R2-D2 írásai 2.0

.




Terminátor: Genisys





Arra emlékszem a 80-as évekből, hogy a T1 bemutatója után sokáig magasszárú sportcipőben, ebbe beletűrt farmernadrágban és apám által otthagyott ballonkabátban mászkáltam, Kyle Reese, a jövőből érkezett katona ruhaosztályon összeszedett akkori öltözete a rajongói énem kivetüléseként jó pár hónapon át végig kísérte mindennapjaimat. Abban jártam suliba, buliba, sok helyre, az első Terminátor film a maga forradalmi újdonságaival meghatározó része volt akkori filmes világomnak (a Vasfüggönyön innen, a lényegesen szegényebb kínálat bizony ilyen hatást volt képes kiváltani egy tizenéves srácból). Aztán arra is emlékszem, hogy a T2 idején majdnem leesett az állunk az elképesztő technikai bravúroktól, többek között a T-1000-es modell, akinek pisztolya megakad a börtönajtó rácsban minden idők (akkor) legjobb akciófilmjévé avanzsálta azt, Edward Furlong nevét pedig azóta ismerem. Jött a T3, ami az idióta napszemüvegével, a kissé elbénázott castingjával meglehetős csalódás volt, de a darus autó házakat letaroló látványa, no meg a női terminátor igéző erotikája valahogy képes volt megszerettetni a sorozat legpocsékabb darabját is.

Aztán ugyebár évekig semmi, míg már felnőtt(?) fejjel beültem a Terminátor: Salvationra, ami egy csapásra visszahozta bizodalmamat a franchise iránt: abszolút kedvenc színészemmel, Christian Bale-lel a főszerepben, a motoros jelenettel és annak zenéjével, az utópisztikus jövőképpel teljesen elvarázsolt. Magam részéről imádom azt a filmet, szerencsére nem kell sorrendbe raknom őket, mert nem tudnék választani közülük – mindegyiket más és más miatt szeretm. Ezekből kifolyólag érdeklődéssel vártam az ötödik fejezetet, a Genisys névre keresztelt új epizódot, előtte már egyre mélyebben merültem el a promóban, az előzetesekben… nem kellett volna. Mert a moziban egy idő után én is értetlenül bámultam az egészre, szinte nem is hittem el, hogy profi marketingesek ennyire el tudnak kúrni valami hollywoodi gigaprodukciót, ennyire elbénázott műmájer plakátokat és ennyire spoileres előzetest képesek gyártani.

A helyzet az, hogy – aki még teheti – SENKI NE NÉZZEN előzetest. Most kimondottan irigylem azokat, akik úgy mennek el egy-egy mozira, hogy semmit nem tudnak róla, mert a Terminátor: Genisys esetében óriási előnyben vannak: több ponton is működhet náluk az a meglepetésfaktor, amit nálam sikeresen kiöltek a marketingesek. Legjobb példa a fiam: velem ellentétben ő semmit nem tudott a filmről, meg is lepődött rendesen John Connor karakterén, amikor meg kellett… én meg… én meg csak csóváltam a fejemet, milyen jó kis csavar, amit én ismerek. Az előzetesek annyira ellőnek minden fontos dolgot a filmből, hogy az már bűn, véleményem szerint nagymértékben hozzájárultak a mozi mérsékelt sikeréhez is. Ennek ellenére én még így is remekül szórakoztam rajta, de kellő tudatlansággal tán még jobb lett volna.

Ezekből kifolyólag túl sok mindent (legalább én) nem árulok el a sztoriról. A jövőben indítunk, amikor is John Connor (Jason Clarke) és csapata, élén Kyle Reese-zel (Jai Courtney) épp a végső támadásra készülnek a Skynet ellen. Tervük már majdnem sikerül, ám a gép még az utolsó pillanatban visszaküld egy T-800-as modeltt 1984-be, hogy ölje meg John anyját, Sarah Connort. Igen, ez az a jelenet – pontosabban annak a jelenetnek az előzménye -, amit a T1-ből ismerünk: a pucér Arnold megérkezése a múltba ugyanolyan borzongató élmény volt most is, mint 30 évvel ezelőtt. Természetesen Kyle is utánamegy (most már azt is megtudhatjuk, mindez hogyan történik), azonban legnagyobb meglepetésünkre a múlt nem a régi. Valaki, valamikor belenyúlt az idővonalba és 1984 már nem az, amit főhőseink ismernek: a T:G egy tejesen új történetszálat vesz fel – teszi ezt azonban úgy, hogy maxi illeszkedik a korábban ismerthez. Sőt! Hatalmas tisztelet részemről – egyúttal egy óriási nosztalgiabomba -, hogy próbálják lekövetni a korábbi filmek eseményeit, figuráit: van újból kukásautó, áruház, hajléktalan, áruház, sportcipő… meg vannak punkok is. Igen, az események ugyanúgy történnek, mint anno, azonban egy bizonyos ponton minden megváltozik.

Ennek a változtatásnak aztán az a következménye, hogy Sarah Connor (Emilia Clarke) már nem az a törékeny, védeni való anyuka, akit eddig ismertünk, a T-800-as inkább a T2-ben megismert tulajdonságaival rendelkezik, sőt, itt már a T-1000-es modell is vadászik rájuk. Az ítéletnap azonban vészesen közeleg, a kis csapat célja pedig ismét csak elpusztítani a Skynetet születése előtt (szokás szerint).  Miután pedig egy okos kis csavarral Reese rájön, mi is a Skynet, miből is lesz az, ami végül kirobbantja a harmadik világháborút, a történet egy újabb időugrással a jövőben folytatódik – ahol aztán egy T-3000-es új modell is beszáll a küzdelembe a Skynet oldalán… aztán nagyjából ennyit lehet spoilermentesen – de kedvcsinálóként - írni a filmről. Többet ismerni belőle bűn, így, ennyi információval igazán működőképes az egész. S hogy megint miért is megyek szembe a világgal az értékelésemmel???

Az első és legfontosabb dolog, hogy – ahogy már ez más filmeknél is működött – pl. legutóbb a Haragnál – ha van egy ilyen színészgárda, akinek kivétel nélkül minden tagját bírok, az nálam egy fél siker. Miután jómagam nem nézek Die Hardot, így nekem Jai Courtney elsősorban a Spartacusból ismerős, abból pedig bírom a srácot… ezáltal viszont semmi negatív attitüd nem volt bennem Kyle Reese megformálása tekintetében. Oké, kicsit fura volt, hogy most már a harmadik Kyle Reeset láttam, de Courtney tökéletesnek bizonyult a feladatra. Dany Targaryenről ugye nem kell beszélnünk,  és Jason Clarke-nek is sorolhatnám a jobbnál jobb szerepeit, amikben megszerettem.  De a hab a tortán egyértelműen az idei év eddigi második legjobb filmjének, a Whiplashnak a tanára, J.K. Simmons feltűnése volt: ajándék volt őt néznem, még ha mellékszereplő volt, akkor is. De említhetném még a koreai T-1000-est, Byung-Hun Lee-t is, aki legutóbb épp a RED2-ben játszott bérgyilkost, s akit talán legnehezebben fogadtam be Robert Patric helyére. Mindegy, a lényeg az, hogy adva van egy rakat színész, akit bírok, ebből pedig az következik, hogy a film – legyen az bármilyen – jókora előnnyel indul nálam.

Aztán itt van a másik – talán legfontosabb - dolog, ami viszont személyes utálatom tárgyának tökéletes kifigurázása, kifordítása volt. Nevezetesen az, amiből lett a Skynet, amit maga a Genisys jelent. Minden bizonnyal csak kevesen gondolják úgy, mint én, hogy ez a túlzott digitalizáció, az okostelefon, okosóra, okostévé, ez a minden mindennel összekapcsolás nem vezet jóra, a végtelenül elbutított, lehallgatott és manipulált társadalom a vesztébe rohan, de számomra a T:G igazi sava-borsát pontosan ez a háttérgondolat adja. Az a talán nem túl nyilvánvaló görbe tükör – amit talán sokan fel sem fognak, hogy az -, miszerint az emberek nagy része önként vonul a vágóhídra, kiszolgáltatva magát a technikai fejlődésnek. Ilyesmivel foglakozott igazából a Kingsman is, csak jóval komolytalanabbul: az én maradi, analóg lelkemet kéjesen simogatta az ötlet, hogy a technikai fejlődés lesz az emberi faj sírja. Ezen aspektus viszont jócskán lendített az amúgy is szórakoztató T:G élményen – mert mindamellett, hogy eddig talán ez volt a legviccesebb, legcooloabb Terminátor mozi, van benne egy olyan sötét gondolat is, ami külön megér egy misét.

Szórakoztató… igen. Én tök jól éreztem magam rajta, soha, egy T filmen nem röhögtem ennyit. Remekbeszabott humor kíséri végig a történetet, egy parádés Schwarzeneggerrel, aki talán még sosem volt ennyire jó terminátor. Aki nem fél – amolyan Cyrano módra – saját magát sem kifigurázni, aki viszont kőkeményen és hitelesen hozza a pusztító figurát. A film csordultig van kikacsintásokkal, tisztelgésekkel saját korábbi előzményei, illetve más filmek irányában, sokszor görbült széles mosolyra a szám ezek miatt. Oké, lehet, az ember pont nem egy T mozitól várna filmes gegeket, de becsülöm bennük, hogy meg merték lépni. Mint ahogy az első Bosszúállókat is becsültem ezért: egy pillanatra sem akarja magát túl komolyan venni a Genisys, simán felvállalja azt, amiért készült: a szórakoztatást. Márpedig mindezt úgy sikerül neki megtenni, hogy közben azért rendesen variál az időutazással, van ez jó adag társadalmi mondanivalója, hozza a korábbi Terminátor filmes elvárásokat is – mindezek között pedig remekül egyensúlyozik, remekül gyúrja ezeket egybe.

Negatívum?  Azon kívül, hogy totál elbaltázott az egész bevezető kampánya, nem sok. Az tény, hogy néhány CGI komolytalan, néhány akció már mennyiségileg túlzás (hitelességbe nem nagyon tudok belekötni, mikor is két gép bunyózik a jövőből), no meg talán az, hogy néha meglepően kihaltak a helyszínek, ahol hőseink járnak. Meg még annyi, hogy a T-800 duplázódásának magyarázatát elég rövidre zárták azzal, hogy „Nem tudni, ki küldte, nem tudni mikor” … aztán más nincs. Engem az új idővonal nem zavart, nekem ez így simán illeszkedik a többibe. Nekem nagyon bejött ez a lazább, komolytalanabb vonal, ezt az upgradelt T-800-at simán elnézem még párszor.

Csak akkor már előzetes nélkül.





80%



.

R2-D2 írta:

Terminátor: Genisys

Szórakoztató… igen. Én tök jól éreztem magam rajta, soha, egy T filmen nem röhögtem ennyit. Remekbeszabott humor kíséri végig a történetet, egy parádés Schwarzeneggerrel, aki talán még sosem volt ennyire jó terminátor. Aki nem fél – amolyan Cyrano módra – saját magát sem kifigurázni, aki viszont kőkeményen és hitelesen hozza a pusztító figurát. A film csordultig van kikacsintásokkal, tisztelgésekkel saját korábbi előzményei, illetve más filmek irányában, sokszor görbült széles mosolyra a szám ezek miatt. Oké, lehet, az ember pont nem egy T mozitól várna filmes gegeket, de becsülöm bennük, hogy meg merték lépni. Minta hogy az első Bosszúállókat is becsültem ezért: egy pillanatra sem akarja magát túl komolyan venni a Genisys, simán felvállalja azt, amiért készült: a szórakoztatást. Márpedig mindezt úgy sikerül neki megtenni, hogy közben azért rendesen variál az időutazással, van ez jó adag társadalmi mondanivalója, hozza a korábbi Terminátor filmes elvárásokat is – mindezek között pedig remekül egyensúlyozik, remekül gyúrja ezeket egybe.

Negatívum?  Azon kívül, hogy totál elbaltázott az egész bevezető kampánya, nem sok. Az tény, hogy néhány CGI komolytalan, néhány akció már mennyiségileg túlzás (hitelességbe nem nagyon tudok belekötni, mikor is két gép bunyózik a jövőből), no meg talán az, hogy néha meglepően kihaltak a helyszínek, ahol hőseink járnak. Meg még annyi, hogy a T-800 duplázódásának magyarázatát elég rövidre zárták azzal, hogy „Nem tudni, ki küldte, nem tudni mikor” … aztán más nincs. Engem az új idővonal nem zavart, nekem ez így simán illeszkedik a többibe. Nekem nagyon bejött ez a lazább, komolytalanabb vonal, ezt az upgradelt T-800-at simán elnézem még párszor.

Csak akkor már előzetes nélkül.

80%

Én sem értem, miért, de engem ez a film döbbenetesen nem érdekel. Nem a negatív vélemények miatt, vagy mert bármi csalódást okozott volna a kampányban, hanem már az első hírektől kezdve. Itt is vetítik, de nem is nagyon jut eszembe, hogy el kéne mennem rá. Pedig a sorrend a régi Terminátorokra nálam is nagyjából úgy lenne, mint nálad, csak sokkal kevésbé szenvedélyesen-nosztalgikusan.

Az írásod tök jó, az időcsavargatás jól hangzott már eredetileg is, de még az is inkább csak a fenti magyarázkodást hozta elő belőlem, mint a kíváncsiságot...
.

.




Második esély





Susanne Bier egyszer már elvarázsolt – tavaly, az Egy jobb világgal. Akkor megjegyeztem egy életre a dán rendezőnő nevét, így mikor a filmes világban újabb mozival jelentkezett – legalábbis az én sorrendemben -, kétség sem fért hozzá, hogy ezt nekem látnom kell. Azt is tudtam, hogy nem lesz sétagalopp, amit látni fogok – ez a nő megdöbbentően bátor témákhoz képes nyúlni – no de azért amit kaptam, arra még így sem voltam igazándiból felkészülve.  Szerencsére ugyanis ez esetben semmiféle előzetes nem vitt tévútra: a szereplőkön kívül (róluk később), no meg a rendező személyén kívül semmit nem tudtam erről a filmről – kb. negyed óra után egy jelenetnél olyan szinten döbbentem meg, ahogy nem mostanában.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök. Előbbi egy fiatal, tisztességes, jómódú friss szülő, akinek csodás környezetben pár hónapos kisfia és egy szülés utáni depresszióban szenvedő felesége van, míg utóbbi egy idősebb, kiégett, alkoholista zsaru. Egyik nap egy telefonhívásra egy családi balhéhoz vonulnak ki, ahol Tristan (Nikolaj Lie Kaas), a börtönből épp kiszabadult, drogos, agresszív vadbarom terrorizálja élettársát, Annát (Maria Bonnevie) és pár hónapos kisfiukat. Természetesen a zsaruk kiérkezésekor a családi béke látványosan helyreáll, Andreas pedig hiába találja meg azt, ami engem annyira megdöbbentett – először nem is hittem el, hogy jól látok -, a hatóságok (ott is) tehetetlenek. Hiába mondja a két rendőr, hogy előbb-utóbb ebben a családban baj lesz, úgy néz ki, Dániában is lassan őrölnek a gyámügy kerekei… A történet aztán két szálon fut majd tovább: az egyik az „idilli” szál, Andreas ás családja világa, ahol az éjszaka síró kisgyerek mellé felváltva kelnek fel a jómódú szülők, hogy elvigyék egy-egy éjszakai sétára/autózásra, míg a kiskölök elalszik. Ami éles kontrasztban lesz majd a másik szállal, a drogos pár történetével, ahol Tristan agresszivitásának, a szülők gyermeküket elhanyagoló nemtörődömségének súlyos következményei lesznek… és természetesen e két világ konfliktusa adja majd a film vázát. Tulajdonképp a felszínt, ami alatt az igazi szörnyűségek rejtőznek.

Ezen a ponton azonban egy kis kitérőt kell tennem Andreas történetéhez, hogy jobban megértsétek, miért is tudtam beleélni magam annyira a fiatal rendőr szerepébe. Szóval. Nem mostanában voltam kezdő apuka, de emlékszem még rá, mennyi gondot okozott anno a gyerek elaltatása, mennyi mindent (őrültséget) megtettünk mi is szülőként, hogy elringassuk a lurkót. Az, hogy Andreas éjjel simán beül a Volvoba és elviszi autózni a gyerekét, hogy az elaludjon, az annyira megfogott, annyira berántott a történetbe, hogy magam is meglepődtem rajta: örömmel konstatáltam, hogy nem csak mi voltunk bolondok a praktikáinkkal. A szülés utáni depresszióba is belekóstoltunk kicsit, de azért arra vigyáztunk, hogy idáig ne jussunk el…mindenesetre már csak ez önmagában nem egy egyszerű téma.

Aztán a film első harmadában történik valami, aminek súlyos következményei lesznek. Igazándiból maga az esemény annyira nem meglepő, valahogy benn volt a levegőben – mint ahogy Andreasnak az eseményre adott válasza is. Sokkal inkább megdöbbentett felesége állapota, a szunnyadó őrület, majd annak kibontakozása, de leginkább talán az orvosi szakvélemény eredménye. Kérem szépen, amikor kiderült az, ami kiderült, egyszerűen a hideg is kirázott: rég láttam ennyire jól működő, kiválóan felépített, megalapozott és tulajdonképp tök hiteles csavart. A három drámai, érzelmi csúcspont pedig letaglózóan húsbavágó, elképesztően hiteles és megdöbbentő: időzítésileg, megvalósításilag, mindenhogy. Forgatókönyvírás jeles, az Egy jobb világ után Anders Thomas Jensen úgy néz ki megint megugrotta a saját maga szintjét. Nem véletlen hát, hogy a netes ítészek is elsősorban a forgatókönyvet, annak kegyetlenségét és fordulatait emelik ki - Sör kisasszonnyal együtt dolgozva pedig egy újabb brutális filmet hoztak össze.

Mert bizony kérem ez a film az. Egyrészt Tristan és csaja, az egész drogos környezet eszméletlenül realista és ütős, a kis Sofus mellett cigivel a szájában hugyozó „apa” képét sosem felejtem el. Sofus külön téma, az emberi aljasság és igénytelenség elszenvedőjeként az egyik legfelforgatóbb dolog, amit vásznon láttam: a legszörnyűbb az az egészben, hogy simán valóság lehet bizonyos „kultúrkörökben”… Andreas vonalában a beteg feleség, a teljesen kiszámíthatatlan nő tettei okozzák a gyomorforgató megdöbbenéseket, az egész filmben egyedül talán a fiatal zsaru képvisel valamiféle erkölcsi irányvonalat, amíg… a fene se tudja. Ha csak azt az eseményt nézzük, amit Andreas megtesz a családért, a gyerekért, azt én egyáltalán nem vagyok képes elítélni. Hasonló helyzetben, hasonló lehetőségekkel talán magam is így cselekedtem volna. De szerencsére ezt soha nem kell megtudnom. Az biztos, a Második esély ezzel a témával – a gyerekek mindig is jó kis érzelmi töltetet adnak a filmeknek – rendesen belenyúlt a kakiba. Bár én azért nem éreztem úgy, mint amit valahol olvastam, miszerint a kritikusnak konkrétan hányingere volt némely jelenet gyomorforgató voltától – de azért Tristan és családja kapcsolata csak erős idegzetűeknek való.

Amúgy, megint picit úgy jártam, mint mondjuk a T:G esetében. Jelen film összes főszereplőjét ismertem korábbról, Andreas ugyebár nem más, mint a Trónok harca Jammie Lannisterje. Tristan megformálójától alig pár hete vettem búcsút a Q-ügyosztály második nyomozásában, ő volt Carl, az öntörvényű rendőr. Simon, Andreas társa pedig megint csak régi ismerős, ő már dolgozott együtt Bierrel, ő volt az Egy jobb világban Christian apja, de feltűnt német tisztként az A nagy füzetben is, s gondolom Niwrok rögtön kiszúrta a Banshee szereplőjeként. Mindhárom színész egészen kiváló alakítással bír, s miután én mindhármat komálom, megint csak adott pici előnyt az értékeléshez. Susanne Bier vizualitása is rendesen visszaköszön, de talán nem annyira intenzív, mint korábban: itt most nincsenek V alakban vonuló madarak, meg merengő északi tájkép, de azért – elsősorban Andreas világában – a költői képek eltűnnek néha. Ehhez egyébként érdekes kontrasztot nyújt a drogos, koszos nagyvárosi világ, annak mocska: a fényképezés, a képi világ (itt is) parádés. Kevésbé tolakodó, de parádés.

Végül pedig, simán bemásolhatnám azt, amit az Egy jobb világnál írtam. A film rengeteg rétege, a karakterek motivációi (itt is a legutolsó seggfej tette is érthető, sőt már-már majdnem áldozattá válik) egészen különleges élményt biztosítanak. Azt nem tudom, egy gyermektelen, esetleg ifjú nézőnek hogyan jön ez az egész át, de engem, mint gyakorló szülőt, kis híján kiakasztott. Ennél már csak a pedofília rosszabb, mint filmes téma. Iszonyat erős film tehát a Második esély, aminek címével ezúton felesleges viccelni: Susanne Biernek nálam nem volt szüksége második esélyre, simán letett az asztalra egy újabb zseniális alkotást.  Olyat, amin nem érzed jól magad, de örök élmény. Nem szórakoztat, hanem fotelbe döngöl.


Olyan igazi észak-európai módon.



95%



.

.




Selma





Őszintén megmondom, ennek az egész történetnek a hátteréről halványlila fingom nem volt. Egészen a mozi első harmadáig például meg voltam róla győződve, hogy a Selma az egy női név, vártam is, hogy egy domináns fekete női karakter megjelenjen a képernyőn (érdekes, valamiért a Selmának olyan fekete kicsengése van), csak a film egy bizonyos pontján jöttem rá, hogy ez egy kisváros Amerikában. Azt mondjuk tudtam – pontosabban úgy tudtam -, hogy a film Martin Luther Kingről fog szólni, de azon kicsit meglepődtem, mennyire is életének egy eseményére koncentrál a forgatókönyv… talán nem hiába: a minimális amerikai történelem minden apró rezdülése és kevés jelentős (esetleg jelentéktelen) szereplője fontos alapanyagot biztosít a patriotista filmgyártás számára. Az idei Oscar jelölések pedig ékes példái ennek az állításnak.

1964-ben Kennedy már halott. 1964-ben, mikor is a 35 éves King a legfiatalabb díjazottként, átveszi a Béke Nobel díját, Amerikában már 99 éve nincs rabszolgaság, de a feketék még mindig nem egyenlők. 1964-ben még mindig ott tartanak, hogy – bár már 9 éve nem kell átadniuk a helyüket a buszon a fehéreknek -, a választásokra való regisztráció gyakorlatilag lehetetlen számukra: a helyi közigazgatás rasszizmusszintjétől függ, szavazhatnak-e épp, vagy sem. 1964-ben Amerikában, a demokráciát másokon azóta is oly sokszor számon kérő Amerikában, vígan működött a Ku Klux Klán (ma is), s bizony nem volt ritka a négerek ellen intézett támadás sem. Hogy a fim eleji robbanást ki okozta, azt csak találgatni lehet, mindenesetre elég motivációt adott Martin Luther Kingnek, hogy Selmába utazzon… még amellett is, hogy közben Johnson elnököt próbálta rávenni a választási törvény módosítására. A sztori váza pedig erre a kettősségre épül: King, mint békejogi harcos, a két tűz között megpróbál egyensúlyozni a gyilkosságokkal terhelt kisvárosi hangulat békés lenyugtatása illetve az amerikai elnökkel szemben való kemény fellépés között.

Aztán ahogy sodródik az árral, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a zsigeri rasszizmussal szemben kialakuló fekete dühnek valamilyen szinten teret kell engedni, a provokáció veszélye pedig napról napra nő. Hiába hát a tiltás – amit fehér emberek hoztak – néhány százan demonstratív jelleggel elindulnak a kisvárosból gyalog, hogy jó pár nap múlva a szabadságharc egyik ikonikus helyszínén (itt volt az ominózus buszos eset) demonstráljanak a szavazati jogról. Messze azonban nem jutnak, mert a hatóság emberei, élükön a fajgyűlölő sheriffel, némi FBI meg bírói segédlettel, megállítják a vonulást. A mozi talán legjobb és legdrámaibb pillanatait élhetjük itt át, hála az akkor már elterjedt TV közvetítéseknek, meglehetősen autentikus módon – a nap, március 7-e Véres Vasárnapként vonult be a néger szabadságharc történetébe is. King ugyan ekkor még nem volt jelen, csak a második és a harmadik menetnél, de a közvetítések által látott képek hatására újraszervezi az egészet, sokkal szélesebb bázisra építve, a tömegben pedig meg már nem csak feketék indulnak el… de többet nem is mondok. Ha valakinek kedvet csináltam egy kis emberjogi történelmi tablóhoz, ezek tudatában vágjon bele.

Az gondolom ennyi év netes közszereplés után nem titok, hogy érdekel a történelem, érdekelnek a többé-kevésbé valós életrajzi filmek. Martin Luther King már rengeteg másik moziban feltűnt, a washingtoni beszéde ’63 óta szinte kultikus magasságokba emelkedett, idézték, feldolgozták rengeteg helyen és formában: a baptista papból lett polgárjogi harcos neve mára már összeforrt a feketék egyenjogúságának kérdésével. Talán épp ezért kicsit meglepő az egész mozi koncepciója - ahogy anno a Lincoln sem az elnök életéről szólt, hanem a rabszolgatartás ellenes törvény elfogadásának körülményeiről – hogy ez a film is mennyire szűk időintervallumban játszódik, mennyire specifikusan egy történelmi intermezzóra helyezi a hangsúlyt. Erre bizonyos sétára (ami igazándiból három, 1965.03.07-25 között), amiben Selma városából próbáltak eljutni Montgomerybe, s amit a hatóságok minden eszközzel próbáltak megakadályozni, ami viszont nagyon vézna váz egy két órás történelmi eposzhoz. Nem is igazán értem, miért ezt az eseményt dolgozták fel, hisz szerintem mind a washingtoni séta és az utána elhangzott beszéd mind pedig halálának körülményei sokkal fontosabbak lettek volna… de hát ők tudják. Ami Spilerbergnél még működött, itt kevésbé – de hát nem is egy súlycsoport a kettő film.

Ha most, pár nappal később visszagondolok a filmre, az jut eszembe róla, hogy olyan semmilyen volt. Oké, a három drámai jelenet ütött, de sem a mozgalomhoz, sem a főszereplőhöz nem sikerült igazán kötődöm. Hogy is sikerülhetett volna, ha tulajdonképp a főhősünkkel gyakorlatilag semmi nem történik??  King a maga pacifista idealizmusával – naivságával - amúgy kissé idegen is volt nekem (jó, jó, pap volt, de akkor is), a mellette feltűnő kortárs figurák meg épphogy csak beköszönnek a képernyőn. Az egész menetelésnek, a politikai háttéralkuknak nem volt meg számomra az érzelmi és ideológiai alapja, az elhulló áldozatokhoz a film semmi érzelmi kapcsolatot nem volt képes adni. Legjobban talán még a gyerekek működtek ilyen szempontból, de azok is csak azért, mert gyerekek – ha fehérek lettek volna, ugyanúgy kiakadok. Az meg, hogy az FBI/CIA próbál megfélemlíteni, besározni ellenérdekelt feleket, végképp nem újdonság, millió másik film is foglakozott már ezzel – Coretta zaklatását is csak vállvonogatással néztem. De leginkább talán megint csak az a legeslegnagyobb baj, hogy nem amerikai vagyok: itthonról, a vén kontinensről sokadszorra nem tudtam beleélni magam egy másik nép életének fontos(?) eseményébe. Pedig a színészek - főleg David Oyelowo King szerepében –mindent megtettek, s nem lehet panaszom az egész korrajzra, fényképezésre sem. A tempón talán lehetett volna húzni egy kicsit, de azt is elfogadom, hogy muszáj volt belevinni King moralizálását a vezetői szükségszerűségéről és képességeiről is. Egyszerűen ez az egy hónapos sétafika önmagában nem nyújthatott akkora katarzist, ami alapján a Selmának joga lenne a polcomra költözni (ugyan már, hazai megjelenés??), sőt, egyáltalán az arany szobrocskáért indulni. Bár az idén… ahol egy burleszk is indulhatott …   ...

Magam részéről viszont szívesen megnéznék egy egész estés korrekt játékfilmet is az életéről –miután a Selma nem az. Egyáltalán nem az, aki ilyesmire számít, az bizony nagyot csalódhat. Én inkább csak meglepődtem, viszont egyáltalán nem bánom a rá szánt 2 órát. Egyrészt ezzel mind a 8 Oscar filmet láttam, másrészt meg Martin Luther Kingről kicsit már többet tudok. Mindenekelőtt azt, hogy szeret sétálni, visszafordulni és szónokolni.



75%


Ui: Ez a poszter csak engem emlékeztet a Tovaris, konyec! kampányra? Csak nincs rajta tányérsapka...  


.

R2-D2 írta:

Selma

Őszintén megmondom, ennek az egész történetnek a hátteréről halványlila fingom nem volt. Egészen a mozi első harmadáig például meg voltam róla győződve, hogy a Selma az egy női név, vártam is, hogy egy domináns fekete női karakter megjelenjen a képernyőn (érdekes, valamiért a Selmának olyan fekete kicsengése van), csak a film egy bizonyos pontján jöttem rá, hogy ez egy kisváros Amerikában. Azt mondjuk tudtam – pontosabban úgy tudtam -, hogy a film Martin Luther Kingről fog szólni, de azon kicsit meglepődtem, mennyire is életének egy eseményére koncentrál a forgatókönyv… talán nem hiába: a minimális amerikai történelem minden apró rezdülése és kevés jelentős (esetleg jelentéktelen) szereplője fontos alapanyagot biztosít a patriotista filmgyártás számára. Az idei Oscar jelölések pedig ékes példái ennek az állításnak.

Magam részéről viszont szívesen megnéznék egy egész estés korrekt játékfilmet is az életéről –miután a Selma nem az. Egyáltalán nem az, aki ilyesmire számít, az bizony nagyot csalódhat. Én inkább csak meglepődtem, viszont egyáltalán nem bánom a rá szánt 2 órát. Egyrészt ezzel mind a 8 Oscar filmet láttam, másrészt meg Martin Luther Kingről kicsit már többet tudok. Mindenekelőtt azt, hogy szeret sétálni, visszafordulni és szónokolni.

75%

Ui: Ez a poszter csak engem emlékeztet a Tovaris, konyec! kampányra? Csak nincs rajta tányérsapka...  

.

A Tovaris, konyec magamtól nem jutott volna eszembe, de tényleg elég vastag hozzá a plakáton levő nyak .

Azt hiszem, erre a filmre kijátszom a "passz-kártyát", leginkább azért, mert még bőven vannak az Oscar-filmekből olyanok, amik jobban érdekelnek, és az írásod sem volt túl lelkesítő, ahogy a téma sem az. A Selma biztos egy emblematikus eseményt örökít meg az USA történelméből, de engem egy puszta történelmi pillanat filmes feldolgozásánál jobban érdekel mondjuk a feketékkel szembeni hétköznapi "egyenlőtlenség", mondjuk ahogy A segítségben látszott, a rabszolgafelszabadítás csak papíron létezett, legfeljebb már nem úgy hívták, a régi beidegződések, főleg délen 100 év alatt is alig változtak.

King életéről találtam egy '78-as minisorozatot(!), ahogy Rosa Parksról is (azt meg nem tudom nem hozzátenni, hogy a Bojkotténál szarabb plakátot rég láttam!).
.

.




Monsters: Sötét kontinens



Van valahol egy fiktív világ, ahol óriáspolipok sétálnak a bolygón. Honnan jöttek, mit csinálnak itt, hogyan tudtak egyáltalán elszaporodni, nem tudjuk. Igazából azt sem tudjuk, miért is Szörnyek, miért is fél tőlük a bolygó, hisz egyetlen egy alkalommal nem mutatják, hogy emberre támadtak volna… fordítva annál inkább. Ezek a sétáló polipok aztán évek alatt az emberiség legnagyobb kihívásának bizonyultak, az amerikai hadsereg – és csak az!! – pedig a bolygó megmentése céljából jól felveszi velük a harcot. Mintha szegényemék annyira harcolni akarnának… mindenesetre nekem az egész polipirtás inkább egy vadászatnak, vagy kártevőirtásnak tűnt.  Az első filmnél még csak azon akadtam fönn, milyen idióta civilizáció az, aki kerítés mögé zárja őket: ha valóban olyan veszélyesek, akkor el kell őket pusztítani, ha meg nem, akkor minek bezárni???  Mert úgy az egész alapszituációval bajom van: idecsinálnak egy lomha, látszólag együgyű fajt, aminek nincs is fegyvere, amit egy maroknyi gyalogos kézifegyverrel kinyír – ami közben meg leamortizálja a fél Földet. Hogy mi az idegen lények célja, hogy kerültek ide, mi a biológiájuk, miből élnek… nem tudjuk.

Ahogy nem tudjuk meg a Monsters folytatásából sem. Egy dologban konzekvens a folytatás elődjével, hogy a szörnyeket itt is inkább háttér díszletnek szánja, egy háborús dráma kellékének, amiket állat módjára kerülgetnek és lődöznek főhőseink. Így a második epizód még kevésbé kötődik a nem túl szerencsésen megválasztott címhez, pláne nem ahhoz a műfaji zsánerhez, ami már az első résznél is sántított: a horrorhoz. Ha aztán mindezeken mégis sikerül felül emelkednünk, akkor talán sikerül az összképet némileg a pozitív irányba billenteni. A két óra játékidő még így is borzalmasan sok, ráadásul a film eléggé csapongóan bánik a hangulattal és a vizualitással is: rengeteg elvont, szürreális jelenet, értelmezhetetlen szimbólum tarkítja a történetet. Néha már-már művészfilmes eszközökkel operáló, egy tudatmódosító szer hatása alatt tett utazássá válik a film – ami megmondom őszintén, egyáltalán nem volt ínyemre. Fél óra, háromnegyed óra simán elmegy az ilyenekre, ha ezek nem lennének, egy igazán feszes, drámai kis filmet kapnánk.

Pár évvel vagyunk a Mexiói-USA határán létrehozott állatkerten való átkelés után. A helyszín Detroit, ahol is négy fiatal srác épp szolgálat előtti utolsó napjait tölti, készülve a távoli bevetésre a Szörnyek ellen. Nem igazán varázsolt el ez a szakasz, kissé vontatottnak találtam, ráadásul a búcsúéjszaka inkább illett a Doors filmbe, mint ide – ugyanakkor a mondanivaló a kilátástalanságból menekülésről átjött: a kihalt iparváros problémája nem az első mozgóképben tűnik fel, de még mindig hatásos. Viszont Williams, a feka srác családi vonala a létező legnagyobb klisé, amit csak ki tudnak találni filmen: egy fogadóoldalon minden bizonnyal minimális oddsa lett volna a túlélésének. Valahogy ennek az egész bevonulásosdinak nem volt meg az az átütő ereje, ami miatt majd a srácokért aggódni lehetne – ennél sokkal hatásosabb és érzelmileg hatékonyabb felvezetéseket is láttunk már.

Az kétségtelen, hogy az arab világba érkezve ritmust vált a mozi. Magam részéről sokadszorra estem bele abba a csapdába, hogy az egyenruha és egyen fizimiska (vagy kopaszság, vagy szakáll) miatt baromi nehéz beazonosítani a karaktereket, de a kis csapat bevetései, az egész sivatagi akció szinte hibátlan lett. Kimondottan jó drámai elemekkel, ütős és megdöbbentő veszteségekkel – no meg egy gigászi középső ujjal az amerikai hadseregnek. Mert csak a vak nem látja a szarkazmust a képekből, miszerint a dicső sereg ismét csak képtelen elbánni egy fenyegetéssel egyedül, miszerint a civil áldozatok száma szükségtelenül az egekbe szökik, miszerint a „honvédő háború” szükség szerint kitermeli a maga terrorizmusát. Zseniális háttérgondolatok, zsigerig ható aktuális téma – mindez pedig egy jól megkomponált akcióhalmaz mögé rejtve. A középső szakasza a mozinak bámulatos, tök jól be vannak építve a Szörnyek (ide tartozik egyébként az első szakasz legjobb jelenete, a kutyaviadalos is), ahogy a fiatal csorda fut a sivatagban, az nekem nagyon tetszett. Őszintén meglepődtem rajta, hogy ennek az etapnak a jelentősége egyben az is, hogy a sakktáblát letörölje: bátor húzás volt a filmet ismét csak egy kétszemélyes road mozivá egyszerűsíteni – az már más kérdés, hogy az olyan lett, amilyen.

Ugyanis Michael és Frater közös útja először csak mosolyogtató, majd kínos lett: a sivatagban bolyongás, motorozás olyan volt, mint egy forróságtól megtébolyodott elme képzelete. Egy kibaszott délibáb, kifejezetten szuggesztív beállításokkal – végtelenül unalmasan. Aztán, ahogy Niwrok is írta, a lovasok megjelenésével még értelmetlenebb szintre lépett az egész: a sivatag közepén lévő kis kommuna, a rengeteg (sablonhegyekből álló) moralizálás, a katona és a parasztlány, a földbe petéző Szörny, megkattanó parancsnok együttesen egy fura halmazt alkotott. Lehet, hogy mindennek kimondott célja és üzenete volt, de nekem nehezemre esett dekódolni a szimbólumrendszert, amit a moziban használtak. Mindenekelőtt a fehér lovakat a karámban, de valahogy a sérült kisfiúval sem tudtam mit kezdeni: pontosabban nem is értettem, Frater mit akart mutatni Michaelnek. Na mindegy. Szegény Weide biztosan megfejtené, de már lassan háromnegyed éve nyugdíjba ment innen – így marad az értetlenkedés részemről… de legalább a finálé kiszámíthatóságán el tudtam mosolyogni.

Mindezekből következik, hogy meglehetősen felemásak az érzéseim a Monsters: Sötét kontinenssel kapcsolatban. Üzenetét értem, mondanivalóján sűrűn tudok bólogatni (tisztára wikileaksos anyag), ugyanakkor sem a kifejezésmódja, sem a Szörnyek háttérbe szorítása nem jött be. Ez a drogos utazás kombinálva a háborús történettel szerencsétlen párosítás lett – bár azt a hatalmas unszimpátiát, amit végül is kivívott magának, nem írom alá. A háborús képi világ eszméletlen jó, a Szörnyek minden egyes életfázisukban feldobják az egész filmet. Mondjuk nekem ez az arab világos háborús körítés alapból tetszik, de ha tegyük föl, nem az ember ember elleni harcra fókuszáltak volna, hanem esetleg a valós fenyegetéssel felruházott óriáspolipok elleni ütközetekre, minden bizonnyal nagyobb sikere lett volna az egésznek. No persze, akkor az egész film koncepciója mehetne a kukába, hisz épp ez volt a cél – de úgy érzem, nagy kapufát rúgtak ezzel a szándékkal. Arra azért szerintem senki nem számított, hogy a Monsters kifejezést ezúttal az emberekre kell majd érteni, s nem a lényekre: viszont ahhoz meg, hogy ínyencségként, igazi szókimondó odaszúrós filmként tekintsünk rá, nem volt elég bátor. Vagyis… lehet, bátor volt, de egyáltalán nem közérthető: a néha nehezen emészthető jelenetekbe csomagolt üzenetek egyértelműen nem jutottak el mindenkihez.

Hangulatában, látványában sok hiba nincs: legyen az akár Detroit, akár a sivatag, akár a Humvee-k, mindegyik erős és szuggesztív képsor. Egy baj van velük: míg az első résznél a Lezárt Zónában, különféle díszletek előtt bandukoló gázálarcos pár képe sokkolóan újszerű és hatásos (maradandó) volt, addig itt már minden kép csupán más mozik kópiájának tűnik. Háborús filmből pedig már láttunk sokkal, de sokkal jobbat is.




70%




.

R2-D2 írta:

Monsters: A sötét kontinens

Ugyanis Michael és Frater közös útja először csak mosolyogtató, majd kínos lett: a sivatagban bolyongás, motorozás olyan volt, mint egy forróságtól megtébolyodott elme képzelete. Egy kibaszott délibáb, kifejezetten szuggesztív beállításokkal – végtelenül unalmasan. Aztán, ahogy Niwrok is írta, a lovasok megjelenésével még értelmetlenebb szintre lépett az egész: a sivatag közepén lévő kis kommuna, a rengeteg (sablonhegyekből álló) moralizálás, a katona és a parasztlány, a földbe petéző Szörny, megkattanó parancsnok együttesen egy fura halmazt alkotott. Lehet, hogy mindennek kimondott célja és üzenete volt, de nekem nehezemre esett dekódolni a szimbólumrendszert, amit a moziban használtak. Mindenekelőtt a fehér lovakat a karámban, de valahogy a sérült kisfiúval sem tudtam mit kezdeni: pontosabban nem is értettem, Frater mit akart mutatni Michaelnek. Na mindegy. Szegény Weide biztosan megfejtené, de már lassan háromnegyed éve nyugdíjba ment innen – így marad az értetlenkedés részemről… de legalább a finálé kiszámíthatóságán el tudtam mosolyogni.

70%

Passz. Néha egy ló csak egy ló .
A sérült kisfiúnál melyik jelenetre gondolsz? Hátha azzal messzebb jutok .
.

R2-D2 írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

Nagy szemek




Biztos csak én vagyok ennyire tudatlan és informálatlan, de fogalmam sem volt róla, mi is ez az egész Nagy szemek projekt – csupán Tim Burton és Christoph Waltz neve volt az, ami a film megtekintésére ösztönzött. No meg az a nagyon szuggesztív festmény, ami egyben a mozi promoképe is: valahogy felkeltette érdeklődésemet az eléggé bizarr, gülüszemű gyerek a borítón. De lehet, jobb is ez így, mert ha tudom, hogy egy festőről szóló életrajzi filmet kapok, lehet, bele sem vágok: teljesen hidegen hagy a művészetnek ezen formája... amiben kétségtelenül nagy szerepe van annak a néhány irányzatnak, amik célja részeg vagy drogos elmék vászonra löttyintett festékpacáinak kultikus műalkotássá kikiáltása lenne.

Szóval a lényeg az, hogy ez megtörtént. Ha valakit érdekel – szigorúan a film megtekintése után!!! – a historyvshollywood.com-on megnézheti, mennyi a fikció és mennyi a valóság az egészből… meg fog lepődni. A múlt század második feléjének Amerikájában művészkörökben az egyik legnagyobb plágiumbotrányt váltotta ki a Keane házaspár este, amiben egy bizonyos Walter Keane éveken át felesége festményeit magáénak tudva szédületes művészeti és anyagi sikert ért el. A Nagy szemek ennek a történetnek végsőkig korrekt megfilmesítése – egy olyan rendező víziójában, akinek homlokegyenest mást kellett csinálnia, mint ez idáig: Tim Burton utóbbi munkái számomra bizony épphogy csak súrolták a nézhetőség határait, viszont ezzel a filmjével nekem ismét nagyot alkotott. Talán ez is az eddigi legkevésbé timburtonos filmje, hiányzik belőle majdnem minden, ami eddig védjegye volt: elhagyta kedvenc színészpárosát, elhagyta a kissé komor, groteszk képi világát – de talán épp ez a megszokott mederből való kilépés kellett az igazán minőségi munkához. Én egyébként kerestem a film közben azokat a finom kis beállításokat, jeleneteket, amik miatt tudom kötni az egészet Burtonhoz – de elsősorban a színhasználattal kapcsolatban leltem ilyenekre. No meg önmagában természetesen a nagy szemű festmények… azok alapból timburtonosak. Nem is csodálom, hogy az ipse rákattant a sztorira.

1958-ban a világ még nem olyan volt, mint ma: a nők nem hagyták el csak úgy a férjüket, akármilyen állat is volt az. Akkoriban az ilyen esemény meglehetősen különlegesnek számított, Margaret (Amy Adams) azonban két bőrönddel és lányával mégis felkerekedik és San Franciscoba költözik. Bátor vállalkozás egy fiatal nőtől, aki aztán valahol tök érthető módon fülig beleesik a sármos, nagy dumás Walterbe (Christoph Waltz). Érdekes, de mikor először megláttam a karaktert, rögtön azt éreztem, hogy szélhámos – e szempontból (is) Waltz alakítása zseniális lett. Ez a Walter ugyanolyan művészlélek, mint Margaret, párizsi utcaképeket árul – de hamar rájön, hogy friss feleségének képei, amiken nagy szemű, szomorú gyerekek vannak, sokkal jobban érdeklik a közönséget. Miután pedig Walternek kifejezetten jó üzleti érzéke van, rövid idő alatt eszméletlen jó brandet csinált a nagy szemű festményekből – a bibi csupán az volt, hogy mindezt saját neve alatt. Asszony otthon fest, férfi meg eladja – pénz meg dől. Mindenki megelégedésére.

Itt amúgy több dolog miatt is megállhatunk. A film egészének ismeretében különösen fontos a két ember ebben az időszakban egymáshoz és az üzleti élethez tanúsított viszonya – ez fontos lesz majd a jellemfejlődésük, elsősorban Walter viselkedése szempontjából. Szóval ebben a pillanatban, amikor is Margaret simán belement a pénz bűvölete miatt a csalásba, az egész szituáció számomra teljesen vállalható és logikus volt, de egyben alaposan megkérdőjelezi a nő „ártatlanságát” is – itt még legalábbis. Érdekes adalék ehhez az akkori USA szociológiai viszonyait bevonni az összképbe, miszerint a női egyenjogúság a béka segge alatt volt még – ma már ez elképzelhetetlen, de akkor egy női festő képeit senki nem vette volna meg (ez amúgy engem érzelmileg szintén abba az irányba terelt, hogy Walter és terve zseniális és működik). S ha már Walter: a kezdeti szélhámos-érzésem ugyan nem múlt el teljesen, de a film ezen szakaszában totál szimpi volt mindaz a szervezés, ügyeskedés, amit véghezvitt, s amivel milliókat kerestek. Jó kis fricska a társadalom számára, hogy a fényképek másolatai poszteren kelendőbbek (és több pénzt lehet velük keresni) mint az eredeti festmények, ez annyira emberi és hiteles dolog volt… De nekem a tetszési sorrendben szintén az élmezőnyben van a sznob galériás esete a festményekkel: hiába tipikus és sablonszerű önmagában a faszi léte és üzlete, élmény volt nézni vergődését a szemben nyíló galéria miatt.

A későbbi történtekről túl sokat nem is karok elárulni. A film ezen szakaszában még úgy néz ki, hogy egy közös házastársi csalás egy borzasztó jövedelmező üzletet eredményez, ami vállalkozásban mindenkinek megvan a saját helye és feladata: ami akár életük végéig is működhetne, ha Walter nem esne át azokon a bizonyos változásokon, amik aztán a film végi eseményeket okozzák. A férfi ugyanis belebetegszik a sikerbe és a pénzbe (teljesen hihető és hiteles módon), egyre kiszámíthatatlanabb és arrogánsabb lesz, mígnem a végén már talán ő maga is elhiszi azt, amit elhitetett a világgal: hogy ő festette a Nagy Szemeket. Annyira jó ez az egész jellemrajz, ez a gyakorlatilag tudathasadt elme ábrázolása, annyira jól van ez Christoph Waltz által megjelenítve, hogy bámulatos. A lassan totál önkontrollt vesztő szélhámos átalakulása, a feleség erre adott reakciója alapból megdöbbentően hiteles – és életszagú, ugyebár -, de engem ugyanúgy elvarázsolt a társadalmi reakciók halmaza is. A hitelesség és annak állandóan változó pártján álló újságírók, a sznobizmusból és divatból vásárló közönség, a véleményével sorsokat eldönteni képes és képeket világkiállításokról eltüntetni képes kritikus szava. S ha már itt tartunk: a szinkron egyik legzseniálisabb húzása, hogy a kritikust játszó Terrence Stamp magyar hangjának Szokolay Ottót választották: mikor megszólat, olyan volt, mintha mr. Ego szólt volna a Lecsóból. S még valami: olvastam máshol, hogy érdemes elgondolkodni – s állítólag a film is foglakozik vele -, hogy hol a giccs és a művészet határa… no kérem, ez baromság. Ennél szubjektívabb dolgot nehéz elképzelnem, Margaret festményeit lehet szeretni vagy nem szeretni (mint ahogy bármely más festő, író, költő, zenész műveit), no de hogy ez alapján gondolkodóba esni azon, hogy hol a giccs határa – hát nem tudom. Az talán megállja a helyét, hogy a megrendelésre készített óriásfestményből hiányzott a szív, de magam részéről sokkal szívesebben nézegetnék otthon ilyen nagy szemű gyereket otthon a falon, mint mondjuk Picassot… vagy más pacadobáló csodafestő műveit.

Nekem nagyon bejött ez az egész. Az események ismeretlensége alapból biztosított egy kis izgalmat, esetleg bizonytalan végkifejletet, a két színész játéka pedig igazi élménnyé tette a filmet. Az egész Nagy szemek remekül össze van rakva, s életrajzi film esetében most először nem éreztem azt, hogy hátrányban lennék azért, mert egy amerikai életrajzi filmet nézve nem vagyok amerikai. Ez egy olyan történet, ami inkább kötődik korszakhoz, társadalomhoz, mint nemzethez: egy házaspár története, akik a kezdeti közös sikerük után képtelenek együtt maradni, ahol a nő elnyomott (művészi) önérzete és a férfin elhatalmasodó sztárság szükségszerűen oda vezet, ahova kikötünk. Tim Burton pedig a tőle egyáltalán nem elvárt módon, teljesen más stílusban és csak nyomokban őrá emlékeztető vizualitással csodásan levezényelte ezt a majdnem teljesen drámaiatlan családi történetet - ami fura mód úgy is működik, hogy nem kell hozzá művésznek lenned. Elég, ha ember vagy.




80%



.

R2-D2 írta:

Nagy szemek

Biztos csak én vagyok ennyire tudatlan és informálatlan, de fogalmam sem volt róla, mi is ez az egész Nagy szemek projekt – csupán Tim Burton és Christoph Waltz neve volt az, ami a film megtekintésére ösztönzött. No meg az a nagyon szuggesztív festmény, ami egyben a mozi promoképe is: valahogy felkeltette érdeklődésemet az eléggé bizarr, gülüszemű gyerek a borítón. De lehet, jobb is ez így, mert ha tudom, hogy egy festőről szóló életrajzi filmet kapok, lehet, bele sem vágok: teljesen hidegen hagy a művészetnek ezen formája... amiben kétségtelenül nagy szerepe van annak a néhány irányzatnak, amik célja részeg vagy drogos elmék vászonra löttyintett festékpacáinak kultikus műalkotássá kikiáltása lenne.

Nekem nagyon bejött ez az egész. Az események ismeretlensége alapból biztosított egy kis izgalmat, esetleg bizonytalan végkifejletet, a két színész játéka pedig igazi élménnyé tette a filmet. Az egész Nagy szemek remekül össze van rakva, s életrajzi film esetében most először nem éreztem azt, hogy hátrányban lennék azért, mert egy amerikai életrajzi filmet nézve nem vagyok amerikai. Ez egy olyan történet, ami inkább kötődik korszakhoz, társadalomhoz, mint nemzethez: egy házaspár története, akik a kezdeti közös sikerük után képtelenek együtt maradni, ahol a nő elnyomott (művészi) önérzete és a férfin elhatalmasodó sztárság szükségszerűen oda vezet, ahova kikötünk. Tim Burton pedig a tőle egyáltalán nem elvárt módon, teljesen más stílusban és csak nyomokban őrá emlékeztető vizualitással csodásan levezényelte ezt a majdnem teljesen drámaiatlan családi történetet - ami fura mód úgy is működik, hogy nem kell hozzá művésznek lenned. Elég, ha ember vagy.

80%

Mondja ezt a "droid", aki a "legnehezebben" teljesíti ezt a feltételt   !

A filmet a színészek és Burton miatt én is megnéztem volna, de maga a festős téma egy dolog miatt hidegen hagyott: láttam már ebben a témában látatlanban is erősebb filmet... mondjuk talán úgy nem, hogy a női egyenjogúságot is belekeverték.

Pár éve járt nálam a Festeni gyerekjáték c. film, ami ugyan egy kevéssé ismert doku volt, de azóta is sokszor eszembe jutott, főleg mert nem egyszer visszaköszönt már a mindennapi életből. Ugyanis amik az 50-es években voltak a női festők, azok mostanában a "babafestők". Lehet, hogy a gyerek még csak nem is totyog, de kritikusok sokasága magyarázza bele a mázolmányaiba a szín és forma összhatását, a kislány "kiforrott stílusát", hogy Picasso tehetségével bírnak, meg hogy "Orosz űrállomás cseresznyevirágokkal". És hülyítik az embereket, és vetetik meg velük a képeket többezer dollárért, ami egy dolog, mert aki ennyire hülye, az szerintem meg is érdemli, de ott a gyerek, és hogy rá milyen hatással van mindez... A doku is egy ilyen csodagyereknek az életét, hátterét igyekszik bemutatni... aztán a forgatás közepén elterjed a pletyka, hogy a képeket nem is a lány, hanem a "szintén" festőművész apa kente a vászonra. Na, onnantól érdemes figyelni az emberek reakcióit, de még igazából a stábét is...

Ehhez képest az, hogy egy társadalom máshogy ítél meg és máshogy értékel egy festményt, attól függően, hogy azt férfi vagy nő munkájának tekintik, csak annak a társadalomnak állítja ki a szegénységi bizonyítványát...
.

.




A szem tükrében / I Origins




Először is meg kell köszönnöm arzo barátomnak, hogy felhívta figyelmemet erre a mozira – szerintem magamtól nehezen találtam volna rá. Hiába tűnt fel ugyanis már jó néhány filmfesztiválon (akár itthon is) ez az alkotás, talán hallottam is róla, valahogy azonban sem a címe, sem a borítója, sem a felületes szinopszisa nem fogott meg: itt is látszik, mennyire is kell egy mozihoz a jól eltalált promókép. A pár nappal ezelőtti Nagy szemeket pont a szemek miatt néztem meg, ezt meg pont a miatt soroltam volna hátra, annyira semmitmondó az első pillantásra inkább napraforgót idéző posztere. Az első magyar címről, az Az Origóról meg inkább ne is beszéljünk, abszolút nem figyelemfelkeltő, abszolút nem nézőcsalogató – ráadásul a film megnézése közben jön rá az ember, mennyire is nincs köze az egész tartalomhoz: az eredeti cím egyedi azonosítós áthallása sokkal kifejezőbb… ehhh…   (azóta hivatalosan is értelmesebb címet kapott, javítottam)

Ha az ember semmit nem tud róla, először kósza gondolataiban talán még az A szem című horror is eszébe juthat az induláskor – legalábbis a szem vizsgálata, az egész laboros indítás, annak hangulata akár simán magja lehetne egy horrorfilmnek is. Ez azonban csupán múló érzés lehet, mert legnagyobb meglepetésemre az I Origins nagyon gyorsan átvált egy romantikus történetbe – a meglepetés pedig abból eredt, hogy élveztem az egészet. Dr. Ian Gray (Michael Pitt – egyik kedvencem, James Darmody a Gengszterkorzóból!!!) fiatal kutató, aki a szem evolúcióját vizsgálja. Vérbeli tudós, kőkemény ateista, borzasztó jó vallásellenes megnyilvánulásokkal: igazi kedvenc karakter számomra – kutatásaival pontosan a természetfeletti létezését igyekszik cáfolni. Amolyan Darwin szolgája módon… aki akár mesterséges mutációval is, de látóvá kívánja tenni az evolúciós lánc elején álló „vak” férgeket. Kutatótársa egy Kenny nevű srác (Steven Yeun – a TWD Glennje!!!), akivel elég lassan haladnak az ügyben, mígnem egy bizonyos Karen (Brit Marling – a rendező üdvöskéje és barátja) személyében egy tehetséges gyakornok érkezik a csapatba, aki aztán lelkesedésével rendesen felpörgeti a dolgokat.

Eddig azonban semmi érdekes nincs a moziban, három fiatal kutat valamit, tartalmilag halványan birizgálják a teremtéstörténetet vallási kontra tudományos szempontból – de azon kívül semmi extra. A szereplők (megjegyzem, a színészek miatt magam részéről erősen pozitív hendikeppel indultak) ekkor még nem túl érdekesek, s nem is tudunk meg róluk sok mindent, maga a tudományos folyamat meg laikus számára meglehetősen idegen. A dolog akkor változik, mikor is Ian egy viharos este után rátalál egy Sofi nevű lányra (Astrid Bergès-Frisbey), aki önmagában megtestesít mindent, amit Ian cáfolni kíván. A lány maga a spiritualitás, kettejük kapcsolata pedig szikrázik a szenvedélytől. Komolyan mondom, jó volt nézni, ahogy a két színész között működött a kémia, ahogy az egész szerelmi szál fel van építve: ők ketten tényleg olyanok voltak, mint Jin és Jan, mint egy egész két fele. A filmnek már ezen szakaszában is– noha egyértelműen a romantika uralja a vásznat -, kapunk néhány egészen érdekes okfejtést a materiális és spirituális világ mibenlétéről, azok összeütközéséről, pedig aztán a film fele még hátra van. El is gondolkodtam, mi a rossebet fognak ezek két órán keresztül csinálni, mivel lehet még kitölteni a játékidőt… amikor is gyakorlatilag pofán vágtak. Pontosabban úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntenek egy jó kanna jeges vízzel…  

Ugyanis nem voltam felkészülve arra a fordulatra, ami történik, egyszerűen nem készített föl rá semmi. Kb. egy óra után egy új film kezdődik, egy teljesen más hangulatú és beállítottságú mozi: az íriszvizsgálatból kikombinált reinkarnáció kutatatás engem totál levett a lábamról. Annak ellenére, hogy a nyugati vallással, annak közvetítőivel szemben jócskán vannak ellenérzéseim, a keleti filozófia és hit valahogy mindig is érdekelt, sokkal elfogadhatóbb volt számomra. Gyerekkorom óta érdekelt a lélekvándorlás, s ha nem is hiszek benne, de sokkal inkább boncolgatnám ezt a felvetést, mint holmi mindenhatót, aki sorsunkról dönt – szóval az I Origins stílus- és irányváltása nekem nagyon bejött. Ahogy múlt a sokk, ahogy Ian és családja egyre megmagyarázhatatlanabb módon kerül kapcsolatba a másik világgal, úgy szívott egyre jobban magába a film. Tetszett az a visszafogottság, amivel a történet nem állt ki egyik oldal mellett sem, abszolút nem volt hatásvadász semmi, még a végső tesztnél is ügyeltek rá, hogy ne legyen egyértelmű eredmény. Viszont megmondom őszintén, mikor Ian és Salomina áll a folyosón, olyan volt, mintha egy villámcsapást éreztem volna magamban: mikor felismertem, milyen szerepe lesz a közeledő szállítóeszköznek, beleborzongtam. Zseniális ötlet, zseniális képsorok.

Sokkal többet nem is szabad magáról a történetről elárulni: mindenki fedezze fel magának a részleteket. Sokkal inkább érdemes (lenne) belemenni azokba gondolatokba, részletekbe, amikkel a film foglakozik, kezdve azzal az ötlettel hogy ebben a filmben a lélekvándorlás kvázi bizonyítéka a szem maga – az a közhelyes kifejezés, miszerint a szem a lélek tükre, még sosem volt ennyire lerántva a földre, még sosem volt ennyire szó szerint értelmezve. Aztán beszélhetnénk az Ian és Sofi világa közti különbségekről, néhány egészen jó kis gondolatkísérletről (ld. még The Philosophers), az egész Evolúció kontra Isten témáról. Ide tartozik egyik részről Sofi vádja, miszerint Ian istent játszik a férgek mutációjával (vajon helyes-e ezt így nézni?), illetve szintén Sofi elmélete a nem érzékelhető világról, az ún. Harmadik Szemről. Több helyen olvastam kritikaként, hogy ezek mind elcsépelt lózungok, hogy ezeket bármelyik ezoterikával foglakozó könyvesbolt kínálat már milliószor feldolgozta… igen. És? Akkor mi van? Miért is nem lehet ugyanazt a témát kicsit kifordítva (jelen esetben a tudománnyal kiszínezve) megnézni?? Mondta valaki, hogy ez lesz a filmipart alapjaiban megrendítő eredeti történet?? Még mindig eredetibb, mint ami naponta kifolyik Hollywood ajtaján szuperhősfilmekbe csomagolva…

Nekem nagyon bejött ez az egész. Kellően tudományos (de még talán érhető), kellően spirituális (de nem tolakodó), kellően érzelmes és feltétlenül drámai kis mozit kaptam. Mike Cahillnek csupán a második egész estés filmje ez (most már kíváncsi vagyok a Felettünk a Földre is), de hangulatában, történetében igazán kiválót alkotott. Egy elgondolkodtató, magával ragadó filmet, amit tekinthetünk akár sci-finek is, de számomra elsősorban mégiscsak egy szerelem története marad. Életeken és földrészeken átívelő szerelem története. S még valami (ami amúgy talán pont az előző állításomat cáfolja és értelmezi át kissé): a stáblista után van egy jelenet, amit MINDENKÉPP NÉZZETEK MEG!! Egyszerűen zseniális, alapjaiban változtatja meg néhány jelenet értelmét és célját, szerintem a pörgő képsorok és a keresés briliáns ötlet… mert mi is lenne, ha megtalálnák… mondjuk…pszt…nem mondom el. Az egész mozi nagyon profin össze van rakva, néhány kegyetlen jó csúcsponttal, baromi jó színészi játékkal és hangulattal. Michael Pitt kinézetében sikeresen ötvözték Deppet és DiCaprót, az egész szemüveges, hajbelelógós kinézet telitalálat erre a tudós szerepre – picit a Transzcendens hasonló főszereplőjét idézték meg vele. csak sem Depp, sem az a film nem volt ilyen jó.

Egész különleges élmény az I Origins, de kétségkívül kell hozzá icipici keleti vallási nyitottság. Az év filmje címre nem pályázhat nálam - ahhoz nem volt sem eléggé szórakoztató, sem eléggé gyomorforgatóan drámai -, de a nagy tömegből, a mainstream irányzatból kiemelkedve egy újabb értékes mozgóképnek gondolom. Icipicit talán lehetne feszesebb, de a téma mélyebb boncolgatásának hiánya számomra nem hiba.

Arra ott vannak a baráti kibeszélések.  



80%



.

R2-D2 írta:

A szem tükrében / I Origins

Nekem nagyon bejött ez az egész. Kellően tudományos (de még talán érhető), kellően spirituális (de nem tolakodó), kellően érzelmes és feltétlenül drámai kis mozit kaptam. Mike Cahillnek csupán a második egész estés filmje ez (most már kíváncsi vagyok a Felettünk a Földre is), de hangulatában, történetében igazán kiválót alkotott. Egy elgondolkodtató, magával ragadó filmet, amit tekinthetünk akár sci-finek is, de számomra elsősorban mégiscsak egy szerelem története marad. Életeken és földrészeken átívelő szerelem története. S még valami...

80%

Egyszer talán felbukkant imdb-n ez a film nálam, de azóta kikerült a látókörömből...
Jól hangzik, meg is fogom nézni, de ez a film nem ennek a beszélgetésnek lesz a tárgya .
.

.




A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt




Igazából nincs mit csodálkozni… Mármint azon, hogy ezt a filmet, ilyen címmel és ilyen poszterekkel senki sem ismeri. Ez majdnem olyan gáz, mint a másik csodacím, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről.     Ha meg arra alapoztak a marketingesek, hogy az eredeti alapanyag, a könyv, majd eladja a filmet is, szerintem tévedetek: vélhetően a könyvet még kevesebben olvasták (idehaza), mint ahányan véletlenül belefutottak a moziba. Ugyanakkor bár ez az ecebóca cím kifejezetten irritáló, a magam részéről mindenkinek azt javaslom, tegyen vele egy próbát: egy hamisítatlanul skandináv vígjátékot fog látni, némi burleszk beütéssel, jó nagy adag utánérzéssel, de kifejezetten szórakoztató módon. Én legalábbis az abszurditásán néha hangosan felröhögtem.

Ha azt mondom, hogy a svédek megcsinálták a saját – európai - Forrest Gumpjukat? Vagy inkább képzeljetek el egy mixet, amiben a Forrest Gump, a Rain Man, a Benjamin Button, a A Ravasz, az Agy… illetve a Ponyvaregény keveredik? Amit akár Guy Richie rendezhetett volna maga is?? Ezen irányelvek, útmutatók tökéletesen kifejezik az A százéves (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennyiben) minden erényét és hátrányát: minden, ami a felsorolt filmekben működik, az egy jó ideig itt is működik – viszont képtelenség úgy nézni, hogy ne jutna az ember eszébe, hogy ezt már mind látta valahol. A fekete humor ötvözve azzal a tipikus északi életérzéssel azonban mégiscsak ad az egésznek egyfajta feledhetetlen bájt, s ha esetleg jobban (rövidebbre) meg merték volna vágni a filmet, vagy több időt mertek volna Allan Karlsson (Robert Gustaffson), a vénember emlékeiben tölteni, egészen kiváló mozi születhetett volna. Így sem rossz, de néhány szála, szereplője, eseménye idegesítő vagy unalmas lett, ami azért rendesen félre tudja vinni az egészet…

„Van, ami van és lesz, ami lesz”

Ez a film alaptézise, és valljuk be, ez van akkora igazság, mint a bonbonos a másik filmből: ezt az alapigazságot pedig egy kisfiú, bizonyos Allan Karlsson anyukája mondja neki halálos ágyán. A film a már meglett korú Allannal kezdődik, aki épp macskája elvesztése felett érzett haragjában véres bosszút áll – így biztosítva magának kényszeredett belépőt a nyugdíjas otthonba: az ő narrációjában helyezzük el magunkat a történetbe. Az ő narrációjából tudjuk meg, hogy apja, az ő kilenc éves korában (kb. az első Vh. környékén valamikor) a gumióvszer, mint népességszabályozó eszköz felelőtlen reklámozása miatt kénytelen volt elhagyni otthonát, hogy aztán a Vörös Téren, az önkéntesen kikiáltott 14 négyzetméteres köztársaságának (és életének) a Vörös Hadsereg vessen véget. Az ő narrációjából tudjuk, hogy anyukája még pár évig köhögött, mielőtt a filozófusokat megszégyenítő következtetéssel útjára bocsájtotta kisfiát, s azt is szintén az ő narrációjából tudjuk, hogy az isteni tehetség Allan személyében robbanószer szakértő formájában testesült meg… na jó, felrobbantani véletlenül egy épp vizelő embert nem szép dolog, de hát a bombának az az életcélja, hogy felrobbanjon, ugyebár…

Allannak tehát nem újdonság az intézet, a századik születésnapján viszont esze ágában sincs megvárni az ünneplő jópofizó dolgozókat (hehe, ott nem ment házhoz a polgármester), így úgy dönt, hogy kimászik az ablakon és elmegy. Fogalma sincs, hova, fogalma sincs mivel, de el: a virágágyásba toppanó papucsos öregúr egyébként zseniális kép. A buszpályaudvaron aztán belefut egy náci kölökbe, egy motoros banda (????   ) tagjába - aki amúgy olyan szinten segghülye, hogy az már fájt -, s akinek véletlenül lenyúlja a bőröndjét, amiben véletlenül 50 millió korona van. A bonyodalmak és a film cselekménye pedig e körül a bőrönd körül folyik, a rosszfiúk megpróbálják visszaszerezni, Allan pedig hirtelenjében összeszedett barátaival menekül az őket üldözők elől. Közben pedig – egyébként remek váltásokkal - visszaemlékezik a fiatalságára, amiből kiderül, hogy ott volt a világ (de főleg Európa) sorsfordító eseményeinél, személyesen ismerte Franco tábornokot, Sztálint, Reagant, Trumant, részt vett az atombomba kifejlesztésében, sőt még kettős kém is volt. A teljesen nyilvánvaló Forrest Gump párhuzam mellé nekem még az Az ifjú Indiana Jones kalandjai is beugrottak, abban volt egy-egy fontos történelmi esemény vagy szereplő köré felfűzve egy-egy epizód.

Az A százéves tehát két különálló történet egybegyúrva: a jelen, a szenilis vén bolonddal illetve az ő visszaemlékezési: e kettő szál közül pedig egyértelműen utóbbi volt a jobb. Ahogy az öreg elmeséli, amilyen iróniával, néha közönnyel, kívülállóként mesél a nagy emberekről és környezetükről, az zseniális. A film ezen szakaszaiban felhőtlen szórakozásban volt részem, legyen az akár a gulag, akár a felhőkarcoló teteje, akár a kettős ügynökös rész. Totál autentikus korrajz, zseniális ötletek és képsorok: azt sajnálom, hogy egy cameo erejéig nem tudták Tom Hankset beilleszteni, ahogy találkozik Allannel… jó poén lett volna.  A másik szállal viszont komoly gondjaim voltak – sőt, ahogy haladt előre a sztori, egyre komolyabbak -, ugyanis egy idő után egy unalomig ismert sima abszurd burleszkfilmet kapunk. Kezdve azzal, hogy itt mindenki idióta: a jelenben kivétel nélkül mindenki fogyatékos, még az öreg keresésére kiküldött rendőr is. Ez viszont baj, mert ha mindenki gyagyás, a bolondági szint alapján kellene kategorizálni a karaktereket, ami meglehetősen nehéz, ugyanakkor igazán komoly kötődést senkihez nem tudunk kialakítani. A bolondokat a bolondokházába elvem meg már alapban ott borul, hogy Allan a nyugdíjas otthonból, kvázi egy zárt osztályról jön ki a való világba, ami azonban úgy néz ki, hogy egyetlen épeszű ember nincs benne – szarkazmusnak jó, viszont kicsit illúzióromboló. Mint ahogy illúzióromboló, sőt egy idő után kifejezetten idegesítő az a sok síkhülye karakter, aki feltűnik a moziban: különösen a motoros banda tagjai, de akár Allan útitársai is ide tartoznak. Egyszerűen annyira rájátszanak a butaságra, annyira erőltetett az egész, hogy fájt – mert csak egy ideig tudsz röhögni a balfaszokon, egy idő után már fárasztanak.

Ezekből kifolyólag meglehetősen vegyes érzelmeim vannak a filmről. Vannak olyan aspektusai, amik egyszerűen bámulatosak, néhány poén, abszurd halál (pl. elefánt) nagyon jó lett, azonban a szereplők viselkedése és önmagukban karakterek végtelenül idegesítőek. Amíg magam nem leszek öregotthonban elmélkedő vénember, addig Allan karakterébe nem igazán tudok belebújni, a többiekébe meg nem is lehet (senki nem akar segghülye lenni két órára)... A korrajzok hibátlanok, mint ahogy az adott hírességek (kissé ironikus) megszemélyesítése is. Amiről meg már legutóbb is beszéltünk, valahogy különleges kisugárzása van a skandináv filmeknek – ez itt a hó hiánya ellenére is átjött. A poénok nagy része is ül – az már más kérdés, hogy ennyi böszme fizikailag nem is létezhet egy intézet falain kívül egy rakáson. Mindegy: örülök, hogy hallgattam az ajánlóra, kellemes, könnyed kis két órás elfoglaltság lett belőle, de ez sem lesz életem – de még az év filmje sem. Kíváncsi vagyok, a tervezett amerikai remake (mert miért is ne   ) mennyivel lesz fogyaszthatóbb és populárisabb. Milyen lesz egy állandóan részeg Forrest Gump…



75%




.