Niwrok írásai 1.0

.
Kerülőutak / Sideways


Miles és Jack évtizedes barátok, annak idején főiskolai szobatársként ismerkedtek meg. Előbbi a két évvel ezelőtti válása okozta depresszióból és pénztelenségből a sokadik, ezúttal sem túl sikeres regénye írásával és kiadásával próbál kiverekedni, utóbbi pedig színészként egy évekkel korábbi tévésorozata hírnevéből él, Amiből mostanra már csak olcsó reklámokra futja. Amikor Jack nősülni készül, úgy döntenek, hogy Jack utolsó szabad napjait kiélendő elutaznak Kalifornia legjobb borvidékére, végiglátogatják a pincészeteket, magukba döntenek jófajta borokat, néha golfozgatnak, és így töltenek egy hetet ... pontosabban Miles így tervezi. Jacknek azonban másfajta elképzelései vannak a "kiélésről", és ez az idillinek induló, bormámoros napokat jócskán felforgatja.

Nem pontosan értem ennek a filmnek a besorolását, főleg az olyan megjegyzéseket a borítón, mint hogy ez mekkora vígjáték. Oké, vannak benne komikus vonások, de kb. öt olyan alkalom volt, amikor poént véltem hallani, és ebből egy-kettő volt, amitől mondjuk fel is nevettem (az autós a végén). A fennmaradó időben viszont nem nagyon éreztem ingert a nevetésre, még ha könnyen lehet komikusnak tartani a csetlés-botlást, leginkább Miles esetében, aki tényleg abban bízott, hogy a nőcsábász haverja kizárólag azért tart vele erre a boros kiruccanásra, mert az Irsai Olivér tannintartalmáról szeretne eszmecserélni, két ilyen között meg a motelszobában gubbasztani. A baj csak az, hogy Miles, és jó pár fokkal kevésbé Jack is elég nehéz figura, leginkább amiatt a kínlódás miatt, hogy az egyiknek kapuzárási pánikja van a házassága előtt, a másiknak meg kapunyitási a válása után. A helyzet, amiben megmutatkozni látszik számukra az életük eredménytelensége és kilátástalansága, vezet nem egy mókás helyzethez, főleg a film vége felé, amikor néha talán túl erőszakosnak is hatnak a filmbe passzírozott poénok, de ritkán találom viccesnek az emberek lelki nyomorát. Szóval azt gondolom, hogy bármi is van a borítón vagy az ajánlókban, hasfalszaggató nevetésre senki ne számítson... ha mégis összejön, az meg legyen a bónusz...

De ez közel sem jelenti azt, hogy ne örültem volna a filmnek, csak éppen inkább egy időnként könnyedebb drámaként. Sok jelenetet nagyon is élveztem, mert a kicsit lassú bevezető után a borvidéki első pár nap nagyon szórakoztató. A borkóstolások hangulata, bennük Miles elemzései remekek, főleg ahogy még a rossz borok ízösszetételét is szakértő módjára elemzi ki, és ahogy a két nő érkezésével . Ha nem tudnánk előre, hogyan fog végződni a kaland Mayával és Stephanie-val (pontosabban hogy mi az egyetlen befejezés, amit a hollywoodi forgatókönyvírók el tudnak képzelni), egy remek és kvázi külső konfliktusoktól mentes sztori lenne arról, hogy az ember még akkor is megtalálhatja a szerelmet, amikor már tulajdonképpen feladta az egészet. Maya éppen annyira sérült érzelmileg, mint Miles, ahogy a vagány, szókimondó Stephanie is jó társa lehetne Jacknek, de persze csak akkor, ha az előbbi kilátna a depiből és a borhétre elképzelt menetrendből, amibe csak Jack unszolására fér bele egy duplarandi, és kb. annyira is van ott Miles lélekben, Jack meg nem kapna pánikrohamot az elköteleződés gondolatától, és ha nem a folyamatos hódításban, csábításban látná élete egyetlen megmaradt célját.

A legjobb jelenet, ami nekem mindenképpen megér egy egész bekezdést, és az egész film lényegét hordozta, az volt, ahogy Miles és Maya abszolút egy hullámhosszra kerül a Stephanie-nál töltött este során. Ahogy kiteljesedik a közös téma a borok iránti rajongásban, de ahogy Miles a kedvenc boráról, a Pinot Noirról beszél, nem nehéz kihallani belőle, hogy a boron keresztül önmagát jellemzi, és ahogy erre Maya válaszul hozzáteszi, hogy ő milyennek látja Milest, az zseniális. Tényleg, rég láttam ennyire érzékenyen megírt jelenetet, Paul Giamatti és Virginia Madsen tehetsége pedig megtölti mindezt tartalommal.

Az ilyen többszörös jelentésréteg a film más pontjaiban is felbukkan, már eleve a címtől, aminek ugyan a tükörfordítása a Kerülőutak, de szerintem azokhoz van a legkevesebb köze. A Sideways inkább arra utal, hogy "megdőlt", "oldalirányú", ez pedig lehet a sok borosüveg, Jack az ágyban, Miles a depitől leheveredve jó pár dolog. Ez a sok íz jól keveredik ebben a filmben, ahogy a szakértők a borból is kiérzik a bogyós gyümölcsöket, a citrusféléket, egy lehelletnyi csokoládéval.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kerülőutak / Sideways

Az ilyen többszörös jelentésréteg a film más pontjaiban is felbukkan, már eleve a címtől, aminek ugyan a tükörfordítása a Kerülőutak, de szerintem azokhoz van a legkevesebb köze. A Sideways inkább arra utal, hogy "megdőlt", "oldalirányú", ez pedig lehet a sok borosüveg, Jack az ágyban, Miles a depitől leheveredve jó pár dolog. Ez a sok íz jól keveredik ebben a filmben, ahogy a szakértők a borból is kiérzik a bogyós gyümölcsöket, a citrusféléket, egy lehelletnyi csokoládéval.

8,5/10
.

Most picit megelőztél. Már a múltkori Nebraska során előkerült a Kerülőutak meg a Schmidt története (TM szíves ajánlására), mint két megnézendő Payne film, csak még egyikhez sem volt hangulatom. Márpedig úgy van értelme filmet nézni, ha kedved is van hozzá.

De ami késik, nem múlik. Az ajánlód meg majd mindig eszembe juttatja. Köszi!

Niwrok írta:

.
A holnap határa / Edge of Tomorrow

Ha nem is az év legjobbja nálam az Edge of Tomorrow, de erősen TOP10-es! Pedig, ha nagyon akarom, nem csinál mást, mint újrahasznosít korábban már látott elemeket, akár a történet menetében, akár látványban, de nagyon ügyesen úgy elegyíti vagy variálja azokat, hogy igazán lebilincselővé váljon. Érdekes koncepció egy ismétlésekről szóló filmet kvázi "ismétlésekből" felépíteni, és ahogy Cage próbál változtatni, igazából ugyanazt teszi a stáb is.
Nekem meg annál jobb mérce nem is kell, mint hogy előadás előtt vettem egy fél literes üdítőt, és csak a végén döbbentem rá, hogy még megvan a fele, miközben a legtöbb filmnél jó, ha fél óráig kitart az üveg. Lehet, hogy ezt csak egyszer tudta eljátszani, és az ismétléseknél már közel sem köt le ennyire, de most azt mondom, hogy a már földbe döngölt bevezetőn kívül, kategóriáján belül nem nagyon van gyenge pontja.

9/10

Nem, nem csak egyszer tudott lenyűgözni a Holnap határa.
Másodszorra az idétlenség már kevésbé zavart, ráadásul az a szakasz nem is tűnt olyan hosszúnak, a csatajelenetek viszont legalább olyan izgalmasnak és pörgősnek hatottak, és hiába tudtam, hogy mikor mi fog történni, ahogy Cage, ezzel a tudással csak Cage szerepébe tudtam jobban beleélni magam. A korábbi kérdéseinkre viszont ugyanúgy nem találtam választ, és sajnos az extrák között sem, mert azok inkább a technikai részleteket fedik fel.
A TOP10 garantált, annak is az eleje.
.

Niwrok írta:

A holnap határa / Edge of Tomorrow

A TOP10 garantált, annak is az eleje.
.

Ez nálam sincs másképp.

.
Locke


"You have a call waiting!"

Ivan Locke építésvezetőként dolgozik, és egy nehéz munkanap után este elindul haza. A megszokott kereszteződéshez érve balra indexel, de úgy fél perc vívódás után, ahogy már a többi autós türelmetlenül dudál mögötte, végül jobbra húzza a kormányt, belevágva élete leghosszabbnak tűnő, legtöbb embert érintő útjába a sötét, csak a többi autó és a környező házak megvilágította autópályán, ahol az egyetlen kapcsolata a környezetében élő emberekkel a telefonja lesz... de az szinte megállás nélkül.

A Phone Booth esetében még egy utcát is szűknek éreztünk, és egy sorozatgyilkos kellett ahhoz, hogy a film nagyon is izgalmas legyen. Majd jött a Buried, ahol maximális volt a bezártság Ryan Reynolds kis fakoporsójában, de a biztonság kedvéért raktak bele akadozó mobilkapcsolatot meg kígyókat a pörgéshez. Most itt van a Locke, amelyik annyira monodráma, hogy végig egyetlen embert látunk alig négy-öt kameraállásból, egyetlen autóban, amelyik stabil 90mph-val suhan a sztrádán, és mégis, egyéb kellékek nélkül is fel tudott nőni, részben pedig túl is az említett társain. Pedig lássuk be, amikor egy férfinek egy mesterlövész célkeresztjében kell gátat szabni annak a hazudozásnak, ami nála egyszerre szenvedély és munkaeszköz, vagy amikor egy másik a klausztrofóbia és a fulladásos halál rémével néz szembe, morbid módon elveszve a bürokrácia útvesztőiben, drámai szempontból azért erősebbnek tűnik annál, mint amikor Locke tulajdonképpen nem csinál mást, mint kezelni próbálja a munkahelyi és a családi problémáit, amik a döntése miatt kialakulnak.

Még csak azt sem mondom, hogy a történet maga, legalábbis a félrehúzott kormány oka annyira meglepő lenne, tíz emberből hét szerintem ezt mondaná, ha látatlanban kéne tippelniük, egy férfi miért nem hazafelé indul, ami után a telefonhívások egy jó része a bűnbánatról szól. Ami kiemeli ebből a talán közhelynek tűnő okból a filmet, az az, ahogy a sok félinformációból végülis kiderül, miről is van szó konkrétan, és ahogy a film ezen a ponton bőven túllép, mert ez egyik oldalról sem egyszerű. Locke a kocsijába zárva két olyan pont között utazik, aminek kiindulási pontjában ő jelentette a betonbiztos alapot mindenki számára (és ezzel válik a beton egy, az egész filmen átvonuló hasonlattá), és most, ahogy ő elindult a másik pont felé, közben egyik oldalról a pánik, a csalódottság, a vádaskodás és a kiábrándultság hangjai érkeznek, a másikról meg, a két órás út végén levőről meg a lelkes, túlzottnak ható elvárásokkal teli várakozásé. Mert a hívások szinte folyamatosak, és néha már azon kaptam magam, hogy a sokadik, az éppen zajló beszélgetésbe belepofázó "You have a call waiting!"-től dühös leszek, hogy óóó, ki a faszom az már megint, vagy éppen Locke-ot sajnálom miatta, amiért még pár perccel távolabb tolódik az az időpont, amikor kicsit rendezheti a gondolatait, vagy amikor legalább az újabb információk, problémák, feladatok terhe nem nyomasztja.

Ehhez meg nagyon kellett a stáb, akik nem csak hogy élettel és tartalommal töltik meg a kocsi belsejét a más körülmények között talán rém unalmas egyenes vonalú egyenletes mozgás közben, de ennél sokkal többet tesznek. Térben és időben is annyira kitolták az aktuális pillanatnak a határait, amit én eddig elképzelhetetlennek tartottam, Steven Knight pedig olyan írt és rendezett itt (akinek eddig egyik filmjére sem kaptam fel a fejem, mert ahogy néztem, nem is nagyon lett volna miért), amitől a múlt és a jövő évtizedeinek felelőssége is ott vibrál a levegőben, és ami egyfajta mérleghintaként most Locke vállán egyensúlyoz. Aztán akik esetleg még azt hiszik, hogy Tom Hardy nem korosztálya egyik legnagyobb színésze, akiket a Warrior vagy Bane szerepe esetleg nem győzött meg, azok legalább azt az egy percet nézzék meg, ahogy Locke szemei előtt egy olyan jövőkép jelenik meg a fiát hallgatva, amire abban a helyzetben éppen annyira vágyik, mint amilyen elérhetetlenné vált számára.

Nem kérdés, nem fog ez mindenkinek bejönni, nem egy vélemény olvasható a neten arról, hogy ki a picsát érdekelhet, ahogy egy férfi másfél órán keresztül csak telefonál, intézi az ügyeit, esetleg néha meg bolondként magában beszél és hisztizik. Az legyen az ő dolguk, sőt, azt hiszem, egy kicsit irigylem is azokat, akik számára ez a film ennyire nem nyújt kapaszkodót, akiknél ennyire nem akad meg semmiben, ahogy keresztülfolyik rajtuk. Akik mondjuk még nem hoztak egy olyan döntést az életükben, amivel ugyan felforgattak mindent maguk körül, amit körülöttük mindenki jobb esetben értetlenséggel, rosszabban megvetéssel figyelt, de teszemazt az elveik miatt következetesen ki akartak tartani mellette; vagy éppen fordítva, akik sokáig halogattak egy fontos döntést, vagy folyamatában teszik ezt, éppen a fenti reakcióktól való félelmeik miatt, esetleg régebben a könnyebbik végét fogták meg egy döntésnek, aztán az elveik és a lelkiismeretük bűntudat képében megbosszulta ezt. Jó lehet ilyen embernek lenni.

Nem véletlen, hogy írtam bármiről, más filmekről, a saját hülyeségeimről, Hardyról, a rendezőről, csak a Locke-ról ne kelljen. Ha valakinek kevés, még nagyon szívesen írok Locke BMW-jének belső teréről, az elsuhanó utcai fények szivárványosságáról, a film magyar vonatkozásairól, de bővebb indokot magától a filmtől kell kapnotok az értékelésemre. Utána beszélhetünk tartalmi kérdésekről...

9,5/10
.

Niwrok írta:

.
Locke

...de bővebb indokot magától a filmtől kell kapnotok az értékelésemre. Utána beszélhetünk tartalmi kérdésekről...

9,5/10
.

A fene... ebben is megelőztél. Régóta szemezek vele, talán már felirat is van hozzá (egy ideig nem volt), úgyhogy még az idén reflektálok. Amúgy is: a dobogón egy hely még ingatag év végén...

Az írásért meg szokás szerint:

Idézet :

Aztán akik esetleg még azt hiszik, hogy Tom Hardy nem korosztálya egyik legnagyobb színésze, akiket a Warrior vagy Bane szerepe esetleg nem győzött meg, azok legalább azt az egy percet nézzék meg, ahogy Locke szemei előtt egy olyan jövőkép jelenik meg a fiát hallgatva, amire abban a helyzetben éppen annyira vágyik, mint amilyen elérhetetlenné vált számára.

Hehe... ez nem én vagyok...


.

R2-D2 írta:

Amúgy is: a dobogón egy hely még ingatag év végén...

Ha Dylan listájára gondolsz, és a Locke-on múlik, akkor az is marad. Az ottani feltételekkel nem számít idei filmnek.
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Amúgy is: a dobogón egy hely még ingatag év végén...

Ha Dylan listájára gondolsz, és a Locke-on múlik, akkor az is marad. Az ottani feltételekkel nem számít idei filmnek.
.

Kár, azt még nem is néztem.

Az idén újonnan látott filmek közé meg nem vagyok biztos, hogy bekerülne. De majd meglátom.

.
Bates Motel S2


Miután az első évadnak ott lett vége, amit a nézők többsége, köztük én is már az elejétől kezdve várt, azaz az első női hullánál, akinek a halálához a stréber-mamakedvence Norman Batesnek jó eséllyel köze van (mert azért persze kellett a sejtelem), és mert ez volt az egyik legélvezetesebb sorozat nekem idén, így aztán ennek a folytatásával sem tököltem sokáig. A motel ezúttal is remek hely volt, sok jelenetére szívesen emlékszem vissza, de mostanra a dolog kicsit megkopott, egy-két ágyrugó már bökte az oldalam, és csótány is több akadt a kelleténél.

Azon kívül, hogy leradírozzák a táblát, túl sok értelme nincs a négy hónap szünetnek, de legalább már nyár van, szünidő, tele a kert virágokkal (a színpompába borult Bates-ház azért elég bizarr jelenség), az előjegyzési könyv meg nevekkel, egyedül a tervezett elkerülő út réme fenyegeti az idillt... meg esetleg az, hogy Normát zavarja, Norman ebben a napsütésben is döglött állatokat boncol és tartósít a pincében, illetve hogy feltűnően sokat látogatja a temetőt. A közös családi programként kitalált szereplés a helyi amatőr színtársulat aktuális musicaljében lesz végül az a kezdő lökés, ami épphogy inkább elválasztja anyát és fiát, ahogy a velük kapcsolatba kerülő emberek és főleg azok titkai csak szélesítik a törést kettejük között, arról nem is beszélve, ahogy egy rég nem látott családtag felbukkanása képletesen dinamitot tömköd ebbe a résbe, hogy szétrobbantsa az egészet.

Ahogy ez a folyamat hol közel hozza őket egymáshoz, hol taszítják egymást, az még mindig a csúcsa a sorozatnak. Kiváló, ahogy Norma aggódva és félve próbálja védeni Normant, tudva, hogy mire képes, de az eseménytelen négy hónap annyira óvatlanná tette, hogy néha már azt hiszi, az egésznek vége, és normális családként élhetnek, baráti grillpartikkal, meg esetleg egy új férfival az életében. Vera Farmiga korábban is vagány jelenség volt, de most, hogy nyár van, előkerültek a színes-virágos ruhái, sokat viccelődik és építi a kapcsolatokat, az egyfelől azért jó, mert még nagyobb a kontraszt, ahogy akár pár perccel később ijedt dühében üvölt valakivel vagy zokogva omlik össze a vállát nyomó terhek alatt, és éppúgy izgalmas is lesz tőle, hiszen távol áll attól a basáskodó, házsártos Mrs. Batestől, akit én speciel a Psycho alapján elképzeltem volna. Nem az, akiről feltételeztem, hogy zsarolással és elégedetlenkedéssel érzelmileg köti Normant a szoknyájához, és ez olyan csavar volt, ami nem csak az évadot, hanem az egész Bates-univerzumot helyezi némileg új alapokra. Viszont ez az, amiért nem tudja a nap minden órájában kontroll alatt tartani a Normant érő ingereket, aki egyre többször érzi úgy, a környezetében élő nők védelme kizárólag az ő feladata, ez a feszültség meg egyre gyakrabban vezet érzelmi kitörésekhez, súlyosabb esetben pedig "filmszakadáshoz". Freddie Highmore-nak ezek az intenzív jelenetek még nem mennek annyira, de láthatóan fejlődik, például másnak is feltűnhetett a csücsörítése, mert jóval kevesebbet csinálja, a csendes mosoly mögött érlelődő pszichopatában viszont nagyon ott van, ezeknél sokkal jobban ráérez a szerepre. Az egész akkor a legjobb, amikor ők ketten vannak a képernyőn, esetleg Dylannel kiegészülve, de nem kell persze állandóan velük foglalkozni, így volt ez eddig is, lehet ettől eltérni, de csak mértékkel... és ezt a mértéket nem sikerült most eltalálnia a stábnak.

Az előző évadban még a pozitívumok között emeltem ki, hogy White Pine Bay, a helyszínül szolgáló kisváros belső ügyei egy kicsit felpörgetik a feszültséget azokon a szakaszokon is, amikor Norma és Norman témáját érdemes egy kicsit pihentetni, hogy utána nagyobbat üssön, de ezúttal némi átesést tapasztaltam a ló túloldalára. Színesítésnek jók ezek, de az évad közepén már annyira sok idő megy el rájuk, hogy kezdtem úgy érezni, stílszerűbb lenne Vice Pine Baynek nevezni a várost, a sorozatot meg VPB Chroniclesnek. Amíg ezeknek köze van Batesékhez, főleg Normához, akinek láthatóan erre az évadra az a projekt jutott, hogy minél jobban beilleszkedjen a közösség életébe, aztán ez egy kicsit túl jól sikerül neki, addig nincs is akkora baj, de az elharapódzó bandaháborús dolog a rivális családok között egyszerre volt unalmas és felesleges, és ráadásul olyan nevetséges jeleneteket eredményezett, mint Dylan western stílusú, videojátékokat idéző párbaja a szembe robogó autóval (amivel epizódokra ki is írják őt a fősodorból), vagy olyan irritáló mellékszereplőket, mint Zane Morgan.

És ha már ez jött elő: lehet, hogy más sorozatoknál is így van, vagy itt az elsőnél, de még soha nem tűnt fel ennyire, ahogy a mellékszereplők csak úgy felbukkannak a semmiből, majd ugyanoda vissza is térnek, pontosan azután, hogy az egyetlen feladatukat jól időzítetten végrehajtották. Ebből a szempontból szegény Bradley járt a legrosszabbul, akit a korábbi szöszi bálkirálynő-alapanyagból már a bevezetőben depissé és zakkanttá tettek, hogy aztán beírják a sztoriba, de egy-két résszel később már fel is rakják egy buszra. De ugyanez Cody, aki az a haver ebben a szakaszban, mint Emma volt az előzőben, de aztán elmondja, amit kell, és agyő, vagy Caleb, akit olyan tolakodóan vezettek fel az előző évad végén, hogy az egyébként jobb sorsra és jóval több konfliktusra érdemes szereplőn keresztül megmutassák, amit látnunk kell Normanről, aztán ő is eltűnik a naplementében. Az egyetlen kivétel az oxigénpalackos Emma, de neki meg az a dolga, hogy fenntartsa a motel működőképességének látszatát, amikor Norma és Norman sem ér rá, hogy az irodában legyen, az meg külön jópofa, hogy maga a szereplő sem hagyja szó nélkül, hogy egyszerű cselédnek nézik.

A legnagyobb hibának pedig a visszafogottabb parát és horrort tartom, amit a mérsékeltebb korhatár-besorolás is mutat. Az előző évadban volt erőszak és stressz dögivel, a második részre hárman is elég brutális halált haltak, nem is beszélve később Shelbyről aztán meg az "ágyjelenetéről", és ahhoz képest a mostani legtöbbször csak babazsúr. Van egy visszaemlékezős nyakvágás az előző etap hagyatékaként, és nagyon sokáig egyetlen fejlövést tud felmutatni azt egész, és végre a nyolcadik részben, azaz már csak az évadzáróra felfutásnál tér vissza az a hangulat, aminek az útjáról le sem kellett volna térni. Pedig nem nagy varázslat, elég lenne csak a házat mutatni, de egyszerűen nem játszódik elég jelenet a motelben és a környékén, nincs meg a motelnek az a fenyegető jelenléte, ami korábban volt vagy kéne, sőt, konkrétan a filmben szereplő másik motelt is baljóslatúbb zene és hangulat vezeti fel, mint ami a Bates-háznál összejött.

Második évadot az ember óhatatlanul is az első fényében véleményez, leginkább a különbségekre koncentrálva. Bár most úgy tűnhet, a második évad nagyságrendekkel rosszabb, mint az előző volt, ez nincs így, csak ami változott, az szinte mind rossz irányba történt az én szempontomból. Még mindig nagyon sok dolog van, amiért szeretni és élvezni tudom ezt a sorozatot, a Bates családhoz kötődő események még mindig szépen építik fel Norman későbbi pszichopataságát, az évad utolsó harmada meg úgy egészében tényleg baromi jó, az a Psycho, de úgy látom, a stáb belelkesedett az első évad sikerén, és hogy hosszú ideig biztosítva látják annak jövőjét, az azt is jelenti, hogy az ötleteket nagyobb időtávra próbálják elosztani, hogy a negyedik-ötödik évadra is jusson valami. Ezesetben pedig én is így teszek a pontokkal, azt a +1-et elrakom a következő évadokra.

8/10
.

Niwroknak:
A kerülőutak írás nagyon tetszik akárcsak maga a film is.

Locke:
Ezzel a filmmel én is szemeztem míg tegnap megnéztem. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert egyáltalán nem volt az. Hiába még olyan életemre való döntésem nem igazán volt, de ettől függetlenül én áttudom érezni a filmet, ugyanis nekem a film meg a könyv is elsősorban a történet adja el aztán jön csak a többi dolog:  a szöveg, rendezés, színészek(Jelen esetben csak egy színész és sok "szinkronszínész").
Azzal a kijelentéssel, hogy Tom Hardy napjaink egyik legjobb színésze csak egyet tudok érteni. Nekem az tetszett a filmben azon kívül, hogy tényleg valóságos, hogy az elején hősünknek

Spoiler:

Sajna nem tudnék olyan szépen fogalmazni, mint Niwrok ezért csak ennyit írnék mint vélemény.

Mr. White írta:

Locke:
[spoiler]
Nekem az tetszett a filmben azon kívül, hogy tényleg valóságos, hogy az elején hősünknek

Spoiler:

Köszönöm a dicséreteket .

A Sunset Limited a szekrényemben van, várólistán, de ez így egy jó dolog, ha tényleg az emberi része a lényeg. Viszont néha azért akadnak fenntartásaim az "átlagnéző nem is érti meg és azt mondja, hogy sz@r"-filmekkel, mert Artu például úgy szokta ezt megfordítani, hogy "amit nem értek, azt kulttá teszem", és abban is van valami. Még szerencse, hogy a Locke nem/sem ilyen.

A Locke általad is írt végkifejletéről meg azt gondolom...

Spoiler:

.
The Raid - A rajtaütés 2.


Nekem az első The Raid tetszett (ellentétben mondjuk Artuval), még ha nem is zengtem róla ódákat. Hiába volt kicsit amatőr szinte a teljes színészgárda, vagy éppen akadtak problémák a szövegekben vagy a dramaturgiában, maga a helyzet és az akciók minősége bőven kárpótolt ezért. Az akciójelenetek bevállalóssága változatosságot (és nosztalgiát) jelentett még a hibái ellenére is a manapság dívó, képmutatóan vérfóbiás bunyós filmek között, az akrobatikus elemek és a pörgés hoztak magukkal annyi erőt, és dinamizmust, ami mellett nyugati társai lomhának tűntek, és mindezt sokszor meglepő szögekből filmezték le, amik megint csak jók voltak. De az igazi pozitívuma nekem a The Raidnek a ház volt, ami a fel-le mozgásokkal egy eddig szokatlan dimenziót adott az akciófilmekhez, a bezártság és a túlerő (csakazértis ) miatt volt egy konstans feszültség, amiért a főhősnek két tucat agyonrúgás között néha csótányként kellet megbújnia a falakban, hogy ne végezzék ki, és külön tetszett a normál lakóház hangulatából az, hogy ez nem egy kihalt épület, ahol csak a rosszfiúk vannak, hanem van itt polgári lakosság is, akik változatos viszonyban lehetnek a rendőrökkel és a gengszterekkel egyaránt. Ezekből már nagyjából ki is derülhet, miért nem tetszett a folytatás (ellentétben mondjuk Removal).

Gareth Evans láthatóan megörült annak, hogy végre kiszabadulhat a vér-, izzadtság- és húgyszagú lépcsőház koszos falai közül, és hatalmas, díszes belső terekkel, utcai jelenetekkel meg különleges helyszínekkel (metró) mutathatja meg mindazt, amit a széles látószögről, komplex akciókkal meg azt, amit a gyors vágásokról tud, így aztán lelkesen dobálta bele az elfojtott vágyait, eddig hanyagolt ötleteit az új részbe... és ebben az sem zavarta, hogy a filmje bőven túlhízik az átlag akciófilmek időtartamánál. Pedig lehet, hogy érdemes lett volna. A kontrollálatlan lelkesedés a valóban pazar képek mellett némi öncélú művészieskedést is behozott; a lassításokról, a színpompás helyszínekről nem egyszer a Csak Isten bocsáthat meg jutott eszembe, csak persze ott ez a sok szimbólum miatt volt így, itt meg kb. "Csak".

A verekedések megint ott vannak a szeren, de már ezekkel is akadtak bajaim. Az első olyan akciójelenet, ami úgy istenigazából bejött, az az autós-autópályás volt, ott végre nem felejtette otthon senki a lőfegyvereket sem (mert igen, ez sokszor hiányzik, de a néző jobban teszi, ha elfogadja, hiszen verekedős film elé ült le), és az autó szűk terében a bezártság, a helyszűke feszültsége is visszajött valamennyire, csak hát addig eltelt vagy másfél óra. Amik előtte voltak, azok között is akadtak jobbak, például némi humorral fűszerezve az análpornós jelenetnél, de azok vagy azért nem jöttek be annyira, mert olyanok voltak, mint az alvezérek (ld. lejjebb) bemutatkozó kisfilmjei, hogy ők hogyan aprítják az ellent különböző helyszíneken, vagy éppen a koreográfiák tűntek egy kicsit önismétlőnek, de a legnagyobb hibának azt tartottam, hogy az erőszaknál időnként megjelenik a magamutogatás ("Nézd, itt milyen brutálisak vagyunk!") a funkcionalitás helyett. Visszautalva az első részre, ott a gyorsaság és a jó helyzetfelismerés a túlélés egyik záloga volt, így aztán nem ért rá senki bohóckodni az amúgy földre került, harcképtelen ellenfelekkel, viszont sokszor kellett mindenféle környezeti elemet igénybe venni a hatásosabb gyilkolászáshoz (például egy hűtőt meg egy gázpalackot). Itt meg érezhetően sok dolog csak a kamerának történt, és már rögtön az elején, a börtönös tömegbunyónál elillant a varázs, amikor például azt láttam, hogy az egyik fickó a másik orrába és állkapcsába kapaszkodva tépi szét annak az arcát. Minek?

És ez a dolog nem állt meg pusztán az akciójeleneteknél, hanem továbbgyűrűzött a karakterekben. Evans annyira egyedivé és jellegzetessé akarta tenni őket, leginkább a főgenyók vezéreit, hogy azzal be is vitte nálam a kegyelemdöfést az amúgy is több sebből vérző filmnek. Az első azért is volt jó, mert nem voltak benne giccses kellékek, a gruntok vég nélküli áradatából legfeljebb csak a ruhák minősége és a harci tudás emelte ki a "szintek végi bossokat", még egy kicsit hozzátéve a koszos panelházban zajló akció hihetőségéhez... a másodikban meg hirtelen majdnem minden boss olyan lett, mint valami képregényfigura. Érdekesség helyett nekem inkább idegesítőek vagy röhejesek voltak az olyan, különlegességükben unalmas szereplők, mint a süketnéma csajszi a dupla kalapácsával, a bérgyilkos hajléktalan, de az alja a baseballos hülyegyerek volt, aki ugyan egy pillanatra megidézte bennem Gogo Yubarit, csak hát a buzogányos-pszicho iskoláslány-fétis helyére gyorsan bevillant Dennis, a komisz, ahogy elhangzott, hogy "Visszaadnád a labdámat?". Az amúgy is dagályos sztori mellett meg tényleg az hiányzott a legkevésbé, hogy ezeknek a műanyag figuráknak is drámai mélységet próbáljanak adni, amit, ha már muszáj, olyan egyszerűen is el lehetett volna intézni, mint a jelelést két vezér között, ami minimum egy testvéri kapcsolatot feltételezett, annak minden érzelmi vonatkozásával, de azt nézni, hogy a noname senki hajléktalannal hogyan vitatkozik a volt felesége a hivatása meg a gyerekek láthatása miatt, vagy ahogy több jeleneten keresztül próbálják árnyalni az elkényeztetett és önhitt gengszterherceg lelkizését arról, hogy nem érzi, őt bárki is megbecsülné... jaj!

Ezeknél tűnt fel igazán, mennyire sok is az a 144 perc, és hogy milyen (nekem) felesleges töltelékjelenetekkel van megtömve csak azért, hogy el is jusson a film odáig. Egy akciófilmben, főleg egy verekedősben nem igazán van ennyi idő, bármennyire is próbálnak szövevényes, árulásokkal és drámai pillanatokkal megspékelt sztorit kreálni hozzá, még akkor sem, ha akadnak köztük jobbak is, mint Rama hazatelefonálása. Mert egy bunyós film attól jó szerintem, hogy ad egy gyors adrenalinlöketet, azt egy ideig fenntartja, majd hagyja a testet leülepedni a következő rohamra... 19 "roham" 144 perc alatt pedig már minden szempontból fárasztó, főleg, hogy a ritmus sem a legjobb, az elején sok megy el a háló szövögetésére, a vége felé meg túlságosan feltorlódnak az akciók. Egy rendőrös-beépülős sablonsztoriban meg aztán végképp nincs ennyi szufla.

Részemről ez a film olyan volt, mintha Tarantino és Nicolas Winding Refn közösen rendezett volna egy akciófilmet, és még ha külön-külön mindkettőnek meg is van, amiért szeretni tudom a munkáikat, az hótziher, hogy közük nincs ahhoz, amiért a The Raid eredetileg bejött nekem.

5,5/10


Az meg már csak csokipötty volt a tortán levő hab cseresznyéjének tetején, hogy a full-áras DVD-nél már nem jutott pénz egy rohadt kiegészítő feliratra, és már harmadszor sem volt kedvem visszatekerni a filmet, kiválasztani a feliratot, aztán mindezt vissza, amikor a szöveg japánra vagy angolra váltott a szinkronban, akár percekre is. És azért szinkron, mert nekem az akciófilmekhez hozzátartozik a hangalámondás-jellegű magyar hang, ezeket legtöbbször így nézem (ahogy a vígjátékokat is), az eredetihang+felirat kombót meg meghagyom a drámákra, ahol jelentősége is van egy szereplő hanghordozásának vagy akcentusának... mielőtt valaki megkérdezné .
.

Niwrok írta:

.
The Raid - A rajtaütés 2.

Részemről ez a film olyan volt, mintha Tarantino és Nicolas Winding Refn közösen rendezett volna egy akciófilmet, és még ha külön-külön mindkettőnek meg is van, amiért szeretni tudom a munkáikat, az hótziher, hogy közük nincs ahhoz, amiért a The Raid eredetileg bejött nekem.

5,5/10

Hehe, én már nem is próbálkozom vele. Most meg, hogy két mondatban is emlegetted Refn-t, végképp nem. Amúgy is: sosem szerettem az ilyen hiteltelen verekedéseket - már rég, a kung-fu filmek idejében sem, amikor gyerekkoromban nem nagyon volt mit nézni - itt meg, hogy 19 van benn, biztosan megfeküdné a gyomromat.

Minek keressem a szart magamnak, ha találok véletlenül is?

Más: Neked nem írja ki a gép néha: "Túl hosszú mondat, vizsgálja felül?"

R2-D2 írta:

Más: Neked nem írja ki a gép néha: "Túl hosszú mondat, vizsgálja felül?"  

Ha Wordben írnám, akkor talán szólna, de szerencsére sem az oldal, sem a "notepad" nem állít elém efféle korlátokat . A "kontrollálatlan lelkesedés", ugye !
Még nem szoktál hozzá ?
.

Niwrok írta:

Ha Wordben írnám, akkor talán szólna, de szerencsére sem az oldal, sem a "notepad" nem állít elém efféle korlátokat   . A "kontrollálatlan lelkesedés", ugye   !
Még nem szoktál hozzá ?
.

Dehogynem. Jó ez így, nincs vele semmi baj, fura is lenne, ha ezentúl tőmondatokban beszélnél.


Csak azért kérdem, mert nekem mindig szól a Word, amit aztán vagy elküldök a picsába, vagy valóban le kell rövidítenem.