Könyvajánló topik

.
Holtak Szószólója

Háromezer év telt el a hangyok lerohanása óta, melyet az emberek a korábban a hangyok által lakott világok benépesítésével töltöttek, anélkül, hogy újabb értelemmel rendelkező fajjal találkoztak volna. A hangyok fenyegetése már rég a múlté, az idők során Ender győzelme csak egy értelmes faj kíméletlen kiirtásaként maradt fenn a kollektív emlékezetben, és azok a könyvek, melyekben Ender (álnéven) megfogalmazta a saját bűntudatát, a hangyok gondolkodásmódjának bemutatásán keresztül pedig figyelmeztette az embereket az idegen fajokkal való kapcsolat felelősségére, azóta általánosan elismert vizsgálati szempontokká, szabályokká váltak. Ender az eltelt években, mint a Holtak Szószólója, egy új társadalmi szereplő első, azóta pedig egyik képviselője lett, akik azt a feladatot vállalták, hogy felkérésre beszélnek az elhunytakról, de nem a "halottakról vagy jót vagy semmit" jegyében, hanem arról, amilyenek valóban voltak, és amiért úgy éltek és úgy haltak meg, ahogy. Emiatt Ender annyit járt a világok között, és közben annyi generációt hagyott maga mögött a számára csak pár hetesnek vagy hónaposnak tűnő utazásai során, hogy kiléte feledésbe merült, kivéve a mindig vele tartó nővére számára. A dolgok akkor változnak meg gyökeresen, amikor új faj bukkan fel az emberiség látókörében, az ún. "malackák", akiknek vizsgálatára alakult katolikus berendezkedésű kolónia egyik lakóját az évekig békésnek tűnő lények brutális kegyetlenséggel megölik. A haláleset kapcsán felkért Szószólók közül Ender tartózkodik a legközelebb, aki nehéz szívvel, de többszörös kíváncsisággal telve indul el az útra, remélve többek között azt is, hogy egy régi ígéretének is eleget tehet. Az Ender számára csak két hetesnek tűnő út alatt a Lusitanián 22 év telik el, és amire odaér, a helyzetet tovább bonyolítja nem csak az érintettek életének alakulása, de egy újabb, a malackák által elkövetett gyilkosság is.

Bocsánat, ha egy kicsit jobban belementem a történetbe, mint amennyire SPOILER!-figyelmeztetés nélkül illendő lett volna, de szerettem volna legalább címszavakban kitérni a visszautalások sokasága ellenére is különálló könyvként kezelhető Holtak Szószólója minden szálára... majdnem mindre. Igen, "különálló", hiszen az író, Orson Scott Card a könyv előszavában le is írja, a Végjátékot csak az előzmények magyarázatára szánta, hogy az eredetileg tervezett könyvben (azaz ebben) már ne kelljen hosszú oldalakat erre fordítania. Ezért hiába a "Végjáték 2." alcím, nehéz a Holtak Szószólóját folytatásként értelmezni, évezredek távolságából ez nem is nagyon lehetséges, inkább csak a Végjáték egy alap, amire a Holtak Szószólója épült, felhasználva a múlt néhány darabkáját.

Ender maga is egy ilyen őskövület, akit az emberek gyűlölnek a tetteiért, ugyanakkor kvázi istenítenek a gondolatai élességéért, azért az analitikus megértésért, amit a fajok felé tanúsít... persze anélkül, hogy tudnák, ő írt Démoszthenész neve alatt. Jelenlegi szerepében, Szószólóként pedig ugyanazokat a képességeit kamatoztatja, amiért annak idején Graff ezredes kiválasztotta és amiket az Akadémia évei alatt tovább csiszolt: hogy legyen elég empatikus ahhoz, hogy fel tudja deríteni, rá tudjon érezni az "ellenfél" taktikáira, ugyanakkor ez az empátia ne akadályozza abban, hogy fájdalmat okozzon a gyászolóknak, a közösségnek, amiben az elhunyt élt, amikor tényszerűen beszél a halottról és cselekedeteiről. Egy Szószóló így gyakorlatilag egyszerre nyomozó és pszichológus, aki teljes felhatalmazással és betekintéssel lehet az elhunyt környezetének emberi kapcsolataira, próbálva feltárni a bűntudat, a kétségek, a harag vagy a megvetés "gócait", titkokat, amik kimondatlanul az élőkre nehezednének. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel a Szószólók konkurenseivé válnak a Lusitania kolóniáján igencsak erős jelenléttel és támogatással rendelkező katolikus egyháznak, ugyanakkor az érintettek sem feltétlenül tűrik jól, ha egy idegen a lelki sebeiket kezdi el vakargatni akár évtizedes távolságokból, Ender így nem csak a saját konfliktusaival kénytelen megküzdeni a Lusitanián, hanem azokkal is, amik az űrhajója kikötésekor "konyhakészen" várják.

A könyv stílusa a fentiek miatt nem sokat változott, a jelentős részeit továbbra is az teszi ki, ahogy az egyes szereplők gondolataiban, érzéseiben vájkál, legfeljebb annyi a különbség, hogy a Végjátékban Ender belső monológjai voltak túlsúlyban, ahogy próbált megoldásokat találni az elé görgetett, egyre nehezedő problémákra, ezúttal a több szereplő miatt ez gyakrabban testesül meg párbeszédekben. Ahogy akkor, úgy most is remekül átjön a pszichodráma, hogy mondjuk egy szereplő hogyan hozott olyan döntést még az első malacka-gyilkosság idején, ami taccsra vágta nem csak a saját életét, hanem a gyerekeiét is, úgy, hogy erről nem csak maga a család, hanem a közösség tagjai, például a boncolásokat végző orvos is bőszen hallgat, és aki inkább elhisz egy orvosi csodát, mint az "egyszerű" választ a kavargó kérdésekre.

Aztán a malackákat se hagyjam ki, mert az ő szerepük is megkérdőjelezhetetlen Ender szószólói tevékenységében, a társadalmi berendezkedésük, szokásaik, az emberekkel való kapcsolatuk, de még a bolygójuk jelenlegi állapota és a múltja is tényezővé válik. Érdekes volt például, ahogy az idegenek kategóriákba lettek sorolva, amiben fontos a malackák elhelyezése, hiszen, ahogy a linken is olvasható, "Csak Varelsék ellen folytatott háború tekinthető jogszerűnek". Card pedig egyszerre foglalkozik a vallás és a tudomány folyamatos vetélkedésével, de még olyan tudományon belüli kérdésekkel is, hogy egy megfigyelés hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát, például hogy a malackák kultúráját hogyan kezdi "szennyezni" az emberi kultúra, eleve azzal, hogy emberek élnek mellettük, ketten pedig kijárnak hozzájuk, és kérdéseket tesznek fel, ami lehetetlen anélkül, hogy ne beszélnének mondjuk a saját társadalmi viszonyaikról, eszközeikről... melyeket azonban a Galaktikus Tanács súlyos szankciókkal sújtana, ha tudna róluk. A tudósoknak tehát úgy kéne végezni a munkájukat szenvedéllyel, hogy napokra/hetekre el kell szakadniuk tőle, úgy kéne eredményeket produkálniuk és kielégíteni a tudóstársak kíváncsiságát, hogy ennek érdekében a legjobb lenne, ha semmit sem tennének, és úgy kéne bizalmat kiépíteniük a malackákkal, hogy nem avathatják őket a bizalmukba, miközben amúgy a kolónia biztonsága és jóléte (élelmezése, kényelme, stb.) is leginkább rajtuk múlik. Hát... erre mondják, hogy "Sok sikert!".

Ahogy a megfigyelés a megfigyelés tárgyát, úgy a könyv megítélését is biztosan befolyásolta valamennyire nálam, hogy a Végjátéknál a film "ellőtte" a történet izgalmát, a Holtak Szószólója pedig egy számomra új küldetést fedett fel Ender történetéből, ami egyszerre volt egy többrétegű krimi, filozófiai értekezés és pszichológiai esettanulmány is, így bár közel sincs annyira monumentális és epikus, mint a Második Hangy Háború "hősének" története, nekem mégis egy kicsivel ez tetszett jobban.
.

Niwrok írta:

.
Holtak Szószólója

Ahogy a megfigyelés a megfigyelés tárgyát, úgy a könyv megítélését is biztosan befolyásolta valamennyire nálam, hogy a Végjátéknál a film "ellőtte" a történet izgalmát, a Holtak Szószólója pedig egy számomra új küldetést fedett fel Ender történetéből, ami egyszerre volt egy többrétegű krimi, filozófiai értekezés és pszichológiai esettanulmány is, így bár közel sincs annyira monumentális és epikus, mint a Második Hangy Háború "hősének" története, nekem mégis egy kicsivel ez tetszett jobban.
.

Köszi az ajánlót, egyelőre nehezen értelmezem a háromezer éves időugást egy élő Enderrel, da ha valaha elovasom a Végjátékot, ezt is el fogom.

Az írás meg szokás szerint király!

R2-D2 írta:

Holtak Szószólója

...egyelőre nehezen értelmezem a háromezer éves időugást egy élő Enderrel...

Mint időutazásban "jártas" személynek , gondolom nem mondok újat az időtágulással és az ikerparadoxonnal, ami magyarázni próbálja a Matuzsálemet is túlszárnyaló Endert... még ha ekkora különbségeket, 600-szoros eltérést azzal sem igazán lehet indokolni.

Az időtávnak viszont inkább a dramaturgia szempontjából van jelentősége, hogy Cardnak lehetősége legyen csak azokat a szálakat, "maradványokat" megtartani, amikre szüksége volt.
.

Paul S. Kemp: Áramlatok


Néhány nyári hónap kihagyás után (mert a nyár nem olvasásra való) kiéhezve vetettem bele magamat kedvenc univerzumomba, és gyakorlatilag találomra választottam az elmúlt hónapok 4 új megjelenése közül. A választás csupán annyiban volt tudatos, hogy tudtam, van az Áramlatoknak folytatása is, s tudtam, hogy ha elmerülök Jaden Korr történetében, nem kell egy könyv után búcsúznom tőle… Másrészt meg – motivációnak sem utolsó – ez az első könyv (általam olvasottak közül biztosan) a SW univerzumon belül, amiben időutazás szerepel. Sokáig elképzelhetetlen és erőltetett dolognak tartottam már magát az ötletet is, de ahogy olvastam, minden ellenérzésem elmúlt. A két idősík eseményeinek nagy része, karakterei külön-külön, majd azok egy térbe hozása mind nagyon jó lett, a két Jedi találkozása pedig „sporttörténelmi esemény”.

A sztori két szálon indul: 5000 évvel a SW univerzum nulladik évének számító yavini ütközet (az első Halálcsillag elpusztítása) előtt egy bizonyos Relin Druur nevű jedi és tanítványa,  Drev Hassin egy sithek által birtokolt, különleges áruval megrakott teherhajó elpusztítására készül. A nagy hajót nem más vezeti, mint az a Saes Rrogon, aki Relin előző padawanja volt, de elbukott és a Sötét Oldalt választotta, rakományuk pedig az ún. lignan nevű ásvány, amiért a Sith képes volt egy hold összes élőlényét kiirtani. Ez az ásvány felerősíti a sötét oldal hatalmát, még a teljesen tiszta és erős jediket is megszédíti a közelsége – így Relin mindenáron meg akarja akadályozni, hogy ez az anyag a hatalmas sith vezér, Naga Sadow kezébe kerüljön. Akár az élete árán is. Nekem egyértelműen ez volt a jobb, izgalmasabb szál.

A másik szálon a yavini csata után 41-ben egy Jaden Korr nevű jedi látomásában megjelenik egy fagyos bolygó, ahonnan rég halott jedik hangján segélykérő üzenetet kap. Őszintén meglepődtem Mara, Kam Solusar szereplésén, valahogy nem igazán voltam felkészülve a Jedi visszatér utáni eseményekre (nem is néztem utána, mikor is játszódik a könyv), fura volt a korábbi szereplők haláláról értesülni. Fura volt, hogy ilyen rövid idővel Yavin után már több jedi és egy újabb sith is futkos a galaxisban, fura volt a Kell Douro nevű anzati lény minden perce a könyvlapon. Egyszerűen meghaladta a képzelőerőmet, amire az a lény képes volt és főleg amit amiért tett: ráadásul felépített szerepéhez képest meglehetősen ócska finálét kapott. A két történet közül egyértelműen az előbbi tetszett jobban, a régi idők eseményei valahogy természetesebben hatottak az univerzumon belül – aztán az is lehet, az egész a tudatalattim műve: bár még nem ismert az EP VII cselekménye, vélhetően Jaden Korr és az ő világa nem marad a kánon része.

Az időutazás ezzel a sérült hipertér-alagúttal zseniális, Relin és Jaden találkozása viszont totál kiaknázatlan. Annyira vártam, hogy valami komoly kis beszélgetés legyen kettejük között a jediség mibenlétéről, az erőről – ehelyett láttam két makacs, a saját feje után menő jedit, akik mindketten a világos és sötét oldal közötti vékony határon táncolnak, de minderről mondanivalójuk nincs egymásnak. Az új figurák viszont bejöttek, a Solora erősen hajazó Khedyrin és az erőérzékeny Marr a Falconra erősen hajazó Junkeren jó páros, a sith hajó, annak legénysége és őrsége szintén tetszett. A finálé két helyszínénél ugyanakkor fordult a kocka: Relin tettei, az egész lignanos harc nagyon nem jött be, míg Jaden felfedezése az erőérzékeny klónokról annál jobban tetszett.

Mert valaki néhány hajdani jedi és Palpatine génállományából lényeket klónozott. Félig jedik, félik sithek ők, önmagukban borzasztó veszélyesek a Galaxisra – no, hogy ez most kellett-e nekünk mint új fenyegetés és ennek lesz-e létjogosultsága az új kánonban, mindenki döntse el maga. Én mindenestre elolvasom a folytatást, talán már némileg kevesebb lelkesedéssel.


.

.
A kegyelem ára


A Holtak szószólója során annyira megtetszett Card írói látásmódja és stílusa, hogy rövid időn belül sort kerítettem egy másik könyvére is... ami végül még az előbbieknél is kellemesebb meglepetés volt! Még úgy is, hogy nem volt teljesen felhőtlen az indulás. Az "in medias res" sem képes leírni, amit éreztem, ahogy a fejesugrás egy idegen kultúra nyelvezetébe, szokásaiba és hierarchiájába azonnal pofán csapott! Kb. a harmadik-negyedik fejezet környékén kezdett mindez igazán érdekes lenni, és rajzolódott ki egy 300 éven át tartó bosszú története.

A sztori első főhőse Palicrovol, egy gróf, aki egy jóslat és látomásai által felvértezve sereget gyűjt azért, hogy a kegyetlen zsarnok hírében álló király trónjára törjön. A főváros sikeres ostroma után Palicrovol törvényesen akar uralkodóvá válni, ezért miután megölte a királyt, brutális módon asszonyává teszi annak 12 éves lányát, Asineth-et, de megölni már nem akarja, irgalommal próbálva elvenni az elkövetett erőszak élét, noha egy újabb jóslat arra figyelmezteti, hogy a jövő ezesetben csak háborút és szenvedést tartogat számára. Ez pedig nem is várat sokat magára: a lány vérmágia segítségével olyan hatalomra tesz szert, mellyel nem csak Palicrovol és társai hosszú szenvedéséről gondoskodik (aminek keretében gátat is szab azok öregedésének, hogy a halál se legyen megváltás nekik) vagy söpri félre a birodalom varázslóinak, papjainak erejét, de magukat az isteneket is megfosztja erejüktől és bebörtönzi őket. Palicrovol hiába lesz intézkedései miatt olyan király, akit kedvel a népe, ha nap nap után a Szépség nevet felvevő Asineth folyamatos és változatos kínzásának lesz alanya három évszázadon át. csak azt követően születik meg egy olyan ember (Orem, a tényleges főszereplő), aki képes dacolni Szépséggel, és Palicrovol megváltója lehet, bár még nem tudja, hogy ez újabb súlyos dilemmához fog vezetni minden szereplő számára.

Noha az előző két Card-regény sem volt finomkodó, azokban is volt kínzás, gyilkosság és rideg kegyetlenség éppen elég, még így is meglepő volt ennek a regénynek a brutalitása. A rövid leírásból sem tudtam kihagyni a pedofíliát és a nemi erőszakot, de akad itt több gyerekgyilkosság is, ami nem egy fantasy világban meglepő, hanem annak fényében, hogy Card hithű mormon. Nem egy mormonról feltételeztem volna, hogy egy olyan mágiával teli, többistenhitű világot teremtsen, amelynek egyik, frissen hatalomra törő istenét Istennek hívják, aki ugyanúgy alulmarad Szépséggel szemben, mint társai. Viszont érződik a vallási "előképzettsége" azon, hogy sok történet tanmeseként, példabeszédként jelenik meg.

A mágia és a hozzá kapcsolódó rituálék, a sajátos kifejezések tömkelege volt a biztosíték arra, hogy egy-két nap kihagyás után is ott tudtam folytatni, ahol abbahagytam, nem csak történetben hanem a beleélésben is. Szarvasbika, a Drága Nővérek és Isten hatalma, tudása, szemlélete annyira a hétköznapok része, hogy minden oldalra jut egy-egy kisebb varázslat, melynek forrása a vér, és aminek külön szabályai vannak, és ennek éppúgy része, hogy mennyire megvetés tárgyai például azok a varázslók, akik csak lopott vérrel élnek (ők a varázslók, boszorkányok dögevői), illetve hogy akik igazán meleg és erős vért akarnak maguknak, azok milyen szörnyűségeket képesek elkövetni.

Kell is a beleélés, mert Card jellegzetességei itt is visszaköszönnek, és nem csak az, hogy nem sokat törődik az időtávokkal, különösebb jelentősége nincs egy 300 éves ugrásnak, csak az, hogy a könyv eleji események legendává, hiedelmekké fakuljanak. Egy pillanatra sem engedi el a szereplőit. Lelki átalakulásuk, fejlődésük a könyv mozgatórugója, illetve ahogy az a Végjátékban és a Holtak szószólójában is volt, hogy bemutassa az ő mozgatórugóikat, okot szolgáltasson a tetteikre. De azért nem kell attól félni, hogy lelki betegek nyomorgatják egymást 360 oldalon keresztül, mert azért van itt becsületből, jószándékból, bajtársiasságból is, de még ezek mellett is az egyik legtisztább érzésként az apák szeretete került bemutatás a gyermekeik iránt. Mindezek miatt pedig esély sincs rá, hogy az olvasó pusztán külső szemlélő maradjon, és hogy ő maga ne legyen bíra a könyv kis és utolsó nagy kérdéseinél.

Maga a végső esemény viszont pont nem szolgál meglepetésül, csak az oda vezető út. Van ugyanis még egy sajátossága a Kegyelem árának, ami az egész könyvet átértelmezte, és ami rohadtul tetszett, mert szinte minden zavaró és furcsa körülményre választ ad: a könyvet nem Card írja. Pontosabban nem az ő szavait olvassuk, és azokat nem is az olvasónak szánják, hanem Palicrovolnak, miután már minden, a 300 év során releváns dolog lezajlott, a rejtélyes krónikás pedig -többször kiszólva a történet eseményeiből- emlékeztetve, figyelmeztetve a királyt, összefoglalva az egyes események tanulságát vagy éppen a tudomásán kívül történteket feltárva próbálja elejét venni egy bosszúból és tudatlanságból elkövetett gyilkosságnak.

Nekem csak a vége volt egy kicsit döcögős, az elkerülhetetlen és előre ismert végkifejlet közeledtével az írói lendület elapadt, elmaradnak a magyarázatok, elmaradnak a színesítő történetek, inkább csak késleltetés van, mintha megúszható lenne, ami történni fog.
.

Niwrok írta:

.
A kegyelem ára

A Holtak szószólója során annyira megtetszett Card írói látásmódja és stílusa, hogy rövid időn belül sort kerítettem egy másik könyvére is... ami végül még az előbbieknél is kellemesebb meglepetés volt!

A Niwrok-féle vetésforgó...

Jó írás, jó ajánló, nyugdíjas koromban majd visszakeresem, ha nem lesz már mit olasnom...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A kegyelem ára

A Holtak szószólója során annyira megtetszett Card írói látásmódja és stílusa, hogy rövid időn belül sort kerítettem egy másik könyvére is... ami végül még az előbbieknél is kellemesebb meglepetés volt!

A Niwrok-féle vetésforgó...

A vetésforgóról jut eszembe, az mekkora rész már a könyvben, mikor Málna okítja Asineth-et a férfi-női kapcsolatokról.

Idézet :

– A nő az egy szántóföld, Asineth, legalábbis így gondolják a férfiak; egy olyan szántóföld, amelyet felszántanak és bevetnek, és amelyről sokkal többet szeretnének learatni a kis magjuknál. De a föld gyorsabban mozog, mint ahogyan egy férfi képes, és az egyetlen oka annak, hogy ő ezt nem tudja, az az, hogy én magammal sodrom őt, ahogy fordulok. Ő csak azt a talajt szántja fel, amelyet talál; semmi újat nem teremt. Végül a szántóvető kerül felszántásra, nem a szántó, és apád nem fog engem elfelejteni.

Ezt szeretem Card-ban, hogy ilyen felszínesnek tűnő, egyszerű gondolatokkal milyen mélységeket is kapargat. Számomra ez adta a könyv legnagyobb élvezeti értékét, azok a kis "példabeszédek", melyek nagyon okosan voltak végig jelen, és amelyek segítségével képes volt kevés szóval is rengeteg mondani és felkavarni a gondolatokat. Aztán hogy mindezt a képes átvezetni a naturalista brutalitásba, mikor is a tanítása okán nem csak képletesen felszántják a nőt... kész voltam ettől a könyvtől.

Weide írta:

A vetésforgóról jut eszembe, az mekkora rész már a könyvben, mikor Málna okítja Asineth-et a férfi-női kapcsolatokról.

Idézet :

– A nő az egy szántóföld, Asineth, legalábbis így gondolják a férfiak; egy olyan szántóföld, amelyet felszántanak és bevetnek, és amelyről sokkal többet szeretnének learatni a kis magjuknál. De a föld gyorsabban mozog, mint ahogyan egy férfi képes, és az egyetlen oka annak, hogy ő ezt nem tudja, az az, hogy én magammal sodrom őt, ahogy fordulok. Ő csak azt a talajt szántja fel, amelyet talál; semmi újat nem teremt. Végül a szántóvető kerül felszántásra, nem a szántó, és apád nem fog engem elfelejteni.

Ezt szeretem Card-ban, hogy ilyen felszínesnek tűnő, egyszerű gondolatokkal milyen mélységeket is kapargat. Számomra ez adta a könyv legnagyobb élvezeti értékét, azok a kis "példabeszédek", melyek nagyon okosan voltak végig jelen, és amelyek segítségével képes volt kevés szóval is rengeteg mondani és felkavarni a gondolatokat. Aztán hogy mindezt a képes átvezetni a naturalista brutalitásba, mikor is a tanítása okán nem csak képletesen felszántják a nőt... kész voltam ettől a könyvtől.

Na! Hát nyitott kapukat döngetek ?!

Nekem is Málna volt az egyik kedvencem , és azért így kibontva a hasonlatot mindennek nevezném, csak egyszerűnek nem .
Ennél azért vannak sokkal egyszerűbb direkt igazságok is:

"Ha az embernek hatalma van, akkor nem kell bölcsnek lennie."
.

Niwrok írta:

Na! Hát nyitott kapukat döngetek ?!  

Ha fantasy-ről van szó, akkor nálam elég valószínű. Már kiskorom óta falok a műfajból konkrétan mindent, s elég nagy háttértudást is összeszedtem az évek során, de persze sosem fogom utolérni magam. Amúgy Card-ot az egyik legtehetségesebb fantasy írónak tartom, kreativitásával már csak őrültsége vetekszik. Ajánlom még tőle a Wyrms és az Enchantment műveket (ez utóbbi ugyanúgy a Delta gondozásában jelent meg, mint a Hart's Hope), illetve ha már szóba jött a mormon vallás, akkor a Teremtő Alvin-ciklust is, ami egyfajta alternatív amerikai történelmet mutat be, s sok párhuzamot lehet vonni Joseph Smith élete és a regény folyama között, illetve az amerikai folklór és miszticizmus témaköréből is rengeteg merít Card, ami már önmagában érdekes lehet.

Sziasztok Drágáim!

Elnézést, hogy idepofátlankodom, de nem tudtotok adni egy jó tippet, hogy a 2006-os, Alan Lee által illusztrált Hobbitból hol lelhetek még? Ha lehet Budapest lenne a nyerő, vidéken találtam, de a jófogásról nem válaszol a pinavirág, a zsibvásáron meg megvenni készülök egyet ha sikerül (valami geci gebasz van, az eladó 80%-os pozitív értékelés feletti vevőkkel akar foglalkozni csak én meg alatta vagyok...) de kéne még egy példány...

Köszi, csók

Rezső

purple rain írta:

Sziasztok Drágáim!

Elnézést, hogy idepofátlankodom, de nem tudtotok adni egy jó tippet, hogy a 2006-os, Alan Lee által illusztrált Hobbitból hol lelhetek még? Ha lehet Budapest lenne a nyerő, vidéken találtam, de a jófogásról nem válaszol a pinavirág, a zsibvásáron meg megvenni készülök egyet ha sikerül (valami geci gebasz van, az eladó 80%-os pozitív értékelés feletti vevőkkel akar foglalkozni csak én meg alatta vagyok...) de kéne még egy példány...

Köszi, csók

Rezső

Kedves Rezső!

Szíves felkérésére az alábbiakat tudom felajánlani:

1. Megnézem Szombathelyen a három lehetséges helyek valamelyikében, s 26-án viszem magammal a talira
2. Megveszem a Zsibvásáron én, s 26-án viszem magammal.

Maradok tisztelettel: R2

R2-D2 írta:

purple rain írta:

Sziasztok Drágáim!

Elnézést, hogy idepofátlankodom, de nem tudtotok adni egy jó tippet, hogy a 2006-os, Alan Lee által illusztrált Hobbitból hol lelhetek még? Ha lehet Budapest lenne a nyerő, vidéken találtam, de a jófogásról nem válaszol a pinavirág, a zsibvásáron meg megvenni készülök egyet ha sikerül (valami geci gebasz van, az eladó 80%-os pozitív értékelés feletti vevőkkel akar foglalkozni csak én meg alatta vagyok...) de kéne még egy példány...

Köszi, csók

Rezső

Kedves Rezső!

Szíves felkérésére az alábbiakat tudom felajánlani:

1. Megnézem Szombathelyen a három lehetséges helyek valamelyikében, s 26-án viszem magammal a talira
2. Megveszem a Zsibvásáron én, s 26-án viszem magammal.

Maradok tisztelettel: R2

Egyem a zuzád drágám!

1. A zsibvásárost leütöttem, debreceni, de ha arra mész és megúszom a postát akkor oké
2. Nézd meg Szombathelyen, köszönöm előre is, de azért mondjuk 4e-nél ne legyen drágább... Persze ha tudsz szólni hogy mennyi, mert mondjuk elteszik, az a legkényelmesebb. Lehet addig találok én is valahol, bár a faszom tudja hogy..
3. 26-án milyen találkozó lesz?

Üdv,
Rikárdó

purple rain írta:

Egyem a zuzád drágám!

1. A zsibvásárost leütöttem, debreceni, de ha arra mész és megúszom a postát akkor oké
2. Nézd meg Szombathelyen, köszönöm előre is, de azért mondjuk 4e-nél ne legyen drágább... Persze ha tudsz szólni hogy mennyi, mert mondjuk elteszik, az a legkényelmesebb. Lehet addig találok én is valahol, bár a faszom tudja hogy..
3. 26-án milyen találkozó lesz?

Üdv,
Rikárdó

Láttál már droid zuzát???

2. Oké, majd jelentkezem...
3.

R2-D2 írta:

Láttál már droid zuzát???

2. Oké, majd jelentkezem...
3.

Na a debrecenit elintéztem, elutaltam, ha esetleg akad feléd akkor nagyon köszönöm a segítséget!!!! Mi ez a fejfogós fej???? : D:D

purple rain írta:

Mi ez a fejfogós fej???? : D:D

Hát hogy nem tudod, mit beszéltünk meg. Azt mondtad, 10.26-án jössz mini xpress talira te is. Még hónapokkal ezelőtt lelevelezük...