Niwrok írásai 1.0

.
Vágy és vezeklés / Atonement

Az Augusztus Oklahomában kapcsán, amikor a negatív női karakterek toplistájáról esett szó, megígértem a magamnak -sokadszor-, hogy újranézem. Mert annak ellenére, hogy Briony Tallis nálam a legutáltabb filmes karakter, az ő jellemének pszichológiai feltérképezése, motivációinak felismerése és összeillesztése, valamit a film egyéb, kimagasló vonatkozásai sokszor megnézhetővé és élvezetessé tették a Vágy és vezeklést... legfeljebb mindig úgy kell visszanyelnem a gyomorsavat a végén.

Három időszakot felölelő történet 1935 nyarán kezdődik a Tallis-család vidéki birtokán, ahova több családtagot és barátot várnak egy ünnepi vacsorára. Hogy a vacsora még emlékezetesebb legyen, Briony, az élénk képzelettel és írói vénával rendelkező, valamint súlyos figyelemhiánnyal küzdő 13 éves lánytestvér egy színdarabot ír a bátyja, Leon tiszteletére. Érdeklődés hiányában azonban az előadás elmaradni látszik, mert Briony fiú iker-unokatesói, akik a színészek lennének, unják az egészet, a nővérük, Lola figyelmét inkább a Leonnal érkező gyártulajdonos, Paul csokoládéi keltik fel, Cecilia Tallis, Briony nővére és a család fogadott fiának számító Robbie esetében pedig úgy tűnik, a régen köztük levő érzelmek és feszültség egy véletlen baleset, egy szökőkútba esett törött váza meg egy eltévedt levél nyomán beteljesülni látszanak, vággyá és szerelemmé érnek. Ez utóbbinak, Cee és Robbie bimbózó kapcsolatának Briony többször is tanúja lesz, és talán mert nem tudja értelmezni a szexualitás számára ismeretlen és olykor elég közvetlen jeleit, akár más okokból, de meggyőződésévé válik, hogy Robbie perverz, "szexmániás". A vacsora során előkerül az ikrek levele arról, hogy elszöktek, így a teljes asztaltársaság a keresésükre indul, és közben Briony olyat lát, ami döntéssé érleli benne az előzményeket: a család és a rendőrség előtt is szexuális erőszakkal vádolja meg Robbie-t, akit ezért azonnal le is tartóztatnak, később pedig évekig tartó fegyházra ítélnek. A történet a II. világháború első évében folytatódik, amikor a börtön helyett a frontot választó Robbie néz szembe a harcok szörnyűségeivel, de élteti a hazatérés reménye, ahol az ártatlanságában mindig biztos, ápolónőként dolgozó Cee várja... meg a szintén egy kórházban segédkező Briony, aki felnőve, megérezve tettének súlyát, szeretné valahogy jóvá tenni azt.

Bár az első szakasz csak egy unalmas angol udvarházban szövődő romantikus sztorit vetít előre, nekem szinte megunhatatlan figyelni, ahogy a szereplők vagy dolgok, még az olyan jelentéktelenek is, mint az ikrek vagy a közelgő háború fenyegetése, hogyan teszik hozzá a magukét a későbbi események tragédiájához. Leginkább az megkapó, ahogy Cee dacosan tagadni próbálja mások előtt az érzéseit Robbie iránt, pedig kiderül, ennek voltak előzményei az egyetemen is, ahova mindketten jártak, de bizonytalan még bennük, és csak, ahogy a veszekedésüket követően, egy szál vizes alsóruhában áll Robbie előtt, és ahogy a srác utána elég direkt utalással vall a Cee iránt érzett szenvedélyéről, akkor tudja elhinni, hogy ez tényleg igazi. Ugyanígy Robbie is bizonytalan, leginkább a társadalmi különbségek áthághatóságát illetően, ezért is akar bocsánatkérő levelet írni Cee-nek a szökőkutas affér során mutatott illetlen viselkedéséért. Csak hát a vágy nagy úr, és bárhogy gyűri a szavakat, csak az jön ki belőle, amit alapvetően gondol. Ez a levél lesz végül az események kulcsa, hiszen amennyire őszintén mutatja a fiatalon közti szerelem erejét és tisztaságát, ami nélkül talán még évekig húzták volna egymás agyát, ugyanakkora lökést is ad az eseményeknek, melyek végül elszakítják őket egymástól.

Ami a háború idejére már nem csak fizikai, hanem lelki is. Mert bár a szenvedély nem múlt el egymás iránt, a néző számára valószínűsíthetően igaztalan vád, melyet a bíróság ítélete is megerősített, a család és a társadalom számára még elfogadhatatlanabbá tette kettejük kapcsolatát, ami talán, remélik, Robbie háborús tetteinek fényében kevésbé lesz fontos. Ez a rész -amit sokan a film gyengébb pontjának tartanak, pedig érzelmi hatásában ezek is fontosak- mégsem Robbie küzdelmét mutatja, hanem a hazafelé, Dunkerque irányába tartó út monotonitását, magányát és elkeseredettségét, amin a fiút már csak Cee levelei, az abban szereplő "Gyere vissza! Gyere vissza hozzám!" sorok tartják mozgásban és életben. Joe Wright rendezése amúgy is lenyűgözött, ahogy finom vágásokkal erősített rá a szereplők közti érzésekre, ahogy a zenében visszatérő motívummá tette a többszörös utalásként megjelenő írógép-kopogást, vagy ahogy koordinálta az operatőri munkát, ami sok hatásos képet eredményezett, de a Dunkerque-jelent volt az, amitől igazán leesett az állam... még ha sztorihoz amúgy csak közvetetten kapcsolódik, ezért kicsit öncélúnak hathat. Az ugyanis egy csaknem öt perces, vágatlan snitt a németek elől menekülő, a kimentésükre váró, elcsigázott angol katonákról, akik addig is változatos módokon ütik el az időt, vagy éppen gondoskodnak a felszerelésük elpusztításáról, nehogy az ellenséget erősítsék a puszta hátrahagyásukkal, és annyira összetett, hogy alkalmanként képtelenség is minden elemére figyelni, mindent befogadni: a katonakórus, az imádkozó kiskatona, a lelőtt lovak, a háttérben levő óriáskerék, a szétvert járművek... Ennél a filmnél, meg az egy évvel korábbi Az ember gyermekénél figyeltem fel ezekre jobban, azóta szeretem és tisztelem ezeket, mint a szervezés és a stábtagok közötti együttműködés csúcsait.

És akkor Briony... Az övé az egyik legtökéletesebben megírt pszichológiai dráma, amit valaha láttam. Már az elején is, alapozásnak kiváló, ahogy érződik, hogyan színezi ki, élénkíti fel a fantáziájával azt a szürke unalmat, amit számára a ház és a kert képvisel, ahova be van zárva, ahol ha vannak is kortársai, azokkal sem találja a közös hangot és játékot. Akinek az egész ház csak egy babaház, ahol ő szövi meseszerű történetekbe a szereplőket, de ezek csak az udvariasság szintjén érdekelnek bárkit is, és ebbe láthatóan Briony kezd belefáradni. Ezért is lesz számára éppen annyira remek alkalom, mint csalódás is Robbie és Cee szerelme, és mert a néző ismeri kettejük történetének másik felét is, túlzónak tűnik az a határozottság, amivel megvádolja Robbie-t. Egy szerelem terén csak a mesék tapasztalatával bíró kislánynál viszont könnyen félrecsúszhatnak a dolgok, ha csak egy ablakon át látott jelenet, egy levél durva kifejezése és egy félreérthető mozdulat áll rendelkezésére, amit a többiek szégyenkező hallgatása vagy titkolózása miatt maga kénytelen történetté szőni, tele félreértésekkel, vagy éppen csak a tettének súlyát, felelősségét nem tudja felmérni... gondolhatnánk.

Csakhogy a második szakasz során, amikor Briony ápolónőként vezekelve próbál enyhíteni a "bűnén", levélben esedezve Cee bocsánatáért, próbálva bizonyítani a jószándékát, a visszaemlékezések újabb információkat adnak a szintén csak félinformációkkal rendelkező nézőnek, és így áll össze egyre teljesebben a történet. Ami ott a kórházban, az esküvői jelenetben, az azt követő találkozásban és végül a Briony-val készült interjúban van, az nekem filmtörténelmi csúcspont, egy dráma tökéletes befejezése, olyan mondatokkal és érzésekkel, elvekkel, amitől jön fel a hányás, amitől ökölbe szorul a kezem, amitől szikrázik a szemem és az agyam! Ami legkevésbé a vezeklésről és a reményről szól, hanem a gyávaságról és a menekülésről, a képmutatásról, az önzésről, a manipulációról és az önámításról, annak élethosszig tartó negatív hatásairól. Amikor az ember benne ragad egy rossz döntésében, és csak rágja-rágja, de se lenyelni, se kiköpni nem tudja, és ennek hatására minden, ami jó, szép, tiszta és őszinte lehetne, szarrá megy körülötte. És amilyen csavarral, amilyen alattomosan felvezeti ezt a film, az megismételhetetlen...

Spoiler:

Keira Knightley-t előtte is ismertem, de nem figyeltem rá különösebben, James McAvoy viszont akkor bukkant fel nálam az ismeretlenség homályából, és vált azóta több nagyszerű alakításával is kedvenccé a tehetségével. A film igazi meglepetése azonban Saoirse Ronan volt, akit fiatal kora ellenére rögtön Oscarra is jelöltek Briony szerepéért, és aki mellett hiába voltak ott a többiek, például a gazdag színészi munkát maga mögött tudó Vanessa Redgrave, Ronan volt annyira jó, hogy benne is csak a 13 éves Briony-t láttam (persze őt és a sminkeseket/fodrászokat is dicséri, hogy ez így volt); azt a lányt, aki a kezében egy zseblámpával áll, és aki ekkor hoz egy döntést, amit utána hatvan évvel sem tud teljesen felvállalni.

Talán voltak megtekintések, amikor csak részlegesen jöttek át a filmbeli érzések, most viszont, talán az ötödik alkalommal ugyanúgy örültem a Cee és Robbie szerelmét kifejező apró gesztusoknak, ahogy fájt az elszakításuk egymástól, Briony Tallist pedig, a tetteit és amit képviselt, ugyanolyan intenzitással tudtam gyűlölni. Nem véletlen a bérelt helye az örökranglistámon is, ilyen széles skálán ilyen erős érzelmeket ennyiszer kevés film tud előhozni belőlem.

10/10
.

R2-D2 írta:

Nem, inkább a két Marvel filmen lepődtem meg.

Pedig eddig szinte mindig került belőlük a listámra, hol a Vasember, hol az Amerika kapitány vagy éppen a Bosszúállók. Sőt, a Transformersből is toplistára raktam a 3.-at .
.

Niwrok írta:

.
Vágy és vezeklés / Atonement

Talán voltak megtekintések, amikor csak részlegesen jöttek át a filmbeli érzések, most viszont, talán az ötödik alkalommal ugyanúgy örültem a Cee és Robbie szerelmét kifejező apró gesztusoknak, ahogy fájt az elszakításuk egymástól, Briony Tallist pedig, a tetteit és amit képviselt, ugyanolyan intenzitással tudtam gyűlölni. Nem véletlen a bérelt helye az örökranglistámon is, ilyen széles skálán ilyen erős érzelmeket ennyiszer kevés film tud előhozni belőlem.

10/10
.

Az lehet, hogy én ezt most láthattam valamelyik TV csatornán? Talán AXN?

Köszi az ajánlót ( ), tökéletesen átjön belőle az az érzelmi túlfűtöttség, ami egy ilyen kiváló írás megalkotásához szükséges. Nem tudom, egyszer, lehet, teszek vele egy próbát.

Niwrok írta:

Pedig eddig szinte mindig került belőlük a listámra, hol a Vasember, hol az Amerika kapitány vagy éppen a Bosszúállók. Sőt, a Transformersből is toplistára raktam a 3.-at .
.

Lehet, biztos, de arról már megfeledkeztem. Csak fura volt az idei kínálatban pont ezt a két bockbustert látni. Én tegnap néztem újra a Majmok bolygója: Forradalamat - az sokkal inkább listára való. Igaz, az nem Marvel.

.

R2-D2 írta:

Vágy és vezeklés / Atonement

Az lehet, hogy én ezt most láthattam valamelyik TV csatornán? Talán AXN?
Köszi az ajánlót ( ),  tökéletesen átjön belőle az az érzelmi túlfűtöttség, ami egy ilyen kiváló írás megalkotásához szükséges. Nem tudom, egyszer, lehet, teszek vele egy próbát.

Jepp, a Viasat3 biztos vetítette, mert ott elcsíptem pont a parti jelenetet, az volt a végső lökés, hogy most már tényleg lejátszóba kerüljön .

Persze, mindenkinek máshogy jön le, sokaknak például megható és sajnálatraméltó Briony karaktere, meg nem is a stílusod, meg miért is hatna rád is így érzelmileg, megadja azt neked más... de azért a 10/10 szerintem elég jól kifejezi, hogy mennyire ajánlom... úgy értem, ajánlom .

R2-D2 írta:

Csak fura volt az idei kínálatban pont ezt a két bockbustert látni. Én tegnap néztem újra a Majmok bolygója: Forradalamat - az sokkal inkább listára való. Igaz, az nem Marvel.

Nem is kell Marvelnek lennie, ha jó .
.

Niwrok írta:

Vágy és vezeklés / Atonement

... hogy mennyire ajánlom... úgy értem, ajánlom .

Értem. Ajánlod. Vastagon ajánlod.

A vágy és vezeklést én is csak ajánlani tudom! Nagyszerű film. Bár a vége az nagyon komoly volt! De az egész film nagyon ott van a szeren. Nekem is megvan még anno a Médiában láttam 600-ért. Mondtam magamnak, hogy ezek ennyire hülyék lennének, hogy ennyire levitték az árát de végül is a vásárló lett boldogabb!
Viszont én kíváncsi lennék arra a listádra ahol ezen személyeket felsorakoztatod.

Bocsi, hogy nem tudok hozzászólni, de sajnos a filmek többségét nem láttam mint a majmosat, de viszont megnéztem az időhurok c. filmet bele is akartam szállni a gondolkodásmenetbe de sokat nem tudtam volna hozzá tenni.

Mr. White írta:

 

Bocsi, hogy nem tudok hozzászólni, de sajnos a filmek többségét nem láttam mint a majmosat, de viszont megnéztem az időhurok c. filmet bele is akartam szállni a gondolkodásmenetbe de sokat nem tudtam volna hozzá tenni.

Van mit pótolni...

.
A sebész / The Knick S1

Ehhez a sorozathoz -Weide ajánlása, Clive Owen szereplése és Soderbergh rendezése mellett- egy tavaly látott kis vígjáték csinált kedvet (Hisztéria), ami a komikus elemek és alaphelyzet mellett igencsak plasztikus képet festett a XIX. század orvosi viszonyairól. Arról a korról, amikor az orvoslást kitanult bölcs professzorok a szakmai tudásukat kétségbe vonó koholmánynak tartották azt a nevetséges és abszurd feltételezést, hogy a műtétek és a szülések közbeni, oly gyakori halálozást egy olyan pitiáner dologgal, mint a szappanos kézmosás, csökkenteni lehetne. Ha ez megoldás lenne, ők már rég rájöttek volna erre, ugye! A XX. század fordulójára, amikor a The Knick játszódik, ez már a szabvány eljárások része, de ettől még nem javaslom, hogy ezt bárki is bármilyen műtét előtt megnézze.

A sorozat azzal indul, hogy a Knickerbocker kórház (érdekes kis anakronizmus, hogy ezt a nevet az intézmény csak 1913-ban vette fel, de készséggel elhiszem, hogy jobban hangzik, mint a korhű "J. Hood Wright Memorial Hospital" megnevezés) sebészeti osztályának vezetője, dr. Christiansen tragikus körülmények között meghal. A kórház anyagi támogatását biztosító Robertson-család az igazgatótanács egyetértésével úgy dönt, hogy a megüresedett posztra a korábbi helyettest, dr. Thackery-t nevezi ki, viszont rögtön konfliktus adódik abból, hogy a javaslata ellenére egy nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező orvost, dr. Edwardsot bízzák meg a helyettesi feladatokkal... aki történetesen fekete. Így meg aztán lehetett akármilyen jó orvos Európában, dolgozhatott akárkikkel, ő csak egy nigger, akitől legfeljebb egy cipőpucolást fogadnának el, nemhogy tanácsot, kezelést meg gyógyszert, és az egyetlen fehér, aki sokáig emberi hangon szól hozzá, az dr. Chickering, de mert ő csak egy rezidens, nem sokat nyom a latban.

Ezen a konfliktuson és kísérőjelenségein keresztül mutatja be a sorozat magát a kort, a társadalmi hátteret a stáb, és ez akkor is érdekes vagy éppen elgondolkodtató lenne, ha be sem tennénk a lábunkat a Knickbe. A környék, ahol a kórház áll, valaha jó hírű, gazdag negyednek számított, 1900-ra viszont a folyamatosan és változatos összetételben érkező bevándorlók miatt lezüllött. Társadalombiztosításról nem beszélhetünk (ezt az USÁ-ban amúgy is sokan valami kommunista csökevénynek tartják, ld. Obamacare), és legyenek bármilyen gazdagok is a Robertsonok, azért nekik sem mindegy, hogy a pácienseik milyen (anyagi) körülmények közül kerülnek ki. Mert bizony "az egészség üzlet"; egy gyógyszer, egy sebészeti eszköz sem készítette el még magát ingyen. Adott hát az egyre romló állapotú épület és felszerelés, az állandósuló finanszírozási problémák, amit súlyosbítanak az elpártoló gazdag páciensek, helyettük változatos etnikai és nemzetiségi összetételű, egyre szegényedő betegek érkeznek, akik legtöbbször angolul sem értenek... és persze ott van a feketék kérdése is. Lincoln talán kikényszeríthette a rabszolgák felszabadítását, de a gondolkodás megváltozását aligha, és erre nemhogy 35, de száz meg százötven év sem volt elég, egyik oldalon sem. Reggel dr. Edwards bemegy a munkahelyére, ahol ő a koszos nigger, aki ne nyúljon semmihez, este meg hazamegy a nigger-negyedbe, ahol esetleg rászáll valaki, mert ott ő a felfuvalkodott nigger, aki többnek képzeli magát egy cipőpucolónál. Ezért is volt a véres komolysága ellenére már szinte komikusan hihetetlen az a módszer, ahogy dr. Edwards túllépett ezeken az adottságokon, és megteremtette a szakmája gyakorlásának és fejlesztésének lehetőségeit, meg ahogy személyzetet gründolt magának.

Spoiler:

Módszerek, na igen... Az amúgy is sejthető volt, hogy a sorozat legerősebb eleme -ahogy azt már az első rész első perceiben az orrunk alá tolják- a korabeli eszközök, módszerek és elmaradottság bemutatása lesz. A Knickben a sebészi fejlettség ott tart, hogy van kb. fehér köpeny, kézmosás meg forrázással fertőtlenített eszközök. Gumikesztyű? Maszk? Steril géz és cérna? Zárt műtő? Mik ezek?! Majd egy pár év, esetleg évtized múlva! Helyette van könyékig vájkálás csupasz kézzel a mellkas- meg a hasüregben, a sebekbe lógó, rojtos rongyok, selyem meg bélhúr és "operating theater", ahova az érdeklődő kollégák és ismerősök beülhetnek megnézni a korábban említetteket. Ennél már csak az elhangzó gyógyszerek nevei rosszabbak, amikre legfeljebb a vajákos Biri néne kosarában, esetleg egy alkimista ládájában számítanék, nem egy kórház gyógyszeres szekrényében. Alternatíva persze van! Akinek nem tetszik, az átfáradhat a szemközti borbélyhoz, aki cigivel a szájában, a falról lekapott rozsdás fűrésszel amputál lábat, és az árban már benne van egy ingyen borotválás is... Legalább sima lesz az arca a koporsóban, ugye... Az olyan innovatív technológiákat, mint az elektromos áram, a harmadik rész környékén vezették be, és rögtön meg is lett a maga böjtje, csak hogy még jobban el tudjátok helyezni magatokban az 1900-as évet... meg a világnak azt a felét, ahol még ma is ezek az állapotok uralkodnak. Ugye, hogy minden csak viszonyítás kérdése?

Mindezek folyományként a Knickben semmi sem fekete-fehér, még az apácák sem. Hogy mennyire nem, arról egy baromi jó kis promó plakátsorozat készült, azzal a központi gondolattal, hogy ebben az időben mi minden nem olyan, amilyen ma, vagy amilyennek mi gondoljuk. Vagy mégis? Az még talán nem is annyira meglepő, hogy természetesen minden sebésznek, orvosnak megvan a maga módszere arra, hogy a munka során keletkező feszültséget levezesse. Mivel ezzel a jelenettel indul a sorozat, így talán nem akkora spoiler, hogy dr. Thackerynél ez például egy szép nagy adag intravénás kokain, ami ebben az időben még bizony orvosilag alkalmazott fájdalomcsillapító volt a sorozat szerint. Ahogy az sem ismeretlen manapság sem -még ha idealista álmainkban máshogy is gondoljuk- hogy a kórház bármelyik pontján felütheti a fejét a korrupció. Ahol pedig az ellenőrzés is akadozik, a pénz viszont a Robertsonoktól majdnem számolatlanul jön, a csóró beteg meg úgyis kit érdekel, ott dudvaként burjánzik el. Pár dollár, ha a mentősök elintézik, hogy a betegek a Knickbe kerüljenek, pár dollár, ha az egészségügyi hatóság embere egy kicsit félrenéz, pár dollár, ha friss hulla akad a kutatásokhoz, pár dollár a kicsit megcsapolt beruházási keretből vagy pár dollár a zugműtétekből... kinek is tűnnének fel ezek? Legfeljebb az elég sajátos mellékkeresettel rendelkező, amúgy láncdohányos apácánál, meg Mr. Clearynél, a mentősnél mondtam, hogy na, ezt azért nem gondoltam volna. Még az eddig a rasszizmus szegény áldozatként bemutatott dr. Edwards is könnyedén játszik a páciensek életével, zsarolja meg vele a kollégáit, ha az érdeke azt diktálja. Ezért mind között még azok a legjobb karakterek, akiknek nem kell alakoskodni, akik gátlástalanul lehetnek cinikusak, kapzsik, erőszakosak és gorombák, azaz Mr. Cleary, Mr. Collier és Mr. Speight.

De azért nincs sorozat kórság nélkül. Sokáig azt éreztem, hogy az egyre újabb rétegekkel, ijesztő furcsaságokkal semmi más cél nincs, mint a meghökkentés. Jók ezek, de hiányoltam valami átkötést, érzelmi, drámai vonulatot; túl érzelemmentes, túl rideg, túl epizodikus lett a hangulat. Ha kap is szerepet a dráma, jó ideig nem ível át a részek között, mindössze csak dr. Edwards beilleszkedésében és egy rejtélyes járvány miatti nyomozásban fedeztem fel ilyeneket. Közben meg olyan, mint egy gyógyászati freak-show, ahol ha mondjuk fel is bukkan Thackery volt barátnője, naná, hogy ő is egy szifilisz miatt szükségessé vált korrekciós műtét miatt jött! Nem azt vártam, hogy hajoljon szappanoperába, mint a Vészhelyzet vagy a Grace klinika, de aztán mégiscsak ezt kaptam, mert egyszer csak hopp!, a hatodik résszel egyszerre lezáródnak ezek a kis epizódok, mintha valami mini-évadzáró lenne, és megérkezik a jól ismert Cinemax-hangulat: erőszak, szemérmes kúrások, mutatóba egy pár műtéttel. Ez tart két részig, hogy aztán az évad vége, a szokásos évadzáróra felfutás már szinte csak a drámáról szóljon, és a jó dokik konkrétan alig teszik be a lábukat a kórházba, a műtőbe meg még annyira sem. Ha ezeket az elemeket finomhangolják, kiegyenlítik, én biztos, hogy elégedett leszek; mondjuk úgy, ahogy az évadzáróban van... csak hát oda meg berakták azt a rettentő béna gyilkosságot... viszont legalább ütős a kis morbid poén az utolsó képkockákon.

Mert mindez nagyon pazarul van tálalva. Bár a kórháznak csak pár szobájában, kórtermében járunk, mégis átjött az egész épület mérete, a kor hangulata a sok pislákoló fényforrással, de ezen kívül is sok a díszlet, legalábbis ahhoz képest, amit én mondjuk egy kosztümös sorozatban látni szoktam (Mr. Selfridge). Külső, utcai jelenetből szintén sok van, rögtön az első rész egy szépen összerakott utcai tömegjelenettel indul, és csak néha tűnt fel, hogy némelyik házfal meg a járdák elég elmosódottak, budget-kategóriájú számítógépes játékokat idézően. Ahogy azt Weide is kiemelte, a zene (bár talán illendőbb lenne effektet mondani) a korhoz egyáltalán nem passzol, de a feszültségfokozó funkcióját ellátja. És a kamerarázkódás is stimmel, mert értem én, hogy 1900-ban még nem volt steadicam, meg hogy menet közben belefér, hogy kóvályog a kép, na de ez álló helyzetben is néha olyan, mintha felvétel közben rázná az elfojtott röhögés az operatőrt. Mondjuk ennek következetes használatából eredően olyan, több perces vágatlan felvételekkel lephettek meg, mint ami a rövidzárlatos jelenetnél van, és csak kicsit hat öncélúnak a dolog, ha közben nem azokat mutatják, akik beszélnek, hanem a redőnyöket felhúzó igazgatót.

Ha az volt a cél, hogy az 1900-as év New Yorkjának társadalmi és egészségügyi viszonyait, problémáit koncentráltan egy látványos, igényes kis panoptikumba rendezzék, akkor ez maradéktalanul sikerült. Aki erre így kíváncsi, annak maximálisan tudom ajánlani. Engem egy kicsit zavart, hogy a sorozat sokáig olyan területeken steril, ahol pont nem kéne annak lennie.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
A sebész / The Knick S1

Ha az volt a cél, hogy az 1900-as év New Yorkjának társadalmi és egészségügyi viszonyait, problémáit koncentráltan egy látványos, igényes kis panoptikumba rendezzék, akkor ez maradéktalanul sikerült. Aki erre így kíváncsi, annak maximálisan tudom ajánlani. Engem egy kicsit zavart, hogy a sorozat sokáig olyan területeken steril, ahol pont nem kéne annak lennie.

8,5/10
.

Basszus ki kell venni egy nap szabit, míg az ember végigolvassa...

Köszi, jó írás és jó ajánló, felírom a soha el nem fogyó cetlimre - ez évbe még sokminden belefér.

Niwrok írta:

Coherence

9/10

Niwrok, tegnap éjjel megnéztem... és gondban vagyok. Kb. úgy jártam vele, mint a Primerrel, gyakorlatilag alig értek belől valamit. Írni így nem akarok róla, nem akarom a saját fáradtságom (bele is aludtam) miatt lehúzni a filmet - mindenestre elsőre nem jött be.

Újra kell néznem a héten, de addig valami támpontot adhatnál hozzá.

R2-D2 írta:

Coherence

Niwrok, tegnap éjjel megnéztem... és gondban vagyok. Kb. úgy jártam vele, mint a Primerrel, gyakorlatilag alig értek belől valamit. Írni így nem akarok róla, nem akarom a saját fáradtságom (bele is aludtam) miatt lehúzni a filmet - mindenestre elsőre nem jött be.

Újra kell néznem a héten, de addig valami támpontot adhatnál hozzá.

Az baj ... nekem.

A Primernél könnyű volt, mert azt én sem értettem, így bármit mondhattam, nem éreztem, hogy elárulnám a Nagy Titkot. Ráadásul a rendező bevallottan hagyta töredékesre a végét a filmjének, hogy a nézők találgathassák, miből mikor mennyi van... és másodszorra már én is inkább éreztem a "Na menj te a picsába a zagyvaságoddal!"-érzést, mint a kíváncsiság és a titokzatosság izgalmát.

A Coherence annyiban más, hogy a fokozatosan kiderülő szabályai írják újra a megelőző eseményeket; azt hiszed, hogy történt valami, aztán fél órával később kiderül, hogy valami teljesen más történt úgy, hogy ezt a házban levők nem vették észre... okkal.

Spoiler:

.

.
Ezerízű szerelem / The Lunchbox


A főzős filmekkel mostanában nincs szerencsém. Alapból nagyon szeretem ezeket úgy kb. a Csokoládé óta, ahogy az ételek, az új ízek és a nyomukban járó új ingerek felkavarják egy kicsit az érzékeket, főzzön patkány vagy legyen az egy Milka-reklám. Tavaly viszont két olyanba is belefutottam, ami a főzőcske vagy a remek stáb ellenére megfeküdte a gyomrom, mert az Élet ízei a fájdalmasan közhelyes civakodásával ment az agyamra, a főzés már a harmadánál sokadlagossá vált, és igazán csak a tudományos konyha szórakoztatott benne, a Séf meg egy érzelmi és dramaturgia katyvasz lett, ami inkább a Twittert hirdette, mint a főzés vagy a család iránti szeretetet. A keserű szájíz miatt kapva kaptam az alkalmon, amikor láttam, hogy ment még egy ilyen film a hazai mozikban, gondoltam, abba is belekóstolok, hátha épp az indiai "konyha" lesz az, ami bejön.

Ila háztartásbeliként élő fiatal nő, aki az egyre elfoglaltabb, egyre később hazajáró és egyre közönyösebb férje, Rajeev figyelmét a főztjével próbálja felkelteni, és ebben segítségére van a felettük levő lakásban élő nagynénje. Mumbaiban kialakult rendszere van a háztól-házig ételfutár-szolgálatnak, akik nem csak éttermekből, hanem lakásokról is elszállítják a munkahelyekre az ételt, és ahogy mindig, Ila a különleges gonddal elkészített ebédet is ilyen futárokkal küldi el a férjének. Az ételhordó azonban egy ritkaságszámba menő tévedés miatt nem a férje, hanem egy éppen nyugdíjba készülő, mogorva özvegyember, Sajaan asztalán köt ki, a férfit pedig annyira lenyűgözi az étel, hogy az utolsó morzsáig és cseppig befalja, az edényeket meg így visszaküldi. Ila szívét megdobogtatja, hogy a főztje ennyire ízlett a férjének, izgatottan várja, hogy szóban is elmondja a véleményét, ezért is csalódás neki, hogy a férje a szokásosan hűvös hangulatában ér haza. Az asszony persze gyorsan rájön, hogy az ételt valaki más kaphatta meg, de úgy dönt, nem figyelmezteti a futárokat a tévedésre, hanem másnap újabb adag ételt főz, de ezúttal egy rövid levelet is mellékel hozzá...

A Lunchboxnak a drámai helyzetek ellenére is van egyfajta könnyed, bohókás, színes hangulata, ami több szempontból is érdekessé tette a film elejét. Eleve ott ez a dabbawalla-rendszer, ahogy emberek ezrei ételhordók százezreit szállítják naponta oda-vissza, ha kell, vonaton, biciklin vagy gyalog, és mindezt állítólag -egy speciális azonosítási módszer segítségével- nagy pontossággal. Mumbai nyomorának és zsúfoltságának a képei, a napi rutin bemutatása megadja az alaphangot a két főszereplő életéhez is. Ila az életében eluralkodó ürességgel próbálja felvenni a harcot az ételek segítségével, és hiába van ott a kislánya vagy a családja (külön jókat mosolyogtam a nagynénin, akit sosem látunk, csak a hangját halljuk, ahogy fel-le kiabálnak egymáshoz Ilával), riasztja, hogy az élet már csak ennyit tartogasson neki, és az ételeibe igazából a reményét főzi bele. Az eleve ürességben élő Saajan pedig szomjas földként issza magába ezt, aki ugye éppen arra készül, hogy azt a keveset, ami még jelent neki valamit benne, a 35 éven át végzett munkáját is elveszíti hamarosan, aminek fenyegető mementója a folyamatosan betanításra érkező ifjú kolléga. A levelek segítségével meginduló beszélgetés, ahogy elkezdik megosztani egymással a velük történteket, a gondolataikat, érzéseiket, pont azt a kis figyelmet és kapaszkodót kezdik ők jelenteni egymásnak, amiért az egész elindult, hogy a házimunkán és az aktákon túl is van élet, és Saajan utolsó munkanapjain az események és a környezetük egyre szorosabbá és fontosabbá teszik ezt a kapcsolatot. Még úgy is, hogy ők ketten nem tudják, amit a néző igen: hogy Ila és Saajan között van vagy harminc év...

Ez az a pont, amikor sajnos a film letörik, mint a bili füle, és megkeseredik az egész.

Spoiler:

Röviden: A szerelem hálójában, ezúttal ételhordóban tálalva, tele India ízeivel... de sajnos ez sem került a kedvenc receptjeim közé.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Ezerízű szerelem / The Lunchbox


A főzős filmekkel mostanában nincs szerencsém (...) A keserű szájíz miatt kapva kaptam az alkalmon, amikor láttam, hogy ment még egy ilyen film a hazai mozikban, gondoltam, abba is belekóstolok, hátha épp az indiai "konyha" lesz az, ami bejön.

Röviden: A szerelem hálójában, ezúttal ételhordóban tálalva, tele India ízeivel... de sajnos ez sem került a kedvenc receptjeim közé.

7,5/10
.

Érdekes, nekem totál érdektelenek ezek a mozik - pedig szakmai kíváncsiságból meg kellene néznem őket. De lehet, csak füstlögnék mérgemben.

A gasztronómia a Hannibal sorozatban viszont meglepően lenyűgöző volt, egyúttal ki is elégítette az ez irányú filmes igényeimet. Mindenestre köszi az ajánlót , talán rajtam kívül máshova is eljut.

Apropo: nem tudsz valami idézetet belőle, amit fel tudok használni a menüajánlóimban?

R2-D2 írta:

Apropo: nem tudsz valami idézetet belőle, amit fel tudok használni a menüajánlóimban?

Ebből a szempontból nem néztem, de szerintem nagyon nem volt benne ilyen .
.

.
Pál Adrienn


Ritkán várok ennyit egy olyan magyar film megnézésével, amelyik érdekel, de annak idején volt valami kavarás a film körüli támogatásokkal, így a normál magyarországi bemutató el is maradt 2011-ben, és hogy bepótolták-e végül, azt nem is tudom. A helyi moziba tutira nem jutott el, miközben Cannes-ban szépen szerepelt, és kicsit dühített is, hogy egy magyar filmet kizárólag Magyarországon nem lehet megnézni. Aztán el is felejtődött kicsit, mígnem jött a nettéka...

Piroska ápolónőként dolgozik az egyik budapesti kórház elfekvő osztályán. A napjait jelentős részben az teszi ki, hogy a némán, ernyedten fekvő, szinte csak a halálra váró testeket mosdatja, eteti, pelenkázza, vagy süteményt majszolva ül a fülkéjében, ahonnan mint valami biztonsági őr követheti a betegek állapotát, vagy a küzdelmet feladó halottakat tolja le a kórboncnokhoz. Otthon sem várja sokkal több inger, mert a vele élő férfit annyira lekötik a saját dolgai és hobbija, hogy sokszor az a legintimebb közelség számukra, ahogy egymás mellett fekszenek az ágyban. Ez a sivár monotonitás akkor látszik megtörni, amikor Piroska egy ismerős nevet fedez fel az osztályra kerülő betegek listáján, és még ha ki is derül, hogy csak névrokonságról van szó, Piroska számára már felélesztette az emlékeket arról az időszakról, amikor talán a legboldogabb volt egész életében, általános iskola alsós tagozatában, és volt egy Pál Adrienn nevű barátnője, akivel sok közös élményük volt, de aztán egy költözés miatt elszakadtak egymástól. Talán a barátság felélesztése, talán csak az emlékek felelevenítése miatt Piroska kilép a mókuskerekéből, hogy felkeresse azokat a volt szomszédokat, volt osztálytársakat, akik emlékezhetnek Adriennre, akik tudhatják, hogy hol lakik, vagy legalább arra lehet ötletük, kit lenne még érdemes megkérdezni. A gond csak az, hogy mindenki máshogy emlékszik Adriennre.

Kocsis Ágnes, a fiatal rendező első filmje, a szintén szép sikereket elért Friss levegő sem a pörgéséről vált nekem emlékezetessé, viszont a "szakmaiatlanságomon" túl is nagyon aprólékos és érzékeny munkának tartottam, sok kereszthivatkozással, képi utalással, szimbólummal. Ez itt is megvolt, és bár az a film sok mindenre felkészíthetett, Piroska életének Pál Adrienn előtti részére aligha. Ez még akkor is így van, ha adja magát, ez tisztán azért történik, hogy a film lehúzza a nézőt Piroska szintjére, átérezze a magányát, a reménytelenségét, az unalmát, és hogy bár a lehetősége meglenne rá, hogy kiszakadjon ebből, hiszen az mindig mindenkinek megvan, de ebben a környezetben megérthető, hogy élni azzal nem megy könnyen. Szerintem a film sok nézőjét ezen a ponton vesztette el, mert azért nem egy Tarr Béla, de sokan irtózhattak attól a mélységtől, ahova Piroskát ezzel a filmmel követni kell; a zöld csempés kriptába (itt mondjuk el tudtam volna képzelni több eredetiséget, Gigor Attila Nyomozója ugyanerre a koncepcióra épült), ahol az egyetlen zaj sokszor csak a letakart testek hordágy-kerekének nyikorgása vagy Piroska klumpájának kopogása, és ha nem is percekig tartóan, de azért hosszúnak tűnő másodpercek jutnak az üres, keskeny folyosókra, a néma kórtermekre, vagy a fülkéjében üldögélő Piroskára. Na, engem például a fülke tett taccsra, mert ugyan sok asszociációra adott lehetőséget ez a valószerűtlen szobácska, Piroska életének kvázi esszenciájaként, de fél perc után szétment az agyam attól, ahogy a negyven monitorból hangosan szól az EKG-görbék monoton pittyegése, és az iszony, hogy én ezt nem csak egy-két jelenet erejéig, hanem 18 éven át hallgassam, hivatásszerűen... lehet, hogy én is lennék ennyire antiszociális és érzéketlen, pedig most sem vagyok éppen a társaság középpontja.

Ugyanez a magánélete, már ha magánéletnek lehet nevezni azt, ha él mellette egy férfi, akiről sokáig ki sem derül, mi köztük a kapcsolat (részemről az első pár jelenet alapján akár Piroska bátyja is lehetett volna, akivel kényszerűségből együtt lakik), de igazából azért, mert ők sem tudják. Klasszikus egymás mellett élős kapcsolat az övék, ahol az egyetlen kommunikáció egymás között az, ahogy Kálmán (ez a név például csak úgy az első óra környékén hangzik el), ha nincs otthon, akkor pontosan 20:00 órakor felhívja Piroskát, hogy a fogyókúrája és a napi edzése felől faggassa. Merthogy Piroska, az életére vonatkozó újabb utalásként igencsak kövér (nem, nem "túlsúlyos"; ahogy Csernus doki mondta volt, "túlsúlya a Naomi Campbellnek van két karika párizsi után"!), műszakonként négy barackos-túrós sütemény meg a nyitott hűtő fényében elfogyasztott, porcukorral dúsított lavórnyi csokipuding bizony ezzel jár. Elég nyomasztó és üres ez is, a kívülállóktól viszont a film nem tagadja meg a kapcsolatuk abszurd humorát, például nehéz nem megmosolyogni azt a jelenetet, ahogy Kálmán arra panaszkodik Piroskának, hogy nem érdeklik őt a dolgai, "és az utóbbi időben már a terepasztalt sem segítettél építeni"... merthogy ez Kálmán hobbija, az egyik szobát szinte teljesen beterítő, óriási villanyvasút. Klasszikus szakítós duma, mi ?

Ezt a kihaltságot töri meg Pál Adrienn nevének felbukkanása, ami egy, legalábbis a többihez képest izgalmas útra viszi Piroskát. A megszokott road-movie-kkal ellentétben itt nem feltétlenül az a lényeg, hogy megismerjük az állapot okát, amiben a szereplő ragadt, vagy hogy végigkísérjük jellemfejlődését az onnan való kikecmergésről, inkább csak Piroska múltjának egy részlete derül ki belőle, és talán az, hogy már az akkori jellemvonásaiban is hogyan gyökerezik a mostani helyzete. De önmagában a régi barát keresése is egy jó gondolat (amit sokan a Barátom, Boncához hasonlítottak), főleg, hogy az arra fogékony nézőket visszaviszi a gyerekkorukba, a 30-nál idősebbeknek pedig külön ott van a szocreál hétköznapok felidézése, mondjuk ahogy Piroska régi bizonyítványokat lapozgat a volt iskolája irattárában vagy ahogy a Vörös Hajnal utcát keresi. Mindenkinek volt "legjobb barátja" az iskolában, óvodában, vagy lettek hosszan tartó levélkapcsolatok egy-egy nyári táborban eltöltött hétből, és akár azért, mert ezek a barátságok meghatározóak lettek a későbbi életben is, tartanak akár ma is, vagy váltak sokszor felidézett emlékké az évek során, akár azért, mert ezek a barátságok elfelejtődtek, mint Piroskánál, és csak a hiányuk marad, sötét foltok, és némi tompa fájdalom, amikor az ember emlékezni próbál rájuk, de nem sikerül vagy csak foszlányként, nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki ezekben a jelenetekben nem találná meg a maga kapaszkodóját. Ehhez már nem is kell feltétlenül Pál Adrienn rejtélyessége, ahogy a volt tanárnője szörnyülködni kezd a neve puszta említésétől, vagy ahogy sokan keverni látszanak őt Piroskával, de a titokzatosság jót tesz a filmnek -ráadásul a mellékszereplők mindegyike kiváló kis mellékszál, ahogy egy rövid jelenetben elmesélik az elmúlt évtizedeiket, akár szavak nélkül is-, mert amíg a nézőként annak megoldását vártam, az unalmas jelenetekkel szemben is elnézőbb voltam, például a sokadik folyosón végigtolt hordággyal vagy Piroska néma maga elé meredésével valami kopár helyszínen.

Ahogy a Friss levegő, a Pál Adrienn is felemás élmény lett, mert voltak érdekes szálai, de sokat közülük idejekorán meg- és elfojtott a rengeteg statikus, elnyújtott kép, amik úgy telepedtek rá a filmre, mint a háj. A sok unalmas életkép ugyan nekem meghozta a maga játékosságát azzal, hogy elkezdtem találgatni, ez vagy az a jelenet, kellék éppen mit akar megmutatni, kifejezni Piroska személyiségéből (mondjuk az, hogy még otthon is ragaszkodik a klumpa viseléséhez) meg a keresés szinte krimiket, thrillereket idéző hangulata is tetszett, de abban biztos vagyok, hogy ebben a témában egyszerűen nem volt 133 perc.

7/10
.