Niwrok írásai 1.0

.
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)


Láttam, hogy R2-nak sikerült egy pár órával megelőznie , és gyorsan át is futottam az írását, de még ha a lényegét tekintve talán ugyanazt is fogom leírni, legfeljebb a saját nézőpontomból, de akkor is szívesen szánom rá az időt. Inárritu-filmről ugyanis ritkán van alkalom írni, eddigi munkái közül viszont eddig csak a 21 gramm nem tetszett, de amúgy sem igazán számít, mert az eddigi több szálon futó, realista drámái mellé most forgatott egy abszolút egyetlen szálra felfűzött komédiát, ami sem a drámát, sem a szatírát nem nélkülözi.

Riggan Thomas 20 éve igazi akciófilmsztár volt a képregényhős Birdman alakjában, de akkora, hogy még most is nagy népszerűségnek örvend, az utcán folyamatosan a rajongóiba botlik, akik remélik, egyszer még felölti a tollas jelmezét. Riggan azonban -sok más pályatársához hasonlóan- a siker kiélvezése után kétségbeesetten próbál kitörni a rá aggatott skatulyából, és az elmúlt -vélhetően kudarcokkal teli- 20 év után, végső lehetőségként színpadra akar állítani egy darabot a Broadway-n, aminek írója, rendezője és szereplője is. A múlt és a vélt kudarc terhe az amúgy is feszültséggel teli időszakot még tovább fokozza, a személyes kétségeiről, bűntudatáról nem is beszélve, ráadásul az egyszervolt és újra oly könnyen elérhető siker Birdman alakjában folyamatosan kísérti Riggant, a hangja átkozza és szapulja. Az utolsó napokra végképp pattanásig feszülnek Riggan idegei, főleg, amikor véletlenek kezdik szabotálni a darab nyilvános próbáit, és egyáltalán nem úgy néz ki, Riggan egyben tudja tartani magát és a józan eszét a premierig.

A filmben a premierig hátralevő napokban kísérjük Riggant és a körülötte levő embereket... és a kísérést ezúttal a szó szoros értelmében kell venni. A bevezetőben is említett "egyetlen szálra felfűzés" úgy értendő, hogy egyetlen kamera van végig a filmben, vágás pedig csak "rejtett" helyeken (hirtelen kameramozdulatoknál, ha a szereplők egy sötét helyiségen mennek át vagy ha statikus a kép), ettől a több perces vágatlan jelenetek annyira egybefüggőek lesznek, mintha az egész filmben egy snitt lenne. Ez amennyire lenyűgöző, mert én nagyon szeretem az ilyen vágatlan jeleneteket, a legtöbb munkát és odafigyelést kívánó technikának tartom, ezúttal és így már a nézőnek is megerőltető, hogy tényleg végig a karakterek szájában vagyunk vagy a tarkójukban lihegünk. Nincsenek vágóképek, nincsenek még perspektívaváltások sem, mindig dráma van, mindig konfliktus van, és így, hogy három napot ölel fel a film, sokszor az is eltelik pár másodpercig, hogy rájöjjünk, hány órát is ugrottunk előre a rejtett vágás "féregjáratán". És akkor gyorsan letudom a másik, a valódi és egyetlen negatívumot is -mert az nem feltétlenül baj, ha egy film "strapás"-, ami a zene: amúgy is utálom ezt a fajta jazzt, de itt évekre elég dobot és cint hallottam, ami néha még a szöveget is elnyomja

Ezt ennyire gördülékenyen és folyamatosan összerakni és eljátszani hihetetlen nagy feladat lehetett, érthető okból jelölték az összes fontosabb díjra a Birdmant az Oscaron, ahogy a színészek közül is egyedül a Legjobb Női Főszereplő maradt ki. Naomi Wattsnak talán tényleg nem volt olyan erős jelenete, mint mondjuk Michael Keatonnak, aki igen, saját magát játszotta, elvégre ki emlékszik tőle bármire is a Batmanek óta, vagy Edward Nortonnak, aki tökéletesen hozta az életunt pojácát, és Emma Stone is mindent beleadott, amikor a sértettségét kellett kiadnia magából Riggan, az apja iránt. Meg eleve nekik is percekig kellett koncentrálni, benne maradni a karakterükben, nem volt "majd a vágással megoldjuk" és egyéb menekülőutak.

A Birdman viszont nem csak bravúros, de az érzelmeket és a kiszólásokat sem nélkülözi. Engem a környezet, a hangulat és a stílus miatt Robert Altman munkásságára, azon belül is Az utolsó adásra emlékeztetett. Az is egy színházban és annak kulisszái mögött, az öltözőkben, folyosókon játszódott, abban is kicsit feketés volt a humor, abban is megjelent egy kevés szürrealitás, Altman pedig minden általam eddig látott filmjében kiválóan bánt a karaktereivel, és ügyesen játszott a kellékeivel. A téma is hasonló; mindkettő a fogyasztói igények megváltozásáról szól, ahogy ott egy kis zenés társulat az utolsó élőben közvetített műsorára készül, mert már nem hallgatják elegen őket, itt meg Riggan szembesül vele, hogy csinálhat ő bármilyen jó darabot, népszerűséget aligha várhat tőle, hiszen a Broadway világa mostanra jócskán belterjes lett, az áhított szakmai elismertséget pedig aligha várhatja, amikor mindenki az ebben a körben lenézett képregényhőssel azonosítja. Vagyis sem a közönség, sem a kollégák és a kritikusok (ez volt egyébként a film egyik legkeményebb jelenete... persze ha Nortonét nem számolom ) nem igénylik azt, amibe ő szívét-lelkét, pénzét, józanságát beleáldozta.

És biztos vagyok benne, hogy ha nem is ugrottak rá az emberek csak úgy a Birdmanre, hogy "nini, egy új szuperhős, nézzük meg", de ha látták az előzetest, annak átverésébe jó páran belesétálhattak. Abban ugyanis úgy jelenik meg Birdman, mint Riggan állandó, megelevenedett kísérője, aki életre kelti Riggan látványos belső világát, ehhez képest csak a film vége felé teszi tiszteletét, és addigra bizony körülöttem már többen is csalódottságuknak adtak hangot. A párhuzam persze adott, a koncepció a nézőnek mutat fityiszt a mostanában népszerű, a bevételi listákat ostromló filmek főbb karaktereinek és színészeinek emlegetésével, megidézésével, és mi is éppen elégszer dobjuk fel ezt a témát: a nézők többsége nemhogy a "minőségre" vagy az "értékekre" nem vevő, vagy legalábbis egyre kevésbé teszik ezt, de már az sem zavarja, ha újrahasznosított effektekkel tömik, csak robbanjon, vérezzen, lőjék szét -lehetőleg gépágyúval-, zuhanjon le, és ennek a változásnak Hollywood a bulvárhíradós kiszolgálója lett. Mindig is készültek középszerű, sablonos filmek egyszerű szórakoztatásra, de a mélység és a töménység egyre csak nő, és nem hinném, hogy azzal, hogy Bay elképesztő látványvilágba öltöztette a nagybetűs Semmit az új Transformersben, ez lenne a gödör alja. Csak nehogy tényleg James Cameronnak kelljen mélytengeri expedíciót indítania a Szint megkeresésére és felemelésére...

Szóval egy remek egyveleget kap, aki minimálisan is túllát a szuperhősök-akciófilmek-vígjátékok tömkelegén, amiben keveredik a családi és a személyes dráma, az egyre jobban összemosódó határok miatt a filmvilág halálhörgése és a kiváló stábmunka... Csak azt a "zenei" sávot tudnám valahogy kitörölni...

8,5/10
.

Birdman




Ez király. Úgy értünk egyet, hogy tök mást írtunk...

A zene engem is idegesített, a folyamatos kamera egy ideig engem is lenyűgözött. A drámai szál nekem is bejött - talán csak a szürrealitás volt az, amit Te jobban befogadtál... Másrészt meg - talán pont az Odaát párhuzam miatt - nekem jobban bejöttek a filmes kiszólások.

Viszont külön jó, hogy leírtad a "nézői" reakciót, ilyenkor kicsit megnyugszom, hogy nem csak az én képzelem el azt, amit hallottam.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Birdman

...külön jó, hogy leírtad a "nézői" reakciót, ilyenkor kicsit megnyugszom, hogy nem csak az én képzelem el azt, amit hallottam.

A nézői reakcióról annyit, hogy számomra felfoghatatlan okból egy házaspár a nyolc éves forma kisfiát is elhozta a Birdman(!) feliratos(!) vetítésére, és miközben sokan már nyöszögve unták jobbra-balra magukat a felnőttek közül, a gyerek csendben kivárta a neki nyilván teljesen érthetetlen és értelmetlen filmet, csak az utolsó tíz percben kezdte kérdezgetni az apját, hogy mikor lesz már vége.

Ezt az írást ezúton is szeretném ennek a kisfiúnak ajánlani, akibe több tisztelet és ész szorulhatott, mint a szüleibe együttvéve...
.

.
A vándorló palota / Howl's Moving Castle / Hauru no ugoku shiro


Ezt most tényleg csak a saját szórakozásomra ...

Abban a világban, ahol varázslók és boszorkányok járják a Pusztákat, és háborúk dúlnak, Sophie-nak, a fiatal lánynak csak annyi öröme és izgalma akad az életben, hogy a családjuk kis kalapboltjában dolgozik. Fülkényi műhelyében varrja, díszítgeti a fejfedőket, ha pedig a kollégái, barátai hívják szórakozni, általában kihúzza magát ezekből, legfeljebb a nővérét megy meglátogatni néha. Akkor is éppen arrafelé tart, amikor belebotlik a környék leghírhedtebb varázslójába, Howlba, aki a pletyka szerint elcsábítja a lányokat és felfalja a szívüket, ráadásul a varázslónak ijesztő fekete alakok vannak a nyomában, fő riválisának és korábbi szeretőjének, a Puszták Boszorkányának csatlósai. Azt gondolva, hogy Sophie Howl új kiszemeltje, a féltékeny Boszorkány átkot bocsát a lányra, elrabolva a fiatalságát. Az idős, görnyedt Sophie nem éli meg nagy tragédiaként az öregséget, még előnyeit is látja, de azt tudja, hogy otthon nem maradhat, ezért útnak indul a környező dombok felé, a séta azonban gyorsan kimeríti. Épp kapóra jön neki, hogy arrafelé halad egy varázslatos ház, ami egyszerre impozáns méretű, ugyanakkor egy rozsdás monstrum is, a lány pedig felkapaszkodik rá. Amikor belép az ajtaján, kiderül, hogy ez Howl palotája, ahol a varázsló az inasával lakik együtt meg egy munkára fogott tűzdémonnal, Kalsziferrel, amelyik a ház mozgatásáért felel, ugyanakkor egy egyezség okán kénytelen Howl hóbortjait is kiszolgálni, abból meg a varázslónak van elég. Sophie csak pár órát tölt el ott, amire rájön, hogy hatalmas varázsló hírében álló Howl egyben trehány, gyáva, hiú és lusta is, és éppen ideje, hogy egy női kéz ráncba szedje.  

Hayao Miyazaki alkotásai közül ugyan sok kedvencem van, de közülük is kiemelkedik ez, amit nem akként a varázslós meseként néztem, aminek szánták vagy sokan látják, hanem -nahát- szimbólumokkal átszőtt drámaként. Az újranézésre az adott apropót, hogy az ünnepek alatt megvettem a film alapjául szolgáló könyvet, ami sok ponton kiegészítette a film elég hiányos sztoriját, ami csak halványan utal például Sophie testvéreire, illetve teljesen hanyagolja a földi szálat meg az eltűnt herceget. A könyv viszont annyira nem jött be, éppen azért, mert a nekem akkor beszédes képeit, érzéseit túlmagyarázta, más irányba vitte, ráadásul annak cselekménye számomra egyszerűen zavaros volt.

Az, amilyen egyszerűen, mégis kifejezően bemutatta a film a palotát, valamint Howl és Kalszifer "szövetségét", nekem pont úgy kellett bemutatni, ahogy a filmben volt. A palota ugyanis nem egyszerűen Howl lakhelye, hanem, mint ahogy általában az ember környezetével lenni szokott, a saját személyiségének a kivetülése. Howl nekem maga a palota, kifejezi, hogy Howl mennyi ballasztot cipel magán, és ebből egyet meg is mutat a film, Howl szakítással végződő szerelmét a Puszták Boszorkányával. Ez a rozsdamarta, csúf tákolmány Howl eddigi életének hordaléka, amit az új dolgok csak bővítenek. Kidobatlan, kitakarítatlan, pókhálós szemét, amik a "majd jó lesz valamire", az "elfér az ott" és a "nem szívesen nyúlok hozzá" érdekes határmezsgyéjén mozognak. Besavanyodott levegőjű, poros szobák, kacatok, mosatlan edények, törött bútorok. Egy hely, ahol és amiben a hiú Howl ugyan lakik, de nem gondoskodik róla, mert neki elég az a kis színes-szagos szobácska, amit oly nagyon visszasír: a gondtalanság, a gyermekkor világa, körbevéve játékokkal, a csillogó emlékeivel, aminek a melegségébe mindig visszabújhat, elmenekülve a háború által sújtott világ borzalmaitól, de akár csak attól is, amivel a palota többi részében szembesülhetne. Ezt a "terhet" cipelni ugyanis sok energiával jár, és itt jön be Kalszifer a képbe, Howl "tüze". Neki minden erejére szüksége van ahhoz, hogy a gazdája által összelapátolt monstrumot megmozgassa és kiszolgálja annak hóbortjait, és bár hihetetlen dolgokra lenne képes egyébként, de ez a palota van akkora, Howl pedig van annyira akaratos és hisztis, hogy ez le is kösse minden energiáját.

Ebbe a szűk kis közösségbe csöppen bele Sophie, és az ő személyisége legalább annyira érdekes, mint a varázslóé. Sophie-ban és az átkában azt a régi mondást láttam megelevenedni, hogy mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Az már a kalapboltos részből is látszik, hogy a lány nem különösebben érdeklődik a lányokat általában foglalkoztató dolgok iránt, jól elvan otthon a kis dolgával, és nem is nagyon vágyik másra. Így amikor a Boszorkány megátkozza Sophie-t, csak olyan lesz kívülről, mint amilyen a lelkében addig is volt, és így persze, hogy nem tragédia az sem, hogy megöregedett. Amikor aztán bekerül a palotába, ott is azzal próbálja először megvetni a lábát, hogy hasznossá teszi magát, mint házvezetőnő, takarítással és főzéssel. Mintha azzal akarna megvenni egy kis figyelmet-szeretetet, de legalábbis egy sarkot, kosztot és kvártélyt. Igazából csak a saját lekicsinylése van benne... takarítani megy, mert arra tartja jónak magát, akit önmagáért nem szerethet, nem fogadhat be senki, csak a munkáért, az alázatért, amit ő ad. Út közben aztán sok olyan élmény éri, amitől elkezd magára máshogy nézni, máshogy érezni, mint előtte, és a film egyik leglátványosabb ötleteként ezek nyomán folyamatosan változik a kora; ezért is vettem úgy, hogy az átok nem öregít, csak láthatóvá teszi, amit magáról gondol. Ha jól érzi magát, valaki kedves vele, vagy egyszerűen csak feltör benne az ifjonti hév, akkor a valós korára fiatalodik (van is erre egy remek jelenet a királyi varázsló, Suliman meghallgatásán), de ha kudarc éri vagy csalódik, akár pillanatokon belül visszavedlik Sophie nénivé. Az egyik kedvenc jelenetem ennek esszenciájaként az, amikor Howl "költözteti" a palotát, aminek a végén Sophie kap egy szobát, amit a lány lelkesen -és fiatalon- megy megnézni, de amikor meglátja, hogy az az ő kalapműhelyének a mása, azonnal megjelennek a ráncok, és csalódottan csak annyit mond: "Egy takarítónőnek tökéletesen megfelel...". Pedig biztos vagyok benne, hogy Howl ezzel tényleg csak kedveskedni akart, főleg, hogy kiderül, nem is az Sophie egyetlen ajándéka...

Amit még ki szoktak emelni a filmmel kapcsolatban, nem is mindig pozitívumként, hogy van benne egy erős pacifista szál, ami az eredeti történetből teljesen hiányozott. Miyazakinál ez gyakran volt téma, a legutóbbi Szél támad is azon elmélkedik, hogy egy harc mennyire értelmetlen és kegyetlen is tud lenni, ugyanakkor mennyi áldozattal is jár, mennyi tehetség és kreativitás is megy veszendőbe, ha csak fegyverek végeláthatatlan fejlesztésére fordítják azokat. A vándorló palotánál Howl az, aki időnként eltávozik a fekete ajtón túlra, ami eredetileg a valós világ volt, a filmben pedig az állandó harc színtere, ahol Howl szörnnyé változva pusztít mindent, ami elé kerül... Kalszifer pedig attól fél, hogy az erőszak, a gyilkolás egy idő után felemészti Howlt, mint valami adrenalin kábítószer, és egy nap talán a varázsló nem tud visszaváltozni. Ez érthető úgy is, hogy akinek az életén eluralkodik az agresszió, az egyre jobban elveszti, egyre távolabb kerül saját emberségétől, míg végül végleg "szörnnyé" lesz.

A Vándorló palota szintén fent van az örökranglistámon, de ez persze nem jelenti azt, hogy minden helyzetben és megnézésnél ugyanazt az élményt adja. Amikor 8-10 éve láttam, kb. egy lórúgással ért fel, ami most inkább nosztalgiává szelídült. Ezúttal egyszerűen egy látványos, kedves, romantikus fantasy történetként láttam, és nem vagyok benne biztos, hogy nem a kicsit csalódást keltő könyv miatt volt ez így. Akkor majd legközelebb...

8/10
.

Niwrok írta:

A vándorló palota / Howl's Moving Castle / Hauru no ugoku shiro
Ezt most tényleg csak a saját szórakozásomra ...

Azér elolvastam, nem baj??

Niwrok írta:

A Vándorló palota szintén fent van az örökranglistámon, de ez persze nem jelenti azt, hogy minden helyzetben és megnézésnél ugyanazt az élményt adja. Amikor 8-10 éve láttam, kb. egy lórúgással ért fel, ami most inkább nosztalgiává szelídült. Ezúttal egyszerűen egy látványos, kedves, romantikus fantasy történetként láttam, és nem vagyok benne biztos, hogy nem a kicsit csalódást keltő könyv miatt volt ez így. Akkor majd legközelebb...

8/10

Alapban nem nagyon bírom az animéket, bár a fontosabbakat természetesen láttam. Így ezt is, de ha fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor sem tudnék róla ennyit és ilyen magas színvonalon írni. EZT sosem nem kedvelem annyira, akkor már inkább a Chihiro.

Az írásért a szokásos , de ezúttal kapsz egyet az avatarodért is:

Már csak azért is, hogy végre van....

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A vándorló palota / Howl's Moving Castle / Hauru no ugoku shiro

Ezt most tényleg csak a saját szórakozásomra ...

Azér elolvastam, nem baj??  

Alapban nem nagyon bírom az animéket, bár a fontosabbakat természetesen láttam. Így ezt is, de ha fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor sem tudnék róla ennyit és ilyen magas színvonalon írni. EZT sosem nem kedvelem annyira, akkor már inkább a Chihiro.

Az írásért a szokásos , de ezúttal kapsz egyet az avatarodért is: Már csak azért is, hogy végre van....

A mentegetőzős mondattal csak annak akartam elébe menni, hogy "Nem szeretem az animéket, de azért kösz..." . Arra nem emlékeztem vagy nem is mondtad, hogy láttad .

Az avatar meg érdekes kérdés, sokáig nem is hiányzott, és amikor meg fel is tűnt, hogy a rendszeres vendégek közül már csak nekem nincs, megakadtam a kérdésen, hogy mi is lenne stílszerű, mit használnék szívesen. Nem mindenkinek olyan egyértelmű, mint neked . Most, hogy a Palotát néztem, megtetszett.
.

Óóó, végre egy anime! Remek írás lett, remek meglátásokkal!

Weide írta:

Óóó, végre egy anime! Remek írás lett, remek meglátásokkal!

Köszönöm !

Valóban régen volt, de azért nem teljesen idegen tőlünk az anime, én is írtam már kettőről még a fórum indulásának környékén (Az idő fölött járó lány, Summer Wars), utóbbiról meg még Artu is, noha nem szereti a stílust, de tetszett neki. Ezeket láttad?
.

Niwrok írta:

Weide írta:

Óóó, végre egy anime! Remek írás lett, remek meglátásokkal!

Köszönöm !

Valóban régen volt, de azért nem teljesen idegen tőlünk az anime, én is írtam már kettőről még a fórum indulásának környékén (Az idő fölött járó lány, Summer Wars), utóbbiról meg még Artu is, noha nem szereti a stílust, de tetszett neki. Ezeket láttad?
.

Azt tudtam, hogy Artu nem rajong a műfajért, bár azért pár alapművet látott. Ezért gondoltam, hogy inkább te lehetsz az, aki jobban benne van a japán fun-ban. A The Girl Who Leapt Through Time-ot láttam már, a Summer Wars viszont nem cseng ismerősen.

.
Animal Kingdom


A Parkland kapcsán említettem Jacki Weavert, mint "a gyermekeiért bármire képes, többé-kevésbé pszichotikus anyaoroszlán"-t, és akkor eldöntöttem, hogy adok még egy esélyt a filmnek, ami ezt a képet rögzítette vele kapcsolatban. Ugyan erős film, egyedi családi dráma az Animal Kingdom, de mégsem fogott meg akkor. Valahogy nem éreztem, hogy mindent kiaknázott volna abból a feszültségből, ami amúgy az alaphelyzetében benne van, még ha vannak is nagyszerű csúcspontok.

A középiskolás Josh az anyja halála után magára marad, ezért felhívja az évek óta nem látott nagymamáját, hogy lakhatna-e náluk. Janine nagyi számára a család a legfontosabb, ezért természetesen igent mond, még ha a fiainak, Josh nagybátyjainak zűrös ügyeik vannak, enyhén szólva. Egyikük a drogkommandón keresztül a bizonyítékraktárból kicsempészett drogot teríti az utcán, míg a többiek épp egy sikeres bankrabláson vannak túl, amivel a rendőrök már eleve őket gyanúsítják, a házuk megfigyelés alatt áll, ezért a legidősebb fivérnek bujkálnia is kell előlük. A családi összetartás és a békesség a felszínen is csak ideig-óráig maradhat fenn, a rendőrség azon a környéken nem sokat lacafacázik, ha fegyveres rablások elkövetőiről van szó. Joshnak még megszoknia sincs ideje az új szobáját, vagy jobban megismertetni a családdal Danielle-t, a barátnőjét, már elszabadul az erőszak, és amikor az egyik nyomozó Josht pécézi ki, mint gyenge láncszemet, a srácnak rá kell jönnie, hogy ki is az, akire számíthat.

Noha Josh a központi szereplője a filmnek, néma maga elé meredésével, rezignáltságával a film jó kétharmadáig nem sokra megy vele a néző. Ő csak szem és fül, az, akin keresztül a szar igazán belecsap a ventilátorba, és aki kevés érzelmet mutat, de az legalább a film legerősebbje, a düh, a bosszú és a tehetetlenség elegye. Ő csak ablak, távcső, amin keresztül az igazi főszereplőt, a Cody családot, pontosabban a Cody-klánt természetes élőhelyükön megfigyelhetjük. Az látszik, hogy hiába nőttek fel, hiába van esetleg saját családjuk, a testvérek egymásnak még mindig azok a fiúk, akik játékpisztollyal rohangáltak az udvaron, és ha úgy adódik, most is kölyökoroszlánokként birkóznak, játszanak. Megmaradtak az akkor kialakult szerepeik, például, hogy Andrew, a legidősebb az, akire a többi három felnéz, akire példaképként tekintenek, akinek a parancsait lelkesedéssel vagy beletörődéssel, de szó nélkül követik, akinek nem mondanak ellent... még ha látszik is, hogy ez a bálvány nem teljesen százas. Érződik a gesztusaikból, hogy ő vitte bele a testvéreit a bűnbe, hogy ezzel tudtak imponálni neki, legyen az a szelídnek, leginkább józannak látszó családapa Baz, az állandó drogmámorban levő Craig vagy a legkisebb szőke mamakedvence Darren, ahogy az is, hogy "Pope" nélkül mennyire tanácstalanok, elveszettek.

Aztán persze nem lehet elmenni Janine nagyi mellett sem, aki a család egyetlen nőtagjaként (legalábbis amióta Josh anyja elköltözött) óvja, félti és terelgeti a fiúkat, és gondolom a magasságán és a szőkeségén túl azért is kaphatta a "Smurf" becenevet, mert olyan mint Törpilla volt Aprajafalván. Anyaként végtelenül nyájas, szívesen elbeszélget akár a rokonait kihallgatásra vivő rendőrökkel is, sokszor a konyhában sürög-forog, és mondjuk pitét süt, ahogy azt egy rendes nagyitól úgy el is várjuk. Mindene a család, nagyon kötődik mindenkihez, szeretettel csüng rajtuk, aggódik értük, igyekszik lehetőségeihez mérten megvédeni őket a bajtól... de végig érezni az aurájában valami nyomasztót, valami fenyegetőt. Amikor az elszenvedett és várható veszteségek miatt kiéleződik a helyzet, azonnal kimutatja az oroszlánkörmeit, és azt, kit és mit tart igazán fontosnak, és mit képes ezért megtenni, és kiderül, hogy a fiaiért bármit.

Ez a fenyegetés a filmben végig ott van, a drámai feszültséget a végig suttogó-lopakodó monoton zene is fokozza, és az is, ahogy jelenetek pillanatok alatt változnak meg, egyszerű életképből fordulnak át. Már rögtön a nyitó képek ilyenek, ahogy Josh és az anyja a kanapén ülnek, a fiú meredten nézi a vetélkedőt, az anyja feje félrebillenve, mintha csak elbóbiskolt volna a tévé előtt... aztán megjönnek a mentősök. Ilyen váratlan "sokk" több is van, a boltnál vagy a kommandósoknál, és legalább ezeken keresztül egy kicsit felszabadulhat az addig felgyűlt stressz.

Amikor először láttam a filmet, még igazán csak Guy Pearce volt ismerős arc, aki a nyomozót alakította, de ő úgy látszik minden ausztrál "tökös" filmnek alapvető kelléke. Jacki Weavert már méltattam, őt Oscarra is jelölték ezért a szerepéért, és a múzeumi meg a "megbízásos" részt látva ez nem is csoda. Joel Edgertont éppen nemrég láttam fáraóként az új Mózes-filmben, de azért őt még mindig a Warrior-beli szerepével azonosítom, és maradt még Sullivan Stapleton, akiben még nagyon sokáig a Válaszcsapás pinabubus Scottját fogom látni.

Az Animal Kingdom újrázása nem tett hozzá az élményhez, de nem is vett el belőle. Remek dráma, amiben a katarzisokat vagy a jellemek összetettségét csak a kezdő rendező tapasztalatlansága fakította meg egy kicsit; kevés az üresjárat, és még így is vontatottnak hat néha. Ugyanakkor a film elgondolkodtató is, sok kérdést vethet fel arról, hogy a családtagok milyen felelősséget is játszhatnak egymás életében, de akár arról is, hogy egy szülő milyen mértékben szereti a rokonait, gyerekeit külön-külön.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Animal Kingdom

Az Animal Kingdom újrázása nem tett hozzá az élményhez, de nem is vett el belőle. Remek dráma, amiben a katarzisokat vagy a jellemek összetettségét csak a kezdő rendező tapasztalatlansága fakította meg egy kicsit; kevés az üresjárat, és még így is vontatottnak hat néha. Ugyanakkor a film elgondolkodtató is, sok kérdést vethet fel arról, hogy a családtagok milyen felelősséget is játszhatnak egymás életében, de akár arról is, hogy egy szülő milyen mértékben szereti a rokonait, gyerekeit külön-külön.


8/10
.

Tudtam, hogy ismerős a cím....

Ezt a filmet emlegette minden "kritikus" viszonyítási pontnak az Országúti bosszú kapcsán, mint David Michôd mesterművét... Nem tudom. Egyszer, talán, teszek vele egy próbát. A The Rovernél csak jobb lehet.

.
Utopia S1


Ha egy kicsit jobban hallgatnék az amazon filmajánló részére, akkor lehet, hogy én jelentkeztem volna először ezzel a rövid kis angol sorozattal, mert rendszeresen feldobálja. Nem is azért nem böktem rá, mert nem bíznék az angolokba, hiszen írtam én már tőlük "period drama"-ról meg misztikus thrillerről is, épp csak említve a Sherlockot, ráadásul lényegesen ideálisabbak nekem a sorozathosszaik, mint az óceán túlpartján, de mindig akadt fontosabb(nak érzett). Viszont hogy Artu írt a sztoriról és az egyedi vizuális élményről, ez azért csak feljebb lökdöste a listán.

A történet ugye egy rejtélyes képregény második része körül bonyolódik, aminek első darabja az egyedi ábrázolásmódja és a rejtélyessége miatt igazi kis kultuszt épített magának, köztük a főszereplőkkel, az informatikus Iannal, a ficsúr Bejannal, a cserfes Becky-vel, a nem kicsit paranoid Wilsonnal és a "hazudós" Granttal. Az azért egy ütős kis nyitány, amikor még nem is tudjuk, hogy miért, de máris szociopaták gyilkolásznak egy képregényboltban, miközben a szintén ismeretlen Jessica Hyde-ot keresik, és csak fokozatosan derül ki, hogy mindez a képregénnyé szőtt rajzok miatt van, amiket egy titkos szervezet még titkosabb tudósa csinált a saját múltját, tetteit is beleszőve, és amik most valakiknek nagyon kellenek, és azzal, hogy Bejanhez kerültek, a többieket is veszélybe sodorta.

Úgy nagyobb spoilerek nélkül kb. ennyi mondható el, hiszen ha azt veszem, a harmadik legizgalmasabb vonása az Utopiának az a fokozatosság, ahogy szinte tyúklépésben bővítgeti ezt a világot, tele meglepetésekkel, már eleve azzal, hogy például kicsoda Grant, akire a rögtönzött fórumtalálkozón a többiek várnak. Itt tényleg minden kanyarra jut egy meglepetés, hogy ki mit rejteget, ki kivel áll kapcsolatban vagy éppen kinek dolgozik, meg persze a képregényről és az azt rajzoló tudósról meg a szervezetről is egyre több minden derül ki. Ez a módszer jó kezekben fenntarthatja a folyamatos érdeklődést, de éppúgy ki is fulladhat a dolog, elvégre egy show-n is unalmas lesz a huszadik kártyatrükk, ha egyébként a bűvész egy tigris eltüntetését ígéri folyamatosan... Az Utopia esetében amik előkerülnek, azok remekek, viszont ahogy teszik... de erről majd inkább később.

A második az érdekesség-listán a megvalósítás. Azt mondjuk nem mondhatom, hogy még soha nem láttam ennyire tiritarka színvilágot, hiszen ott volt nekem a Halottnak a csók is, de az biztos, hogy több tonna diszperzit vagy egy igen szemfüles látványtervező-csapat kellett ahhoz, hogy ilyen látványvilágot tudjanak teremteni. Rengeteg a harsány szín, olyan zöldekkel meg kékekkel, hogy tesztelni lehet vele a tévéket, amin látszik vastagon a képi utómunka is, de ez ad egy sajátosan dicséretes és egységes hangulatot az előtérben történő dolgoknak.

Abból ugyanis van bőven, mert leginkább egyik-másik karaktere és a gondolatvilága miatt szeretnék emlékezni az Utopiára. A leginkább kedvelhető figura nekem Wilson volt, mert oké, hogy abszolút bizalmatlansága az összeesküvés-elméletek széles tárházának volt a táptalaja, de baromi ötletes felvetések vannak köztük, csak győzze kihámozni belőlük a néző, hogy melyiknek ad hitelt. Az nem kérdés, hogy a tudomány eredményei miatt olyan hatalom koncentrálódik manapság egyes emberek kezében, mint eddig soha, legyen az a genetika, a média, a vegyipar, az energiapolitika vagy éppen az "egészség"ügy területén, és éppen ezért soha nem voltak még a közemberek ennyire kiszolgáltatottak... az Utopia pedig ezek közül emel ki egyet, masszív gondolkodnivalót adva az arra fogékonyaknak.

Spoiler:

Ha már voltak a színek, jöjjön a fekete... leves. A sorozat ritmusa egyszerűen pocsék. Amikor elkezdtem nézni, meg még az első két rész után nagyon örültem az egésznek. Minden izgalmas volt, a karakterek ugye remekek, minden a helyén, és már gondoltam is, milyen jó is az, amikor valaki így ki tudja tölteni a hat részt, nem erőlködik, hogy tíz legyen, csak mert mondjuk annyi a szabvány. Ez pontosan addig tartott, amire ez a gondolat megfogalmazódott bennem. A 3. és a 4. rész kínosan lassú, az utána levők alig kevésbé, tele a kalapból -pontosabban leginkább a képregényből- előrángatott szereplőkkel, önmagukba visszatérő, céltalan hurkokkal. Az jó, hogy egyre-másra derülnek ki mindenkiről a titkok, meg hogy új szereplők lépnek be, de ezek sokszor olyanok csak, mint a vatta, előkészítés és feszültség nélküli karakterek, bármilyen érdekes szerepet is töltenének be a rendszerben; akik általában fél résszel azután, hogy egyáltalán a nevük felmerült, már ki is íródnak a történetből (ld. Munroe, a Csavargó). És különösen azért bosszantóak ezek, mert rengeteg sokkal érdekesebb dologgal is ki lehetett volna tölteni az időt, amik a történetben mind rendelkezésre állnak, ehelyett meg a szereplőket kipaterolják egy tanyára, ahonnan csak azok mennek el, akiknek éppen dolguk van, a többiek meg kb. malmoznak.

A történet előrehaladtával van probléma a szereplőkkel is bőven elég. Amilyen színes -na tessék, még itt is!- egyéniségek az elején, annyira üresek, jellegtelenek az első pár rész után, mintha elfelejtették volna, milyenek is. Ian eleve csak a végrehajtó, a személyisége egy félfamentes rajzlapéval vetekszik, de ott van például Wilson, aki tök jól nyomja a magányos, rejtőzködő túlélőt az összeesküvéseivel, míg ezek szépen kikopnak a sztoriból, mintha nem lenne rájuk idő, pedig hajaj! Nála tök jól működne a párhuzam Jessicával, hiszen más okokból, de ugyanúgy bujkálnak, és Wilson lehetne a minta, hogy tűnhet el az ember úgy, hogy azért ne váljon belőle egy szociopata zsarnok. Ugyanígy egyre elbaltázottabb szereplő volt nekem a végéhez közeledve Arby, akinél mondjuk elsőre is furcsa, hogy olyan mint egy sorozatgyilkos a napköziből, ami kezdetben kíváncsiságot generált, de egy idő után már idegesített az abszurditása, ahogy fújtatva bekacsázott valahova sokadszor, mint egy csámpás gőzgép, bárgyún körbenézett, aztán hidegvérrel kinyírt mindenkit 50 méteres körzetben (Neil Maskell viszont kiváló a szerepben). De az ő megítélésük legalább csak idővel változott, van viszont egy szereplő, akit az első perctől utáltam, aki nemhogy vatta, hanem ballaszt volt, a megtestesült időhúzás, és a bekerülésétől kezdve minden hozzá kötődő esemény felesleges és/vagy kínosan ostoba: Alice. Azt a Grantet, aki egy kifejezetten találékony csibész lehetett volna, még ha érthető módon ő roppant össze leginkább az események súlya alatt, teljesen kiherélték miatta, és akár a képregény, de főleg a puska átadásával alárendelték minden cselekedetét a forgatókönyvírói akaratnak, nulla józan ésszel; bezzeg amikor nincs ennek a hülye kis pitschának a hatósugarában, akkor rögtön olyanokra képes, mint az utolsó részben!

Spoiler:

Szóval én is csak azt tudom mondani, hogy "felemás". Mind a történetben, mind a megvalósításban vannak olyan ötletek, amik zseniálisak, de a nagy lelkendezésből mindig visszarántott a földre valami átgondolatlan baromság, vagy egyszerűen csak a tökölés. Nem jó, ha egy emberek millióira veszélyt jelentő projekt árnyékában a legnagyobb "feszültséget" az egy helyben toporgó, majd durván arrébb rugdalt szereplők okozzák... Filmeknél az ilyeneknek szoktam LopottIdő-díjat adni.

6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Utopia S1

Szóval én is csak azt tudom mondani, hogy "felemás". Mind a történetben, mind a megvalósításban vannak olyan ötletek, amik zseniálisak, de a nagy lelkendezésből mindig visszarántott a földre valami átgondolatlan baromság, vagy egyszerűen csak a tökölés. Nem jó, ha egy emberek millióira veszélyt jelentő projekt árnyékában a legnagyobb "feszültséget" az egy helyben toporgó, majd durván arrébb rugdalt szereplők okozzák... Filmeknél az ilyeneknek szoktam LopottIdő-díjat adni.

6,5/10
.

Hmmmm... mikor is esett az eső?

No. Örülök, hogy megnézted, s örülök, hogy találtál benne azért némi kapaszkodót is. Az mondjuk meglep, hogy összességében nekem jobban bejött, de értem gondjaidat is.

Gondolom, a második évadot azért bevállalod - az jóval lineárisabb, egyszerűbb, érhetőbb, következetesebb lesz. Bár... ezek a mély- és csúcspontok talán abban is megvannak.

Arby viszont nekem a kedvenc bérgyilkosom lett (sorozatgyilkos a napköziből - )

R2-D2 írta:

Utopia S1

No. Örülök, hogy megnézted, s örülök, hogy találtál benne azért némi kapaszkodót is. Az mondjuk meglep, hogy összességében nekem jobban bejött, de értem gondjaidat is.
Gondolom, a második évadot azért bevállalod - az jóval lineárisabb, egyszerűbb, érhetőbb, következetesebb lesz. Bár... ezek a mély- és csúcspontok talán abban is megvannak.

Meg fogom nézni a második évadot is, de biztosan nem most, rögtön az első után. Legalább egy-két filmet közéjük fogok ékelni.
Némi következetesség tényleg jól jönne...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Utopia S1

Spoiler:

.

Hehe. Te is a fejed vered majd a falba ...