R2-D2 írásai 2.0

.






The Fades S1





A The Fadesről annyit kell tudni, hogy az angol BBC televízió sorozata, ami 2011 év végén ment anno kinn a TV-ben – s mint annyi más remek sorozat, ez is csupán egy évadot élt meg. Tekintve ráadásul, hogy itt csak 6 epizód van (6x55 perc), még fájóbb a dolog: mikor igazán érdekes lehetett volna az örök harc a jók meg a rosszak között, elkaszálták az egészet. Még szerencse, hogy azért nagyjából le van zárva a sztori ezen szála, bár a sötét felhők tornyosulása minden bizonnyal új kihívást jelentettek volna a kissé infantilis kiválasztottnak… mindegy, meg kell becsülnünk ezt a hat részt is. Mert ez jó volt. Nagyon is jó.

Bár Niwrok már szép tartalmas ajánlót írt róla, (két éve    ) nagyjából végigfutnék a számomra fontos sarokpontokon, mert az, hogy ez is angol sorozat, azért néhány dolgot meghatároz. Először is, kétségkívül garantál valami Hollywoodtól különböző minőséget, mindenekelőtt a földhöz ragadottság terén: ami történik benn, ahogy a figurák reagálnak a dolgokra az nagyjából életszerű… már amennyire ugyebár egy természetfelettivel (jelen esetben szellemvilág) kapcsolatos sorozatban ilyenről lehet beszélni. Ha nem is annyira abszurd, mint mondjuk az Utópia volt, azért az angol fekete humor kissé enyhébb változata érezhető rajta. Aztán itt van az angol dialektus: egyszerűen élmény volt (megint) az a tájszólás, ami az amerikai dumához szokott néző számára kissé fura lehet, de én nagyon bírom. Amúgy, a kinézeten nem látszik az Álomgyár hiánya, elég tisztességes látványt összehoztak, nekem egyedül talán a finálé kapunyitása volt kissé… hmmm… elnagyolt (bár, ott meg a hamu sok mindent jótékonyan eltakar). S végül: alapban ugyebár az egész egy sima kiválasztott-történet lenne, de az angolok rendesen csavartak egyet a dolgokon: az önmagával sem igazán tisztában levő, full kocka és infantilis srácra ruháztak természetfeletti hatalmat, ennek minden poénjával és kínjával – kvázi a nagy young adult bumm előtt létrehoztak egy fura ifjúsági Supernatural/Constantine mixet.

Paul (Iain De Caestecker) átlagos angol tini, átlagon felüli gondokkal. Totál introvertált egyéniség, igazából egyetlen egy társa van –  ,  a saját markán kívül – egy néger srác, Mac (Daniel Kaluuya). Az élet úgy hozta, hogy vele/általa igazi kocka lett belőle, gyakorlatilag minden beszélgetésük, gondolatuk kötődik valami filmhez, rengeteg kiváló poént biztosítva ez által a sorozatnak. Itt jegyzem meg, hogy a legnagyobb élményt talán annak nyújtja a The Fades, aki érti a filmes idézeteket, aki tudja, honnan származnak. Magam részéről rettentően bírom ezeket a popkult kiszólásokat, az Odaát pontosan ezért is az egyik kedvencem… na szóval. Paul kirekesztettségét tesója, Anna (Lily Loveless) folyamatos cikizése csak fokozza, az meg csak hab a tortán, hogy a srác 17 évesen még mindig bevizel az egyre gyakoribb rémálmai után. Mert bizony rémálmai vannak: egy hamueső közepén találja magát rendszeresen, egy elpusztult világban, ahol a távolban valaki épp ártó szándékkal közeledik felé. Ekkor még nem is tudja a srác – s később meg nem is akarja tudni – hogy ő a Kiválasztott, az ő feladata lesz majd megmenteni a világot…

Mert bizony a világgal bajok vannak. A meghaltak lelkei itt bolyonganak közöttünk, nem tudnak „felemelkedni”, mert a felemelkedési pontok szép lassan megszűnnek. Van, amire plázát építenek, van, amit egy szerencsétlen főhős zár be, a lényeg az, hogy egyre több szellem ragad a földön. Normális ember nem látja őket, csak az úgynevezett Fényhozók, akinek a feladata kordában tartani a szellemvilágot. Paul pedig minden külön értesítés nélkül hirtelen ebbe a csoportba kerül, elkezd halottakat látni, majd egyre nagyobb és nagyobb hatalommal bírni. Arról most nem akarok beszélni, hogy ez az erő hogyan és mikor ébredt fel benn – az nem is derül ki – legyen elég annyi, hogy maszturbáláskor pl. szárnyai lesznek, mint az X-men 3-ban Angyalnak … igen, a párhuzam végül is jó, valahol Paul is egy angyal. Pláne egy bizonyos esemény után tekinthető annak. A szellemek viszont ahelyett, hogy csak szépen bolyonganának köztünk, kezdenek zombivá válni, egészen pontosan emberhúst enni. Ehhez első lépésben vért kell magukhoz venni, mint a vámpíroknak, aztán csak utána tudnak materializálódni. Így lesznek a szellemekből vámpírzombik.     Természetesen van egy vezetőjük is, egy John (Joe Dempsie) személyében, aki amúgy csak az évad második felében tűnik föl, mégis meghatározó karakter az egészben.

Ha viszonyítási pontokat akarok adni a The Fadeshoz – mármint azok közül, amiket láttam – a szellemek miatt mindenképp a Szellemekkel suttogó, a sztori, a popkult humor miatt az Odaát, nekem a hamuval beszórt világ miatt pedig a Constantine ugrik be. Természetesen ezek inkább inspirációk, az angolok nem lennének angolok, ha nem alakították volna az egészet saját ízlésükre. A középiskolás főszereplők nagymértékben behatárolják ugyan a stílust, de a The fadesnek kifejezetten jól áll ez a mix: a kamaszok problémái, a szerelem, a szexualitás, az az utáni vágyódás ad még a sorozatnak némi (értelmesebb) Amerikai pite ízt is. Ugyanakkor egyiket sem viszik túlzásba, mikor már fárasztó lenne bármelyik, mindig jókor jön a váltás. Meg különben is… már az epizódok emlékeztetője önmagában zseniális és teljesen szokatlan. Az van, hogy a Previously szöveget a néger srác, Mac szájába adták, aki minden rész előtt egy kamerába elmeséli az addig történteket – az ő szempontjából!! Eszméletlenül ötletes dolog, ráadásul filmgyűjtőként szívemet melengette, hogy minden duma végén valami díszdobozt keresett…

A tini főszereplők mellett több figurát is ki kell, emeljek, akik vagy karakterükkel, vagy önmagában a létükkel belopták magukat a szívembe. Első helyen természetesen a Sarah-t alakító Natalie Dormer áll, akinek nem várt bónuszként még meztelen jelenete is van. Kettő is…     Aztán tetszett a Neil nevű fickó (Johnny Harris), aki a tipikus kiválasztott-mentor szerepét tölti be, mígnem az írók az ő karakterén is sikeresen csavarnak egyet: a The fades legjobb, legösszetetteb figurája lesz ő. A pszichiáter faszi, Dr. Tremmet játszó Francis Magee egy kiváló karakterszínész, bárhol láttam eddig, tök jó volt: van a kinézetében valami igazán egyedi. S végül nekem nagyon bejött Jay (Sophie Wu), Paul csaja, ami vele történt, az meg sikeresen meg is lepett ebben a nem túl drámai sorozatban. A rövid játékidő ellenére mindegyik színész és karakter képes volt nyomot hagyni bennem, miután pedig magam részéről kifejezetten bírom ezeket a misztikus szarságokat, vámpíros, démonos, túlvilági sztorikat, összességében nem is kérdés, hogy tetszett az egész. Kicsit talán nehezebben rántott be, mint egy átlag sori, de ez betudható az anglicizmusának, más nézőpontjának és súlyozásának is…

Mert azt el kell ismernem, hogy nagyon sokáig eszméletlenül idegesített Paul reagálása a dolgokra. Néztem, néztem és néha az őrületbe kergetett az a topaság, amivel a srác kezelte különleges képességeit. Egyszerűen nem ezt szoktuk meg a korábbi történetekben egy kiválasztottól, hogy ennyi ideig töketlenkedjen, hogy ennyi ideig ne állítsa tudását a közjó és az emberiség szolgálatába. Hogy egy szuperhősnek erkölcsi problémát okozzon embert (bocsi, vámpírszellemet) ölni… hogy egyáltalán valaki ne akarjon szuperhős lenni. Úgy, hogy közben folyamatosan emlegeti a kortárs szuperhősöket a mozivászonról. Fura volt ezt ilyen konstellációban látni, de hát ettől is különleges a The Fades. A legjobb epizódok szerintem is a négyes és az ötös, de nekem a finálé is kellően izgalmasra sikeredett – addig meg csak úgy lubickoltam a vicces filmes utalások kimeríthetetlen tárházában. Talán mert kicsit olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, hisz jómagam is idézetek és hivatkozások százait tudnám mondani egy hasonló szituban, mint amibe néha Paul és Mac került.

Az meg már csak hab volt ama bizonyos tortán, hogy a kis költségvetés ellenére tök hangulatosra sikeredett a posztapokaliptikus világkép. Jó, igazából elég költséghatékony, hogy az üres várost teleszórták szeméttel és a pánikszerű menekülés hátrahagyott dolgaival, de működött. Tök jó helyszínek voltak benne, az elején a bezárt áruház, a végén az evakuálás utáni kisváros, de akár Neil otthona, vagy a vámpírtanya, az iskola is qrva hangulatos lett. A maszkmesterek karöltve a rajzmesterekkel (CGI) remek munkát végeztek, a szellemzombik tök jól néztek ki, az ember meg se mondaná, hogy nem amerikai sorozatot néz. Amúgy is: attól lesz igazán jó ez az egész, hogy bár látványban, történetben nem érződik, valahol ott van az egészben a vitathatatlan angol íz.  Soha rosszabbat.

Nanu-nanu!  




80%



.

R2-D2 írta:

The Fades S1

Tök jó helyszínek voltak benne, az elején a bezárt áruház, a végén az evakuálás utáni kisváros, de akár Neil otthona, vagy a vámpírtanya, az iskola is qrva hangulatos lett. A maszkmesterek karöltve a rajzmesterekkel (CGI) remek munkát végeztek, a szellemzombik tök jól néztek ki, az ember meg se mondaná, hogy nem amerikai sorozatot néz. Amúgy is: attól lesz igazán jó ez az egész, hogy bár látványban, történetben nem érződik, valahol ott van az egészben a vitathatatlan angol íz.  Soha rosszabbat.

Nanu-nanu!  

80%

Most én érzem azt, amit te szoktál felemlegetni, hogy olvasás közben jönnek elő az emlékek egy olyan sorozatról, amit nagyobb időeltéréssel látunk (szarni bele, én már rég azt hittem, hogy a The Fades, ha rajta is volt a cetlin, már olvashatatlanná fakult ). Sok apróság volt benne, amit már elfelejtettem, és most mosolyogtam, ahogy eszembe jutottak. Kösz .
Még az is lehet, hogy egyszer újranézem .
.

Niwrok írta:

The Fades S1

Most én érzem azt, amit te szoktál felemlegetni, hogy olvasás közben jönnek elő az emlékek egy olyan sorozatról, amit nagyobb időeltéréssel látunk (szarni bele, én már rég azt hittem, hogy a The Fades, ha rajta is volt a cetlin, már olvashatatlanná fakult   ). Sok apróság volt benne, amit már elfelejtettem, és most mosolyogtam, ahogy eszembe jutottak. Kösz   .
Még az is lehet, hogy egyszer újranézem   .
.

Szívesen!

Az elején döcögött, első nap néztem kettő részt, de aztán a második nap már négyet. Jó volt...

A Supernaturalt gondolom eszedbe sincs elkezdeni... ezek után rögtön arra gondoltam, hogy tetszene neked. De az nem kicsi falat.

R2-D2 írta:

A Supernaturalt gondolom eszedbe sincs elkezdeni... ezek után rögtön arra gondoltam, hogy tetszene neked. De az nem kicsi falat.

11+ évad ? Talán majd ha nyugdíjas leszek ...
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A Supernaturalt gondolom eszedbe sincs elkezdeni... ezek után rögtön arra gondoltam, hogy tetszene neked. De az nem kicsi falat.

11+ évad   ? Talán majd ha nyugdíjas leszek   ...
.

Akkor tudnám javasolni a 24-et, az csak 8 és fél évad, a SoA csak 7, a Breaking Bad meg csak 5...


"Tovább is van, mondjam még?"


(csak vicc volt)


.

.






Paranormal Activity : The Ghost Dimension





Érdekes egy koncepció ez az egész Paranormal Activity franchise. Az csak egy dolog, hogy én felemás viszonyban vagyok vele (vannak stíluselemei, jellegzetességei, amiket kifejezetten bírok, néha viszont dögunalom az egész), viszont szerintem azért nem ártott volna egy tudatos és lineáris építkezés már az első epizódtól kezdve… mert ez így kissé fura lett. Immár a hatodik mozinál járnak (sorban az ötödiknél – állítólag az utolsónál), és megint egy teljesen új szálon kötik a történetet a korábbiakhoz. Nekem kezd olyan érzésem lenni, hogy elvesztem egy pókhálóban, én nem vagyok annyira geek, hogy a sorozat minden rezdülését és kapcsolódási pontját fejben tartsam: márpedig a The Ghost Dimension (TGD) megint csak erre épít: ahogy a 4-ik rész a második fejezethez kötődött, ez az 5-ik epizód meg szoros kapcsolatban áll a harmadik filmmel. Kívülről nézve iszonyat káosz az egész, amibe még a The Marked Ones is bekavar, az időrend totál feje tetejére áll minden egyes új rész megjelenésekor. Nos, tekintve hogy állítólag ez az utolsó PA film, az ember joggal várná el, hogy rendet tegyenek a káoszban, hogy betömjék az esetleges lukakat, hogy végül is megtudjuk, ki az a démon, aki rémisztgetett 6 éven át… nos, a siker (is) csak fél.

A TGD gyakorlatilag a harmadik rész fináléjával kezdődik, hogy tudjuk is, hol a helyünk: ahogy a démon (Katie?) megöli a srácot, s ahogy Katie és Kristie a szektához kerül. Ez lesz a történetünk mozgatórugója, erre épül a TGD: s megmondom őszintén, a film egy bizonyos pontján ez a kapocs lenyűgözött. Történik ugyanis egy olyan interaktív eseménysor, ami bármelyik természetfelettis moziban megállná a helyét, mikor is a múlt valahogy kapcsolatba kerül a jelennel, mintha mikor egy pillanatra értelmet nyerne minden. Jó, ez a pillanat aztán tovaszáll, sőt az ember agya innentől még jobban kattoghat a múlt és jelen összefonódásán… hogy akkor mi, miért, mikor és hogyan is függ össze. A múltban kezdés után aztán a mába csöppenünk, amikor is teljesen szokványos módon egy új család életébe kapcsolódunk be, akik épp beköltöznek új lakásukba. Apuka, anyuka, kislány… ebben eddig semmi újdonság sincs, sőt, ez talán az egyik legnagyobb horror klisé, és az is borítékolható volt, hogy majd a kislány lesz a kapocs a démonhoz. Mint ahogy abban sincs semmi újdonság, hogy találnak egy dobozt, benne egy csomó régi videokazettával – ez már akár PA védjegy is lehetne… az újdonság, mint eddig mindig, a kamerában van.

Az összes eddigi PA film mind-mind más szemszögből, más kamerahasználattal operált. Az elsőben ugyebár a kézikamera és a fix éjszakára beállított felvevőeszköz volt a nézőpont. Aztán a másodikban a lakás biztonsági kamerái előtt zajlott események hoztak frászt az emberre (talán eddig legsikeresebben), a harmadik film legemlékezetesebb képsora nekem meg a forgó kamera volt. A negyedikben az X-box volt újdonság, a spin off meg szinte végig found footage felvételekkel operált – nos, a TGD egyszerre fix – és kézikamerás is, de kicsit megint másképp. A kis család ugyanis a videokazetták mellett (amit természetesen meg kell nézni) talál egy hatalmas, vállról indítható felvevőeszközt, valami őskori modellt, aminek van egy egészen különleges tulajdonsága: látni vele a szellemvilágot. Eddig ilyen nem volt, a TGD viszont végig erre épít, megmutatja nekünk magát a démont, Tobyt… és természetesen maximálisra járatja ezáltal az ijesztgetést is. Igen, az ijesztgetést, mert sajnos, a félelemfaktor szinte teljesen eltűnt a filmből, a karakterek szokás szerint totál idiótán viselkednek (azt a kibaszott villanykapcsolót megint csak nem ismeri senki a házban), vállukon az őskamerával próbálják lefilmezni a fekete szörnyeteget. Most attól tekintsünk el, mennyire is életszerű az, hogy nyilvánvalóan lakik veled egy szellem a házadban, látod is, de nem menekülsz sehova – a frissen vásárolt ingatlan el nem hagyása talán még elég indok is hozzá. Jó, az is igaz, hogy a pap is megmondja, kár elmenni, a démon követni fog, no meg azért a kis család rövid időre mégiscsak elhúz, de azért az alapkoncepció sántít – mint egyébként a horrorok nagy részénél.

Szóval van Toby, a démon, aki törvényszerűen kapcsolatba lép a kislánnyal, Leilával, akinek természetesen ő lesz az új láthatatlan barátja. Azon megint ne rágódjunk, hogy a kisgyerekeknek miért mindig szellemek/démonok/alienek (  Drill) a láthatatlan barátai, mert esetleg megakadunk az élvezetekben: Toby szép lassan átveszi az irányítást Leila fölött. Egy kicsit ugyan Poltergeistes lesz az egész, de a már említett idővetületes eseménysor következtében jól egybefonódnak a dolgok: van benn ráció, amit Toby akar a lánytól. Persze jön a futás, meg a sikítás (ja, bocsi, az másik franchise    ), viszont a szülők meglepő módon és meglepően korán felismerik a veszélyt és próbálnak tenni ellene. Olyannyira, hogy papot hívnak!!! – és ez nekem nagyon bejött. Megint csak azért mert tudom kapcsolni az Odaáthoz: van itt démoncsapda, pici ördögűzés, fekete szemek, só… qrva jó lett, olyan, mintha a sorozatban lennénk. Csak a Winchesterek hiányoztak … s eszembe jutott, az első résznél írtam is, hogy kár, hogy nem használják a sorozat elemeit, erre most tessék. Itt van!!

A PA franchise viszont ezen fejezetére végleg eljutott oda, hogy nem lehet félni rajta. Egyrészt ugyebár azzal, hogy megmutatják a démont, kilövik az igazi parafaktort, az ismeretlentől való félelmet (még a szereplők is inkább harcolnak vele, mint félnek), másrészt meg a mozi nagy része rettentő módon kiszámítható. A hangulat még csak rendben van, azért a bekamerázott ház éjszaka, az ágyból kikelő kislány bóklászása nyújt némi izgalmat, de tulajdonképp minden alá van rendelve a jump scare jeleneteknek: bevágódó ajtó, kamerának futó démon, mind-mind unalomig ismert effektek… igaz, legalább működnek. Az egyetlen dolog, ami a feszültségkeltés kötelező elemeként megmaradt, az a mélynyomó dörmögése: akárki is találta ki hajdanán, remek ötletet adott a sorozatnak. Toby színrelépése előtt és alatt egyre erősödő mélyhangok töltik ki a szobát, ezek a hangok pedig zsigerileg képesek hatni az ember idegrendszerére. Valahogy, valamiért felmegy az ember pulzusa már csak attól is, hogy hallja azt a hangot és tudja, hogy történni fog valami. Pavlovi reflex, de kiválóan működik.

A színészekkel különösebb bajom nincs, mint ahogy a házzal sincs. Kicsit közben mondjuk eltűnődtem, hogy minek nekik ekkora „palota”, meg miből, de erre is kapunk egy frappáns választ. Az éjszakai jelenetek szuperek, a karácsonyfa, annak időzítése tök jó. Miután pedig nagyjából megint egy zárt térben vagyunk, ismét csak sikerült szűkebb közegbe terelni az ijedtséget. A katolikus thriller vonal nekem bejött, néhányszor meg majdnem összeszartam magam – ennél többet meg nem is igazán vártam a filmtől. Az biztos, hogy ha ez kijön majd lemezen, tartok belőle egy 6 estés maratont, szeretném látni a komplett történetet egyben, hátha akkor a most még hiányzó (illetve feledésbe merült) puzzle darabok is a helyére kerülnek. Hátha akkor teljesen kerek lenne Katie és Kristie története, akiket egy Toby nevű démon manipulált egész életükben. S még valamit: ebből is kétféle változat van. Én az alternatív fináléval láttam, amire abból jöttem rá, hogy nem stimmelt hozzá a felirat. Utána néztem meg az eredetit a neten, nos, ez az alternatív lényegesen békésebb, mint a másik. Nekem ez jobban tetszik, viszont az eredeti a maga brutalitásában és kergetőzésében talán jobban illik magához a franchise-oz, de mindkettőben benn van a folytatás lehetősége. Úgyhogy… csak óvatosan ezzel az utolsó epizód dumával.

Nem mondom, hogy mindenáron  tovább kellene vinni a sztorit, de én leülök majd a következő ijesztgetés elé is. Ez is tetszett, csak azért kap "viszonylag" kevesebb pontszámot, mert azért mégsem csak megijedni kéne rajta... hanem esetleg félni is.  



75%



.

R2-D2 írta:

Paranormal Activity : The Ghost Dimension

Érdekes egy koncepció ez az egész Paranormal Activity franchise. Az csak egy dolog, hogy én felemás viszonyban vagyok vele (vannak stíluselemei, jellegzetességei, amiket kifejezetten bírok, néha viszont dögunalom az egész), viszont szerintem azért nem ártott volna egy tudatos és lineáris építkezés már az első epizódtól kezdve… mert ez így kissé fura lett. Immár a hatodik mozinál járnak (sorban az ötödiknél – állítólag az utolsónál), és megint egy teljesen új szálon kötik a történetet a korábbiakhoz. Nekem kezd olyan érzésem lenni, hogy elvesztem egy pókhálóban, én nem vagyok annyira geek, hogy a sorozat minden rezdülését és kapcsolódási pontját fejben tartsam: márpedig a The Ghost Dimension (TGD) megint csak erre épít: ahogy a 4-ik rész a második fejezethez kötődött, ez az 5-ik epizód meg szoros kapcsolatban áll a harmadik filmmel. Kívülről nézve iszonyat káosz az egész, amibe még a The Marked Ones is bekavar, az időrend totál feje tetejére áll minden egyes új rész megjelenésekor. Nos, tekintve hogy állítólag ez az utolsó PA film, az ember joggal várná el, hogy rendet tegyenek a káoszban, hogy betömjék az esetleges lukakat, hogy végül is megtudjuk, ki az a démon, aki rémisztgetett 6 éven át… nos, a siker (is) csak fél.

Nem mondom, hogy mindenáron  tovább kellene vinni a sztorit, de én leülök majd a következő ijesztgetés elé is. Ez is tetszett, csak azért kap "viszonylag" kevesebb pontszámot, mert azért mégsem csak megijedni kéne rajta... hanem esetleg félni is.  

75%

Valahogy én is így vagyok vele. Inkább csak kötelességből fogom megnézni, ha már láttam az eddigieket is, de már rég elvesztettem a fonalat, hogy most ki hol van. Az meg elég valószínűtlen, hogy harmadszor is rászánom az időt, hogy újranézzem az első részeket.

Jó ez az "utolsó rész" szöveg. de már a Fűrészeknél sem jött be. Annak is volt már két utolsó része, és tervbe van véve a harmadik ...
.

R2-D2 írta:

Egy háború

Egy háború. Elég beszédes a cím, túl sok zsákbamacskát nem árul… pedig aztán nem is csak önmagában arról a háborúról szól, amiben egy dán osztag Afganisztánban próbál a tálibok ellen vívni, hanem az annak a következményeként Dániában megtartott hadbírósági tárgyalásról is. A film ugyanis nem (csak) egy hadszíntéren játszódó háborús dráma, hanem van neki egy tárgyalótermi, illetve egy családi szála is: a végére pedig a háború igazándiból egy ember háborúja lesz, egy tiszté, akinél a tét egy döntésének következményeként kiszabható négy éves börtönbüntetés elkerülése. Tekintve, pedig, hogy a Krigen nem hollywoodi mozi, az egész történet csontig hatolóan hiteles és életszerű – már-már dokumentarista jellegű – amiben nézőként rendesen fel van adva a lecke nekünk is, hogy most Pedersen mellé állunk-e, vagy a takaró alól kilógó halott gyerekek látványa miatt ellene fordulunk.

Mert ahogy írtam, eljön majd az is. Az egyik akcióban ugyanis balul sülnek el a dolgok – előtte, csak úgy mellékesen látunk egy roppant megindító afgán családi drámát – a járőröző csapatot beszorítják a tálibok, Petersen pedig légi támogatást kér. A baj csak az, hogy a civil lakosságot pajzsként használó tálibok ellen bevetett bombázásnak voltak polgári áldozatai – ennek a felelőse pedig egyértelműen az a parancsnok, aki belehazudott a rádióba, mikor azt mondja, hogy tiszta a célpont. Ja, mindezt a fejkamerák és digitális hangrögzítők korában… s most akkor álljunk is meg egy picit.

Mondd csak, kedves néző, te mit csinálnál, ha az osztagod halálos csapdába kerül, az egyik katonádat nyaklövés érte – úgy, hogy korábban már volt egy másik „baleset” a csapatban – és reménytelen a kitörés? Mikor egy kis falu egyik házának udvarára szorulsz, RPG-vel lőnek rád, a társad meg haldoklik? Mikor nyilvánvaló, hogy nincs más megoldás, mint a légicsapás? Mikor az a fránya bürokratikus rendszer nem akarja a saját!! katonáit kimenteni, nehogy civil áldozat is legyen? Te nem mondanád, hogy „Pont telibeszarom, kik vannak az ellenséges területen!” ? Te nem tennél meg mindent a csapatod kimentéséért?? Kegyetlen dolog a háború, kegyetlen döntésekkel – mikor a háborúzó felek egyike nem a szabályok szerint játszik, van más út, mint a szabálytalan??

Fura egy világ, biztos. Még furább lesz, mikor Petersent leszerelik, majd otthon bíróság elé állítják – négy év börtön várhat rá emberölésért. A tiszta célpont ugyanis nem volt tiszta, ártatlanok is meghaltak, a bíróság lelkes ügyésze, egy fiatal nő pedig szépen összerakosgatta a képet, miszerint Petersen hazudott a légicsapás előtt. Nos, itt is két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy pont ilyennek képzelek el egy TASZ-os és HELSINKI BIZOTTSÁG-os hülye picsát, akik a nagy emberjogokba burkolózva képes a saját népét, országát, emberét pellengérre állítani… a másik meg… a másik meg Nathan Jessup ezredes az Egy becsületbeli ügyből. Kéjes örömmel néztem volna, mikor Jack Nicholson elküldi a halál f@szára az ügyésznőt, elmagyarázva a háború kegyetlen mivoltát és a szörnyű, ámde elkerülhetetlen ártatlan áldozatok szükségességét. Megmondom őszintén, felment a cukrom, mikor a nő sorban szólította a tanúkat, szegény Petersen pedig csak ült megtörve, holott az ember igazságérzete (és a film is egy pontig) azt sugallta, hogy helyesen cselekedett. De nem lenne ilyen jó a film, ha ilyen egyszerű lenne: egy ponton rendesen csavarnak egyet a tárgyalás menetén és olyan bizonyítékok kerülnek elő, amik képesek megfordítani a nézők kegyeit.

Innentől pedig már csak egy kérdés marad: Petersen, megtörve a vádak és saját lelkiismeretének súly alatt beismeri-e, hogy hazudott, vagy kitart-e álláspontja mellett? Mi a fontosabb: a becsülete, együttérzése az ismeretlen halottak iránt… vagy a saját családjának fontossága? Aki hónapok óta várják, hogy hazatérjen, akik számítanak rá … és akiknek néhány sajnálni való afgán család a távoli faluban értelem szerint kevésbé fontos, mint a férj, apuka megmentése a börtöntől. És egyáltalán: van-e bármi esély, hogy a perdöntő bizonyítékok ellenére megfordulhat-e a tárgyalás kimenetele? És… Petersen akarja-e, hogy ne menjen börtönbe? Egy háború. Az. Háború a lelkekben, háború a jogban, de legnagyobb háború a nézőben: tényleg gyilkosnak tartjuk Petersent, csak azért, mert kimentette osztagát a halálos csapdából???  Súlyos kérdések, ám ezúttal nincs rajtuk amerikai cukormáz. Kőkemény valóság, aminek keménységét a hitelesség és a helyzet abszurditása egyaránt adja.

85%

Bármennyire is emberi volt, hiteles és elgondolkodtató, nekem már kicsit túl "dokumentarista" volt, több olyan jelenettel, ami nekem nem tett hozzá annyit a filmhez, amennyi időt rászántak (pl.: a sárkányeregetés). A család szerepe is igazából az autóban lezajló "kinek a gyereke fontosabb neked?" beszélgetésben kapott nekem szerepet, és még ha az otthoni, apa nélküli élet nehézségeit jól be is mutatta, de nekem nem lógott ott a tragédia. Ráadásul ha az egész film Petersen döntésére van kiélezve, és utána a tárgyalásra, akkor ebben az afgán családdal történtek "csak" egy tragikus mellékvágány szerepét töltik be (pedig az a vonal a bénázások miatt legalább annyira elcseszett... vagy a dánoknak nem tanítják, hogy őzgidát sem simogatunk, ha utána vissza akarjuk engedni a természetbe?!). Úgyhogy mindezekkel együtt, a bevezető aknás jelenetét meg még párat leszámítva a film nekem igazán a közepén kezdődött el.

Én értem, hogy a "jogászkodás" manapság szitokszó, én is vagy húsz olyan törvényt tudnék mondani, ami egyszerűen ostobaság, csak arra jók, hogy bármiért lehessen bírságolni, és tényleg vannak olyan helyzetek, amikor ügyvédek túlzásba viszik a "pátyolgatást" (csak az eklatáns példa: Breivik, a norvég tömeggyilkos beperelte a norvég államot a méltatlan fogvatartási körülményei miatt... mert például hideg volt a kávéja   ). "Pellengérre állítást" viszont én itt nem láttam, már csak azért sem, mert Petersent nem a célpont "tisztasága" miatt fogták perbe.

Spoiler:

A dilemma ettől még él és valós, Petersen drámáját ez nem kisebbíti, hiszen kockáztatott, és az nem adott "tiszta" eredményt... de melyik döntés "tiszta" egy háborúban?

T.i.: A Saul fiánál nekem is jobban tetszett, sokkal   .

7,5/10
.

Niwrok írta:

Egy háború


Én értem, hogy a "jogászkodás" manapság szitokszó, én is vagy húsz olyan törvényt tudnék mondani, ami egyszerűen ostobaság, csak arra jók, hogy bármiért lehessen bírságolni, és tényleg vannak olyan helyzetek, amikor ügyvédek túlzásba viszik a "pátyolgatást" (csak az eklatáns példa: Breivik, a norvég tömeggyilkos beperelte a norvég államot a méltatlan fogvatartási körülményei miatt... mert például hideg volt a kávéja   ). "Pellengérre állítást" viszont én itt nem láttam, már csak azért sem, mert Petersent nem a célpont "tisztasága" miatt fogták perbe.

Spoiler:

A dilemma ettől még él és valós, Petersen drámáját ez nem kisebbíti, hiszen kockáztatott, és az nem adott "tiszta" eredményt... de melyik döntés "tiszta" egy háborúban?


7,5/10

Ezt minden bizonnyal másképp értelmeztük. Nekem úgy jött le az egész, hogy szegényemet az emberi jogok égisze alatt perbe fogják egy olyan eseményért, amiben ő csak egy szükségesen tragikus döntést hozott - azért, hogy mentse a csapatát.

Spoiler:

Niwrok írta:

T.i.: A Saul fiánál nekem is jobban tetszett, sokkal

.

R2-D2 írta:

Egy háború

Spoiler:

Igen, ha ennek a történetnek része lett volna a média, akkor biztosan máshogy jött volna le nekem is, de fel is tűnt a film közben, hogy már szinte hihetetlenül kínosan ügyelnek rá, hogy még egy újságíró se bukkanjon fel sehol .
.

.






A város alatt





Az angol címében In Darknessnek hívott lengyel mozi (ami egyébként klasszisokkal kifejezőbb, mint a magyar címválasztás) egy maréknyi zsidó túlélésének története, akik a mai Ukrajnában található Lviv városában a gettó felszámolása elől menekülve a város csatornarendszerében töltöttek 14!! hónapot. A történet valós eseményeken és figurákon alapul, olyannyira, hogy az az egyik túlélő, bizonyos Krystyna Chiger The Girl in the Green Sweater címmel könyvet is írt róla, amit állítólag a film lengyel rendezőnője, Agnieszka Holland nem olvasott. Állítólag úgy gondolta, hogy már senki nem él azok közül, akik akkor ott voltak    (végül is közel 70 év telt el), úgyhogy más forrásokból készítette a filmet – így viszont még nagyobb dicsőség, hogy a túlélő állítólag azt mondta, minden úgy volt, ahogy a filmben látni. Nos, ezt vagy hiszi az ember az egészet vagy sem, a lényeg az, hogy a megelevenedett történet működik-e a vásznon.

1943, Lengyelország. Pontosabban a Ribbentrop-paktum után akkor már Ukrajna (inkább CCCP), a német megszállás alatt. A nyitóképben két faszi épp egy betörésből próbál értéket összeszedni, mikor menekülni kénytelenek az erdőben: mellettük meztelen nők rohannak német fegyveresek elől. Ez csupán egy kép, kicsit több mint egy bevillanó emlék, inkább egy ilyen hely/állapot/körülmény meghatározó jelenetsor: a II. Vh. talán legsötétebb időszakában vagyunk. A két faszi lengyel, mindketten a városi csatornaműveknél dolgoznak: igen, a szippantósok elődeiként maguk mentek le a csatornákba a dugulásokat elhárítani. Az, hogy lengyelek, fontos lesz a történetben, mert az ukrán irányítású városban (akik már akkor is inkább németpártiak voltak) inkább ellenségnek számítottak a nácik és csatlósaik szemében, mint barátnak – ennek amúgy majd lesz egy ékes példája is a filmben. Leopold Socha (Robert Wieckiewicz) és barátja, Szczepek (Krzysztof Skonieczny) a város csatornarendszerében rejti el a lopott szajrét – hol máshol    – amúgy nem különösebben rajonganak a zsidókért. Sőt, kapóra jön nekik a gettó, hisz a bezárt zsidók elhagyott házait nagyobb veszély nélkül kirámolhatják, épp ezért meglehetősen drámai az a találkozás, mikor az egyik házból menekülőutat ásó emberekbe botlanak. Socháék kapnak az alkalmon, a titkos kijárat elhallgatásáért cserébe pénzt kérnek (mert hát a zsidóknak bőven van, ugye), amiért a megbeszélt időben el is jönnek.

Aztán beüt a krach: év végén a gettót felszámolják, a zsidók meg a csatornába menekülnek – pontosabban Socha miatt csak menekülnének: a faszi, mint a csatorna ura dönt arról, ki megy le és ki nem, ő tudja, hol és mennyi embert tud elrejteni, s ő mondja meg, mennyiért teszi meg mindezt. Elkezdődik az alkudozás, a valóságban 20-an voltak, itt néhánnyal kevesebben – gondolom kellett a stábnak a hely a pincében    – akiket aztán végül is Socha és Szczepek levisz a város alá a csatornarendszerbe. Na most. Ha van elképzelésetek arról, milyen dolog a nagyvárosok nagy szennyvízrendszerébe beköltözni, akkor nagyjából tudjátok, mi vár rátok a film hátralevő kétharmadában: egy maroknyi ember élete szarszagban, patkányok között, rendes élelem, fürdés és fűtés nélkül. Mondjuk egy ukrán télben… erről szól egyrészt az In Darkness: egy sötét korban egy csomó ember a sötétségbe kényszerült, hogy túléljen egy deportálást. Pontosabban szólhatna erről is, de aztán valahogy mégsem ez lesz a központi téma… és ezzel valahol kicsit ki is csorbul a film éle.

A rendezőnő ugyanis nem elsősorban a menekültekre koncentrál, hanem sokkal inkább "Socha úrra", aki először tisztán üzleti szempontokból rejtegeti a zsidókat a csatornában. Az A város alatt így számomra elsősorban a polyák fickó története, aki egyre többet kockáztatva próbálja ellátni ügyfeleit az embertelen körülmények között, aki a történet előrehaladtával az anyagiasságot emberségre cseréli, aki a külső hatások (kivégzések, akasztások, feleség) nyomán jelentős jellemfejlődésen esik át. Egyébként – erre kicsit később még visszatérek – valahol pont itt veszik el a mozi ereje nálam, Socha története, változása kevésbé volt számomra érdekes, mint a másik szálon a túlélés lett volna: nem éreztem benne azt az erőt, veszélyt, fenyegetettséget, amit abban a szituban, olyan körülmények között a zsidók rejtegetése jelenthetett. Socha szép lassan ugyanis úgy megváltozik, hogy képes akár a családjával szemben is a zsidókért tenni, egyre nagyobb veszélyt vállalva segíteni őket. Ide kapcsolódik, hogy egy suta jelenetben ugyan felvillantják a dolgot – de aztán többet nem is foglakoztak vele –, ami engem végig zavart: tizenvalahány ember napi ellátása élelemmel, vízzel, ruhával, orvossággal, stb. óriási logisztikát igényelt, és meglehetősen nagy feltűnést kelthetett akkoriban. Nos, ez csak úgy lóg a levegőben, nekem Socha tettei túl simán következnek egymás után – azt a néhány kiélezett jelenetet leszámítva – igazából a faszi gond nélkül eltartott egy focicsapatot a csatornarendszerben. Jobban belegondolva rettentő nagyvonalú volt az egész, a valóságban kétlem, hogy ennyire simán ment volna mindig, minden.

Mert itt bizony úgy ment. Nem tudom, Hollandnak mi célja volt, de teljesen felesleges volt például a csatornában szexeltetni a szereplőket. Értem, hogy abban a közegben is rátör az emberre a testi vágy, de az egész szitu szerintem sokkal durvább megközelítést érdemelt volna: a másik szálhoz hasonlóan nekem zsidók túlélésének ábrázolása is felületes (majdnem hogy könnyű) volt. Lehet, ez volt a cél, mármint hogy a néző maga is gondoljon bele, képzelje tovább, milyen lehet patkányok között élni a csatornában – de ebből a szörnyű állapotból engem rendszeresen kizökkentettek olyan képek, amiben gyakorlatilag sütöttek-főztek, énekeltek az alagútban, annak beugrójában, illetve az, hogy volt idejük, erejük és gusztusuk dugni egymással. Nem mellékesen a tizenvalahány szereplőről sem tudunk meg jóformán semmit, az egész úgy van kezelve, mint egy homogén tömeg, mint maga a zsidóság – pedig azért amennyi ember, annyi jellem. Más filmek képesek önmagukban arról is szólni, hogy néhány embert összezárnak bizonyos helyekre és hamar ember embernek farkasa lesz… itt ez is csak érintőlegesen szerepel. Az meg kész szerencse, hogy az is csak utólag derült ki, hogy 14 hónapot voltak lenn a szerencsétlenek, mert ha esetleg menet közben lett volna egy számláló, még feltűnőbb és bosszantóbb lett volna az egész.

Az A város alattat természetesen mindenki a Schindler listájához hasonlítja, a hadsonló alapszituáció miatt: itt is, ott is emberek titokban mentettek zsidókat a II világháborúban. Ám míg Spielberg filmjét sokan túlságosan szentimentálisnak és giccsesnek gondolják, én pont az A város alattot tartom rettentően ingerszegénynek. Én az egész film alatt egyetlen könnycseppet nem tudtam kipréselni magamból – na jó, talán csak a legvégén, a kiszabaduláskor – nekem majd minden karakter teljesen semleges volt. A zsidóknak még csak a nevét sem jegyeztem meg, pedig aztán két órán át ott voltam velük a szennyvízben… A mozi – hasonlóan a Saul fiához – meglehetősen háttérbe helyezi a világháborút, annak borzalmait: néhány dolgot mutat csak, azt is inkább hangulatfokozónak, a történelmi tabló egy árnyalatának. A lényeg magán az alagúton és Sochán van, viszont a figyelem és a kamera megosztása számomra nem sikerült kellően hatásosan. Socha és családja önmagában nem annyira érdekes figura (nagy ziccer volt kihagyni a későbbi halálát a filmből), ami érdekes, igazán durva és földbe döngölő lehetne, arra meg kevés időt fordít a rendezőnő.

Sajnálom, mert az In Darkness egészen kiváló film lehetne – nem véletlenül jutott el a 2011-es idegennyelvű Oscar jelölésig, viszont talán pont a hiányzó erő miatt nem kapott szobrocskát. Az évben a Nader és Simin nyert, ami szerintem is jobb volt. Az idei évben fura mód pont a Saul nyerhet egy hasonlóan távolságtartó koncepcióval, pedig nála ez a lengyel mozi is jobb. Sokkal. És ha valakit a képregényhősök helyett/mellett érdekelnek még hasonló minőségű nemzetközi alkotások, ITT böngésszen.  .




80%



.

R2-D2 írta:

A város alatt

Az angol címében In Darknessnek hívott lengyel mozi (ami egyébként klasszisokkal kifejezőbb, mint a magyar címválasztás) egy maréknyi zsidó túlélésének története, akik a mai Ukrajnában található Lviv városában a gettó felszámolása elől menekülve a város csatornarendszerében töltöttek 14!! hónapot.

Az A város alattat természetesen mindenki a Schindler listájához hasonlítja, a hadsonló alapszituáció miatt: itt is, ott is emberek titokban mentettek zsidókat a II világháborúban. Ám míg Spielberg filmjét sokan túlságosan szentimentálisnak és giccsesnek gondolják, én pont az A város alattot tartom rettentően ingerszegénynek. Én az egész film alatt egyetlen könnycseppet nem tudtam kipréselni magamból – na jó, talán csak a legvégén, a kiszabaduláskor – nekem majd minden karakter teljesen semleges volt. A zsidóknak még csak a nevét sem jegyeztem meg, pedig aztán két órán át ott voltam velük a szennyvízben…

80%

Ahogy írtál róla, nekem leginkább a Könyvtolvaj ugrott be... egy "ingerszegény" Könyvtolvaj . Ahányszor ezt olvastam az írásodban, először is igencsak meglepett, hogy ennek ellenére 8-asra értékelted, másrészt mivel szinte mindenhez odaírtad, így nem is nagyon tudom, hogy akkor mégis miről szól a film, egy világháborús illusztráción kívül.

Nem tudom, hogy mennyire akartad ezt igazából ajánlani, de egyelőre annyira nem fogott meg. Azt már most megígérhetem, hogy nem ez lesz az első az "ITT"-listából, amit megnézek .
.

Niwrok írta:

A város alatt

Ahogy írtál róla, nekem leginkább a Könyvtolvaj ugrott be... egy "ingerszegény" Könyvtolvaj   . Ahányszor ezt olvastam az írásodban, először is igencsak meglepett, hogy ennek ellenére 8-asra értékelted, másrészt mivel szinte mindenhez odaírtad, így nem is nagyon tudom, hogy akkor mégis miről szól a film, egy világháborús illusztráción kívül.

Nem tudom, hogy mennyire akartad ezt igazából ajánlani, de egyelőre annyira nem fogott meg. Azt már most megígérhetem, hogy nem ez lesz az első az "ITT"-listából, amit megnézek   .
.

Nem fontos megnézni, én annyira nem ájultam el tőle, mint kellett volna - csak jeleztem, hogy láttam. Ajánlották, gondoltam a Saul farvizén megnézem. Ennyi.

Miről szól? Elsősorban a lengyel fasziról, aki megmetett 12 zsidót. A témája, annak súlyossága, néhány jelenete miatt nekem megéri a 80%-ot, de nagyon hiányzott belőle a katarzis. Olyan jó film, de csak egyszer nézős jó... Nem tudom jobban megfogalmazni...

Ebben a témában a Schindlert pl többször szívesen megnézem, mert minden alkalommal van rám hatása - viszont kétlem, hogy akár a NO-t, az Omart, a Szerelmet meg néhány társát újra fogom nézni bármikor is, aztán azok is tök jó filmek.

R2-D2 írta:

Nem fontos megnézni, én annyira nem ájultam el tőle, mint kellett volna - csak jeleztem, hogy láttam.   Ajánlották, gondoltam a Saul farvizén megnézem. Ennyi.

Egy kicsit erősebbre sikerült a mondatom, mint akartam, de igazából csak annyit akartam mondani, hogy nekem még ott van a Szerelem is ez előtt   ...

.





Fekete vitorlák S1





Ennek már nagyon itt volt az ideje… nem is tudom, mi tartott eddig, hogy miért is nem buktam rá rögtön a Nassaui Kalózköztársaság (köszi, Niwrok! ) eseményeire, de most, hogy Jack Sparrow kissé hosszan tartó szabadsága alatt ismét alámerültem a Karib tenger vizeiben, rögtön megtaláltam a hangot ezzel a világgal. S bár ezúttal én vagyok az, aki ezt a közeget nem ismeri oly mélyrehatóan, mint becses kollégám, de már az A Fekete gyöngy átka felébresztette bennem a gyerekkorom óta szunnyadó kalózt: az azóta látott epizódok pedig (még ha csökkenő színvonalon is), no meg néhány más tengeri mozi (pl. A tenger szívében, Kon-tiki) pedig bőven szinten tartották az éberséget. Azért a gyerekkorok könyveinek emlékei nem merültek feledésbe, a Fekete vitorlák pedig – annak ellenére, vagy tán pont azért, mert TV sorozat – a maga monumentalitásával, hosszával, kiterjedt világával beteljesítette kötelességét: legnagyobb örömömre egy újabb olyan világot biztosít, amibe évente elmerülhetek. Tavaly úgyis vége lett 3-4 általam követett sorinak is…

A történetbe az 1700-a évek elején kapcsolódunk be, mikor is egy spanyol hajót épp megtámad a kor egyik leghíresebb (fiktív) kalóza, Flint kapitány (Toby Stephens). Ismerős volt a neve, így utánanéztem és jól rémlett: gyerekkorom regényében, a Kincses szigetben is feltűnt a figurája sőt, legnagyobb meglepetésemre az itteni John Silver (Luke Arnold), mint itt kezdő szakács is szerepel Stevenson könyvében. A végén még megérjük, hogy a Fekete vitorlák az A Kincses sziget prequelje lesz, kevésbé ifjúsági módon… végül is, kincs lesz hozzá. No de ne szaladjunk ennyire előre: az évad (és a sorozat) egy olyan tengeri ütközettel kezdődik, ami után minden kalóztörténet rajongó megnyalhatja a 10 ujját. Sőt, miután ez is Starz sorozat, a jelenetek kellően véresek és brutálisak: a Disney kalózokhoz képest mindenképp. A felütés tehát kiváló, simán berántott a sorozatba, de egyben tipikusan mézesmadzag jellege is van: az évad mindösszesen három csatája között meglehetősen sok idő telik el, a hangsúly a tengeri ütközetek helyett teljesen máshova helyeződik.

Mégpedig Nassaura, a Bahama szigetek jelenlegi fővárosába, ami a XVIII-ik században a kalózok kedvelt búvóhelyeként és kereskedelmi központjaként szolgált. Kereskedelmi… ,   mármint az elrabolt áruk újraelosztásának központjaként: a kalózok a zsákmányukat itt pakolták le, itt jutottak pénzhez, itt lett arányosan kifizetve a legénység – hogy aztán a „nehéz munkával” megkeresett pénzt rögtön el is lehessen költeni kurvákra és piára. Nekem iszonyat tetszett ez az egész világ, a mesei fehér homokban felhúzott kis város, a kikötő, az erőd a háttérben legalább annyira hangulatos hátteret adtak a történethez, mint mondjuk a kalózhajók. S itt még tengeribeteg sem lesz az ember. Nos, tehát ide érkezünk az első tengeri ütközet után megpihenni, s itt ismerkedünk meg sorozatok további kardinális szereplőivel –    , a Feketeszakállon qrva jót röhögtem (de mily találó!!) – az orgazdaság kézben tartójával, ezáltal a kisváros irányítójával, Eleanor Guthrie-vel (Hannah New), annak néger tanácsadójával, Mr. Scottal (Hakeem Kae-Kazim), no meg az abszolút személyes kedvencemmel, Vane kapitánnyal (Zach McGowan). Itt kell megjegyezni, hogy a Black Sails egészen kiválóan mixelte össze a valós személyeket a fiktív, de már ismert kalózokkal, hisz Stevenson figuráival ellentétben Vane, Hornigold, Rackham vagy akár Anne mind-mind valós személy, kalóz volt akkoriban. A kiváló castingnak köszönhetően a keverék rettentően élvezetes és hiteles lett: a néző vérmérséklete szerint választhat magának figurát a szigeten.

Amúgy az egész sztori egy mesés kincset hordozó spanyol hajó, az Urca de Lima utáni hajsza körül bonyolódik. Egészen pontosan az évad első felében még csak egy kitépett papírlap után, ami az első ütközetben tűnt el az elfoglalt hajó hajónaplójából – a tolvaj tolvaja pedig Nassaun van, aki, miután rájött, mennyit ér szerzeménye, természetesen el akarja adni az információt. A bohókás, nagydumás figura így kerül bele a sziget vérkeringésébe, ismerkedik meg egy Max nevű kurvával (Jessica Parker Kennedy), majd okoz részben akaratán kívül óriási galibákat a szereplők életében és kapcsolataiban. Igazi katalizátor ő, olyan figura, aki ha bárhol, bármikor feltűnik, valami történni fog a szereplőkkel… aztán ez lehet jó és rossz is…   , többnyire utóbbi: igazi túlélőművész, az a figura, aki az oroszlán szájából is kidumálja magát. Lehet, sokaknak kevésbé jött be a nyitó ütközet utáni nassaui időtöltés, de szerintem a sorozat majd minden mozzanata zseniális. Bámulatos az az érzelmi-kapcsolati háló, amit itt a karakterek közé felhúztak, önmagában az az egész törvénytelen világ, amit felskicceltek. Itt jut szembe – lehet, csak az A szüfrazsett kapcsán – mennyire kényelmetlenül éreztem magam azon az ábrázolásmódon, ahogyan itt a nőkkel (kurvákkal) bántak, azon gondolkodtam, mi kell történni ahhoz egy nővel, hogy rendszeresen megaláztassa magát a félig-meddig vademberekkel… Milyen poén lett volna, ha itt szabadul el a Köpök a sírodra Andreája…

A 8x50 percnyi játékidő nagy része a szigeten telik el, egyre jobban és mélyebben merülünk el a családi és szerelmi intrikákban. Egyre jobban megismerjük a sakktábla figuráit, s egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a főbb szereplőink közül egyik sem tisztán olyan, mint amilyennek első pillanatban mutatja magát. Flint titkai és valós szándékai, Vane erőszakossága mögötti fura múltja, Anne zseniális álcája mögött megbúvó feminizmusa vagy Silver nagy dumája és kétségbeesése mögötti céltudatossága csak szép lassan bontakozik ki – és ez nekem nagyon bejött. Mindezekre bónuszként pedig egészen zseniális mellékszereplőket kapunk, mintha csak válogatták volna a fedélzetmestereket:  Billy, Gates, Dufrense mind-mind kiváló karakter, remek színészválasztással (Dufrense első bevetése örökké emlékezetes marad). De említhetném Randallt is, aki nem kicsit emlékeztetett Dokira… vagy Vane legénységéből néhány figurát: az egész kalózbagázs, tokkal-vonóval szenzációs, úgy ahogy van. A Black Sails egyik legnagyobb dicséretét mindenképp a castingért és a karakterekért kapja tőlem – ez pedig egy sorozatnál nem utolsó szempont. Végül is, órákig kell köztük lennem…

De nem szólhatok egy rossz szót a történtre sem: a kincsvadászat ugye a zsánerben alap dolog, a tengeri csaták a szétszakadó hajókkal, a közelharcokkal kegyetlen jók lettek. Külön dicséret azért, hogy volt idő, bátorság és energia a hajókon az erőviszonyok ábrázolására, mennyire is kiszolgáltatott volt a kapitány a legénységének: sikeres rajtaütések esetén népszerűsége az egekben, viszont mennyire is tud fordulni a közhangulat kudarc esetén. Flint kapcsán végig a fejemben volt az A tenger szívében mániákus bálnavadásza, de éppúgy beugrott az Alexander mániákus felfedezője is: nem elég jó hajósnak és (had)vezérnek lenni, tudni kell fanatizálni is a legénységet/sereget. Az évad sok apró rezdülésével, amikor látszólag egy helyben állnak a dolgok, mind-mind kitér ilyenekre is – gondoljunk csak a Singleton esetére, ugyebár… Nekem a látvánnyal sem volt az égvilágon semmi bajom, Nassau részletessége lenyűgöző, a csaták közelijei szintúgy – ugyanakkor bőven a tűréshatáromon belül volt a CGI „elnagyoltsága” is. Ennél sokkal komolyabb stúdiófilmek néznek ki sokkal cikisebben, én nem éreztem a műanyaghatást a képernyőn. Semmivel nem volt rosszabb, mint mondjuk a görögök hajóhada Trójánál...

Amit kicsit tényleg feleslegesnek érzek, az a szokásos erotika és vulgaritás: nem gondolom, hogy egy ilyen jól felépített sorozatot, amiben remekül megírt karakterek és történet van, muszáj volt felturbózni szexszel. Még ha alá is írom, hogy ez, akkor, ott, mást jelentett – ld. még Róma és/vagy Spartacus – sokszor teljesen feleslegesnek és erőltetettnek éreztem az egészet. Ha csak indokolt esetekben dobják be, remek kiegészítése lett volna az amúgy is felnőtteknek szóló sztorinak, de így bizony néha meglehetősen erőltetettnek tűntek a jelenetek. Jó, még így sem annyira, mint a Válaszcsapásban, s legalább arra figyeltek, hogy nem volt divat a leszállópálya dizájn, de a káromkodás és vulgaritás épp elég és elég hiteles lett volna ahhoz, hogy a Fekete vitorlák maradandó felnőtt sorozat legyen. De talán „baszós-kardozós” stílus a sikereket és a pozitív fogadtatást látva inkább átvált csak kardozósba – no meg a szokásos és remek hatalmi játszmásba. Az az én igazi világom.




85%



.