Niwrok írásai 1.0

Niwrok írta:

Utopia S2

Spoiler:

.

Hát, azért én gondolatban elszörnyülködtem azon a vízión,

Spoiler:

. Ez az igazi Utópia, bassza meg!

.
Jupiter felemelkedése / Jupiter Ascending


Azt érzem egy kicsit az ezt a filmet körüllengő hangulatból, a gyenge bevételi adatokból és értékelésekből, hogy a Wachowskik egyszerűen eljátszották a nézők bizalmát... de nem most, hanem eddig. Amióta a Mátrixot bemutatták, azóta várta a publikum, hogy fel tudnak nőni annak az újszerűségéhez, és most, hogy sokadszor is csak ugyanazt tudják, legfeljebb sok millióból még látványosabban, akkor úgy fordítanak neki hátat, hogy csak úgy zörög. Mindezt megfejelték egy szerintem hihetetlenül ostoba döntéssel a film bemutatóját illetően, és csak azért, hogy látványban ne kelljen megmérkőznie a Galaxis őrzőivel, belökték prédának a Szürke 50 árnyalata elé, amivel szemben viszont a témája miatt nem tudott talpon maradni.

Mert én bizony ezt láttam, a Szürke sci-fi-kocka különkiadását, ugyanazzal a Hamupipőke sztorival, csak itt nem szájpecket meg csúnya paskolást kap a szürke veréb csajszi az unalmas kis életébe beszabaduló tridrilliomostól, hanem egy komplett galaktikus királynőség lehetőségét hozza az önutáló uborsica gyévocska lábai elé a szőke, de kissé kutyaszerű herceg...~i zsoldos. Az ember félárva lánya az egyik nap még a Domestost önti unottan a WC-kagylóba, másnap meg már az űr legváltozatosabb lényei loholnak a nyomában, és a kis semmiből hirtelen az egész univerzum legfontosabb lénye lesz, akit antigravitációs légcsizmájában rángat félre a robbanások, lövedékek és a mindenféle vadászok orra, fegyvere és hegyes farka elől a magát is korcsnak tekintő Caine Wise (ami újabb kutyás utalásként tényleg azt jelenti, hogy "Bölcs Kutya"), hogy még egy nappal később már a saját önzésükbe és szenvedélyükbe beleszerelmesedett arisztokrata űrcsalád űrpompás űrpalotáiban hordozzák körbe, mint a véres kardot. Mindebből még a bevezetőt, a csillagászokat fosztogató kommandós oroszokat és a konténeres szülést vettem a legnehezebben, azok lógtak ki nekem leginkább az egészből.

Ugyanis azért nincs mindezzel akkora gondom, mert van ennek a műfajnak saját rajongótábora és saját műfaji meghatározása, ami az űropera. Ezekben szoktak ugye keveredni a mindenféle idegen lények, vonulnak fel hatalmas űrállomások/bolygók, és általában a történetük nem terjed tovább egy mesénél. Csak mert Caine-ben egyszerre jelenik meg Luke Skywalker, Han Solo és Chewbacca, a protokolldroid meg nem is kicsit buzis, jól látható, hogy honnan erednek a gyökerek, és hogy az azóta eltelt évtizedek szinte csak a vizuális effekteken látszanak, és nem a sztori fordulatain vagy a karakterek mélységén. Látványban, ha a Jupiter a Galaxis őrzőit nem is veri, de szorosan a nyomában van, elvégre hihetetlen kreatívak és izgalmasak ezek a moduláris űrhajók a különálló, de mégis egyként mozgó részegységeikkel, miközben dúl a harc, vagy csak kiemelkednek az űrporból, mint valami tengerből. Ahogy meg abban a galaxis söpredékének roncstelepeit tették részletgazdaggá, úgy bukkannak fel itt mindenhol az Abraxasok hivalkodó gazdagságával kérkedő ízléstelen sznobéria-giccsek, ahol az aranyozott robotkutya díszítés a belépő, de van, ahol a dokkolóállomást is faragott szobrok és kristálycsillárok "díszítik"; undorító, de hát ide ezek illenek. Ez mind tényleg pazar, azt mindig is lehetett tudni, hogy a Wachowskiknak látványtervezőnek kéne menni, ha nem ragaszkodnának az "A Filmvilág Mekk Mesterei" titulushoz ennyire. Egy hely volt, ami már sok volt és felesleges, mégpedig az egész bürokratás hülyülés, amiben egyesültek a Gringotts koboldjai és a vogonok; egyedüliként ezt a részt utáltam a Jupiterből.

Amiért én amúgy is inkább piszkálni szoktam a tesókat, az az orákulumita, dagályos, hűtőmágnesre való mondatok sorozata, és hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy ezekből ebben volt a legkevesebb. Persze voltak, de nem szánnak rá perceket, csak mindegy aláfestik vagy összefoglalják egy-egy mondattal azt, amit az írók az adott jelenetből vagy helyzetből tanulságként leszűrni gondoltak. Néha olyan látványos, de értelmetlen képekkel vezetik ezt fel, mint a kaptárként funkcionáló ház (ami a film második legnagyobb marhasága), néha csak társadalmi kiszólogatások mennek az erőforrások kihasználásáról, máskor meg megpróbálják egyetlen sztoriba belepasszírozni mindazt, amit az emberek származásáról és az élet egyéb formáiról, az esetleges földönkívüliekről valaha bárki is gondolt. Így lesz része ennek a Dűnés rivalizáló családos sztorinak a reptilián-kis szürke vonal, a DNS-ben elrendelés és a méhek meg a környezetszennyezés meg a kizsákmányolás meg a profithajhászás, amiben el kéne férnie még a dinóknak is. Közben meg biztos kézzel darálnak be mindent ebbe a löncsbe mindabból, amit a korábbi filmjeikből megmenteni gondoltak, mint a Mártix humán feldolgozója, csak itt nem elem lesz az emberből, hanem testápoló. És hiába van itt ennyi minden, az a jó, hogy ezek nem nyomják agyon a film többi részét, mint a Felhőatlaszban, sőt, ebben a katyvaszban annyi minden van, hogy még ha csak vak tyúk is talál szemet alapon, de akadnak benne jobban megragadó gondolatok vagy érdekesebb párhuzamok.

Spoiler:

Amit a legkevésbé értek a Jupiter felemelkedésében, hogy tulajdonképpen melyik volt az a nézői csoport, amelyiknek a filmet csinálni gondolták. Lehet egy film, ahogy a már említett Szürke is, egy királylányos mese, amiben a néző kiélheti a titkos vágyait, álmait... de ezek jellemzően a Romana-Tiffany füzeteket faló nők és a csajok, akik viszont jó eséllyel sikítva menekülnek attól, ha egy filmnek legalább a fele gyíkemberes hirig, légrobogós-légcsizmás lövölde meg űrcsata. Akik utóbbira vágynak, azok meg talán még túl is lépnének a WC-pucoláson meg a romantikázáson, de azon már talán kevésbé, hogy akivel a királylányt mentő lovagként azonosulni tudnának, azt hol poénből, hogy megalázásként, de folyamatosan kutyázzák. Az életbölcsességekre szomjazókat a bárgyúnak ható mese térítheti el, de még a női kiválasztottakra bukók is csalódhatnak annyiban, hogy Jupiter nem tevőleges alakítója az eseményeknek, nem lázadó, aki összedönti a korrupt rendszert, csak trófeája. Egyszerűen az a helyzet, hogy mostanra az igények a tömegtermelés miatt sokkal letisztultabbak, a nézők évek óta nem kényszerülnek azokra a kompromisszumokra, amiket ez a film a stíluskeveredésén keresztül megkövetelne. Így meg már eleve kódolva volt benne a bukta.

Szerintem bőven nem annyira rossz, mint amennyire a földbe döngölik. Más időpontban vonzhatott volna több nézőt, más korszakban lehetett volna legalább akkora kult, mint a Star Wars, hiszen ugyanazokra az alapokra építkezik hasonló eszközökkel, de egy hibás koncepcióval, hibás döntésekkel, elkésve ezt tudja. Nekem jobban tetszett, mint a Felhőatlasz, jobban bejött a látványvilága, kevésbé zavartak a laposan szálló közhelyek, és a reinkarnáció és a karma sem volt annyira izzadságszagú, mint abban. Az meg, hogy egy agyon CGI-zett, hagymázas tündérmese? Na és?! Eddig az összes Wachowski-film az volt.

"Mindenki arra születik, hogy azt csinálja, amire született!". A Wachowskik is azt csinálták, amíg kaptak rá pénzt. Ezúttal egy kicsit sajnálom, hogy ez valószínűleg most történt meg utoljára.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Jupiter felemelkedése / Jupiter Ascending

"Mindenki arra születik, hogy azt csinálja, amire született!". A Wachowskik is azt csinálták, amíg kaptak rá pénzt. Ezúttal egy kicsit sajnálom, hogy ez valószínűleg most történt meg utoljára.

7,5/10
.

Hehe... megint ugyanoda lyukadtunk ki.

Jó az írás, más a megközelítés: annak örülök, hogy a bankos rész neked se jött be, meg hogy a sok minden gondolatatot te is észrevetted.

De valóban: látványos űrmese, amit az alkotói köré épített kultusz és a rossz időpont húz le.

.
Repeaters


"Találkozunk ma reggel."

A húszas éveikben járó Kyle, Sonja és Michael egy otthonukhoz közeli rehabilitációs klinikán próbálnak megszabadulni a saját és a környezetük életét megkeserítő drogfüggőségüktől. A napjaik unalmas ismétlődésben telnek az étkezésekkel, terápiás foglalkozásokkal, ilyesmikkel. Ezért is nagy szó, hogy az előrehaladásuk eredményként egyik nap pár órás kimenőt kapnak, amit arra kell használniuk, hogy szembesüljenek azokkal a sérelmekkel, amiket másoknak okoztak, hogy találkozzanak például a rokonaikkal. A találkozó azonban mindhármójuknak kudarc, a családtagjaik leginkább csak a gyűlöletüket adják ki magukból irántuk, így az estét a tetteik következményével való józan szembenézés feldolgozásával töltik. Később, az esti viharban így-úgy, de mindhárman és egyszerre áramütést szenvednek, amitől elkezdik újraélni ezt a napot, amik ezt követően még mindig ismétlődéssel telnek, de már korántsem unalmasan.

A plakát, amit a filmről láttam, úgy emlegeti, hogy "Amikor az Idétlen időkig találkozik a Takennel". Attól persze ez a kanadai film messze van, hogy ezzel a kettővel rivalizáljon, de van benne pár olyan ötlet (részemről egészen pontosan három), ami kiemeli a sima "mindig újrakezdődik a nap"-filmek közül. Mert egyébként -főleg az elején- ugyanazt az utat járja végig, és kezdeném ott, hogy az áramütéses reset talán egy fokkal még gázabb, mint az Idétlen időkig "Csak."-ja. Reggel ébredésnél persze jön a tanácstalanság, hogy mintha ezt már láttam volna, belemelegedve a dologba meg a tétova újrázás. Aztán elkezd megjönni a bátorság, "próbáljuk meg", "éljünk vele", "használjuk ki", kisebb stiklikkel, pia- meg autólopással, esetleg egy-egy próbálkozással arra, hogy a tudomásukra jutó problémákat megoldják, a veszélybe kerülő embereket megmentsék, és csak kb. fél óra után lesznek hangsúlyosabbak az egyedi vonások.

Az egyik, hogy a karaktereken és az ismétlésen keresztül van egy erős áthallás a kábítószerezéssel, és mindez a "napi" küldetéssel kiegészülve önmagában is érdekes drámai szálakat eredményez. Ahogy olvastam, van, aki azt is belelátja, hogy az egész ismétlés olyan, mint ahogy a drogosok eleve élnek, azaz igazából nem különülnek el náluk a napok, hiszen csak két dolog váltakozik folyamatosan: a drogozás, meg a drog megszerzése. Nekem inkább az tűnt fel, hogy az ismétlés hogyan és kinél kezd el drogként viselkedni, azaz ki akar egyre többet és jobban belőle, kit érdekelnek egyre kevésbé a következmények azzal a felkiáltással, hogy "Na és?! Holnap megint ma lesz!", és ki az, aki ennek okán egyre durvább dolgokat akar kipróbálni, miközben a többieknek van az a pont, amikor már elég.  Jók a szereplők motivációi, még annak is, aki ámokfutóvá vedlik, és ennek az okai a családdal való kapcsolat romjaiban keresendők, hogy a drogos mámorban mik történtek hármójuk és a családtagok között, és hogy ez hogyan befolyásolta vagy éppen forgatta fel a rokonok életét, akár a jelenre hatóan is.

A másik dolog kettős, és a "visszapörgetés" új megközelítéseiről szólt nekem. Sok ilyen film szereplői ugyanis automatikusnak veszik ezt a dolgot, mintha biztosak lennének benne, hogy amíg a film tart, addig úgysem múlik el ez a képességük (az Idétlen időkig pont ilyen), itt viszont ketten is gyorsan elkezdenek azon agyalni, hogy oké, hogy most bűnözünk, mert mindegy, de mi van, ha mégsem "bűntelenül"? Ha más nem, akkor azért, mert önmagukra igenis hatással vannak ezek a dolgok, minden, amit akár ilyen felelőtlenül is elkövetnek (igen, ez is utalás lehet a drogra), még ha másokra nem is. Meg hát ők nem egyedül vannak, hanem hárman, és az igazán remek ötlet, az ez (még ha egy kicsit be is ugrott a Chronicle), hogy kezdetben nagy a haverkodás, a közös élmény, de ahogy a nézőpontok változnak, úgy lassan egymással szembe fordulnak a szereplők, és ez hozta el a Repeaters legérdekesebb (igaz, csak kb. öt percig fenntartott) kérdését, függetlenül a kábítószertől.

Spoiler:

A látványvilágot és a színészeket illetően sem vall szégyent a film. Még ha néha rángat is egy kicsit a kép, az akciójelenetek, a drámai percek és a főszereplők meglehetősen intenzív konfliktusai miatt kellemesen feszült a hangulat. Külön tetszett a Kyle-t és Michaelt alakító srácok beleélése, sokat hozzátettek mondjuk a fészeres meg a kazánházas jelenetek hitelességéhez és erejéhez. A rendezésben is talán annyi zavart csak, hogy a visszalépéseknél gyerekkori flashbackekből meg ilyenekből volt az elválasztás, aminek ebben a helyzetben nem sok szerepe volt, de végülis elfért.

Idővisszapörgetősből drámait még nem nagyon láttam, drogossal kevertet meg főleg nem, és annak jó is volt. Talán egy kicsit következetesebb történetvezetést elbírt volna a végén, és voltak egyedi gondolatai, amiről szívesebben elmélkedtem vagy néztem volna még többet, de a "guberálós" filmek között kellemes meglepetés volt.

8/10
.

.
The Walking Dead S2


"Egy sorozat második évadára már máshogy ül le az ember… Már vannak bizonyos elvárásai, vannak elképzelései arra, hogy mire számíthat. Ismeri és – jó esetben – szereti a karaktereket, így az alkotóknak könnyebb dolguk van."


Igen, máshogy, de az alkotóknak nincs könnyebb dolguk. Mert részemről úgy van ez, hogy elfogadtam, az első évad hat része nem volt elég szinte semmire; épp csak felvázolni volt jó a karaktereket, elvetni a későbbi stressz nyomán kisarjadó konfliktus-magokat, néha meg ledarálni pár, egyenként szinte veszélytelen zombit... de önmagában azzal, ami abban volt, már messze nem lettem volna elégedett. Még úgy sem, hogy előre kaptam a figyelmeztetést, ezúttal egy "egy helyben toporgós, farmos évad" következik .

Igazából magával a farmmal nem volt bajom. Az oda való eljutás kicsit erőltetett volt Sophia eltűnésével, viszont a zombik vonulása az autók között tényleg remekül sikerült, ahogy az R2 említette "gyomortartalom-vizsgálat" is, és az őzes jelenet nyugalma is bejött a sokkszerű lezárással. Mindez kiváló felütés a későbbi feszültséghez, a társaság szétszabdalásához majd újra összekovácsolásához, ami -ha már egyszer ez egy drámai sorozat zombikkal, és nem fordítva- egyszerűen szükségessé tette a farmot. Kellett az, hogy a csapat közvetlen életveszély nélkül, egy viszonylag idilli környezetben méretődjön meg, hogy előre derüljön ki, ki kivel szimpatizál vagy éppen ellenséges, ki kiben bízik, vagy éppen nem, ki kihez vonzódik, hogy amikor majd tényleg vészhelyzet lesz, akkor lehessen tudni, hogy ki miért reagál úgy, ahogy, ki kit ment meg vagy éppen hagy hátra. Voltak azért éppen elegen a hatásos, kedvelhető, izgalmas jelenetek, a teljesség igénye nélkül ide véve a műtéthez szükséges eszközök farmra jutásának drámáját Otisszal, Daryl hazaútját a lovasbalesetről, és abban Andrea szerepét, Shane és Dale vitáját a fegyverekről, Rick és Shane nosztalgiázása a középiskolai csajozásokról, de akár még a kialakuló vagy meglevő románcok párkapcsolati vonatkozásai is (ott egyedül Carol és Daryl összeboronálására szaladt fel rövid időre a szemöldököm).  

Viszont ebből a felsorolásból sem tudtam kihagyni az érzést, hogy mindezt sokkal inkább elfogadtam, mint hogy szerettem, vagy akár csak tetszett volna az, ami az évad első felében átlagban jellemző volt. És ebben a kempingezésbe oltott venezuelai szappanopera-csökevény, vagy az olyan könnyen manipulálható események, mint a kislány végtelenségig nyújtható keresése vagy Carl dettó ugyanígy viselkedő felépülése sem volt annyira zavaró, mint maguk a távirányításos zombik. "...a fokozatosan fenntartott, zombiktól való félelem feszültsége"? Hol? Nekem egyszerre volt nevetséges és idegesítő, ahogy az írók a "sétálókat" használták. Nem azt mondom, hogy teljes mértékben átlátom a zombik viselkedés-lélektanát, hogy mit miért csinálnak, de azt egyszerűen nem szopom be, hogy véletlenül pont akkor vonulnak falkában egy kihalt autópályán, amikor arra van szükség, egy helyben csoszognak az egyetemi eü-sátor előtt (addigra immáron hetek óta!), amikor arra, de képesek akár egy helyben is ülni a templomi padokon, amíg rájuk nem rúgja valaki az ajtót (még ha ebben lehet is valami kis valláskritika, de annak meg mesterkélt). Mindezek között meg úgy eltűnnek, mintha ott sem lennének! Lőhetnek, kiabálhatnak a szereplők, túrázgathatnak az erdőben napokon át, autókázhatnak szanaszét, vezethet akár vérnyom is a farmhoz (akár Carlé, akár Darylé), ott állandó piknikhangulat van, nagymosással meg főzőcskével, nulla veszélyérzettel! És egyre többször figyelek fel arra, amikor az ilyen hülyeségek a szereplőknek is feltűnnek, és szóvá teszik egy vitában ("Te meg szépen barnulsz a lakókocsi tetején, öledben a sörétessel!"). Legalább egy pár kóbor zombi járt volna arra, amiket részenként lelőhetnek, csak úgy, a maga természetességében, de nem! Ezen felbátorodva két olyan szar jelenetet is megengedtek maguknak a készítők, amiért azok ötletgazdáit úgy vágnám ki az utcára, mint a taknyot! Az egyik Glenn és Maggie második útja a gyógyszertárba, ahol a zombi hótt észrevétlen, és az sem reagál semmire, mindaddig, amíg el nem kaphatja a csajt a polcon keresztül, a másik meg az, ahol Lori Rickért indulva úgy bevágja magát a kocsiba, mintha csak shoppingolni menne, és nem egy zombiinváziónak lenne a közepén, majd naná, hogy pont akkor csámpázik ki a kocsija elé a környék egyetlen zombija, amikor a térképet bújja! És bármilyen jó karakter is Carl, harmadszor már baromira untam, hogy megint a "pont erre jártam egyedül"-lel képesek drámai feszültséget generálni köré, akkor is, ha az éppen sötét éjszaka van, messze a farmtól...

Mert ezeket a hülyeségeket kitakarva, a továbbra is sokszor igényesen maszkolt zombik gyűrűjében a szereplők azok, akik szépen épülnek, és nagyon jó konfliktusok is adódnak ebből, de sajnos inkább csak az évad második felében. Ebből a szempontból Rick például a kevésbé érdekes; sokszor azt éreztem, hogy inkább a sheriff tekintélye teszi a csapat vezetőjévé, nem a józansága, az elszántsága vagy a határozottsága, sőt, leginkább görcsölni, önmagát vagy a többieket győzködni és a nehéz döntések elől megfutamodni láttam. Nem éppen életbiztosítást jelentő vonások vészhelyzetben, de később "talán" kénytelen lesz változni. Ellentétben körülötte ott van Carl és Lori; előbbinek a viselkedésén azért jól látszik, hogy kinek a személye volt rá nagyobb hatással, és az ugye nem az apja, tehét ebből az irányból még számítok némi vitára, utóbbi meg akkora egy kígyó a negédes anyuka álcája alatt, hogy csak pislogtam!

Spoiler:

De ugyanígy a többiek is, szinte mindenkinek van mostanra egy-két jobb jelenete, pár indulatosabb vitája. Jó, hogy a korábbi típuskarakterekből jellemtípusok lettek a szereplők, amiben már nem az a fontos, hogy ők kik voltak, hanem hogy mit tesznek, mit tartanak fontosnak, hogyan viselkednek ebben a helyzetben, és az is bejött, ahogy ezek a három katartikus gócpontban (Otis, a pajta, Randall) felszínre kerültek. Mindhárom remek kérdéseket és párhuzamokat vet fel, és a karakterek is minden lépéssel érdekesebbek tudnak lenni tőlük, legyen az akár Dale, mint élő lelkiismeret, Andrea az állandó cinizmusával és szarkazmusával, vagy akár Daryl, aki több térrel a legjobb szereplő lenne, ő a legnagyobb túlélő, őt vakítják el legkevésbé az illúziói vagy az érzelmei. Na és persze az elszabadult hajóágyúnak tűnő Shane, ennek az évadnak a központi szereplője, az események fő alakítója, akiben pont az lehet ijesztő, hogy életveszélyben is teljesen racionális, kőbe vésett fontossági sorrenddel. Ő az, aki megteszi azt, amit Rick is tenne, csak neki (még) nincs hozzá elég töke... Ja, és ki ne hagyjam a zombi-eredettörténet kis csavarját, az tényleg valami újszerű volt!

Szeretném azt hinni, hogy ahogy az első évadban megtörtént a csapat összekovácsolódása, a másodikban pedig megjelentek a törésvonalak a szereplők között, az új szabályokhoz való kényelmetlen alkalmazkodás, és az első komolyabb veszteségek, úgy a harmadikban már vége lesz ennek a nyuginak, és olyan megméretések, drámák lesznek, mint itt az évad második felében. Akkor lesz majd több pont is.

Spoiler:

8/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S2

8/10

Spoiler:

.

Tudtam! Annyira tudtam, hogy Neked a farmos rész bejön majd... pedig aztán a nagy többség szerint ez volt a leggyengébb évad...

Örülök, hogy elmerültél benne - túl sok hozzáfűznivalóm nincs is. Jó volt olvasni a frissen átélt élmény hatását, jó volt eszembe jutni a dolgoknak. köszi!

Viszont: a "csuklyás szamuráj a két, kar nélküli, láncra vert zombi-szexrabszolgájával" az egész további TWD legjobb karaktere lesz Daryl mellett, úgyhogy ne tessék bántani. Pláne, majd amikor kiderül ki az a két szexrabszolga...

Meg: azért hatásos belépő, nem???


.

R2-D2 írta:

The Walking Dead S2



Tudtam! Annyira tudtam, hogy Neked a farmos rész bejön majd... pedig aztán a nagy többség szerint ez volt a leggyengébb évad...

Viszont: a "csuklyás szamuráj a két, kar nélküli, láncra vert zombi-szexrabszolgájával" az egész további TWD legjobb karaktere lesz Daryl mellett, úgyhogy ne tessék bántani. Pláne, majd amikor kiderül ki az a két szexrabszolga...
Meg: azért hatásos belépő, nem???

Az, hatásos, persze ... Tipikusan az a fajta "na, ezen agyalj a következő évadig, kistáska!", muszájWTF-cliffhanger volt (pedig hát ott volt Rick záróbeszéde is...), ami kb. azzal egyenértékű nálam, mintha a záróképen az egyik zombi seggéből kinőtt volna egy szivárvány.
.

.
Mr. Nobody


"Hitvány egy emlékezet az olyan, amelyik csak visszafelé működik" - /Lewis Carroll: Alice Tükörországban/

Nem nagyon van ötletem, hogyan kezdjem el erről a filmről az írást, így aztán úgy kezdtem el, hogy milyen nehéz elkezdeni. És nem csak azért, mert így túl tudom bonyolítani a dolgokat, meg jól jön kiskapunak, hanem azért is, mert ezzel máris segítettem a ráhangolódást a Mr. Nobodyra. A főszereplő Nemo ugyanis már a film első jeleneteiben is kb. ötféle halált hal -megfullad egy tóban, elsöpri egy meteorzápor, vagy éppen agyonlövi egy bérgyilkos-, amíg ki nem kötünk a film alapszálának tűnő öregembernél. Az idős Nemo Nobody akkor már egy giccsesen utópisztikus társadalom egyetlen halandójaként fekszik egy kórházi ágyon, egy tévéshow főszereplőjeként, miközben hol egy tetovált arcú doki faggatja, hol egy fiatal újságíró hitetlenkedik a történeteit hallva. Nemo ugyanis látszólagos összefüggések nélkül mesél egy életről, amiben szerinte ő úgy született, hogy ismerte életének minden fontosabb elágazását, azoknak a főbb következményeit, így az ő élete az összes életet tartalmazza, amit élhetett volna, és öregségére már nem is nagyon tudja, hogy végülis melyiket élte végig.

Jaco van Dormael, a belga rendező igencsak összekuszálta azt a témát, amit mondjuk a Nő kétszer a maga szép, párhuzamos egyszerűségében egy eseményre és az annak nyomán kettéváló sorsra bemutatott, azaz hogy egy élet hogyan alakulhat a véletlenszerű vagy éppen sorsfordító események következtében. Nemo életében szintén van ilyen váltópont, ami után a sorsa látványosan két irányba halad, de utána is vannak kisebb leszakadások, amikbe még Nemo regényének szála, az említett utópia, meg leginkább a vége felé egy álomszerűen szürreális szakasz képei is belekeverednek, egy titokzatos, bizonytalan eredetű szállal együtt. A Mr. Nobody összességében vagy tucatnyi vonalat vázol, de legalábbis villant fel, igencsak kihívássá téve azok követését. Ezzel Nemo maga is így van, sokszor keresztbe hivatkozik az egyes életeire, gyanakodva méregetve az "aktuális" feleségét vagy a gyerekeit, esetleg rossz néven is szólítva őket, mintha a többi életét csak álmodná, és hirtelen ébredve még annak a hatása alatt lenne.

Még szerencse, hogy a nézőknek van támpont, mert a lényegi kérdés Nemo életében az, hogy a sorsában levő három nő közül melyikkel és hogyan éli is le az életét, és ez egyben három stílust is jelent. Három nő, akikkel Nemo különböző életszakaszaiban találkozik, máshogy, más időtávokra találja meg velük a boldogságot, szakad el tőlük vagy éppen hal meg mellettük, ahogy a sors, és az a bizonyos gyerekkori döntése befolyásolja. Sokáig Annát követjük, aki a hormonoktól túlfűtött tiniszerelmet testesíti meg, állandó szenvedéllyel, sok kedves emlékkel, élénk nyári színekkel, amit a szülők előtti titkolózás tesz még izgalmasabbá, de több okból is ez végül drámaian szakad félbe. Azon a szálon, ahol Nemo Annát csak futólag ismeri meg, Elisé lesz a párja, de ennek a legtöbb kimenetele vagy tragédiával végződik, vagy Elisé válik az évek alatt mániás depresszióssá, amit Nemo egyre kevesebb türelemmel tud viselni. Ezen kívül még az Elisé-szel való találkozás egyik mellékágán találkozhat Nemo Jeannel, a háromból a legjelentéktelenebbel, akivel az élet egy kiüresedett házasság lesz egy törtető, rideg Nemoval, néha bűnügyi stílusba átcsapva.

Sokkal inkább ezek a történetek jelentették a film gerincét nekem, mint az amúgy sokak által kritizált szürreális jelenetek (a rombuszpulóveres-pirosautós szakaszok és igazából a marsi kiruccanás is minden rossz szót megérdemelnek) vagy akár a néha elég hagymázasra sikeredett bölcselkedés, ahol is az elején a galamb-babonás felvezetés még kifejezetten tetszett, de később mondjuk a középkorú Mindentudás Egyeteme előadóként élő Nemot már sokszor feleslegesnek éreztem. De ugyanígy bejött a sok szálhoz illeszkedő látványvilág is, ami hol gyermekien naiv, hol keményen realista, vagy éppen modernen letisztult.

Amikor először láttam a Mr. Nobodyt, leginkább Sarah Polley-t jegyeztem meg belőle, részben azért, mert amúgy is sokszínű, sokoldalú és tehetséges filmesnek tartom (talán Mr. White emlegette régebben az Élet nélkülemet itt, én meg hamarosan az Egyre távolabbot fogom; az előbbit színészként, a másikat rendezőként jegyzi a hölgy), Elisé-ként is kiválóan alakít. Most viszont sokkal jobban feltűnt Diane Kruger a 30-as Annaként, vagy Juno Temple a fiatalabb kiadásaként. Jared Letoval pedig csak annyi volt a bajom, hogy sokkal jobban elhittem az alakítását a Mielőtt meghaltam travijaként, mint itt sokgyerekes családapaként, szerintem még az öregemberré átmaszkírozásával együtt is ez a gyengébb alakításai közé tartozik.

Részemről inkább ez egy hangulati film volt, ahol a három nő és Nemo életének szerteágazósága, az igazi szerelem, társ kiválasztásának bizonytalansága és a sokszor kuszának ható, de könnyen "legallyazható" törtenet-gombolyag még ha szórakoztató is, csak eszköznek hat. Inkább katalizátorként gondolok a Mr. Nobodyra, ami sok játékossággal veszi rá a nézőjét, hogy kicsit a saját életéről gondolkodjon, akár az ő életében felbukkanó nőkről, szerelmekről, akár az azt gyökeresen más irányba vivő véletlenekről.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Mr. Nobody


Sokkal inkább ezek a történetek jelentették a film gerincét nekem, mint az amúgy sokak által kritizált szürreális jelenetek (a rombuszpulóveres-pirosautós szakaszok és igazából a marsi kiruccanás is minden rossz szót megérdemelnek) vagy akár a néha elég hagymázasra sikeredett bölcselkedés, ahol is az elején a galamb-babonás felvezetés még kifejezetten tetszett, de később mondjuk a középkorú Mindentudás Egyeteme előadóként élő Nemot már sokszor feleslegesnek éreztem. De ugyanígy bejött a sok szálhoz illeszkedő látványvilág is, ami hol gyermekien naiv, hol keményen realista, vagy éppen modernen letisztult.


8/10
.

Köszi az ajánlót, de biztosan kell ez nekem? Mármint - tudva a filmes szürrealizmus iránti ellenszenvemet - beleillik a profilomba?

Igazából eléggé zavarosnak tűnik az egész...

R2-D2 írta:

Mr. Nobody

Köszi az ajánlót, de biztosan kell ez nekem? Mármint - tudva a filmes szürrealizmus iránti ellenszenvemet - beleillik a profilomba?
Igazából eléggé zavarosnak tűnik az egész...

Az átlagos profilodba nem, de azért vannak ott olyanok is, mint az Enemy . Annál szerintem játékosabb, nézőbarátabb, igazából csak 20-25 percnyi súlyosabb elborultsággal, én olyan 75-80% közé lőném nálad.
Nézz róla egy előzetest, aztán majd eldöntöd .
.

Niwrok írta:

Az átlagos profilodba nem, de azért vannak ott olyanok is, mint az Enemy . Annál szerintem játékosabb, nézőbarátabb, igazából csak 20-25 percnyi súlyosabb elborultsággal, én olyan 75-80% közé lőném nálad.
Nézz róla egy előzetest, aztán majd eldöntöd .
.

Oké, valamikor betáblázom.

.
Kolibri-kód / Hummingbird


A Kolibri-kód lehetne a "Minden évre egy Statham-film" sorozat része is (de amúgy még a 2014-es darab, már csak a Joker miatt is, mert az érdekel), de azért került jobban látótérbe, mert az írója és rendezője az a Steven Knight, aki a Locke-kal sok képzeletbeli listára feljutott tavaly. Ahogy nézem, elég hullámzó volt az úr karrierje, mert jelentkezett egy-két darabbal, aztán éveket hagyott ki a munkából, és mostanában jött a dömping, amik között volt még a langyos-íztelen Az élet ízei, meg olyan közhelyes mesék, mint az A hetedik fiú... meg ez...

Robert Smith valaha a különleges erők egyik katonájaként teljesített szolgálatot a közel-keleten, de egy, az osztagát ért támadás után bejelentés nélkül elhagyta a sereget, dezertőrként azóta is keresik, hogy hadbíróság elé állítsák. Évekkel később, a film idején London sikátoraiban bujkál, Joseph Jones néven, leégve, legyengülve, hajléktalanként, és mindössze a környék apácáinak életosztása és a társként megtalált Isabelle jelent kis megnyugvást. Amikor pár ruszki nehézfiú el akarja rabolni Isabelle-t, hogy bedobják a többi kurvájuk közé, Robert a megvédésére tett kísérletek csak annyit ér el, hogy jól összeverik, így kénytelen menekülőre fogni, és végül ez lesz számára egy többszörösen sorsfordító esemény. Futás közben szó szerint beesik egy gazdag fotós lakásába, és bár elsőre csak egy üveg piát és némi készpénzt vinne el, amikor megtudja, hogy a fotós New Yorkban van, ahonnan hónapokig nem is jön vissza, úgy dönt, a lehetőséget arra használja fel, hogy a saját életét rendbe szedve és másokat segítve próbáljon elérni valamilyen megváltást a bűneiért. De persze kutyából nem lesz szalonna, meg amúgy mindenki azzal főz, amije van, úgyhogy rövid úton lesz a helyi triád-kirendeltség futára és verőlegénye...

Jó, hát Statham-mozi, nem véletlenül sorjáztam a közhelyeket a végére, de mert legutóbb a Biztonság zálogát láttam tőle, azt meg eléggé taccsra tette a kínai PDA-kiscsaj, az volt a viszonyítási alap, és ahhoz képest a Kolibri-kód azért többet adott és kevésbé zavart. Pedig marhaság van ebben is, mert ez az exkatona-hajléktalan vonal elég idióta, akit a fotós szomszédai is csak alig találnak gyanúsnak (de azok a részek legalább viccesek), és akkor még nem is esett szó arról, hogy hogyan lesz Robertből először Joey, a hírhedt triádos Choy család legmegbízhatóbb, leguniverzálisabb és leghatékonyabb embere, aztán meg esténként Crazy Joe, aki egyszerre igazságosztója, őrangyala és támogatója is az utcák népének. Hasonlóan túlbonyolítottnak hat sokszor a történet női főszereplője, Christina, az apáca, akit Joseph az ingyenkonyhán ismer meg, hogy később egy "adomány" segítsen közelebb juttatni a nőt élete egyik vágyához, ami végül fényt derít annak sötét múltbeli titkára is. És persze a dráma betetőzéseként ezt a két sebzett, rejtőzködő, titkolózó embert meg is próbálják összeboronálni.

Ahogy látszik, hiába Statham, nem nagyon írtam akciójelenetekről, mert a Hummingbirdben ugyan vannak, de nem hangsúlyosak. Kevés a bunyó és rövidek is, mindössze pár ütés vagy rúgás fejenként és kész, és azokból is inkább a rideg, rutinszerű precizitás látszik, a kommandós-kiképzés kitörölhetetlen hatása, mint hogy folyton hirig legyen a képernyőn. Azokban is inkább Robert vezeklése jelenik meg (a másik címe ezért is lett a filmnek Redemption, azaz megváltás), az ártatlanok, a kiszolgáltatottak védelmezése, ha már sokszor sokat megölt közülük, és ha tenniük kell ellenük, akkor is igyekszik azt a legkisebb sérüléssel megoldani (gondolok itt a jelenetre az olaszok konyhájában). Kiemelten jelenik meg egy esemény, ami végleges törést jelentett a személyiségében és a katonai múltjában, ami azóta is kísérti, olykor látomások képében is. Emellett pár morális dilemma is kíséri a történeteket, akár csak olyan egyszerűbbek is, hogy Christina nővér mit kezdjen az adománnyal, főleg, ha annak sejthetően nem tiszta az eredete, vagy akár olyanok, mint az amúgy abszolút bizarra és szívszorítóra sikerült konténeres jelenet, amikor Joeynak kell döntenie, hogy a munka a fontosabb, vagy a lelkiismerete. Lehet, hogy Statham még annyira sem jó drámai színésznek, mint amennyire idegen Vin Dieseltől egy komédia (na meg ahogy abból a kis madárarcú apácából próbáltak jó nőt csinálni...), de Statham mérsékelt eszköztárával és baltával faragott arcával is voltak vonások, amik képesek voltak "átjönni". Még olyanok is eszembe jutottak közben, hogy hány és hány veterán csúszik le a nincstelenségbe, miután arra tették fel az életüket, hogy védelmezik az elveiket és a hazájukat a hadseregen keresztül, utána meg kimerült, eldobott erőforrások lesznek.

Azért adtam rá ilyen "sok" pontot, mert végülis valamivel összetettebb volt, mint Statham filmjei általában, ugyanakkor annyira blőd és abszurd sem volt, mint mások (de azért bőven eléggé), meg ő is próbálkozott némi drámai vonást magára erőltetni, mérsékelt sikerrel. Elszórakoztam, néha nevettem, volt egy-két érzelmesebb vagy feszültebb pillanat, és így igazából jó volt.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kolibri-kód / Hummingbird

Azért adtam rá ilyen "sok" pontot, mert végülis valamivel összetettebb volt, mint Statham filmjei általában, ugyanakkor annyira blőd és abszurd sem volt, mint mások (de azért bőven eléggé), meg ő is próbálkozott némi drámai vonást magára erőltetni, mérsékelt sikerrel. Elszórakoztam, néha nevettem, volt egy-két érzelmesebb vagy feszültebb pillanat, és így igazából jó volt.

7,5/10
.

Esetleg egy esős szombaton...

De köszi az írást!!

.
Holdfényév / Moonlight Mile


A huszonéves Joe a menyasszonya, Diane temetésére készül annak szüleivel, Jojoval és Bennel. A tragédia alig pár nappal az esküvő előtt történt, amikor is a lányt egy kávézóban eltalálta egy golyó, miközben egy férfi pisztollyal akart a feleségén bosszút állni, mert el akart válni tőle. A srác elég bizonytalan abban, mit is kéne vagy akar ebben a helyzetben tenni, de a tervezett apósa és anyósa ugyanúgy a fiúkként kezelik, mint ha ténylegesen bekerült volna a családba, Ben például azt szeretné, ha Joe betársulna hozzá, később pedig átvenné az ingatlanos cégét. Joenak viszont elég kényelmetlen a helyzet, túl hirtelennek érzi, ahogy történnek vele a dolgok, de nem akarja megbántani Bent, lévén annyira kedvesek és jók hozzá. Ráadásul a fiú megismerkedik Bertie-vel, aki hasonló veszteséget szenvedett el a közelmúltban, mint ő, és mintha ennyi nem lenne elég, Joe még egy titkot őriz, mert attól tart, alapjaiban változtatná meg a viszonyát Bennel és Jojoval.

A film régi, bő tíz éves, viszont az egyik legjobb filmnek tartom a gyászról... majdnem olyan jónak, mint amilyen könyvnek ebben a témában a Holtak szószólóját. A gyásznak ugyanis a legtöbb filmben és a társadalmi elvárásban van valami negédes romantikája, képmutatás arról, hogy "halottról vagy jót vagy semmit", mintha ettől jobb lenne a gyászolóknak, pedig ez inkább csak valami társadalmi elvárás. De sokszor nem így van, hiszen még ezt a veszteségérzést is mindenki máshogy éli meg, kezeli és dolgozza fel. Joe láthatóan nem sok mindent tud kezdeni ezzel a helyzettel, inkább csak sodródik az eseményekkel, például azzal, hogy Ben munkaterápiájának része legyen, és más ötlete nem lévén próbál annak a személynek lenni, akiért az egyetlen lányuk sokkolóan hirtelen elvesztése után a szülőknek még érdemes dolgozni más rokon híján. Az apa az a típus, aki próbálja lerázni magáról a keserűséget, és bizakodással tekinteni a jövőbe, de ez nehezen megy úgy, ha Diane halálának állandó mementója látszik az irodája ablakából. Az igazi "lázadó" ebben a kérdésben az íróként dolgozó Jojo, aki egy sokkal józanabb, racionálisabb személy, aki nekem valódi érzésekkel töltötte meg a menekülés és a tanácstalanság közötti részeket. Aki nem fél egy-egy epésebb megjegyzéssel illetni a "vámpírokat", akik túlmisztifikálni akarják a gyász nagyon is valódi fájdalmát, akik olyan érzéseket próbálnak belemagyarázni ebbe, ami az adott esetben talán éppen nincs is ott pillanatnyilag. Esetleg éppen csak a figyelmességnek induló érdeklődésük válik egy idő után terhessé és tolakodóvá, vagy éppen már a túllépésre ösztönöznek, mielőtt a gyászoló késznek érezné magát erre. Ennek tetejében vannak azok, akik bűntudatot próbálnak plántálni a gyászolóba (mintha enélkül annak nem lenne elég baja!), csak mert nem úgy élik meg a gyászt, ahogy azt ők elképzelték vagy amilyennek látni szeretnék. De ugyanígy megvetéssel fordul Diane ún. "barátnői" felé is, akik gyászt színlelve csak a ruhái közül akarják kiválogatni a nekik tetsző darabokat, hogy a következő buliban már azzal villogjanak. Susan Sarandonnak ebben a szerepben kimagaslóan jó jelenetei vannak, és simán őt mondanám a film legjobb karakterének, ha Joe-nak (Jake Gyllenhaal még csikóként) nem lenne két olyan jelenete, mint a vacsora és a tárgyalás. Előbbi Ben üzlettársának családjával zajlik, ahol a kedves mama már azon ügyködik, hogy a lányával összeboronálja Joe-t, és amikor némi csalódottsággal veszi tudomásul, hogy ez nem sikerül, azt már a srác sem hagyja szó nélkül, utóbbi pedig az egész film érzelmi csúcspontja.

A film többi része három szálra bomlik, de ezek inkább csak kísérik a gyász történetét, a veszteség feldolgozását, és kettőnek is Bertie-hez van köze. Az egyik ahogy Joe egyre jobban beleszeret a lányban, aki viszont még nem áll készen egy új kapcsolatra, mert a barátját, Calt három éve eltűntként kezelik a vietnámi háborúban, és rá vár, a fickó kocsmáját is ezért vezeti másodállásban. A gond csak az, hogy Ben új bevásárló-központjához azt a területet szemelte ki, ahol Cal kocsmája áll. A másik egy rövidre tárgyalótermi krimi, ahol az a kérdés, hogy mi lesz/legyen Diane gyilkosának a sorsa, és hogy az ügyvédjük ezt milyen módokon kívánja érvényesíteni, illetve hogy az események alakulása (például hogy a gyilkos felesége magához tér a kómából) ezt hogyan befolyásolja. Kis színesítő elem -bár ez gondolom a vietnami háború említéséből kiderült-, hogy a film valahol a hetvenes évek elején játszódik, és ezzel bejön a képbe egy kis korrajz is. Ez leginkább az autókon, a ruhákon, meg a film sárgás-barnás alapszínén látszik, de a történeten nem annyira, hiszen az időtlen, azt most is ugyanúgy le lehetne forgatni.

Gondolom a bekezdések hosszából látszik, hogy mi fogott meg igazán a Holdfényévben, hogy miért is tudom ajánlani, és az értékelésem is leginkább ezt fejezi ki. Nem az a film, amit rendszeresen látni akarnék, de van, amikor éppen erre lehet szükségem, és ezért is tartom a polcon.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Holdfényév / Moonlight Mile

Gondolom a bekezdések hosszából látszik, hogy mi fogott meg igazán a Holdfényévben, hogy miért is tudom ajánlani, és az értékelésem is leginkább ezt fejezi ki. Nem az a film, amit rendszeresen látni akarnék, de van, amikor éppen erre lehet szükségem, és ezért is tartom a polcon.

8,5/10
.

Felírtam, érdekel. Még csak nem is hallottam róla...

Egyébként jó, hogy amíg én nem írok addig te és fordítva.