R2-D2 írásai 2.0

.






Ida





Kezdjük rögtön a legfontosabbal: az Ida egy fekete-fehér, 4:3-as, lengyel művészfilm - nem mellesleg pedig az idei idegen nyelvű Oscar-díj egyik jelöltje. Miután én előbbivel ezúttal teljesen tisztában voltam, utóbbi motivációjával felelősségem teljes tudatában ültem le megnézni az alkotást, így olyan túl nagy megrázkódtatás nem ért. Sőt. Arra azért a végéig sem jöttem rá, mi a francot keres ez a mozi az Akadémia jelöltjei között, de annyi elmondható róla, hogy legalább nem fájt, sőt, ahhoz képest, amilyen és amiről szól, majdnem végig ébren is maradtam. Csak egyszer aludtam be rajta, de becsülettel visszapörgettem és újranéztem a kiesett részt.

Azért amikor elindult a film, szinte úgy éreztem, hogy az égen gomolygó szürkeség kezdi felvenni Tarr Bála arcának alakját, s még mintha valami gonosz, sátáni kacajt is hallani véltem volna… ami aztán halk, szégyenteljes hümmögéssé silányulhatott a végére. Mert az Ida minden negatív kicsengése ellenére a maga 80 percében egészen élvezhető kis alkotás lett (sokkal tovább nem is lehetett volna bírni), volt egy kedves kis főszereplője, nagyjából érdekfeszítő története, meg még egy kis dráma is a végére. Ennek ellenére sosem fogom újranézni – már csak a stílusa miatt sem – de arra mindenképp jó példa, hogy lehet csinálni normális, befogadható művészfilmet is. Hallja, kedves Béla bá???

Anna (Agata Trzebuchowska), aki tulajdonképp nem Anna, hanem majd Ida, a kezdő képsorokban épp valami vallási szobron dolgozik, amit aztán kolléganőivel kivisznek az udvarra a hóba. Ja, elfelejtettem mondani, hogy egy kolostorban vagyunk, ahova szegény Annát gyerekkorába adták be – azóta éldegél ott a szigorú idióta vallási dogmák között. Mielőtt azonban elérkezne az örök hűséget jelentő apácafogadalomhoz, a zárdavezető nagyságos asszony gyakorlatilag kiküldi a lányt a Való Világba, megkeresendő az egyetlen élő rokonát, a nagynénjét – meg hát vélhetően rápillantást láttatni vele az életre. Mármint a valódi életre, nem pedig agymosott módon térdepelni mindenféle idióta szobrok előtt – szóval, ez tetszett. Korrekt volt, Anna megy, lát, köszön, és indulna is vissza, miután Wanda (Agata Kulesza) meglehetősen hamar lerázza. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a nagynéni, Wanda minden, csak nem apáca: az állampárt ügyésze volt, egy alkoholista ribanc, egy szabadelvű nő – homlokegyenest az ellentéte mindannak, amit Anna készül felvállalni a kolostorban. De valahol felébred a nőben a kíváncsiság és a szánalom, mert utánamegy Idának, mielőtt az visszatérne a zárdába.

A történetünk lényege pedig az, hogy ezek után ezek ketten elindulnak a 60-as évek Lengyelországában egy Wartburggal megkeresni Anna szüleit (korrajz kiváló!!!). Ja, fontos info (s kb 10% mínusz), hogy kiderül, Anna zsidó… a szülei azok voltak, s a lányt a túlélése miatt tették kolostorba. S hogy nem is Annának, hanem Ida Lebensteinnek hívják. Összehúztam a szemöldökömet, hogy megint egy holokauszt moziba csöppentem, de szerencsére ez csak érintőleges: azon viszont mosolyogtam, a zsidó lány lesz katolikus apáca – de mindegy (végül is, Jézus is zsidóként lett a keresztény világ PR arca)… A két nő egy road mozihoz hasonló módon jut A pontból B pontba, érdekes megállóiknak értelme és célja van. Legalábbis jellemfejlődésük szempontjából mindenképp. Az elhunyt szülők után kutatva aztán egy korabeli gyilkosság is felsejlik, az út közben egy szaxofonos fiatal srác is bekavar a nők életébe – szóval az egész filmnek van értelme, célja és mondanivalója.

Az ugye egyértelmű – már csak a címből is -, hogy ez az apácalány filmje. Tulajdonképp minden egyes esemény az ő életére van kihatással, a film igazi kérdése a vége előtt csupán annyi lesz, hogy a világi lét megismerése a bevonulási fogadalom előtt képes-e a lányt kiszakítani a kolostor monotonitásából és normális útra terelni. Ez kimondottan szépen fel van építve, sőt, a külföldre szakadt rendező, Pawel Pawlikowski egészen jól és (épp ezért sokat kritizált) hatásvadász módon játszik a kétséggel. Amúgy, ha nem így tenne, vélhetően nézhetetlen lenne filmje - legalábbis nekem biztosan az lenne: így viszont a művészfilmektől eltérő történetvezetés gondoskodik arról, hogy a teljesen felesleges és öncélú szín- és képarány választás ellenére simán végig lehet nézni a filmet. Sőt, ha az egyre gyakrabban felhangzó belülről jövő MIÉRT-ek nem sokasodtak volna a moziban el a végére, még azt mondanám, egészen tűrhető kis film lenne…

… de így azért vannak gondok. Már az alapszituációval is bajom van, miért kell egy teljesen jól kinéző, értelmes lánynak a kolostort választani (ez amúgy vonatkozik a filmen kívül az egész világra is).    Aztán ahogy Ida kijön és belecsöppen a nagyvilágba, sok-sok jelenetnek nincsen lába. Temérdek akció/reakció csak lóg a levegőben, motiváció ezekhez nulla, sőt néha úgy éreztem, mint mikor mondjuk felteszel egy kérdést, de a választ már nem is várod meg – itt jön be a művésziesség, a szimbólumokban, képekben tovább mesélés felesleges és elvont módja. A hab a tortán azonban mégiscsak a finálé. Onnan, ahogy Wandára váltunk, onnan olyan az egész, mint egy vágta a Kincsem parkban. Semminek semmi értelme, semmi logikus magyarázat nincs sem Wanda, sem Anna tettére, csak lóhalálában jönnek a jelenetek. Még ha nem lenne súlyuk a lány döntésében, akkor hagyján lenne – kvázi életképekként -, viszont miután minden egyes esemény a végső döntést készíti elő, így kicsit érthetetlen és hiteltelen. Az mondjuk tisztán lejött, hogy a két nő kölcsönösen hatott egymásra, de azért ekkor változások nem voltak a sztoriban… egyik fél részéről sem.

S ha már két lány: az ilyen ingerszegény moziknál nagyobb felelősség hárul a színészekre. Nos, mindketten remekelnek, a kiélt Wandának talán kicsit nehezebb dolga van, neki több érzelmet kell kimutatni, mint a film nagy része alatt a világra rácsodálkozó Idának, viszont az őt játszó Agata Trzebuchowska olyan szinten amatőr, hogy ez volt az első és utolsó filmje. Ehhez képest zseniális kezdő. A film amúgy nagyjából rendben van, sokkal többet nyújt, mint azt előzetesen vártam: viszont hogy ehhez minek kellett 4:3 meg FF kép, nem tudom. Tök jó kis történet lett volna ez normál megjelenítésben is. Azon meg csak röhögök, hogy ezt a mozit antiszemitának tartják… és most itt jobb, ha befejezem.




60%



.

.






Amerikai mesterlövész





Az a helyzet, hogy kb. ugyanazt érzem, mint legutóbb például a Foxcatcher esetében. Láttam valamit, láttam egy, kategóriájában ugyan jól sikerült filmet – de a komplett háttértörténet ismeretének hiánya, az igazi kötődés hiánya a főszereplőhöz ezúttal is azt eredményezte, hogy a mozi által kiváltani hivatott katarzis elmaradt. Kicsit utánanézve, ki is volt ez a Chris Kyle, azt legalább értem, miért is rohantak annyian a mozikasszákhoz az amerikai nézők – nekik ott, ez a mozi egy hős története. Nekem, itt csupán csak egy (újabb) háborús eposz – ami egyébként tényleg csak akkor működik, amikor háborúban van.

A felütés kimondottan jó. Irakban vagyunk, ahol az USA hadserege házról házra jár, a kilakoltatott városban gerillaharcosokat keresnek. Az utcán vonuló konvojt pedig a háztetőkről mesterlövészek fedezik: az egyik ilyen Kyle is (Bradley Cooper), aki a mozi ötödik percében - ráadásul ez az első bevetésén - rögtön iszonyat nehéz helyzetbe kerül. Az egész nyitány hangulata, az arab világ, a vonuló bőrnyakúak, a hihetetlen profizmust sugalló katonák remek kezdésnek bizonyulnak – hogy aztán egy érthetetlen váltással totál kizökkenjünk ebből a feelingből. Jön egy gigászi flashback, amivel olyan messze sikerül kerülni a fojtó arab hőségtől, amilyen messze csak lehet. Értem, hogy valahogy szükség volt rá, nehogy a karakter túl sokáig lógjon a levegőben, de abban nem vagyok biztos, hogy az in medias res kezdés után ennyire lapos és érdektelen fél órára van szükség. Én már alig vártam, mikor „kapcsolunk vissza” a helyszínre és mi fog ott történni…

A flashback amúgy qrvára felületes és sablonos. Hatásvadász és ócska jelenetek a ’98-as követségi robbantásokról, majd a 09.11-es merényletekről, mint motivációk (szinte minden moziban ezek a csatába hívó szavak), egy igazi suttyó texasi paraszt pedig rodeóról fegyverre vált. Közben találkozik élete szerelmével, aki épp lehányja a cipőjét, de aztán a hazafiasság a frontra viszi. Néhány kép ebben a szakaszban szinte idegesítően bárgyú, magam részéről azon töprengtem a legtöbbet, mire is számít egy katonákat nyíltan utáló, piáló picsa egy nyilvánvalóan katonák általi törzsközönséggel rendelkező helyen. Akár így volt, akár nem, nekem Kyle és felesége megismerkedése, házasságuk, egész későbbi kapcsolatuk botrányosan gagyinak és nagyvonalúnak tűnt. Sőt, megkockázatom, hogy majdnem minden olyan jelenet, ami otthon játszódik, amiben a család szerepel, amiben Kyle otthon vívódik saját magával, ahogyan ezt Taya (Sienna Miller) lereagálja, unalmas és érdektelen. Nekem itt, Európában valahogy nem jött át a haza védelme kontra család konfliktus létjogosultsága – ráadásul mindezt nem is először látom. Mindenki a Bombák földjén-t emlegeti, ahol William James vált függő a háborútól, de nekem sokkal inkább és sokkal hangsúlyosabban jutott eszembe Quinn viselkedése a Homeland S4-ből… Kyle viselkedése és traumája arra sokkal jobban hasonlított.

Az Amerikai mesterlövész igazi ereje Irakban van. Akkor is, ha ezekre minden további nélkül rá lehet húzni, hogy ugyanazokkal a sablonelemekkel dolgozik, amikkel korábbi zsánertársai. Akkor is, ha az ellenfél megint egysíkú és az egész szituáció meglehetősen patriotista beállítottságú. Akkor is, ha néhány hajmeresztően hiteltelen ökörség is visszaköszön a vászonról: most komolyan, tényleg lehet bevetés közben hazatelefonálni anyucinak??? Mert ha ez valós és lehet, akkor az is kész csoda, hogy az USA hadsereg egyáltalán erre képes, amit eddig elért… de nem számít. Kyle mind a négy bevetése izgalmas, látványos, drámai, tökéletes háborús eposzba illő képsorok. Imádom az ilyen hangulatú bevetéseket, imádom a kényelmes fotelből/mozi székből nézni az arab világban zajló utcai harcokat. Ráadásul az irakiak közül mint a Hentes,mint Musztafa tök jól eltalált karakter, tök jól eltalált színészválasztással. Ha az Amerikai mesterlövész minden perce Irakban játszódna, szerintem semmi bajom nem lenne vele – simán benyelném (na jó, a telefont nem) a butaságait.

De sajnos nem így van. Míg Eastwood a távol-keleti duológiájában sikeresen szétválasztotta a hadszintért a hátországtól, itt kevésbé sikeresen váltogatta a két helyszínt, zökkentve ki a nézőt a történet sodró lendületéből. Nekem legalábbis nem tetszett az ugrálás, sokszor hiányzott a hajsza az irakiak után. Ehhez kapcsolódik az az egyre erősödő divatirányzat is, hogy már megint fogalmunk sincs az idő múlásáról… hihetetlen, ez a sokadik film a sorban, ami nagy ívben leszarja a néző tájékozódási képességét. Megint csak találgatni lehet, épp mikor vagyunk, megint csak a gyerekek növéséből, egy-egy híradóbejátszásból tudhatjuk meg, épp melyik évet írunk. Alapból még nem is lenne fontos, de így túlságosan egybefolyik minden, a feldolgozott évtizedekből kiragadott életrajzi események motivációja és következményei ezúttal is hiányoznak – gyakran van olyan, hogy valaki mond valamit, aztán a következő képen már homlokegyenest máshogy viselkedik. Ja, hogy közben eltelt egy év? És az alatt megváltozhatott a körülménye, gondolkodása? Kit érdekel? A moziban csak az van, hogy a következő pillanatban már semmi nem úgy van, ahogy gondoltuk…

Aki akar, ezeken kívül még kimondottan sok negatívumot találhat a filmről a neten. Tény, hogy divat is lett manapság a köpködés, de az is tény, hogy nagyon szigorú szemmel nézve valóban sántít a mozi... néhány felvetett dolgot talán osztok is közülük, de összességében azt semmiképp nem írom alá, hogy a Sniper rossz film lenne. Háborús vonala sok mindenen átsegít, az amerikai eseményeket pedig inkább csak unottan néztem. Abba sem tartom értelmét mélyen belemenni, hogy ezzel most egy hősnek vagy egy tömeggyilkosnak állítottak-e emléket: nem érdekel. Mint film, működött, izgalmas és látványos volt, sokkal kevesebb nyállal, mint azt vártam. Bradley Cooper (bár nem igazán kedvelem) nagyon jól játszott, teljesen átlényegült a szerepébe, a film háttere, történelmi tablója kiváló lett… egyszerűen a katarzis hiányzott belőle, az az érzés, ami egy amerikainak meg lehetett vele kapcsolatban, nekem nem. Így is simán megy majd a polcra, simán többször nézhető darab – de témájában, stílusában vannak tényleg sokkal jobban sikerült darabok is. Ahogy Eastwoodól életművéből is.



80%


.

R2-D2 írta:

Amerikai mesterlövész

Tény, hogy divat is lett manapság a köpködés, de az is tény, hogy nagyon szigorú szemmel nézve valóban sántít a mozi... néhány felvetett dolgot talán osztok is közülük, de összességében azt semmiképp nem írom alá, hogy a Sniper rossz film lenne. Háborús vonala sok mindenen átsegít, az amerikai eseményeket pedig inkább csak unottan néztem. Abba sem tartom értelmét mélyen belemenni, hogy ezzel most egy hősnek vagy egy tömeggyilkosnak állítottak-e emléket: nem érdekel. Mint film, működött, izgalmas és látványos volt, sokkal kevesebb nyállal, mint azt vártam. Bradley Cooper (bár nem igazán kedvelem) nagyon jól játszott, teljesen átlényegült a szerepébe, a film háttere, történelmi tablója kiváló lett… egyszerűen a katarzis hiányzott belőle, az az érzés, ami egy amerikainak meg lehetett vele kapcsolatban, nekem nem. Így is simán megy majd a polcra, simán többször nézhető darab – de témájában, stílusában vannak tényleg sokkal jobban sikerült darabok is. Ahogy Eastwoodól életművéből is.

80%

Hozzánk nagyon valószínű, hogy nem jön ez sem, ahogy gyakorlatilag egyetlen drámai film sem az utóbbi időben, és most Pestre sem tudok felmenni miatta, pedig az első előzetesektől érdekel.

Ahogy mondani szokták, a mókus is egy patkány, csak jobb a reklámja... A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz...
.

Niwrok írta:

Amerikai mesterlövész

Hozzánk nagyon valószínű, hogy nem jön ez sem, ahogy gyakorlatilag egyetlen drámai film sem az utóbbi időben, és most Pestre sem tudok felmenni miatta, pedig az első előzetesektől érdekel.

Ahogy mondani szokták, a mókus is egy patkány, csak jobb a reklámja... A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz...
.

Megnézheted, van már nettékában. Ezzel egyébként a 8 Oscar-filmből 6-ot láttam, a Kódjátszmát nem hozták el, a Selmáról meg szerintem nem is hallott a magyar forgalmazó.

Ha én osztanék díjat, Whiplash. A többi egyik sem érdemli meg. Egyforma mind.

.






Twister





Nem tudom nem szeretni ezt a filmet. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Mióta közel húsz évvel ezelőtt először találkoztam vele, azóta az egyik legjobb katasztrófafilmnek tartom, ami ráadásul ablakot nyitott a viharvadászok világára is. Nem érdekel, hogy egy borzasztóan nagy hollywoodi kliséhalmaz az egész, hogy a karakterei, azok kapcsolatai mintha a „Hogyan készítsünk filmet az Álomgyárban” tankönyv lapjairól másztak volna elő, nem érdekel, hogy az egész egy agyatlan akcióorgia. Egyszerűen (nekem) működik az egész sokadszorra is…


A legutóbb látott A vihar magja megbirizgálta az emlékeimet a Twisterrel kapcsolatban, a frissen bezsákolt BD meg tálcán kínálta az alkalmat az újranézésre. Gyerekek, ez még mindig qrva jó! Pont annyira akar komoly lenni, amennyire nagyon muszáj neki, pont annyira drámai, ami egy ilyen blockbustertől elvárható, ráadásul az agyeldobó látvány mellett pont annyi humort villant fel, amitől jól érzi magát az ember, de még nem válik nevetségessé a film tőle. Jan de Bont első rendezése, a zseniális Speed feszültségét megtartva a tornádókkal alaposan felturbózott története kiváló ütemben adagolja természet pusztítását a kis csapat minden fanatizmusával és gegjével – ráadásul az egészet végtelenül optimista és hihető módon produkálja. A mozi majd összes jelenete hiteles számomra, a húsz éves trükkök még ma is működnek – ráadásul a repülő kombájnok, traktorok, kamionok mára már ikonikus mozitörténelmi pillanatok lettek. S ahogy írtam: a ’96-os évig jóformán semmit nem tudtam – s a világ se nagyon – sem a Fuji-skáláról, sem a viharvadászok létezéséről, azóta viszont rendesen előtérbe kerültek ezek az őrültek. És tulajdonképp a Twister az ő filmjük. Elsősorban az övék – minden más (szerelmi vonal, rivalizálás, családi tragédia) csak másodlagos.

Jo Harding (Helen Hunt) az első képekben még csak kislány. Pechére az USA azon területén él szüleivel, ahol gyakoriak a tornádók (azóta is mindig elgondolkodom rajta, milyen élet is lehet az), ahol a fából épített házakat rendszeresen elviszi a szél, ahol a biztos túlélést a földbe épített menedék biztosítja. Szomorú, de ez a mai napig is így van – úgyhogy ha valóban lenne egy F5-ös tornádó, akkor vélhetően most is az történne, mint a filmen. Szóval Jo kislány még, mikor is átél egy ilyen őrült vihart – hogy aztán később egész életét erre tegye fel: a legjobb, legelszántabb, egyben legőrültebb viharvadász lesz, aki valaha létezett. Mániákusan reméli, hogy ki tud fejleszteni egy előrejelző módszert, amivel a korábbi 5 perc helyett 15 percre lehet emelni a felkészülési/menekülési időt. A mozi indítása ezzel a viharral egészen kiváló, drámai – ugyanakkor tök jó, hogy semmit nem látunk belőle: az óvóhely felett elvonuló forgószél pont sejtelmessége miatt lesz igazán félelmetes és remek alap a továbbiakra.

Pár évtizeddel később Jo egy kis csapat vezéreként járja az országot, követi az előrejelzéseket, lohol a tornádók után. Épp válófélben van korábbi férjétől, Billtől (Bill Paxton), aki váratlanul (de ésszerű okból) az új barátnőjével beállít hozzá, hogy aztán a lehető legkiszámíthatóbb módon alakuljon a történetük. A közös napi vadászatnak egy F5-ös tornádó üldözése a csúcspontja, a két ember újbóli egymásra találásának pedig csak a forgatókönyvíró jó ízlése szab határt – a Twister pedig nem fullad bele a giccsbe és a romantikába. Egyrészt, mert a folyamatos viharvadászat teljesen más irányba tereli figyelmünket, másrészt meg mindig jó érzékkel szállunk ki a családi perpatvarokból, szerelmi jelenetekből, hisztiből. Sőt. Bill új csaja, Melissa (Jami Gertz), az egyik legjobb vicces figurája a filmnek, akármennyire is idegesítő meg buta csaj a karaktere, nem lehet rá sem haragudni. Már majdnem sajnáltam is, mikor kiszállt a buliból – de ez is csak a remek érzéket bizonyítja, hogy beletettek a sztoriba egy nyilvánvalóan és szándékosan irritáló figurát, majd van erejük ki is emelni őt onnan. Plusz pont. A csapat meg… parádés… különösen 20 év távlatából. Az ifjú viharvadászok között ott van ugyebár a nemrég elhunyt P.S. Hoffman, de legkellemesebb meglepetésemre a Lost Daniel Faraday-e, Jeremy Davies is.

De hát a Twister mégiscsak a tornádók mozija. Minden egyéb mellékes, minden egyéb csak fölösleges maszlag. A lényeg az a három-négy esemény, az a három négy pusztító forgószél, ami köré fel van fűzve a történet. Iszonyat jó hangulata van mindegyiknek, már az egész indulás, a kergetőzés, az autókonvoj követése: a tökéletes feszültségadagolás mintapéldája. A zene, amit a fiúk kihangosítanak (Deep Purple!!), az egészet egy dicső harcba induló győztes sereg vonulásává varázsolja, maga tölcsérek, azok látványa pedig felfoghatók az ellenségként. Ember kontra természet, őrültek kontra tornádók – mert azért a Twisternek még arra is van ereje és ideje, hogy Jo-n keresztül rávilágítson, mennyire is fanatikusnak kell lenni annak, aki ezt a pályát választja. Mennyire kiszámíthatatlannak, mániákusnak, mennyire kell gyűlölni/szeretni az egészet. S épp ezért mennyire csak a saját fajtáddal tudsz igazán jól kijönni, mennyire is nem képes senki más kívülálló megérteni mániáidat… kicsit így van egyébként mindenben az élet területén: ha valamiben igazándiból elmerülsz, kívülálló leszel. Akár szűk környezetedben is…

Minden egyes látványelem hibátlan és hatásos, s bár teljesen vérmentes az egész, mégiscsak izgalmas és félelmetes - egyszerűen az az erő, az a több mint 300 km/h-ás forgószél azzá teszi. Színészeire, tempójára, látványára egy rossz szavunk sem lehet. Története és kapcsolati hálója ugyan nem igényel túl nagy agymunkát, de cserébe bevisz minket oda, ahova soha nem jutnánk el: a vihar magjába. Bármennyire bárgyú is, én imádom minden percét: így meg, BD-n, a HD hanggal még a szoba is szinte szétrobbant a szélviharban. Ahogy kell.  




85%



.

Jó írás! A film nálam is kedvenc!
Van valamilyen magyar vonatkozás a lemezen?

téglagyári megálló írta:

Jó írás! A film nálam is kedvenc!
Van valamilyen magyar vonatkozás a lemezen?

Nincs, sajnos. De már olyan rég meg akartam venni és annyira olcsó volt, hogy nem hagytam ott.

Ja, és nem 4:3-as!!!! (ha arzo nem mondja meg a poénod lényegét, még ma is azon agyalnék)...

R2-D2 írta:

téglagyári megálló írta:

Jó írás! A film nálam is kedvenc!
Van valamilyen magyar vonatkozás a lemezen?

Nincs, sajnos. De már olyan rég meg akartam venni és annyira olcsó volt, hogy nem hagytam ott.

Ja, és nem 4:3-as!!!!  (ha arzo nem mondja meg a poénod lényegét, még ma is azon agyalnék)...

 
Azért az érdekes, hogy míg más filmek 3-4-5 kiadást is megérnek idehaza, addig ebből a filmből még egy nyamvadt szinkronizált DVD sem jutott el hozzánk, nemhogy Blu-ray.

.






Egy gazember halála





Arzo barátom javasolta még a múltkor, hogy ha tehetem, nézzem meg ezt a francia krimit: erős aktuálpolitikai vonatkozásai miatt vélhetően tetszeni fog. Nos, köszi az ajánlót, ami miatt meg kellett néznem, az tényleg ütős volt (38 évvel ezelőtti állapotok!!), de aztán az egész film nagyjából ki is merült ennyiben. Még úgy is, hogy azért túl sok mindent nem vártam egy ’77-es filmtől…

Xavier (Alain Delon) épp ágyban van  egy nővel – hol máshol   ?  -, mikor hajnali ötkor egy barátja beállít hozzá, hogy nemrég épp megölte a rendőrfőnök helyettesét. Jó baráthoz hűen Xavier rögtön felajánlja az alibit Phillipe-nek, s próbálja a helyzetből kihozni a maximumot. Kimegy a helyszínre, ő beszél a zsarukkal, próbálja összeszedni az elhullott morzsákat, hogy mentse barátját – mert azzal azért tisztában van, hogy a meggyilkolt Serrano nem csak egy sajnálatra méltó becsületes rendőr volt, hanem egy velejéig korrupt, rohadt gazember (innen a cím is). Phillippe-nek pedig igazán jó oka lehetett, ha felindulásból fejbe kólintotta a faszit… Aztán ahogy Xavier egyre mélyebben merül az ügyben, úgy kerül egyre több kisebb-nagyobb érdekcsoport útjába, akik aztán, mint kiderül, ölni is képesek. Különösen azért a naplóért, amit Serrano a páncélszekrényében rejtegetett, ami vezető tisztségviselőkről tartogat terhelő bizonyítékokat: megvesztegetések időpontjával, összegével, mindennel. Így hát a film gyakorlatilag a füzet utáni hajszáról szól – néhány hullával tarkítva -, arról, hogy az abban foglaltak nyilvánosságra kerülnek-e, s hogy az elsöpör-e bárkit is.

Bazzeg, mintha nem is 1977 lenne. Jó, azt eddig is tudtam, hogy a politika meg az emberi természet mocska időtlen, de azért nem kicsit lepődtem meg, hogy egy francia film már negyven évvel ezelőtt ezzel foglalkozott. Olyan volt az egész, mintha egy hazai újság tényfeltáró riportját olvastam volna a hazai aktuális helyzetről. Pontosabban az elmúlt két évtized aktuális helyzetéről – olyan ez a film, mint egy kórboncnoki látlelet: korrupció, oligarchák, politikusok, rendőrök, hatalmi harcok és pénz, pénz, pénz. Szomorú, hogy a világ az elmúlt időszakban semmit nem változott, szomorú, hogy mi (mármint a politikusaink) is csupán átvettük azt, ami ezek szerint nyugaton már évtizedek óta fertőz. Az Egy gazember halála mondandója olyan szinten megdöbbentően aktuális, és gyomorforgatóan idegesítő, hogy már csak és kizárólag tényleg megéri megnézni a filmet. Pláne annak, aki még rózsaszín ködben él, aki még képes abban bízni, hogy ebben a világban bármikor, bárhol, bármelyik oldal is kerül hatalomra, képes lesz tisztességes maradni. Lófaszt. A társadalmat olyan szinten megfertőzte világszerte a korrupció – ha ugyebár szépen akarok fogalmazni, a lobbi érdek -, hogy ebből csak egy globális és totális reset után lenne kilábalás. Az is igaz, hogy ennyi idősen, ennyi tapasztalattal olyan nagyon nagy újdonságot nekem nem volt képes mondani – sokkal inkább döbbentem meg a mozi készültésnek évén. Mert ha egy manapság készült alkotás visz vissza a múltba, akkor azt be lehet tudni az aktuális hatások történelmi távlatú kivetülésének, no de hogy ez már ilyen erővel téma legyen ’77-ben, Franciaországban, az kicsit meglepett. Ja, és senki ne higgye, hogy a helyzet bármit is változott volna – kis országunk csak szorgosan felzárkózott…

Magáról a filmről túl sok érdemlegeset nem tudok elmondani. Aki látott már Delon-filmet, aki látott már 70-es évekbeli francia krimit, az nagyjából tudhatja, mit fog kapni. Jómagam szinte ezeken szocializálódtam, gyerekkorom meghatározó filmjei voltak ezek a mozik (Delon és Belmondo főszereplésével), úgyhogy annyira nem ért váratlanul a látvány. Tipikus akciófilm abból a korból, egy kis autós üldözéssel, egy kis gyilkossággal, egy sármos Alain Delonnal, Orlena Muttival. Még arra sem nagyon veszi a fáradtságot, hogy bármi apró magyarázatot adjon arra, Xavier kicsoda, honnan jön, hova tart, miért annyira profi – vélhetően úgy gondolhatták, mert Alain Delon, és kész. A sztori nem túl izgalmas, a mai szemmel ingerszegény és kiszámítható, de 40 évvel ezelőtt tényleg ilyenekkel voltak tele a mozik és a TV-k. Annyit még talán: az azért mindent elárul róla, hogy arzo felhívása nélkül egyáltalán nem lett volna képben nálam a film, abszolút nem is emlékszem rá, hogy ezt valaha láttam volna. Pedig az elmúlt évben volt több olyan eset, elfeledett film, hogy egy erősebb képe, jelenete miatt maradandó alkotásként pislákolt memóriám hátsó zugában, de erről semmi nem maradt meg.

S vélhetően nem is fog: egynek elment, túl sok gondot és élményt nem adott. Meg nem bántam a ráfordított két órát, arra mindenesetre jó volt, hogy témája miatt egyfajta „felszopóként” kedvet csináljon a héten esedékes Kártyavár S2-höz. Különben semmi extra, egy a sok közül gyerekkorom filmjei sokaságából – viszont ha nosztalgiázni akarnék ebből  a korból, nem ezt venném elő. Delontól talán az Egy zsaru bőréért (arról valahogy pozitívabb emlékeim vannak), de leginkább az 1981-es A profit, Belmondóval.




70%



.

R2-D2 írta:

Egy gazember halála

S vélhetően nem is fog: egynek elment, túl sok gondot és élményt nem adott. Meg nem bántam a ráfordított két órát, arra mindenesetre jó volt, hogy témája miatt egyfajta „felszopóként” kedvet csináljon a héten esedékes Kártyavár S2-höz. Különben semmi extra, egy a sok közül gyerekkorom filmjei sokaságából – viszont ha nosztalgiázni akarnék ebből  a korból, nem ezt venném elő. Delontól talán az Egy zsaru bőréért (arról valahogy pozitívabb emlékeim vannak), de leginkább az 1981-es A profit, Belmondóval.

70%

„A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál.”, és ehhez nem is kell semminek fertőznie, hiszen mindig is itt volt...

Talán nem lep meg, hogy azért arra az "aktusra" kíváncsibb vagyok, mint az "előjátékra" .
.

Niwrok írta:

Talán nem lep meg, hogy azért arra az "aktusra" kíváncsibb vagyok, mint az "előjátékra" .
.

Hétfőn megtudod. Holnap kezdem.

.






Schmidt története





Még a múltkor, az oly zseniális Nebraska kapcsán került elő néhány film a rendező életművéből, s bár TM barátom felhívta rá a figyelmemet, hogy ne számítsak hasonló mozikra, mint az öregúr útja a nyereményéért, mégis, a Schmidt történetében mindent fel lehet fedezni, ami majd 10 évvel később a Nebraskát naggyá tette. Ez egyúttal azonban azt is jelenti, hogy a Schmidtet messze nem tartom olyan jó mozinak, mint későbbi társát, inkább csak az alapot vélem benn felfedezni egy későbbi sikeres építkezéshez.

Bár a Kerülőutakat még nem láttam, de Niwrok írását olvasva, ismerve a Nebraskát, most meg hozzátéve ezt a filmet, nagyjából kialakult egy képem Alexander Payne rendezőről. Egyrészt kétségkívül iszonyat erős hangulatokat képes vászonra vinni, minden egyes filmjében van valami rendkívüli: hol képekkel, hol magával a történet irányával, hol dumával – de mindig sikerül neki egyfajta melankonikus irányba elvinni az egészet. Az a legtipikusabb keserédes érzés keríti az embert hatalmába, amikor a mozi vicces pillanatai csupán arra jók, hogy az ember szomorú, mélabús hangulatában elmosolyodjon. Tuti, hogy más lelkiállapotot előidéző alkotásokban hangosan lehetne visítani a beszólásokon, az idióta szereplőkön- de egy Payne filmben ez eléggé nehézkes. A másik fontos dolog – ami amúgy a komplett élményt döntően befolyásolja – a mérhetetlen lassúság és unalom. A drámai elemek gyakorlatilag teljesen hiányoznak a sztoriból, még a katalizátornak számító esemény sincs olyan mértékben kiemelve, hogy akár a legkisebb megdöbbenést vagy érzelmet kiváltani képes legyen. A legvégén pedig, mint védjegy: az utazás. Ahogy az öreg elindul Nebraskába, itt Warren Schmidt veszi a nyakába a világot, hogy a csoda lakóautójában bejárja ifjúsága helyszíneit (irigyeltem érte)…

Mr. Schmidt (Jack Nicholson) épp nyugdíjas lett. A mozi első képsorai már-már művészi lassúsággal mutatják a munkájának utolsó perceit, ahogy ül a lecsupaszított irodájában, várva, hogy a másodpercmutató is az öt órára érjen. Ez gyakorlatilag mindent elárul róla, precizitását – de az a minimalista iroda tökéletesen kifejezi a magányát is. Pedig aztán van egy felesége, aki a maga öreges módján talán még szereti is, meg aztán a nyugdíjas búcsú is azért sokan tiszteletüket teszik, mégis, az ember a nihillt érzi Schmidtet látva. A mozi első 20 perce!! gyakorlatilag egy állapotfelmérés, egy unalmas kalauz a főszereplő mindennapjaiba. Meglepő módon engem nem a katalizátor eset rázott fel igazán, hanem az első levél az afrikai kisfiúhoz. Az tök jó volt, ahogy leírja, mennyire is tele van a töke jelenlegi életével és társával. Ez annyira életszerű és aranyos: minden bizonnyal az ember életének alkonyán, a nyugdíjas évek elején totál ugyanígy érezhet, ha a saját környezetemben is körbenézek, tele van minden a zsörtölődő öregebb párokkal. Akik szeretik egymást a maguk módján, mégis, életüket millió kompromisszum jellemzi – hisz milyen már, hogy 60 fölött borítja ki valaki a bilit. Amúgy – és ez most csak úgy eszembe jutott – talán Nicholson korábbi szerepei alapján én valami karakánabb, őrültebb figurát vártam tőle, ez a szürke kispolgár Schmidt valahogy nem állt jól neki, akkor sem, ha színészileg zseniálisan hozta a figurát.

A katalizátor. Igen, jön egy pont, miután aztán Schmidt beül a lakóautóba, körbejárja ifjúkora helyszíneit, majd útjának végén megérkezik a lánya esküvőjére. Nem kicsit hasonlított az egész a Bakancslistára, bár természetesen ott mások voltak a motivációk. Itt, szimplán Schmidt útkeresése, a múlt újraélése, önmaga nyugdíjas lényének felfedezése, no meg a házasság megakadályozása volt a cél: az út a maga millió gegjével azonban még így sem volt képes felpörgetni a filmet. Többször akart leragadni a kis szemem nézése közben, nagyon monoton, szürke és unalmas lett. A mélypont számomra egyébként a lakókocsis este a szomszédban, az annyira nem illett bele a képbe: de különben is, maga az egész nekiindulás, reakciója a korábbi eseményekre kissé idegen és fura volt. Nem tudom, egy ilyen szintű veszteség hogy alakítja át az ember lelkivilágát, de nem vagyok benn biztos, hogy az a logikus és úgy a logikus, ahogy és amit ő tesz. Persze, a zavarodottság, a hely keresése az új életben, a kényszedettség sok mindenre ráveheti az embert – jóindulattal el tudom fogadni ezt is. Bár én nem így csinálnám, de én nem vagyok egy Schmidt.

A lassan döcögő, keserédes történet csúcspontja aztán Denver. Az a család, az egész esküvő nagyon állat – a jakuzzis jeleneten (egyébként önmagában Kathy Batesen) felröhögtem. Az utolsó fél óra majdnem hibátlan, jók voltak a mini konfliktusok, jó volt Schmidt felismerése, hogy ha sokáig ellenzi a házasságot, a lányát is elvesztheti… így, még ha érezzük is zsigereinkben, hogy tulajdonképp tök igaza van a kretén családdal kapcsolatban, simán igazat adunk neki a megalkuváshoz. Egyszerű ennyi szomorú hangulat után KELL az, hogy Schmidt alkalmazkodjon az új élethez, magam részéről azon sem lepődtem volna meg, ha összejön Robertával (Kathy Bates). Milyen jó kis parti lehetett volna…    Az egész denveri szál tetszett, tele volt apró finomságokkal, tele volt olyan jellemekkel, szituációkkal, karakterekkel, amik majd igazándiból a Nebraskában kerülnek kibontásra. Ezért is írtam, hogy ez egyfajta útkeresés ahhoz. A záróképpel viszont nem nagyon tudok mit kezdeni, olvastam valahol, hogy volt, akit megsiratott – háát… nem tudom. Engem nem: amúgy is, az egész Nganda-szálnak semmi más szerepét nem éreztem a történetben, mint azt, hogy Schmidtnek ne magában kelljen beszélni, ne váljon futóbolonddá, hogy esetleg a tükörbe mondja el gondolatait az életről és a feleségéről. Szóval, a legvégén én maximum közönyt éreztem, egy kenyai válaszlevélnél azért több kellene a könnycsatornáim megnyílásához.

Aztán lehet, ez is csak annak a része, amit a végére tartogattam… ugyanis mindezen fenti gondolatok ellenére nekem nem jött be maradéktalanul a Schmidt története. Minden aspektusát érteni vélem, szándékát is, iróniája bőven átjött, Nicholson tényleg jó (bár nem szenzációs és ez nem rá van írva), de az egésznek a hangulata, lassúsága, eseménytelensége nem jött be. Írta TM, hogy hagyjam magam megtalálni a filmmel - ezek szerint még így sem tudtam magam teljesen ráhangolódni. A mozi nagy részében semmi nem történik, az utolsó percig vártam valami érzelmi kitörést Schmidttől, de ez elmaradt: ezáltal viszont a film is épp oly szürke lett számomra, mint annak főszereplője. Katarzist egyáltalán nem nyújtott, egy álmos/álmodozós kis történetnek elment egy nyugdíjas papáról, aki keresi a helyét az új körülmények között.





70%



.

R2-D2 írta:

Schmidt története

Még a múltkor, az oly zseniális Nebraska kapcsán került elő néhány film a rendező életművéből, s bár TM barátom felhívta rá a figyelmemet, hogy ne számítsak hasonló mozikra, mint az öregúr útja a nyereményéért, mégis, a Schmidt történetében mindent fel lehet fedezni, ami majd 10 évvel később a Nebraskát naggyá tette. Ez egyúttal azonban azt is jelenti, hogy a Schmidtet messze nem tartom olyan jó mozinak, mint későbbi társát, inkább csak az alapot vélem benn felfedezni egy későbbi sikeres építkezéshez.

70%

A leírás talán nem lelkesített volna be, de Payne sokadik filmje után még a 70% ellenére sem hiszem, hogy csalódnék benne.
Felírtam, jól jön ez még a zombimentes időkre .
.

Niwrok írta:

Schmidt története

A leírás talán nem lelkesített volna be, de Payne sokadik filmje után még a 70% ellenére sem hiszem, hogy csalódnék benne.
Felírtam, jól jön ez még a zombimentes időkre .
.

Neked szerintem bejön, lehet, más időpontban nekem is bejött volna - most valahogy nagyon nem voltam ráhangolódva erre a lassú, melakonikus valamire.

Szerintem én a Kerülőutakra céloztam, legalábbis nekem az a kedvencem Payne-től.
Egyébként az Utódok is nagyon tetszett. Mindkettőt ajánlom arra az esetre, ha megint ilyesmit néznél.