R2-D2 írásai 2.0

.






Twister





Nem tudom nem szeretni ezt a filmet. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Mióta közel húsz évvel ezelőtt először találkoztam vele, azóta az egyik legjobb katasztrófafilmnek tartom, ami ráadásul ablakot nyitott a viharvadászok világára is. Nem érdekel, hogy egy borzasztóan nagy hollywoodi kliséhalmaz az egész, hogy a karakterei, azok kapcsolatai mintha a „Hogyan készítsünk filmet az Álomgyárban” tankönyv lapjairól másztak volna elő, nem érdekel, hogy az egész egy agyatlan akcióorgia. Egyszerűen (nekem) működik az egész sokadszorra is…


A legutóbb látott A vihar magja megbirizgálta az emlékeimet a Twisterrel kapcsolatban, a frissen bezsákolt BD meg tálcán kínálta az alkalmat az újranézésre. Gyerekek, ez még mindig qrva jó! Pont annyira akar komoly lenni, amennyire nagyon muszáj neki, pont annyira drámai, ami egy ilyen blockbustertől elvárható, ráadásul az agyeldobó látvány mellett pont annyi humort villant fel, amitől jól érzi magát az ember, de még nem válik nevetségessé a film tőle. Jan de Bont első rendezése, a zseniális Speed feszültségét megtartva a tornádókkal alaposan felturbózott története kiváló ütemben adagolja természet pusztítását a kis csapat minden fanatizmusával és gegjével – ráadásul az egészet végtelenül optimista és hihető módon produkálja. A mozi majd összes jelenete hiteles számomra, a húsz éves trükkök még ma is működnek – ráadásul a repülő kombájnok, traktorok, kamionok mára már ikonikus mozitörténelmi pillanatok lettek. S ahogy írtam: a ’96-os évig jóformán semmit nem tudtam – s a világ se nagyon – sem a Fuji-skáláról, sem a viharvadászok létezéséről, azóta viszont rendesen előtérbe kerültek ezek az őrültek. És tulajdonképp a Twister az ő filmjük. Elsősorban az övék – minden más (szerelmi vonal, rivalizálás, családi tragédia) csak másodlagos.

Jo Harding (Helen Hunt) az első képekben még csak kislány. Pechére az USA azon területén él szüleivel, ahol gyakoriak a tornádók (azóta is mindig elgondolkodom rajta, milyen élet is lehet az), ahol a fából épített házakat rendszeresen elviszi a szél, ahol a biztos túlélést a földbe épített menedék biztosítja. Szomorú, de ez a mai napig is így van – úgyhogy ha valóban lenne egy F5-ös tornádó, akkor vélhetően most is az történne, mint a filmen. Szóval Jo kislány még, mikor is átél egy ilyen őrült vihart – hogy aztán később egész életét erre tegye fel: a legjobb, legelszántabb, egyben legőrültebb viharvadász lesz, aki valaha létezett. Mániákusan reméli, hogy ki tud fejleszteni egy előrejelző módszert, amivel a korábbi 5 perc helyett 15 percre lehet emelni a felkészülési/menekülési időt. A mozi indítása ezzel a viharral egészen kiváló, drámai – ugyanakkor tök jó, hogy semmit nem látunk belőle: az óvóhely felett elvonuló forgószél pont sejtelmessége miatt lesz igazán félelmetes és remek alap a továbbiakra.

Pár évtizeddel később Jo egy kis csapat vezéreként járja az országot, követi az előrejelzéseket, lohol a tornádók után. Épp válófélben van korábbi férjétől, Billtől (Bill Paxton), aki váratlanul (de ésszerű okból) az új barátnőjével beállít hozzá, hogy aztán a lehető legkiszámíthatóbb módon alakuljon a történetük. A közös napi vadászatnak egy F5-ös tornádó üldözése a csúcspontja, a két ember újbóli egymásra találásának pedig csak a forgatókönyvíró jó ízlése szab határt – a Twister pedig nem fullad bele a giccsbe és a romantikába. Egyrészt, mert a folyamatos viharvadászat teljesen más irányba tereli figyelmünket, másrészt meg mindig jó érzékkel szállunk ki a családi perpatvarokból, szerelmi jelenetekből, hisztiből. Sőt. Bill új csaja, Melissa (Jami Gertz), az egyik legjobb vicces figurája a filmnek, akármennyire is idegesítő meg buta csaj a karaktere, nem lehet rá sem haragudni. Már majdnem sajnáltam is, mikor kiszállt a buliból – de ez is csak a remek érzéket bizonyítja, hogy beletettek a sztoriba egy nyilvánvalóan és szándékosan irritáló figurát, majd van erejük ki is emelni őt onnan. Plusz pont. A csapat meg… parádés… különösen 20 év távlatából. Az ifjú viharvadászok között ott van ugyebár a nemrég elhunyt P.S. Hoffman, de legkellemesebb meglepetésemre a Lost Daniel Faraday-e, Jeremy Davies is.

De hát a Twister mégiscsak a tornádók mozija. Minden egyéb mellékes, minden egyéb csak fölösleges maszlag. A lényeg az a három-négy esemény, az a három négy pusztító forgószél, ami köré fel van fűzve a történet. Iszonyat jó hangulata van mindegyiknek, már az egész indulás, a kergetőzés, az autókonvoj követése: a tökéletes feszültségadagolás mintapéldája. A zene, amit a fiúk kihangosítanak (Deep Purple!!), az egészet egy dicső harcba induló győztes sereg vonulásává varázsolja, maga tölcsérek, azok látványa pedig felfoghatók az ellenségként. Ember kontra természet, őrültek kontra tornádók – mert azért a Twisternek még arra is van ereje és ideje, hogy Jo-n keresztül rávilágítson, mennyire is fanatikusnak kell lenni annak, aki ezt a pályát választja. Mennyire kiszámíthatatlannak, mániákusnak, mennyire kell gyűlölni/szeretni az egészet. S épp ezért mennyire csak a saját fajtáddal tudsz igazán jól kijönni, mennyire is nem képes senki más kívülálló megérteni mániáidat… kicsit így van egyébként mindenben az élet területén: ha valamiben igazándiból elmerülsz, kívülálló leszel. Akár szűk környezetedben is…

Minden egyes látványelem hibátlan és hatásos, s bár teljesen vérmentes az egész, mégiscsak izgalmas és félelmetes - egyszerűen az az erő, az a több mint 300 km/h-ás forgószél azzá teszi. Színészeire, tempójára, látványára egy rossz szavunk sem lehet. Története és kapcsolati hálója ugyan nem igényel túl nagy agymunkát, de cserébe bevisz minket oda, ahova soha nem jutnánk el: a vihar magjába. Bármennyire bárgyú is, én imádom minden percét: így meg, BD-n, a HD hanggal még a szoba is szinte szétrobbant a szélviharban. Ahogy kell.  




85%



.

Jó írás! A film nálam is kedvenc!
Van valamilyen magyar vonatkozás a lemezen?

téglagyári megálló írta:

Jó írás! A film nálam is kedvenc!
Van valamilyen magyar vonatkozás a lemezen?

Nincs, sajnos. De már olyan rég meg akartam venni és annyira olcsó volt, hogy nem hagytam ott.

Ja, és nem 4:3-as!!!! (ha arzo nem mondja meg a poénod lényegét, még ma is azon agyalnék)...

R2-D2 írta:

téglagyári megálló írta:

Jó írás! A film nálam is kedvenc!
Van valamilyen magyar vonatkozás a lemezen?

Nincs, sajnos. De már olyan rég meg akartam venni és annyira olcsó volt, hogy nem hagytam ott.

Ja, és nem 4:3-as!!!!  (ha arzo nem mondja meg a poénod lényegét, még ma is azon agyalnék)...

 
Azért az érdekes, hogy míg más filmek 3-4-5 kiadást is megérnek idehaza, addig ebből a filmből még egy nyamvadt szinkronizált DVD sem jutott el hozzánk, nemhogy Blu-ray.

.






Egy gazember halála





Arzo barátom javasolta még a múltkor, hogy ha tehetem, nézzem meg ezt a francia krimit: erős aktuálpolitikai vonatkozásai miatt vélhetően tetszeni fog. Nos, köszi az ajánlót, ami miatt meg kellett néznem, az tényleg ütős volt (38 évvel ezelőtti állapotok!!), de aztán az egész film nagyjából ki is merült ennyiben. Még úgy is, hogy azért túl sok mindent nem vártam egy ’77-es filmtől…

Xavier (Alain Delon) épp ágyban van  egy nővel – hol máshol   ?  -, mikor hajnali ötkor egy barátja beállít hozzá, hogy nemrég épp megölte a rendőrfőnök helyettesét. Jó baráthoz hűen Xavier rögtön felajánlja az alibit Phillipe-nek, s próbálja a helyzetből kihozni a maximumot. Kimegy a helyszínre, ő beszél a zsarukkal, próbálja összeszedni az elhullott morzsákat, hogy mentse barátját – mert azzal azért tisztában van, hogy a meggyilkolt Serrano nem csak egy sajnálatra méltó becsületes rendőr volt, hanem egy velejéig korrupt, rohadt gazember (innen a cím is). Phillippe-nek pedig igazán jó oka lehetett, ha felindulásból fejbe kólintotta a faszit… Aztán ahogy Xavier egyre mélyebben merül az ügyben, úgy kerül egyre több kisebb-nagyobb érdekcsoport útjába, akik aztán, mint kiderül, ölni is képesek. Különösen azért a naplóért, amit Serrano a páncélszekrényében rejtegetett, ami vezető tisztségviselőkről tartogat terhelő bizonyítékokat: megvesztegetések időpontjával, összegével, mindennel. Így hát a film gyakorlatilag a füzet utáni hajszáról szól – néhány hullával tarkítva -, arról, hogy az abban foglaltak nyilvánosságra kerülnek-e, s hogy az elsöpör-e bárkit is.

Bazzeg, mintha nem is 1977 lenne. Jó, azt eddig is tudtam, hogy a politika meg az emberi természet mocska időtlen, de azért nem kicsit lepődtem meg, hogy egy francia film már negyven évvel ezelőtt ezzel foglalkozott. Olyan volt az egész, mintha egy hazai újság tényfeltáró riportját olvastam volna a hazai aktuális helyzetről. Pontosabban az elmúlt két évtized aktuális helyzetéről – olyan ez a film, mint egy kórboncnoki látlelet: korrupció, oligarchák, politikusok, rendőrök, hatalmi harcok és pénz, pénz, pénz. Szomorú, hogy a világ az elmúlt időszakban semmit nem változott, szomorú, hogy mi (mármint a politikusaink) is csupán átvettük azt, ami ezek szerint nyugaton már évtizedek óta fertőz. Az Egy gazember halála mondandója olyan szinten megdöbbentően aktuális, és gyomorforgatóan idegesítő, hogy már csak és kizárólag tényleg megéri megnézni a filmet. Pláne annak, aki még rózsaszín ködben él, aki még képes abban bízni, hogy ebben a világban bármikor, bárhol, bármelyik oldal is kerül hatalomra, képes lesz tisztességes maradni. Lófaszt. A társadalmat olyan szinten megfertőzte világszerte a korrupció – ha ugyebár szépen akarok fogalmazni, a lobbi érdek -, hogy ebből csak egy globális és totális reset után lenne kilábalás. Az is igaz, hogy ennyi idősen, ennyi tapasztalattal olyan nagyon nagy újdonságot nekem nem volt képes mondani – sokkal inkább döbbentem meg a mozi készültésnek évén. Mert ha egy manapság készült alkotás visz vissza a múltba, akkor azt be lehet tudni az aktuális hatások történelmi távlatú kivetülésének, no de hogy ez már ilyen erővel téma legyen ’77-ben, Franciaországban, az kicsit meglepett. Ja, és senki ne higgye, hogy a helyzet bármit is változott volna – kis országunk csak szorgosan felzárkózott…

Magáról a filmről túl sok érdemlegeset nem tudok elmondani. Aki látott már Delon-filmet, aki látott már 70-es évekbeli francia krimit, az nagyjából tudhatja, mit fog kapni. Jómagam szinte ezeken szocializálódtam, gyerekkorom meghatározó filmjei voltak ezek a mozik (Delon és Belmondo főszereplésével), úgyhogy annyira nem ért váratlanul a látvány. Tipikus akciófilm abból a korból, egy kis autós üldözéssel, egy kis gyilkossággal, egy sármos Alain Delonnal, Orlena Muttival. Még arra sem nagyon veszi a fáradtságot, hogy bármi apró magyarázatot adjon arra, Xavier kicsoda, honnan jön, hova tart, miért annyira profi – vélhetően úgy gondolhatták, mert Alain Delon, és kész. A sztori nem túl izgalmas, a mai szemmel ingerszegény és kiszámítható, de 40 évvel ezelőtt tényleg ilyenekkel voltak tele a mozik és a TV-k. Annyit még talán: az azért mindent elárul róla, hogy arzo felhívása nélkül egyáltalán nem lett volna képben nálam a film, abszolút nem is emlékszem rá, hogy ezt valaha láttam volna. Pedig az elmúlt évben volt több olyan eset, elfeledett film, hogy egy erősebb képe, jelenete miatt maradandó alkotásként pislákolt memóriám hátsó zugában, de erről semmi nem maradt meg.

S vélhetően nem is fog: egynek elment, túl sok gondot és élményt nem adott. Meg nem bántam a ráfordított két órát, arra mindenesetre jó volt, hogy témája miatt egyfajta „felszopóként” kedvet csináljon a héten esedékes Kártyavár S2-höz. Különben semmi extra, egy a sok közül gyerekkorom filmjei sokaságából – viszont ha nosztalgiázni akarnék ebből  a korból, nem ezt venném elő. Delontól talán az Egy zsaru bőréért (arról valahogy pozitívabb emlékeim vannak), de leginkább az 1981-es A profit, Belmondóval.




70%



.

R2-D2 írta:

Egy gazember halála

S vélhetően nem is fog: egynek elment, túl sok gondot és élményt nem adott. Meg nem bántam a ráfordított két órát, arra mindenesetre jó volt, hogy témája miatt egyfajta „felszopóként” kedvet csináljon a héten esedékes Kártyavár S2-höz. Különben semmi extra, egy a sok közül gyerekkorom filmjei sokaságából – viszont ha nosztalgiázni akarnék ebből  a korból, nem ezt venném elő. Delontól talán az Egy zsaru bőréért (arról valahogy pozitívabb emlékeim vannak), de leginkább az 1981-es A profit, Belmondóval.

70%

„A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál.”, és ehhez nem is kell semminek fertőznie, hiszen mindig is itt volt...

Talán nem lep meg, hogy azért arra az "aktusra" kíváncsibb vagyok, mint az "előjátékra" .
.

Niwrok írta:

Talán nem lep meg, hogy azért arra az "aktusra" kíváncsibb vagyok, mint az "előjátékra" .
.

Hétfőn megtudod. Holnap kezdem.

.






Schmidt története





Még a múltkor, az oly zseniális Nebraska kapcsán került elő néhány film a rendező életművéből, s bár TM barátom felhívta rá a figyelmemet, hogy ne számítsak hasonló mozikra, mint az öregúr útja a nyereményéért, mégis, a Schmidt történetében mindent fel lehet fedezni, ami majd 10 évvel később a Nebraskát naggyá tette. Ez egyúttal azonban azt is jelenti, hogy a Schmidtet messze nem tartom olyan jó mozinak, mint későbbi társát, inkább csak az alapot vélem benn felfedezni egy későbbi sikeres építkezéshez.

Bár a Kerülőutakat még nem láttam, de Niwrok írását olvasva, ismerve a Nebraskát, most meg hozzátéve ezt a filmet, nagyjából kialakult egy képem Alexander Payne rendezőről. Egyrészt kétségkívül iszonyat erős hangulatokat képes vászonra vinni, minden egyes filmjében van valami rendkívüli: hol képekkel, hol magával a történet irányával, hol dumával – de mindig sikerül neki egyfajta melankonikus irányba elvinni az egészet. Az a legtipikusabb keserédes érzés keríti az embert hatalmába, amikor a mozi vicces pillanatai csupán arra jók, hogy az ember szomorú, mélabús hangulatában elmosolyodjon. Tuti, hogy más lelkiállapotot előidéző alkotásokban hangosan lehetne visítani a beszólásokon, az idióta szereplőkön- de egy Payne filmben ez eléggé nehézkes. A másik fontos dolog – ami amúgy a komplett élményt döntően befolyásolja – a mérhetetlen lassúság és unalom. A drámai elemek gyakorlatilag teljesen hiányoznak a sztoriból, még a katalizátornak számító esemény sincs olyan mértékben kiemelve, hogy akár a legkisebb megdöbbenést vagy érzelmet kiváltani képes legyen. A legvégén pedig, mint védjegy: az utazás. Ahogy az öreg elindul Nebraskába, itt Warren Schmidt veszi a nyakába a világot, hogy a csoda lakóautójában bejárja ifjúsága helyszíneit (irigyeltem érte)…

Mr. Schmidt (Jack Nicholson) épp nyugdíjas lett. A mozi első képsorai már-már művészi lassúsággal mutatják a munkájának utolsó perceit, ahogy ül a lecsupaszított irodájában, várva, hogy a másodpercmutató is az öt órára érjen. Ez gyakorlatilag mindent elárul róla, precizitását – de az a minimalista iroda tökéletesen kifejezi a magányát is. Pedig aztán van egy felesége, aki a maga öreges módján talán még szereti is, meg aztán a nyugdíjas búcsú is azért sokan tiszteletüket teszik, mégis, az ember a nihillt érzi Schmidtet látva. A mozi első 20 perce!! gyakorlatilag egy állapotfelmérés, egy unalmas kalauz a főszereplő mindennapjaiba. Meglepő módon engem nem a katalizátor eset rázott fel igazán, hanem az első levél az afrikai kisfiúhoz. Az tök jó volt, ahogy leírja, mennyire is tele van a töke jelenlegi életével és társával. Ez annyira életszerű és aranyos: minden bizonnyal az ember életének alkonyán, a nyugdíjas évek elején totál ugyanígy érezhet, ha a saját környezetemben is körbenézek, tele van minden a zsörtölődő öregebb párokkal. Akik szeretik egymást a maguk módján, mégis, életüket millió kompromisszum jellemzi – hisz milyen már, hogy 60 fölött borítja ki valaki a bilit. Amúgy – és ez most csak úgy eszembe jutott – talán Nicholson korábbi szerepei alapján én valami karakánabb, őrültebb figurát vártam tőle, ez a szürke kispolgár Schmidt valahogy nem állt jól neki, akkor sem, ha színészileg zseniálisan hozta a figurát.

A katalizátor. Igen, jön egy pont, miután aztán Schmidt beül a lakóautóba, körbejárja ifjúkora helyszíneit, majd útjának végén megérkezik a lánya esküvőjére. Nem kicsit hasonlított az egész a Bakancslistára, bár természetesen ott mások voltak a motivációk. Itt, szimplán Schmidt útkeresése, a múlt újraélése, önmaga nyugdíjas lényének felfedezése, no meg a házasság megakadályozása volt a cél: az út a maga millió gegjével azonban még így sem volt képes felpörgetni a filmet. Többször akart leragadni a kis szemem nézése közben, nagyon monoton, szürke és unalmas lett. A mélypont számomra egyébként a lakókocsis este a szomszédban, az annyira nem illett bele a képbe: de különben is, maga az egész nekiindulás, reakciója a korábbi eseményekre kissé idegen és fura volt. Nem tudom, egy ilyen szintű veszteség hogy alakítja át az ember lelkivilágát, de nem vagyok benn biztos, hogy az a logikus és úgy a logikus, ahogy és amit ő tesz. Persze, a zavarodottság, a hely keresése az új életben, a kényszedettség sok mindenre ráveheti az embert – jóindulattal el tudom fogadni ezt is. Bár én nem így csinálnám, de én nem vagyok egy Schmidt.

A lassan döcögő, keserédes történet csúcspontja aztán Denver. Az a család, az egész esküvő nagyon állat – a jakuzzis jeleneten (egyébként önmagában Kathy Batesen) felröhögtem. Az utolsó fél óra majdnem hibátlan, jók voltak a mini konfliktusok, jó volt Schmidt felismerése, hogy ha sokáig ellenzi a házasságot, a lányát is elvesztheti… így, még ha érezzük is zsigereinkben, hogy tulajdonképp tök igaza van a kretén családdal kapcsolatban, simán igazat adunk neki a megalkuváshoz. Egyszerű ennyi szomorú hangulat után KELL az, hogy Schmidt alkalmazkodjon az új élethez, magam részéről azon sem lepődtem volna meg, ha összejön Robertával (Kathy Bates). Milyen jó kis parti lehetett volna…    Az egész denveri szál tetszett, tele volt apró finomságokkal, tele volt olyan jellemekkel, szituációkkal, karakterekkel, amik majd igazándiból a Nebraskában kerülnek kibontásra. Ezért is írtam, hogy ez egyfajta útkeresés ahhoz. A záróképpel viszont nem nagyon tudok mit kezdeni, olvastam valahol, hogy volt, akit megsiratott – háát… nem tudom. Engem nem: amúgy is, az egész Nganda-szálnak semmi más szerepét nem éreztem a történetben, mint azt, hogy Schmidtnek ne magában kelljen beszélni, ne váljon futóbolonddá, hogy esetleg a tükörbe mondja el gondolatait az életről és a feleségéről. Szóval, a legvégén én maximum közönyt éreztem, egy kenyai válaszlevélnél azért több kellene a könnycsatornáim megnyílásához.

Aztán lehet, ez is csak annak a része, amit a végére tartogattam… ugyanis mindezen fenti gondolatok ellenére nekem nem jött be maradéktalanul a Schmidt története. Minden aspektusát érteni vélem, szándékát is, iróniája bőven átjött, Nicholson tényleg jó (bár nem szenzációs és ez nem rá van írva), de az egésznek a hangulata, lassúsága, eseménytelensége nem jött be. Írta TM, hogy hagyjam magam megtalálni a filmmel - ezek szerint még így sem tudtam magam teljesen ráhangolódni. A mozi nagy részében semmi nem történik, az utolsó percig vártam valami érzelmi kitörést Schmidttől, de ez elmaradt: ezáltal viszont a film is épp oly szürke lett számomra, mint annak főszereplője. Katarzist egyáltalán nem nyújtott, egy álmos/álmodozós kis történetnek elment egy nyugdíjas papáról, aki keresi a helyét az új körülmények között.





70%



.

R2-D2 írta:

Schmidt története

Még a múltkor, az oly zseniális Nebraska kapcsán került elő néhány film a rendező életművéből, s bár TM barátom felhívta rá a figyelmemet, hogy ne számítsak hasonló mozikra, mint az öregúr útja a nyereményéért, mégis, a Schmidt történetében mindent fel lehet fedezni, ami majd 10 évvel később a Nebraskát naggyá tette. Ez egyúttal azonban azt is jelenti, hogy a Schmidtet messze nem tartom olyan jó mozinak, mint későbbi társát, inkább csak az alapot vélem benn felfedezni egy későbbi sikeres építkezéshez.

70%

A leírás talán nem lelkesített volna be, de Payne sokadik filmje után még a 70% ellenére sem hiszem, hogy csalódnék benne.
Felírtam, jól jön ez még a zombimentes időkre .
.

Niwrok írta:

Schmidt története

A leírás talán nem lelkesített volna be, de Payne sokadik filmje után még a 70% ellenére sem hiszem, hogy csalódnék benne.
Felírtam, jól jön ez még a zombimentes időkre .
.

Neked szerintem bejön, lehet, más időpontban nekem is bejött volna - most valahogy nagyon nem voltam ráhangolódva erre a lassú, melakonikus valamire.

Szerintem én a Kerülőutakra céloztam, legalábbis nekem az a kedvencem Payne-től.
Egyébként az Utódok is nagyon tetszett. Mindkettőt ajánlom arra az esetre, ha megint ilyesmit néznél.

téglagyári megálló írta:

Szerintem én a Kerülőutakra céloztam, legalábbis nekem az a kedvencem Payne-től.
Egyébként az Utódok is nagyon tetszett. Mindkettőt ajánlom arra az esetre, ha megint ilyesmit néznél.

Feltétlenül!!! Be van tárazva mindkettő, viszont most majd jobban megválogatom a hangulatot hozzá.

De nem volt rossz ez sem, csak talán máskor talán még jobb lett volna.

R2-D2 írta:

téglagyári megálló írta:

Szerintem én a Kerülőutakra céloztam, legalábbis nekem az a kedvencem Payne-től.
Egyébként az Utódok is nagyon tetszett. Mindkettőt ajánlom arra az esetre, ha megint ilyesmit néznél.

Feltétlenül!!! Be van tárazva mindkettő, viszont most majd jobban megválogatom a hangulatot hozzá.

De nem volt rossz ez sem, csak talán máskor talán még jobb lett volna.

Ja és gratula ahhoz, amiért ilyen szemléletes leírást adtál Payne filmjeinek hangulatvilágáról!
Magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni.

.






Focus – A látszat csal





Kezdjük azzal, hogy az előzetes megint egy hatalmas átverés. Megint teljesen más szöveg van a képek alatt, mint ahogy az majd a moziban elhangzik, s megint beviszi az ártatlan nézőt az erdőbe: nem egészen azt fogja kapni, amire a trailer alapján esetleg számít. Egyetlen mentsége lehet a promónak, mégpedig maga a mozi (magyar) címe, miszerint a látszat csal… Mindazonáltal kétségeim vannak afelől, hogy ez a félrevezetés szándékos, s szerencse az, hogy valahol illik is a koncepcióba, ezúttal akkora törést nem tud okozni a film élvezetében – mint mondjuk tette azt anno a Sírok között előzetese.

A Focust leginkább a Szemfényvesztőkhöz tudom hasonlítani, annak egy nagyon távoli unokatesójának nevezni – ugyanakkor a hasonlítás itt meg is kell, hogy álljon: a két film egyszerűen nincs egy súlycsoportban. Én nem állítom (szemben megint a netes ítészekkel), hogy a Focus egy pocsék film lenne, viszont tény, hogy a tavalyelőtti kedvencem cipőjét sem vihetné – sem karaktereiben, sem színészeiben, de legfőképp történetében és csavarosságában nem éri fel azt. Ettől függetlenül azonban még ez egy egészen jól összerakott heist-mozi, amiben a legnagyobb baj (ismét) a többféle stílus szerencsétlen keveredése lett. Egészen pontosan az átverős filmek minden izgalma és a love story mixe ezúttal nem működik, a filmben a két mondanivaló, irányzat sokszor tökéletesen kioltja egymást – a nézőt meg vagy álomba, vagy idegbajba kergeti. Vérmérséklettől és hangulattól függően.

Nicky (Will Smith) egy kb. 30 főből álló zsebtolvaj csapat feje. A Pain and Gain / Wall Street farkasa stílusú díszlet előtt (siker, pénz, nők, csillogás) eltöltött első fél órában a kis csapat munkájába nyerünk bepillantást, ahogy épp az új jövevény, Jess (Margot Robbie) beilleszkedése folyik a szervezett zsebészet mindennapjaiba. A lány egy kimondottan tehetséges zsebtolvaj, a közös munka és a sok gyakorlás pedig csak még inkább azzá teszi. Sokaknak egyébként pont a film első szakasza, a zsebtolvajlásos tetszik a legjobban, ám nekem épp ezzel volt a nagyobb bajom. A csillivilli képi világ, az összelopott milliók látványa rám totál semmi hatással nincs, az ilyen töménységben és ilyen szervezettséggel felskiccelt tolvajvilág viszont egy idő után hiteltelenné válik. Nem állítom, hogy nincs ilyen, de nekem az egész túlságosan idilli és álomszerű volt. Ráadásul még társadalomformáló szempontból sem tartom szerencsésnek az egész első etap mondandóját, annyira habkönnyűnek, veszélymentesnek és következmények nélkülinek van beállítva minden, hogy az embernek szinte kedve lenne holnap kimenni az utcára „dolgozni” … veszélyes üzem ez, mert az égvilágon semmi negatív hozadékot nem mutat fel a film. Mintha ez lenne a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga…

Aztán szerencsére jön egy váltás, a sok kis balhéból pedig egy nagy lesz, a sok apró zsebtolvajlás helyét átveszi a NAGY átverés, amiért ezt és az ilyen stílusú filmeket kedveli az ember. Pontosabban az első nagy… ami nekem valami eszméletlenül tetszett. Vérbeli heist-mozi elem: a film középső szakasza egyszerűen zseniális. Ez tényleg méltó a Szemfényvesztőkhöz, olyan szinten megvezeti a nézőt, hogy (nekem legalábbis) az állam koppant a végén. Nem is érdemes mondani róla semmit, egyszerűen élvezni kell, elmerülni abban a feszültségben, amit Nicky, Jess és a kínai faszi triója produkál. S hiába is mondják, hogy hiteltelen meg kiszámítható az egész, talán sokan még azt is állítják majd, hogy kitalálták, mi fog történi – lófaszt. Ahogy ez össze van rakva, ahogy az egész meg van szervezve, az egyszerűen tökéletes. Tökéletes trükk.

Sajnos aztán ezzel túl is vagyunk a csúcsponton. A harmadik szakasz közel sem nyújt már ekkora élményt, a finálé – néhány ötletes kis csavart leszámítva – koránt sem üt ekkorát. Nicky egy autóversenyző csapat (okosoknak: ki mondta, hogy F1??) mérnökeként próbálja lehúzni a konkurenciát – persze, a játék sokkal nagyobb és csavarosabb, mint az elsőre tűnik. A látszat tényleg csal, a csalás ezúttal is működik, azonban az igazi hatás minimum két dolog miatt elmarad. Az egyik az, hogy a new orleansi események után már tudjuk, hogy Nicky mire képes, sőt el is várjuk azt tőle, így kényszeredetten figyeljük minden mozzanatát, senkiben nem bízunk, találgatjuk, mire mehet ki a nagy játék. Ezáltal viszont a középső szakasz zsenialitása eltűnik, abban, ott, pont a tudatlanságra épülő meglepetés volt az eszméletlen jó - itt már elvárás van, nem is kevés, aminek meg kell felelni. Másrészt viszont kénytelen vagyok igazat adni azon bíráló hangoknak, amik a logikai baklövésekről, hiteltelen szituációkról, karakterekről és eseményekről szólnak. Nos, igen, az egész körítés meglehetősen nagyvonalú, mintha totál idióta lenne mindenki a versenysport világában: értem, hogy érzékeltetni kellett Nicky zsenialitását, hogy mennyire kézben tartja a helyzetet – de egy idő után csak csóválta a fejét az ember…

Ehhez kapcsolódik amúgy a legfontosabb „kritikai” elem: Nicky és Jess kapcsolata - igazándiból a Focusra egy szerelmi történetként is lehet tekinteni, ami ezúttal egy heist mozi álcája mögé van rejtve. Már az első percektől erről van szó, ahogy Nicky és Jess találkozik, ahogy kapcsolatuk végigvonul a filmen, amilyen sablonos párkapcsolati elemeket elpuffogtatnak, az egy szép kis love story története. Kicsit hiteltelen ez a főnök-újonc viszony, de amíg nem veszi el a teret az átveréstől, addig elmegy – a film végén viszont már majdnem annyit töltünk a két főszereplővel (ennek egy részét a hálószobában), mint amennyit az átveréssel. Az meg legyen az én bajom, hogy egyszerűen a két színészről egy percig nem hittem el, hogy tényleg szeretik egymást, valahogy az egész nekem nem jött át a vásznon. Valahogy olyan mesterkélt és megszerkesztett volt a kapcsolat (ábrázolása), a látszat csal ezúttal is működött, fordítva…

Mindezek ellenére a Focus egy kifejezetten szórakoztató alkotás lett. Olyan semmi nincs benne, amitől a fejemet fognám – hehe, az előtte leadott FF7 előzetes két percében végig azt tettem -, viszont néhány karakter kifejezetten üdítő színfolt.  Mindenekelőtt természetesen a dagi Farhad, a kínai Liyuan, Owens (Raymond Tusk – Kártyavár), no meg személyes kedvenc jelenetem főszereplője, aki a trailerben is vezette azt a kocsit. Az a faszi az dettó olyan volt, mint Arby az Utópiából – ugyanolyan zakkant, mint az, kár, hogy csak minimális szerepe volt. A mozi néhol vulgáris humora is működik, az egymás ugratása, a kis csapat közti civódások, poénok ülnek… ezek nagy része persze Farhadhoz tartozik – a pinaszagú leheleten jót röhögtem.  A film képi világa az arra fogékonyaknak lenyűgöző lehet, nekem ez a kikent-kifent-kinyalt mű világ annyira sosem jött be. Már csak azért is, mert az élet nem ilyen – bár kétséggel elfogadom, hogy talán lehet ilyen is. De én nem vágyom oda.

A Focusba viszont minden további nélkül belevágnék még egyszer, egyáltalán nem volt annyira rossz, mint azt ismételten – most már sokszor trendszerűen - próbálják beállítani. Nekem legalábbis tetszett.



75%


.

R2-D2 írta:

Focus – A látszat csal

A Focust leginkább a Szemfényvesztőkhöz tudom hasonlítani, annak egy nagyon távoli unokatesójának nevezni – ugyanakkor a hasonlítás itt meg is kell, hogy álljon: a két film egyszerűen nincs egy súlycsoportban. Én nem állítom (szemben megint a netes ítészekkel), hogy a Focus egy pocsék film lenne, viszont tény, hogy a tavalyelőtti kedvencem cipőjét sem vihetné – sem karaktereiben, sem színészeiben, de legfőképp történetében és csavarosságában nem éri fel azt. Ettől függetlenül azonban még ez egy egészen jól összerakott heist-mozi, amiben a legnagyobb baj (ismét) a többféle stílus szerencsétlen keveredése lett.

75%

Tavaly a Vakszerencse meg a Szív/rablók eléggé kiölték belőlem a heist-filmek iránti érdeklődést, így a Focus teljesen radar alatt maradt. Most valamivel kíváncsibb vagyok rá, a helyi mozi meg pont ezt játssza, úgyhogy talán megnézem majd.
.