1990, Irak. Két évvel vagyunk az iraki kurdok ellen intézett vegyi támadás után, ami több tízezer civil áldozatot követelt. Még élt Szaddam Husszein, aki majd hamarosan lerohanja Kuvaitot is, ezzel gyakorlatilag kirobbantja az első Öböl háborút. Igaz, enélkül a minimális történeti ismeret nélkül is neki lehet vágni a Barátunk, Superman (ejj, a magyar cím megint milyen ecebóca, a film eredeti címe Bekas) című svéd-finn-iraki filmnek, de kétségkívül segít megérteni és elfogadni azokat a körülményeket, amikben apró főhőseink élnek.
Zana és Dana árvák. Szüleiket talán épp ez a vegyi támadás ölte meg (bár ez így konkrétan nincs kimondva), nincstelenül, pénz nélkül, fedél nélkül tengetik életüket egy kurd faluban. Egyetlen bevételi forrásuk az időszakos cipőpucolás, amiből kapott pár dinárnyi jussukból telik talán élelemre. Kölcsön kapott vödörben, egy háztetőn tisztálkodnak – kb. hetente egyszer -, amiből ilyenkor nem mindegy, milyen sorrendben használod el a vizet. Szórakozásuk nem sok van, a falu szélén esetleg egy focimeccs, meg hébe-hóba egy filmvetítés, amire azonban pénz nélkül lehetetlen bejutni. Viszont a két kiskölök van annyira talpraesett, ez nem probléma nekik: a „mozi” tetején lévő kisablakon át ámulattal figyelik Superman kalandjait. Sokat mondjuk, nem láthatnak belőle, mert elég hamar elzavarják őket, viszont arra pont elég volt ez az inger, hogy elhatározzák: elmennek Amerikába, megkeresik Supermant, aki feltámasztja szüleiket és elűzi a gonosz Szaddam Husszeint az országból. Pénz, papírok nélkül meglehetősen reménytelen vállalkozás, de a fiúk naivitása és lelkesedése nem ismer határt, így egy Michael Jacksonnak elnevezett szamár hátán nekivágnak az útnak. Ami az idősebb szerint egy, max. két nap…
No. Ez nagyjából a szinopszis, legalábbis a film kiindulópontja. Ennél azonban sokkal, de sokkal több ez a film: egyszerre egy végtelenül gyermeteg és aranyos kis road-movie, ugyanakkor egy megdöbbentő és hiteles tabló arról a korról, helyszínről. Természetesen engem az utóbbi fogott meg és döbbentett meg igazán, ugyanakkor azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy képtelen voltam a kőkemény drámák érzelmi mélységeibe zuhanni – pedig a háttér mindezt előidézhette volna -, mert a vásznon volt ez a két kissrác, akik annyi élettel, vidámsággal töltötték meg a filmet, amennyivel csak lehet. Így, bár a valóság nyomasztó árnya, a Huszein-rezsim brutális fenyegetése végig érezhető volt a háttérben, kevésbé volt fontos, mint az, hogy mi történik ezzel a két ördögfiókával. Mi történik a két testvérrel, akik egy qrva kemény világban csak és kizárólag egymásra számíthatnak, milyen akadályokon kell magukat keresztülverekedni céljaik elérése érdekében. Hogy tud-e a 10 éves Dana vigyázni 6 éves öccsére, úgy, hogy közben bizony megérinti az első szerelem érzése is. Van-e akkora felelősség benne, hogy nem engedi el kistesója kezét, egyáltalán a két kissrác felfogja-e, hogy ők, ott milyen reménytelen és kiszolgáltatott helyzetben vannak. S végül: sikerülhet-e két izgága kölöknek átszökni a határon saját erejükből, vagy óhatatlanul szükségük van-e a felnőttek segítségére?
A Bekas lehetne egy kőkemény dráma, de nem az. Az egész moziból süt az életösztön és a vidámság, főleg a kisebbik fiú, Zana karakterén keresztül. Kérem, amit ez az amatőr kis színészpalánta művel, az szenzációs – de egyben végletekig idegesítő is. Gyakorlatilag az első perctől kezdve kiabál. Úgy kommunikál, hogy kiabál. Kiabál a focimeccsen, a szamárral, a tesójával mindenhol. Borzasztó magas hangon, szinte már ripacskodva: egyszerűen nem lehet komolyan venni a figuráját, de nem is lehet nem szeretni. Minden mondata, mozdulata élmény: vagy széles vigyor, vagy a kicsorduló könnycseppek az eredménye. Modern szóval talán azt lehetne rá mondani, hiperaktív – szerintem inkább csak a veszteségit dolgozza így fel -, mindenesetre egy mai európai családban maga lenne a megtestesült ördög. Az a figura, aki mindig, minden csínyben vastagon benne van, de közben olyan ártatlan, mint a ma született bárány. S ha már ártatlanság: a Bekas egyik legmegdöbbentőbb vonatkozása számomra az volt, amikor a fiúk gyermeteg naivitásán túl kicsit betekintést kapunk az egyszerű emberek világnézetébe, butaságába – boldog tudatlanságába. Allah majd mindent megold, aztán kész…
A közel-keleti környezet, a kopár háttér ismét bejött. A mozi drámai elemei, amik a fiúk útjaihoz kapcsolódnak, nagyon jók lettek, s bizony, kétszer is sikerült megkönnyeztetniük. Lehet erre azt mondani, hogy ez már giccses, de szerintem pont attól tud működni az ilyesmi mozi, ha manipulatív módon hatással van ránk. Nem csak az a steril, köldöknézős, dokumentarista jellegű alkotás – a képek, beállítások itt bőven hozzák ezt a hangulatot is -, hanem az igazi, érzelmekkel, katarzissal felturbózott történet. Akinek ez giccs (olvastam ilyet), annak lelke rajta. Én szerettem ezt a két rosszcsontot, akik elindulnak szamárháton Supermanhoz Amerikába. Mert a térképen megnézték, hogy az csak egy arasz – miközben Afrikából mérték Európát.
Nem azt mondom, hogy most mindenki rohanjon megnézni ez a mozit, mert annyira azért nem ütős. Néha kicsit leül, néha túlságosan idegen a mi kultúránktól (mondjuk a cipődobálásos részek jók), Zana kétségkívül lehet zavaró. Társadalmi-történelmi drámai vonalon bizony jócskán kiaknázatlan maradt, sőt e szempontból az egész mozi meglehetősen ingerszegény – már csak a környezete miatt is. Cserébe viszont jóval könnyedebb, játékosabb, szórakoztatóbb, mint amire esetleg számítani lehet – különleges. Igen, azt hiszem, ez a jó szó rá. Különleges. És immár (részben) iraki filmet is láttam – köszi TM az ajánlást!
80%
.
A hozzászólást R2-D2 összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 11, 2020 6:26 pm-kor.
Niwrok Admin
Hozzászólások száma : 3578 Join date : 2012. Oct. 06.
Nem azt mondom, hogy most mindenki rohanjon megnézni ez a mozit, mert annyira azért nem ütős. Néha kicsit leül, néha túlságosan idegen a mi kultúránktól (mondjuk a cipődobálásos részek jók), Zana kétségkívül lehet zavaró. Társadalmi-történelmi drámai vonalon bizony jócskán kiaknázatlan maradt, sőt e szempontból az egész mozi meglehetősen ingerszegény – már csak a környezete miatt is. Cserébe viszont jóval könnyedebb, játékosabb, szórakoztatóbb, mint amire esetleg számítani lehet – különleges. Igen, azt hiszem, ez a jó szó rá. Különleges. És immár (részben) iraki filmet is láttam – köszi TM az ajánlást!
80%
Amúgy is megnéztem volna pár napon belül, hiszen a közvetítéseddel az ajánlás hozzám is eljutott, és eredetileg is jól hangzott, így meg csak még jobban . .
téglagyári megálló
Hozzászólások száma : 116 Join date : 2012. Oct. 04.
Hej, de örülök! Most érzem, hogy milyen az, amikor itt emotikonolgattok amiatt, hogy ajánljátok egymásnak az ínyencségeket.
Szeretem ezt a két kiskölyköt én is, olyan keserédes az egész hangulata a filmnek. Ugyanakkor az egzotikus helyszín engem is befolyásol, már most csomagolnék, ha lehetne odautazni, mert így "messziről" szépnek tűnik, de legalábbis másnak, mint a megszokott környezet és az újdonság iránti kíváncsiság elnyomja a realitást, hogy bizony ott mekkora nyomorban élnek emberek. Bár ez is relatív, mert ki tudja, hogy az odaszületetteknek milyen igényszintük van. Persze most nem a filmbeli fiúkról beszélek, nekik szinte semmilyük nem volt, hanem arról a "szabadságról", hogy ha gondolsz egyet, akkor egy batyuban elfurikázhatod az addigi életed ingóságait bárhová, mindenféle röghöz kötöttség nélkül. A kaland, a felfedezés - ezek olyan gyermekkorban kialakuló vágyak, amiket jólesik újra megérezni felnőtt magunkban.
A filmet még 2013 őszén mutatta be a Vertigo Média. Egyébként érdemes átbogarászni a bemutatóikat, mert vannak még itt csemegék szép számmal!
Közel négy év alatt 90 filmet mutattak be, aminek talán az egyhatodát jelentették meg DVD-n, a többi csak úgy eltűnt. Ezek közül néhányról már volt itt szó, de a zöme még parlagon hever. Most azt tervezem - szeretem a szisztémákat - hogy elkezdem a legrégebbitől, és haladok előrefelé. Már ha hozzáférhetők egyáltalán, mert ezt a filmet is tök régóta hajtom. Eddig csak külföldi oldalon volt meg, és mindig elterveztem, hogy majd elviszem lemezen, de akkor még nem értettem a felirat-időzítéshez. Most már igen, viszont az angol és a német felirat sem számít teljesen jó mankónak a film élvezetéhez, így elküldtem egy harmadik barátomnak is, aki majd idővel, egyszer csak lefordítja magyarra és akkor majd újra átélhetem én is a filmélményt.
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
A filmet még 2013 őszén mutatta be a Vertigo Média. Egyébként érdemes átbogarászni a bemutatóikat, mert vannak még itt csemegék szép számmal! Közel négy év alatt 90 filmet mutattak be, aminek talán az egyhatodát jelentették meg DVD-n, a többi csak úgy eltűnt. Ezek közül néhányról már volt itt szó, de a zöme még parlagon hever.
Tetszik ez a Vertigos lista, majd egyet-kettőt szemezgetek róla.
Nekem hasonló forgalmazó a Cirko Film. Ők is elég széles palettáról válogatnak a nemzetközi piacon (például a Leviatánt is ők hozták be), és kb. még ilyen arányban sem jelentetik meg azokat DVD-n . .
téglagyári megálló
Hozzászólások száma : 116 Join date : 2012. Oct. 04.
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Tárgy: A torony Pént. Feb. 06, 2015 9:07 pm
.
A torony /Ta-weo
Nem volt rossz. Sőt. Ahhoz képest, ahonnan jött, ahhoz képest, hogy „csak” egy remake, kifejezetten szórakoztatott. A kezdeti idegenkedés és idiotizmusa ellenére a végére még azokat a bizonyos könnyeket is el ő tudta csalni belőlem… igaz, ehhez szükség volt a legtipikusabb hollywoodi sablonokra, de a fene se bánja. Működött, és kész.
Meglehetősen későn jutottam a filmhez, pedig már Niwrok másfél evvel ezelőtti írása óta látókörömben volt az A torony. Jó ideig sehol nem találtam (mint kiderült, túlságosan vak voltam), de ami késik, nem múlik: szükségszerű volt, hogy a gyerekkori kedvencem, az örök klasszikus Pokoli torony után újból egy tűzbe borult felhőkarcolón töltsek két órát. Legnagyobb örömömre ez a koreai mozi aztán úgy nyúlt a feldolgozandó alapanyaghoz, hogy képes volt valami újat is belevinni a történetbe, egyszerre tiszteleg az 1974-es előd előtt, illetve építi bele a 09.11 örökségét is. Sőt, ha kicsit megerőszakolom a párhuzamot, talán még a Die Hard első epizódja is felsejlik a karácsonyozás miatt. Ráadásul az embernek Dél-Koreáról nem feltétlenül a katasztrófafilmek ugranak be, ha valahol megemlítik filmiparukat – így még inkább értékelendő az a munka, látvány és ötlet, amit e filmbe belefektettek.
A szöuli Tower Sky (nem túl eredeti név, az biztos) Korea legmagasabb épülete, ahol épp szentestére készülnek. A mozi első fél órája elmegy a kötelező karakterismertetéssel, valamint az épület hiányosságainak, problémáinak felvillantásával. Teljesen sablonosan építkezve, tulajdonképp kliséhegyeken keresztül merülünk el a történetben: megismerünk egy gyermekét egyedül nevelő apukát, aki az épület technikai igazgatója, titkos szerelmét, a roppant csinos gazdasági vezetőnőt. Egy lottónyertest és családját – a Tower Sky ugyanis nem meglepő módon luxusépület -, a végtelenül racionális nagygórét. A takarítónőt, aki egy hisztis milliomos picsa zsebkutyájának szarát is kénytelen feltakarítani, meg a konyhán az abszolút lúzer srácot és annak undok főnökét. Bepillantást nyerhetünk a helyi tűzoltóság életébe, ahova épp újonc érkezik (egyébként itt már lehet fogadni, ő hal-e meg a tűzben, vagy a feleségéhez kivételesen hazainduló parancsnok), s ahol újfent a megszokott panelekből építkező történet és szereplőismertetés zajlik. Az első fél óra, olyan, mint egy olcsó hollywoodi B kategóriás film, minden tipikus figura feltűnik a sakktáblán – számomra mégis volt két óriási különbség e mozi és az álomgyári termékek között. Az egyik az, hogy fél óra után sem tudtam, ki kicsoda, a szokásos, európai szemnek egyforma keleti arcvonások meglehetősen érdektelenné tették a filmet – ami majd a sok korom miatt később csak fokozódik. Így írásomban sem neveket, sem színészeket nem fogok megnevezni, mert nem is tudtam megjegyezni őket… A másik meg: az első fél óra inkább hasonlított egy kibaszott burleszkre, az a sok idióta jelenet a konyhában, a szerelmespárral, az a daloló hanghordozással inkább idegesített, mind magába szívott volna.
Aztán elérkezünk magához a balesethez, ami a tüzet idézi elő – és az kimondottan tetszett. Eleve már a sznobizmushoz köthető helikopteres jelenetsor nagyon jó, aztán az ebből kialakuló katasztrófa tök életszerű és hiteles volt. Innentől jóformán semmi bajom nem volt a filmmel, végig egy izgalmas, látványos, pörgős katasztrófafilmbe csöppentem, ahol a korábban megismert figurák pontosan a korábban felvezetett jellemeik szerint cselekednek. Ugyan nagyjából tudni lehet, ki hal meg és ki nem, mégis, az eseményeknek van feszültsége és súlya. A történet nagyjából követi a Pokoli torony sztoriját, de kétségkívül van benne valami keleties spiritualitás is, a beépített új elemek, mint pl. a másik épület, az összekötő híd, a dőlés pedig kimondottan jót tettek a történetnek. Tény, hogy egetverő újdonságot és meglepő fordulatokat nem tartogat a mozi, de amit kínál, azt maximálisan lehet élvezni – végül is ez csak egy katasztrófafilm, aminek illik (részben) happy enddel végződni, amiben illik karaktereket feláldozni, aminek végén illik egymás nyakába borulni a szétszakadt pároknak, családoknak. Ennek ilyennek kellett leni, ez csak így működik: szégyen, vagy nem szégyen, ennyi idős fejjel igenis elkönnyeztem magam a legvégén, mikor a zárszámadásra került sor. Az először még idegenül futkosó sok idegen kis sárga a végére képes volt hatni rám.
Katasztrófafilmként természetesen nem mehetünk el szó nélkül a technikai megvalósítás mellett sem. Igaz, hogy nem egy ILM, meg egy WETA, de az egész látvány rendben van. Jó, néhány jelenet meglehetősen gyors, tele van vágással, hogy ne nagyon lehessen látni, mi történik, de az épület látványa, az éjszakai Szöul, a tüzek, az üvegfolyosó, a lezúduló víz mind-mind jól sikerült jelenet. A robbanásoknak van ereje, a tűz terjedése is hiteles (többször eszembe jutott a Lánglovagok is), az összedőlő épület porfelhője meg olyan, mint NY-ban volt - sajnos volt rá minta… Érezhetően a koreaiak nem sajnálták a pénzt és a munkát a filmből, igyekeztek hitelessé és izgalmassá tenni az egészet: 2012-ben pontosan ezt várom el egy nem hollywoodi szuperprodukciótól. Mert tény, hogy ez vállaltan egy kópia, de annak legalább hibátlan. Figurái következetesek, látványa rendben van, érzelmileg megérint – soha rosszabb két órát.
Csak most azt nem tudom, ezek után mikor lesz időm újranézni a Pokoli tornyot, a WTC-t, meg a Lánglovagokat…
75%
.
A hozzászólást R2-D2 összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 11, 2020 6:27 pm-kor.
Niwrok Admin
Hozzászólások száma : 3578 Join date : 2012. Oct. 06.
Nem volt rossz. Sőt. Ahhoz képest, ahonnan jött, ahhoz képest, hogy „csak” egy remake, kifejezetten szórakoztatott. A kezdeti idegenkedés és idiotizmusa ellenére a végére még azokat a bizonyos könnyeket is el ő tudta csalni belőlem… igaz, ehhez szükség volt a legtipikusabb hollywoodi sablonokra, de a fene se bánja. Működött, és kész.
75%
A fene se gondolta volna, hogy te még erre emlékszel, és a listádon tartod ! Ahogy így visszaolvastam, pont és vélemény szempontjából is gyakorlatilag pariban vagyunk, koreai katasztrófafilm létére egész jó, főleg a baleset maga és annak a körítése, és a burleszkes hisztériából tudtál volna te is visszavenni.
Őrizgetsz még ilyen "csontvázakat a szekrényedben", vagy ez most véletlenül bukkant elő ? .
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Pár hónapja olvastam egy Star Wars könyvet, melynek címe a Kóbor lovag volt. Abban szerepelt egy jedi lány, bizonyos Kerra Holt, aki a Sith űrben utazgat egymással rivalizáló testvérek birodalmai között, s akit végeredményben mindegyikük el akarja pusztítani (de minimum ki akarja használni). No, tegnap majdnem ugyanezt láttam, csak itt a fénykardot WC kefére cserélték…
A Jupiter felemelkedése az utóbbi idők leglátványosabb filmje. Egyelőre toronymagasan ver mindent, amit mostanában láttam, a Marvel kutya fasza ehhez képest (igen, a Galaxis őrzői is), így egyáltalán nem kérdés, hogy látni KELL. Méghozzá moziban kell látni, ez, otthon (netről letöltve, vagy akár lemezen is) megint csak fele akkora élmény lesz. Magam részéről persze sosem volt kérdés, hogy megnézem-e, ugyanis nekem az összes eddigi Wachowski film bejött: kivétel nélkül még azok is, amiket az ítészek szerte a neten köpködnek. Értelem szerint épp ezért a legcsekélyebb mértékben nem fogom őket szidni, mert ismét maradandót alkottak: a Jupiter felemelkedése egy csodálatos sci-fi (ami alapban mehatározza a végső értékelésemet is), elképesztő helyszínekkel, szenzációs ötletekkel és kütyükkel, bámulatosan színes világgal. Amit ebben a filmben a tesók felvonultatnak, az a látványfilmkészítés magasiskolája, az első nagyobb akciójelenetnél már arra gondoltam, hogy ezt otthon ki kell kockáznom, annyi információt kapott a kis okos fejem. A rengeteg új világ, az egész megálmodott univerzum borzasztóan tetszett: színessége és összetettsége a Star Trek és Star Wars filmek legjobb hagyományait követi. Új lények százai, azok tökéletes hierarchiája, új technikai csodák tömkelege, no meg bámulatos űrjelenetek. Fantasztikus filmként, űrfantasyként első osztályú, számomra minimum egyenértékű a Galaxis őrzőivel (azért hozom azt példának, mert hangulatában és butaságában az áll hozzá a legközelebb), azzal a szépséghibával, hogy ez fele annyira nem vicces. Sőt, azt hiszem, próbál komoly is lenni – és ez egyben a legeslegnagyobb hibája…
A Jupiter felemelkedése egy végtelenül buta film. Maga az alaptörténete is az, de aztán ahogy jönnek elő az újabbnál újabb figurák, csak foghatjuk a fejünket, hogy ki ez és honnan szalajtották… mert még talán az a legkisebb baj, hogy Oroszországban indítunk, egy teljesen felesleges öt percet szánva arra, hogy megtudjuk, Jupiter miért is lett Jupiter. De csak a nevét!!! Hogy hogy a fészkes fenében lehetett egy 91000 éves uralkodó reinkarnációja, hogy lehetett egy orosz asztrofizikus meg egy orosz alkalmazott matematika tanárnő lánya a genetika véletlenszerű keveredése folytán a Föld jogos uralkodója, az nem derül ki. Csak a neve… szóval eltelik öt perc, ugrunk 20 évet és máris WC-t pucolunk. Anyám. Ez szerintem borzasztó kínos: Jupiter és a kis orosz kolónia a nagy Amerikában épp takarításból tartja fönn magát, ahol Jupiternek jutott a legnemesebb feladat, csini ruhában retyót sikálja, de közben titokban egy nagy távcsőre vágyik, hogy az eget kémlelhesse, ahogy azt a hajdani apja tette. Értem én, hogy az volt a cél, hogy érzékeltessék, milyen mélyről kellett indulni a lánynak, mekkora utat kell bejárnia, míg a Föld uralkodója lesz (hogy aztán visszaüljön az asztalhoz ), de ez így iszonyat ciki volt. Jupiter (Mila Kunis) megjelenése, egész lénye annyira idegesítő és buta, hogy szinte kerestem a fekete haj alatt rejlő szőke tincseket. Totál hiteltelen, ahogy végig viselkedik, ahogy sodródik az árral – a méhes jeleneten meg szabályosan felröhögtem – pedig aztán ő a Kiválasztott. S még csak nem is ő a legidegesítőbb karakter az egész filmben. Picit megelőzi őt a megmentője, Caine (Channing Tatum), akinél kereszteztek egy embert egy farkassal, s aki elvesztette szárnyait. Értitek, repülő farkasember… . Az egész mozi alatt az volt az érzésem, hogy a Narnia 1-ből látom a kentaurok vezetőjét annak hátsója nélkül, pláne, miután Caine perceken keresztül, teljesen feleslegesen félmeztelenül pózol a filmben. Van viszont egy cuki csizmája, ami repül (majd csak beugrik, melyik filmből kérte kölcsön).
A negatív csúcs azonban egyértelműen az Abrasax család, akik maguk a tőkés kizsákmányolás megtestesítői. Ez még nem lenne baj, mint ahogy az egymással fennálló rivalizálásuk sem, sőt, annak alapja borzongatóan érdekes – no de ezeknek a stílusa… anyám. Én nem tudom, Balem (Eddie Redmayne) eredetiben is így affektál-e, de amit a moziban magyar nyelven hallottam, az túlment minden határon. Egyszerűen iszonyat volt az a szinkron, az a hanghordozás, olyan volt, mint egy kiherélt Marlon Brando, mint egy asztmás meleg köcsög. Minden másodpercét utáltam ennek a ripacskodó játéknak, ennek a végtelenül undorító figurának – annak ellenére, hogy értem az alkotói szándékot is vele kapcsolatban. Kár, hogy qrvára túl volt játszva az egész. Tesója, Titus Abrasax (Douglas Booth) csak egy fokkal jobb, ő egy sima hímringyó, egy nyálas fasz. Aki sokszor „azért kel fel, hogy hazudjon” …. anyám. Nos, szegény Jupiter közéjük keveredik, egy EGIS gyógyszertár nevű galaktikus rendfenntartó cégen keresztül (bár nem egészen értem az ő szerepüket), de előtte az egész mozi legkínosabb tíz percén kel átverekednünk magunkat. Bazmeg, amit itt a bürokrácia görbe tükreként a pofánkba nyomnak, az egyszerűen fájt. A Harry Potter koboldbankjához hasonló hangulatú helyen eltöltött időt otthon tuti átpörgetem majd, az egyszerűen borzalmas volt. Akkor is az, ha ennek is értem a gondolatiságát.
S ha már gondolatiság. Míg a Felhőatlasz pont a túlbonyolítottságával, a szimbolikus jelentéstartalmával, a kohézió hiányával kisé nehéz és értelmezhetetlen mozi lett, addig a Jupiterben a röpke két óra alatt annyi mindent le akarnak nyomni a torkunkon, hogy a végére az embernek hányingere lesz. A szokásos kiválasztott sztori mellé, jó adag társadalom és bürokrácia kritika, az emberi test kihasználása ismét, egy nem túl egyedi emberiség eredettörténet, valami fura vízió az idő fontosságáról, egy szintén furcsa időrekonstrukciós ötlet, aztán egy testvérviszály, annak okaival együtt, aztán egy anyagyilkosság, annak okaival és következményeivel együtt, aztán a méhek (anyám, a méhek). Ezek külön-külön is mind elegek lennének egy-egy filmben is, de így, hogy a bámulatos látvány mellé próbálták mindezt besuvasztani, így qrvára felemás eredményt hozott. Egyszerűen túlságosan mély tartalmú akart lenni a film (ahogy azt a tesóktól megszokhattuk), de ebbe a látványorgiába ez, így, ilyen töménységben nem passzolt. Ebbe sokkal több humor kellett volna, néhány igazán dögös, rosszakat megleckéztető karakter és valóban kevesebb idióta duma. Mondjuk, a legtöbbet kritizált kutyás párbeszéd legalább már a filmben kicikiződik… Egyszerűen nem éreztem a filmben azt a mágikus erőt, ami berántott volna: sem a karakterekhez, sem a történethez nem igazán tudtam kötődni: pláne, miután egyértelművé vált, hogy Jupiter és Caine teljesen nyilvánvalóan mindent túlél. Egyedül csak azért lehetett izgulni, Sean Bean vajon itt is meghal-e vagy sem…
Mindezektől függetlenül állítom, hogy újranézős, sőt többször nézős - nekem kötelező vétel lesz lemezen. Az egész egy akkora vizuális orgia, hogy még a tízedik nézésnél is el lehet merülni a látványban, még a tízedik nézésnél is fel lehet majd fedezni benne újdonságokat, finomságokat. Szerencsére a többit meg át lehet majd tekerni. Elsőre:
75%
.
A hozzászólást R2-D2 összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 11, 2020 6:28 pm-kor.
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Tárgy: A mindenség elmélete Vas. Feb. 08, 2015 9:35 pm
.
A mindenség elmélete
Stephen Hawking nem egy szép ember. Már gyerekkorábban sem volt az, de szegényem a súlyos betegsége miatt tovább veszített sármjából. Ebből kifolyólag, vélhetően, ha nem olyan penge agya lenne, amilyen van, ha nem ő lenne a jelenlegi „legnagyobb elméleti fizikus” ?? a Földön, soha a büdös életben nem készült volna egy szerencsétlen nyomorékról hollywoodi mozi. Amúgy, ha már itt tartunk, mindig is meglehetősen furának gondoltam, amikor egy még élő emberről készül életrajzi film, egy kicsit seggnyalásnak, felesleges bálványozásnak éreztem mindig – ahogy most is.
A mozi elkészülésének körülményeit szerintem simán átugorhatjuk, akit érdekel, minden netes kritika elején megtalálhatja. Esetleg annyit érdemes az egészből kiemelni, hogy az alapanyag Jane Hawking irománya, így a film egyáltalán nem foglakozik annyit mr. Hawkinggal, mint tehetné – talán mindenki szerencséjére. Az enyémre mindenképp, nekem legalábbis épp elég volt ezt a szenvedést ily dózisban is nézni, ha ennél több lett volna, én a felénél kikapcsolom. Épp ezért egyúttal úgy is döntöttem, gondolataimat nem igazán fogom cenzúrázni – maximum a stílusomat -, mert ha állandóan azon gondolkodnék, hogyan fejezzem ki magam eléggé disztingváltan, soha nem tudnám megértetni magam, miért is volt számomra negatív élmény az egész.
Két órán át nézni egy kriplit – az nem egyszerű. Engem legalábbis tejesen letaglózott: kb. addig tudtam a filmben maradni, amíg szerencsétlen két lábon járt. Ja, hogy megint csak az a baj, hogy szükségem lenne valakivel azonosulni egy filmben??? Ez van, ilyen vagyok én. Képtelen vagyok külső szemlélőként nézni akár egy életrajzi filmet is: egyszerűen muszáj, hogy valakinek bőrébe bele tudjak bújni. Muszáj, hogy valaki szemszögéből átéljem az egészet, érzelmileg hozzá tudjam kapcsolni magam abban a két órában… nos, itt ez qrvára nem ment. A legelején még tök jó volt, a fiatal Hawking, az ateizmusával lenyűgözött: okos is, hülyeségnek is tartja a vallást, kissé félszeg is – ideális figura. Tetszett az egész indítás, bár annyit azért már akkor megjegyeztem magamnak, hogyhogy a faszomba tudott egy ilyen jó nő, mint Jane (legalábbis a filmben) beleszeretni ebbe srácba – de hát ezt még be tudtam nyelni. Nem éretem, a saját kis környezetemben sem értettem soha, de hát, ha így volt, hát így volt. No de aztán amikor szerencsétlen srác pofára esik az udvaron, s mikor megállapítják betegségét – ott valami elszakadt bennem. Ahogy épült le Hawking, ahogy egyre durvább és durvább korlátai lettek mozgásának, ahogy jöttek képbe az étezések, a lépcsőn kínlódás, majd a legvégére a tüdőgyulladás, úgy vált egyre kényelmetlenebbé számomra a film. Egyszerűen ezt nem jó nézni. Nem szeretem nézni mások szenvedését, nem akarom, hogy mellettem szenvedjen valaki (eutanázia hajrá!), mint ahogy azt sem szeretném, ha ebben a helyzetben valaki az én seggemet törölje. Nekem a gerinctörésem után épp elég volt az a három hét, mikor teljesen kiszolgáltatott voltam – no, ha akkor ott tudom, hogy nem épülök föl, s esetleg etetni vagy pelenkázni kell, tuti kinyírom magam…
Ebből kifolyólag tulajdonképp legnagyobb bajom talán nem is a filmmel van. Sokkal inkább azzal az élettel, amit a film megjelenít. Nem értem – sőt kimondottan hülyének tartom - Jane-t, hogy ennyi ideig Hawking mellett maradt, ugyanakkor végtelenül önzőnek és egoistának vélem Hawkingot, aki 50 éve tolószékben élve gondol nagyokat a világról. Én nem tettem volna ezt. Szép dolog a szerelem, meg ez nagyjából át is jön, de én a magam szempontjából az egészet baromságnak tartom. Akár megtörtént, akár nem. Egyébként – ahogy a wikit böngésztem – a film nagyjából korrektül végigmegy a fontosabb életrajzi eseményeken, érintőlegesen felvillantja Hawking nagy gurulásának minden fontosabb állomását – és azt hiszem, ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna a fizikára, gondolataira, sokkal jobban beszívott volna a mozi. Szívesen elhallgattam volna a Hawking elmélet magyarázatát, Kip Thorne-nal a fogadást (akkor talán a Csillagok között is jobban átjött volna), elméleteit a párhuzamos univerzumokról. Ehelyett kaptuk egy ferdenyakú mozgássérült valakit, meg csinocska feleségét. Abba bele sem gondoltam, hogy lehet ebből három gyerek…
A filmmel csupán két bajom volt: amellett, hogy iszonyat nem szerettem nézni Hawking bénázását, mindent olyan felszínesnek éreztem. A betegség csupán lúdbőröztető volt, de lényegesen keményebb is lehetett volna, a szerelem a két ember között korántsem volt annyira mélynek mutatva, mint azt az adott helyzet indokolná, az, ami meg igazán lekötött volna, a fizika, meg az ehhez kapcsolódó gondolatok nagyon hiányoztak. Jó, az egész lehet egy könnyedebb, nézőbarátibb, Oscarra készült koncepció része, viszont az, hogy az időt teljesen kihagyták a filmből, az több mint zavaró volt. Teljesen támpontok nélkül vagyunk, mikor, mi történik, meg kellett közben állítnom a filmet és néznem a wikit, hogy az adott esemény mikor van Hawking életében. Még a környezet sem segített, gyakorlatilag egy tolószékből nézve a világot, nem sok támpontot kapunk, milyen évben járunk. Ráadásul a színészeket elfelejtették megöregíteni – legalábbis annyira öregíteni, a mennyire kellene. Nézzük csak. 1963-ban jönnek össze, akkor kb. 21 évesek. Jön a három gyerek, mire szétmennek, 1990 van, kb. eddig tart a film. Nos, én sem Jane-en, sem Stephenen nem láttam a közel 50 évet, pedig nem akármilyen 25 éven voltak túl – főleg a lány (Felicity Jones) fiatalsága volt szembetűnő. Hawking szerepében Eddie Redmayne sem volt teljesen hiteles, de a sérült faszinál az ember nem a ráncait számolja elsősorban, inkább azt nézi, mikor, merre dől a nyaka. S ha már Redmaye: egy icipicit visszaadott a renoméjából, amit a Jupiter felemelkedésében az idegesítően ripacs játékával alaposan lerombolt, ugyanakkor én nem osztom azt a hatalmas hype-ot, amit köré kerítettek, szerintem egy fogyatékost eljátszani egy tolószékben nem olyan nehéz feladat. Mondjuk, szerintem sokkal nehezebb lehetett egy BMW-ben vezetni 80 percen át, amikor csak Te vagy és arcoddal és hanghordozásoddal kell eladni a filmet… de lehet, megint csak én nem vagyok komplett.
Az A mindenség elmélete így két értékelést kap majd tőlem. Objektíven értékelve valóban egy jó film, érteni vélem, miért van az Oscar előszobájában, érteni vélem jelöléseit is. Visszafogottan, abszolút nem hatásvadász módon állít emléket egy köztünk élő és guruló zseninek, amiért hatalmas respect. Nem tudom, ezért jár-e szobrocska, de eddig úgy néz ki, idén az ötletekért fognak díjat adni. Szubjektíven nézve viszont qrvára nem jött be, kínszenvedés volt végignéznem: Hawking egész élete, amit megfilmesítettek belőle, nem az én világom. Szerencsétlen kripli jobban tette volna, ha kinyírja magát – így kapásból megkeserítette egy csomó ember életét. Ráadásul akkor a Nolan filmben sem jött volna ki a fekete lyukból semmi…
Szóval: lehet választani: 80% és 40%
.
A hozzászólást R2-D2 összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 11, 2020 6:28 pm-kor.
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Tárgy: Whiplash Hétf. Feb. 09, 2015 9:24 pm
.
Whiplash
Elöljáróban annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rühellem a jazz-t. Alapból a zenét is, de miután pár éven át mi etettük a helyi jazzfesztivál részvevőit, a zenészeket, zenészpalántákat is: soha életemben nem láttam még ennyi elvont, semmirekellő, idióta, beképzelt faszfejet, akiknek fogalmuk sem volt egyáltalán arról sem, épp hol vannak, akik csak a drágalátos zenéjüknek és hangszerüknek éltek. A művészlelkek legtipikusabb és legirritálóbb megjelenítői voltak – okoskodásukkal és kivagyiságukkal nagyon hamar kivívták mindenki ellenszenvét …nos, ezek után, főleg ehhez képest, a Whiplash totál kellemes csalódás, egy hatalmas pozitív élmény volt. Bár előzetesen is rengeteg jót olvastam róla, messze túlteljesítette elvárásaimat, és megkövetem magam: messze átértékelte a zenészekkel kapcsolatos előítéleteimet is. Viszont az is igaz, hogy ha ez a mozi nem az egyik Oscar jelölt idén, biztosan nem vágtam volna bele, tuti senki nem tudott volna rábeszélni egy jazzdobos történetének megtekintésére.
A legfontosabb: a Whiplash nem jazzfilm. Legalábbis nem elsősorban az. Ebből kifolyólag minden előzetes negatív értékítélet, ami engem is hátráltatott, nyugodtan félretehető vele kapcsolatban: a leginkább egy sportfilmhez tudom hasonlítani, amiben a főszereplő (szokás szerint) vért izzadva jut el a dicsőség kapujába – az edzője viszont nem más, mint maga Hartmann őrmester az Acéllövedékből. E kettő tényező határozza meg az egész filmet, a két főszereplő karakterén keresztül teszünk egy utazást a zene és az önmegvalósítás kemény világába, a két színész zseniális játéka és szimbiózisa okozza azt a majdnem tökéletes katarzist, amit a film nyújtani képes. Mert önmagában a mozi története csak egy, már milliószor látott szimpla versenytörténet, amiben a kissé félszeg, de tehetséges ifjúból a mentora mindenféle megkérdőjelezhető módszerrel kihozza a maximumot: azonban a Whiplashban mindez két iszonyat erős karakteren át jut el hozzánk.
Andrew Neyman (Miles Teller) fiatal, tehetséges dobos, aki az USA egyik legjobb zeneiskolájában tanul. Imádja, amit csinál, érzi is, hogy van tehetsége, az igazi áttörést azonban az hozza el számára, mikor az iskola különc zenetanára, karmestere, Terence Fletcher (J. K. Simmons) felfigyel rá, s beveszi az ún. elitbe, az iskola saját zenekarába, amivel mindenféle országos versenyeken indul. A probléma ott kezdődik, hogy Fletcher nem igazán szeret veszíteni, a zenekari tagokból pedig meglehetősen megkérdőjelezhető módszerekkel próbálja kihozni a maximumot. A mai, agyonliberalizált hazai oktatási viszonyok között szabályosan sokkoló, amit tanítványaival művel, a pszichikai serkentés gyakran átvált mentális és fizikai terrorba – pont, mint a tipikus katonai kiképzős hollywoodi mozikban. Sőt: az egész Whiplash, kiemelve a zenei környezetből, simán lehetne egy Acéllövedék/Tigrisek földjén koppintás – hogy nem az lett, az mindenképp az író/rendező Damien Chazelle érdeme. Mert mikor már azt hihetjük, minden összeomlik és/vagy a szar Andrew nyakába ömlik, egy kiváló fordulattal más irányba indul a történet. Ez egyébként pont akkor történik, mikor is az embernek már épp elege lett a megalázásból, a kőkemény tanár túlkapásaiból… mikor már a tanítvány vére sem elég ahhoz, hogy a teljesíthetetlen elvárásoknak megfeleljen.
S ha már megalázás és negatív karakter. Egyszerűen én – bármennyire is fura – Fletcher minden jelenetét élveztem. Az a brutális maximalizmus, amit ő képvisel, az a hihetetlen profizmus, amivel kihozza a legjobbakat a tanítványaiból az legalább annyira lenyűgöző volt számomre, amennyire visszataszító (kellett volna legyen). Az a duma, amiket ott és akkor levág, szenzációs, J.K.Simmons játéka pedig annyira magával ragadó, hogy én simán Oscart adnék érte. Fletcher számomra épp annyira racionális és hidegvérű negatív karakter, mint volt mondjuk legutóbb Lou az Éjjeli féregben. Minden szavának, tettének súlya és értelme van – amiket nem szabad csupán a saját egoja egekbe emeléseként értelmezni, hanem ugyanúgy a tanítvány fejlődésének fontos állomásai is. Csupán két dolog ehhez (az egyik hülyeség, a másik nem): ha már a SW világa, nagyon sokat olvastam a sithek kiképzéséről, amikor is a tanítvány pont az ilyen megalázó kiképzéseken keresztül juthat el a céljához , másrészt meg simán el tudom képzelni, hogy az élsportban az igazán sikeres versenyzők hasonló pokoljáráson mennek keresztül a trófeák megszerzéséig.
Zseniális volt, ahogy Andrew egyre vadabbul és önpusztító módon gyakorol. Zseniális volt ezeknek a képi megjelenítése, legyen az akár a sebtapaszok a felhólyagosodott kézen, akár a jeges vízbe mártott tenyér. Akár a vércseppek a cintányéron, vagy (más karakternél) a trombitából kicsorduló nyál. Nem tolakodó módon, de Chazelle kiválóan érzékelteti a gyakorlás és a feszült munka súlyát.. kicsit egyébként beugrott a Fekete hattyú balettre készülős jelenete, sőt a maximalizmusra törekvés szempontjából talán legjobb példa pont Arronofsky filmje. A különbség a kettő között a két mozi fináléja: a Whiplash záró tíz perce (amiről egyébként nem értem, miért áradozik a világ) sokkal kielégítőbb, befogadhatóbb és felemelőbb élményt nyúj, mint a Fekete hattyú hattyúja. Még akkor is, ha nekem pont az lett az egyik negatívum a moziban. Andrew átalakulása, sikere lényegesen ésszerűbb és lineárisabb keretek között zajlik, szerencsére a szürrealizmus teljes kihagyásával.
Azt hiszem, félidőben járva az idei Oscar jelöltek mustrájában, a Whiplash messze a legjobb az összes közül. Két apróság van, ami engem a történetben (és nem a karakterekben) zavart. Az egyik a teljesen felesleges és béna szerelmi szál Andrew életében – ha már mindenképp azt akarták érzékeltetni, hogy a srác szándékosan felégeti magánéletét is a siker érdekében, tehették volna ezt kevésbé irritáló szituációkban. Mindegyik csajos jelenet szó szerint kínos lett, teljesen kizökkentett a döbbenetes hangulatból, mint ahogy egy icipicit a családi vacsora jelenet is. Az amúgy mintha meg akarta volna idézni az Oklahomábant, de kevésbé lett ütős… A másik meg közvetlenül a finálé: lejött, hogy az egy zenei háború volt – no de mi lett a vége? Nem is konkrétan Andrew vagy Fletcher ütközetében (az tiszta), hanem úgy általában: vajon elég lett-e ez a finálé Andrewnak ahhoz, hogy az lehessen, amire mindig is vágyott? Vajon az a bizonyos cintányér a kamion volt-e, és az átütő siker pedig a végső koncert? Vajon ezek után lehet-e kettőjüknek együtt dolgozni???
Azt semmiképp nem osztom, hogy ez lenne az évtized filmje , de hogy egy kiemelkedő mozi, az biztos. A jazzt továbbra is rühellem, de most már nem csak a balettcipőben megbúvó véres lábat láttam, hanem a dobütőtől felhólyagosodott véres kezet is. Fletchert pedig el kéne hívni néhány középiskolába tanárnak. Lenne beszarás, az biztos.
85%
A Whiplasról ezek után már nem csak a Metallica 1983-es szerzeménye jut eszembe, hanem Hank Levy dala is – talán jobb is, ha utóbbit használták föl a filmben. Szegény filmbeli Andrew előbbivel még jobban megkínlódott volna…
.
A hozzászólást R2-D2 összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 11, 2020 6:29 pm-kor.
Niwrok Admin
Hozzászólások száma : 3578 Join date : 2012. Oct. 06.
Csak átfutottam őket, nem merültem nagyon el bennük, mert a Jupitert valószínűleg a hét végén nézem, Hawking filmjét nem terveztem, a Whiplash meg jól hangzik, azt biztos besorolom, de most még mindig nagyrészt zombikat darálok . .
R2-D2 Admin
Hozzászólások száma : 4535 Join date : 2012. Oct. 03. Tartózkodási hely : Szombathely
Csak átfutottam őket, nem merültem nagyon el bennük, mert a Jupitert valószínűleg a hét végén nézem, Hawking filmjét nem terveztem, a Whiplash meg jól hangzik, azt biztos besorolom, de most még mindig nagyrészt zombikat darálok . .
Köszi!
Akkor majd a Jupiterről beszéljünk. Meglepődnék, ha fölém pontoznál...
téglagyári megálló
Hozzászólások száma : 116 Join date : 2012. Oct. 04.
Csak átfutottam őket, nem merültem nagyon el bennük, mert a Jupitert valószínűleg a hét végén nézem, Hawking filmjét nem terveztem, a Whiplash meg jól hangzik, azt biztos besorolom, de most még mindig nagyrészt zombikat darálok . .
Kedd Feb. 03, 2015 11:37 pm
.
.
), de ez így iszonyat ciki volt. Jupiter (Mila Kunis) megjelenése, egész lénye annyira idegesítő és buta, hogy szinte kerestem a fekete haj alatt rejlő szőke tincseket. Totál hiteltelen, ahogy végig viselkedik, ahogy sodródik az árral – a méhes jeleneten meg szabályosan felröhögtem – pedig aztán ő a Kiválasztott. S még csak nem is ő a legidegesítőbb karakter az egész filmben. Picit megelőzi őt a megmentője, Caine (Channing Tatum), akinél kereszteztek egy embert egy farkassal, s aki elvesztette szárnyait. Értitek, repülő farkasember… 
. Az egész mozi alatt az volt az érzésem, hogy a Narnia 1-ből látom a kentaurok vezetőjét annak hátsója nélkül, pláne, miután Caine perceken keresztül, teljesen feleslegesen félmeztelenül pózol a filmben. Van viszont egy cuki csizmája, ami repül (majd csak beugrik, melyik filmből kérte kölcsön).
anyám. Nos, szegény Jupiter közéjük keveredik, egy EGIS gyógyszertár nevű galaktikus rendfenntartó cégen keresztül (bár nem egészen értem az ő szerepüket), de előtte az egész mozi legkínosabb tíz percén kel átverekednünk magunkat. Bazmeg, amit itt a bürokrácia görbe tükreként a pofánkba nyomnak, az egyszerűen fájt. A Harry Potter koboldbankjához hasonló hangulatú helyen eltöltött időt otthon tuti átpörgetem majd, az egyszerűen borzalmas volt. Akkor is az, ha ennek is értem a gondolatiságát.
, másrészt meg simán el tudom képzelni, hogy az élsportban az igazán sikeres versenyzők hasonló pokoljáráson mennek keresztül a trófeák megszerzéséig.
