R2-D2 írásai 2.0

.






Sons of Anarchy S2






„Mikor vége lett, az jutott eszembe: ilyen az, mikor a saját szarod szépen, lassan a nyakadba borul. Hacsak nem lesz változás…”

Hát, nem lett… Az a bizonyos szar nagyon sokáig benne maradt abban a bizonyos biliben, s nemhogy a nyakukba borult volna, inkább csak gyűlt hozzá egy jó adag. Igazából nem is értettem, mit akarnak az írók azzal a drámával, amit az évad végére kitaláltak – hisz annak súlya olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hitelesen nem lehet elkerülni a történetbe kódolt robbanást. Bíztam benne, hogy nem fognak egy esemény eltitkolásán epizódokat ülni, bíztam benne, hogy a korábban megismert karakterek jellemvonásaira építve néhány fejezeten belül valami nagyon durva leszámolásba csöppenek – áááá, nem. Képesek voltak 8!!! részen keresztül tologatni az egészet, képesek voltak azt elérni nálam, hogy már-már a kaszálás szélére kerültem, annyira rétestészta jellege lett az eseményfolyamnak… legalábbis ezen aspektusának.

Az évad első kétharmadában nem történik semmi. Vagyis, ez nem egészen így van, de a konkrét, várt ügyben nem történik semmi: helyette az írók csináltak még egy drámai eseményt – amit aztán megint dugdostak 8 részen keresztül. A SoA S2 nagy része azzal telik, hogy van két bődületes, gyomorforgató és felháborító titkunk, amit kínkeservesen tologatnak, nehogy kiderüljön. Igen ám, de a nagy halogatásnak ára lesz: egyrészt a komplett szereplőgárda totál idiótává válik a néző szemében: aki tudja a titkot az azért, mert nem tesz semmit, aki meg nem tudja, az meg azért, mert nem veszi azt észre. Másrészt viszont az évad végére mindkét esemény által kiváltott megdöbbenés érzése a múlté (még így, darálva is), így az arra adott finálébeli reakciók nagyjából vállrándítással elintézhetők. Hiányzik a bosszú, az édes bosszú mögötti érzelmi töltet – az elégtétel érzése ugyan megmarad, de ez maximum parázsló hamu a gyűlölet lobogó tüze helyett. Persze, semmi nincs ok nélkül, az évad végén az ember érti, érzi, mi miért történik – de menet közben, akkor, ott, csak az értetlenség van.

A SoA motoros klub élete alaposan felfordul, mikor is Charmingba új kakas érkezik: Ethan Zobelle (Adam Arkin), a nagypénzű szivarárus, aki a kisvárosban próbál terjeszkedni, nem nézi jó szemmel, hogy Clayék a mexikói és a néger bandáknak is fegyvert adnak el. Zobelle ugyanis a White Power nevű, árja csoportosulás egyik mecénása, a háttérből irányító, pénzes faszi, egy újnáci kisgóré, aki kőkemény ellenfél lesz a fiúk számára az évadban. Okos, pénzes, számító és kemény, a SoA kevésbé racionális, sokszor érzelmekből működő szervezetének épp ellentéte – tökéletes provokatőr, a motoros banda minden indulatát kihasználja. Jó poén volt, hogy egyik segítőjét A.J. Weston néven az a bizonyos Henry Rollins játssza, akit én még a Rollins Band nevű metál formációban ismertem meg – a faszi kinézetre a legtökéletesebb idióta fajgyűlölő. Szóval, Zobelle kikezd a SoA-val, s az évad elején olyat tesz, amitől egy ideig kerestem az államat: a klub egyik nőnemű tagját megerőszakoltatja, így üzenve a SoA-nak, hogy hagyják abba a színesekkel való üzletelést. Igen ám, csakhogy a nő nem adja át az üzenetet, így a motorosok nem tudnak arról, mit kéne abbahagyniuk: Zobelle pedig kénytelen újabb és újabb csapdába csalni őket – építve a klubvezér, Clay forrófejűségére is.

Az évad első kétharmada tulajdonképp egy összetett hatalmi harc részben Zobelle és a klub között, részben pedig Clay és Jax között. Az talán tényleg erős túlzás, hogy nem történik semmi, mert a fiúk megjárják a börtönt is, többen közülük kórházban kötnek ki, Zobelle ügyeskedése miatt teljesen kicsúszik alóluk a talaj, már-már az összeomlás szélére kerülnek – de mégis: én az egészet totál felesleges időhúzásnak éreztem. Hiába volt egy jó kis motoros fegyvercsempészes epizód, volt egy fejvadászos begyűjtés, majd egy qrva jó kiszabadítás, egy jó kis börtönös fejezet, s hiába zajlott az élet klubon belül és kívül is. Megint leég egy épület, beindul a SoA pornóbiznisz, Clay és Jax egyre távolabb kerül egymástól – de mégis: az a sok WTF pillanat, amiktől az első évadban el voltam ájulva, itt mind hiányzott. A háttérben ugyanis ott a két titok, amik ha kiderülnének, alapjaiban ráznák meg az egész közösséget – viszont miután 5-6 epizód után sem robbant a bomba, nem jött a golyózápor, kicsit kezdett az egész érdektelenné válni. Ennyi időt elpazarolni – a pont ezen okok egyikéből felhúzott – elnök vs. alelnök konfliktusra szerintem hiba volt. Ja, hogy aztán minden egyszerre zúduljon a nyakamba négy résszel a vége előtt…

Viszont ha már történetben nem tudtam úgy elmerülni, ahogy szerettem volna, kamatosul megkaptam mindezt a karakterekben. Kérem szépen, amit itt az írók a szereplőkkel műveltek, az zseniális. Olyan szinten manipulatív az egész, olyan szinten – hitelesen!!! – képesek voltak átformálni gyakorlatilag bárkit, hogy az szenzációs. Az eddig is úgy volt, hogy a SoA tagjai, bármennyire is törvényen kívüliek, a szerethető figurák a sorozatban, de az évad végére azt is elérték, hogy még a legnagyobb gecit is lehetett sajnálni. Emellett az ártatlan doktornőből egy felszabadító jobbegyenes kíséretében egy tökös csajt csináltak, az anyatigris Gemma pedig az undorító nagyképű madamból egy sajnálnivaló anyuka lett. Apropó. A múltkor Claire Underwoodnál csodálkoztam el, hogy egy jókor elejtett mondattal mennyi mindent elért – itt Gemma vallomásának hatásától dobtam egy hátast. Egyszerűen annyira intuitív, annyira nagyszerű volt a nőtől akkor, ott és úgy az egész, hogy le a kalappal: gyorsan el is feledtem minden negatív érzésemet az ő ügyével kapcsolatban. Hale, a jövendő rendőrfőnök - némi kitérő után egyre szimpibb, de még az ATF-es picsa, Stahl is képes volt emberi lenni, sőt, azzal, hogy Westont felültették, a végére még őt is egy szegény bolondnak lehetett tartani. Mindezekhez ugyebár jön még Tig esete az udvaron, aztán Chips ír múltja, de a fiúk közül a prímet egyértelműen Opie vitte el. Az egész második évad sokáig elsősorban a karkaterekről szólt nekem – no meg erről az eszement fináléról az írekkel. Az beszarás…

Egyébként az egész érezhetőbben jobban össze van rakva, sokkal kevésbé tűnt epizodikusnak.  Érezhető a történet íve, az egyes részek szorosan követik egymást és erősebb ok-okozati összefüggésben vannak. Darálva – legnagyobb örömömre – totál filmszerű az egész, egy nagy, gigászi kaland a SoA tagjaként. Azt meg, hogy a szokásos sorozatos idiótaságok ebben is benn vannak, ennyi megnézett sorozat óra után a műfaj természetes velejárójának veszem, emberek kerülnek parkoló pályára, majd kerülnek elő ismét (a tűzből is még csak az egyik bukkant fel), fontosnak tűnő szálak vannak mellékvágányra téve, a kamera annyira a főszereplőkkel közlekedik, mintha Charmingban más nem is élne. De ha jobban belegondolok, már magának az egész klubnak, a kisvárosnak, a hatóságoknak a működése ilyen formában életszerűtlen … mindegy, ez a SoA fiktív világa, amiben  szívesen merülök el majd újra. Viszont ez a sok tökölés miatt ez most csak:


80%



S ha már a múltkor elkezdtem, maradok stílusos. Ismét egy jó kis soundtrack az évad végéről...








.


.

És akkor Niwrok:

Spoiler:

R2-D2 írta:

És akkor Niwrok:

Spoiler:

Köszi .

A sorozatokból, amit én nézek, te meg nem is akarsz, esetleg kérsz hasonló gyűjtést a jobb pillanatokból ? Pl.: Bates Motel ?
.

Niwrok írta:

Köszi .

A sorozatokból, amit én nézek, te meg nem is akarsz, esetleg kérsz hasonló gyűjtést a jobb pillanatokból ? Pl.: Bates Motel ?
.

Ki mondta, hogy nem is akarsz?? Mindent akarsz, csak be kell osztani...

Érdekel a Bates Motel is, az A sebész is, a Banshee is, talán csak a Törtetők, a Terápia, meg a Mr. Selfridge nem. Azokból jöhet!!

R2-D2 írta:

...talán csak a Törtetők, a Terápia, meg a Mr. Selfridge nem. Azokból jöhet!!

Hááát... a Törtetőkben lenne egy rakás idézhető sztori és beszólás, de azt a sokéves tervemben sem gondolom újranézni... legfeljebb a filmből majd szemezgetek . A másik kettő kb. alkalmatlan erre . Így annak örülök, hogy azért akadnak még általam (is) ajánlott sorozatok a listádon .
.

.






Szelíd motorosok





Két évadnyi Sons of Anarchy kellett ahhoz – no meg megint csak a szűkös 90 percnyi szabadidő - , hogy újra elővegyem ezt a kultfilmnek minősített valamit, de két évadnyi motoros feeling sem volt elég ahhoz, hogy 10 év után jottányit is változzon ez a film az értékelési skálámon. Sosem szerettem meg ezt a mozit, és ezután sem fogom. Végtelenül túlértékelt, kifejezetten unalmas és idegesítő – a temetői jelenet meg egyszerűen maga a katasztrófa…

Egyébként kb. ugyanúgy vagyok ezzel a mozival is, mint ahogy a The Rocky Horror Picture Show-val vagyok: a filmzene teljesen különálló életet él nálam, a Steppenwolf  Born to be Wildját minden idők egyik legjobb motoros himnuszának tartom, amire gyerekkorunkban rengeteg házibuliban tomboltunk. Ám a film… az nagyon nem jön be. Sokadikra sem (nem is értem, miért van meg lemezen, talán valami erkölcsi kötelességből), a tegnapi nézés előtt ugyanakkor meg voltam róla győződve, hogy csupán szeleburdi fiatalkori énem nem volt képes befogadni ezt a füves agymenést, amit Peter Fondáék produkálnak. Annyiban mindenképp így van, hogy régen elsősorban a két motoros srác road-moziját láttam benne, magát a motoros érzést, a szabadság és az ezzel együtt járó kirekesztettség érzését, mostanra már értékelem a jó adag társadalomkritikát és a kiváló korrajzot is. A baj csupán annyi, hogy mindezt ennyire ingerszegényen és unalmasan vitték vászonra.

Wyatt (Peter Fonda) és Billy (Dennis Hooper) a hippikorszak két élő sztereotípiája. Jelentéktelen kis figurák, akik egysikeres drogcsempészés után annyi pénzhez jutnak, amivel hátrahagyhatják meg nem ismert múltjukat, és elindulhatnak kétkerekű vasparipáikon a nagyvilágba. Egészen pontosan a New Orleansi Mardi Gras nevű fesztiválra, így a Szelíd motorosok a sikeres reptéri drogügylet után az utolsó percéig egy gigantikus road mozi lesz: amiben egy idő után már nem is az számít, hova mész, hanem hogy mi történik veled út közben. A két motoros a napfényes túráján több tipikus amerikai élethelyzettel találkozik, amik egész jól lefedik az akkori társadalmi környezetet: bekeverednek egy farmra, börtönbe is kerülnek tiltott helyen való motorozásért, majd szembesülnek a hippi lét elutasítottságával is. Az, hogy egyben ez legyen a végzetük is, kicsit fura ugyan, de a film egész jól kapja el azokat a fontosabb pontokat, amik akkoriban minden kétséget kizárólag jellemezte a motoros (ami egyébként nem feltétlenül jelenti a hippi) életformát. Korrajzként tényleg kiválóan működik az egész, abban az időben kétségkívül egy határokat feszegető görbe tükör volt az akkori civilizáció számára – ma már inkább csak egy retro korrajz.

Vagy talán mégsem… a helyzet az, hogy nézése közben sűrűn bólogattam azokon a jeleneteken, amiken Wyatt és Billy keresztülment. Az nem titok, hogy benzin folyik az én ereimben is, így a film nagyon sok pontján szembesülhettem azokkal az általam is átélt társadalmi reakciókkal, amiken a fiúk is keresztülmentek. Ott 1969-ben, itt még a kilencvenes években is ferde szemmel néztek ránk, ha tinédzserként begurultunk valahova. Végig ugyanezt az elutasítottságot, társadalmon kívüliséget éreztük minden egyes alkalommal, amikor nyeregbe pattantunk. A legdurvább, hogy kedves autós társaim napjainkban sem viselkednek máshogy az utakon, sokan, ha büntetlenül tehetnék, simán belelöknének minket az árokba – tudjátok, nálunk a férfiasságot valahol az autóval, illetve az országúti agresszióval is mérik. Persze, nem kívánom egyoldalúan beállítani az egész motoros kontra társadalom kérdést, kétkerekű társaim is rengeteget tettek azért a múltban, hogy a negatív prekoncepció így felerősödjön – csak azért már 2015 van. Nem '69… A Szelíd motorosok talán pont azért annyira fontos a motoros társadalom számára – s talán pont azért van meg nekem is -, mert remekül kiemeli azokat a szituációkat, amik ehhez az életformához negatívumként is társulhatnak. Mint ahogy természetesen a szabadság érzését is: nincs annál jobb, mikor időtől függetlenül, karosszéria nélkül gurulsz az úton, érzed a szél cirógatását az arcodon, érzed az illatokat – az Easy Rider ezt az érzést is képes visszaadni (jó volt az eldobott óra ötlete). S még valami: a lányok… szóval, kedves konzervatív férfitársaim: a Szelíd motorosok lányos jelenete is maga a valóság, valahogy úgy alakult a nemi fejlődés, hogy a csajok túlnyomó többsége bizony rajong a motorosokért…

Mindezekből talán látszik, hogy mekkora potenciál van tartalmilag az Easy Riderben. Az hogy ez nem robban egyszerűen az arcunkba, az egyértelműen a mozi szerkezetének, képi világának és minimál dialógusainak köszönhető. Az még csak hagyján, hogy Wyatt és Billy a film nagy részében szépen lassan gurul az amerikai táj – gondosan kiválogatott változékonyságú amerikai táj (pl 66-os út)  – előtt, és közben az égvilágon semmi nem történik, de a film végére egyre inkább eluralkodó LSD és marihuána használata, annak képi megjelenítése minden élményt képes kioltani a moziból. A csúcs egyértelműen a temetői jelenet, az annyira szürreális és értelmezhetetlen, hogy számomra annak minden másodperce kínszenvedés.  De ettől függetlenül is csak passogtam néha, mikor a folytonos történetvezetésbe bele-belevillantak a látomásszerű képek a jövőből: érzékeltették a karakterek egyre elszálltabb mivoltát. Kicsit az egész a The Doors című mozit juttatta eszembe, abban voltak hasonló idióta látomások – hasonlóan zseniális zenével…

Némi szürrealizmust azonban még elviselne az ember, ha magában a történetben lennének olyan pontok, konfliktushelyzetek, amik a finálé eseményeit megtöltenék katarzissal. Sajnos azonban a szelíd motorosok valóban szelídek lettek: a srácok úgy gurulnak végig útjukon, hogy mindenféle balhé alól kivonják magukat. Hogy nem adnak szállást? Nem baj, alszunk a szabadban. Hogy kinéznek minket a kocsmából? Nem baj, továbbállunk. Az egész filmen azt éreztem, hogy szándékosan valóban szelídnek próbálja beállítani a két hippit, kvázi az egész életformát civilizáltnak bemutatni. Egyik oldalról a görbe tükör, másik oldalról két normális, a kor követelményeinek megfelelően füvezős srác, akik a légynek sem tudnak ártani. Ennek az ártatlanságnak azonban ára van: mégpedig az, hogy eltűnik a filmből minden olyan lehetőség, amikor igazándiból melléjük lehet állni. Az ember, természetétől fogva nem tűri a megalázást – itt pedig – némileg erőltetett módon – a hippi lét peace feelingjét ráerőltették a motoros fazonokra.  Nem várom el, hogy minden Harley-s SoA vagy Hells Angels stílust képviseljen, de ennél azért egy motorosnak illene tökösebbnek lenni. A töketlenség aztán az unalommal párosul, az meg a végére érdektelenségbe fullad: a finálé kétségkívül drámainak szánt jelenete abszolút elveszti az élét.

A mai napig nem értem, hogy sikerült ezt ennyire ingerszegényre megcsinálni. Totál nihill az egész, az első fél órában gyakorlatilag üres utakon motoroznak. Oké, ebben az időben nem volt akkora forgalom, mint most, de akkor is (egyébként hangulatilag nem is egyszer a Száguldás a semmibe jutott eszembe). Mintha a komplett film tudatmódosító szer hatása alatt készült volna (lehet), konkrétan a temetős képsorokról tudni, hogy ott az operatőrön kívül mindenki be volt szívva (meg is látszik), de hogy önmagában az egész ettől miért lett ennyire érzelemmentes és üres, azt nem tudom. Néhány finom ötlet még így is van benne (pl. a ló patkolás párhuzamos képen a gumicserével), a két színész kiváló, az ifjú Jack Nicholson feltűnése élmény, de összességében borzasztó sótlan. Egy film, tele rengeteg jó gondolattal, kiváló élethelyzettel, fricskával – csak közben időről időre elbóbiskolsz rajta. Ha szerencséd van, akkor még csak mindig az úton mennek – ha nincs, akkor épp kidobták őket valahonnan. De tulajdonképp az sem számít. Mert tökmindegy, mi történik velük.




65%




.

.





A beavatott





Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi idők ún. young adult irányvonala kimondottan bejött. Semmi okom nincs mentegetőzni, épp melyik közutálatnak örvendő mozi miért is tetszik, nem is áll szándékomban túlságosan az okokat keresni – az mindenesetre tény, hogy többek között ez a film sem váltott ki belőlem nagy ellenszenvet már egy évvel ezelőtt sem. Sőt, a tegnap éjjeli ismétlést kifejezetten élveztem, az A beavatott másodjára még jobban is tetszett, mint elsőre – csupán csak majd arra kell vigyáznom, nehogy később összekeverjem rengeteg hasonszőrű film hasonló karaktereit és cselekményét.  

A legnagyobb negatívum (először még számomra is az volt), hogy az ilyen filmek nézése közben óhatatlanul előjön az érzés, hogy a mozi bizonyos elemeit már láttuk máshol, korábban. Ahogy az akár A beavatottnál is: többek között a történet elejei kiválasztósdi pl. kísértetiesen hasonlít a Harry Potter csoportválasztására, csak itt nem a süveg választ, hanem a delikvens. Viszont az a helyzet, hogy míg idáig eljutunk, addigra én már totál elmerültem a filmben, a felütés képei azzal a hajóval a szántóföldön, az egész gigászi fallal, a disztópikus világképpel nekem iszonyat bejöttek. Ahogy a kamera beúszik a jövőbeli Chicago falai közé, ahogy a narrációval bemutatja a háború utáni civilizációt, ahogy képzelt kasztrendszer közösségeibe rövid betekintést kapunk, az tök jó volt. Aztán ezt az érzést érdemben már nem is tudta befolyásolni gyakorlatilag semmi, hiába suttogta a fülembe a kisördög, hogy ezt már láttad, egyszerűen nem érdekelt. Két órára sikerült középiskolássá válni ismét és maradéktalanul elmerülni a jövő egy újabb víziójában.

Ahol is épp egy kiválasztási ceremónia zajlik, ahol is (talán) a bizonyos kort elért fiúknak és lányoknak csoportokba kell tagozódniuk. A sztoriban Beatrice (Shailene Woodley) történetét követjük, aki családi vonalon az Önfeláldozók kasztba kellene, hogy kerüljön, de az előzetes teszt bizonytalansága és belső indíttatása után ő a Bátrak csoportját választja. Egyébként érdemes picit elgondolkodni a pszichológai személyiségek mentén létrehozott jövőbeli csoportszerkezeten is, egyrészt azon, mennyire is fedi le ez a civilizáció nagy részét, illetve mennyire is lehet(ne) erre a békét építeni. Szóval Beatrice bátornak áll, bekerül egy olyan közösségbe, ahonnan fizikai teljesítménye alapján rendesen kilóg: a film nagy része nem más, mint egy katonai kiképzőtábor tiniköntösbe öltöztetve. Nekem nagyon tetszett ez az egész közösség, az őrültségeik, a végtelen lazaságuk, ahogy az elején berobbannak a képbe, majd a versenyhelyzet, amiket produkáltak a bázisukon. Kellően izgalmas és feszült küzdelmek, néha kissé ugyan nagyvonalúan, de némi drámával megspékelve jól érzékeltetik a továbbjutás iránti hajszát. Aztán – ifjú nézők számára némileg talán még meglepő fordulattal –, az egészből a szokásos hatalmi harc bontakozik ki, mikor is az egyik csoport, a Műveltek, át akarják venni az irányítást az Önfeláldozóktól: vezetőjük, Jeannie pedig kicsit beteges megrögzöttségből, a szokásos „csupán jót akarok” indíttatásból a szokásos diktatúra kialakításán fáradozik. Érdekes egyébként, az A beavatott mennyire is nem orwelli az elején, s mennyire is azzá válik majdnem a végére – természetesen Triss lesz majd az a Kiválasztott, akinek feladata megakadályozni ezt. Jó kis akciódús finálé bontakozik ki, ami egyidejűleg hiteles és drámai is, egy évvel a bemutató után pedig szerencsére nem kell azon bosszankodnunk, hogy ez is egy félbehagyott történet lesz. Ahogy egyébként ennek vége lett, a második rész egészen ígéretes dolgokat rejthet: egyrészt a menekülés folyamatos izgalmát, másrészt meg új csoportok bevonását a történetbe. De engem még mindig nagyon izgatna a világ is, a Chicagón kívüli világ. Este megtudom.

Nagyon tetszettek a lány – a Beatriceből (Nagy Fero, rulez!   ) lett Triss – közvetlen környezetében feltűnő figurák, barátok és ellenségek egyaránt. Egyrészt ugyebár Christine (Zoé Kravitz, Lenny Kravitz lánya), aki már az elején őszinteségével levett a lábamról, aztán itt van a Spartacusban borzasztóan megkedvelt Jai Courtney, Eric, mint negatív szereplő karakterében. A Róma Titus Pullója (Ray Stevenson), a Whiplash dobos sráca, Miles Teller, a legutóbb a Nyárutóban megcsodált- de itt csodásabban kinéző - Kate Winslet mellett itt van Triss anyjának szerepében az az Ashley Judd, akinek valami igéző kisugárzása van felém…    A csúcs azonban egyértelműen az a Négyes, alias Theo James, aki kiköpött mása német színész kedvencemnek, Moritz Bleibtreu-nek. Egyszerűen az egész film színészgárdája csupa olyan figura, akiket valahol, valamikor már megszerettem, így ezúttal a szokásos sztereotípiám fordított irányba sült el: a szeretem színészek ezúttal szeretem filmet eredményeztek (ld. még a Harag) – akkor is, ha racionálisan tisztában vagyok az A beavatott gyengeségeivel.

Mert valóban rengeteg klisé köszön vissza a vászonról, a kötelező szerelmi szál természetesen nem hiányozhat, ami ráadásul megint a mester és tanítványa viszonyból alakul ki. Minden bizonnyal láttunk már eredetibb disztópikus világképet is, itt az elpusztult világban sarjadzó új élet a háttérismeretek hiánya miatt valóban lóg kicsit a levegőben. Az is tény, hogy a Bátrak táborában töltött idő, a versengés sem rejt túl sok meglepetést, mint ahogy a finálé sem: mégis, az egész mozi valahogy működik számomra. Képes voltam széles vigyorral nézni a Bátrakat, a mozi bizonyos ötletei kimondottan bejöttek (a legjobb számomra Triss pszichológiai tesztje, majd annak a tanult manipulálása volt – a pohár, amiből ivott külön jó), a végére pedig képes voltam együtt izgulni a szereplőkkel, tetszett a távvezérelt sereg fellépése, annak leállítása is. Ide tartozik az a néhány, zseniálisan időzített poén, ami színesíti a filmet, a szinte hibátlan látvány, a teljesen hihető és hiteles akciójelenetek sokasága (nagy szó!!!), valahol az egésznek a hangulata. Jó volt a zene is, s ha ez mellett jelenleg nincs épp egy Az éhezők viadala, Az útvesztő, Az emlékek őre, az A burok stb, akkor akár erről is beszélhetne a fél világ.

Mert meggyőződésem, hogy ha nem ilyen dömpingben tolnák az arcunkba az újkori tini filmek sokaságát, ha mondjuk, 3-4 évente jönne egy–egy ilyen mozi, teljesen más megítélés alá esnének az egyes darabok. A jóból is megárt a sok elv alapján vélhetően a mértékletesség nagyobb elfogadottságot és színvonalasabb filmeket eredményezne – de mivel tudjuk, hogy a józan ész nem épp Hollywood ékköve, ezért nincs más dolgunk, mint sodródni az újabb és újabb franchise-okkal. Persze, nem árt, ha ezek a regény/filmfolyamok a maguk kis közegükben jól össze vannak rakva, viszont azért nem igazán lehet őket hibáztatni, hogy korábban látott történeteket, filmes elemeket hasznosít újra: pont célközönségük miatt a fiatalok vélhetően vajmi keveset tudnak az pl. orwelli világ korábbi megfilmesítéseiről.  Magam részéről milliószor inkább pl. az A beavatott, vagy az Az emlékek őre, mint egyszer az 1984 – nem tehetek róla, de ezek a tinifilmek a maguk butaságaival képesek szórakoztatni. A gyerekeknek pedig valós útmutatást rejthetnek a kontrollált világ veszélyeibe – már legalábbis azoknak, akik vannak hozzá elég értelmesek, hogy a FB és a Google által uralt világ lassan ugyanide vezet(het).




80%



.

R2-D2 írta:

A beavatott

Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi idők ún. young adult irányvonala kimondottan bejött. Semmi okom nincs mentegetőzni, épp melyik közutálatnak örvendő mozi miért is tetszik, nem is áll szándékomban túlságosan az okokat keresni – az mindenesetre tény, hogy többek között ez a film sem váltott ki belőlem nagy ellenszenvet már egy évvel ezelőtt sem. Sőt, a tegnap éjjeli ismétlést kifejezetten élveztem, az A beavatott másodjára még jobban is tetszett, mint elsőre – csupán csak majd arra kell vigyáznom, nehogy később összekeverjem rengeteg hasonszőrű film hasonló karaktereit és cselekményét.  

Mert meggyőződésem, hogy ha nem ilyen dömpingben tolnák az arcunkba az újkori tini filmek sokaságát, ha mondjuk, 3-4 évente jönne egy–egy ilyen mozi, teljesen más megítélés alá esnének az egyes darabok. A jóból is megárt a sok elv alapján vélhetően a mértékletesség nagyobb elfogadottságot és színvonalasabb filmeket eredményezne – de mivel tudjuk, hogy a józan ész nem épp Hollywood ékköve, ezért nincs más dolgunk, mint sodródni az újabb és újabb franchise-okkal.

80%

Ez bizony részemről pontosan így van! Azt nem mondom, hogy 3-4 évente jöjjön egy, de hogy évente 3-4 jön, az már engem éppen annyira taszít a dömping miatt, mint téged a Marvel-filmek és a szuperhősök.

Meg nem is az, hogy rossznak tartanám ezeket, de külön ajánlás és érdeklődés nélkül most már nem ugrok beléjük. Erről éppen már kaptam jó véleményt, és a tévében a héten meg is néztem volna, ha nem jön közbe valami. Az Éhezők viadalának idén úgyis vége, majd lehet, hogy ez bejön a képbe a Maze Runner mellé.
.

Niwrok írta:

Erről éppen már kaptam jó véleményt, és a tévében a héten meg is néztem volna, ha nem jön közbe valami. Az Éhezők viadalának idén úgyis vége, majd lehet, hogy ez bejön a képbe a Maze Runner mellé.
.

Örömmel jelentem, hogy a második része simán hozza ezt a szintet, sőt át is lépi. Képzeld, MEGLEPTEK!!! Bővebben holnap.

Csak azért írom, hogy talán érdemes lenne belevágnod, jócskán van benne potenciál. Minden gyermetegésge ellenére is.

.






A lázadó





Avagy hivatalosan: A beavatott sorozat: A lázadó...

A hivatalos cím idióta marketinges háttértartalmával most nem igazán akarok foglalkozni, számomra ez a film mindig is csak A lázadó lesz... helyette kezdjük megint csak a trailerrel (aki elvből nem néz előzeteseket, az most ugorhat). Ami mostanában sajnos vesszőparipám lett: nagyon sokszor teljesen félreviheti a nézői elvárásokat, sokszor olyan jeleneteket tartalmaz, amik benn sincsenek a filmben, gyakran pedig teljesen más az előzetes alá kevert dialógus, mint ahogyan az a moziban elhangzik. Az A lázadó bemutatója tökéletesen beleillik ebbe a sorba, a pár perces képmontázsnak teljesen félreértelmezhető üzenete van a filmről – most viszont abban a kivételesen fordított helyzetben vagyunk, hogy a mozi sokkal, de sokkal jobb lett… egészen pontosan sokkal földhöz ragadottabb, mint azt a trailer esetleg sugallta. Először kicsit megijedtem a levegőben repülő háztól, a drótkötelet röptében elkapó Trisstől, meg a többi látványelemtől, amit ebben mutattak – még szerencse, hogy az egész csak átverés. Pontosabban illúzió…

Gyerekek, ez qrva jó volt. Még ha a mozi közepe felé icipicit fészkelődtem is a székben, még ha ismételten a megszokott hollywoodi panelek mellett halad a történet, a végén olyan esett meg velem, ami nem mostanában (s végképp nem egy young adult filmtől vártam ezt): MEGLEPTEK. Az egész két órás játékidő alapján, amerre ment a történet, ahova tartottak a szereplők, teljesen váratlan módon zárták le a második epizódot – és úgy, hogy igazából nem tudok belekötni: más közegben ezt erőltetett csavarnak érezném, itt viszont egy tök jó perspektívaszélesítésnek, egy hiteles és megalapozott eseménynek. Ráadásul úgy, hogy a titokzatos kocka (inkább ötoldalú téglatest), amit már millió másik filmből is ismerhetünk, egészen különleges értelmet nyer, teljesen szakítva az elvárásokkal.

Négy nappal vagyunk az A beavatott eseményei után. Triss (S. Woodley), Négyes (T. James), Peter (M. „Whiplash” Teller) és Caleb (Ansel Elgort) a várt módon menekül az – szerintem hibásan – életben hagyott Jeanine (K. Winslet) elől. A nő közben teljesen magához ragadta a hatalmat, jó diktátor módjára kegyetlen tisztogatásba kezd, ami gyakorlatilag a konkurens csoport, az Önfeláldozók teljes megsemmisítéséhez vezet. Viszonylag családbarát módon van ez ábrázolva – néhány képsor az egész -, de maga a tény kétségkívül ad valami sötét hátteret, hangulatot a filmnek. Itt érdemes megemlíteni, az egész film tükrében mennyire jól is áll Kate Winsletnek a negatív diktátorszerep: a rideg, számító, kegyetlen nőről többször az Elemi ösztön Sharon Stone-ja jutott eszembe. Szóval a négy fiatal menekül a hatalom elől, megismerhetünk egy újabb csoportot, a Barátságosakat, akik engem speciel totál felidegesítettek: a jámborság ily mértékű megnyilvánulása az emberi természetben számomra inkább bárgyúságként jön le. Itt egyébként egy icipicit csalódtam is a történetben, a rejtőzködés, menekülés izgalmát sokkal nagyobb súllyal vártam az egészben – kicsit bénának tűnik az a hatalom, ami elől kétszer is el lehet rejtőzni egy idegen csoportban -, de egy idő után a napnál is nyilvánvalóbb, hogy mindez csak mellékszál. Arra jó volt, hogy három új közösségbe is bepillantást nyerjünk, a Barátságosak mellett a Csoporton kívüliek és az Őszinték táborába is eljutunk – kimondottan tetszett ez az egész útikalauz a Beavatott-világban.

Tudom, hogy igazándiból ez sem túlságosan eredeti, a különféle kasztrendszerek különféle hangulatú világa megjelent már más művekben is, de nekem valahogy mindig bejön az ilyen. Az Őszintéknél ráadásul újabb hatalmas kedvencem tűnik fel a vásznon, a Lostból ismert Daniel Dae Kim: mintha ez a franchise kimondottan az én kedvem szerint válogatná a színészeit – sőt, itt van még ugyebár Naomi Watts is, aki majd a Csoporton kívülieknél játszik több értelemben is kulcsfontosságú szerepet. Újabb szeretem színészek egy újabb szeretem filmben. Azt nem vitatom, hogy a történet a közepe táján kicsit leül, Triss túlságosan látványosan szenved és keresi saját útját, törvényszerű, és valóban sablonos a kapcsolata a Négyessel, sőt, az is a világ legnagyobb kliséje, ahogy a lány dönt (ilyet már Luke is csinált 32 évvel ezelőtt), de meg kell dicsérnem az alkotókat, hogy időről időre képesek voltak kizökkenteni az unalomból. Ugyanis pofátlanul, de zseniálisan használták az álom/valóság kombinációit, a virtuális világot remekül keverték a valósággal. Ez sem újdonság, de az A lázadóban remekül sikerült eltalálni az arányokat – a fináléról meg ne is beszéljünk. Az maga a vizuális orgia, ami tökéletesen illik a történetbe, általa és miatta egyetlen egy percig nem forog veszélyben a film hitelessége. Így, ami már az A beavatottnál külön erény volt, itt is folytatódik: az egész mozi egy realisztikus, qrva jó hátterű disztópiában játszódó sci-fi, gyakorlatilag az első percétől az utolsóig hiteles marad – ami meg hihetetlen, az vagy álom, vagy látomás, vagy teszt. Többet nem árulhatok el…

Inkább megdicsérem azt a bámulatos hátteret, amit a második epizódra bizony alaposan kidolgoztak. Míg az A beavatottban csak úgy nagyjából pillantunk rá a jövő Chicagojára, itt nagyon sokat mozgunk is benne. A kiszáradt folyómeder tisztára olyan, mint Ruinban, csak nem annyira zöld, a romba dőlt házak, az azok tövében felhúzott telepek, a különféle kasztok különféle stílusú életkörnyezete zseniális. A kis csapat menekülése a romok között qrva jó, mint ahogy a mozi végén is a vándorlás - valahogy tök autentikus az egész képzelt jövőbeli világ. A Műveltek csillivilli palotája, high-tech központja és a Barátságosak egyszerű, nomád körülményei éles kontrasztja nagyon bejött, mint ahogy azon gondolat felvetése is, hogy az öt kaszt közül igazándiból melyik lenne jogosult a kormányzásra… érvek és ellenérvek mindegyik oldalon, az ember, ha nagyon jóindulatú és elkapja ez a hangulat, akár komoly érvrendszerek mellet elbeszélgethet róla. Kétségkívül komolyabb és mély értelműbb lenne az egész, ha ezen gondolatiság előtérbe kerülne az A lázadóban (mint ahogy még mindig nem tudunk jóformán semmit a civilizáció pusztulásáról sem), de tekintve, hogy ez inkább egy látványorientált tiniscifi, ezért én a magam részéről megbocsájtom a nagyvonalúságot. Ha akarok, úgyis agyalhatok rajta utólag – az viszont kétségkívül alapvetés, hogy egy Elfajzott, akiben minden Csoport tulajdonsága megvan, a legalkalmasabb a vezetésre – és egyben a diktatúra legnagyobb ellensége is.

Az A lázadó méltó folytatása elődjének, sőt, megkockáztatom, az Éhezők viadala 3/1-él is jobb. Érzek benne valami nagyobbat, amit a young adult stílus ugyan háttérbe szorít, de az arra fogékony nézőknek kellő táptalajt biztosít. Túl sok hibája nincs, egy picit – mint annyi más mozi – a közepén ez is leül, a sablonokat viszont okosan pakolja egybe. A karakterekre és színészekre végképp nem lehet egy rossz szavam sem – egyedül talán Jai Cortney futásán mosolyogtam, a srác pont úgy mozgott, mintha nem is Kyle Reese lenne a következő Terminator filmben, hanem egy T1000-es. Idióta jelenet az egész filmben talán egy van, amikor Négyes átugrik a vonat előtt, a többi elmegy, a látvány lenyűgöző, a CGI hibátlan (a vége meg egyszerűen lenyűgöző). Talán kicsit kevesebb poén van az A lázadóban, mint volt az A beavatottban, de ez meg pont illik a komorabb hangulathoz. Soha rosszabb YA filmet.



80%



.

.






Sons of Anarchy S3





Na kérem. Ezért érdemes filmet, sorozatot, bármit nézni. Az ilyen pillanatokért, amit a SoA utolsó epizódja rejteget magában, az ilyen utolsó 10-15 percekért. Amikor egyszerre sírsz, nevetsz, a térded csapkodod örömödben, egyúttal keresed az állad a földön, egyszerre érzel mérhetetlen kielégülést, hogy a gonosz, az órák óta mindenkivel kicsesző gonosz végre megkapja jutalmát. Mikor is már minden rosszra fordul, de egy zseniális (és hiteles) csavarral  karaktered végül is eléri célját – az már ennek a sorozatnak a furasága, hogy itt a cél nem épp a hawaii nyaralás… szóval, ezt hívják KATARZISNAK.

A SoA vége egyszerűen beszarás. Nagyon-nagyon ritkán éreztem ilyen elégedettséget akár film, akár sorozat nézése után: eddigi felfokozott érzelmi lezárások többnyire valami gigantikus cliffhangerhez köthetőek, itt azonban szó sincs erről. Itt egy mértani pontossággal, zseniálisan megtervezett és lezárt végjátékot látunk, egy egész évados történetszál tökéletes befejezését, amiben a lehulló fejek látványa talán még sosem okozott ekkora elégtételt számomra. Még ha összességében az egész évaddal bizony voltak gondjaim közben, ez a finálé a maga 110%-ával bizony alaposan felértékeli a SoA harmadik fejezetét. Ami amúgy már az elején is lesokkolt: a SoA kezdete egyszerűen beszarás (hehe, annyiszor használom ezt a kifejezést, a végén tényleg bemegy). Az előző évad végén ugyanis volt egy súlyosnak tűnő sérülés, de a fene se gondolta volna, hogy az évad egy temetéssel – pontosabban az arra felkészüléssel - fog kezdődni. Ráadásul, a fejünk még szinte zúg attól a sokktól, amit az ír Hayes művelt, az első epizód, kegyetlen hatásos zenei körítéssel, képi világgal olyan, mint amikor fejbe vernek és utána szédelegsz a világban. Egy órán keresztül tart a kábulat, totál elaltatnak, meg minden… aztán úgy pofánbasznak, hogy teljesen padlóra kerülsz. Valami kegyetlen kezdés, zseniális dráma, kiváló alap az évadra.

Hogy aztán igazándiból semmi köze ne legyen ahhoz, ami majd történni fog. Pontosabban semmi meghatározóan fontos köze ne legyen hozzá – érezhetően az írók felvették az egészet egy második/harmadik szálnak, ami ugyan mozgatja a karaktereket az évad második felében, de ez az évad elsősorban az írekről szól. Pontosabban ugye az észak-írekről, de a soriban következetesen íreknek szólítják őket, így azt teszem én is – még ha teljesen egyértelműen bődületes tájékozatlanság és ferdítés is. Szóval. Ha a második évad egyértelműen egy „náci/árja” évadnak tekinthető, akkor ez a harmadik az „ír” évad. Eleve már ugyebár azért, annak következményeként is, amit Hayes, az IRA amerikai közvetítője tett a korábbi fináléban, rajta keresztül pedig az évad jó részét alapban is Európában töltenénk - de ami a legfontosabb, a fiúk elmennek Észak-Írországba motorozni!!!! Iszonyat bejött az egész, a kaliforniai napfény kontra a belfasti hangulat nagyon jó. Az ír SoA chapter zseniális, mint McGee, a vezető (Andy McPhee) mint a helyettese, Liam O’Neill (Arie Verveen) kibaszott jó figura. Az az akcentus pedig!!! Különösen McGee, a magasabb fazon valami eszméletlen jó motoros figura, pont olyan, mint ha egy játékboltban motoros babát vennél – az nézne ki kb. így. Beszarás!!  Szóval a fiúk velük motoroznak, közben belecsöppennek az IRA belső hatalmi játszmájába, a végén meg aztán már ott tartanak, hogy a SoA Belfast chapterben, saját klubuk leányvállalatában sem bízhatnak. Egyszerűen az egész kirándulás kiszámíthatatlansága, a terrorszervezet érdekeivel való konfrontálódás nekem nagyon bejött – kicsit olyanok voltak, mint akik bemásznak az oroszlán kifutójába, aztán ráncigálják annak bajszát.

Nem utolsósorban persze egy családi titok is kiderül, ami majd vélhetően alaposan felforgatja a club életét – amikor majd kiderül. Mert az egyre nyilvánvalóbb, hogy az egész SoA koncepciója az agyonhallgatott titkok, az el nem mondott rossz hírek kiderüléseinek lehetőségeiből adódó feszültségkeltés. Itt már rögtön az első etapban ezzel indítunk, majd az egész végjáték erre van felépítve: tény és való, hogy működik, de bizonyos idő után túlságosan sablonossá és idegesítővé válhat az egész. Nekem pl. a Gemma elől eltitkolt eseménysor, az egész felhajtás nagyon nem tetszett, totál életszerűtlen és hiteltelen lett a végére. Már megint mindenki tud mindent, csak az nem akinek pont kéne – az írók, bizonyos pontokon segghülyét csinálnak a karakterekből. Ugyanez van Belfastban is, ott is (több szálon) titkolóznak, az egyiknek egy dráma lesz a vége, a másiknak meg majdnem egy vérfertőzés. Amikor a SoA-ban meghallom, hogy „XY ezt nem tudhatja meg”, már fogom a fejemet – ráadásul körvonalazódik egy további, az egész sorozatot befolyásoló titok, amit nem dobtak volna be, ha nem az lenne a cél, hogy kiderüljön, s hogy valaki majd belehaljon.

De az még odébb van. Az S3 rengeteg kellemes percet nyújt, de az S1 WTF érzése végleg teljesen tovaszállt. Érezhetően átgondoltabb, folytatólagosabb lett az egész, jóval kevesebb szándékosan sokkoló momentummal. Ahogy terveztem, ahogy szerettem volna, amiért belevágtam, a SoA kezd egy gigászi filmmé hasonlítani, ahol láthatólag meg van tervezve minden. Nagyon kevés ad-hoc jelenet van benne, időkitöltő ötletelést most már jóformán nem is éreztem. Azért is bírom egyébként az ilyen filmszerű sorozatokat, mert a jó kis történet mellett valóban van idő kidolgozni a karakterek, van idő és lehetőség jó kis jellemeket felépíteni, megszerettetni akit kell, illetve megutáltatni akit szükséges. A SoA motoros klub összes tagja irtó jó fej, s hiába egyértelműen bűnözők, rosszfiúk, mégis, kivétel nélkül lehet őket szeretni. Ebben az őrült világban még a polgármesterjelölt is rosszabb náluk… s ahogy az előző évadnál is írtam: az alkotók kegyetlen szemét módon képesek a nézőkkel játszani, manipulálni a figurákat, két-három epizód alatt kifordítani őket önmagukból – mindezt hitelesen!! Zseniális: itt pl. a "kemozsaru" ( ) pálfordulása, pontosabban ismét a törvény oldalára állása volt az egyik ilyen csúcsmomentum – sokáig nem is tudtam vele mit kezdeni. De az igazság az, hogy az S3 utólag egyértelműen korábban megismert – az egyik legkegyetlenebb nő, akit valaha láttam – Stahl ügynök évadja lett: beavatottaknak röviden csak annyit, hogy Claire Underwood szint. Simán. Amit ő itt kavar, ahogy elbánik mindenkivel, az mindent visz.

S még valami. Kérem szépen, a komplett SoA 36-ik részében megvolt az első helyszínelés!!!! Hitelesség szempontjából mindig is az volt az egyik legnagyobb bajom, hogy amennyi utcai lövöldözés, balhé van, itt sosem jön utánuk senki, itt sosem mutatják a nyomozást, itt a fiúk simán motorozhatnak tovább a naplementébe… nos, ezek után már ez is változott: ahogy ennek vége lett, egy ideig nem motoroznak. Még így is el kell fogadni a bűn büntetlenségét, hisz azért jócskán ölnek embereket is – a SoA világában ez ugyanakkor bocsánatos dolog, pillanatnyi indulatában a néző talán még ujjonghat is, hogy egy újabb „rosszfiút” iktattak ki a klub tagjai, de azért reálisan belegondolva természetesen ez nem működhetne. Ebben a fiktív világban viszont igen, ebben a fiktív világban, ezekkel az imádnivaló motoros fickókkal igen. Mindegy, hogy a vágott szájú, ír származású Chibs, a ferde hajlamú Tig, a nagypapa Clay, a tetovált fejű Juice vagy épp Jax teszi azt meg. Mert a "klub és a család mindennél fontosabb" – mondom én, ez egy kis szimpi motoros maffia. Most már csak azon tűnődöm, Tig és az új jövevény, Kozik között mi ez az ellentét. Mert ha egy kutya lesz, tényleg beszarok.



90%




Ezt az írást viszont nem is zárhatnám jobb zenével, mint a katarzist okozó epizód témájával...








.

Niwrok, sokat gondolkodtam, mit is tudnék spoiler mögött esetleg ajánlani neked ezúttal, de aztán úgy döntöttem, semmit. Egyrész, mert talán valóban kevés WTF momentum van a sorozatban - ahogy írtam is -, másrészt meg az összes olyan esemény, amit le tudnék írni, az már súlyosan felfedné a történet fordulatait...

Nos, mivel pedig úgy döntöttem, addig rágom majd a füledet, míg egyszer el nem kezded nézni, ezért most innentől nem kapsz új infót. Egyszer azt írtad, talán jobb lenne a mások által kitaposott ösvényen járni, ahelyett, hogy a nagy merítésben rengeteg fost is markolsz - márpedig az igazán jó Breaking Bad és SoA ezen kitaposott ösvényen fekszenek. Ahogy egyébként a Lost, a TWD és a GoT is.

Tudom, nincs annyi esős szombat, de egy epizód nem olyan sok, hogy ne lehessen becsúsztani alkalomadtán a lefekvés elé...  

.






Eszeveszett mesék





Kicsit megcsalt az emlékezetem, mert arra ugyan emlékeztem, hogy Niwrok írt róla pár hónapja, de sem az írás nyúlfarknyiságára, sem az értékelésre nem jól emlékeztem – mindkettőből több maradt meg bennem. Mindenestre bármi ajánlótól függetlenül is képben volt nálam az Eszeveszett mesék – mint az idei idegen nyelvű Oscar egyik jelöltje … az meg már megint csak legyen az én bajom, hogy a díjazott Idánál sokkal jobban tetszett ez a mozi, de mindenképp sokkal szórakoztatóbb. Sőt, az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb filmje, pláne ha a stílusában keresgélek.

Az Eszeveszett mesék egy szkeccsfilm. Legalábbis ezt mondják róla, aminek bizony utána kellett néznem, mit is jelent… nos, hasonlóan az ún. antológiákhoz, a játékidőt több kisfilm, több történet teszi ki, amik közvetlenül nem, vagy csak nagyon erős belemagyarázással kapcsolhatóak egymáshoz. Míg azonban – az elsősorban horror témában készült – antológiákban egy konkrét zsáner köré fűzik fel a történeteket, és azoknak külön rendezőik vannak, addig itt egy iparos alkotása az összes kisfilm, esetünkben az összetartó kapocs pedig az emberi őrület. Pontosabban a „bekattanás”, amikor is az átlagembernél az őt ért sérelmek hatására elszakad a cérna, és a benne levő állat felszínre tör. Párhuzamként leginkább a zseniális Összeomláshoz (juj, de újra kéne néznem ezt is) tudnám hasonlítani, de mindenképpen beugrik róla a hajdanán itthon is nagy sikerrel vetített Meghökkentő mesék című TV sorozat is. A kettő keveréke ez az argentín film, ami egy olyan alkotás, amihez az embernek csak ritkán van szerencséje: néha egy egész estés filmben is nehéz lenne ennyi zseniális ötletet, indulatot, fordulatot belepakolni, itt Damien Szifron rendező 6-szor teszi meg ugyanazt. Kisfilmjei egytől egyig szellemes, igényes kis alkotások, amik összefűzve is remekül megállják a helyüket. Szórakoztatóak, ugyanakkor roppantul kényelmetlenek is egyben – ugyanis nem másról szólnak, mint az életről. Rólad, rólam, kedves néző, mindenkiről, hisz a felvázolt élethelyzetek (talán a repülőst leszámítva) gyakorlatilag bárkivel megeshetnek. S gyakorlatilag bárki reagálhat így, mint azt főhőseink teszik…

Pasternak

A legelső, s egyben legrövidebb epizód egyfajta pilot az egész mozihoz. Egy hangulatkeltő, érdeklődést felcsigázó szösszenet, amiben egy repülőgépen jön rá a becses utazóközönség, hogy nem véletlenül került mindenki ugyanarra a gépre ugyanabban az időben – ajándékjeggyel. Mr. Paszternák intézte ezt, egy hajdani zeneszerző, aki így kívánja tiszteletét leróni a kis csapat előtt…

Las Ratas

Ebben az epizódban egy isten háta mögötti útmenti étterembe betérő vendégről kiderül, hogy az ott dolgozó pincérnő életében korábban fontos szerepet játszott: még uzsorás korában kisemmizte a csajt, annak apját pedig öngyilkosságba kergette. A lányban rögtön fölébred a bosszúvágy, a konyhán pedig adott egy lejárt szavatosságú patkányméreg – a kérdés csak az, hogy meg is tudja-e tenni azt, amit a szíve diktál?? Lehet-e az ember lányában évekkel később akkora harag, hogy képes megmérgezni valakit, aki ráadásul mindent megtesz abban a röpke tíz percben is, hogy kivívja ezt az ellenszenvet??? A vendég egy utolsó seggfej, egy bunkó paraszt – no de a lány indulata elég-e a gyilkossághoz? Tök bejött ez az epizód, nem akarom szépíteni, vélhetően az éttermi kötődése miatt is, ráadásul két jó kis fordulattal is szolgál a röpke tíz perces játékideje alatt. Bravó!!

El más fuerte

Nekem ez tetszett a legjobban. Ebben annyira valós, annyira emberi és annyira életszerű az alapkonfliktus, hogy beszarás. Ja, szó szerint!! Egy klimatizált autóban audis faszi megy szép kényelmesen a négysávos pályán, mikor is elé keveredik egy ócska, lerobbant tragacsban egy suttyó paraszt (olyan, akinek kilóg a kapa a szájából, simán mehetne a Texasi láncfűrészesbe statisztának)  akit csak nagy nehézségek árán tud kikerülni. Természetesen mérgében aztán beszól neki, be is int, majd gázt ad és elhajt – csak arra nem számít, hogy hamarosan újra összefut vele: a kisfilm nem más, mint a két faszi és a két autó küzdelme egy híd tövében. Zseniális: jó pár éve, mikor mentünk Horvátba nyaralni, én is belefutottam egy hasonló parasztba, én is beintettem, aztán nem győztem szegény dízel golfnak tolni a gázt, hogy lerázzam a srácot. Kilométereken keresztül üldözött, nem tudom, mi lett volna, ha elkap. Motoron sok ilyenem volt már, de hát ugye ott az ember húz egy kövér gázt (sisakban!!!) és az összes autós bekaphatja. Az egész epizód érzelmi töltete, megvalósítása roppant közel állt hozzám, jó kis csavarok vannak benne, végre életszerű is (itt nem kell azon mérgelődni, miért is marad fönn a kocsin a két csavarral rögzített kerék) – a legnagyobb dicséret pedig az, hogy bizony megidézi egy bizonyos Párbaj című mestermű hangulatát is.

Bombita

A második legkomplexebb a hat közül: egy faszinak egy nagyvárosban elege lesz abból, hogy a városi közterületfenntartó emberei vadásznak az általuk szabálytalanul parkolónak titulált autósokra – így főhősünk kocsiját kétszer is sikerül elszállítani. Ő ezt nem hagyja annyiban, igazságérzete már a családi békét is fenyegeti – hogy aztán egy kirobbanó fináléban érjen véget. Egy barátom azt mondta, kiszámítható ez a fejezet, s valóban az, de ugyanakkor végtelenül megindító. Mármint abból a szempontból az, hogy talán ez az, amit mi, itt Európában is gond nélkül át tudunk érezni – kevés olyan alattomos „szakmát” láttam, mint a közterületesek és a parkolóőrök által űzött cetliragasztás. Talán ez a kisfilm áll legközelebb a hivatkozott Összeomláshoz – már csak nagyvárosiassága miatt is -, és hiába lineáris és kitalálható a története, semmi nem tudja elvenni a kéjes érzést, mikor is harmadszorra is elviszik a faszi kocsiját. Ja, az meg mekkora poén, hogy a szülinapi tortáján egy Matuka figura van!!

La propuesta

Nekem ez tetszett legkevésbé a hat közül – számomra ez húzza le picit a film összértékelését. Egyrészt mert talán ez áll tőlem (és mindenkitől) a legtávolabb, másrészt mert ebben túl sok eredetiséget nem érzek – ezt a történetet már tényleg láttuk más filmben, akár egész estés filmben is kibontva. A sztori dióhéjban annyi, hogy egy gazdag család gazdag fiának egy balszerencsés baleset következtében épp sittre kéne mennie, ámde gazdag apu jól fizetett ügyvédének ötletére a gondnok épp kapóra jön, mint bűnbak. Az maradjon titok, hogy ezt milyen módszerrel érik el, a korábban már máshol látott legendás argentín korrupció görbe tükre mindenestre működik. Mint ahogy működik az emberi mohóság, pénzéhesség és kétségbeesés bemutatása is – mégis, valahogy ez az egész milliő engem taszított. Kicsit hosszab is, mint kellene, meg talán az össz koncepcióból is kilóg kicsit az egész… nem mondom, hogy mélypont, de kétségkívül érdektelenebb, mint a többi.

Hasta que la muerte nos separe

Ez meg egy esküvő, ahol a menyasszony a kimondottan hangulatos, bulizós partin, tánc közben tudja meg, hogy drágalátos férje megcsalta, sőt meghívta az esküvőre a B szereplőt is. Nos, ezt az ámokfutást (először hisztit, aztán ámokfutást), amit a csaj csinál, nem lehet máshogy nézni, mint széles vigyorral. Maga az egész kis epizód hangulatáról nekem egyénként leginkább a REC3 jutott eszembe, pláne, mikor a hófehér ruha véres lett, de ez a kisfilm sokkal, de sokkal jobb a horror harmadik részénél. Tök életszerű megint, jól játszik az emberi érzelmekkel, tele van jó kis fekete humorral, a finálé az asztalon meg … hát nem voltatok még így, hogy egy gigászi családi balhé így végződjön???

Kicsit sajnálom, hogy a spoilerek miatt többet nem árulhatok el az egyes történetekből, ezt mindenkinek magának kell felfedeznie. Végtelenül szórakoztató két órában lesz része, aki ebbe belevág, a spanyol eredeti nyelv pedig ismét csak segít a jobb átélésben. Összességében túl sok hibát nem tudok találni a moziban: minden egyes fejezetében van valami szerethető, valami emlékezetes. Icipicit az utolsó két fejezetet talán tényleg meg lehetett volna vágni, mindegyik meg amúgy sem tetszhet egyformán, de még így is kiváló alapanyag. Vígjátéknak titulálják, de ez sokkal több, mint egy szimpla fekete komédia, az események gyakorlatilag az életből vannak merítve – több-kevesebb személyes kötődéssel. És így hiába nézzük az első percektől kezdve széles mosollyal a filmet, nem megy ki a fejünkből az a kényelmetlen érzés, hogy basszus ez velünk is megtörténhet. És akkor mikor is szakad el a cérna????

Ugyan a VOX kétoldalas ovációját nem értem, annyira azért nem jó, de az eddig látott idegennyelvű filmek közöl ez volt a legjob, amit láttam. Még kettő hátravan.



80%



.

R2-D2 írta:

Eszeveszett mesék

Kicsit megcsalt az emlékezetem, mert arra ugyan emlékeztem, hogy Niwrok írt róla pár hónapja, de sem az írás nyúlfarknyiságára, sem az értékelésre nem jól emlékeztem – mindkettőből több maradt meg bennem. Mindenestre bármi ajánlótól függetlenül is képben volt nálam az Eszeveszett mesék – mint az idei idegen nyelvű Oscar egyik jelöltje … az meg már megint csak legyen az én bajom, hogy a díjazott Idánál sokkal jobban tetszett ez a mozi, de mindenképp sokkal szórakoztatóbb. Sőt, az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb filmje, pláne ha a stílusában keresgélek.

80%

Nekem a Bombita és a La propuesta nem jött be, az első az általad is említett linearitása és ebből fakadó unalma miatt, utóbbi meg olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt bohózat a Szeszélyes évszakok 20 évvel ezelőtti adásából. Ezek miatt lett "kevés" a pont, mert a többi nagyon bejött, leginkább persze az autós .
.

Niwrok írta:

Eszeveszett mesék

Nekem a Bombita és a La propuesta nem jött be, az első az általad is említett linearitása és ebből fakadó unalma miatt, utóbbi meg olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt bohózat a Szeszélyes évszakok 20 évvel ezelőtti adásából. Ezek miatt lett "kevés" a pont, mert a többi nagyon bejött, leginkább persze az autós .
.

Akkor a külöbség csak a Bombitában van.. Nem hibátlan, de néha én is jól megleckéztetném őket... apropó, van egy csekkem, holnap fel is kell adnom.

Az autós, az viszont valami zseniális... Szinte nem hittem a szememnek,

Spoiler: