Remo írásai

Veszett a világ

Volt idő, amikor úgy kerültem David Lynch filmjeit, mint a pestist, de az utóbbi években kezdtem rákapni. A Veszett a világgal már többször próbálkoztam, ám most először alkalmam nyílt eredeti nyelven megnézni, ami a borzalmas szinkron után nagyban megdobta az élvezetét. Ahogy Nicolas Cage Elvis stílusban nyomja, azt egyébként is lehetetlen visszaadni. Ami meglepett vele kapcsolatban, hogy tud énekelni, sőt az egyik kedvenc jelenetem is ahhoz kapcsolódik, amikor egy klubban dalra fakad, mire az addig zenélő együttes magától értetődő módon kísérni kezdi őt.

A film egyszerre taszító és bizarr módon vicces. Lynch sajátos humorának nagyobb teret enged, mint bármikor máskor. A cselekmény másodlagossá válik a kilincset egymásnak adó őrült figurák özönében, akikkel a főszereplő szerelmespár útjuk során összeakad. Általában rosszul sül el, ha egy filmben minden szereplő dilinyós, de a film extrém realitásában valahogy mégis működik. Ehhez persze az se ártott, hogy a kisebb szerepekben is olyan karakteres színészek tűnnek fel, mint Harry Dean Stanton, Freddie Jones, Crispin Glover, a Twin Peaks fél szereplőgárdája, valamint Willem Dafoe, aki pályája leggusztustalanabb figuráját kelti életre kéjjel.

Az első benyomás, melyet a Nicolas Cage és Laura Dern által játszott szerelmespár tette rám, hogy lököttek. Cage mindjárt az első jelenetében puszta kézzel szétveri egy férfi fejét míg Dern hisztérikusan üvölt. Ezzel együtt nem őrültek, nem is gonoszak, csak a saját féktelen világukban élnek. A film előrehaladtával a köztük lévő őszinte és szenvedélyes kapocs szerethetővé teszi őket, sőt azokhoz képest, akikkel találkoznak, még úgy ahogy normálisnak is nevezhetőek. A reputációját időközben kitartó munkával leromboló Cage itt még teljes erővel dobja be magát. A rock 'n' roll-t életfilozófiaként megélő Sailor Ripley szerepét mintha rá írták volna. Dern is remekel és nem elhanyagolható módon veszélyesen dögös a filmben. Félőrült édesanyját ténylegesen az anyja játssza (Diane Ladd) és akár a többi negatív szereplő, kurva ijesztő tud lenni!

A Veszett a világ könnyen lehetett volna hagyományos road movie, de Lynch a wtf-élmények szintjére emeli. A legváratlanabb pillanatokban emel be szürreális pillanatokat, többször például az Óz a nagy varázslót idézve. Ezek valamikor a borzalom képei, máskor a rendező érezhetően csak mókázik. A látomásban feltűnő jó boszorkányt például kizárt, hogy komolyan gondolta volna. Stílusa, atmoszférateremtő tehetsége teljes fordulatszámon pörög, amihez ezúttal is elsőrangú partnere Frederick Elmes operatőr és a zenét szerző Angelo Badalamenti. A filmet hajtó vad energia van mikor fogyatkozni látszik, ám mindig visszatér. Az arcátlanul romantikus befejezésért külön piros ponty jár. Százalékos értékeléssel a filmet nem tudom, de igazából nem is akarom kifejezni. Annyi biztos, hogy megéri elmerülni Lynch veszett világában.

Remo írta:

Volt idő, amikor úgy kerültem David Lynch filmjeit, mint a pestist...

Én még mindig itt tartok...

R2-D2 írta:

Remo írta:

Volt idő, amikor úgy kerültem David Lynch filmjeit, mint a pestist...

Én még mindig itt tartok...

Sebaj, előbb-utóbb hozzád is eljuthat a vakcina.

A közellenség(1998)

A néhai Tony Scottot a zsánerfilmesek közt régóta kiemelt helyen tartom számon, de pont egyik legsikeresebb rendezését, A közellenséget valahogy sose tudtam igazán megszeretni. A főszerepet eredetileg Tom Cruisenak szánták és meggyőződésem, hogy őhozzá jobban illett volna a bajba jutott átlagember szerepe, mint Will Smithhez. A fő problémám mégse vele van, hanem a történettel, amely csak szedegeti a más filmek által hátrahagyott morzsákat, ám a maga részéről csak a modern technikát tudja az ismert panelekhez hozzáadni. Azt meg kell hagyni, hogy a megfigyelő és lehallgató eszközök ijesztően fejlett hálózatát rendkívül látványosan prezentálja, mégha olykor erősen sci-fibe is hajlik, ahogy pl. a műhold kb. tíz másodperc alatt pályára áll.

A film hiába próbálkozik, meg se közelíti a '70-es évek klasszikus paranoia thrillereit, mint A keselyű három napja, A Parallax-terv, vagy a Magánbeszélgetés. Gene Hackman lehallgatási szakértőként való szereplése és egy tisztelgésnek betudható jelenet az utóbbit konkrétan megidézi, azonban Coppola alkotásának hatásossága nélkül. Hackman egyébként a film felénél tűnik fel először, de megéri rá várni. Will Smith addig a szokott nagyszájú menő manó műsorát nyomja, csak kissé tesze-toszábban. Onnantól, hogy a zsörtölődő Hackman belép a képbe, Smith szép lassan másodlagos karakterré válik. Mivel szerepe szerint nincs képben, haszna se igazán van azon kívül, hogy minden adandó alkalommal poénkodik egy sort. A valószínűtlen (és egyébként a rendező korábbi filmjéből, a Tiszta románcból újrahasznált) mexican standoffra kihegyezett fináléban bár ő az, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve csapdába csalja az ügynökség embereit, ám a lövöldözést már egy asztal alatt kucorogva vészeli át.

A történet MacGuffinja, a bizonyítékot tartalmazó lemez miután jórészt ismeretlen helyen pihen, amikor végre használni lehetne, kikerül a képből. Ez mindennél jobban jelzi, hogy az alkotóknak komoly gondjuk lehetett a film lezárásával. A logika és a műfaj hagyományai egy negatív befejezés felé vinnék a sztorit, ám az új korban a happy endnek minden áron be kell következnie. A film bár mindenki számára érthető módon figyelmeztet a nemzetbiztonság oltárán beáldozott személyiségi jogok veszélyességére, ám mégis az a benyomásom, hogy túl egyoldalúan, a téma által megkövetelt összetettség nélkül vizsgálja azt. Persze nem is követelmény egy Tony Scott/Jerry Bruckheimer produkciónál, hogy mélyelemzést tegyen, de bennem hiányérzetet keltett a megközelítésük, különösen a műfaj egyéb filmjeinek ismeretében.

A közellenség végülis nem más, mint egy látvány- és tempóorientál akció-thriller, mely elsősorban szórakoztatni akar, ezt a feladatát pedig végülis elvégzi. Scott műve leginkább üldözős filmként működik. Az akciójeleneteket a rendező a hozzá méltó profizmussal vezényli le. A cselekmény is feszesre van vágva, nincs megállás szinte egy percre se. Ami nagyon erős még az a szereplőgárda. Tapasztalt öregek és feltörekvő újoncok tömkelege vonul fel a legkisebb szerepekben is. Annyian vannak, hogy néhányuk a stáblistáról is lemaradt. A kezdésben mindjárt ott van Jason Robards, maffiózóként beugrik Tom Sizemore, a lehallgató technikusok között pedig kiszúrhatjuk a befutás előtt álló Jack Blacket is.

70%

Tartottam egy kis mozimaratont:

Svindlerek - Ez a nem túl ismert átverős film sokkal inkább az emberi, mint a bűn természetéről szól. Megismerünk három megélhetési csalót (John Cusack; Anjelica Huston; Annette Benning) és a film végére megtudjuk, hogy ki a legerősebb közülük. Ebben az életformában ugyanis csak annak van esélye a túlélésre. A színészek - különösen Huston - remekelnek. A laza felütés után a film lassan, egyre sötétebb tónust követve építkezik fel. Az események csak a második felében pörögnek fel. A végkifejlete aztán rendesen odavág, pedig lényegében csak egy beszélgetés. Stephen Frears rendezése a Veszedelmes viszonyok mellé állítható. Talán mégse olyan erős, de határozottan idézi korábbi munkáját, már csak a szereplők közti feszültség okán és, ahogy próbálják kijátszani egymást. 80%  

A Faun labirintusa - Látom, hogy mennyi minden van ebben a filmben, de nekem őszintén szólva mégse nyerte el a tetszésemet. Guillermo Del Toro ért hozzá, hogy hangulatot teremtsen, a varázslatos látványvilágnak meg egyenesen a mestere, de elbeszélőként számomra nehézkes. A brutális történelmi dráma és a tündérmese kezdetben érdekes elegyet alkot, ám idővel elegem lett a rengeteg szenvedésből, kínzásból és halálból, mely a film előbbi részét kitölti. Ami nagyon jól sikerült az a rendkívül érzelemgazdag, többféleképpen is értelmezhető befejezés, de az is kevés hozzá, hogy Del Toro művét valaha is kedvem legyen újranézni. 60%

A rózsák háborúja – Danny DeVito fekete komédiáját egy időben perverz módon A smaragd románcával és A Nílus gyöngyével néztem meg trilógiában. A két romantikus kaland után a rendező fogta a Michael Douglas-Kathleen Turner párost és egy olyan történetbe helyezte őket, ami arról szól, hogy milyen mélyre tud süllyedni két olyan ember, akik valaha szerették egymást. A film két részre osztható: az elsőben azt látjuk, hogy a sokévi házasság alatt hogyan undorodik meg a nő szép lassan férjétől, míg a másodikban a válás folyamata kerül terítékre. Az alkotók maró gúnnyal mutatják be a kapcsolat alakulását, ám így is képesek megőrizni tárgyilagosságukat. Mindkét fél, ha úgy tetszik, mindkét nem megkapja a magáét. Fokozatosan haladunk a szélsőségek felé, ahol a szereplők már szó szerint gyilkolják egymást. Douglas és Turner egyaránt bevállalós alakítást nyújtanak és képesek elérni, hogy végig szurkoljunk nekik akármit is műveljenek. Az inkább színészként sikeres DeVitonak (aki a történet mesélőjeként is feltűnik) magasan ez a legjobb rendezése. Nagyon ráérzett az alapanyag ízére mind vizuálisan, mind hangulatilag. A rózsák háborúja nem az a film, amit sűrűn megnézek, de azok közé sorolom, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell! 80%  

Titanic – Bemutatása óta felemás érzésekkel viseltetek James Cameron szerelmi történetbe oltott katasztrófafilmjével szemben. Akármennyire is megkedveltem az évek során Leonardo DiCapriot és Kate Winsletet, Cameron technikai profizmusa előtt pedig meg kell emelnem a kalapom, a film szívét mindig is sekélyesnek éreztem. Az író-rendező tökéletesen ráérzett arra, hogyan szolgálja ki a nagyközönséget, aminek a kulcsa a tartalmi középszerűség. Ismert panelekre felépítette a gazdag lány és a szegény fiú románcának meséjét, amit aztán egyetlen eredeti ötlet nélkül vitt végig a befejezésig. A két főszereplőt a tehetséges színészek még képesek megtölteni élettel, de a mellékalakok többsége kínosan egysíkú. Onnantól, hogy beindul a katasztrófa Cameron végig őrzi a film lendületét és látványilag úgy képes fokozni az eseményeket, ahogy senki más. Azt azért hozzátenném, hogy hajó elsüllyedésének krónikája mai szemmel már inkább a giccs, mint a realizmus felé hajlik. Mikor aztán mesélőnk, Rose története végére ér a dráma – legalábbis számomra – durván összeomlik. Egyszerűen nem veszem be, hogy a kincsvadászokra Rose elbeszélése olyan hatással lenne, hogy elfeledkezzenek, sőt már szinte lemondjanak arról, amiért a nőt tulajdonképpen odahívták. Cameron itt egy jó adag érzelmi hatásvadászat mögé bújik, ami egész addig működik, amíg az ember nem kezd el gondolkodni. 60%

Hat nap, hét éjszaka

Bár Ivan Reitman filmjét nem sorolom távolról se a kedvenceim közé, de tartogat elég kalandot, humort és romantikát, hogy gyakran elővegyem. Az élevezethez Harrison Ford csibészes sármja is sokat hozzátesz. A női főszerepet játszó Anne Heche se rossz, ő mégis a szegény ember Meg Ryan-jeként hat. A kettősükről sokat elmond, hogy a kémia addig működik közte és Ford között amíg szerepük szerint utálják egymást. Ebben azért megvan a bűne a forgatókönyvnek is, amely az események sodró lendületére és a paradicsomi környezetre bízza egymásra találásukat érzelmi háttér nélkül. A sziget, amelyre lezuhannak olyan csodás, a túlélés pedig annyira nem jelent számukra gondot, hogy az alkotók kénytelenek behozni pár kalózt a történetbe, akikről aztán a nagy menekülésig elfeledkeznek. A többre érdemes Danny Trejo és Cliff Curtis nyom nélkül fel is szívódnak addigra. A film tehát nem egy sebből vérzik, ám mégis rendelkezik egy könnyeddséggel, ami segít, hogy elnézzem a hibáit. A szövegek is nagyrészt el lettek találva, az öregedő Ford itt még mindig remek formában van, és a Jóbarátok Rossát ide átmentő David Schwimmer szintén szerez elég szórakoztató percet.

60%

Remo írta:

Tartottam egy kis mozimaratont:

Svindlerek -80%  

A Faun labirintusa 60%

A rózsák háborúja 80%  

Titanic – 60%

Svindlerekről még csak hallottam, de írásod kedvet hozott hozzá. Faunt pont most néztem újra BD-n, nekem iszonyat tetszik, a drámai és fantáziavilág zseniálisan keveredik. A rózsákat gyerekkoromban láttam utoljára, akkor bejött, de most képtelen lennék újranézni. Titaniccal meg egyetértek, remek üzleti húzás volt, de túl sok a szerelem és kevés a Titanic.

Remo írta:

Hat nap, hét éjszaka


60%

Erről meg még csak nem is hallottam.

Borsalino

Jean-Paul Belmondo és Alain Delon egy filmben. Ezzel még karrierjük legvégén is be lehetett csalogatni a közönséget a moziba, de 1970-ben maga volt a megvalósult álom. Nem elhanyagolható, hogy a Két apának mennyi a fele? c. felejthető limonádéval szemben itt a film ér annyit, hogy ne csak miattuk legyen érdemes rááldozni az időt. A Borsalino stílusos euro gengszterfilm, ami az 1930-as években játszódik. Két feltörekvő csirkefogó történetét meséli el, akik riválisokból üzlettársakká és egyben barátokká válnak. A filmet Belmondo és Delon egyformán meghatározzák, szinte centiméterre ki van mérve, hogy mindketten ugyanannyira érvényesüljenek, amiért a készítők vért izzadhattak, de megérte. Az első felében inkább Belmondo, vagyis a humor és a könnyedség kap teret, míg a másodikban Delon, vele pedig a film hűvösebbé és erőszakosabbá válik. A cselekmény néha picit leül, de Jacques Deray hozzáértő rendezésének és Claude Bolling fülbemászó zenéjének köszönhetően a Borsalino végig élvezetes marad. A film maximálisan kihasználja két színészének közös jelenlétét, majd szétfeszítik a vásznat. Michael Mann volt ennyire tisztában, hogy óriásokat hoz össze a Szemtől szemben során. Van, akiben Belmondo és Delon renoméjához képest maga a film hiányérzetet keltett, és azt el kell ismerni, hogy a Borsalino nem a legjobb, azonban profin összerakott darabja a műfajnak.

80%


Borsalino és társai

Négy évvel az első rész sikere után, ezúttal Belmondo nélkül, mozikba került a folytatás. Az alkotók nagyrésze - a legfontosabb poszton Jacques Deray - megmaradt, néhány mellékszereplő is visszatért, de ez már egy más film. A Borsalino és társai különbözőségei dacára egész jól viszi tovább a történet fonalát. Az előző epizód zárómondata szerint Delon gengszterbirodalmának bukásáról kellene szólnia, ami benne is van, de a készítők okosan inkább Belmondo halálának megbosszulását helyezik a középpontba. A történet jóval feszesebb és véresebb, humort csak az a lezserség ad hozzá, ahogy Delon tökéletes hűvösséggel leszámol ellenfeleivel. A készítők ezúttal is nagy gondot fektettek az 1930-as évek Marseille-je megidézésére, ez a korhangulat válik a film egyik legfőbb erősségévé. Ha nem csúszott be volna néhány elkapkodott, gyengébb jelenet, a folytatás akár fel is nőhetett volna az első részhez, így viszont az árnyékában maradt. Ami javára szól, hogy megadja a lezárást, mellyel a Borsalino adós maradt. Aki onnan hiányolta a happy endet, az itt megkapja. Összességében önmagában is élvezhető, korához képest helyenként meglepően brutális akciófilm a Borsalino és társai, mely romantizálva ugyan, de ismét sikeresen idéz meg egy letűnt kort, amiben még a gengszterek is lehettek hősök.

70%

Remo írta:

Borsalino, Borsalino és társai

Ezeket csak gyerekkoromban láttam, de arra emlékszem, mekkora durranás volt a két színész együtt. Érdekes, mindig van egy favorit színészpáros, akik együtt szerepeltetése kuriózum.

R2-D2 írta:

Remo írta:

Borsalino, Borsalino és társai

Ezeket csak gyerekkoromban láttam, de arra emlékszem, mekkora durranás volt a két színész együtt. Érdekes, mindig van egy favorit színészpáros, akik együtt szerepeltetése kuriózum.

Hát igen, most ilyen lehetne például Johnny Depp és Robert Downey Jr. egy filmben.

Remo írta:

Hát igen, most ilyen lehetne például Johnny Depp és Robert Downey Jr. egy filmben.

Csak ma már mindent a pénzhez mérnek - vélhetően sem Delon és Belmondo, sem DeNiro és Pacino, sem Cruise és Pitt közös filmjénél még nem volt akkora szerepe a gázsinak.

Stallone meg Scwarzinál meg már nincs....

R2-D2 írta:

Remo írta:

Hát igen, most ilyen lehetne például Johnny Depp és Robert Downey Jr. egy filmben.

Csak ma már mindent a pénzhez mérnek - vélhetően sem Delon és Belmondo, sem DeNiro és Pacino, sem Cruise és Pitt közös filmjénél még nem volt akkora szerepe a gázsinak.

Stallone meg Scwarzinál meg már nincs....

Amilyen horribilis összegeket keresnek a pénz önmagában szerintem nem jelent számukra meggyőző erőt - se korábban, se most. Persze sose olcsó mulatság összehozni két grandiózus mozisztárt a státuszuk csúcsán, de az igazi kihívás az érdeklődésük felkeltése és az egójuk legyűrése.

Remo írta:

Amilyen horribilis összegeket keresnek a pénz önmagában szerintem nem jelent számukra meggyőző erőt - se korábban, se most. Persze sose olcsó mulatság összehozni két grandiózus mozisztárt a státuszuk csúcsán, de az igazi kihívás az érdeklődésük felkeltése és az egójuk legyűrése.

Nem is elsősorban arra gondoltam, hogy ők mennyit keresnek, hanem hogy a film költségvetése s megtérülése hogy alakul...

Az 54. hadtest

Edward Zwick filmje az első feketékből álló katonai alakulat megalakulását és kiképzését mutatja be az amerikai polgárháború idején jó adag idealizmussal. A szónak negatív töltete lett az évek során, pedig a jelentése nagyon is pozitív. Az 54. hadtest inspirálóan hat a nemzeti öntudatra, nem csodálkozom, hogy hazájában sokan mesterműként tisztelik. A filmnek van némi propagandajellege, mely néhány átlátszó jelenete révén - például amiben a legfőbb renitens magához ragadja az amerikai zászlót a csata hevében - nyilvánvalóvá válik. Mindezzel együtt nem érzem hazug filmnek, sőt hiszem, hogy Zwick és alkotótársai őszintén vallják azt az eszmeiséget, amely művüket áthatja. A film kevés, de meggyőző csatajelenete során egy percre se tagadják, hogy a háború nem más, mint mészárlás, de arra koncentrálnak, hogy bemutassák, azoknak, akik harcoltak benne ennél jóval többet jelentett. Esetünkben még a szövetséges oldalon se egyenrangúként kezelt színesbőrű katonák először mutathatták meg, hogy jóval többre képesek, mint rabszolgamunkára.

Az 54. hadtest nagy átalakuláson ment át az utómunkák során. Az ezred jószándékúnak ábrázolt tisztjeinek, így például Cary Elwes szelíd őrnagyának jelenetei közül sok a vágóasztalon végezte, mivel az alkotók felismerték, hogy a közkatonákra kell koncentrálniuk, hisz ez elsősorban az ő történetük. Ennek köszönhetően nagyobb teret kapott Morgan Freeman és Denzel Washington, akiket egy filmben látni már önmagában élmény, de az alakításuk aztán felteszi az i-re a pontot. Van, aki túlzásnak érzi, hogy Washington Oscart kapott ezért a szerepért, pedig ha csak a tekintetére figyel az ember, már látható, hogy miért a díj. Annál érthetetlenebb, hogy az Akadémia még jelölésre se méltatta James Horner zenéjét, ami nélkül pedig a film nem lenne ugyanaz. Annyi szív és lelkesség lakozik benne, hogy az összes jelenet patetikusság nélkül tűnik nagyobbnak tőle. Ihletett munka, melynek csúcspontja a végső roham alatti - a Carmina Burana jegyeit magán viselő - téma.

80%