Niwrok írásai 1.0

.
The Fifth Estate

"Ha az igazságot akarja tudni... az az, hogy az igazságot senki sem fogja elmondani. Magának kell felkutatnia."

Már jóval azelőtt érdekelt ez a film, hogy a másik Wikileaks-filmet láttam volna, hiszen a történet is jónak tűnt, jó színészekben sem szűkölködik, és a háttér is sok érdekességet sejtetett. Ha már egy titkokat felfedő szervezetről szól, biztos kiderül közben egy-két titok is, ugye?

A film a Wikileaks felfutásának két évére szánja a legtöbb időt, attól kezdve, hogy Julian Assagne és Daniel Berg találkoznak. Assagne-nak addigra már van egy kezdetleges, szűk erőforrásokkal és helyi önkéntesekkel operáló szervezete, Berg pedig ehhez csatlakozik, és válik belőle Assagne legfőbb segítője és bizalmasa, akinek kapcsolatai és erőforrásai sokat lendítettek a Wikileaks ismertségén és feldolgozó kapacitásán. A Wikileaks ugyanis alig csinált mást, mint anonim dokumentummegosztóként funkcionált, ahova az emberek -a kilétük felfedése nélkül- feltölthettek dokumentumokat olyan ügyekről például a munkájukkal kapcsolatban, amikkel szemben erkölcsi aggályaik voltak. Miközben a folyamatosan és egyre gyorsabban felbukkanó ügyek feltüzelik a lelkesedést és a feszültséget, a film árnyalni próbálja egy kicsit a karaktereket a magánéletükkel, ami Berg esetében a magánéleti problémáit, Assagne-nál pedig a gyerekkori traumáinak felidézését (például bántalmazást abban a "szektában", ahol az anyjával éltek) jelentik. Az egyre nagyobb sikerekkel persze együtt jár az is, hogy az információs szabadságharcosoknak egyre gyűlnek az egyre nagyobb hatalmú ellenségeik, mígnem egy tragédia rávilágít, a megszerzett információ szűretlenül éppúgy eszköze lehet a túlhatalom és a "sunnyogás" legyőzésének, mint a későbbi bosszúnak. Ez lesz az a morális dilemma, ami Bergnél más megvilágításba helyezi Assagne munkásságát, és ami különösen égető problémává válik, amikor Bradley Manning és az általa katonai hírszerzési oldalakról letöltött soktízezer oldalnyi anyag bekerül a képbe, Assagne és Berg pedig gyökeresen eltérően ítélik meg, mit, mikor és hogyan kéne tenni ezekkel a szinte a teljes katonai és diplomáciai vezetést kompromittáló dokumentumokkal.

Ami elsőre feltűnt, hogy a film nem kicsit "lejt", és ha nem tudom meg utólag, hogy a film alapjául szolgáló regényt Berg írta, akkor is biztos lettem volna benne. Szinte már nyálas az az igyekezet, ahogy nem egyszerűen magát helyezi a középpontba, hanem az egész film tulajdonképpen az ő szerecsenmosdatása, akit egy karizmatikus ember egy lelkesítő ideológiával belevitt a dologba, és amikor elkezdtek mutatkozni a jelek, hogy Assagne nem az a felelős szabadságharcos, akinek mondja magát, hanem sokkal inkább egy paranoid szociopata, aki mások titkainak felfedésével akarja elterelni a figyelmet a sajátjairól, akkor először az élő lelkiismerete próbál lenni, és amikor ez nem megy, önfeláldozóan kicsavarja a saját túlhatalmától megrészegült őrült kezéből a fegyvert. Komolyan, szinte népmesei az egész; Berg görcsös próbálkozása arra, hogy megsajnálják és megértsék őt, többször is kizökkentett az újabb "rend"-ről való elmélkedésből.

"Rend", ugyanis nem pontosan értettem, mit is akar jelenteni a cím, ezért utánanéztem. Ötödikről eddig csak hadoszlopról hallottam (meg elemről, de az végképp nem tartozik ide), és ugyan illett volna a film témájához (hiszen ugyanúgy a rendszereket belülről bomlasztókról szól), de itt a klasszikus, feudális rendi besorolásról van szó, ahol a papság, a nemesség és a polgárság mellett a médiát szokták negyedikként emlegetni, mint a közemberek életét befolyásoló hatalmi tényezők egyikét. A Wikileaks azonban több, mint a puszta média, még ha fel is használja az ismertség megszerzéséhez és az információ továbbításához, de mert a másik négy rendszer gyengeségeit használja ki, és nem követel meg "kiváltságot", bárki a része lehet, így felügyelni, elszámoltatni, szűrni is sokkal nehezebb, amit előbb cégek és kevésbé szem előtt levő kormányok tanultak meg, de nem váratott sokat magára az igazi cápa, az USA hírszerzése sem. És ez ugyanazokhoz a kérdésekhez vezet, amiket a We Steal Secrets kapcsán már emlegettem, vagyis például hogy mi a fontosabb: az (i)gazság napvilágra kerülése, vagy azoknak a kapcsolódó embereknek a sorsa, akik lehet, hogy nem is haszonélvezői a rendszernek, "csak" a megélhetésüket, a munkájukat jelenti. Mert oké, hogy a "sunnyogás" ellen még nem találtak ki jobbat, mint a nyilvánosságot, de ebben az esetben hol van egyáltalán a "privát" szféra, ha egy attasé mikrofonon kívül se mondhatja meg az asztalszomszédjának, hogy mekkora seggfejnek is tartja azt, akivel éppen tárgyalnak... persze, nem kell mindent megfigyelni és lehallgatni, és akkor az ilyen savazásnak sem lesz nyoma.

A Wikileaks, mint jelenség témája mellett és Berg önmentegetése ellenére a stáb munkája is megérdemli az elismerést. Jó volt, ahogy adtak némi dokumentumfilmes hangulatot az egésznek az archív felvételek bevágásával, ahogy a kisebb jeleneteket is megtisztelték azzal, hogy eredeti helyszíneken forgatták őket, így simán tucatnyi országban megfordulhattak, és ötletes volt annak a virtuális világnak a megjelenítése is, amiben a Wikileaks szervezete létezett. A színészek közül sem Cumberbatch, sem Brühl esetében nem éreztem semmi átütőt, bár előbbi jól átvette Assagne akcentusát és beszédhibáját, de a gesztusaiból (amiket az előző filmből és a híradókból elég jól megismerhettem) kevesebbet láttam visszaköszönni. Így inkább Laura Linney-re figyeltem fel, aki azt a fejvesztett rohangálást és kapkodást testesítette meg és mutatta be, ami Assagne munkásságát követte, és amiben ő lett a gyalogáldozat is, illetve külön örültem Moritz Bleibtreunek is, főleg a hozzá kötődő poénnak, ahogy egészen új jelentést adott a "szerverfarm" kifejezésnek.

A legjobban meg az epilógus tetszett, ahogy "Assagne" nyilatkozik az ötletről, hogy mi a véleménye egy filmről, amit Berg könyve alapján csinálnak. Nekem ez:


8/10
.

.
Félelmetes nap / Parkland


Előzetesen nem tudtam róla, de örültem neki, hogy a Parklanddel a The American Film Company másik filmjébe is belefutottam a Cinkos után, amiről még az "előző életemben" írtam. Akkor, a Lincoln merényletet követő per esetében is tetszett a koncepció, és ez itt sincs máshogy: ez a társaság azt tűzte a zászlajára, hogy az USA híres történelmi eseményeiről mutasson egy tágabb képet, hogy aki megnézi mondjuk a Cinkost, az ne csak annyit tudjon utána róla, hogy Lincolnt lelőttek egy színházban, hanem azt is, hogy ki tette és miért, milyen politikai és társadalmi helyzetben. Mindezt a lehető legnagyobb történelmi hitelességgel, és ha mondjuk egy akasztófát kell építeni a filmhez, akkor ahhoz még a szögek is úgy lettek kovácsolva, ahogy akkoriban lehetett. Neves színészekkel leforgatott történelmi képeskönyvek ezek, betekintéssel a merénylettel kapcsolatba kerülő emberek sorsába, és már akkor is az jutott eszembe, hogy Magyarországon is elkelnének ilyen filmek, amivel talán növelni lehetne a történelmünk iránti érdeklődést a fiatalokban, vagy bárkiben, mert ha készülnek is irodalmi művekből filmjeink, dokumentarista drámák aligha.

Na de ennyit a TAFC-ról és az általa okozott hiányérzetről, csak úgy gondoltam, egyszerűbb, ha hivatkozásként rögtön ezeket is elmondom a Parklandről, hiszen a lényege ugyanaz, ráadásul ismét egy elnök elleni merénylet a kiindulópontja, John F. Kennedy-é. A JFK annak idején gondoskodott róla, hogy a filmkedvelőkbe magának a merényletnek és a Zapruder-filmnek minden kockája beleégjen, fejből fújjuk, hogy "könyvraktár" és "mágikus golyó elmélet", a másik filmből meg megismerhető, hogy Ruby miért és hogyan lőtte le Oswaldot. Ők a főszereplők. A Parkland azzal egészíti ki az eddigi képet, hogy bemutatja azokat, akik csak utólagos vagy közvetett részvevői voltak a merényletnek, de ettől még az ő drámájuk, az őket ért sokk sem kisebb, legfeljebb nincs, nem volt annyira szem előtt. Maga a merénylet nem is látszik közvetlenül (abban az időben éppen Zaprudert nézzük, ahogy a kamerájával rögzíti a végzetes eseményeket), sőt, igazából akkor kezdődik a film, ahogy az elnöki Lincoln eltűnik a felüljáró alatt, és megérkezik a kórházba. Olyan kérdésekre akad válasz, mint hogy mik történtek ott és utána, például hogy hogyan kísérleteztek az eleve reménytelennek tűnő újraélesztéssel az orvosok, hogy Jackie Kennedy a véres kosztümjében hogyan töltött órákat egy irattárba bújtatva, hogy az újabb merénylet fenyegetésében hogyan juttatták ki az új elnököt a kórházból és Dallasból, de még olyanok is, hogy milyen kihívást jelentett JFK koporsójának feljuttatása az Air Force One-ra és Washingtonba vitele vagy hogy milyen dilemmákkal szembesültek az elnök testőrei az ex-First Lady-t illetően.

Közben persze tucatnyi szálon zajlanak az események, beindul a nyomozás, és elég gyorsan akad is hal a hálóba. Oswaldről viszont annyiszor elmondták, hogy ő a "magányos merénylő", hogy soha fel sem merült bennem, hogy neki is volt családja, felesége, gyerekei, de ezúttal a bátyja és az anyja kerülnek bővebben bemutatásra. A testvér, aki az öccse tettének árnyékában azonnal a társadalom ferde szemmel figyelt tagjává vált, az "elnökgyilkos rokona" bélyeggel a homlokán. Az anya, akit egy bizonytalan valószínűségű kép tart nyugalomban, hogy az ő fia igazi hős volt, és hazafiasságból tette, amit tett. De maga Zapruder is érdekes figura, ahogy a közvetlen közelről látott véres gyilkosság sokkja mellett az is pillanatok alatt leesik neki, hogy a felvétel maga mekkora teher lesz számára a rögzített esemény súlya miatt, és hogy ez alapjaiban fogja felforgatni az életét, ami rövidesen be is teljesül az FBI-ügynökök és az újságírók zaklatásának képében. Ezen kívül rendőrök és ügynökök szerepelnek még a történetben, akiknek mondjuk azt kell feldolgozniuk, hogy a rutinmegfigyelések és a hetente tucatjával kapott fenyegetések közül utólag hogyan válik ki az az egy, mellyel -talán egy kristálygömb birtokában- meg lehetett volna akadályozni, hogy Kennedy meghaljon.

Ahogy már jeleztem, minőségi kifogásokat lehetetlen megfogalmazni, a TAFC akkurátusan ügyel a korrajzra, a díszletekre és a színészek kiválasztására, így legfeljebb a jobbakat lehet kiemelni a jók közül. A híresebb színészek közül adja magát Paul Giamatti vagy Marcia Gay Harden, de inkább az amúgy nem túl ismert Kat Steffensre figyeltem fel, akinek az egyik legnehezebb szerep jutott az elnök rémült és gyászoló özvegyeként, Jacki Weaverrel meg mostanra nálam szinte egybeforrott a gyermekeiért bármire képes, többé-kevésbé pszichotikus anyaoroszlán képe.

Ez a film annyival kevesebb nálam, mint a már emlegetett Cinkos, hogy az önmagában is megállta a helyét tárgyalótermi krimiként és morális drámaként, míg a Parkland "csak" rögzíti a dolgokat a merénylet tükrében, ahogy a szereplők életét, drámáját is csak ezzel összefüggésben mutatja. Ettől még jó, csak kevesebb.


7/10
.

Niwrok írta:

.
The Fifth Estate


Már jóval azelőtt érdekelt ez a film, hogy a másik Wikileaks-filmet láttam volna, hiszen a történet is jónak tűnt, jó színészekben sem szűkölködik, és a háttér is sok érdekességet sejtetett. Ha már egy titkokat felfedő szervezetről szól, biztos kiderül közben egy-két titok is, ugye?

A film a Wikileaks felfutásának két évére szánja a legtöbb időt, attól kezdve, hogy Julian Assagne és Daniel Berg találkoznak...

8/10
.

Niwrok írta:

.
Félelmetes nap / Parkland

Ez a film annyival kevesebb nálam, mint a már emlegetett Cinkos, hogy az önmagában is megállta a helyét tárgyalótermi krimiként és morális drámaként, míg a Parkland "csak" rögzíti a dolgokat a merénylet tükrében, ahogy a szereplők életét, drámáját is csak ezzel összefüggésben mutatja. Ettől még jó, csak kevesebb.

7/10
.

Mindkettő írásért hatalmas köszönet (és gratula!!), ugyanis mindkettő - a Cinkossal és a Wikileakssel együtt mind a négy - film nagyon rég rajt van a néznivaló listámon.

El sem tudod képzelni, hányszor volt már az, hogy valahol olvastam róluk, a Médiában fogtam őket a kezemben, aztán mire a nettéka közelébe kerültem, állandóan kimentek a címek a fejemből... Így legalább szem előtt vannak, baromira érdekel mindegyik téma, úgyhogy mindenképp megnézem őket.

Ráadásul a pontszámaid is erre ösztönöznek.

R2-D2 írta:

Mindkettő írásért hatalmas köszönet (és gratula!!), ugyanis mindkettő - a Cinkossal és a Wikileakssel együtt mind a négy - film nagyon rég rajt van a néznivaló listámon. Így legalább szem előtt vannak, baromira érdekel mindegyik téma, úgyhogy mindenképp megnézem őket. Ráadásul a pontszámaid is erre ösztönöznek.

Szívesen és remek, akkor várhatom, hogy előbb-utóbb kiderül, a filmek találkoztak-e az elképzeléseiddel .
.

.
Da Vinci démonai / Da Vinci's Demons S2


Amikor az első évadot néztem, annak kapcsán megígértem magamnak, hogy a másodikkal nem fogok várni. Akkor annyira elkapott a firenzei hangulat, a viszonyítási pontok (a Sherlock és az Assassin's Creed sorozat) és a kellemesen összetett intrikás-kalandos történet, kiegészítve Leonardo gépeivel, ötleteivel és a benne viaskodó démonokkal, amiktől az őrület és a zsenialitás pengeélén egyensúlyozik, hogy alig vártam a folytatást. Külön ösztönzés volt, hogy a héten megnéztem a most éppen Pécsen turnézó Leonardo-kiállítást, rengeteg vázlattal, makettel, érdekességgel, szóval ha akartam volna se találtam volna ideálisabb időszakot arra, hogy megtudjam, hogyan zárult a firenzei palotaforradalom, és mi lett az Új Világba tett utazás kimenetele.

Ez utóbbival azonban a stáb túl korán akart meghökkenteni, rögtön az elején megzavart a manipulációnak ez az elég durva formája. Filmeknél még jó feszültségfokozó, ha előrepillantunk, de egy sorozatnál, ahol normál ügymenet szerint -mint utólag kiderült- nyolc hetet kellett volna várni, hogy a körülményeit is megismerjük, a két ős-rivális hogyan kerül együtt egy inka véráldozati szertartás közepére... nos, a célját értem, de attól nem tetszett, bármilyen hangulatos és látványos is volt a kis "jövőbelátás".

Főleg úgy, hogy ilyen jellegű parasztvakításra a sorozatnak nincs szüksége, az eddigi eszközei is elegendőek voltak, hogy "jó" legyen. Persze a "jó" is lehet "jobb", én is észrevettem némi előrelépést, például rögtön feltűnt, mennyivel tágasabbak, mozgalmasabbak és színesebbek a terek, mennyivel több a statiszta a polgárháború tömegjelenetei alatt, plusz a CGI is egy-két fokkal élethűbb lett. Ez éppúgy igaz Firenzére, mint Rómára, aztán az első évad hagyatékának lezárására fordított két epizód után a világ jócskán kitágult, és éppúgy látványos volt Nápoly, a Machu Pichu és az őserdei jelenetek, ill. az a kevés is tetszett, amit eddig Konstantinápolyból láthattunk. Egyik sem vetekedhet egy mozifilm díszleteivel, ahogy a dél-amerikai (igen, a Vespuccia tényleg hatalmas beszólás volt! ) rész sem egy Apocalypto, de a sorozatvilágban bőven több, mint jó és elegendő.

Ennyi helyszínhez persze mind külön történetszálak tartoznak, és itt éreztem először, hogy az írók egy kicsit csapdába vitték saját magukat. Az első évad után biztos volt, hogy Da Vinci, ahogy teheti, vitorlát bont a Levelek Könyve felé, amely út oda és vissza is hetekig-hónapokig tart, és addig valamit a többieknek, az otthon maradottaknak is csinálni kell, ráadásul Leo túl sokáig lesz túl távol ahhoz, hogy hasson az életükre, úgyhogy új összeesküvéseket kell betárazni, új szövetségeseket, ellenségeket kell felkutatni, és a régi karakterek szerepén is változtatni kell. Az eredmény vegyes lett, de ez volt már legutóbb is a Da Vinci démonainak egyik nagy előnye: a kis epizódjeleneteivel akkor is izgalmas tud lenni, ha tulajdonképpen semmi olyan nem történik, ami előrevinné a történetet. Más sorozatokban ezeket legjobb esetben is unom, de itt egészen jól elvoltam a leendő Medici-utódot és a bankokat egyaránt igazgató Clarice-szal vagy az igencsak öngyilkosnak tűnő küldetésre induló Lorenzo viszontagságaival, miközben annyira "ráérnek" mindketten, hogy hetekig csak hancúroznak a régi-új szeretőikkel. Talán egy kicsit erőtlen a szövetség a pápa és Nápoly között, de háttérnek az sem rossz, és bár ezúttal az egyházi hatalom érzékeltetése, hadjáratuk a felvilágosodás ellen sokkal kevésbé hangsúlyos, az azért kiderült, mennyire a szélfújásszerű érdekek határozták meg, hogy ki milyen gyorsan esik ki a pápa által tolmácsolt isteni kegyből egy kiátkozással, és milyen gyorsan kerülhet oda vissza. A két fő szál, amiket a többi körbefon így Leonardo inka kalandtúrája, illetve kellemes meglepetés volt, hogy Donati kisasszony már korántsem csak széttett combok mellekhez nőve, ami vatikáni ügynökként volt, hanem igazi nagy manipulátor, persze segítséggel Őszentsége "személyes foglyától", viszont feltűnt, hogy nagyobb szerepe volt a harmadik évad előkészítésében, mint a második tényleges bonyolításában, amiért azért kár. Ezen kívül is volt rengeteg apróság, ami tetszett, ami meglepetés, ügyes fordulat volt, mint például Amerigo Vespucci karaktere, ahogy volt, Riario jellem-átalakulása a Zitával való kapcsolata során, a kis automaton-fej, a Da Vincit hazatértekor fogadó Firenze, Machiavelli felbukkanása, a Vanessa birtokolta hatalom előszele, de a legjobbakat azon a jelentéktelenségen mosolyogtam, ahogy Lorenzo egy útonállás során ezüstös pengéjével leszúrta mindannyiunk kedvenc "náci vámpírangolnáját" .

Hasonló módon megmosolyogtatott, visszaolvasva R2-D2 írását, hogy a sok apró és kevés nagyobb bosszúság (a fentieken túl ilyen volt a Mona Lisa felesleges beleerőszakolása a sorozatba, vagy Giuliano "visszatérte", amit Lorenzo esetében még csak értek, de a másiknál mintha arról szólna ez az egész, hogy ha már úgyis ott volt a forgatáson az a színész, akkor már eljátszatták vele azt a kis jelenetet, és nem kerestek és fizettek rá másikat) mellett nekem is az volt a legzavaróbb, amilyen lazasággal az évad az időt, az egyes események időtartamát kezelte. Már az első részben is feltűnt, hogy a fotocellás ajtó nem nyílik olyan gyorsan, mint a Medici-palota keresztgerendával védett kapuja, de minden részre akadt egy-két furcsaság, például hogy Leonardo milyen jól bírja az órákon át tartó vérátömlesztést, hogy biztos tart magánál egy tengeralattjáró-építő készletet előregyártott alkatrészekkel, mert kicsit túl gyorsnak tűnik, ahogy elkészül vele (ez egyébként kivétel nélkül az évad összes gépezetére, találmányára érvényes), de az is, hogy ami Lucrezia Donatinak hetekig tartó lovas út másodmagával, azt Bayezid herceg egy szűkebb díszkísérettel napok alatt megteszi visszafelé, legalábbis úgy tűnt.

Az egyetlen dolog, nem fedeztem fel, sőt!, az Da Vinci nagyobb szerepe volt. A szerteágazó történetszálak miatt az epizódok alig negyede-harmada jut rá, és még ha az ő életében fut is össze minden szál, ha ő is az, aki az előkészített táblán megteszi a döntő lépéseket, és még ha a masinái, felfedezései, ötletei oldják is meg az epizódokban menetrendszerűen felmerülő egy-egy problémát (külön jó volt ez így, hogy mondjuk az anatómiai és a hullámok, energiák terjedésével kapcsolatos kutatásait részletesebben is megismertem a kiállításon, az eredeti tervek alapján készült autó működő modelljével együtt), szerintem akkor is kevesebbet foglalkozik ez az évad vele személyesen. Nem tudom például, hogy hova lettek a "démonjai", ha már ez a sorozat címe. Ahogy akkor és feljebb is írtam, az első évad egyik legérdekesebb húzása volt, hogy a zsenialitás árnyoldalaival is foglalkozott, ami itt legfeljebb némi megszállottságban jelentkezik.

Így ezt most inkább éreztem egy középkori Indiana Jones és egy Borgiák-féle politikai és igencsak véres (én legalábbis nem emlékszem az első évadból premier plánban szétloccsanó agyakra) sorozat keverékének, mint Da Vinci démonainak, az évad sok eseménye ráadásul vagy az előzőt zárja le, vagy a következőhöz volt felvezetés. Ez egy kalandfilmesebb stílushoz nagyon jó, a sorozatok közül továbbra is kiemelkedik, csak az első évad alapján valami "hasonlóbbat" vártam.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Da Vinci démonai / Da Vinci's Demons S2

Külön ösztönzés volt, hogy a héten megnéztem a most éppen Pécsen turnézó Leonardo-kiállítást, rengeteg vázlattal, makettel, érdekességgel, szóval ha akartam volna se találtam volna ideálisabb időszakot arra, hogy megtudjam, hogyan zárult a firenzei palotaforradalom, és mi lett az Új Világba tett utazás kimenetele.

8,5/10
.

Írás: szokásos


Így már értem a pécsi utalást/utazást, őszintén szólva lusta voltam utánanézni, mi is volt ott. Pedig rögtön kitaláltam volna...

A sorozathoz: nagyjából egyetértünk, a végeredményünk ugyanaz, csak szokás szerint kicsit máshogy jutottunk el oda. Ami nekem esetleg üdítő pozitív változás, az Nálad talán picit negatívum és fordítva. Én kicsit örültem a démonok háttérbe szorulásának, ugyan sokkal fogyaszthatóbb, kommerszebb lett tőle az évad, de nekem pont ínyemre volt. De örülök, hogy Neked is tetszett.

Következő projekt talán lehetne a Hannibal, én úgyis hamarosan megnézem a két évadnyi Kártyavárat.


.

R2-D2 írta:

Írás: szokásos

Következő projekt talán lehetne a Hannibal, én úgyis hamarosan megnézem a két évadnyi Kártyavárat.

Köszönöm .

A listám túl hosszú ahhoz, hogy egyáltalán azt megtippeljem, hogy a Hannibal mikor kerül sorra, de azért remélem, addig is akad majd olyan, ami elszórakoztat .
.

Niwrok írta:

A listám túl hosszú ahhoz, hogy egyáltalán azt megtippeljem, hogy a Hannibal mikor kerül sorra, de azért remélem, addig is akad majd olyan, ami elszórakoztat .
.

Ebben egy percig sem kételkedtem.

.
Végjáték / Ender's Game

Ami késik, nem múlik . Bár már írtam a könyvről, R2-D2 írásához a filmről pedig nem érzem, hogy sokat tudnék hozzátenni, de tettem valami "ígéret-félét", így megpróbálom.

Hogy másodszor is láttam a filmet, leginkább arra volt jó, hogy a teljesebb élmény birtokában maga a film is más megvilágításba kerüljön. Ahogy azt a könyvnél is írtam, egyszerűen vannak olyan remek, abban a környezetben kihagyhatatlannak tűnő dolgok, amiknek filmen egyszerűen nincs élvezeti értékük. A film eszközei nem arra valók, hogy Ender hosszas lelki tépelődéseit bemutassa, mert akkor csak néznénk a fejét, és legfeljebb háttérnarrációban hallanánk a gondolatait, ami elég gáz lenne ekkora időtartamban. A film eszköztára arra való, hogy magát az űr hidegségét és végtelenségét, a csapatjátékok majd később az űrszimulációk látványosságát, izgalmát, feszültségét érzékeltessék, hatalmas űrállomásokkal és űrhajókkal, az edzések és a csaták pedig csak Endert, mint leleményes taktikust mutassák be, aki nem riad vissza attól sem, hogy tét nélkül, "játszásiból" feláldozzon bárkit és bármit, még ha a valódi áldozatok súlya meg is viseli.

Persze ettől még ki lehetett volna térni a földi háttértörténetre, már eleve azzal kezdve, hogy milyen lépcsőfokokon és kényszerhelyzeteken, félelmeken keresztül jut el egy társadalom arra a szintre, hogy gyerekek kezébe tegye a sorsát, hogyan épül fel maga a közösség, vagy hogy milyen vezetők vannak milyen feladatokkal; egyedül a Sztratégosz jelenik meg, de kb. szövege sincs, annyira jelentéktelen. Némi meglepetéssel és megnyugvással vettem tudomásul a mostani nézésre, hogy nagyobb baj lett volna, ha ezek nem maradnak ki, mert ezúttal az is feltűnt, hogy még a felszínessége mellett is milyen rohadt sűrű a film. Persze, hiányzott sok minden, eleve olyanok is, amikre a film még csak utalást sem tesz az Enderverse jobb megértése érdekében, egy részüket pedig anélkül építi be, hogy megmagyarázná, hogy mi is az; tipikusan ilyen az "ansible", amiről az még csak-csak kiderül, hogy egy igen fejlett kommunikációs eszközről van szó, de hogy ki, hol, mikor, miért és hogyan, arra nincs idő. Még Ender karrierjének főbb állomásaira épp csak érintőleges, egyszeri alkalom jut: egy edzés, egy csapatjáték, egy gigacsapatjáték többszörösen nehezített körülmények között, egy alap szimuláció, mindegyik után egy vitával Graff és Anderson között, és máris ott a finálé. Ezekkel maga az események érzete is sokkal gyorsabb, Ender többi csatájáról például legfeljebb az értékelőtábla változásai tájékoztatnak vagy egy rövid montázs, és ami amúgy évekig tart, arra itt a feszültség miatt szűk egy hónap jut. Ilyenek mellett miért lepne meg, hogy a mára amúgy is túlhaladott NATO - Varsói Szerződés szembenállással nem törődik a film? A célcsoport tiniknek aligha hiányzott az érdektelen mozis törióra, és ha már ez sincs benne, akkor sajnos a "vágóasztalon" kellett maradnia a könyv számomra legérdekesebb részeinek Locke-ról és Démoszthenészről, ami hiába aktuális, mert örökzöld fejtegetés a média segítségével folytatott politikai manipulációk természetéről (ez szól arról, hogy Peter és Valentine összefognak, majd fórumok és blogok segítségével próbálják befolyásolni a közvéleményt, ezzel elejét venni a várható konfliktusoknak a Földön, ha Ender esetleg sikerrel jár), ebben a helyzetben többszörösen is elfogyott körülötte a levegő. Talán beleférhetett volna, ha a kellemesen tömény 110 perc helyett egy két és fél órás monstrumot csinálnak belőle... és talán jobban is jártak volna, mert akkor talán a rajongók sem lettek volna olyan ellenségesek a filmmel, nem döngölték volna földbe a hiányosságai miatt; kockáztattak, ahogy sokszor Ender, csak nekik nem jött be.

Az igyekezet és a fogyaszthatóság kényszere azzal is járt, hogy a film és a könyv Endere igencsak más figura lett. A könyvbeli Ender az évekig tartó kiképzéssel, a magánnyal és a folyamatos készenléttel nem csak a harcra, hanem az új helyzetek megoldására is gyakorlatilag mintapéldánya lett a The Strain alapvetésének: "a szeretet gyengeség", de legalábbis mint megértés, egyben erőforrás, amit ki lehet és kell is használni... ezért egy sokkal ridegebb, érzéketlenebb alak, mint ami itt megjelenik. Azt a film szerencsére meg sem próbálta elhitetni, hogy egy hónap alatt bárkiből is szinte teljesen ki lehessen ölni az érzelmeket, sőt, még inkább rá is játszottak az érzelmesebb Enderre, így kerülhetett be talán az eredetinél intenzívebb és oldottabb barátkozás a csapattársaival, az amúgy erőltetett romantikázás Petrával, és talán Bonzo is azért lett egy unszimpatikus pöcs, egy kisebbrendűségi komplexusos "szalamandrás díszfasz", hogy ne kelljen sokat magyarázni a jellemén, és azon, hogy Endernek miért kell és szabad gátlástalanul eltipornia, mi jogosítja fel erre. A film sokat segít azzal, hogy megadja az erkölcsi feloldozást Ender számára, és a nézőket sem terheli meg jobban a szükségesnél mindenféle morális súlyokkal, mert Ender csak seggfejekkel meg undi bogarakkal száll szembe, akikért "nem kár", sokan elintézhetik ennyivel. Még azt a luxust is megengedte magának a rendező/forgatókönyvíró Gavin Hood, hogy Ender az egyik szimulációban veszít, amit a könyv Endere soha nem tehetett meg; ebből is adódott az egyik legnagyobb félelme, ami egyben ösztönzés is volt, "mint egy fejhez szorított pisztoly": egy vereséggel alapjaiban ingott volna meg a bizalom benne, legyen az bármilyen csekély vereség vagy meghátrálás is.

Ezeket elhanyagolva vagy átalakítva viszont a film minden erénnyel rendelkezik, amivel egy tiniknek szánt, nagy költségvetésű blockbusternek rendelkeznie kell, és ezzel nem csak az űrcsaták vagy a felszínesebb érzelmek járnak együtt, hanem azzal is, hogy az egész kiképzés inkább csak egy "lelketlen" krimivé válik, amely során Endernek nem a saját képességeivel, korlátaival kell versenybe szállnia, hanem mint rejtélyeket, fel kell derítenie az Első Hangy Háború hazugságait és titkait, és így a katarzis is eltolódik a finálé titka, az Egyetemes Nagy Hazugság lelepleződése felé, és sokkal kisebb jelentősége lesz az epilógusnak, meg annak, hogy az események milyen nyomot hagytak Ender személyiségében, vagy hogy a hangyok miért úgy viselkedtek, ahogy, hogy mi az ő igazi tragédiájuk. Mint egy potméter, aminél lejjebb vették a drámaiságot, azért, hogy a sci-fi-akció vonalat erősíteni lehessen, és amely drámaiságnak a Bonzoval folytatott konfliktus és annak végkifejlete mellett egyetlen nyoma maradt. Az, ami nálam már eleve is több jelentésréteget adott a filmnek, ami sokkal kidolgozottabban és érthetőbben jelent meg a filmben, mint a könyvben, és amit elsőre is az egyik legjobbnak tartottam a filmből: ez az Óriás játéka, aminek jelentésére csak a későbbi események ismeretében lett egyáltalán ötletem, így arra is, hogy hogyan keveredik benne a két jellem, ami hat rá.

Így aztán ezt a pontszámot a filmre annak fényében adom, hogy nem érzem kevesebbnek a filmet, mint a könyvet, csak egyszerűen más lehetőségeknek és kívánalmaknak kellett megfelelnie... és ha csak ezeket nézem, akkor azoknak igencsak megfelelt. A kettő nem elnyomja nálam egymást, hanem kiegészíti, így adva meg a lehető legbővebb képet, amit csak a film "Reader's Edition"-je adhat meg.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Végjáték / Ender's Game


Ami késik, nem múlik . Bár már írtam a könyvről, R2-D2 írásához a filmről pedig nem érzem, hogy sokat tudnék hozzátenni, de tettem valami "ígéret-félét", így megpróbálom.


Így aztán ezt a pontszámot a filmre annak fényében adom, hogy nem érzem kevesebbnek a filmet, mint a könyvet, csak egyszerűen más lehetőségeknek és kívánalmaknak kellett megfelelnie... és ha csak ezeket nézem, akkor azoknak igencsak megfelelt. A kettő nem elnyomja nálam egymást, hanem kiegészíti, így adva meg a lehető legbővebb képet, amit csak a film "Reader's Edition"-je adhat meg.

8,5/10

Az ígéret szép szó...

Megint ugyanoda lyukadtunk, ki, ez örömteli. Én meg már megredeltem a könyvet, úgyhogy talán még az idén tudok reflktálni a könyves írásodra is.

.
Four Lions


"-Varjakat felrobbantani azért még nem ilyen dzsihádista dolog, ugye?
-Nem, ez a kultúránk része. Például az esküvőn, ahol voltam, egy struccra lőttünk rakétavetővel."

Egy brit kisvárosban négy radikális muszlim leghőbb vágya, hogy öngyilkos merénylőként mártír váljon belőlük. A csapat vezetője a biztonsági őrként dolgozó Omar, akinek a nyugati kultúrával kapcsolatos kritikus véleménye mellett a legfőbb tulajdonsága, hogy több esze van, mint a három másik társának együttvéve, így a nyugati kultúra vívmányai (pl.: olyan számítógépes játékok, mint a Mortal Kombat vagy a Counter-Strike) iránt nem olyan kritikus Wajnak, aki egyszer egy szelfivel győződik meg róla, hogy össze van-e zavarodva, a naív Faisalnak, aki robbanó varjakkal akar csapást mérni az imperializmus olyan fészkeire, mint a sarki illatszerbolt, meg az iszlám hitre áttért Barrynek, akinek többek között meggyőződése, hogy az iszlám győzelméhez azzal tudnának leginkább hozzájárulni, ha felrobbantanának egy mecsetet, ezzel szítva fel a tüzet mérsékeltebb testvéreikben. Ahogy a varjak sajátos felhasználásából és a választott célpontokból már sejthető, anyagi eszközökkel és ideológiai iránymutatással sincs igazán ellátva a csapat, ezért is nagy szerencse, hogy Omar nagybátyja be tudja juttatni kettejüket egy pakisztáni kiképzőtáborba, hogy ott felkészülhessenek a mártíromságra, és támogatást szerezzenek a későbbi akcióikhoz. Sajnos azonban a kiképzés elég balul sikerül, Omar és Waj kénytelen üres kézzel visszatérni, hogy a Barry által frissen beszervezett Hassannal kiegészülve maguk tegyenek a lelki üdvükért.

   

Srácok, ezt leírni sem bírtam röhögés nélkül, nemhogy végignézni, sőt, konkrétan a tizedik percnél már meg is kellett állítanom, mert besírtam Waj plüssmacijától! Az egy dolog, hogy mekkora baromság az egész, de én még ilyen pol-inkorrekt filmet a büdös életben nem láttam, pedig már túl vagyok Edward Norton monológján az Utolsó órából, a ganxta-madafaka stílusban hadováló koreaiakon, és a Fehér Hatalom azon tagjain, akiknek ugyan semmi bajuk a zsidókkal meg a feketékkel, viszont szeretik a sült kolbászt, amit a gyűléseken osztanak; itt még Wayne Kramer sem rúghat labdába. Ha ezért nem mondták ki a fatvát a stáb minden tagjára, akkor semmiért! Olyan szinten gúnyolja és alázza az iszlám szent háborút, egyben azt a vallás-és kultúrafelfogást, amit a Nagy-Britanniában élő iszlamisták, például a "pakik" képviselnek, hogy fel sem merült bennem, hogy ilyet lehet, ráadásul még díjakkal, jelölésekkel is megszórják Londontól a Sundance-ig.

Tudom persze, hogy vannak dolgok, amikkel nem illik viccelni, a nemzetközi terrorizmus nem tréfa, főleg nem az olyankor, amikor az IS (korábbi nevén ISIS) kínzási és kivégzési videóival van tele a net. Egyfelől azonban ha jól emlékszem, a Pain&Gain kapcsán folyt le egy vita arról, hogy illik-e vicces filmet csinálni olyan dolgokról, amik önmagukban nem hogy nem viccesek, hanem tragikusak, és akár sok áldozattal is járnak vagy jártak (és ahol azt az álláspontot képviseltem, hogy attól, mert egy film maga vicces, még nem teszi feltétlenül gúny tárgyává magát a témát... bár persze nem kizárható, ez inkább egyéni érzékenység kérdése), másrészt az öngyilkos terroristát Jeff Dunham már a Four Lions előtt nem sokkal móka tárgyává tette (a film 2010-es)... de a harmadik észrevétel lepett meg legjobban, mégpedig az, hogy a film a gúny mögött azért igenis komolyan el akar gondolkodtatni a multi-kulti lehetőségeiről és korlátairól, előítéletekről és tapasztalatokról. Van például egy jelenet egy főiskolai vitáról, ahol a terrorelhárítási csoport vezetője úgy beszél, mintha kicsit elrugaszkodott volna a mindennapoktól, de külön döbbenetes a biztonságiak lassú reagálása Hassan tevékenységére... és akkor ez még négy éve volt, most meg a kanadai lövöldözésről szólnak a hírek, a Fehér Ház kertjében meg lassan futópályát lehetne építeni a futóbolondoknak.

Omar a csapat vezetése mellett egy másik dologért is kiemelkedett a többiek közül, ugyanis hihetetlenül morbid volt annak a bemutatása, hogy az amatőr öngyilkos-terrorizmus hogyan jelenik meg Omar életének mindennapjaiban, így a családjában is. Az még csak hagyján, ahogy Omar a feleségét, Sofiát a dzsihádista videóüzenetük kivágott jeleneteivel, bakiparádéjával szórakoztatja, vagy éppen kicsit átköltve meséli az Oroszlánkirályt a fiának; az igazi meglepetés az iszlám és a nyugati kultúra elég sajátos keverékéről Omar fundamentalista testvérének felbukkanásával jött el. Még a sok más kiváló elem közül is kiemelkedett négyőjük kapcsolata, és a film csúcsjelenete is hozzájuk kötődik, mert a rakás hülyeség között egy kicsit még a szívem is elszorult tőle, ez pedig az volt, ahogy Omar elbúcsúzik Sofiától.

Chris Morris író-rendező rendesen odatette magát, de nincs ez máshogy a stáb többi tagjával sem, a színészekről nem is beszélve. Kayvan Novak teljes átéléssel hozza az agya helyén is lelkesedést hordó Wajt, Riz Ahmed Omar szövegeivel meg ahogy belehergelve magát a mondandójába vált a nyelvek között, az halálos, és a többiek is megérdemlik a képletes tapsot, amiért ilyen hitelesen hozták az agyilag zokni iszlamistákat. Mindössze egyetlen általam ismert színész bukkant fel, és az Benedict Cumberbatch rövid cameoja volt kezdő túsztárgyalóként.

Nem akarok a fentinél is több poént ellőni, de részemről annyit mondhatok, hogy amikor nem a röhögéstől vinnyogtam akár a szövegektől, akár a rengeteg abszurd kelléktől, amiket Omarék felhasználnak a küldetésük során, vagy az államat kerestem a padlón a hitetlenkedéstől, akkor egyszerűen csak gyönyörködtem a kiválóan megalkotott és hitelesen eljátszott karakterekben vagy a forgatókönyv összeszedettségében. Ha mindössze annyi nem tetszett, hogy néhány poén túl van magyarázva, mint az agy-szív dolog vagy a fehérítős, akkor az hiszem, kellően megindokoltam ezt a pontszámot.


9/10

Niwrok írta:

.
Four Lions
9/10
.

Hogy te miket nézel... Érdekes, meg kell hagyni...

Idézet :

A csapat vezetője a biztonsági őrként dolgozó Omar,

Jó poén, a következő filmtervem egy palesztin film, jelölték az idegen nyelvű Oscarra, címe Omar...

R2-D2 írta:

Four Lions

Hogy te miket nézel... Érdekes, meg kell hagyni...

Ha ez segít neked vagy bárkinek, hogy legalább a "listájára" felvegye, akkor itt egy jócskán SPOILER!-es előzetes saját felelősségre... Ezt megnézve kezdem kicsit kevésnek érezni azt a 9 pontot ...


.

Niwrok írta:

Ha ez segít neked vagy bárkinek, hogy legalább a "listájára" felvegye, akkor itt egy jócskán SPOILER!-es előzetes saját felelősségre... Ezt megnézve kezdem kicsit kevésnek érezni azt a 9 pontot ...

Anyám....



Egyébként mit gondolsz? Illik a profilomba?

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ha ez segít neked vagy bárkinek, hogy legalább a "listájára" felvegye, akkor itt egy jócskán SPOILER!-es előzetes saját felelősségre... Ezt megnézve kezdem kicsit kevésnek érezni azt a 9 pontot ...

Anyám....


Egyébként mit gondolsz? Illik a profilomba?

Nézd, ezt most nem bonyolítanám túl ... Írtam róla, láttad az előzetest, amiről határozottan mondhatom, nem az a fajta, ami az összes jó jelenetet ellövi a filmből, aztán a maradékon csak ásítozik az ember... Ennyi .
.