hatna a rázkódás is, de szerintem inkább valami tömör anyag, ami azért szállítható.
Szerintem ott inkább az lehetett a gond, hogy a nagy erővel egymásnak ütköző fémek szikrát vetettek, és az okozta a robbanást a szabadon levő töltetekben (a nyílásokat ugyanis még homokkal sem tömítették el, pedig az szerintem adta volna magát).

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ha már tengerpart, döbbenet és "embernek maradás", ezt a képet magyarázd meg nekem, ha tudod  ... Pár napja láttam, és többször is beugrott a film alatt.

Nem tudom. Igazából nem is értem, mit látok a képen. Az ott hátul egy hulla?

Igen, egy vízbe fulladt afrikai bevándorlóé.
.

Niwrok írta:

Igen, egy vízbe fulladt afrikai bevándorlóé.

Az kemény...

.





Odaát S11





Kezdetben volt a Sötétség…

A SupNat világában a Sötétséget a Teremtés kezdetekor Isten az Arkangyalok segítségével legyőzte és évmilliókra egy ketrecbe zárta. A Sötétség ugyanis nem hagyta, hogy Isten saját akarata szerint teremtsen dolgokat, a Sötétség elpusztított mindent. Mert a Sötétség maga a pusztítás. Az a Sötétség, amit a legutóbbi évad végén a Winchester-fiúk a világra szabadítottak… az a Sötétség ami… ami egy nő. Pontosabban az évad kezdetén még csak egy csecsemő, aki lelkeket eszik és rohamosan növekszik – és akinek egyetlen egy célja van: bosszút állni Istenen és az ő művén, bosszút állni rajta az évmilliók magányáért.   , a Kaporszakállú szerette ezeket a ketreceket, mert hát ugye Lucifert is oda zárta (akik amúgy szintén a Winchesterek szabadítottak a világra 7 évvel ezelőtt), viszont a Sötétség és Lucifer nincs egy súlycsoportban. A Sötétség egy az egy harcban erősebb lenne akár Istennél is, a Sötétség tényleg képes elpusztítani a világot… mindent. Démont és Angyalt, Mennyet és Poklot, boszorkányokat, szellemeket, a létező összes szörnyet. Még a Halált is. És akkor eljő a SEMMI… Nyilvánvaló, hogy talán Isten lenne az egyedül, aki felvehetné a harcot Amarával (így hívják az időközben felcseperedett Sötétséget) – no de ő már nagyon rég lelépett a színről…

Zseniális. Nem tudok szavakat találni erre az évadra, rajongóként már-már kötelességtudatból ültem le elé, de aztán menet közben egyik ámulatból a másikba estem. Sosem gondoltam volna, hogy egy sorozat (bármely sorozat) 11-ik évadja képes ekkora meglepetést okozni, hogy a korábbi átlagos évadok után képes ilyen megdöbbentően jó eseményeket produkálni – és ez igaz akkor is, ha természetesen a korábban kialakított védjegyeket csak meg kellett hagyni, amik amúgy ismétlésnek és unalmasnak hatnak. A SupNat ezen évada minden korábbi elemet ismétel, felhasznál, sőt rengeteg korábbi ikonikus figurát meg is idéz – de az egészet ezúttal egy olyan központ szálra fűzi fel, amitől én mind a tíz ujjamat megnyaltam. Oké, kétségkívül óriási szerepet játszik ebben az is, hogy évadok óta vártam azt, ami itt, ebben most megtörténik, évadok óta mondom (többnyire magamnak), hogy itt már nincs más megoldás, itt már nincs tovább: meg kell történnie mindannak, ami végül is itt megtörténik. Az ember szívét ilyenkor melengeti a tudat, hogy minden beigazolódott, amit várt, hogy (majdnem) minden úgy történt, ahogy arra számított… no persze ez csak a vázra igaz, a finomhangolás még jócskán okozott meglepetéseket.

Ahogy írtam, a sztori fő szála az, hogy a Pecsét levételével a két fiú ezúttal a Sötétséget szabadította a világra – cliffhanger S10 – ami egy kislányban, Amarában ölt testet. A két vadásznak és Castielnek így ekkor (az évad elején) van még a legjobb esélye megállítani őt, hisz gyerekként még meglehetősen gyenge: két apró bibi van csupán. Az egyik az, hogy a Pecsét valahogy összeköti a lányt/nőt Deannel, így az idősebbik Winchester nem is tudja megölni őt, a másik meg az, hogy a Pokol régi/új Királya rögtön ráteszi kezét a lányra – így az nagyon hamar lekerül a lépernyőről, Crowley vendégszeretetét élvezve. Ez még amúgy logikus is, mármint hogy a démonok a saját hadseregükben akarják tudni Amarát, viszont a lány egy idő után kinövi a Poklot is: Crowleynak pedig kínos lesz, hogy a lány a fél démonseregét felzabálja. Ám miután naivan meg akarja regulázni a lányt, szembesül vele, hogy Amara ereje felülmúl mindent ott a mélyben is.

Ha valakinek ez a kis vázlat tetszik, ezt szorozza be 10-zel, 100-zal: ez csak egy nagyvonalú helyezetismertetés, a konkrétan filmre vitt történet ennél sokkal szövevényesebb. Először is ott van ízfokozónak ugye Rowena, a boszorkány – nem mellesleg a Pokol Királyának anyja – aztán ugyebár Lucifer is ott van még a Ketrecben, akinek még fontos szerepe lesz… ajaj, de még mennyire!! Külön öröm az őt játszó színészt, Mark Pellegrinot viszontlátni, az ötödik évadban nagyon megkedveltette magát Apu rossz fiaként (no meg előtte Jacobként a Lostban). A lényeg vele kapcsolatban az, hogy a földi halandók Isten hiányában benne látják a legjobb esélyt Amara legyőzésére – csak hát hogy is lehetne megbízni egy Luciferben? Mindenestre Sam és Dean mindent megpróbálnak, de egyre inkább úgy látszik – ami egyébként tök logikus is – hogy ez már nem az ő ligájuk. Amara más kategória, mániákusan keresi Istent (minden ehhez köthető jelenet parádés), neki a földi halandók ármánykodása semmi, a boszorkányok mágiája csiklandozás, az Angyalok összes ereje mondjuk egy enyhe agyrázkódás. Crowley ütése egy jó kis gyomros… de igazi ellenfele nincs. Itt jegyzem meg, egészen zseniálisan építkezik az évad, ahogy fokozódik a feszültség, ahogy nő Amara ereje, ahogy egyre nyilvánvalóbb, hogy nincs ellenfele, úgy egyre inkább vágyik a néző is valami isteni beavatkozásra. De ő már rég világgá ment, hisz nem avatkozott be korábban sem, mikor Lucifer akarta elhozni az Apoklipszist…

És akkor feltűnik Chuck. Ő volt az, aki anno az Odaát könyvsorozatot írta az Odaát sorozaton belül: amiben a srácok saját magukról olvashattak, sokszor olyat, ami még meg sem történt. Chuck lesz az a karakter, aki úgy megkavarja az Odaát évadok óta tespedő állóvizét, hogy mennyei öröm elmerülni benne. Sajnos, innentől semmit nem írhatok, innentől már önmagában a nevek használata is full spoiler (mármint hogy ki fog harcolni kinek az oldalán, ki honnan és hogyan kerül elő, ki kit száll meg, stb…). Az biztos, hogy minden idők egyik legzseniálisabb sorozatfináléját láttam, ami egyszerre volt felemelő, szerethető, cinikus és tanulságos. Amiben az írók nem féltek feltenni mindazokat a kérdéseket, amik esetleg engem is foglalkoztatnak, s amiket nagyjából meg is válaszolnak. Remek tanmese lett a végére a családról, a testvérségről, a szeretetről, a fényről és a sötétségről. A Jin és Janról, az örök kettősségről: a fény sem lehet sötétség nélkül és fordítva… különben a világ rendje felborul, és Isten Teremtése megsemmisül… Néha kéjesen nagyokat sikoltva, néha néma döbbentettel, néha könnyekkel küszködve néztem az utolsó 3-4 részt, az az összefogás, az az egész ötletbörze nekem iszonyat bejött.

Szóval a fő szál az ötödik évad óta nem volt ennyire jó és erős, idén a sorozat nagy részét ki is tölti. De hát nem lenne SupNat a SupNat, ha a testvérek nem vadásznának is néha kicsit, no meg, ha nem lenne megpakolva az egész megint filmes utalásokkal, kiszólásokkal. Már az első részekben, mikor Amara megszületésével egy fura fertőzés öli az embereket (pontosabban teszi agresszív vadállattá) elhangzik, hogy "Szóval megjelenik, és mindenki átáll 28 nappal később üzemmódba?", de a csúcs akkor is két másik epizód. Ugyanis most először fordult elő – legalábbis én most először vettem észre – hogy komplett horrorfilmeket idéznek meg: nem csak beszélnek róluk, meg poénkodnak velük, hanem konkrétan felhasználják azok motívumait. Isten korábbi Tollnoka, az angyali hatalmától megfosztott Metatron ugyanis lecsúszott fotoriporterként tengeti életét, balesetek, gyilkosságok helyszínén fényképez – és rendezi át a terepet a jobb képért és a nagyobb bevételért!!! Ismerős? A másik epizódban pedig egy boszorkány átka szerint, akit megcsókolsz, azért eljön egy bosszúálló szellem, az átkot pedig csókkal lehet továbbadni. De az átkot át lehet venni, sőt, vissza is száll néha… ez is ismerős. Előbbi az Éjjeli féreg, utóbbi a Valami követ megidézése… sőt, van icipici Szellemirtós jelenet is… parádés: nem szimplán koppintották, hanem „odaátasították” az anyagot, beleépítve minden korábbi szabályrendszert, amit e sorozat alkotott. S ha már szabályrendszer: bámulatos, ahogy a 10 évad alatt kiépült ez az Univerzum a túlvilági lényekkel, azok elpusztításával és mitológiájával kapcsolatban – noha idén kissé kevesebb idő jut vadászni, még most is képesek behozni új szörnyeket.

Egyébként a pihentető, kitérő epizódok még soha nem simultak ennyire bele a történetbe, egyetlen egyszer nem éreztem erőltetettnek a „nincs jobb dolgunk, menjünk vadászni” szituációt. Részben hívják a fiúkat, részben Amarához köthetőek az események, úgyhogy minden mellékszálként kezelt vadászat nagyon a helyén van. Ráadásul az egész egyben egy gigászi fun service is: ilyenkor van idő a korábbi évadok szereplőit visszahívni a sorozatba… még Bobbyt is, a halott Bobbyt, aki egy párhuzamos idősíkban nyomoz ugyanazon szörny után ugyanúgy, ahogy a fiúk. De nem csak ő tűnik föl, hanem majdnem mindenki: ha jól tudom, showrunner váltás lesz, így az egész évad a 11 év egyfajta lezárása is egyben, egy gigászi színpad, ahol a végén mindenki beköszön picit… s itt hadd legyek kicsit gonosz. Azt hiszem, úgy gondolom, ITT kellene befejezni az egészet. Minden megtörtént, ami megtörténhetett, a Winchester fivérek sokadszorra megtették, amit lehetett, a Sötétségnél nagyobb ellenfél már nincs a világon. Ez, így, ezzel a lezárással tökéletes lehetne (mindenki meghajol, jobbra-balra el – megint), az évad végi cliffhangerben fellibbentett fenyegetettségen csak mosolyogni lehet. Most komolyan: egy ilyen ember ellen fellépni, akinek Angyal, Démon, boszorkány „barátja” is van??? Kíváncsi vagyok, hova lehet ezt tovább vinni…

Az időutazós részről még nem is beszéltem (van, megint!!), mint ahogy a humorról sem. A legjobb a Black Sabbath két tagjának „ügynökösödése” tetszett, no meg az alábbi duma:

„ - Hívjanak csak Donatellónak. A szüleim utána neveztek el.
- Egy Tini Nindzsa Teknőc után?
- A reneszánsz szobrász.
- Hogyne.”




100%



.

R2-D2 írta:

Odaát S11

Kezdetben volt a Sötétség…

Azt hiszem, úgy gondolom, ITT kellene befejezni az egészet. Minden megtörtént, ami megtörténhetett, a Winchester fivérek sokadszorra megtették, amit lehetett, a Sötétségnél nagyobb ellenfél már nincs a világon. Ez, így, ezzel a lezárással tökéletes lehetne (mindenki meghajol, jobbra-balra el – megint), az évad végi cliffhangerben fellibbentett fenyegetettségen csak mosolyogni lehet.

100%

A lelkesedésed és a rajongásod ezekben az írásokban abszolút magával ragadó, majdnem jobban szeretem ezeket az írásaidat, mint a földbe döngölőseket... Majdnem ...

.

Niwrok írta:

Odaát S11

A lelkesedésed és a rajongásod ezekben az írásokban abszolút magával ragadó, majdnem jobban szeretem ezeket az írásaidat, mint a földbe döngölőseket... Majdnem   ...

.

Igen... a nagyon szeretemről meg a nagyon utálomról könnyebben írok...

Egyébként meg, csak Neked...

Spoiler:

Picit sajnálom, hogy már 11 évad, így esély sincs rá, hogy belekezdj, pedig biztos, Te is megtalálnád benne a neked kedves összetevőket.


.

.






Alice Tükörországban





Hmmm… most, hogy Niwrok kolléga pár szóban megemlékezett Alice második kalandjáról Narniában (bocsánat, Csodaországban), most nekem is feltűnt, milyen idióta is ez a magyar cím… ahogy Niwrok írta: az, hogy „Alice egy tükrön át jut be Csodaországba, attól ez még rohadtul nem Tükörország” – hogy ez milyen igaz!! Persze, elég hülyén hangzott volna az Alice a tükrön keresztül cím, de így meg bizony a naiv nézőt megzavarhatja a dolog: hogy ha valaki azt várná, hogy kedvenc főhősnőnk ezúttal máshova kalandozik, az csalódhat. Ez bizony ugyanaz a Csodaország, ahol múltkor volt, ugyanazokkal a karakterekkel, képi világgal, hangulattal, mindennel – csak most nem a nyúl lyuka az átjáró, hanem a tükör.

Annak kifejezetten örültem, hogy a mozi előtti este szakítottam időt az Alice Csodaországban ismétlésére. Jó rég láttam, a kerettörténetre például már nem is emlékeztem – a második fejezet előtt kifejezetten kapóra jött az újranézés: mindenekelőtt a karakterek felelevenítésében, de a hangulat megalapozásában is. Arra sem emlékeztem, hogy apja nyomdokaiba lépve Alice végül is elhajózott a házassága elől, úgyhogy kapóra jött az Alice Tükörországban nyitányában, hogy tudtam, mit is keres a lány a tengeren… jó, a Black Sails után valóban kicsit komikus volt az egész szituáció, de számomra bőven tűréshatáron belül volt ez a felütés. Sőt, még izgulni is tudtam rajta, mert bár végtelenül nevetséges az a manőver, amit a lány csinál, ebbe a mesefilmben simán belefért – legalábbis semmi nem késztetett arra, hogy legcsekélyebb mértékben is komolyra vegyem az eseményeket. Még ha elvileg ez a valóság, akkor sem, ugye. A kalandos, kissé inkább Karib-tenger kalózais nyitány után aztán Alice sikeresen újból konfliktusba keveredik környezetével – nekem kifejezetten bejött már múltkor is az ő különc, polgárpukkasztó stílusa – aminek feloldása megint csak menekülés Csodaországba. Mintha ez az egész világ tényleg csak egy törékeny elme szüleménye lenne, egy fiatal lányé, akit ha bántanak, elvonul a képzelt világába…

… ezúttal egy (A) tükrön keresztül. Alice ugyanis az időközben kék lárvából kék pillangóvá cseperedett Bölcselő segítségével visszatér Csodaországba, ahol egy hangulatos kis összeröffenés keretében találkozik régi barátaival. Azt most nem tudom nektek megmondani, milyen érzés lehet ezt, így először látni, vagy esetleg évek után az első rész ismétlése nélkül elmerülni újra Csodaországban – nekem, felfrissített emlékekkel pontosan elég volt a kompánia feltűnése a „beszippantáshoz” –, viszont azt kézséggel elismerem, hiányos emlékekkel bizony rettentő nagyvonalú volt az egész bevonulás Csodaországba. De hát csak nem ezzel kezdi valaki Alice kalandjait – gondolhatták az alkotók… és végül is igazuk van. A lány aztán legjobb barátja, a Kalapos segítségére kell, hogy siessen, akit láthatóan – és látványosan!!! – felemészt a bánat… s ez sajnos felemésztett egy picit a lelkesedésemből is. Az a helyzet, hogy Johnny Depp, a Kalapos valami irtó gáz. Valamit nagyon elkúrtak vele kapcsolatban, az első résszel ellentétben szinte már bántóan zavaró az a rengeteg festék és ripacskodás, ami jellemzi ebben a részben. Nem tudom, vagy Depp unottsága jött át a festéken keresztül, vagy simán csak az öregedése nem tett jót az arcfestett karakternek – vagy… s talán ez a legvalószínűbb, önmagában a depresszió, a szomorkás hangulat nem illett hozzá. Hamuszürkén amúgy is kilógott az egész filmből, de színesen, piros hajjal sem volt a karakter az igazi. S ha már itt tartunk, akkor már megemlítem a másik nagy csalódást okozó szereplőt, a Fehér Királynőt, Anne Hathawayt. Néha már bántóan idegesítően túljátszott volt a figurája: az a derékmagasságban tartott kéz, az az affektálás… még ebben a filmben is sok volt.

Szerencsére mindketten csak picit tudtak rontani az összképen, mert van egy összetevő, amire én nem is számítottam, amit nem raktam ki az előzetesből, viszont amiért minden moziban feltétlenül tudok rajongani: az időutazás. Az van ugyanis, hogy Alice – hogy megmentse Kalapost a depresszió okozta halától – vissza kell menjen valahogy Csodaország múltjába, megváltoztatni azt, ami aztán majd Kalapos gyógyulását eredményezi. Nos, mondanom sem kell, alapban mekkora lehetőségek vannak egy mesevilágon belül is egy időutazásos történetre, a mozi pedig nagyon szépen ki is használja ezeket. Kifejezetten tetszett, ahogy Alice a különleges járművével megérkezik a múlt bizonyos eseményeibe – rögtön szembetűnő, mennyivel jobb is volt a Kalapos a múltban – nagyon jó volt, hogy ez által feltárul Csodaország története is (legalábbis bizonyos aspektusból). Az egész kalandos röpködésbe nem tudok belekötni, testvérek gyerekkori jelenete – a legrégebbi időpont – kegyetlenül tetszett. De jó volt az egy perc múlva teázós rész is… bár az nem Alice, de erre mindjárt ki is térek. A lényeg az, hogy nekem nagyon kedvemre való volt ez az egész mix, kicsit olyan volt, mint az Az időgép, de maga az alaptézis, a megsemmisül a világegyetemes meg egyenesen a Vissza a jövőbe filmekből származik. A kalandos része az időutazó gömbbel remekül illeszkedik a mögöttes gondolatokkal, az egész látványvilág lenyűgöző, a bepillantás Csodaország történetébe nemkülönben az. Ide tartozik egyébként az is, hogy nekem nagyon tetszett a testvérviszály bemutatása, kimondottan örültem ennek a karakterépítős sztorinak: a Kalapos mellett ugyebár a két lány története nagyon fontos. Lehet, én vagyok furán összerakva, de szinte szurkoltam Alicenak, hogy tudjon úgy változtatni az eseményeken, hogy a Vörös Királynő nem váljon olyanná, amilyen, de legalább a feje legyen kisebb…

De nem lehet. A múltat nem lehet megváltoztatni, maximum tanulni belőle: ezt megmondja Alicenak Csodaország új karaktere, az Idő (Sacha Baron Cohen). Megmondom őszintén, előzetesen kicsit tartottam a figurától, eleve a színészt se nagyon kedvelem, de a mozi ismeretében az egyik legkellemesebb csalódás pont ő és az ő figurája. Bármennyire is mást sugallnak az előzetesek, a film antagonistája továbbra is a Vörös Királynő, szegény Idő úr inkább csak fut az események, meg Alice után. Ahogy a fellengzős, nagyképű, magányos és morcos karakterből a végére egy szerethető, sajnálható figurát csináltak, az nekem kifejezetten tetszett. Sőt, sokakkal ellentétben kifejezetten élveztem az összes szójátékot, amit elsütöttek vele kapcsolatban: a bizonyos egy perc múlva mindig teázunk jelenet pontosan emiatt lett számomra a film egyik ikonikus jelenete – mindamellett természetesen, mennyire is képes egy asztal köré telepítve kifejezni a karakter összes tulajdonságát. Cohen pedig kiváló választás volt erre a szerepre, valahogy tényleg minden megvan benn ahhoz, hogy egy morcos, magányos, teljhatalmú Idő legyen.

Aztán lehet, ha én is ismerném Alice univerzumának sarokpontjait, én is jobban húznám a számat a filmtől… de nekem még csak most épül ez a világ, kizárólag a filmeken keresztül. Kifejezetten érdekes betét volt a diliházas jelenet, viszont számomra nem hordozott extra jelentőséget, sokkal inkább passzítom a korábban említett „képzelt világos” koncepciómba – még ha nem is így gondolják, akik kitalálták. Én már az első epizóddal is jól elvoltam, ez az időutazás – meg ez által a karakter- és világépítés – miatt még annál is jobban bejött. A múltkori kissé idióta és mesei sárkányölés után itt kissé komolyabb a körítés, más a tét, más a koncepció. Egy valami maradt érintetlen: a filmet ugyanaz a színes – de tán kevésbé giccses – képi világ jellemzi, mint elődjét. A Tim Burton helyére érkező, többnyire Tv sorozatokban jeleskedő James Bobin szerintem remekül fogta meg az egész lényegét és vitte tovább az örökséget. Sőt, azt gondolom, hogy ha már Caroll korábbi műveitől így sikerült (nekem tetsző irányba) eltávolodni, bele lehetne vágni egy franchise építésbe… bár… nem tudom, Deppet bele kellene-e tenni, illetve ki lehetne-e hagyni. Alice és környezete, az egész Csodaország viszont szerintem alapban nagyon rendben van.




80%





.

.





Szemfényvesztők 2





Tessék mondani, kedves írók, miért kell mindig hülyének nézni a szerencsétlen polgárt?  Miért kell azt hinni, hogy a néző semmire nem emlékszik egy film első részéből, hogy nem nézi azt újra, sőt – jelen esetben ez a fontosabb – nem nézi meg az Önök által kiadott BD bővített változatát? Meg esetleg az extrákat? Vagy azt hiszik, szimplán csak tényleg ennyire amnéziás mindenki? Vagy... vagy tényleg ennyire idióta a közönség nagy része, hogy egyazon film(sorozaton) belül mindent meg lehet neki változtatni, minden korábbi eseményt fel lehet rúgni, csak azért, hogy az új mozgókép esetleg ütősebbnek tűnjön a szemében? Hát tényleg ennyire nem számít semmi???

A Szemfényvesztők első részét kifejezetten imádtam. Annak ellenére, hogy az utolsó harmada már inkább egy akciódús heist mozi lett, volt egy különleges kisugárzása az egésznek: az egész filmen végigvonuló rejtély, a mutatványok, azok magyarázata, a valóban meglepő fordulat a végén egy többször nézhető, kellemesen szórakoztató alkotássá tették. Ezzel szemben tegnap, a Szemfényvesztők 2 vetítésén ülve már az ötödik percben vérben forogtak a szemeim, annyira felhúztak. Az van ugyanis, hogy a film a múltban kezdődik, mégpedig Lionel Shrike ominózus balesetével: először is fura volt, hogy teljesen más színész játssza Rhodes apját (miért is nem sikerült az első rész színészét megnyerni a feladatra?), másodszor meg értetlenül néztem az egészet. Ugyanis Rhodes visszaemlékezésében, amit a hídon mondott Franciaországban Almának az első rész végén, abban az hangzott el, hogy apja adott neki egy órát, és azon számolta a másodperceket, mikor is jön haza – de sosem jött. Itt meg… itt meg a srác (természetesen egy teljesen más srác) ott van apja mutatványán, látja, mi történik, a helyszínen éli át a veszteséget. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy vélhetően egy korty kóla elterelte a figyelmemet, de 1872-őt láttam kiírva dátumnak – de ez nem lehet, mert akkor egyikük sem élhetett még… jó lesz az 1972-nek is. Biztos én néztem félre.


Ilyen előjelek után nem is csoda, hogy nehezen vettem föl a ritmust. Egy évvel járunk a new yorki események után, a Lovasok bujkálnak (akkor minek is volt az egész hajcihő, ha utána csak bujkálásra telik?), Rhodes ügynök meg még mindig az FBI-nál nyomja. Ez az időugrás ugyebár rengeteg kérdést felvet, de – egyébként, ahogy később sem – az alkotók nem méltatnak bennünket arra, hogy elmeséljék, mi is történt főhőseinkkel ez idő alatt. Az még csak hagyján, hogy a női szerepcsere is roppant nagyvonalúan van lezavarva, de hogy mi vezetett oda, hogy az első rész szuperüberfasza bűvésze, az agy, a Minden kitervelője totál háttérbe szorul – nos, azt azért illett volna minimum felvázolni, hogyan és miért. Az sem egészen logikus, hogy a Szem, ami az előző rész végén kvázi a jutalom volt, miért is nem teljesített be a jutalom funkcióját, egyáltalán az egész Rhodes-lovasok-Szem viszonyrendszer lóg a levegőben. Vagyis hát… nem lóg, mert kapunk magyarázatot rá (nagyjából), de az első epizód fináléja e tekintetben sem erre felé mutatott… sok mással egyetemben. Új helyzet, új történet, gondolhatták az írók: rúgjunk fel gyakorlatilag minden eddig lefektetett alapot és kapcsolatrendszert, tömjük tele a filmet csavarral és meglepő motivációkkal, de meg ne magyarázzunk semmit… különben is, a néző mi a fasznak gondolkodik. Eltelt egy év, ez van és kész: az egész film ismeretében a fent leírtak különösen a börtönben csücsülő Bradley figurájában tükröződnek majd vissza. Ahonnan indul, és ahova kerül… aki megnézi, megérti, miért.

Szóval a Lovasok rejtőzködnek, míg nem egy újabb fellépés reflektorfénybe nem löki őket: feladatuk leleplezni egy mamutcég titkos projektjét egy látványos show keretében. Ez amúgy még nem is rossz, egy másik heist moziban tapsikolnék tőle – a baj az, hogy ezt a filmet úgy hívják, Szemfényvesztők 2. Az én értelmezésemben és nézőpontomból ez egy bűvészfilmnek indult, viszont azáltal, hogy a Négy Lovas kvázi törvényen kívüli lett, a film elveszti a legfontosabb vonzerejét: a színpadi mágiát. Ez, így, csupán csak egy Focus 2, egy roppant ügyes átverő show, mindenféle mutatvány és körítés nélkül. Semmi nem maradt abból a hangulatból, ami miatt méltán kedveltem meg ezt az egészet, a rejtély feloldásával, a múltkori csavar elővezetésével nincs több trükk. Helyette van egy végletekig töketlen FBI (megint), no meg egy új, külső fenyegetés. Még jó egyébként, hogy azt azért megmagyarázzák, hogyan is került a kis csapat a világ másik végére – meg kell bizony ezt becsülni, mert később ez egyre ritkább lesz. Mármint a magyarázat. Mintha az egyre nagyobb mennyiségben nyakunkba zúdított, teljesen életszerűtlen és váratlan fordulatok mellett már nem jutna idő ilyenekre – de persze 10 perces abnormális kártyajátékra jut idő… amúgy is, milyen dolog már az, hogy „Annyi mindent akarunk kérdezni! – Na viszlát!” ??? Ez kb. úgy hangzott a filmben, mint mikor múltkor Solo kérdezte Maztól a fénykard történetét. "Jó kérdés", mi?

A kínai etap így hemzseg a fájdalmasan félresiklott elemektől. Karakterek valós motivációk nélkül, események a böszmeség határán (most komolyan, ilyen könnyű kisétálni egy börtönből??) , akció akció hátán, egy teljesen súlytalannak tűnő antigonista, no meg egy rettentően irritáló ikertesó. Bár a színészben, aki ezen mozira „megduplázódott” valóban benn van ez a jellem, de úgy gondolom, rendkívüli módon túl lett játszva az egész: a tesó egy idegesítő ripacs lett, egy nevetségesen ecebóca figura. Bűvészet, varázslat nuku, színpad nuku, az egész Szemfényvesztők 2 ekkorra végleg elvesztette a fonalat, elvesztette korábbi önmagát. Ekkor semmi más nem számít az íróknak, csak hogy melyik karaktert lehet kiforgatni korábbi szerepéből, kire lehet egy újabb meglepődést építeni – viszont… viszont a sokadik már fáj. Egyre hiteltelenebb, átgondolatlanabb az egész, ahogy terebélyesedik a film, úgy távolodik korábbi önmagától. Továbbra is egy heist mozi, de most már az ócskábbik fajtából, amiben még a fő attrakciónak szánt kártyás trükk hosszát sem sikerült eltalálni…

Aztán a fináléra némiképp normalizálódik a helyzet. A londoni eseménylánc már jó volt, ötletes, ez már nyomokban tartalmazott Szemfényvesztők feelinget. Bár az FBI továbbra is a világ legbénább szervezete (tényleg, mit is keres és milyen hatásköre is van az FBI-nak Londonban?), bár jó néhány mutatvány egyszerűen kiált a magyarázatért – illetve magyarázat nélkül szimplán hülyeség – az egész átveréses, lebuktatásos dolog nekem bejött. Amikor néztem, szimplán élveztem a műsort, a show-t, nem is gondoltam rá, hogy amit látok, azt majd magamtól kellene kitaláljam, mi hogyan is volt. Ha Nolan Tökéletes trükkjében elhangzottakra gondolok, bizony, innen a végéről nagyon hiányzott a nézőknek a jutalom: amit kapunk, az csak parasztvakítás. Jó, a fő szálat nagyjából kidumálják, de azért az kifejezetten érdekelt volna, hogy például hova is tűnt Atlas az aszfaltban… ez magyarázat nélkül csak egy látványos, de hatásvadász jelenet lett.

Nem az én tisztem pálcát törni Jon. M. Chu rendező fölött (már értem, miért is vagyunk a játékidő felében Kínában), hisz a forgatókönyv(író) legalább annyiban felelős a dologért, mint ő, de ennek a filmnek nincs lelke. Előzménye hangulatából, stílusából nagyon minimálisat sikerült átmentenie, valahogy az alkotók mintha totál félreértelmezték volna a Szemfényvesztők lényegét. Csináltak egy akciódús heist filmet, telepakolták váratlannak tűnő – de hiteltelen fordulattal – de közben letértek a nolani Tökéletes trükk útjáról. Az illúzió helyét átvette a bosszú, a jutalom helyét meg az értetlenül bámulás meg a fejcsóválás. S ha már mr. Chu: az azért elgondolkodtató (ő rendezi a Szemfényvesztők 3-at is), hogy Louis Letterirenek, az előző film rendezőjének semmivel nincs jobb ajánlólevele az A szállító filmekkel, meg az A titánok harcával, mint neki a Justin Bieber mozikkal meg a G.I Joe 2-vel, mégis mr. Letterier jobban ráérzett az egészre.

A film képi világa, látványa amúgy rendben van, ahogy színészei is. Újként Daniel Radcliffe kicsit fura a szerepében, de neki sem a játékával volt problémám, sokkal inkább a semmitmondó karakterével. A többieket jó volt újra látni, kár, hogy az írók úgy gondolták, jó az, ha majdnem minden szereplőn csavarni kell egyet-kettőt és ez által teljesen a korábbi útjukkal ellentétes irányba küldeni őket. Egy (bűvész) film nem attól lesz jó, ha minden öt percében van valami eszement és erőltetett fordulat, hanem ha a néző elégedetten csettinthet a végén... itt lófasz se volt, nem csettintés

Önálló heist-moziként még csak-csak megállná a helyét, de Szemfényvesztők filmként gyengus...



65%




.

R2-D2 írta:

Szemfényvesztők 2

65%

Ahhoz képest, hogy mennyire felhúzott, végül elég elnéző voltál vele. Nálam max 50, de inkább 40 százalékot ér ez a film, pedig az első részt én is szerettem.

Remo írta:

Szemfényvesztők 2

Ahhoz képest, hogy mennyire felhúzott, végül elég elnéző voltál vele. Nálam max 50, de inkább 40 százalékot ér ez a film, pedig az első részt én is szerettem.

Ja, lehet, lehet, picit kevesebb, de azért elvoltam vele. A heist filmeket kedvelem, a színészeit, karaktereit bírom, a vége is tetszett... a pontszám és a csalódottság/felhúzottság elsősorban annak szól, hogy ezt Szemfényvesztők címen hozták forgalomba.

Más egyébként még talán átlagosan jó is lehetne.

.





Víkend




„Miért is jöttünk ide? Pihenni és megjutalmazni magunkat!”

Most mondja meg nekem valaki, miért is jutalom egy nőnek az, hogy leszophatja a faszit??? Ez esetben a férjét (duplán férjét), de az igazából mindegy… a lényeg az, hogy ez, meg egy másik teljesen felesleges és öncélú dugás az ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar film mind a mai napig nem volt képes kilépni abból a rohadt jancsói örökségből, ami miatt kötelező a leginkább oda nem illőbb helyekre is minimum egy csöcsöt vagy egy kettyintést becsempészni. Amíg az alkotók képtelenek egy magyar filmet ilyen jelenetek nélkül elképzelni, addig messze vagyunk a minőségi hollywoodi filmgyártástól – az európairól meg ne is beszéljünk. A nihill, a depresszió ugyan időnként már eltűnik a vászonról – ld. ezt a filmet is – de a többi dologban még jócskán van hova fejlődnünk…

Pedig aztán Víkendnek majdnem sikerült is a továbblépés. Az igazat megvallva, ha az ember nem ismeri a színészeket (mint pl. én), első pillanatra meg nem mondaná, hogy egy magyar moziban jár: a Víkend majd minden eleme megállja a helyét nemzetközi összevetésben is. Képi világa, fényképezése, dramaturgiája, forgatókönyve hazai viszonylatban ritka jó, színészein végre nem látszik a ripacskodás és a túljátszás – bár egy logopédus nem ártana melléjük – a magyar thriller újraélesztésére tett kísérlet kifejezetten jól sikerült. Ez a film ékes bizonyítéka lehetne annak, amit én már régóta hajtok: a legfontosabb mindig a forgatókönyv, ha az rendben van, ha az kellően átgondolt és ötletes, akkor nagy baj már nem lehet. Akkor is lehet lefelé húzni az egészet egy szerencsétlen castinggal, egy-egy elbaltázott CGI orgiával – meg felesleges szopással/baszással – de a nagy összkép mégiscsak rendben lesz… ahogy a Víkendnél is rendben van.

Márta (Gryllus Dorka – számomra az egyetlen ismert, illetve felismert színész) a sikeres ügyvédnő és férje, László (Simon Kornél) egy erdélyi vadászatra tartanak, fel a hegyekbe, ahol nincs térerő… előtte viszont Márta még elintéz egy fontos ügyet telefonon. Egy ügyet, ami kötődik legutóbbi ügyfeléhez, egy ügyet, amiben – ügyvédnő létére – megzsarolja ügyfele ellenfelét egy titkos felvétellel, s ami jó sok pénzt hoz a konyhára neki. Igazából nekik, a férjével közösen, csakhogy László túlságosan is törvénytisztelőnek tűnik, túlságosan is távol akar maradni az egész dologtól – bezzeg, a szopás az jól esik… Erdélyben vár rájuk István (Lengyel Tamás), az a bizonyos legutóbbi, legfontosabb ügyfél, aki izgatottan várja a közös vadászatot, aki már jó barátságot kötött a helyi vadőrrel, Lórival is. Idilli filmkezdet egy elképesztően szép háttér előtt: tényleg minden adva van egy remek hangulatú thrillerhez. Már csak egy halott kell, s mehet is a buli – természetesen nem kell sokat várni arra, hogy a kis csapat békés vadászata rémálommá váljon. Nekem amúgy még akkor is tetszett volna, ha csupán ezen alap szituáció körül forogtak volna az események, ha a véletlenül lelőtt halott eltüntetése, illetve az ebből induló, egymásba fonódó meglepetések, átverések történetét látom, de a Víkendnek van egy másik szála is. A hulla ugyanis nem sokáig lesz egyedüli hulla, a néző pedig hamarosan egy román kis falu mindennapjaiba és viszályaiba cseppen… a két szál pedig végleg és végzetesen összekeveredik.

Én nem számítottam rá, hogy csavarnak egyet az egész alaphelyzeten, úgyhogy érdeklődve néztem a kis belterjes közösségbe érkező három idegen történetét – és túlélési esélyeit. Tetszett az egész körítés, tetszett, ahogy az őslakosok először bizalmatlansággal – ez simán így van a valóságban is, próbáljatok csak bemenni egy falusi kocsmába – majd egyre növekvő ellenszenvvel viseltetnek a magyarok iránt. Tetszett, hogy az amúgy is rázós alaphelyzetre ráépítenek egy szerelmi háromszöget, s tetszett az is, hogy gyakorlatilag a film legvégéig meg tudtak vezetni a valódi tettes(ek)sel kapcsolatban: mert kérem szépen, az, mit Niwrok kolléga már-már túl soknak érzett, nekem az adta a film sava-borsát. Nagyon jól egymásba épülő, hiteles motivációk által mozgatott fordulatok tömege vár ránk a filmben, néhány közülük kifejezetten ötletes és hangulatos. Végre egy olyan film, ami nem a megszokott kliséket puffogtatja, amiben az igazi meglepetésnek van súlya és értelme – szemben mondjuk, az előtte napon látott Szemfényvesztők 2-vel. Nem állítom, hogy az írók minden húzása maradéktalanul bejött és hogy semmibe nem lehet belekötni, de összességében remek ütemben érkeznek a nem várt csavarok. Még azt is készséggel elismerem, hogy a finálé ott a sziklán kicsit túljátszott és túldramatizált (no meg azért kiszámítható), de valahogy ezt a mozit még az is csak erősítette.

A lényeg az, hogy magáról a történetről egy rossz szót nem tudok mondani – mint ahogy az egész mozi képi világáról, látványáról, hangulatáról sem. Nekem qrvára bejött ez az Erdélynek kikiáltott Bakony, a Víkendnek tulajdonképp az első perctől kezdve van egy rettentő erős kisugárzása. Az őszbe hajló táj, a szürkésített kép, a román falu a maga egyszerűségével, az emberekkel a depresszión túl képes volt valami érdekes vibrálást vinni a vászonra: ezek mixe önmagában már okoz egy feledhetetlen hangulatot. Pont, mint mondjuk az új Texasi láncfűrészesben: soha nem feledem azt a nyomasztó képi világot, ami közepén ott állt Bőrpofáék háza, vagy mondjuk tényleg az Eden lake erdei felvételeit, amik kiváló hátteret biztosítanak az amúgy idióta futkosáshoz. A Víkend a remek történetével maradéktalanul használja ki a természet és az operatőr adottságait, már-már el is felejti az ember, hogy milyen filmet néz ( , a rendszámok nem számítanak, a Válaszcsapásban is magyar rendszámok voltak, külföldön), - mikor is megszólalnak a szereplők. Nem vagyok annyira prűd, de az ész nélküli káromkodás néha rendesen kizökkentett a hangulatból és a stílusból… Az értelmiséginek beállított szereplők gyakran úgy beszélnek, mint egy kocsis, ráadásul néha valahol műfajidegennek is éreztem a vulgaritást. Egy gettófilmben még elmenne, de egy erdélyi vadászatot egy ügyvédnővel, annak férjével és ügyfelével felesleges volt „árnyalni” a válogatott káromkodásokkal. De ugyanígy teljesen felesleges volt a már említett szopós, illetve a dugós jelenet: mindkettőben csupán exibicionizmuts éreztem, a film dramaturgiáját nem igazán szolgálták (akkor sem, ha István dominanciáját ezzel próbálták érzékeltetni), én biztosan más jelenetben oldottam volna meg az egészet. De hát én én vagyok, Mátyássy Áron pedig a rendező… az ő elképzelése, az ő döntése – és az ő felelőssége.

Mindenestre az irány jó, az ilyen filmekre lehet(ne) alapozni. Amiknek már van egy jó forgatókönyve, remek képi világa, amik már levetkőzték a magyar nihillt és sivárságot, amiben nem az a legnagyobb akció, hogy a ló elindul-e vagy sem. Már csak ezt a teljesen felesleges szexet és káromkodást kéne végre elhagyni… szexre ott van Kovi, káromkodásra meg a focimeccs…




75%



.

.





Otthon





Valaki emlékszik még az Augusztus Oklahomábanra? Abban volt az az ominózus asztali jelenet, amikor is a családi ebédnél a családi bili kiborul és az asztalnál ülők egymásnak esnek – pontosabban ott anyu az, aki az egész jelenet/történet központját jelenti. Nos, annak a mozinak egyértelműen az volt a csúcspontja, egy kellően hosszú és intenzív jelenet, amiben hihetetlen indulatok feszülnek egymásnak és buknak elő… na, képzeljétek el, milyen mikor az az asztali jelenet gyakorlatilag egy filmen keresztül tart?? Mint itt, ebben a moziban?? Igen, pont olyan, mint amilyennek gondoljátok: kissé vontatott – de qrva jó.

Ez az eredeti címén Domra keresztelt, hivatalos fordítás híján Otthonként aposztrofált orosz film leginkább a hivatkozott – és amúgy zseniálisnak tartott amerikai – film kistestvére. Érdekes, hogy korábban készült, ha az ember kicsit rosszindulatú, azt mondhatná, hogy Hollywoodban valaki látta ezt és ennek az összepréselt történetét írta bele az ebédjelenetbe… persze ez nincs feltétlenül így. Mindenestre az Otthon ugyanazt a panelt használja: végy egy meglehetősen nagy családot, s hozd őket össze valami alkalomból, lehetőleg egy központtól távol eső helyen. Aztán mikor együtt van a család – nem árt néhány váratlan vendég sem – a karakterek minden nyűgét, viszályát borítsd a vászonra, hadd lubickoljon a néző az egymással rivalizáló testvérek, vagy esetleg a felnőtt  gyerekeit még mindig regulázni kívánó apa látványában. Na persze, ez eddig megint csak egy szimpla családi kör – ilyenről már írtunk itt is, többről is – a dolog igazi pikantériájaként viszont adj hozzá egy külső fenyegetést a dologhoz… amolyan igazi, oroszos, maffiás, vérgőzös leszámolást. Ha pedig kellően nagy a család, kellően nagyok a lappangó ellentétek és kellően kemény a külső fenyegetés, egy igazán jó családi dráma kerekedhet ki az egészből – esetünkben az orosz sztyeppén…

Nos, röviden összefoglalva ez az Otthon alaphelyzete, itt egy szülinap apropójából jön össze a família. A nagypapa, a tolószékbe kényszerült, néma, szellemileg már leépültnek látszó, bepisilő, bekakiló öregember 90 éves lett. Meghalni se akar, de úgy igazából élni se – a család nőtagjainak épp elég gondot okoz napi tisztába tétele (mindezek figyelembe vételével kimondottan érdekes a fináléban betöltött szerepe). Egy vidéki – úgy vidéki, hogy a közelben senki nincs – többgenerációs házban lakik családjával, a Samanov családdal, akiket a szintén korosodó fia, bizonyos Grigorij próbál egyben tartani. Nincs könnyű helyzetben, hisz fiai is már felnőttek, de még mindig az atyai pofon – esetünkben ököl – erejében hisz. Nem igazán érti már az idők szavát, de tipikusan az a figura, aki katonás módszerekkel próbál rendet tartani otthon: ennek következménye néha egy-egy betört orr, no meg a folyamatosan növekedő feszültség. A testvérek sem igazán jönnek ki egymással, van, aki ki akar törni ebből a konzervatív nihillből, van, aki csak a családon belüli alfahím akar lenni – szóval roppant ígéretes az a családi alaphelyzet, amivel a mozi első harmadában szembesülünk. Közben megízleljük az orosz vidék feledhetetlen ízét, legyen az a háztáji munka, egy farkasvadászat, egy aratás – vagy egy reggeli szex a sztyeppén. Önmagában kifejezetten érdekes és izgalmas a felütés – nekem csupán két bajom volt vele: az egyik az, hogy olyan sokan vannak, hogy szinte el lehet veszni a karakterekben, komoly odafigyelést és agymunkát igényelt, hogy most ki kicsoda, és ki milyen szerepet tölt be a népes családban. A másik meg… hogy ez így már túl hosszú és túl lassú. Azzal nincs baj, hogy egy-egy karakter elmélyítésére több időt szánnak, de néha úgy éreztem, sok ilyen jelenet felesleges – nyugati filmekben itt jönnek azok a pillanatok, amikben az adott figurát megkedveltetik velünk, hogy később sajnáljuk elvesztésüket.  Nos, itt ez nem működik, bármennyire is fókuszálnak az egyedi karakterre, annyira távol állt tőlem szinte mindenki, hogy tökmindegy volt, kivel, mi történik. Az apát leszámítva senki nem váltott ki belőle sem pozitív, sem negatív szimpátiát… és ez baj.

Az inkább csak „kellemetlen”,  hogy az első igazi érdekes és szimpatikus figura a történetben a Moszkvából váratlanul hazatérő, huszonöt éve lelépett, tékozló fiú, Vitya (Szergej Garmas), ugyanis ő egy közismert orosz maffiózó, egy tipikus nehéz fiú, aki saját magán kívül hoz két nehéz bőröndöt, meg három balfék bűnözőt is magával. S hogy miért is kellemetlen? Mert a néző önkéntelenül mellé áll, a színésznek, rajta keresztül az egész karakternek hihetetlen erős kisugárzása van: ráadásul, mint bujkáló áldozatként arra épül az egész jelenléte, hogy neki szurkoljunk, mikor az őt üldöző bérgyilkosok kutakodni kezdenek utána. A mozi második harmada ugyanis – mindamellett, hogy a folyamatosan érkező egyéb rokonok miatt tovább eszkalálódik a feszültség – nagyjából arra épít, mikor is bukik le a családja körében menedéket kereső Vitya. Hogy hogyan viszonyulnak testvérei, szülei hozzá, hogyan fogadják egy börtönviselt, gyilkos hazatérését – mennyire erős a testvéri kötelék… no meg hogy mennyire is erős ő maga a fellépő fenyegetéssel szemben. Hogy mikor válik nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy egy időzített bombát engedtek be a házba, s hogy Vitya a saját menekülése érdekében képes-e feláldozni a családját. Az mondjuk nagyon hamar egyértelművé válik, hogy beköltözésével ő lesz az alfa a házban – külön jó ennek bemutatása a filmben, mármint hogy ki, hogy reagálja ezt le – viszont az nagyon sokáig  kérdéses, hogy a vadászat végén kiket ránt magával… mert hogy ez fog történni, az az idő előre haladtával egyre biztosabb lesz.

Még mielőtt kitérnék az utóbbi idők legjobb filmes fináléjára, azt feltétlenül meg kell jegyezzem, hogy az alkotók zseniálisan fűzték össze a növekvő családi feszültséget és a Vitya életére törő bérgyilkosok közeledését. A zene, a vágások, az egyre agresszívabb társaság, az egyre erősödő összezördülések kiválóan fokozzák a hangulatot a nagy végjátékra. Különösen a zene, még ha nem is annyira a megjegyzendő dallam miatt, hanem van valami zsigeri feszültség abban, ahogy használják. Külön jó és szívszorító ötlet volt a gyerekeket fürödni küldeni – rutinosabb néző esetleg már ekkor gondolhatja, mi fog következni – de talán még ő sem készül föl arra, amit látni fog. Először is az a dal… volt már más filmben, mikor egy bizonyos jelenethez egészen kiváló, hangulatban tökéletesen hozzá illő zeneszámot sikerült választani, és itt is erről van szó: ami az alatt a letaglózó pár perc alatt szól, az zseniális. Aztán maga a jelenet: a letaglózó helyett nyugodtan írhatom a letaroló szót is – egy barátom azt mondta, hogy simán el tudja képzelni, hogy az oroszok éles lőszert használtak (már ami a házat illeti). Mindenesetre az a leszámolás egyszerre tarantinós és egyben végtelenül oroszos is: a végeredmény ugyanaz, mint egy amerikai filmben lennénk, mégis végig érezni lehet az események súlyát. Kegyetlen az egész és egyben kegyetlenül jó is.

Nem állítom, hogy ezzel a filmmel egy újabb rejtett kincset találtam, de az biztos, hogy a fináléja maradandó élmény. Talán a felvezetés hozzá picit hosszú és lassú, talán európai szemmel kissé fura ez az orosz lakóközösség (a vodkás üveg nem hiányozhat a kaja mellől), de ez a film sokkal élvezetesebb, mint mondjuk az agyondicsért Leviatán volt. Egy nézést mindenképp megér: az filmmániás rajongó meg bővítheti vele Hollywoodon kívüli repertoárját.

Soha rosszabb orosz filmet.





80%




.



.

.





13 óra: Bengázi titkos katonái




2001. szeptember 11 mindenkinek megvan, ugye? És 2012. szeptember 11??? Gyanítom, senkinek… legalábbis nekem nem volt meg…

2012. szeptember 11-én a líbiai Bengázi városban lévő amerikai nagykövetséget megtámadta egy jól felfegyverzett – ámde amatőr – szabadságharcosokból álló arab különítmény: az épületet felgyújtották, az ott dolgozó külügyeseket nagy nehézségekkel sikerült csak kimenteni. A kimentésnek ráadásul az volt az ára, hogy a városban létező, titkos – gazdag arab birtoknak álcázott – CIA bázis is lelepleződik, a fegyvertűzben visszavonuló zsoldosok és tisztviselők szinte tálcán kínálják a bázis koordinátáit. Abba most ne menjünk bele – bár meglehetősen érdekes okfejtés lehetne –, mert a film sem igazán foglakozik vele (legalábbis nem foglal állást a témában), hogy az amerikai demokráciaexportnak milyen hatása is volt a Közel Keleten… Hogy mindennek a külpolitikának milyen következményei is voltak akkor, s a menekültek révén milyen következményei vannak most… hogy mennyire is beigazolódott, hogy talán jobb egy irányítható diktátor, mint a polgárháborús káosz. Rengeteg gondolat felmerülhet az USA 09.11 óta eltelt külpolitikájával kapcsolatban, ami már eddig is rengeteg – kritikus és kevésbé kritikus – mozgóképben felvillant, esetünkben mindebből csak a káosszal lesz érdemes foglakozni. Michael Bay filmje ugyanis önmagában zseniális, néhány apróságtól eltekintve egy rendkívül jól összerakott – meglepően hiteles!! – háborús dráma, viszont nem is akar továbbmenni az események felmondásánál. Tehetné, de nem teszi… így bármennyire is jó és izgalmas, kénytelen megmaradni abban a teremben, ahol a „szimplán kiváló háborús filmeket” tarjuk.

Azon azért egy icipicit talán meg lehet lepődni, hogy egy 2012 őszi eseményt Hollywood ilyen hamar feldolgoz, még akkor is, hogy ez a mozi egy könyvadaptáció, Mitchell Zuckoff 13 óra című művéé. Valami motiváció lehet a háttérben, amit sosem tudunk meg – a végeredmény szempontjából igazából mindegy is. A lényeg az, hogy a sokak által lesajnált Michael Bay talán egyik legjobb filmjét készítette el ezzel a mozival, egy igazán pörgős, látványos, nagyszabású háborús filmet, amiben Bay úgy lehetett végre elemében, hogy a pusztítás ezúttal teljesen emberi és hiteles keretek között marad. A film elején egy Jack Silva (John Krasinski) nevű katona érkezik a líbiai Bengáziba, hogy csatlakozzon az ott állomásozó, úgynevezett GRS (Global Response Staff) csapathoz. Ő a hatodik tag, de neki sem ez az első arab bevetése: a csapat tagjai mind ex-katonák, tengerészgyalogosok, vele immár Neavy Sealsek is, vérbeli zsoldosok, akiknek a munkájuk csak és kizárólag a titkos CIA bázis, illetve annak dolgozóinak a biztosítása. Amolyan testőr csapat, különösebb jogkör és felhatalmazás nélkül, be nem avatkozhatnak sehova, sőt, egy eszméletlenül idióta CIA vezető alá tartoznak… nem tudom, ez igaz-e, de nehéz elhinnem, hogy ilyen pozícióba ennyire teszefosza embert ültetnek. Szóval az van, hogy Jack megérkezik Bengáziba, ahol a GRS csapat vezetője, Tyrone „Rone” Woods (James Badge Dale) fogadja és szállítja a telephelyre… pontosabban szállítaná, mert már az első út nem egyszerű. Muszáj megállnom itt egy picit, és megdicsérnem a filmet, mert ritka az, hogy a nyolcadik percben lever a víz egy ilyen moziban az izgalomtól. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag még senkit nem ismersz, senkihez nem is lehet még kötődni, az elakadt dzsip jelenete szinte felrobban a feszültségtől. Bay baromi jól megérezte és érzékelteti az arab világ fenyegetését, képeivel, karaktereivel, az egész háttérrel, zenével csúcsra járatta a feszültséget – már a 8-ik percben. Parádés kezdet, és megnyugtatok mindenkit, ez csak a kezdet!!

Utána kicsit – logikusan – picit természetesen belassul a film, a 60 napos újabb küldetést (Jack szempontjából) éljük meg: természetesen be kell mutatni a GRS csapat maradék négy tagját is. Egyébként már a bemutatkozás is remekül sikerült, de az igazi ínyencségek azok a kis testőri akciók, amikben a fiúk kísérik a külügy, illetve a CIA embereit szerte a városban. A csapat tagja Mark „Oz” Geist (Max Martini), korábbi tengerészgyalogos, John „Tig” Tigen (Dominic Furmusa), korábbi tengerészgyalogos, Kris „Tanto” Paronto, (Pablo Schreiber), az egyetlen ranger, valamint Boon (David Denman) a csapat mesterlövésze. Itt megint meg kell álljak, két gondolat erejéig is: az egyik, hogy csupa ismeretlen arc játssza a katonákat, ami egészen bizarr érzést ad a nézés közben… ugyanis végig nincs kiemelve senki a hat közül, akire nagy összegben lehetne tenni, hogy életben marad, vagy meghal. Nincs a szokásos sztár, a húzó név, akit óvni kellene: ezzel, hogy egyformán ismeretlen színészeket használt Bay, egyidejűleg azt is elérte, hogy mindenki egyenlő – egyenlően feláldozható – legyen, a néző pedig ne igazán tudjon kötődni senkihez. Csupán a csapathoz. A másik, amit mindenképp meg kell említenem, az részben talán pont ebből következik, illetve ezt a célt szolgálja – de már más filmben is jelentős hátrányként könyveltem el, így ebben meglehetősen következetes vagyok. Az van, hogy először a szakáll, később meg a kosz és a vér miatt borzasztó nehéz megkülönböztetni az egyes szereplőket, az egyenruha, a fegyvertűz, maga az éjszaka mind-mind azt segíti elő, hogy néha bizony fogalmunk sincs, ki kivel van és épp ki mit mind és csinál. Számomra amúgy ez a film legnagyobb (és talán egyetlen) hibája – annak ellenére, hogy érteni vélem a koncepciót mögötte. De már nem jött be az A túlélőben sem, az Everestben sem, sőt az A Sólyom végveszélyben-ben sem (ott mondjuk a kopaszság miatt).

S aha már utóbbi szóba került: kétségtelen, hogy a 13 óra leginkább utóbbi a klasszikushoz mérhető: tartalmában, témájában, stílusában, fényképezésében mindenhogy. A különbség annyi, hogy ott, aki ott rekedt, az mind katona, tudja a dolgát, itt meg nem kevés civilt próbál megvédeni 6 profi zsoldos (jó, majd jön még Flint kapitány is, egy hattyúdalra)… no meg a másik az, hogy ott azért mindent megtett az amerikai hadsereg, hogy segítse a fiúkat – itt meg, tekintve a kényes titkosszolgálati helyzetet, nincs légi támogatás. A film második fele, maga az ominózus  13 óra ugyanis egy anarchista (?) arab csoport fegyveres támadásának kivédekezése, gyakorlatilag másfél óra tömény lövöldözés és izgalom. A terroristák egyre szervezettebben és egyre komolyabb eszközökkel támadják az amerikaiakat – egyre nagyobb károkat is okozva nekik ez által. Remek a ritmusa az egész filmnek, kifejezetten jól esik egy kis pihenő az alkalmankénti negyed óra- húsz perces gépfegyverropogás után. Az is külön jó, hogy nagyon jól lejön (itt is), hogy a támadók amatőrségüket mennyire is a lelkesedéssel próbálják kiegészíteni, mennyire is nem mindegy, hogy profi-e az a valaki, aki a fegyver másik oldalán áll/ül/fekszik. Így ismét csak hiteles, hogy a támadók jóval sűrűbben hullnak, mint a védők… s ha már lövöldözés és halál: kérem szépen, a 13 óra nem szégyenlős. Azt nem állítom, hogy Rambo IV szerű mészárlásokat látunk, de a kalibertől függő találatoknak itt is komoly következménye van. Itt is vannak leszakadó végtagok, kettészakadó emberek, repülő testrészek, talán csak annyi a turpisság, hogy nem annyira explicit az egész: nincs kitartva a kép, nem arra fókuszál a kamera (az a kamera, aminek helyenként bámulatos megmozdulásai, perspektívái is vannak). A sötétség és a film tempója is jócskán eltakar ezekből a szörnyűségekből – de a háttérben ott van minden, és néha elég maga a tudat is, hogy ott van.

Nekem qrvára tetszett ez az egész. Sokkal kevésbé patrióta, mint azt Baytól várhatná az ember – azt a film végi zászlót is simán megbocsájtom neki, annak én találtam egy átvitt értelmezését is a megbukott részvétellel. Gyakorlatilag az egész mozi az elejétől a végéig feszült és izgalmas, ami családi háttér van benne, az itt remekül kiegészíti a történetet, árnyalja a képet. Sokkal, de sokkal jobb ez a film, mint az Amerikai mesterlövész, itt nem telefonálnak haza bevetés közben, itt nem zökkentik ki az embert hosszúra nyúlt otthoni kitérők. Azon viszont érdemes elgondolkodni – ld. Még Bombák földjén, mégegyszer Amerikai mesterlövész – mi is visz rá jó pár katonát, hogy rendszeresen visszatérjen 60/90 napra abba a pokolba, ahonnan épp megmenekült. Ja, és külön jó volt a 13 óra: Bengázi titkos katonái végefőcímében az eredeti szereplők képeinek és sorsának bemutatása: fura módon azokon a képeken még nem találtam meg azokat a hasonlóságokat a színészek és a valós karakterek között, amiket a historyvshollywood.comon már igen, viszon az életük további alakulása pont azt a választ adta az előbb felvetett kérdésemre, amit magam is éreztem, gondoltam az ügyben.

Nevezetesen: menne a faszom vissza abba az őrületbe, a fanatikus terroristák célkeresztjébe, egy olyan ügyért, egy olyan megbízatással, ami alapjaiban megkérdőjelezhető. Sok pénzért sem.





85%




.