Moziajánlók

R2-D2 írta:

Hajsza a győzelemért
A Laudát játszó Daniel Brühl spanyol!!!! származása ellenére elképesztően jól hozza az osztrák pilóta figuráját...

Nem csoda, volt ideje hozzászokni . Nem is nagyon emlékszem olyan filmjére, ahol nem németet játszott, pedig jó párat láttam.
.

Démonok között

Rettegésre vágyó felem rég élhette ki magát a moziban, ezért felfokozott várakozással vetettem rá magamat James Wan nagysikerű horrorfilmjére. A film bár hivatalosan nem újrafeldolgozás, nyíltan és nagykanállal merít olyan filmekből, mint a Poltergeist és Az ördögűző. Szinte nincs jelenet, melynek kapcsán ne ugrana be egy másik horror, de igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a kölcsönvett ötleteket Wan hatásosan használja. A rendező sokat fejlődött a Fűrész óta mind mesélőként, mind vizuális tekintetben. A film nagyon jól néz ki, a kameramunka helyenként briliáns.

Annak ugyan örültem, hogy kimaradt az a cselekményt elnyújtó megszokott szakasz, amikor a szereplők nem akarják elhinni a természetfölötti létezését, de itt a paci másik oldalára estek. A szkeptikusok elnyomott kisebbségbe kerülnek. Egy olyan világot rajzolnak fel a készítők, amelyben szinte az összes hiedelmet és babonát tényként kezelik. A démonok és kísértetek mintha csak kártevők lennének, amiket egy pechesebb család könnyen kikaphat, ha rossz házat vásárolnak meg. Jelenlétüket minden gond nélkül dokumentálják és oktatják. Igazából ott sokaltam kissé be, amikor a paranormális tevékenységeket vizsgáló Warren-házaspárt már nem szimpla szakértőkként, hanem Isten kiválasztottjaiként ábrázolják. Nem szoktam ebből ügyet csinálni, de például Az ördög ügyvédjét vagy az Átkot nem is igaz történetként próbálták eladni.  

A film ezt leszámítva jól össze van rakva. A fokozatosság bevált elvét követve először apróbb, nyugtalanító jelekkel, majd egyre bizarrabb történésékkel szabadul el a pokol. A szereplők alapvetően szimpatikusak, az alkotóknak pedig külön mázlija, hogy Vera Farmiga és Patrick Wilson nem lettek eddig sztárok, és megengedhették maguknak őket. Nagy csavar nincs a filmben, de az események többnyire logikus rendben, és, amit külön kiemelnék, tanítani való gördülékenységgel épülnek egymásra. A végén még egy érzelmi katarzissal is szolgál. A Démonok közöttben tehát minden elem a helyén van, készítői pedig egyértelmű lelkesedéssel és tisztelettel viszonyulnak a műfajhoz, némi újítás vagy plusz a részükről azért elkelt volna. Ha nem sokadszorra látom ezt a történetet, lehet, hogy bennem is többet mozgat meg, így viszont nem hagyott bennem mély nyomokat. A műfajban járatlanabbaknak tudnám inkább ajánlani, nekik azonban feltétlenül!

70%

Remo írta:

Démonok között

70%

Ebből megint DVD vagy nettéka lesz. Ilyet, Szombathelyen... áááá...

Vérmesék

Bár mind Luc Besson, mind Robert De Niro többszörösen eljátszották már a bizalmamat, jobb híján tettem egy próbát közös filmjükkel, és meg kell, hogy mondjam, kellemes perceket szerző vígjáték lett. Egyedül Tommy Lee Jones volt alvajáró üzemmódban az illusztris gárdából, azonban Robert De Niro és különösen Michelle Pfeiffer hozták a figurát. Pfeiffer láthatóan öregszik, de még mindig gyönyörű és eleven. Besson meg se kísérel egy szimplán szórakoztató filmnél többet létrehozni, ám a különböző műfajokat megbízható kézzel és amerikai kollégáihoz képest bátrabban keveri. A szereplők, különösen a maffiacsalád, vígjátékba illően eltúlzottak. A gyerekek is kicsi gengszterek, akik gondolkozás nélkül vágják pofán, aki tiszteletlen velük. Besson az európai sznobizmust ugyanúgy vicc tárgyává teszi, mint az amerikai bunkóságot. Az erőszak elrettentő, ugyanakkor humorforrás is. Nem valami kifinomult, de működik. A végjáték izgalmasra sikeredett, itt éreztem leginkább, hogy a rendező elemében van. Amit a javára tudok még írni, hogy tanulságként úgy hangsúlyozza ki, a család a legfontosabb, hogy erről bárki előadást tartana. Az ellent együttes erővel visszaverő, kicsit pszichó, de szerethető família láttán ez nyilvánvaló.

60%

Remo írta:

Vérmesék


60%

Ez jó, magam is hasonlót várok tőle.

Gravitáció

Ez az a filmélmény, amire évről-évre várok. Hacsak fel nem vesznek az űrprogramba, nem hiszem, hogy valaha ennél közelebb jutok ahhoz, hogy megtudjam, mit jelent odafent lenni. Mindent, amit az űrhajósok veszélyekkel és csodákkal teli munkájával kapcsolatban az Apollo 13, A Mars-mentőakció, vagy a Napfény több-kevesebb sikerrel átadott, azt itt Alfonso Cuarón és társai tökélyre vitték. Vannak előre látható fordulatok, egyébként a Gravitáció mind művészi, mind technikai szempontból nagybetűs diadalmenet. A film ugyanolyan elsőrangú módon közvetíti azt a megterhelést, amin a két főszereplő fizikálisan keresztülmegy, mint azt, amin lelkileg. A végletekig fokozott katasztrófahelyzetben Sandra Bullock mélyen átélt, a legapróbb lélegzetvételig hiteles kétségbeeséséhez és fájdalmához teremt ellenpontot George Clooney biztonságérzetet nyújtó magabiztossága és könnyedsége.

Steven Price már az Idegen arcokhoz is kiváló zenét szerzett, ezzel a munkájával viszont belépett a nagypályások klubjába. Merem remélni, hogy a Gravitáció közte és Cuarón között egy hossztávú együttműködés kezdete. A film erőlködés nélkül hozta folyamatosan helyzetbe szereplőit és megállás nélkül lenyűgöző képsorokkal bombázott. Azt se vettem volna észre, ha a vetítés kezdetén kipeckelik a szememet. Pislogni amúgy se nagyon mertem, úgy érték egymást a rendkívüli szituációk, amik láttán hol az államat kerestem, hol a feszültségtől ökölbe szorult kezemet lazítgattam. Azzal a profizmussal megragadni a pillanatot, ahogy Curaón teszi, kizárólag a legnagyobbak tudják. A hype mögött gyakran nem találom azt az egekbe magasztalt teljesítményt, amiről mindenki lelkendezik, ám a Gravitáció a ritka kivétel. Boldogan állok tehát be azok sorába, akik vele kapcsolatban egyöntetűen azt hangoztatják: ezért találták ki a mozit!

100%

Remo írta:

Gravitáció

100%

Nagyjából egyetértek. De

Spoiler:

R2-D2 írta:

Remo írta:

Gravitáció

100%

Nagyjából egyetértek. De

Spoiler:

Azt hiszem, ezt is valahol máshol kell majd megnéznem...

Metallica: Through the never


Ez állati jó volt… új szint a koncertfilmek között, és új szint önmagában a koncertek között is. Amit ebben a másfél órában Hetfieldék produkáltak, az maga a metálzene, az élő koncertezés csúcsa, a Metallica ezzel visszakerült oda, ahova nagyon rég tartozott: a csúcsra…

Voltam már jó pár koncerten - s Metallica koncerten is már háromszor -, és most egyik szemem sír, a másik nevet: egyrészt sajnálom, hogy nem voltam ott Vancouverben, a felvételeken, másrészt meg örülök neki, hogy ezzel a filmmel olyan helyekre jutottam be,
amit még soha nem láttam. Olyan közelről élveztem a koncertet, hogy szinte benne éltem. A viszonylag kevés nézőnek hála majdnem végig énekeltem/dúdoltam, s a lábam is csak nem akart megállni a mozgásban. Mert a Through the never így, 3D-ben, moziban, tökéletes hangzással önmagában egy kib@szott nagy koncertélmény, elképesztő (és korábban nem látott) látványelemekkel. A felfedezés lenyűgöző élményét meghagyom mindenkinek magának, de annyit elmondhatok, hogy a One kezdése még soha nem volt ennyire erős és látványos. A másfél óra zene maga volt a tökély: legfőképp a Kill/Ride/Master/Justice/Black albumokra építkező anyag mellett csupán egy-egy dal a Reloaded és a Death Magnetic lemezekről maga volt az időutazás

Az egész mozi legkritikusabb része természetesen a háttér sztori volt: a roadie fiú titokzatos megbízatása és kalandjai. Nos, ettől már nem vagyok annyira elájulva: számomra picit szürreális és hiteltelen lett – milyen zavargásos világ az, ahol közben egy teltházas Metallica koncert zajlik -, de mivel az egész film játékidejének kb. 20%-a ez a szál, bőven a tűréshatáron belül van. Helyenként még megdöbbentően hatásos is – a képi váltások, a zenére asszociáló események meg egyszerűen zseniálisak. Bárgyúsága nem húzza le a filmélményt, sőt, inkább önnön létével egy egészen magas szintre emeli. Ha egy icipicit épkézlábabb történet lenne, új csoda születhetett volna. Amúgy először megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a film NINCS FELIRATOZVA, de aztán rájöttem, hogy semmi szükség nincs rá. Van benn kb. öt mondat, amit a ráutaló magatartással ki lehet következtetni.

Nekem iszonyat bejött, de én fan vagyok. Nem ajánlom bárkinek ezt a filmet, mert gyakorlatilag másfél óra zúzás az egész, de aki szereti a régi Metallicát, feltétlenül nézze meg. S mivel kizárt, hogy ez BD-n nálunk megjelenjen - ismerve a magyar vonatkozás szükségtelenségét -, nyugodt szívvel fogom importálni külhonból.

A filmben elhangzó dalok:

1. The Ecstasy Of Gold
2. Creeping Death
3. For Whom The Bell Tolls
4. Fuel
5. Ride The Lightning
6. One
7. The Memory Remains
8. Wherever I May Roam / Cyanide
9. ...And Justice For All
10. Master Of Puppets
11. Battery / Nothing Else Matters
12. Enter Sandman
13. Hit The Lights
14. Orion

Köszönöm Antall Nimród, köszönöm Metallica!!!

95%


S még annyit: Elmehet az egész netes "filmszakma" a sunyiba, aki lehúzta ezt a filmet. B+, aki tuctuc zenére élvez, az ne nézzen Metallica koncertet, de legfőképp ne írjon róla. Hatalmas élmény volt, s azt se felejtsük el, hogy Antall Nimród ismét a MAGYAR nevet öregbítette ezzel.


.

Filmünnepi toplista:

#4: Machete gyilkol (50%)

A kamuelőzetesből kinőtt Machete folytatása valamivel feszesebb és őrültebb lett, de még mindig nem több egy gagyi akciófilmnél, ami ráadásul még csak nem is viccesen gagyi. A görcsösen kikacsintó poénok annyira fáradtak, erőltetettek és önismétlőek, hogy az már aggasztó. Nincs meg a filmben az az ötletorgia és lelkesedés, amely élvezetessé tette Robert Rodriguez korábbi alkotásait, például a játékos iróniával vastagon átitatott Desperado-t. A Machete gyilkol tesz pár lépést a sci-fi irányába, de mivel a javát az újabb folytatásra tartogatja, ebben az irányban se teljesedik ki a második rész. A random bedobott sztármellékszereplők tanácstalanul téblábolnak, hogy aztán sietve távozzanak a színről. Mel Gibson karrierjének legsötétebb órája ez. Az egyetlen szerencséje, hogy Lady Gagára még nála is rosszabb ránézni. Rodriguez a filmet teletömte CGI-vérrel, amivel valószínűleg az olcsó hatást próbálta erősíteni, de nagyon visszafelé sült el. Attól még, hogy egy film nyíltan vacak, még nem lesz szórakoztató, ahogy Danny Trejoból se király akcióhős, csak azért mert faarccal gyilkol. Akárcsak tehát az első rész, ez is jobb lett volna, ha megmarad előzetesnek.

#3: Mocsok (80%)

Tartottam tőle, hogy a film idő előtt kivet magából, de az alkotók groteszk humora nem csupán bevont, hanem szinte cinkossá tett. A főszereplő zsaru is mintha ekképp tekintett volna ki rám. A vicces epizódokat félúton felváltották az egyre sötétebb hangulatú jelenetek, amikkel sikerült elérniük, hogy megszánjam ezt az alakot, aki addig semmiféle aljasságtól és gusztustalanságtól nem riadt vissza, hogy elérje a hőn áhított előléptetést. James McAvoy erőteljes alakítása a film lelke. Undorító fazonból teljes természetességgel vált át egy pillanat alatt kétségbeesetté, majd vissza. A Mocsok nagy erénye még a soundtrack. A vizuálisan is rátermett író-rendező Jon S. Baird bravúrosan illeszti be a látszólag oda nem illően könnyed számokat a jelenetekbe. A záróképsor és az utána következő zene együttese még mindig a hatása alatt tart. A film bár egyértelműen beteg, de nem öncélúan. Akármilyen messze is megy el, csupán a főszereplő lelki világát tükrözi vissza. Az pedig mocskos.

#2: Fogságban (80%)

A nyomasztó hangulatú krimi, ha nem is ér fel az olyan mintául vehető filmekkel, mint a Titokzatos folyó, nagyon helyesen legalább annyit foglalkozik azzal, hogyan hat a helyzet a karakterekre, mint a rejtély kibogozásával. A kiváló színészek, Denis Villeneuve ízlésesen visszafogott rendezése és Roger Deakins megszokottan magas színvonalú operatőri munkája révén fel se tűnik, hogy a film két és fél órás. Az író nagyszerűen adagolja az információkat, végig az volt az érzésem, hogy az orrom előtt van a megoldás, hogy a felfedést követve elégedetten kiáltsak fel magamban, hogy „hát persze”. A történetnek van pár gyengébb pontja, de a borongós hangvétel dacára meglepően pozitív mondanivalójával szép kerek egészet alkot. A tettes motivációja a nyomozást többnyire csak gátoló Hugh Jackman figurájának az útját is elgondolkodtató kontextusba állítja. Ugyan a többség elsősorban Jackman játékát emeli ki, de számomra inkább a borzongató tikkelésű, meggyötört zsarut játszó Jake Gyllenhaal, valamint a film egy pontján csupán a hangjára és a tekintetére támaszkodó Paul Dano alakítása volt emlékezetes.

#1: Időről időre (80%)

A minden szempontból zátonyra futott Rockhajó után Richard Curtis ismét magára talált. Az Időről időre egy rendkívül bájos-humoros felnőtté válási és párkapcsolati történet, mely bőven túlmutat az átlagos romantikus komédiák bevett fordulatain. Érettségét mutatja, hogy nem a szerelem beteljesedésére hegyeződik ki, hanem a helyes irány megtalálására az életben. A film közepe táján Curtisnek gondja akad, hogy konfliktust találjon Tim múltbajáró képességéhez, de az apai szálra való rágyúrással a történetet ismét sikerül egyenesbe hoznia. A feltörő drámai oldal ellenére határozottan áll rá, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül láttatja a világot, ami persze nem baj. Az már inkább, hogy a mellékszereplők túlzottan egy jellemvonásra lettek felhúzva, ám Curtis tehetségét dicséri, hogy még a legutálatosabb fráter is szerethető. A főszerepet játszó, számomra ismeretlen Domhnall Gleeson nagy felfedezés, ritka ügyesen egyensúlyozik az esetlenség és a sármosság között. Bill Nighy a (film)világ legjobb apukája – pont. Azt nem tudom, hogy az elbűvölő Rachel McAdams miért vonzódik ennyire az időutazó pasikhoz, de, ha így áll a helyzet, sürgősen elkezdem építeni a fluxuskondenzátoromat.

Ezekből kettőt tuti megnézek a moziban, Machete2-őt és a Fogságbant. A többit majd talán DVD-n.

R2-D2 írta:

Ezekből kettőt tuti megnézek a moziban,  Machete2-őt és a Fogságbant. A többit majd talán DVD-n.

Pedig nem győztem eleget hangsúlyozni, hogy a Machete 2 mennyire nem szolgál rá a moziban való megtekintésre, de te tudod.

Remo írta:

R2-D2 írta:

Ezekből kettőt tuti megnézek a moziban,  Machete2-őt és a Fogságbant. A többit majd talán DVD-n.

Pedig nem győztem eleget hangsúlyozni, hogy a Machete 2 mennyire nem szolgál rá a moziban való megtekintésre, de te tudod.

Azt éreztem, de tekintve, hogy nálunk milyen minimális a kínálat, igyekszem minden olyasmit kihasználni moziban, ami érdekel. Van, mikor hetekig nem jutok el, mert nincs mit nézni.

Fogságban


Basszus, már megint nem azt a filmet láttam, amit a kritikusok az egekig magasztalnak… Pedig nincs túl nagy elvárásom egy thrillerrel szemben, csupán annyi, hogy legyen izgalmas, kiszámíthatatlan, meglepő, esetleg drámai - ahogy Mr. Ego mondta a Lecsóban: „Nyűgözzön le!” De a Fogságban-nak nem sikerült…

Hogy miért is? Az, hogy az alapszituhoz hasonlót láttam már, nem zavart, itt a hangulat, a télbe hajló kisváros nyomasztó légköre jó kiegészítés volt. A lányát elvesztő apa érzései jól átjöttek, Hugh Jackman kiválóan hozta a figurát. Még Lokival (Loki-LOL) sem volt bajom, bár a Koltai Róbert féle szemrángás Gyllenhaalnál idegesített. A baj egyrészt azzal volt, hogy ismét csak nem tudtam elhinni, hogy ennek a sztorinak nem az lesz a vége, ami lett, másrészt meg azzal, hogy ne ám már, hogy egy thrillerben percekkel az események előtt meg tudjam mondani, mi fog történni… A zsaru idegesítően töketlen, ha nem lettek volna a teremben, kiabálhattam volna, hogy Nézz már le, te hülye!!! , és egyebek. Bosszantóan kiszámítható a film, ráadásul irracionálisan életszerűtlen. Spoiler nélkül nehéz mindezt megmagyarázni, de hogy itt senkinek nem hiányzik senki, az fájt, az anya viselkedése a film közben abszurd, az egyik percben eső esik, a másikban egy centi hó van, utána megint fekete a táj, s végül megdöbbenve néztem, hogy USA-ban nincs egy kib*szott mentőhelikopter a beteget kórházba vinni… Áááá…

Kb. fél-egy órával hosszabb a kelleténél, a nyomasztó hangulat átjött, de olyan klasszikusok nyomába sem érhet, mint pl. a Nyom nélkül. Nekem messze nem ez az „ősz filmje”. Vagy csak lehet, túl sok filmet nézek????


60%


Ui: Néha szabályosan idegesítet az egész. A kínzás már önmagában az volt, vagy csinál valamit normálisan, vagy ne csinálja. Az akohol meg - hát persze, hogy ilyenkor a whiskeyhez kell nyúlni. z aztán mindent megold. Mint mindig.