R2-D2 írásai 2.0

.




A szem tükrében / I Origins




Először is meg kell köszönnöm arzo barátomnak, hogy felhívta figyelmemet erre a mozira – szerintem magamtól nehezen találtam volna rá. Hiába tűnt fel ugyanis már jó néhány filmfesztiválon (akár itthon is) ez az alkotás, talán hallottam is róla, valahogy azonban sem a címe, sem a borítója, sem a felületes szinopszisa nem fogott meg: itt is látszik, mennyire is kell egy mozihoz a jól eltalált promókép. A pár nappal ezelőtti Nagy szemeket pont a szemek miatt néztem meg, ezt meg pont a miatt soroltam volna hátra, annyira semmitmondó az első pillantásra inkább napraforgót idéző posztere. Az első magyar címről, az Az Origóról meg inkább ne is beszéljünk, abszolút nem figyelemfelkeltő, abszolút nem nézőcsalogató – ráadásul a film megnézése közben jön rá az ember, mennyire is nincs köze az egész tartalomhoz: az eredeti cím egyedi azonosítós áthallása sokkal kifejezőbb… ehhh…   (azóta hivatalosan is értelmesebb címet kapott, javítottam)

Ha az ember semmit nem tud róla, először kósza gondolataiban talán még az A szem című horror is eszébe juthat az induláskor – legalábbis a szem vizsgálata, az egész laboros indítás, annak hangulata akár simán magja lehetne egy horrorfilmnek is. Ez azonban csupán múló érzés lehet, mert legnagyobb meglepetésemre az I Origins nagyon gyorsan átvált egy romantikus történetbe – a meglepetés pedig abból eredt, hogy élveztem az egészet. Dr. Ian Gray (Michael Pitt – egyik kedvencem, James Darmody a Gengszterkorzóból!!!) fiatal kutató, aki a szem evolúcióját vizsgálja. Vérbeli tudós, kőkemény ateista, borzasztó jó vallásellenes megnyilvánulásokkal: igazi kedvenc karakter számomra – kutatásaival pontosan a természetfeletti létezését igyekszik cáfolni. Amolyan Darwin szolgája módon… aki akár mesterséges mutációval is, de látóvá kívánja tenni az evolúciós lánc elején álló „vak” férgeket. Kutatótársa egy Kenny nevű srác (Steven Yeun – a TWD Glennje!!!), akivel elég lassan haladnak az ügyben, mígnem egy bizonyos Karen (Brit Marling – a rendező üdvöskéje és barátja) személyében egy tehetséges gyakornok érkezik a csapatba, aki aztán lelkesedésével rendesen felpörgeti a dolgokat.

Eddig azonban semmi érdekes nincs a moziban, három fiatal kutat valamit, tartalmilag halványan birizgálják a teremtéstörténetet vallási kontra tudományos szempontból – de azon kívül semmi extra. A szereplők (megjegyzem, a színészek miatt magam részéről erősen pozitív hendikeppel indultak) ekkor még nem túl érdekesek, s nem is tudunk meg róluk sok mindent, maga a tudományos folyamat meg laikus számára meglehetősen idegen. A dolog akkor változik, mikor is Ian egy viharos este után rátalál egy Sofi nevű lányra (Astrid Bergès-Frisbey), aki önmagában megtestesít mindent, amit Ian cáfolni kíván. A lány maga a spiritualitás, kettejük kapcsolata pedig szikrázik a szenvedélytől. Komolyan mondom, jó volt nézni, ahogy a két színész között működött a kémia, ahogy az egész szerelmi szál fel van építve: ők ketten tényleg olyanok voltak, mint Jin és Jan, mint egy egész két fele. A filmnek már ezen szakaszában is– noha egyértelműen a romantika uralja a vásznat -, kapunk néhány egészen érdekes okfejtést a materiális és spirituális világ mibenlétéről, azok összeütközéséről, pedig aztán a film fele még hátra van. El is gondolkodtam, mi a rossebet fognak ezek két órán keresztül csinálni, mivel lehet még kitölteni a játékidőt… amikor is gyakorlatilag pofán vágtak. Pontosabban úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntenek egy jó kanna jeges vízzel…  

Ugyanis nem voltam felkészülve arra a fordulatra, ami történik, egyszerűen nem készített föl rá semmi. Kb. egy óra után egy új film kezdődik, egy teljesen más hangulatú és beállítottságú mozi: az íriszvizsgálatból kikombinált reinkarnáció kutatatás engem totál levett a lábamról. Annak ellenére, hogy a nyugati vallással, annak közvetítőivel szemben jócskán vannak ellenérzéseim, a keleti filozófia és hit valahogy mindig is érdekelt, sokkal elfogadhatóbb volt számomra. Gyerekkorom óta érdekelt a lélekvándorlás, s ha nem is hiszek benne, de sokkal inkább boncolgatnám ezt a felvetést, mint holmi mindenhatót, aki sorsunkról dönt – szóval az I Origins stílus- és irányváltása nekem nagyon bejött. Ahogy múlt a sokk, ahogy Ian és családja egyre megmagyarázhatatlanabb módon kerül kapcsolatba a másik világgal, úgy szívott egyre jobban magába a film. Tetszett az a visszafogottság, amivel a történet nem állt ki egyik oldal mellett sem, abszolút nem volt hatásvadász semmi, még a végső tesztnél is ügyeltek rá, hogy ne legyen egyértelmű eredmény. Viszont megmondom őszintén, mikor Ian és Salomina áll a folyosón, olyan volt, mintha egy villámcsapást éreztem volna magamban: mikor felismertem, milyen szerepe lesz a közeledő szállítóeszköznek, beleborzongtam. Zseniális ötlet, zseniális képsorok.

Sokkal többet nem is szabad magáról a történetről elárulni: mindenki fedezze fel magának a részleteket. Sokkal inkább érdemes (lenne) belemenni azokba gondolatokba, részletekbe, amikkel a film foglakozik, kezdve azzal az ötlettel hogy ebben a filmben a lélekvándorlás kvázi bizonyítéka a szem maga – az a közhelyes kifejezés, miszerint a szem a lélek tükre, még sosem volt ennyire lerántva a földre, még sosem volt ennyire szó szerint értelmezve. Aztán beszélhetnénk az Ian és Sofi világa közti különbségekről, néhány egészen jó kis gondolatkísérletről (ld. még The Philosophers), az egész Evolúció kontra Isten témáról. Ide tartozik egyik részről Sofi vádja, miszerint Ian istent játszik a férgek mutációjával (vajon helyes-e ezt így nézni?), illetve szintén Sofi elmélete a nem érzékelhető világról, az ún. Harmadik Szemről. Több helyen olvastam kritikaként, hogy ezek mind elcsépelt lózungok, hogy ezeket bármelyik ezoterikával foglakozó könyvesbolt kínálat már milliószor feldolgozta… igen. És? Akkor mi van? Miért is nem lehet ugyanazt a témát kicsit kifordítva (jelen esetben a tudománnyal kiszínezve) megnézni?? Mondta valaki, hogy ez lesz a filmipart alapjaiban megrendítő eredeti történet?? Még mindig eredetibb, mint ami naponta kifolyik Hollywood ajtaján szuperhősfilmekbe csomagolva…

Nekem nagyon bejött ez az egész. Kellően tudományos (de még talán érhető), kellően spirituális (de nem tolakodó), kellően érzelmes és feltétlenül drámai kis mozit kaptam. Mike Cahillnek csupán a második egész estés filmje ez (most már kíváncsi vagyok a Felettünk a Földre is), de hangulatában, történetében igazán kiválót alkotott. Egy elgondolkodtató, magával ragadó filmet, amit tekinthetünk akár sci-finek is, de számomra elsősorban mégiscsak egy szerelem története marad. Életeken és földrészeken átívelő szerelem története. S még valami (ami amúgy talán pont az előző állításomat cáfolja és értelmezi át kissé): a stáblista után van egy jelenet, amit MINDENKÉPP NÉZZETEK MEG!! Egyszerűen zseniális, alapjaiban változtatja meg néhány jelenet értelmét és célját, szerintem a pörgő képsorok és a keresés briliáns ötlet… mert mi is lenne, ha megtalálnák… mondjuk…pszt…nem mondom el. Az egész mozi nagyon profin össze van rakva, néhány kegyetlen jó csúcsponttal, baromi jó színészi játékkal és hangulattal. Michael Pitt kinézetében sikeresen ötvözték Deppet és DiCaprót, az egész szemüveges, hajbelelógós kinézet telitalálat erre a tudós szerepre – picit a Transzcendens hasonló főszereplőjét idézték meg vele. csak sem Depp, sem az a film nem volt ilyen jó.

Egész különleges élmény az I Origins, de kétségkívül kell hozzá icipici keleti vallási nyitottság. Az év filmje címre nem pályázhat nálam - ahhoz nem volt sem eléggé szórakoztató, sem eléggé gyomorforgatóan drámai -, de a nagy tömegből, a mainstream irányzatból kiemelkedve egy újabb értékes mozgóképnek gondolom. Icipicit talán lehetne feszesebb, de a téma mélyebb boncolgatásának hiánya számomra nem hiba.

Arra ott vannak a baráti kibeszélések.  



80%



.

R2-D2 írta:

A szem tükrében / I Origins

Nekem nagyon bejött ez az egész. Kellően tudományos (de még talán érhető), kellően spirituális (de nem tolakodó), kellően érzelmes és feltétlenül drámai kis mozit kaptam. Mike Cahillnek csupán a második egész estés filmje ez (most már kíváncsi vagyok a Felettünk a Földre is), de hangulatában, történetében igazán kiválót alkotott. Egy elgondolkodtató, magával ragadó filmet, amit tekinthetünk akár sci-finek is, de számomra elsősorban mégiscsak egy szerelem története marad. Életeken és földrészeken átívelő szerelem története. S még valami...

80%

Egyszer talán felbukkant imdb-n ez a film nálam, de azóta kikerült a látókörömből...
Jól hangzik, meg is fogom nézni, de ez a film nem ennek a beszélgetésnek lesz a tárgya .
.

.




A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt




Igazából nincs mit csodálkozni… Mármint azon, hogy ezt a filmet, ilyen címmel és ilyen poszterekkel senki sem ismeri. Ez majdnem olyan gáz, mint a másik csodacím, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről.     Ha meg arra alapoztak a marketingesek, hogy az eredeti alapanyag, a könyv, majd eladja a filmet is, szerintem tévedetek: vélhetően a könyvet még kevesebben olvasták (idehaza), mint ahányan véletlenül belefutottak a moziba. Ugyanakkor bár ez az ecebóca cím kifejezetten irritáló, a magam részéről mindenkinek azt javaslom, tegyen vele egy próbát: egy hamisítatlanul skandináv vígjátékot fog látni, némi burleszk beütéssel, jó nagy adag utánérzéssel, de kifejezetten szórakoztató módon. Én legalábbis az abszurditásán néha hangosan felröhögtem.

Ha azt mondom, hogy a svédek megcsinálták a saját – európai - Forrest Gumpjukat? Vagy inkább képzeljetek el egy mixet, amiben a Forrest Gump, a Rain Man, a Benjamin Button, a A Ravasz, az Agy… illetve a Ponyvaregény keveredik? Amit akár Guy Richie rendezhetett volna maga is?? Ezen irányelvek, útmutatók tökéletesen kifejezik az A százéves (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennyiben) minden erényét és hátrányát: minden, ami a felsorolt filmekben működik, az egy jó ideig itt is működik – viszont képtelenség úgy nézni, hogy ne jutna az ember eszébe, hogy ezt már mind látta valahol. A fekete humor ötvözve azzal a tipikus északi életérzéssel azonban mégiscsak ad az egésznek egyfajta feledhetetlen bájt, s ha esetleg jobban (rövidebbre) meg merték volna vágni a filmet, vagy több időt mertek volna Allan Karlsson (Robert Gustaffson), a vénember emlékeiben tölteni, egészen kiváló mozi születhetett volna. Így sem rossz, de néhány szála, szereplője, eseménye idegesítő vagy unalmas lett, ami azért rendesen félre tudja vinni az egészet…

„Van, ami van és lesz, ami lesz”

Ez a film alaptézise, és valljuk be, ez van akkora igazság, mint a bonbonos a másik filmből: ezt az alapigazságot pedig egy kisfiú, bizonyos Allan Karlsson anyukája mondja neki halálos ágyán. A film a már meglett korú Allannal kezdődik, aki épp macskája elvesztése felett érzett haragjában véres bosszút áll – így biztosítva magának kényszeredett belépőt a nyugdíjas otthonba: az ő narrációjában helyezzük el magunkat a történetbe. Az ő narrációjából tudjuk meg, hogy apja, az ő kilenc éves korában (kb. az első Vh. környékén valamikor) a gumióvszer, mint népességszabályozó eszköz felelőtlen reklámozása miatt kénytelen volt elhagyni otthonát, hogy aztán a Vörös Téren, az önkéntesen kikiáltott 14 négyzetméteres köztársaságának (és életének) a Vörös Hadsereg vessen véget. Az ő narrációjából tudjuk, hogy anyukája még pár évig köhögött, mielőtt a filozófusokat megszégyenítő következtetéssel útjára bocsájtotta kisfiát, s azt is szintén az ő narrációjából tudjuk, hogy az isteni tehetség Allan személyében robbanószer szakértő formájában testesült meg… na jó, felrobbantani véletlenül egy épp vizelő embert nem szép dolog, de hát a bombának az az életcélja, hogy felrobbanjon, ugyebár…

Allannak tehát nem újdonság az intézet, a századik születésnapján viszont esze ágában sincs megvárni az ünneplő jópofizó dolgozókat (hehe, ott nem ment házhoz a polgármester), így úgy dönt, hogy kimászik az ablakon és elmegy. Fogalma sincs, hova, fogalma sincs mivel, de el: a virágágyásba toppanó papucsos öregúr egyébként zseniális kép. A buszpályaudvaron aztán belefut egy náci kölökbe, egy motoros banda (????   ) tagjába - aki amúgy olyan szinten segghülye, hogy az már fájt -, s akinek véletlenül lenyúlja a bőröndjét, amiben véletlenül 50 millió korona van. A bonyodalmak és a film cselekménye pedig e körül a bőrönd körül folyik, a rosszfiúk megpróbálják visszaszerezni, Allan pedig hirtelenjében összeszedett barátaival menekül az őket üldözők elől. Közben pedig – egyébként remek váltásokkal - visszaemlékezik a fiatalságára, amiből kiderül, hogy ott volt a világ (de főleg Európa) sorsfordító eseményeinél, személyesen ismerte Franco tábornokot, Sztálint, Reagant, Trumant, részt vett az atombomba kifejlesztésében, sőt még kettős kém is volt. A teljesen nyilvánvaló Forrest Gump párhuzam mellé nekem még az Az ifjú Indiana Jones kalandjai is beugrottak, abban volt egy-egy fontos történelmi esemény vagy szereplő köré felfűzve egy-egy epizód.

Az A százéves tehát két különálló történet egybegyúrva: a jelen, a szenilis vén bolonddal illetve az ő visszaemlékezési: e kettő szál közül pedig egyértelműen utóbbi volt a jobb. Ahogy az öreg elmeséli, amilyen iróniával, néha közönnyel, kívülállóként mesél a nagy emberekről és környezetükről, az zseniális. A film ezen szakaszaiban felhőtlen szórakozásban volt részem, legyen az akár a gulag, akár a felhőkarcoló teteje, akár a kettős ügynökös rész. Totál autentikus korrajz, zseniális ötletek és képsorok: azt sajnálom, hogy egy cameo erejéig nem tudták Tom Hankset beilleszteni, ahogy találkozik Allannel… jó poén lett volna.  A másik szállal viszont komoly gondjaim voltak – sőt, ahogy haladt előre a sztori, egyre komolyabbak -, ugyanis egy idő után egy unalomig ismert sima abszurd burleszkfilmet kapunk. Kezdve azzal, hogy itt mindenki idióta: a jelenben kivétel nélkül mindenki fogyatékos, még az öreg keresésére kiküldött rendőr is. Ez viszont baj, mert ha mindenki gyagyás, a bolondági szint alapján kellene kategorizálni a karaktereket, ami meglehetősen nehéz, ugyanakkor igazán komoly kötődést senkihez nem tudunk kialakítani. A bolondokat a bolondokházába elvem meg már alapban ott borul, hogy Allan a nyugdíjas otthonból, kvázi egy zárt osztályról jön ki a való világba, ami azonban úgy néz ki, hogy egyetlen épeszű ember nincs benne – szarkazmusnak jó, viszont kicsit illúzióromboló. Mint ahogy illúzióromboló, sőt egy idő után kifejezetten idegesítő az a sok síkhülye karakter, aki feltűnik a moziban: különösen a motoros banda tagjai, de akár Allan útitársai is ide tartoznak. Egyszerűen annyira rájátszanak a butaságra, annyira erőltetett az egész, hogy fájt – mert csak egy ideig tudsz röhögni a balfaszokon, egy idő után már fárasztanak.

Ezekből kifolyólag meglehetősen vegyes érzelmeim vannak a filmről. Vannak olyan aspektusai, amik egyszerűen bámulatosak, néhány poén, abszurd halál (pl. elefánt) nagyon jó lett, azonban a szereplők viselkedése és önmagukban karakterek végtelenül idegesítőek. Amíg magam nem leszek öregotthonban elmélkedő vénember, addig Allan karakterébe nem igazán tudok belebújni, a többiekébe meg nem is lehet (senki nem akar segghülye lenni két órára)... A korrajzok hibátlanok, mint ahogy az adott hírességek (kissé ironikus) megszemélyesítése is. Amiről meg már legutóbb is beszéltünk, valahogy különleges kisugárzása van a skandináv filmeknek – ez itt a hó hiánya ellenére is átjött. A poénok nagy része is ül – az már más kérdés, hogy ennyi böszme fizikailag nem is létezhet egy intézet falain kívül egy rakáson. Mindegy: örülök, hogy hallgattam az ajánlóra, kellemes, könnyed kis két órás elfoglaltság lett belőle, de ez sem lesz életem – de még az év filmje sem. Kíváncsi vagyok, a tervezett amerikai remake (mert miért is ne   ) mennyivel lesz fogyaszthatóbb és populárisabb. Milyen lesz egy állandóan részeg Forrest Gump…



75%




.

R2-D2 írta:

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Igazából nincs mit csodálkozni… Mármint azon, hogy ezt a filmet, ilyen címmel és ilyen poszterekkel senki sem ismeri. Ez majdnem olyan gáz, mint a másik csodacím, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről.     Ha meg arra alapoztak a marketingesek, hogy az eredeti alapanyag, a könyv, majd eladja a filmet is, szerintem tévedetek: vélhetően a könyvet még kevesebben olvasták (idehaza), mint ahányan véletlenül belefutottak a moziba. Ugyanakkor bár ez az ecebóca cím kifejezetten irritáló, a magam részéről mindenkinek azt javaslom, tegyen vele egy próbát: egy hamisítatlanul skandináv vígjátékot fog látni, némi burleszk beütéssel, jó nagy adag utánérzéssel, de kifejezetten szórakoztató módon. Én legalábbis az abszurditásán néha hangosan felröhögtem.

Ha azt mondom, hogy a svédek megcsinálták a saját – európai - Forrest Gumpjukat? Vagy inkább képzeljetek el egy mixet, amiben a Forrest Gump, a Rain Man, a Benjamin Button, a A Ravasz, az Agy… illetve a Ponyvaregény keveredik? Amit akár Guy Richie rendezhetett volna maga is?? Ezen irányelvek, útmutatók tökéletesen kifejezik az A százéves (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennyiben) minden erényét és hátrányát: minden, ami a felsorolt filmekben működik, az egy jó ideig itt is működik – viszont képtelenség úgy nézni, hogy ne jutna az ember eszébe, hogy ezt már mind látta valahol. A fekete humor ötvözve azzal a tipikus északi életérzéssel azonban mégiscsak ad az egésznek egyfajta feledhetetlen bájt, s ha esetleg jobban (rövidebbre) meg merték volna vágni a filmet, vagy több időt mertek volna Allan Karlsson (Robert Gustaffson), a vénember emlékeiben tölteni, egészen kiváló mozi születhetett volna. Így sem rossz, de néhány szála, szereplője, eseménye idegesítő vagy unalmas lett, ami azért rendesen félre tudja vinni az egészet…

75%

Ööööö... Forrest Gump és Ponyvaregény ?

Páran ajánlották már ezt a filmet az ismeretségi körömből, de hogy tőled is olvasni fogok róla, azt nem gondoltam volna . Az a baj, hogy a plakát és a cím nekem csak a burleszk részét mutatta, az meg vajmi kevéssé érdekelt, így elsőre hasonló marhaságnak tűnik, mint a Felhőatlasz jelenkori része. Naná, hogy hülyének kell lennie benne mindenkinek, ha egyszer a riválisuk egy 100 éves, szenilis faszi ! De a visszaemlékezéses szakaszok jónak tűnnek, úgyhogy "felírom" aztán majd sorra kerül ez is.
.

Niwrok írta:

Páran ajánlották már ezt a filmet az ismeretségi körömből, de hogy tőled is olvasni fogok róla, azt nem gondoltam volna

Ez már önmagában jó.

.




Önkívület





„Képzelje el! Képzelje el, mi lett volna, ha a nagy elmék, Einstein, Newton, Steve Jobbs, tovább élhettek volna! Ha adhattunk volna még ötven évet belőlük az emberiségnek!”

Ugyan nem pontos az idézet, de hűen érzékelteti az Önkívület (számomra) zseniális alapötletét: végy egy/több nagy elmét és halála után a tudatát töltsd át egy fiatal, friss testbe – így az elmét pedig hagyjad tovább dolgozni az emberiség érdekében. Ha ez lett volna a film fő csapásvonala, ha erre építették volna rá az egész sztorit, most feleennyire kellene fanyalognom: a film ugyanis a fenti idézeten kívül - ami kétségkívül jól hangzik -, az égvilágon semmit nem valósít meg ebből. Az idézet csupán egy PR szöveggé alacsonyodik le, kiölve ezzel minden igazán izgalmas hátteret a történetből, a film pedig egy idő után a saját világában is óriási ökörségeket és szerencsétlen fordulatokat produkálva visszakozik egy tucat akcióthrillerré… pedig olyan jó is lehetett volna…

Damien Hayes (Ben Kingsley) egy dúsgazdag, sikeres építész. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem a Damien név összefonódott a Thorn családdal, úgyhogy amikor csak meghallom, mindig az Antikrisztusra tudok gondolni… de ez a Damien nem az Antikrisztus, bár a siker, az elismertség, és az ebből eredő elképesztő arrogancia, magabiztosság és magány alapján akár az is lehetne. A különbözőség ékes bizonyítéka azonban az, hogy Damien itt halálos beteg, ellentétben ugyebár a másik történet főhősével. Jó esetben fél éve van hátra, így némi vívódás után elfogadja a fiatal Albright professzor (Matthew Goode) ajánlatát: egy nyilvános helyen történt halála után tudatát áttöltik egy új, friss testbe, egy laborban gyártott, „üres” fiatalemberbe. Damiennek minimális erkölcsi aggályait pedig a nyitó idézettel simán sikerül eloszlatni, így végül befekszik a MRI gépbe ( ), amiből majd a szomszéd ágyon fekvő fiatal férfi (Ryan Reynolds) testében száll ki. Eddig a pontig szerintem hibátlan is a mozi, sőt, még az utána következő pár snitt is, ahogy az ifjú test ismét próbál visszatérni az életbe.

Aztán itt elkezdtem agyalni.    Mert már miért is ne, elvileg a promója alapján, meg az eddig felvázolt történetszál alapján minden okom meg is volt rá: mi is lesz az öreg korábbi életének eredményeivel?? Már eleve a vagyonával: addig oké, hogy 250 millió dollár nem kevés akár magáért a halhatatlanságért sem, de mi van a többivel? Bankszámlájához ugyebár az új személyiség nem nyúlhat, mert az alapból nem állíthatja magáról, hogy ő, ha meg örökségként mindene a lányára maradna, akkor meg őneki a végén nem olyan körülmények között kellene dolgozni, ahogy – ha meg a kis fémdobozt leszámítva minden pénze a műtétre megy, akkor meg mi értelme az egésznek?? Csóróként újraszületni miért is jó??? Ráadásul itt, ebben a szituban ez további kérdéseket vet fel. Először is: ugyebár azzal indították a filmet és azzal vonták be Damient, hogy mint építész lángelmét, átmentik a következő testbe, hogy tovább alkothasson… amiből aztán semmi nem lett. Felhőtlen bulizás, de építészet nulla. Mekkora utat is kellene neki ÚJBÓL megtenni, mire a korábbi szakmájában a csúcsra ér? Másrészt: az alkalmanként beszedett több tízmillió dollárból a titkos cégnek mindössze arra telik, hogy egy bérelt raktárban, fólia alatt játsszák csak Istent… nevetséges… Némi elmélkedés után azt sikerült konstatálnom, hogy az íróknak esze ágában sem volt az én kis kérdéseimmel foglakozni, kitaláltak ugyan egy ígéretes felütést, de annak hátterét már basztak kidolgozni.  

Aztán kicsit még visszatérve az eredeti felvetésre is: tényleg, mi lenne, ha?? Ha valóban kivitelezhető lenne ez az egész és tényleg képes lenne az emberiség erre?? Akkor vajon ki dönthetné el, hogy ki él tovább, és ki nem? Milyen erkölcsi, tudományos és gazdasági érvek lennének a műtét mellett? Vagy ez is csak ugyanúgy végződhetne, mint a 2012? Hogy csak a pénz számítna, és az biztosítaná a halhatatlanságot? Lenne-e, lehetne-e ebben a mocskos, korrupt világban társadalmilag vezérelt túlélőprogram a jelen nagy koponyáinak?? E köré a téma köré egy tök jó kis történetet lehetett volna kitalálni, egy tök jó kis filozofikus sci-fit kreálni, még akár úgy is, hogy meghagyják az akcióthriller stílust… de nem. Nem az lett.  

Damien porhüvelye (copyright by Supernatural) ugyanis korántsem új és üres, s miután ez kiderül, a film inkább azzal foglalkozik, hogy lerántsa a leplet egy többszintes árulásrendszerről. Igazából minden működik, az akciójelenetek kifejezetten üdítőek a maguk hitelességében, a szereplők olyan óriási ökörségeket nem mondanak, és nem csinálnak, tulajdonképp a kislányt leszámítva nem is idegesítőek. Az a morális dilemma, amit a régi testbe költözött új lélek, illetve a gyógyszerekkel elnyomott régi tudat közötti harc hoz, kimondottan tetszett - nem kicsit Burok utánérzéssel ugyan, de működik. Néhány apró bosszantó gondolat ugyan itt is sikeresen befészkelte magát a fejembe, mindenekelőtt a porhüvely kiürítési technikája, illetve a gyógyszeres kezelés mikéntje, annak hatása, de ez még nem húzta le az összképet. A finálé annál inkább: annyira sablonos és kiszámítható volt az egész, annyira mesterkélten érzelemvezérelt, hogy fájt. Már a laborban is, de aztán a tengerparton… ehh… tipikus filmes klisé hegyek.

Pedig a doki szála kimondottan jól sikerült. Ahogy már Damien rájön az összefüggésekre (újabb gondolat a tudattól független beidegződött mozdulatokról), aztán az egész exfeleséges történet s annak szívszorító morbiditása, aztán a lassan saját hatalmába beleőrülő orvos nekem nagyon tetszett. Annak ellenére, hogy jó messze sikerült elkanyarodni a zseniális alaptézistől, az Önkívület még ezen a thriller vonalon is meglepően tisztességesen teljesít. Ahogy haladtunk előre a sztoriban egyre inkább sikerül is elfelejteni, miért is ültünk be rá, az idegesítő és dögunalmas jazzes, új életbe fejest ugró események után egész jó kis nyomozós történet kerekedik belőle. Sajnos szerintem egyébként Ryan Reynolds nem igazán alkalmas az ilyenfajta akciószerepre, meg amúgy is, valahol Ben Kingsley eltűnésével a film egyik (jobbik, ígéretesebb) fele lezárult. Pont közben gondoltam rá, mennyire is hiányzik az öreg a vászonról, a többiek valahogy nem tudták kitölteni az általa hagyott űrt. S a gondolathoz tartozik maga a rendező, Tarsem Singh személye és látásmódja: miután a faszi korábbi műveit kimondottan nem szeretem, ezért nekem egyáltalán nem hiányzott az a vizualitás, amit a nagy többség elvárt volna a moziban. Nekem ez így pont jó volt mr. Singhtőll, pont ennyit vagyok képes és hajlandó befogadni tőle – nem az első és utolsó eset, hogy pont a mások által kedvelt rendező azon munkája jön be nekem legjobban, ami legkevésbé viseli keze nyomát.

Mint ahogy nem az első és nem is az utolsó film, ami egy kiváló felütésből, egy jó ötletből indulva stílust vált és jó esetben átlagosba szürkül: csak valahol bosszantja az embert, milyen jó is lehetett volna…


75%



.

R2-D2 írta:

Önkívület

„Képzelje el! Képzelje el, mi lett volna, ha a nagy elmék, Einstein, Newton, Steve Jobbs, tovább élhettek volna! Ha adhattunk volna még ötven évet belőlük az emberiségnek!”

Annak ellenére, hogy jó messze sikerült elkanyarodni a zseniális alaptézistől, az Önkívület még ezen a thriller vonalon is meglepően tisztességesen teljesít. Ahogy haladtunk előre a sztoriban egyre inkább sikerül is elfelejteni, miért is ültünk be rá, az idegesítő és dögunalmas jazzes, új életbe fejest ugró események után egész jó kis nyomozós történet kerekedik belőle. S a gondolathoz tartozik maga a rendező, Tarsem Singh személye és látásmódja: miután a faszi korábbi műveit kimondottan nem szeretem, ezért nekem egyáltalán nem hiányzott az a vizualitás, amit a nagy többség elvárt volna a moziban. Nekem ez így pont jó volt mr. Singhtőll, pont ennyit vagyok képes és hajlandó befogadni tőle – nem az első és utolsó eset, hogy pont a mások által kedvelt rendező azon munkája jön be nekem legjobban, ami legkevésbé viseli keze nyomát.

Mint ahogy nem az első és nem is az utolsó film, ami egy kiváló felütésből, egy jó ötletből indulva stílust vált és jó esetben átlagosba szürkül: csak valahol bosszantja az embert, milyen jó is lehetett volna…

75%

Talán az előzetes miatt, de én nem is vártam túl mély történetet, így csalódni sem tudtam a hiányában, Öt évnyi "Lopott idő"-díjas filmmel a hátam mögött egyszerűen megszűntek az elvárásaim és a reményeim a filozofikus sci-fikkel kapcsolatban. Ez is, hogy az építész miért lenne halhatatlan, ha egyszer úgysem építészkedhet tovább, hisz a stílusjegyei alapján rögtön lebukna, csak egy átsuhanó gondolat volt bennem, mert annyira langyos volt a film, hogy egyszerűen semmilyen magvas észrevétel nem akadt fenn bennem.

Az meg, hogy pont építész, külön nevetséges, most hogy így mondod. Őszintén szólva nem tudok építészről, aki olyan jelentős, előremutató, nagy társadalmi hasznosságú munkát végezne, amiért megérné újabb lehetőséget adni neki, így kb. teszek rá, hogy élnek vagy halnak-e. Persze, simogatja az egóját az öregnek, hogy mindenféle nagy tudósokkal meg felfedezőkkel emlegetik egy lapon, de egyszerűen csak egy pénzes balek volt, akit a halálfélelme és a becsvágya miatt jól le lehet húzni pár tízmillióra. Gondolom a pénzkérdést is úgy oldották meg, hogy a díjból ami a cégnek kellett fizetnie, valamennyi visszajárt, hogy abból kezdjen új életet, és nem a saját régi számláit kezdte csapolgatni, mert az azért egy hagyatéki eljárás után elég hülyén jönne ki.
.

.




Gyilkos hajsza/The Following S3





Amennyire imádtam az első évadot, annyira utáltam a másodikat: a céltalan, eszement késelések, az átgondolatlan és szinte már nevetséges forgatókönyv, annak párbeszédei és fordulatai alaposan elvették a kedvemet a folytatástól. Ha egyébként TM barátom nem üzen rám, hogy kimondottan jó lett a harmadik szezon, minden bizonnyal vártam volna vele, így viszont kissé előrevettem a sorban. S nem bántam meg: az (elvileg) sorozatzáró évad valóban felér az S1-hez, s ha a vége felé Ryan nem úgy viselkedne, ahogy, talán még meg is előzhetné azt.

Azt már az elején megfogadtam, ha ebben az évadban Joe Caroll, a halálraítélt pszichopata tömeggyilkos megszökik a börtönből, és megint ő lesz Ryan Hardy FBI ügynök ellenfele szabadlábon, abbahagyom az egészet. A feltámasztás után ugyanis a forgatókönyvírás alja lett volna, ha ezt a klisét (szökés – megint – a börtönből) újból előveszik, de megmondom őszintén, a második évad eseményeit ismerve simán benn volt a pakliban. Eleve már azzal, hogy életben hagyták, akár egy nagyon idióta történetszálat is felvehettek volna, de jelentem, nem: Caroll nem hogy nem szökik meg, hanem már a halálsoron van, karaktere pedig ugyan végig szerepel az évadban, nagyon hamar bebizonyosodik, hogy van nála (is) nagyobb hal. Ajaj, de még mennyire…

Qrva jó lett. Majdnem az egész, csupán a vége felé bicsaklott meg kicsit Ryan összezuhanásával – no de míg odáig eljutunk, az minden igényt kielégített. Az S3 gyakorlatilag azt csinálja, mint az S1 tette: a 24 jobb pillanatait összekeverte egy olyan világgal, amiben pszichopata tömeggyilkosok garázdálkodnak, a harcot velük szemben pedig csak egy törvényt meglehetősen lazán értelmező ügynök (mint ugyebár Jack Bauer) veheti föl. Egyúttal ilyen lehet, mikor pszichopaták háborúznak egymással, mikor is a tömeggyilkosok egymást is irtják a saját jól felfogott céljuk és a területük védelmében. Ilyen az, amikor a csalódást okozó Mesternek tartania kellene a tanítványtól, az egész nekem a 24 mellett a Hannibál vonatkozó jeleneteit, beteges ölésvágyát idézte meg. Tette ezt azonban egy óriási pozitív változtatással a korábbi évadhoz képest – legalábbis ez esetekben én nem éreztem a céltalan öldöklés, a szektavezérelt késelési mánia által kiváltott undort nézés közben. Oké, hogy itt is rengeteg ártatlan hal meg, de majdnem azt kell mondjam, mindenki halálának értelme és célja van – még ha a család kiirtása keménynek is tűnik (nem is merték végigvinni az írók az eseményeket)… ugyanakkor meg… egy lövöldözős idióta moziban legalább ennyi ártatlan hulla van, azok elvesztése mégsem sokkoló annyira, mint amikor színpadképet csinálnak a hullákból…

Mert bizony azzal indítunk. A múltkori finálé egyetlen túlélője, a zseniálisan beteg ikerpár gyengébbik tagja, Mark épp bosszúhadjáratba kezdett az FBI csoport ellen, akik kivégezték anyját. Épp ezért két önkéntes segítőjével ártatlan embereket öl, és színpadiasan beállítva a halottakat, egy-egy korábbi eseményt, bűnügyi helyszínt fényképszerűen megjelenítve üzen a nagyvilágnak. Egy célja van (már Weston kinyírásán kívül, ugye), hogy Hardy és csapata ismerje el, hogy törvénytelen volt az előző finálé hajszája, hogy az igazságszolgáltatás helyett önbíráskodásra került sor. Még csak az első szakaszban voltam, de két dolog nagyon bejött ebben az egészben. Maga a beállítás, a halottak felhasználása zseniális volt, simán elmehetett volna egy Hannibal epizódnak. Mint ahogy Daisy (Ruth Kearney) és Kyle (Hunter Parrish) az ifjú házasok, az egymást ép észen túl szerető ifjú pszichopata gyilkoló pár is simán lehetett volna dr. Lecter tanítványa. A The Following amúgy is simán lehetne a Hannibál testvérsorozata, de ez erre az évadra különösen igaz. Hatalmas poén lett volna egy crossower, mikor is a másik sorozat címszereplője esetleg egy pici jelenését teszi ebben a világban… bolondból ugyanis itt sincs hiány. Sőt!!

Szóval ott tartunk, hogy Mark, Daisy és Kyle készül a bosszúra, de aztán viszonylag hamar kiderül, hogy a játék tétje sokkal nagyobb: a kihasznált bolondok, azok egymásnak ugrása kiváló lett, mint ahogy az az irány is, amerre továbbvitték az évadot. Sorban jönnek elő a  szürkeségből a Joe Carollhoz hasonló ámokfutó őrültek, az évad folyamán van, hogy egymást segítik, van, hogy egymás útjába kerülnek. Szerkezetileg nagyon hasonlít az egész a 24-hez, mikor azt hinné az ember, hogy a probléma megoldódott, s kicsit hátradőlhet, újabb fenyegetés veszi kezdetét. Kiemelném mindezek közül azt az új figurát, akiről eddig semmit sem hallottunk: Theo (Michael Ealy) a cybergyilkos, a számítógépes zseni, aki az egész franchise legkeményebb figurája. Nem úgy őrült, mint a többi, végtelenül számító, tökéletes álcái vannak és borzasztóan kemény faszi – Hardynak fel van adva a lecke, hogy elkapja. Az évad második fele erről a gyilkos hajszáról szól, erről a drámai elemekkel tűzdelt üldözésről, ahol az űzött vad, kilépve az eddigi békés nyugalmából, egyre inkább elveszti az irányítást az események felett.

Mert a magányos sorozatgyilkos akkor van igazán biztonságban, ha magányos marad, ha nem függ senkitől érzelmileg, ha nem vesz maga mellé kényszerűségből társakat. S ha nem hagy túlélőket: Theo napjai attól a pillanattól kezdve meg voltak számlálva, hogy életben hagyott néhány hasonszőrű társát, hogy személyessé vált számára a Hardy elleni harc. Egyébként Theonak egészen zseniális pillanatokat köszönhetünk, a hackervonal nagyon jót tett a sorozatnak, nekem mégis az tetszett a legjobban, mikor kommunikálni próbál Carollal. Kérem, abban minden benne volt: hiába volt Theo a legjobb tanítvány, Caroll olyan szinten elmebeteg, hogy nagyjából épeszű ember esélytelen vele szemben. S ha már itt tartunk: Joe Caroll úgy lett mellékszereplő az egész évadban, hogy a legfeszesebb epizódot sikerült hozzá kapcsolni. Az S3E10 tökéletesen kifejezi mindazt, amiért ez a faszi olyan amilyen, ami miatt az egész The Fllowingot érdemes volt elkezdeni nézni. James Purefoy jutalomjátéka az egész, Joe Caroll búcsúja a világtól bámulatosan jól megkomponált őrület része – az már legyen az én bajom, hogy egyben a legnagyobb negatívum indikátora is egyben. Még akkor is, hogy érteni vélem a szándékot, hogy Caroll kvázi Hardy részévé vált az évek alatt.

Az gondolom nem újdonság, hogy rühellem nézni az alkohollal önmagukat és környezetüket pusztító főhősöket, úgyhogy miután Ryan megint elkezd inni (ráadásul azért, mert elvesztette azt, akit), alaposan lelohadt a lelkesedésem a sorozat iránt. Már eleve megint a hitelességi problémák (nem érzik rajta a szeszszagot, bevetés részegen, stb…) kiakasztottak, de utálom, mikor az addig megkedvelt főhősömet a kibaszott alkohollal megutáltatják. A harmadik harmad márpedig nagyrészt ezzel telt, úgyhogy néha nem is szívesen néztem az egészet: a nemszeretem szituáció az alkoholista főhőssel ezúttal nemszeretem szakaszt eredményezett. Kár érte, mert ha Ryan nem bolondult volna bele Caroll elvesztésébe és a vodkásüvegbe, szinte hibátlan lett volna az egész – természetesen akkor a néha idióta látomások sem színesíthették volna az évadot, amiknek szerintem semmi más szerepük nem volt, mintsem James Purefoyt a szerződése szerint a képernyőn tartani.

Szerencsére a legeslegvégére a titokzatos szervezettel és a hídon történtekkel visszarántottak a The Following világába, kíváncsian várnám a folytatást – már ha lenne. Az tény, hogy most egy korszak valóban lezárult, mindkét figura eltűnt az életből, szerencsére van annyira nyitott a lezárás, hogy ha akarják, különösebb megerőltetés nélkül lehet folytatni (még könnyebben is, mint mondjuk a Homelandet lehetett). Kevin Bacon egyre jobban összeforrt Ryan Hardyval, rendesen megtalálta őt a szerep – a sorozat minőségére, hangulatára meg végképp nem lehet panasz. Az egész (szokás szerint) egy gigászi mozifilm, egy kegyetlen jó, 11 órás thriller, amit a fordulatok és a karakterek miatt érdemes végigülni. Kár, hogy a második évad belerondít az összképbe, viszont ezzel a harmadik fejezettel a The Following ismét a legjobbak közé emelkedett.




85%




.

R2-D2 írta:

Gyilkos hajsza/The Following S3

Amennyire imádtam az első évadot, annyira utáltam a másodikat: a céltalan, eszement késelések, az átgondolatlan és szinte már nevetséges forgatókönyv, annak párbeszédei és fordulatai alaposan elvették a kedvemet a folytatástól. Ha egyébként TM barátom nem üzen rám, hogy kimondottan jó lett a harmadik szezon, minden bizonnyal vártam volna vele, így viszont kissé előrevettem a sorban. S nem bántam meg: az (elvileg) sorozatzáró évad valóban felér az S1-hez, s ha a vége felé Ryan nem úgy viselkedne, ahogy, talán még meg is előzhetné azt.

Az egész (szokás szerint) egy gigászi mozifilm, egy kegyetlen jó, 11 órás thriller, amit a fordulatok és a karakterek miatt érdemes végigülni. Kár, hogy a második évad belerondít az összképbe, viszont ezzel a harmadik fejezettel a The Following ismét a legjobbak közé emelkedett.

85%

Jééé, azt hittem, a Válaszcsapás lesz most soron ! Egy kicsit izgultam is, hogy te írsz róla először, mert hát az ugyanolyan, mint volt, így nehéz lett volna róla mást írni, de még máshogy is .

A Followinghoz nem tudok hozzászólni; még őrizgetem azokat, amiket küldtél, de a nyomozós sorozatoktól mostanában egy kicsit ódzkodom, ahogy már mondtam, és talán érdekes lenne, de most a Hannibal sem volt jó ajánlólevél.

Talán majd egyszer, de az írást magát tök jó volt olvasni .
.

Niwrok írta:

Jééé, azt hittem, a Válaszcsapás lesz most soron ... talán majd egyszer, de az írást magát tök jó volt olvasni    .
.

Köszi!

Igen a Válaszcsapás lesz a következő, de ahhoz még múlt héten nem volt felirat. Talán jövő héten már lesz.

R2-D2 írta:

Gyilkos hajsza/The Following S3

.

Kiváló sorozathoz kiváló írás dukál! Amennyire jó volt nézni az epizódokat, annyira volt jó olvasni e sorokat!
Nekem a 24 fílingjét idézte meg, azt pedig nem sok sorozat tudja:)
Akartam ajánlani a Válaszcsapást, de látom, hogy Nálad is az jön!
Még van három részem a Trónok harca 5. évadból, aztán elolvasom az arról szóló összegzést is.

téglagyári megálló írta:

Kiváló sorozathoz kiváló írás dukál! Amennyire jó volt nézni az epizódokat, annyira volt jó olvasni e sorokat!
Nekem a 24 fílingjét idézte meg, azt pedig nem sok sorozat tudja:)
Akartam ajánlani a Válaszcsapást, de látom, hogy Nálad is az jön!
Még van három részem a Trónok harca 5. évadból, aztán elolvasom az arról szóló összegzést is.

Köszönöm!!!

Holnap/holnapután végzek a Válaszcsapással és azt is olvashatod. Remélem abban is hasonló örömöd leled - bár egyelőre kevésbé lelkesít be. Nem rossz, egyáltalán nem, csupán átlagos.

Egyelőre.

.




Válaszcsapás S5




Akár szóról-szóra ugyanazzal is kezdhetném írásomat, amivel a legutóbbi évadét kezdtem: az első négy, kiválóan sikerült epizód után alaposan megbicsaklik az egész sorozat, s abban a pillanatban, mikor visszatérünk Európába, egy minden hitelét elvesztő idétlen akciófilmmé degradálódik. Kicsit tűnődtem rajta, hogy sikerült ezt ismét megvalósítani, aztán azt hiszem, megtaláltam hozzá a kulcsot   : csak nekünk, európaiaknak (a sok forgatási helyszín miatt különösen a magyaroknak) tűnik hiteltelennek az egész, csak itt Európában tudják, hogy nem minden van úgy, ahogy azt a képernyőn látjuk. Ebből persze rögtön következik az is, hogy a világ más részén játszódó eseményekre meg lehet, pont a világ más részén élők húzzák a szájukat – úgy néz ki, a Válaszcsapás akkor és ott működik igazából, ahol épp nem élsz… ja, hogy ez egy USA sorozat? Akkor minden tiszta, ugye?

Az egész évad egyébként a megszokott szisztémát követi – rögtön egy kivétellel -, miszerint a nagy, évadon átívelő gonosz elkapásához 5 duplarészes helyszínen át vezet az út. Ezúttal talán kicsit szorosabb a kapocs a szálak között, nekem talán inkább a S3 ugrott be róla először, abban kergettek végig a világon egy ellenséget, az volt esetleg köthető valamennyire a sorozatok királyához, a 24-hez.

1. és 2. szín, Thaiföld

Ahogy mondtam, rögtön kivétellel indítunk: a szokásos két rész helyett egy négyrészes etappal kezdünk. A sztori nagyjából annyi, hogy az amerikai nagykövet lányát elrabolják, majd kényszerítik a faszit, hogy robbantson egy bombát egy észak-koreai delegáció közelében. A cél pedig nem más, mint egy háború kirobbantása a gonosz Nyugat és az ártatlan áldozat Észak-Korea között: előtérbe kerül egy női titkos ügynök, aki az egész mögött áll, valamint a japán maffia, egy kis drogüzlet, egy kis hasadóanyag az atombombába – de mindenekelőtt a fanatikus patriotizmus Észak-Koreai részről. Nos, ebbe a közegbe dobják bele főhőseinket, nekik lesz természetesen a feladatuk, hogy kimentsék a túszt és megmentsék a világot egy III. világháborútól.

Ez a szakasz még nagyon tetszett. Miután még sosem voltam ott, nem kellett agyalnom azon, mi a hiteles és mi nem, valahogy a thai légkör teljesen magába szívott. Tetézte az egészet az a bámulatos fényképezés és helyszínválasztás, ami itt a négy epizódban felvonul, sőt, ha eltekintünk az egész lövöldözéses akcióhalmaztól, már önmagában ezért megérte megnézni az egészet. Képeslapra illő szigetek, csodás tájak, fülledt légkör – mint egy kibaszott turistaút. Az intő jeleket még nem vettem komolyan, pedig néha már itt is felhúztam a szemöldökömet az olyan dolgokon, mikor is főhőseink egyik snittről a másikra totál más helyszínen vannak, a borzasztóan nagyvonalúan kezelt időugrásoknak itt még nem volt lényegi szerepe. A jó kis akcióhalmaz, az izgalmas, feszes és drámai eseménylánc elfeledtetett mindent, néhány új kamera beállítás láttán meg elismerően csettintettem.

3. szín Észak-Korea

Azt leszámítva, hogy egyszerűen nem tudták megetetni velem, hogy ilyen könnyű bejutni abba a diktatúrába, különösebb bajom még ezzel a szakasszal sem volt. Hitelességéről nem sokat tudok elmondani, inkább találgatásnak éreztem az egészet – mindenesetre a hazai helyszínek némi digitális(?) hóeséssel megspékelve egész jól hozták azt a hangulatot, amit az átlagember elképzel az országról. Egyébként nem pont itt kellene megjegyeznem – még ha itt is eszkalálódik igazából a szitu – de Finn karaktere az egyik legfájóbb pont számomra az évadban. A legelső perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy csak és kizárólag azért írták bele a sztoriba, hogy történhessen vele valami, meg hogy ezért apját sarokba lehessen szorítani – nagyon ócska forgatókönyvi húzás. De még itt sem éreztem rosszul magam, az csak ezután következett.

4. szín Ausztria

Ez már kimondottan kínos lett. Amit Bécsben összehoztak, a rendőrséggel, a bankrablással, az orosz maffiával, az (magyar) Operával, az inkább burleszk volt, mint akciófilm. Totál életszerűtlen az egész, egy európai fővárosban mindazt nem lehet megcsinálni, amit itt megcsináltak, ráadásul olyan amatőr (vagy inkább trehány) hibákkal, amiktől a hajamat téptem.    Tessék csak megfigyeli a rendszámokat, az autókat: arra sem vették a fáradtságot, hogy Ausztriában legalább oda illő rendszámokat használjanak. Itt is, és a következő svájci helyszínen is magyar és szlovák autók dübörögnek az autópályákon, a közutakon és állnak a katonai bázison – értem én, hogy ez a golyóbis nagyobb részén a kutyát nem érdekli ez, de nekem fájó volt. Mindemellett pedig egyre inkább előtérbe kerül az a „nem kell megmagyarázni bizonyos eseményeket, egyszerűen csak fogadd el, hogy minden úgy van, ahogy mi mondjuk” gondolkodás, ami aztán a fináléra teljesen maga alá gyűri az egészet. Ja, s még valami: már mikor majdnem azt hittem, örvendetes változás történt Scott hormonjaiban, s ezúttal az évadot megússzuk újabb megdugott nő nélkül – erre csak sikerül egy numerát összehozni… mindössze pár nappal(??), héttel (??) a szerelme elveszése után…

5. szín, Svájc

Katasztrófa. Már önmagában az egész ENSZ-es dolog is, de az még szódával elment, ott csak a töketlenkedő terrorelhárítók zavartak, akiket nem volt nehezebb likvidálni, mint mondjuk a thaiföldi piti gengszterbanda tagjait. A koreai alvó ügynökök, azok felébresztése egyértelmű párhuzam napjaink arab sejtjeivel, talán még rá is lehet fogni, hogy ez életszerű – ellentétben mindazzal, ami főhőseinkkel történik.    A mélyrepülés már a bombánál kezdődik, de aztán utána… az utolsó rész egyszerűen borzalom. Az írók már arra sem vették a fáradtságot, hogy azt megmutassák nekünk, a (kétszer!!!) halálos szituációból hogy is sikerült kikeveredni… nem bazzeg. Hülye néző, mit érdekel az téged??? Örülj neki, hogy az előbb még utolsó golyót kilövő főhős sértetlenül mosolyogva motorozik a naplementébe. Amelyik főhős súlyos lőtt sebbel épp egy isten háta mögötti hegyi patakban látszólag kileheli a lelkét – hogy aztán egy snittel később(!!!!) már álló szerszámmal hemperegjen az aktuális útjába eső bigével. Komolyan mondom, régen húztak fel ennyire, régen éreztem egy történeten ennyire a „pofádba röhögök” effektust, amikor az írók hatalmas ívben leszarják a logikát, a következetességet, a hitelességet, mindent. Ha ez egy Szállító filmben történik, semmi bajom nincs, itt viszont ez azért ENNYIRE nem volt jellemző.  

A finálé óriási csalódásai mellett mindazonáltal végig lehet nézni. A korábbiak szintjét részben azért hozza, azt meg fel sem tételeztem, hogy Scott és Stonebridge története valaha is felér az eredeti John Porter kalandokhoz. Hiába az Örökség alcím, a legvégére a Válaszcsapás is alaposan kifulladt, s bár voltak ezúttal is jobb pillanatai, leginkább az idióta és hiteltelen jeleneteire fogok belőle emlékezni. Kár érte, mert öt évad tükrében egy szórakozató kis akciósorozat volt, amit mintha dacból zártak volna le úgy, ahogy.  



70%



.

R2-D2 írta:

Válaszcsapás S5

Komolyan mondom, régen húztak fel ennyire, régen éreztem egy történeten ennyire a „pofádba röhögök” effektust, amikor az írók hatalmas ívben leszarják a logikát, a következetességet, a hitelességet, mindent. Ha ez egy Szállító filmben történik, semmi bajom nincs, itt viszont ez azért ENNYIRE nem volt jellemző.  

70%

Nagyon a bögyödbe kerültek ezek a rendszámok, pedig de, a sorozatra ez eddig is jellemző volt . Bocs, de nálam még mindig az az alja, ahogy Scottot felrobbantják, aztán öt perccel később megdugja a csajt a terepjáró felé futtában, és szorosan a nyomában van az, ahogy a csajnak szétlőtték a fejét úgy, hogy kispriccelt az agya, és utána még nemcsak hogy percekig élt, de fel is ravatalozta magát . A finálé ettől függetlenül szerintem is gyenge, az évad mélypontja, csak folyamatos lövöldözés és dugás... de ezért is írtam, hogy olyan nosztalgikus .
.

Niwrok írta:

Válaszcsapás S5

Bocs, de nálam még mindig az az alja, ahogy Scottot felrobbantják, aztán öt perccel később megdugja a csajt a terepjáró felé futtában, és szorosan a nyomában van az, ahogy a csajnak szétlőtték a fejét úgy, hogy kispriccelt az agya, és utána még nemcsak hogy percekig élt, de fel is ravatalozta magát    

Komolyan mondom, nem tudom, miről beszélsz...

Spoiler: