Remo írásai

Indiana Jones és a végzet temploma


A Steven Spielberg, George Lucas és Harrison Ford alkotta trió a Frigyláda után három évvel szállította le a második kalandot, melyből sajnálatosan kimaradt az első részt író Lawrence Kasdan, mivel épp saját rendezésével volt elfoglalva. A helyét William Huyck és Gloria Katz vették át, akiknek a legismertebb munkája a Lucas rendezte nagysikerű American Graffiti. A Frigyláda folytatása – mely valójában prequel – eszement túlzásaival sokáig a filmsorozat fekete bárányának számított. Bevallom, nekem gyerekkoromban ez volt a kedvenc epizódom. Az alapsztorit jegyző Lucas szeme előtt egy sötét és durva folytatás lebegett, amit a rendező Spielberg harsányabban jelenlévő humorral kompenzált. Ennek az lett az eredménye, hogy a film a felnőtteknek gyerekes, a fiataloknak meg ijesztő lett. A résznek szerkezetileg is megvannak a hullámvölgyei: előbb őrült módon felpörög, majd szunnyad egy sort, hogy aztán megint a kalandok közepébe rántson. A fele játékidő eltelik mire a címben jelzett templomig eljutunk, a történet pedig végre sínre kerül.

A Végzet temploma, sőt az egész széria legidegesítőbb szereplőjének a hisztérikus énekesnőt, Willie Scottot tartják, aki nagyrészt tényleg nem csinál mást, mint nyavalyog, de speciel én sose utáltam. Itt ki kell térnem a magyar szinkronra, ugyanis az eredeti változatában ezt a buta libát Eszenyi Enikő nem csupán kedvelhetővé, de viccessé varázsolta. Az énekesnőt játszó Kate Capshaw (a rendező későbbi felesége) amúgy egyáltalán nem rossz. Az évődésének Harrison Forddal megvannak a maga pillanatai, amikor pedig bajba jutott szépség lesz, már kifejezetten vonzó jelenség. A számomra legkedvesebb szereplő – természetesen régészprofesszorunk után – Picur (Ke Huy Quan - Kincsvadászok), aki korára fittyet hányva majdhogynem egyenrangú társává válik Indiana Jonesnak, így még az is működik, amikor rövid időre átveszi a hős szerepét. A köztük lévő egyszerre atyai és haveri kapocs a film igazi érzelmi hajtóereje. Amikor a sötét álmából visszatérő Indiana rákacsint, az a folytatás legszerethetőbb perce, amire, ha a filmet családi körben nézem DVD-ről, valaki mindig megkér, hogy tekerjek vissza.

A nyitányra a Bond-filmekből átvett hagyomány jegyében ismételten nagy gondot fektettek és ennek meglett az eredménye: az összes marhaságával együtt is magával ragadó. A Spielbergre jellemző játékosság az egész filmen tetten érhető. A Frigyláda kígyói és pókjai után ezúttal bogarak teszik próbára az ingerküszöbünket, valamint egy groteszk indiai díszvacsora az elképzelhető leggyomorforgatóbb fogásokkal. Amikor megint beindul az akció, Spielberg szárnyal. Innentől tételesen felsorolhatnám az összes mozgalmasabb jelenetet, mert mind említést érdemelne, de maradjunk annyiban, hogy egyik jobb, mint a másik. A Shankara kövek legendája inkább a mese, mint a misztikusság irányába viszi a történetet, amit gyerekként jobban értékeltem, a gyilkos szekta vezére, Mola Ram (Amrish Puri) viszont felnőtt szemmel is félelmetes. A film véleményem szerint egyáltalán nem hozza szégyenbe a szériát, mint azt egyesek állítják róla. Vannak hibái, kevéssé sikerült, mint az előző rész, de Spielberg és Ford túl jó formában voltak ahhoz, hogy elszúrják.

80%

Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag


Miután Steven Spielberg se volt teljesen elégedett azzal, ahogy a Végzet Temploma végül elsült, úgy határozott, hogy a harmadik részben, melyet az utolsónak szánt, visszatér arra az útra, amin a Frigyládával elindult. Indiana Jones ismét a nácik elől próbál megszerezni egy ereklyét, ezúttal a Szent Grált, amely örök életet ad annak, aki iszik belőle. A harcban segíti őt az első részben megismert Sallah (John Rhys-Davies) és a küldetéseit eddig múzeuma kényelméből pénzelő Marcus Brody (Denholm Elliott), valamint az apja, akit maga az ős Bond, vagyis Sean Connery játszik! Az már önmagában hatalmas, hogy Indiana Jones szülője ténylegesen James Bond, amit azonban együtt művelnek az egészen frenetikus. A szórakozott, katedrához szokott öreg döbbenten nézi végig, ahogy fia halomra öli a rosszfiúkat, egyfolytában fiatalúrnak szólítja, és, ha úgy érzi, hát rendesen kiosztja. Sean Connery és Harrison Ford lubickolnak a rengeteg poént kínáló helyzetben. Annyira jó köztük az összhang, hogy a végén már sajnáltam, hogy Connery csak ebben az egy részben szerepel.

Bár Indy az apja oldalán lélekben többször is átmegy gyerekbe, ám a nem várt nyitányban a fiatalon elhunyt River Phoenix hibátlan alakításában konkrétan is. A sztori kiötlésében ezúttal is résztvevő George Lucas gondolatban már itt az Ifjú Indiana Jones című TV-sorozatát készíthette elő, azonban Spielberg és forgatókönyvírója, a néhai Jeffrey Boam annyi mindent kihoz ebből a rövid szegmensből, ami egyszerűen lenyűgöző. Megint kapunk egy látványos és humoros üldözést, ám, ami a lényeg, hogy kisebb-nagyobb utalásokon keresztül a szemünk előtt alakul ki Indiana Jones egyénisége, na és persze undora a kígyóktól. A szegmens csúcspontjában ellenfele, a megjelenésében is mintául szolgáló kincsvadász tisztelete jeléül átadja a merész kölyöknek kalapját, mely mögül a következő pillanatban már a felnőtt férfi mosolyog vissza. Telitalálat. Jeffrey Boam, aki a matinéfilmekhez való vonzódását, könnyed humorát karrierje során többször is bizonyította, úgy ráérzett Indiana Jones világára, mintha ő találta volna ki. Forgatókönyve anélkül válik a széria legfeszesebb darabjává, hogy a film egymásba folyó akciójelenetek sorává silányulna. Emlékezetes pillanatokból jópár akad, melyek közül külön kiemelném a náci fanatizmust félelmetes erővel bemutató berlini kitérőt.

A színészekről szót ejtve meg kell említenem, hogy Az utolsó kereszteslovagnak a legjobb a szereposztása az összes rész közül. Már Connery-vel öles előnyre tesz szert, mely előny alapjait a korábbról visszahozott és ezúttal nagyobb, komikus teret kapó Denholm Elliott és John Rhys-Davies teremtik meg. A rosszak oldalán is erős a gárda. Michael Bryne igazán visszataszító náci tisztként, Julian Glover vele szemben (nem véletlenül) egy Bond-gonosz eleganciáját kölcsönzi a kizárólag a személyes céljait szem előtt tartó, elvtelen Donovannak. Legvégül ott van Alison Doody, aki magasan a legvonzóbb nő az Indiana Jones-filmek történetében, és persze egyúttal a legkevésbé megbízható is. A régi idők sztárjainak kisugárzásával rendelkező Alison Doody nagyon jól játssza el a kettős jellemű szereplőt, csodálkozom, hogy nem futott be nagyobb karriert. Az első rész óta nagyjából változatlan stáb tagjai most is elsőrangú munkát végeztek. Az 1989-ben bemutatott film szerencsésen elkerülte a számítógépes technika berobbanását, így megőrizte régimódi arculatát. Az utolsó kereszteslovag nemcsak egy klasszikus trilógia, de egy korszak méltó lezárása. Attól az Indiana Jonestól, akit megszerettünk, itt el is búcsúzunk. Társaival ellovagolt a naplementébe, bele a halhatatlanságba.      

100%

Gondoltam megvárom, míg mindháromról írsz...

Ha lenne taps-ikon, egy egész sort érdemelnél. Én is imádom mindhárom filmet, hasolókat mondanék róla. Nincs kedved bemásolni xpressre? Vagy végképp letettél erről?

R2-D2 írta:

Gondoltam megvárom, míg mindháromról írsz...

Ha lenne taps-ikon, egy egész sort érdemelnél. Én is imádom mindhárom filmet, hasolókat mondanék róla. Nincs kedved bemásolni xpressre? Vagy végképp letettél erről?

Kösz az elismerést, jól esett.
Az Xpressre csak akkor írok, ha a kiadványról is van mondanivalóm.

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága


Csak nem bírták ki. Spielberg, Lucas és Ford végül engedtek a nyomásnak és egy újabb kaland kedvéért ismét életre hívták Indiana Jonest. Közben eltelt majdnem húsz év. A forgatókönyvbe belerokkant több író és a filmvilág is nagyot fordult. A CGI, akár az élet, utat tört magának. Már a testében-lelkében a múltban gyökeredző Indiana Jones negyedik része se készülhetett el modern számítógépes effektek nélkül, különösen George Lucasszal a produceri székben. A film ennek jegyében egy CGI-rágcsálóval nyit, majd fiatalok húznak el egy felspécizett járgánnyal miközben szól a rock 'n' roll. Ez mi ez? – kérdeztem magamtól annak idején a moziban. Később megtudtam, hogy Spielberg így tisztelgett Lucas első sikere, az American Graffiti előtt, ennek viszont úgy sikerült lecsapódnia, mintha nem az a film kezdődne el, mint, amire beültem. A folytatás már több bizakodásra ad okot. A továbbiakban egy amerikai katonai konvojt követünk, amelyről hamar kiderül, hogy valójában orosz egy kémakció kellős közepén. Egy 51-es jelzésű titkos létesítményen megszabadulva az őrségtől előhúznak a csomagtartóból két férfit. Az egyik felveszi a kalapját, felcsendül a jól ismert induló, majd Harrison Ford a kamera felé fordul, hogy lezserül annyit köpjön maga elé: „Ruszkik!”. Kész – a mennyben vagyok.

A kissé hosszúra sikerült bevezetőből gondolom kiderült, hogy meglehetősen vegyesek az érzéseim Indiana Jones megkésett visszatérésével szemben. A készítők tehetségén koptatott a közben eltelt idő, még Steven Spielbergén is, aki már nem az a biztos kezű rendező, aki régen. A filmben így vannak kínosan elbaltázott, erőltetetté váló pillanatok; sehova se tartó, unalmas karakterek és nagyrészt hiányzik a kaland varázsa is. Amit még mindig ural a rendező, az a technikai oldal. A kameramunka bravúros, a látvány a rajzfilmszerű effektekkel együtt is fantasztikus, az akciójeleneteket majd szétveti az energia. Nagy kár, hogy amint beszélgetésre kerül a sor, Spielberg elalszik. A szereplők közt alig van kölcsönhatás, mintha vákuum lenne közöttük. A legendás aranyváros és a kristálykoponya körüli misztikum megteremtése teljes kudarcba fullad. A papírízű dialógusok, állandó jelleggel előforduló száraz információközlések alkalmatlanok rá, hogy kötődjünk a szereplőkhöz és érezzük a tétet, amit a szánkba próbálnak rágni. Az író David Koepp-ot annyira lekötötte, hogy a forgatókönyv különböző változataiból egy olyan történetet csiholjon, ami mindenkinek megfelel, hogy a munkájából teljesen kiveszett a lélek és az ihletettség. Akárcsak John Williams zenéje, szimpla iparosmunka.

A látható hibák ellenére a film első felét minden megnézéssel jobban élvezem. Már a hírhedt „nuke the fridge-jelenet” se tud zavarni. Harrison Fordot néha fáj ennyire megöregedve látni, hisz a szerep egyet jelent a fiatalságával, de amíg van mivel dolgoznia, addig viszi a filmet. A kort tükröző, Indy-t is utolérő kommunista paranoia, valamint a szereplő magánya egyaránt remek elgondolás, amiket akár jobban is kifejthettek volna. Shia LaBeouf, mint a frizurájára érzékeny bőrkabátos lázadó meglepően jó. Ő próbál leginkább érzelmeket belevinni a szerepébe. Érdemes elidőzni az arcán, amikor megtudja, hogy Indy az apja, vagy, amikor látja, hogy az őt felnevelő Oz milyen állapotban van. A többiek sajnos a nyomában sincsenek. A John Hurt alakításában megjelenő megkergült tudós, Oz a fárasztó és a szánalmas között ingadozik, hasonlóképp Ray Winstone (a kétkulacsos Mac) szerepét is elfelejtették rendesen megírni. Indy első szerelmét visszahozni érdekes ötlet volt. Karen Allennek se tettek túl jót az eltelt évek, de a közte és a Ford közötti kémiából legalább még maradt valami. A főgonosz ezúttal nő, más érdekes nincs benne. Cate Blanchett néha ijesztően néz, és nagyjából ennyi.

A film legvitatottabb része, hogy földönkívülieket emelt be a sorozatba, ám ebben önmagában nem látok szentségtörést. A gond azzal van, hogy olyan bénán és következetlenül játsszák ki, hogy az a történet széthullásához vezet. Nem tudjuk meg kik ezek a lények, miért segítettek az emberiségnek, sőt valódi kontaktus se teremtődik. Magukhoz térve egyszerűen lelépnek és az egyedüli tanulság, amit hátrahagynak, hogy a tudás arany, de, ha sokat kérsz belőle, szétrobbantjuk az agyad. Ha nem lenne az a bizonyos utolsó jelenet, akkor azt mondanám, hogy semmi értelme nem volt megcsinálni a filmet, de így legalább egy fikarcnyi volt. A kristálykoponya királysága Indiana Jones újralátásának örömén kívül tehát nem kínál sokat. Egy üres látványfilm, melyet klasszikus hőse ment meg a feledhetőségtől. Ha akarná se tudná lerombolni a régi részek nimbuszát, már csak azért se, mert nem annyira folytatása, mint inkább epilógusa Indiana Jones kalandjainak, amit csak a teljesség kedvéért tartok érdemesnek megtekinteni.

60%

Érdekes, hogy a gyermeki lelkesedésed és elfogultságod nem lendített át a holtpontokon. Jómagam is a leggyengébb Indy filmnek tartom, de önmagában a film létének ténye mindent felülírt. Nekem speciel a túlzott - korhoz illő - akciójelenetek nem tetszettek ( pl erdei autós üldözés), de összességében nagyon élveztem. Az idegenes beütést meg egyszerűen imádtam - nemhiába, Dänikenen nőttem fel.

R2-D2 írta:

Érdekes, hogy a gyermeki lelkesedésed és elfogultságod nem lendített át a holtpontokon. Jómagam is a leggyengébb Indy filmnek tartom, de önmagában a film létének ténye mindent felülírt. Nekem speciel a túlzott - korhoz illő - akciójelenetek nem tetszettek ( pl erdei autós üldözés), de összességében nagyon élveztem. Az idegenes beütést meg egyszerűen imádtam - nemhiába, Dänikenen nőttem fel.

Minden alkalommal abban a reményben kezdem el nézni, hogy most jobban fog tetszeni és, ahogy írtam, egy darabig így is van, de kb. onnantól, hogy John Hurtöt meglátom idiótán ugrabugrálni, a film átlépi azt a pontot, amit tolerálni tudok.

Farkas - bővített változat

A legnépszerűbb X-men összecsapott eredettörténete után az új Farkas-mozi kellemes meglepetésként ért. Az ázsiai környezetbe helyezéstől nem számítottam sokra, de nagyon jól sült el. Az X-men 3. része után játszódó mutánskaland felnőttebb lett és inkább hat egy modern szamurájfilmnek, mint egy szuperhős saga elágazásának. Lényegében egy ronin története, aki a hatalmi harcok és árulások hálójába keveredve újra célt talál, amit szolgálhat. Az, hogy a roninnak esetünkben karmai vannak, csak az egyébként kiváló akciójelenetekben tesz különbséget. A helyenként széteső történetnek próbálnak érzelmi mélységet adni, ami a sablonok miatt csupán részben sikerül. Az elsőre megkavaró és összetettséget sejtető fordulatok mögött is síkegyszerű megoldás rejlik. Ahogy az lenni szokott, végül meg kell menteni a nőt. Farkast leszámítva nincs igazán érdekes karakter a filmben, Hugh Jackman azonban határozott jelenléttel, a '70-es évek szőröstökű férfihőseit idéző mentalitásával uralja a filmet. Ebben segíti a bővített változat, ami néhány lépéssel közelebb visz ahhoz, hogy Farkas úgy káromkodhasson és zúzhasson kedvére, ahogy az hozzá illik.

70%

Remo írta:

Farkas - bővített változat

A legnépszerűbb X-men összecsapott eredettörténete után az új Farkas-mozi kellemes meglepetésként ért. Az ázsiai környezetbe helyezéstől nem számítottam sokra, de nagyon jól sült el. Az X-men 3. része után játszódó mutánskaland felnőttebb lett és inkább hat egy modern szamurájfilmnek, mint egy szuperhős saga elágazásának. Lényegében egy ronin története, aki a hatalmi harcok és árulások hálójába keveredve újra célt talál, amit szolgálhat. Az, hogy a roninnak esetünkben karmai vannak, csak az egyébként kiváló akciójelenetekben tesz különbséget. A helyenként széteső történetnek próbálnak érzelmi mélységet adni, ami a sablonok miatt csupán részben sikerül. Az elsőre megkavaró és összetettséget sejtető fordulatok mögött is síkegyszerű megoldás rejlik. Ahogy az lenni szokott, végül meg kell menteni a nőt. Farkast leszámítva nincs igazán érdekes karakter a filmben, Hugh Jackman azonban határozott jelenléttel, a '70-es évek szőröstökű férfihőseit idéző mentalitásával uralja a filmet. Ebben segíti a bővített változat, ami néhány lépéssel közelebb visz ahhoz, hogy Farkas úgy káromkodhasson és zúzhasson kedvére, ahogy az hozzá illik.

70%

Ezt én is így láttam, már anno a moziban.

RED 2

A Die Hard 5 és GI Joe 2 után Bruce Willis újra egy akciófilm folytatásban bizonyítja nem lankadó lelkességét pénztárcája dagasztására. Talán a jó társaság miatt ezúttal tényleg kevésbé unottan teszi a dolgát, a filmből viszont teljesen kiveszett a frissesség. Kezdetben még fellelhető egy kis szellemesség, amely kb. az első akciójelenetig tart ki, hogy aztán fokozatosan átvegye a meghatározó jelleget az erőltetettség. A színészek ugyanazt a bohócszámot próbálják mégegyszer előadni, de ehhez élvezhető poénok is kellettek volna, melyek csak szűken akadnak. Byung-hun Lee feltűnései rázzák fel a nyuggerkommandót, a többi új szereplő egyedül a kínosságot növeli. Anthony Hopkins dilis tudósként olyan ripacskodást vág le, hogy azért húsz évvel ezelőtti énje teljes joggal zabálná fel a máját, Catherine Zeta-Jones kétségbeesett femme fatale erőlködése pedig a plasztikai sebészet ártalmaira hívja fel a figyelmet. Rossz nézni, akárcsak az elnyújtott finálét, mely során a film átbukik az egyszer ki lehet bírni kategóriából a fájdalmasan gagyiba. Nem szívesen írom le, de, ha a díszes társaság már csak ennyire képes, akkor ideje lenne valóban nyugdíjazni magukat.

40%

Remo írta:

RED 2

40%

Ezt mondtam anno én is. Teljesen egyetértek.

R2-D2 írta:

Remo írta:

RED 2

40%

Ezt mondtam anno én is. Teljesen egyetértek.

Pedig úgy rémlett, hogy neked moziban jobban tetszett.

Remo írta:

Pedig úgy rémlett, hogy neked moziban jobban tetszett.

Igazad van, visszakerestem. Azóta aludtam rá párat, most már inkább a bosszúság az, ami eszembe jut vele kapcsolatban.

The World's End

A hetedik sor közepe honlapnak köszönhetően teltházas moziban nézhettem meg a vicces és véres Cornetto-trilógia záró alkotását. Az előadás, ahogy ilyenkor lenni szokott, csúszott, sőt az első percben a feliratozás is, de aztán minden a helyére került. A trilógia első darabja, a Shaun of the Dead a maga idejében nagy kedvencem volt, viszont a középső Vaskabátok már felemás élményt jelentett. A filmeket rendező Edgar Wright ezúttal a sci-fire, azon belül is az inváziós/testrablós műfajra szabadította rá a Simon Pegg-Nick Frost párost, akik megint teljesen másképp viselkednek, mint azt az adott helyzetben várnánk.

A Shaun felállása köszön vissza fordított szereposztásban: most Pegg a felelőtlen lúzer, akit barátai már inkább tehernek éreznek. A kocsmázós marathon, aminek okán újra összetrombitálja gyerekkori cimboráit se más, mint egy kétségbeesett próbálkozás, hogy újraélje az ifjúságát. Pegg szenzációsan hozza a suli lecsúszott királyát, aki valójában szörnyű barát, mégis annyira lelkesen veti bele magát az éjszakába, hogy muszáj követni. A szereppel jár, de a színész akaratlanul is háttérbe szorítja a többieket. Az általa játszott Gary King (mi más) egyedül akkor válik kissé irritálóvá, amikor a pokol elszabadulása után is erőltetetten ragaszkodik a kocsmatúra befejezéséhez. A film sokáig semmi jelét nem mutatja a sci-finek, majd úgy szabadulnak el hirtelen a gyilkos robotok, mint a vámpírok az Alkonyattól pirkadatigban. Wright sokat fejlődött az akciójelenetek rendezésében, ezt mutatta már a Scott Pilgrim a világ ellen is. Bár nincs sok belőlük, de az a pár összecsapás a robotokkal fergeteges lett: olyan eszement zúzás, amit képtelenség röhögés nélkül megállni.

A sci-fi műfajra nem ugyanazzal a frissességgel, rajongással és lenyűgöző ismerettel vetik rá magukat az alkotók, mint korábban a horrorra. Felsejlik persze több klasszikus, de a középpontban inkább a régi barátok között felszínre kerülő tüskék és úgy általában az emberiség hülyesége áll. Apróbb meglepetésként az idegenek nem hódítási, hanem jószándékú civilizálási célzattal érkeznek, de mint az kiderül, mi erre teljesen alkalmatlanok vagyunk. A film feszessége sajnos nem enged a felvetésben rejlő irónia bővebb kifejtésére időt. Akkor éri el a csúcsát, amikor a felsőbb intelligencia (eredetiben Bill Nighy hangján) megpróbálja a csontrészeg Pegget meggyőzni az igazáról. Az eltalált befejezés ellenére a film első fele határozottan jobban sikerült a másodiknál, de ezt szinte már megszoktam a rendezőtől. Lehet, hogy a jó hangulat is benne volt, ám összességében nagyon élveztem a The World’s End-et. A dumák szellemesek, a színészek felszabadultak, a film könnyedsége hamar beránt. Ha a Shaun által felállított lécet nem is sikerült megugrani, mindenképpen olyan vígjáték, amit nem szabad kihagyni – lehetőleg moziban!

80%

Remo írta:

The World's End

Ha a Shaun által felállított lécet nem is sikerült megugrani, mindenképpen olyan vígjáték, amit nem szabad kihagyni – lehetőleg moziban!

80%

Én pár hónapja 200 ft-ért jutottam hozzá a Shaunhoz, eddig még nem is láttam, de nem voltam tőle elájulva. Olyan egyszer nézős, nevetni nem igazán tudtam rajt: végig úgy éreztem, nem tudom, mit is nézek. Horrort vagy vígjátékot.