Könyvajánló topik

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

.
Ernest Cline: Ready Player One

… írtam fél évvel ezelőtt, mikor a moziban láttam Spielberg mester újabb művét. Szentül meg voltam róla győződve, hogy mindaz, amit a vásznon láttam, az megismételhetetlen, könyvben pedig egyszerűen kifejezhetetlen – nos, rég tévedtem ekkorát. Az Ernest Cline könyvéből készült film ugyanis csak egy szűk keresztmetszete mindazon popkult utalásnak, amit az író beleírt a művébe, csak egy része mindazon filmeknek, képregényeknek, zenének, játékoknak, amik feltűnnek a nyomtatott változatban. Szinte nem hittem a szememnek, amikor minden második sorban (főleg a történet elején) valami ilyesmibe futottam – és ez nekem olyan volt, mint akit hájjal kenegetnek. Oké, nem ismertem mindent, és mindenkit, de miután a felsoroltak az én érdeklődésem szerves részét is képezték és képezik, roppant lelkesen merültem el az új történetben.

Nekem a film nem a könyv kiherélése volt, hanem egy játék másik végigjátszása, amiben a főszereplők máshol, máskor találják meg a kulcsokat, s ami maximálisan igazodik a két eltérő műfajhoz. Nyilván felmerül az örök kérdés: Melyik a jobb? – azonban ez esetben erre képtelenség válaszolni. Két totál más sztori, mintha két különálló kaland lenne, ezúttal nem úgy van, hogy a könyv kitágítja a film univerzumát, hanem inkább úgy, hogy ad mellé egy másikat. Egy jegy áráért két élmény, egy cím alatt két zseniális mű.

Tudom, hülyeség olyat írni, hogy kötelező, meg miegymás, de ezúttal tényleg annak gondolom: akinek bejött a mozi, ezt se hagyja ki, egy óriási élménnyel lesz gazdagabb…

Vettem, vettem   ...

És tényleg !

Lehet, újra kéne néznem majd a filmet is, hogy tudjam, mennyiben is más a film és a könyv, mert az előbbit mostanra elfelejtettem... de a lényeg nekem is abban van, hogy nekem is más élményt adott a könyv, mint a film. Viszont emiatt egy kicsit a könyv tetszett jobban.

- Jobban tetszett eleve a hangulata, azaz hogy a minél több popkult utalás belepasszírozása és egy YA-kalandfilm helyett a könyv sokkal személyesebb történet, akár Wade, akár Halliday tekintetében.
- Tetszett az, ahogy jobban bemutatták, hogy az OASIS mennyire része is az emberek életének, és sokat elmondott erről például az a kép, ahogy elképzeltem a sok ezer virtuális sabloniskolát egymás mellett.
- Nekem jobban bejött, hogy a könyv küldetései sokkal mélyebb ismeretet kívántak meg Halliday életéről, szó szerint tudva a kedvenc filmjeit, mozdulatra begyakorolva a kedvenc játékait, ismerve a munkásságának minden részletét, míg a film küldetései leginkább egy-egy trükkre, némi kreativitásra épültek. A könyvben sokkal nagyobb jelentősége volt Hallidaynek, és ebben a leosztásban jobban elfogadtam, hogy egy virtuális világ csak a múlt újrateremtéséről szólt. Nyilván a rengeteg felsorolt apróság, a 80-as évek játéktermi gépei meg a filmek az író kedvencei is, nem csak Halliday-é, de ez a könyv lapjain "kevésbé ütött át", mint a filmnél az, hogy Spielberg magát és a kortársait akarja kicsit fényezni a Z-generáció tagjai előtt.

Nálam is olvastatta magát, és ha nem is három nap alatt, de azért az átlagos olvasási sebességemhez képest sokkal gyorsabban kiolvastam. Igazán csak egy szakaszt untam belőle, mégpedig amikor Cline oldalakon keresztül sorolja, hogy Wade milyen sosem létezett csúcsmasinákkal pakolja tele az új lakását, mint valami geek E.L. James... de mert ez tényleg csak pár oldal, jelentősége nem volt, könnyen átlapoztam .


Köszi a tippet, lehet, nélküled kimaradt volna a könyv .

.

Niwrok írta:

Ernest Cline: Ready Player One

Köszi a tippet, lehet, nélküled kimaradt volna a könyv    .

Szívesen, mint mindig. Egyébként még mindig tök jó visszagondolni erre az egész duplikált koncepcióra, tök jó lenne, ha az embernek mindig lenne ideje elolvasni minden adaptációt.

Mert a Végjáték, az A marsi meg ez is rengeteg pluszt volt képes adni az amúgy is jó filmekhez.


.

.





Timothy Zahn: Thrawn: Szövetségek




A második (    )Thrawn-trilógia második darabja annak ellenére prioritást élvezett nálam, hogy sem a SW Univerzum nem hiányzott oly nagyon, sem pedig a szabadidőm erősen megcsappant mennyisége nem nagyon engedte meg, hogy belevessem magam az olvasásba – de tekintve, hogy az egyik kedvenc SW írómról és egyik kedvenc SW karakteremről van szó, csak belevágtam a kalandba. Természetesen ezt sem bántam meg, a könyv nagy örömömre nemcsak, hogy szervesen kapcsolódik az előzményéhez, hanem tökéletes kohézióban van az időközben lezárult Rebels sorozattal, a TCW-vel a Zsivány Egyessel és az EU vonatkozó, azonos időben játszódó más műveivel is. Úgy mint pl. a Katalizátor…

Zahn már rögtön az elején elhelyezi az idővonalon a történetet: Thrawn a bukásnak számító Attoloni csata (Rebels S3 vége) után raportra megy a Császárhoz, oldalán azzal a Darth Vaderrel, aki nem igazán bízik meg a chiss admirálisban – azonban félre kell tennie minden ellenérzését, mert Mestere közös küldetésre küldi őket. Az Ismeretlen Régiók peremén található Batuu bolygón ugyanis valami furát érzékel Sidious, valami zavart az Erőben, aminek megtalálásához, megértéséhez a zseniális stratéga Thrawn és a Sith Vader tűnik a megfelelő megoldásnak. A könyv egyik történeti szála így a kvázi „jelen”, amiben ők ketten próbálják kideríteni, mi a fene történik megint azon a bolygón… ez a máshol „birodalmi” szálnak hívott sztori. A maga nemében ez is kiváló, a két erős egyéniség „harca” Vader nyilvánvaló felsőbbrendűsége, a képzett sith és a tapasztalt stratéga együttműködése remek dialógusokat és helyzeteket teremt. Külön dicséret a nanofelhős fegyverért, az tök bejött – mint ahogy Vader reakciója is.

Nekem mégsem ez a történet volt a kedvesebb (amúgy ez a kevesebb is), hanem az ehhez kapcsolódó, sokkal korábbi, ún. köztársasági szál, amiben Anakin találkozik az akkor még fiatal és ismeretlen chissel, Thrawnnal. Zseniális, ahogy Zahn majdnem ugyanazt a történetet kétszer, két idősíkon végigviszi, közben úgy, hogy ugye Vadernek emlékeznie kellene, mit is tett és hogyan is viselkedett a Jedi akkor, rég, Thrawn meg ugyebár elvileg nem tudhatja, ki rejtőzik a fekete páncél alatt. Alapból is jobban bírom Anakin Skywalkert, mint Darth Vadert, és jobban is tetszett a TCW időszakában a Batuun, majd a Mokivjon játszódó sztori, mint a későbbi. A srác lazasága és tehetsége a chiss számításaival érdekes kombó és nagyszerű kalandokat ígér – megspékelve Padmé küldetésével pedig egy ízig-vérig TCW kalandot eredményez, B1-es droidokkal meg egy fura anyaggal, a kortózissal.

Zseniális az egész, Zahntól megszokott stílusban és minőségben – de még van valami, ami miatt nekem ez a könyv talán picit jobban tetszett, mint az átlag olvasónak (ugye az író és a TCW kedvelése mellett). Ez pedig az, hogy végig az járt a fejemben olvasás közben, Vader milyen mélyre temethette magában Anakint, Thrawn pedig mikor és hogyan jön rá arra, hogy egyszer ezt a kalandot már ugyanazzal a figurával átélte. Hogy a sith miként viszonyul korábbi önmagához, mindig is érdekelt, hogy az a bizonyos átállás a sötét oldalra az hogy működött Anakinnál… mert bizony amióta tudom, ki van a maszk alatt, azóta nekem Vader már mindig is csak egy sötét Anakin lesz. Nos, olyan nagyon mélyre Zahn sem ás Vader lelkében, de az nekem most pl. qrvára bejött, hogy éreztem általa azt a vívódást, amit Luke is érzett apja lelkében. Anakin Skywalker tényleg él, de borzasztó mélyre el van temetve…



.

.





Timothy Zahn: Thrawn: Árulás





Nem sokkal vagyunk az előző könyv eseményei után, a grysk fenyegetettség ugyan még Vader szerint is valós, ámde távoli, így nem igazán foglalkozik vele a Birodalom, Thrawn pedig akaratán kívül egy hatalmi játszma kellős közepébe kerül. A tét: Thrawn saját projektje, a TIE Defender program, ami a bürokrácia és mindenekelőtt Krennic szerint forrásokat von el a Csillagpor fedőnevű építkezés elől… ez pedig nem más, mint a nagy titokban épülő Halálcsillag. A már több filmben és könyvben felvázolt konfliktus Krennic és Tarkin között pedig azt eredményezi, hogy Thrawn részben büszkeségből, részben saját projektjének megóvása miatt belemegy abba, hogy a mások által megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen problémát, miszerint a mynockok családjába tartozó gralloc nevű lények miatt sok-sok szállítóhajó tűnik el, megoldja. A feladat lehetetlennek tűnik, de ha valaki erre képes, az csak Thrawn lehet – a könyv pedig ezen olvasatban tulajdonképp egy kegyetlen jó nyomozós thriller, amiben Thrawn a legjobb rendőr/nyomozó képességeket (mint pl. Sherlock Holmes) felvonultatva ered a rejtély nyomába.

Aztán ahogy ez a titok az ő hihetetlen logikájának köszönhetően kibomlik, úgy tágul a kép: az eltűnő hajókkal kapcsolatban ismét a gryskek kerülnek képbe, sőt, Tharwn találkozik egy chiss hajóval is – Ar’alani admirálissal és egy régi ismerőssel a fedélzetén. Előkerül az az Eli Vanto, akit az első könyv végén küldött el Thrawn a Chiss Fennhatóságba tanulni, s aki pont annak a Steadfast nevő hajónak a fedélzetén szolgál, ami épp azt a grysk hajót üldözi, amibe Thrawn is belebotlik. Rövid ideig fut csak párhuzamosan a két szál, aztán a két hajó majd együtt fog dolgozni – miközben pedig a Thrawn nyakára küldött Ronan igazgatóhelyettes (Krennic embere) nem nézi jó szemmel az elvileg Birodalomhoz hű főadmirális és saját kék bőrű népének összedolgozását. Ez a kétely amúgy tökéletes folytatása és kiegészítése az előző könyvben Vader által felvetetteknek – s a gyanútlan olvasó kapásból arra asszociál, ami a könyv címében is szerepel: Thrawn elárulja a Birodalmat.

De az önmagában túl egyszerű lenne: a zseni nyomozása végén egy sokkal durvább árulásra is fény derül, amiben ellopott szállítóhajók admirálisok, kormányzók szerepelnek, előkerül egy BBH-s ügynök (remek az Aloxor rendszerbeli csapdás szakasz) hogy aztán a végén egy szenzációs, párhuzamos szálon futó dupla csatában érjen véget a könyv. Rég olvastam ennyire jól érthetően és vizuálisan megírt, zseniális fordulatokkal alátámasztott csatát – és ide tartozik az a gondolat, hogy Thrawn új jobb keze, Kary Faro parancsnok (nő) mennyire is szenzációs utódja Eli Vantonak – s hogy bármi is lesz Thrawn sorsa, mekkora veszteség számára majd, hogy csupán Palleon lesz a helyettese.

Mert én még mindig ott tartok, hogy ugye a Rebels S4 végén a Chimaera a purrgillokkal együtt valahova eltűnik a hiperűrben (nem mellékesen Ezrával a fedélzetén), amiből én még mindig simán tudom folytatni az immár Legendsbe tartozó első Thrawn trilógiát. Igaz, immár Rukh nélkül. De az újak nélkül is.  




.

.





Zoraida Córdova: A galaxis peremén - A sors keze





Hogy miért pont ezzel a könyvvel folytattam kalandozásomat a Messzi-messzi Galaxisban? A válasz tök egyszerű: a legutóbbi Thrawn - trilógia egyik helyszíne volt az a Batuu bolygó, ahol új főhőseink új története játszódik, s úgy voltam vele, még melegében, immár harmadszor is visszatérek erre a helyszínre, a Helyőrségbe, s megnézem, mi minden történt azóta, amióta Thrawn és Vader utoljára itt járt… azaz kb 30-40 éve…

Csak utólag vettem észre, hogy a starwarsmédia honlapján ez a könyv ifjúsági regénynek van titulálva – ez viszont sok mindent megmagyaráz mind a könyv stílusát, mind történetét tekintve. Ugyanakkor a magam részéről ebben is élvezettel merültem el, mert immár másodszor találkoztam a SW EU keretein belül egy két nézőpontból megírt kvázi szerelmi történettel, amiben a két főszereplő, Izzy és Jules gondolatai alkotják az egyes (helyenként pár oldalas) fejezeteket. Ez pedig már az Elveszett csillagoknál is nagyon bejött, ha meg távolabbra tekintek, megint csak Szilvási Lajos: Egymás szemében című zseniális műve adja a kiindulási alapot.

Izzy és Jules 6 és 7 éves gyerekek, akik együtt fedezik föl a Batuu bolygót, legalábbis lakóhelyük környékét, Igazi gyerekes rajongás és talán már akkor is valami látens szerelem köti őket össze – ki tudja mi lett volna velük, ha Izzy családja egyik napról a másikra nem tűnik el a bolygóról. 13 évvel később, immár „felnőttként” Izzy, akiből csempész lett, egy fuvar okán visszatér a bolygóra, s persze, hogy belebotlik gyerekkori barátjába. A könyv tulajdonképp egy-két nap története, a leszállított csomag először elkeveredik, Jules pedig a lányt kalauzolva segíti visszaszerezni azt. Nem sokat változott a helyzet Thrawn óta, a Helyőrségbe csak tankolni és kereskedni jönnek az emberek, a Batuu pedig továbbra is vagy az oda menekülő, vagy az onnan menekülő emberek bolygója maradt. A könyv lapjain egy 13 éve hirtelen megszakadt, gyermeki szerelem újra kibontakozását olvashatjuk, amiben elsősorban Izzy az, akinek változni, alkalmazkodni kell ahhoz, hogy működjön az egész. A csaj zűrös múltja, bizalmatlansága gyakran akadályozza ezt, de a fiú szerénysége mögött megbúvó határozottsága és mindent elsöprő érzelmei a végére egymás karjaiba segíti őket.

Közben meg van némi kaland is, a csomag leszállításra kerül egy olyan célszemélynek/szervezetnek, akivel a könyv kapcsolódik az új trilógiához, sőt, Izzy korábbi legénységének (nem igazán jól kifejtett) gonoszkodását is meg kell akadályozni. A már ismert helyszínek mellett tartogat néhány egészen jó ötletet, élőlényt, karaktert is a könyv, mégis az egésznek a váza az a váltott nézőpont, ami csak részben kapcsolódik magához a kalandhoz: az írónő a hangsúlyt arra fekteti, hogy a két fiatal mit és hogyan gondol egymásról. Ebből kifolyólag viszont sokkal inkább tekinthető ez egy romantikus regénynek, mint egy vérbeli SW könyvnek. Messze nincs az Elveszett csillagok szintjén, némi átfedésen kívül nem sok kapcsolódási pontja van (egyelőre) a nagy Galaxishoz, ez által nagyon sok minden hiányzik belőle, ami feltehetné arra a bizonyos EU térképre. Nekem viszont most nem is hiányzott ez annyira, én tök szívesen olvastam szimplán Izzy és Jules 13 év vágyakozás után fellángoló szerelmét, s kevésbé zavartak azok az amúgy jogos kritikák, amik a sekélyes történetre, az egyszerű stílusra és a sokszor tényleg rém nagyvonalú karakter- és környezetábrázolásra vonatkoznak.

Aranyos, szerethető kis könyv, de ha nincs rajta a SW embléma, meg nem tűnik föl benn az Első Rend és az Ellenállás, nem említik benne az Erőt többször, a kutya nem mondja meg, hogy melyik világban játszódik.



.

.





Alan Dean Foster: Közelgő vihar





Ilyen az, mikor a NatGeo beköltözik a SW világába…

Nem különösebben rajongok Alan Dean Fosterért, akinek a neve elsősorban az Alien filmek könyvadaptációi révén lehet ismert – viszont az ő neve díszeleg a SW Univerzumon belül az Erőpróba, illetve az Az ébredő Erő című könyvek címlapján is. Egyik sem hagyott olyan mély nyomokat bennem, eddig úgy voltam vele, a fickó nevének nagyobb a füstje, mint a lángja – ami beigazolódott harmadszor is (az Egy új reményt is ő írta állítólag, de azt meg ugye tudjuk, hogy az Lucas sztorja). A Közelgő vihar egy 2002-es könyv, abból a szép, megboldogult időből, amikor az EP II és a klónok háborúja uralta csak a SW világát – e szempontból meg különösen fájó, mennyire egy semmilyen könyv lett ez az egész…

Van a Galaxisban egy Ansion nevű bolygó, egy félreeső, kissé elmaradott, de óriási kapcsolati hálóval rendelkező kereskedelmi központ, amit az akkor még nyíltan fel nem lépő szakadárok Dooku gróf vezetésével ki akarnak léptetni a Köztársaságból. Egy elsőre jelentéktelennek tűnő hely, ám kiválása lavinát indíthat el a vele kapcsolatban álló bolygók között, akiknek elegük van a Köztársaság bürokráciájából. Az Ansionon hamarosan szavazni fognak a kilépésről – a Szenátus pedig a Jedi Tanácsot kéri fel, hogy békítse meg az ott szembenálló feleket, ezzel pedig bírja maradásra az Ansiont. Első körben Luminara és Barris érkezik a helyszínre, akik nagyon hamar szembesülnek vele, hogy bizony itt nem kívánatos vendégek – még szerencse, hogy Obi-Wan és Anakin pont jókor avatkoznak közbe. A két mester és padawanjaik (még az EP II előtt járunk, Anakin jó fiatal) sikerrel veszik az első akadályt, a bolygó Tanácsának meggyőzésével időt nyernek: megígérik, hogy a bolygó nomád lakosait, az alwarikat megbékítik a városlakókkal, a közös együttműködés nyomán pedig nem lesz ok elhagyni a Köztársaságot. A könyv indítása sokkal több ígéretet tartogatott, mint amit be is váltott volna, jó kis utcai ütközet, egy kis Jedi erődemonstráció a tárgyaláson ... ráadásul rengeteg lehetőség volt mint az Anakin-Barris páros, mint az Anakin/Obi-Wan/Luminara kapcsolatrendszer kibontásában.

Mikor is a négy Jedi elindult a sivatagba megkeresni az alwarik legnagyobb törzsét, még nem gyanítottam semmit. Aztán, miután oldalakon keresztül egy road-movie bontakozott ki előttem, s a legfontosabb esemény egy-egy újabb életforma, élőlény, állat, növény bemutatása lett, fokozatosan ment el a kedvem az egésztől. A könyvben jóformán semmi nem történik, Anakinék elindulnak A-ból B-be, majd visszatérnek időben, miközben egy hutt és a titkos Coruscanti összeesküvők mindezt megpróbálják megakadályozni – és ennyi. Akció szinte nulla, izgalom szinte nulla – már ha valakit nem érdekel a természetfilm szerű bolygókaland. Én legalábbis a végére már tök elveszetem a támadó rovar raj, a víz alatti, örvényt generáló ragadozó vagy a mezőn támadó állatokkal vívott harcban – hiába próbálta Foster izgalmassá tenni ezeket, valahogy nem volt kétséges számomra, hogy ezek a veszélyek a Jedik számára túl könnyű feladatok.

Sokkal érdekesebb volt, mikor a törzsek, fogva tartók olyan dolgokat kértek a Jediktől, amik nem azok harci tudásához kapcsolódott – a könyv talán legjobb része az volt, mikor mind a négyüknek „el kellett varázsolni” az alwari közönséget. Az a szakasz bámulatos volt, ahogy Luminara bánt az elemekkel, vagy ahogy Barris táncolt a fénykardjával, az nagyon tetszett. Barrist különben is bírom, más könyvben is szerepelt már és tök érdekes volt, ahogy gondolkodott Anakinről… mint ahogy Anakin is gondolkodott magáról és a többiekről. Szerintem kiváló kis könyv lehetett volna, ha Foster mélyebben bele megy ebbe a témába, ha sokkal több gondolata lett volna Anakin és a többiek jelleméről és képességeiről, gondolkodásáról. Sajnos azonban egy természetfilmet csinált a könyvből, amiben ugyan sok-sok érdekes és különleges élőlény, faj és helyszín szerepel, de most nem erre voltam kíváncsi… jobban érdekelt volna, ha egyrészt belemegy a politikai háttérbe (Lucerno) vagy Anakin lelkivilágába. Olvastam már ennél rosszabb könyvet is, mert ez nem volt rossz, csak számomra érdektelen.




.

.





Steven Barnes: A Cestus csapda




Csak részben véletlen, hogy egy újabb klónháborús regény került az „olvasómba”, arra gondoltam, hogy készülődvén a TCW záró évadára, maradok ebben az – általam amúgy tök kedvelt – időszakban. A RepCom regények és az animációs sorozat rendesen beszívtak magukba, úgyhogy túl nagy kockázatot nem vállaltam – ezzel, az immár 16 évvel ezelőtti regénnyel sem.

Tulajdonképp nem is csalódtam. Az A Cestus csapda egy jó kis könyv, tovább boncolgatja a klónok lelkivilágát és Kit Fisto személyében egy újabb, eddig talán kissé elhanyagoltabb Jedi kerül fókuszba benne. Az, hogy nem lesz az egész a szívem csücske, az mindenekelőtt a hosszának köszönhető (sztem kissé túl van írva), illetve annak, hogy valahogy nem igazán tudott érdekelni az x’ting nevű rovarfaj története, még ha ez tényleg színesebbé és érdekesebbé is teszi a SW világát. Valahogy mindig csak a Geonosis jutott eszembe róluk. De valahol ugyanúgy vagyok magával az Ord Cestus nevű bolygóval is: oké, hogy pont attól szép és jó a SW, hogy végtelen számú hely és faj létezik szerte a Galaxisban, csak néha már szinte kényszeredettnek érzem, hogy minden könyvben mindig új bolygón, új életformákat kell megismerni – ember legyen a talpán, aki képben van minden faj minden élőhelyével… gyanítom, ezekkel az x’tingekkel sem fogok többé találkozni.

A történet nagyjából annyi, hogy a Köztársaság Obi-Want és Kit Fistot küldi az Ord Cestus nevű bolygóra, hogy valahogy kikényszerítsék az ottani Cestus Cyberneticstől a JK-13, más néven Jedi Ölő harci droidok gyártását. Itt jegyzem meg, hogy a könyv elején a Jk-13 és Kit harca szenzációs, mint ahogy az az ötlet is, hogy egy robot Erőérzékeny lehet… ha megfelelő élőlénnyel kombinálják, kvázi egyfajta kiborgként. Az, hogy ez most itt egy angolna, az amúgy a fenti elmélkedésembe pont beleillik. Na szóval, a két Jedi, természetesen klón támogatással megérkezik a bolygóra, és először némi trükkel próbálja elérni célját – de közben, titokban összegyűjti a helyi hatalom, az Öt Család ellen lázadókat, hogy ha eldurvul a helyzet, akár erővel is tudjanak fellépni. Persze, Jediként majd alaposan meg kell tervezni minden szabotázsakciót, hisz életeket kioltani nem lehet céljuk, és a Sivatagi Szél nevű banda, plusz a toborzással összeszedett, kisemmizett, becsapott lények egybe kovácsolása a háttérben erre való felkészítése még Kit Fistonak sem egyszerű feladat. Mindehhez pedig először egy pókfajt kell elűzni a saját környezetéből…

A sztori amúgy szignifikánsan két szereplőre, két fő szálra fókuszál: az egyik Obi-Wan és társa városi ténykedése a politika útvesztőiben, a másik egy mélységi felderítő klón, Nate története. Na, az ő sztorija különösen érdekes, egy újabb fejezete annak a feltevésnek, hogy a klónok is „emberek”, s hogy az őket ért hatások nyomán minden egyes „termék” saját egyéniséggel rendelkezik. Nate kapcsán pedig az egész könyv végig ezt boncolgatja, olyan helyzetekbe és kapcsolatokba hozza a srácot, ami önmagában nekem elég lett volna az üdvösséghez – akár akció nélkül is. Na de milyen egy klón háborús regény háború nélkül??? Pláne, hogy ha előkerül Ventress is, aki ugye Dooku pribékje és meghatározó szereplője a korszaknak? Az mondjuk fura volt picit, hogy így el tudta magát rejteni Obi-Wan elől, egyáltalán, hogy képes volt némi őslakos bűnözői segédlettel csapdába csalni egyszerre két Jedit és majdnem sikerült is legyőznie őket… de hát ha belegondolok, erről (is) szól a TCW is.

Igazi univerzumbővítő regény a könyv, nagyon sok új és jó információt tartalmaz régebbi és újabb karakterekről egyaránt. Örülök, hogy most már olvastam Kit Fistoról is, tetszett Nate története, egy újabb bolygó is képbe került – no meg ugye itt van TCW-s Obi-Wan, akiről mindig szívesen olvasok. Csak a pókokból, a humanoid rovarokból meg az Erőérzékeny, dastha angolnákból volt a végére kicsit elegem…




.