Niwrok írásai 1.0

.
A Cornetto-trilógia


Simon Pegg, Nick Frost és Edgar Wright az elmúlt tíz évben többször ajándékozott meg a sajátos angol humorukkal felvértezett műfaji komédiáikkal, néha csak külön (Paul, The Fantastic Fear of Everything, Idegen arcok, Scott Pilgrim a világ ellen, stb.), de a legsikeresebbek közös munkáik lettek. Nálam is ...

********************

Haláli hullák hajnala / Shaun of the Dead

A műfaj és a sorozat alapkövének lerakója, ami aligha horrorfilm (bár vannak benne élőhalottak meg trancsírozás), de legalább annyira nem is a klasszikus értelemben vett paródia, hiszen nem, vagy csak ritkán gúnyolja a műfaji stílusjegyeket, hanem az, aminek eredetileg is definiálta magát: "Romantikus vígjáték. Zombikkal.". Köznapi szituáció szokatlan környezetben, rajongói film rengeteg horrorfilmes utalással a mondatokon, neveken és a díszletelemeken keresztül. Inkább az "angolság" meg az Y-generáció elé tart görbe tükröt, akiket még egy zombiinvázió sem tud kizökkenteni a napi rutinból, és hogy nincs az a katasztófa, amit egy csésze tea vagy egy korsó sör mellett nem lehet megbeszélni.

Shaun helyzetében nem is csoda, hogy nem ér rá felfigyelni a hírekben egyre gyakrabban elhangzó balesetekre, lezuhanó űrszondákra, elszabadult kísérleti állatokra, foglalkozni a buszon egyre betegebbnek kinéző utasokkal, az utcán összeeső emberekkel. Megvan neki a maga baja, például az, hogy a gagyi eladói munkája és a haverjaival elköltött esti sörözések alkotta kis világba egyre gyakrabban zavarnak be mindenféle elvárások a barátnőjétől (Liz), a mostohaapjától (Philip), a lakótársától (Pete), és még a taknyosok is beszólogatnak neki a munkahelyén, aminek a sorsfordítónak tűnő csúcsa az, hogy a barátnője szakít vele. Hát csoda, hogy a másnapos ébredésnél nem a mindenféle véres kéznyomokkal, a szokásosnál is jobban csoszogó és harapósabb járókelőkkel és a szinte teljes kihaltsággal kezd rögtön foglalkozni? Hogy az élete rendbeszedésében akadály, vagy éppen lehetőség, nem várt ösztönzés az élőhalottak egyre gyarapodó száma, azt nehéz eldönteni, de az biztos, hogy hosszú az út addig, hogy nyugodtan megihasson egy teát Lizzel, vagy hogy még egy kört videojátékozhasson gyerekkori haverjával, Eddel.

A zombik ugyanis ebben a filmben csak díszletelemek, és ha nem váratlanul csapnak le vagy csapatokba verődve nem szorítják sarokba az embert, akkor tulajdonképpen ártalmatlanok (hogy mennyire, azt a csillagos ötöst érő epilógus mutatja be igazán). Órákat képesek csápolni egy kirakatüveg előtt, amire az pusztán a tömegüktől vagy egy szerencsésebb hadonászásuktól beszakad, közepesnél rosszabb állóképességgel is simán el lehet előlük szaladni vagy fellökni őket, méltatlan hörgéssel tűrik, ahogy konyhai felszereléseket vagy bakelitlemezeket hajigálnak hozzájuk, vagy éppen "botozós" táncot lehet körülöttük járni, ha valakinek arra van ingere. Shaunnak és Ednek is csak akkor kezd gyanús lenni, hogy mégsem csak az a baj, hogy egy pocsolyarészeg spiné dülöngél az udvarukon, amikor a csaj változatlan elánnal akar közel jutni hozzájuk, pedig addigra egy vascső már lyukat ütött a testére. Addig az ilyenkor "elvárt" ijedtség helyett együtt vokáloznak az egyik hullával, vagy fegyver helyett inkább fényképezőgépért szaladnak.

Nekem ez a szakasz a kedvencem, ami az élőhalottak felbukkanásától a Shaun anyjáékhoz való megérkezésig tart. Igaz, hogy a zombiknak itt van a legkevesebb szerepe, viszont a legnagyobb poén nekem éppen az a megszokásból eredő, gyanútlan figyelmetlenség volt, amivel Shaun és Ed nem vesz tudomást a holtakról, és onnantól is inkább az a fontos, hogy a szeretteiket biztonságban tudják... úgy a maguk módján. Itt működnek a legjobban a párhuzamosságok, hogy igazából milyen keveset is változhat a világ, pontosabban London külvárosi része, ha az élőhalottként magukat vonszoló emberek helyére egyszer tényleg élőhalottak kerülnek; mondjuk ahogy Shaun ébredés után lemegy a közeli kisboltba "előtte" és "utána", ahogy a kiskölök ugyanúgy pofán rúgja Shaunt a labdájával, és így tovább. Ezt a részt most, kb. hatodszor is végignevettem. Előtte és onnantól is vannak jó és vicces jelenetek, mondjuk előtte a kocsmavendégek múltjának találgatása, utána meg a színészi gyorstalpaló, Yvonne csapatának felbukkanása a kertek alatt osonva (és csak részben azért, mert Martin Freeman is ott van köztük), vagy ahogy David bénázik a biztosítékokkal. De ahogy a zombik egyre nagyobb tömege egyre nagyobb fenyegetést és veszélyt jelent, úgy szorul háttérbe a helyzet abszurditásának humorossága, hogy teret adjon a drámáknak, sőt, egy-egy kifejezetten tragikus helyzetnek is, jóval kevesebb  képi és szöveges poénnal, hogy csak a már említett finálé billentse vissza az egyensúlyt. Mert hát egy zombiinvázió sem lehet végig csak móka és kacagás.

Az egész filmből a színészekről alkotott kép változott egyedül az évek alatt. Egyetlen név sem mondott akkor még semmit nekem, talán csak Bill Nighy volt ismerős az Underworldből. Aztán Pegg és Frost olyan hitelességgel és suttyósággal alakították az életre szóló barátokat, hogy azonnali kedvencek lettek, Freemannek egy évvel utána jött a Galaxis útikalauz, azóta meg még annyi minden, de jó párukat láttam már itt-ott azóta (még ha például utánaolvasva a dolognak derült is csak ki, hogy a Pete-et alakító Peter Serafinowitzot kell a vörös-fekete sith maszk alatt keresnem).

Az a film, ami tíz év után és féltucatnyi nézést követően is élmény tud lenni, azért tudhat valamit, például egyedi ötletre és stílusra alapozni egy kiválóan felépített forgatókönyvet. Pegg, Frost és Wright jól összeszoktak brit tévés sorozatokon, ezzel a filmmel pedig megmutatták, hogy moziban is megállják a helyüket.

9,5/10

********************

Vaskabátok / Hot Fuzz

A horrorfilmek után jöttek az akciófilmek, pontosabban az olyan klasszikusok bevonása egy ízig-vérig angol bűnügyi történetbe, mint a Bad Boys vagy a Holtpont, fűszerezve még vagy kéttucatnyi másik filmes utalással.

Simon Pegg ezúttal a kiemelkedően elhivatott Nicholas Angel őrmestert alakítja, akinek mindennél fontosabb a törvények betű szerinti megtartása, a zéró tolerancia a bűnözéssel szemben, és aki többszöri dícséret után "kiérdemli", hogy a kollégái és a felettesei kipaterolják Londonból egy nulla bűnözési rátájú, álmos angol falucskába, mert egyszerűen már ciki nekik, hogy Nicholashoz képest milyen szarnak tűnnek. Az elitzsaru azonban ott sem nyughat, már a megérkezése estéjén kénytelen eltávolíttatni a kocsmából a fiatalkorúakat, egy ittas személyt pedig a rendőrségi fogdába záratni. Csak másnap derül ki, hogy a lecsukatott fickó, Danny a társa lesz, és hogy a helyi rendőrség vezetője és többi tagja elég sajátos elveket vall a kihágások, bűncselekmények terén, Dannynek például egy tortával kell vezekelnie. Nicholas nehezen találja a helyét új közösségében, az elpuhult rendőrök között, hiszen úgy tűnik, a rendőrségi kamerás megfigyelés és a hatékony polgárőr-szolgálat teljesen kiváltotta erre felé a járőrözést, így az első héten a legkomolyabb ügye egy bolti szarka lefülelése és egy szökött hattyú megkeresése lesz. Aztán a helyi ügyvédet és a szeretőjét lefejezve találják meg az árokba csúszott kocsijukban az út szélén, és bár az összes kollégája balesetnek véli az esetet, Nicholas gyanúsnak találja az eset körülményeit, és ahogy az azt követő napokban egyre szaporodnak a fatális véletlennek minősített halálesetek, meggyőződésévé válik, hogy egy sorozatgyilkos jár Stanfordban, és hogy az áldozatok között van összefüggés, hogy van magyarázat az eseményekre... csak még azt nem tudja, hogy talán kettő is.

A Vaskabátok egy hasonlóan összeszedett darab, mint a Haláli hullák hajnala. A karakterek talán egy fokkal színesebbek, érdekesebbek, több poén forrásai -naná, nem egy romantikus vígjáték olyan sablonos karaktereit kellett beleszuszakolni a sztoriba, mint David és Diane voltak, hanem szabadabban szárnyalhatott a fantázia, és alkothattak olyan, a puszta jelenlétükkel mosolygást vagy cseppnyi borzongást előidéző figurákat, mint a két nyomozó, a melák bolti kisegítő, a hentesek, vagy úgy egyáltalán ennek a falunak minden lakója, a helyi lelkésztől az orvoson át a boltosokig. A lényeg persze Nicholas és Danny kettőse, akikben a buddy-movie-k legszélsőségesebb párosát lehet tisztelni, hiszen a karót nyelt ex-kommandós mellett önmagában komikus a pufók bohóc, aki azért lett rendőr, "mert apu is az". Ahogy telnek a napok úgy kialakul, hogy Nicholas segítene Danny-nek jobb rendőrré válni, akinek egyelőre a leghőbb vágya, hogy részt vehessen olyan üldözésekben, lövöldözésekben, mint amilyeneket a szobányi DVD-gyűjteményét nézve látott, hogy újraélhesse azok jeleneteit, cserébe tanítani próbálja Nicholast, hogyan kell lazítani, munka után legurítani egy sört vagy megnézni egy filmet. Ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz... nos, ahhoz érdemes tudni, hogy a lágy zenével aláfestett érzelmes beszélgetések oka az, hogy eredetileg lett volna egy női karakter is történetben, de őt végülis kiírták, a mondatai egy részét meg Danny kapta meg, újabb poénként.

Az abszurd stílus és humor itt inkább morbidra váltott, kapásból kiemelve a templomnál történt halálesetet. Itt is vannak drámaibb jelenetek, de nincsenek olyan személyes tragédiák, mint amilyen a Hullákban volt Shaun és Barbara utolsó jelenete vagy amilyen nehéz a búcsú a pincében. Valahogy jobban elosztottak a poénok; minden percre jut jó pár képi (pl.: a rendőrőrsön bemutatkozásnál a háttérben levő táblán a szövegek), vagy szöveges, esetleg komplett jelenetek, mint a stanfordi amatőr színjátszókör garantált álleesést okozó Rómeó és Júlia előadása. Mellette ott van félszáz film megidézése a hangulaton, a mondatokon vagy akár csak a zenéken keresztül. Aki jobban otthon van ebben, magától is találhat közülük, a többieknek ott az imdb-n a lista. Amúgy néha az utalás csak annyi, hogy a filmek ott vannak egy szupermarket -mára, itthon nosztalgikusnak tűnő- DVD-állványán... mellettük meg ott van néhány "Zombie Party" lemez is. Mert persze, nem lenne ez sorozat, ha nem lennének meg az addigra már ikonikus pillanatok, a Cornettozások, a kerítésen való átugrálás és társai. A színészek közül többen is visszatérő vendégek, "természetesen" a már korábban kiemelt Freeman, Nighy és Rafe Spall, a legnagyobb meglepetés meg az akkoriban kicsit visszavonult Timothy Dalton volt, a nyájas, de gyanúsan viselkedő áruháztulajdonos szerepében.

Végére meg annyit, hogy ami a Hulláknál a gyanútlanság rövid időszaka volt, itt ugyanúgy az elejétől a végéig nevettem a végső leszámoláson, ami olyan lövöldözésbe torkollik, amilyet még garantáltan nem látott a világ!

Jarp!

9,5/10

********************

Világvége / The World's End

Amikor korábban írtam a Vaskabátokról, azzal zártam, hogy ha már a Pegg-Frost-Wright trió így benne van a stílusparódiákban, igazán összedobhatnának öt éven belül egy sci-fit. Csak egy évet tévedtem, részben talán azért, mert a stáb jelentős része jócskán befutott lett, már nem lehetett őket csak úgy összerántani egy "szívességfilmre", összehangolni a naptárukat, mint 2004-ben, vagy akár 2007-ben.

Stílszerűen a Világvége is egy "összerántás" története, amiben Gary King (Pegg) "kicsit" benne ragadt a középsulis szerepében, amikor is élete legnagyobb élményének gondolta, hogy négy barátjával (Pete, Steve, Oliver, Andy) végigjárják szülővárosuk, Newton Haven tizenkét kocsmáját, előre megszabott útvonal szerint. A kiindulópont Az Első Posta, és onnan tovább olyan helyeken, mint a Régi Ismerős, a Jó Cimborák, a Kétfejű Kutya, a Kaptár, a Lyuk A Falban, és a 12. a kocsmák sorában a Világvége, minden helyen legurítva egy-egy sört. Ezt a piatúrát akkor nem bírták végigcsinálni, és cirka húsz évvel később Gary úgy gondolja, milyen király lenne újra végigjárni az utat, így felkeresi a már biztos megélhetéssel és családdal rendelkező cimboráit, hogy újra nekiveselkedjenek "az arany mérföld"-nek, akik igencsak kedvetlenül, inkább szívességből mennek bele a dologba. Úgyhogy bevágják magukat Gary régi csotrogányába, felkeresni a régi helyeket, találkozni más régi ismerősökkel, amik/akik igencsak megváltoztak a húsz év alatt... és nem is várat sokat magára, míg megtudják, hogy mennyire. Newton Haven ugyanis egy idegen faj földi főhadiszállása lett az elmúlt években, a helyi lakosok egy része pedig az ő bábjuk, kék szmötyivel töltött kiborgok. Amikor ez kiderül, Gary úgy gondolja, hogy a legjobb, amit tehetnek, hogy kerülik a feltűnést, és csak a túrájuk végeztével szöknek el a városból, hogy eljutva a Világvégére akadályozzák meg a világvégét... de ehhez az idegeneknek is lesz egy-két szava.

Kék vérű embermásolatokat már láttam a Csendőr és a földönkívüliekben, az emberek lecserélését az Elpusztíthatatlanokban és az Invázióban, a lovagszerű idegen masina GORT absztrakt változata az Amikor megállt a Földből, úgyhogy az utalások továbbra is működnek, mert persze ezeken az alapokon kívül is van még egy rakás, olyan idegen lényes meg űrutazós filmekből, mint a Dolog, a Star Wars meg a Testrablók támadása. A saját filmek megidézése is megvan, a Hulláké annyira, hogy igazából ugyanaz a története: a nehezen felnövő Shaun egy még szélsőségesebb változata Gary, igazából csak öregedett tíz évet, ugyanúgy egy küldetés az, amit végre kell hajtania, ugyanúgy egy kocsmával célállomásként, és ugyanúgy nehezítésnek kapja a váratlan eseményt, ezúttal az idegenek felbukkanását, lelepleződését. És számomra már itt kezdődtek a bajok.

Amíg ugyanis Shaun a maga 29 évével csak egy link lüke volt, aki a legjobb úton haladt affelé, hogy a hülyülés és a megszokás az esti sörözésekkel feleméssze az életét, Gary megszállott alkeszként ugyanannak az útnak már erősen a végállomása felé zötyög. Huszonévesen még lehet azt mondani, hogy az ember kitolja életének lazább éveit, hogy gyakran nosztalgiázik a régi bulikról, a középiskolai napokról, a negyvenhez közel, ilyen formában, ugyanabban a megkopott kabátban, ugyanazzal a rozzant kocsival, ugyanazokkal a stiklikkel és gesztusokkal viszont erre nálam kb. egyetlen szó van: a ciki. A négy haverról ezzel párhuzamosan a "mi a picsát keresünk mi itt?" sugárzik a film első fél órájában, és még ha jó ötletnek is tartották volna, hogy összeüljenek egy sörre, megbeszélni, kivel mi lett azóta, hogy utoljára összefutottak, az biztos, hogy az nem tizenkét sör lenne, és nem Garyvel. Abszolút nem akarnak mást, mint a régi idők emlékére kedvére tenni Garynek, ettől muszájjá válik a nosztalgia, és alig várják, hogy hazamehessenek, mert ők is látják, hogy Garynek nem a barátok kellenek, hanem a kellékek, amik nélkül nem működne az emléktúra illúziója. Nem igazán tartom viccesnek a testi és lelki nyomort, és már az is egy hatalmas lépés volt, hogy a harmadik kocsma környékén elkezdhettem reménykedni, legalább komikus drámaként nem lesz rossz élmény a Világvége, ahogy Gary helyett már "csak" a régi, egymás közötti és a közösséggel szembeni sérelmek lettek elővéve, például hogy Pete-t mennyit piszkálták a suliban, és szinte megváltás volt az idegenek megjelenése.

Előtte is voltak kósza poénok, leginkább az előreutalások (mondjuk ahogy Gary azzal indítja a túrát, hogy "Készüljetek a teljes megsemmisülésre!") vagy pár szóvicc ("Doktor Ink"), amikkel csak részben az a gond, hogy igazán csak angolul működnek -amin tovább ronthat egyeseknél, hogy a felirat fordítása két-három helyen zavaróan rossz (pl. Bazsalikom), viszont legalább nem csúszik, mint a Vaskabátoké-, de közel sem éreztem a képi és a szöveges poénok olyan tobzódását, mint az előző két filmnél. Ebben a filmben az utalások tetszettek a legjobban, ahogy az események felidézik a két évtizeddel korábbi túrát, vagy ahogy a kocsmák nevei szimbólumai lesznek a bennük történteknek, kapcsolódva hozzájuk (gondolom, a Lyuk A Falban nem igényel sok magyarázatot). Jók a bunyók az idegenekkel, vannak jó helyzetkomikus dolgok, az egész nagyon angol, és persze nem elhanyagolható, hogy nekem azóta a színészek évtizedes kedvencek, vendégszínészként ezúttal Pierce Brosnannal és Rosamund Pike-kal.

Szóval bár úgy tűnhet, hogy a negatívumok voltak előnyben, ez egy nagyon jó film. Annyira nem, mint a két bátyja, de átlagban véve igen kellemesen szórakoztam rajta, még ha csak onnantól is, hogy a négy feszengő, az óráját nézegető haver kezdett feloldódni a sörökben. A legnagyobb "poén" meg annak a rideg, és már szinte kínosan egyszerű ténynek az igazsága volt, hogy miért nem változunk a szakadék szélén sem.

8/10
.

Niwrok írta:

.
A Cornetto-trilógia


.

Ezt még elolvasni és elég volt. Elég nagy élmény...   

Köszi az ajánlást, nem tudom, mikor leszek olyan hangulatban, hogy a közepesnek tartott Shaun után belevágjak a Vaskabátokba, vagy a Világvégébe. Mindenestre a változás szeleit már érzem magamon, úgyhogy nincs kizárva, hogy meg fog történni.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A Cornetto-trilógia

Ezt még elolvasni is elég volt. Elég nagy élmény...   

Köszi az ajánlást, nem tudom, mikor leszek olyan hangulatban, hogy a közepesnek tartott Shaun után belevágjak a Vaskabátokba, vagy a Világvégébe. Mindenestre a változás szeleit már érzem magamon, úgyhogy nincs kizárva, hogy meg fog történni.

Agyfagyás, mi ? Így jár, aki három Cornettot fal be egyszerre !
Ahogy mondtam, a Vaskabátok abszolút a listádra kívánkozik; nekem is jobban tetszett, és a profilodba is jobban illik. A Világvégét csak fenntartásokkal ajánlom, mert olvashattad, Gary figuráját még az én gyomrom sem vette be könnyen.
.

.
Kártyavár S1 / House of Cards S1


"Tudják, Freddy azt hiszi, ha az úton egy hűtő leesik egy furgonról elénk, a legjobb félrerántani a kormányt. Szerintem a hűtő dolga kipattogni az utamból."

Francis Underwood kongresszusi képviselő hosszú évek munkája és egy sikeres kampányban való részvétel után arra készül, hogy köszönettel elfogadja az újonnan megválasztott elnök -korábbi ígéretének megfelelő- felkérését a külügyminiszteri posztra. Az elnök személyzeti felelőse azonban közli Frankkel, hogy rá továbbra is inkább a Kongresszusban van szükség. A csalódott és magát elárultnak érző Franknél ezen a ponton ér véget a lojalitás, és úgy dönt, kíméletlenül félreállítja azokat, akik az útjában vannak, akik átverték. Minimális csapatával -a titkárával, egy feltörekvő újságíróval és egy csicskának használt képviselővel- és szerető feleségének támogatásával arra készül, hogy ismerve az elnöki kabinet működését és az abban résztvevők gondolkodását, mindig egy lépéssel előttük járva, következetesen rombolja, aláaknázza mindazt, ami egyáltalán csak megfordul a fejükben, hogy felépítsenek, és közben úgy helyezgesse a bábokat a sakktáblán, ahogy ő attól a legnagyobb hasznot reméli.

Azoknak, akik Az elnök emberein nőttek fel, biztosan kevés újdonságot fog nyújtani a Kártyavár az USA politikai elitjének ügyeiről és machinációiról, vagy egyáltalán bármilyen politikai szarkavarásról,de mert nálam az (is) elsikkadt, ezt is kihagytam volna valószínűleg, ha nincs két név: Kevin Spacey és Robin Wright. Meg persze ez is csak 13 rész ...

A sorozat Frank törtetését követi végig, általában epizódonként egy-egy állomásra, egy ügyre koncentrálva, és a kezdeti bemelegítés, majd a számomra gyengécske harmadik rész után kezdtem szórakoztatónak találni ezt. Addigra bővül ki kellően ez a világ, amikor már nem csak pár embert mozgat, hanem mindazokat, akikkel Frank és a segítői kapcsolatba kerülnek, amikor Frank tényleg kezd a Kongresszus pókjaként viselkedni, aki pontosan tudja, mikor melyik szálat kell megrántani ahhoz, hogy a légy, bárhol legyen is, bármi is legyen a célja, a hálójába pottyanjon. Ő sem készülhet fel persze mindenre, politikus, nem pszichológus, így a kiszámíthatatlan emberi viselkedés néha megakasztja, de abból is mindig megpróbál előnyt kovácsolni. Az mondjuk egy kicsit hiányzott, hogy valamifajta rivalizálás, tartós ellenállás mutatkozzon Frank tevékenységével szemben, ez csak az évad vége felé került elő; egyszerűen nem hittem el, hogy az egész Kongresszusban és a Fehér Házban csak Frank pirítja a saját pecsenyéjét, és nincs senki, akinek ő van az útjában, akár valami turbó-yuppie, aki az ő posztjára pályázik. Persze ott van egy az egész oktatásügyi törvényes dolog, ami végighúzódik az évad jelentős részében, meg utána egy kormányzóválasztási kampány, de elég hullámzóak tudnak lenni a részek: amilyen jó a jótékonysági gála az ötödik részben, annyira erőltetett és erőtlen a hatodikban a sztrájk, még ha Frank újabb mélységeit is sikerült bemutatni vele, a katonai akadémiás rész és környéke meg annyira feleslegesen időhúzós, hogy szinte már untam.

A pók szerepére kevés olyan jó választás lett volna, mint Kevin Spacey, aki még nyájas is úgy tud lenni, hogy az embert kirázza a hideg, amikor pedig fenyegetően valaki fölé magasodik, akár csak képletesen is, éppen egy félreutasíthatatlan ajánlatot téve, abban tutira fagypont alá hűl a zabszem... Mindezt kiválóan egészítik ki Frank szarkasztikus megjegyzései, életbölcsességei és kommentárjai - igen, ugyanis Frank folyamatosan kiszólogat a nézőknek, mondjuk pár szóban bemutatva, hogy éppen kit fog a padlóba döngölni, esetleg méltatlankodva egy keveset valami -persze átmeneti- kudarcon.

Viszont ha már a "fagyás" az előbb szóba került, hadd ne szaladjak el ilyen gyorsan mellette, ugyanis nekem nem Frank lesz a legemlékezetesebb szereplő. Azt szokták mondani, minden sikeres férfi mögött áll egy nő... és Claire Underwood az a nő, aki egy olyan férfi mögött állhat, mint Frank. Aki ösztönözni tudja, aki gatyába tudja rázni akár még Franket is. Láthatóan mindketten túlságosan a karrierjüknek, a küldetésüknek rendelték alá az életüket, a házasságukat ahhoz, hogy szenvedélyről és meghittségről beszéljünk az esetükben, inkább bizalminak és támogatónak nevezném a kapcsolatukat. Claire egy jótékonysági szervezetet vezet, ami leginkább azzal foglalkozik, hogy afrikaiaknak segítsen ivóvízhez jutni, és pontosan tudja, hogy minél több embert ismer Frank, minél magasabban van a politikai táplálékláncban, annál több embert tud megnyerni az ügynek, annál vastagabbak lesznek a csekkek, és neki ez számít. Frankhez hasonlóan nincsenek aggályai, ha valakit félre kell lökni, azt hiszem, három rész is eltelt, amire egyáltalán mosolyogni láttam, azon meg folyamatosan csak hitetlenkedni tudtam, hogy mennyire nincsenek titkaik egymás előtt Frankkel. Azt hiszem, a legjobban az mutatta be Claire személyiségét, ahogy Frank szeretőjével kapcsolatban is csak annyi kérdése volt: "ÉS mennyi előnyünk származik belőle?". Nagy színésznek tartom Spacey-t, de Robin Wright Claire-je mögött csak a második helyre szorult; milyen kár is lett volna, ha nem fedezem fel magamnak a The Congress c. filmben, pedig már a Cinkosban is lett volna rá alkalmam... és most veszem észre csak, hogy ez a két film milyen stílszerű...

Kettejük fő történetszála mellett ott vannak a többiek, az "alattvalóik" személyes szálacskái, épphogy csak megrezegtetve a pókhálót, mondjuk ahogy Frank "diktafonja", az újságíró-gyakornok Zoé rakétaként tör előre a Frank által kiszivárogtatott információk segítségével, vagy ahogy Mr. Csicska, azaz Russo képviselő úr élete szétmorzsolódik Frank markában, azt a kevés józanságot is kiölve belőle, amit a Kongresszus playboy-a előtte magáénak tudhatott. Róluk és a többiekről igazából nincs mit írni, egyszerű kellékek, leginkább talán azért, hogy a két megalomán szociopata mellett emberek, emberszerű lények is felbukkanjanak. Még talán a Herald igazgatónője a leginkább feltűnő jelenség a mellékszereplők között, de ő is csak azért, mert megmutatja, kb. milyen lesz Claire húsz év múlva. És ez baj, mert ezt a sorozatot öltönyösök és kosztümösök izzasztó szócsatáiért kezdtem el nézni, manipulációkért és összeesküvésekért, amihez elengedhetetlenek a jó mellékkarakterek, de főleg az évad közepén túl sok a yadda-yadda, ahogy a politikai krimiből már majdnem romantikus dráma lesz (Claire-t például részekre félreállítják, hogy valami brit fotós karjaiban keressen menedéket), és értem én, hogy az ötletekhez képest túl messze volt az évad vége, csak nem érdekel, főleg amilyen könnyed a sorozat előreugrik hónapokat. Ahogy például a vége felé mozgolódni kezdenek az újságírók, abból se az látszik, hogy ez milyen jól fel van építve, csak az, hogy mennyire kellett a cliffhanger a végére.

Összességében jó sorozat ez, csak nagy a szórás. Mivel a történet szinte adott volt (egy 90-es években vetített angol sorozat az alapja), ezért lehetett előre sejteni, hogy mennyi van a sztoriban (az évadonként három rész volt), és kár, hogy ezt nem sikerült jobban kitölteni. A színészeken nem múlt, a hangulaton nem múlt, és a sorozat stílusa, megjelenése is telitalálat, a sok fakóan hivatalos belső térrel és a félig leengedett redőnyökkel. Ez akkor érthető meg igazán, ha kiderül, hogy David Fincher neve ott van a stáblistán, aki nemcsak producere volt a sorozatnak, de rendezte is az első két részt. Remélem, a második évadban több ideje lett menedzselni a dolgokat, mert sajnálnám abbahagyni a Kártyavárat.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Kártyavár S1 / House of Cards S1

Összességében jó sorozat ez, csak nagy a szórás. Mivel a történet szinte adott volt (egy 90-es években vetített angol sorozat az alapja), ezért lehetett előre sejteni, hogy mennyi van a sztoriban (az évadonként három rész volt), és kár, hogy ezt nem sikerült jobban kitölteni. A színészeken nem múlt, a hangulaton nem múlt, és a sorozat stílusa, megjelenése is telitalálat, a sok fakóan hivatalos belső térrel és a félig leengedett redőnyökkel. Ez akkor érthető meg igazán, ha kiderül, hogy David Fincher neve ott van a stáblistán, aki nemcsak producere volt a sorozatnak, de rendezte is az első két részt. Remélem, a második évadban több ideje lett menedzselni a dolgokat, mert sajnálnám abbahagyni a Kártyavárat.

8/10
.

Ígéretesnek hangzik, felírom a kis cetlimre ezt is. Nem tudom, mikor kerül rá sor, de 13 rész elvileg 3 nap. Az beleférhet bármikor.

Elnök embereit én sem láttam, nálam a 24 hasonló ehhez - más súlypontokkal.

.
Túl a fenyvesen / The Place Beyond the Pines


"Majd csinál magának saját gyereket. Ahhoz minden férfinak joga van."

A színészei és a rendezője miatt megjelenéskor megvettem a filmet, aztán valahogy mégis elmaradt, és most úgy tettem be a lejátszóba, hogy azt sem tudtam, igazából miről szól, csak a tetovált Gosling maradt meg. Talán ennyire vakon nem volt szerencsés fejest ugrani bele, mert bár a film szerkezete sok meglepetést tartogat, de kevéssé éreztem benne a folyamatosságot, a szándékot, amit Cianfrance az apák örökségéről szeretett volna bemutatni három felvonásban, mint azt, hogy a film "rángat". Mindkétszer eltartott jó pár percig, amíg az új helyzetbe át tudtam "kapcsolni", amíg a korábbi szálakat el tudtam engedni a várt folytatás hiányérzetével együtt, és felvenni az újakat. Ha így veszem, a 140 perces játékidő nem is egyben értelmezendő, hanem mint egy háromrészes minisorozat, összefüggésben, de mégis külön, így bemutatásukra így tennék kísérletet.

1. felvonás: Örültem, hogy Gosling végre újra Cianfrance-szal dolgozott, mert kb. a Blue Valentine óta minden más rendező úgy gondolta, hogy Gosling csak dögös szívtiprónak és/vagy érzékeny lelkű pszichopatának jó, és emiatt a Drive óta elmaradt az igazi érzelmi-hullámzós hangulat. Itt -a remek majdnem-vágatlan bevezető után- akkor jött ez el, amikor Luke először találkozik Jasonnal. Persze, színesít a körülményeken a motoros cirkusz meg a "Szeretlek Mari!"-típusú, kéktintás tetkók, de annak a jelenetnek volt először ereje; a pillanaté, amikor egy férfinak, aki igazából csak élt bele a világba, egyik napról a másik városra, gyökerek és célok nélkül, legalább az utóbbi megadatik, és utána ennek lehetőségéhez foggal-körömmel kezd ragaszkodni. Ügyetlenül és durván, hiszen a viselkedési mintákat csak elkeseredésből eredő elszántsággal tudja pótolni, így persze a relatíve jól induló kapcsolata Rominával és Jasonnel kérlelhetetlenül halad a maga várható végkifejlete felé. Közben viszont hol egy-egy akciójelenet izgalmasságára kaptam fel a fejem (motorozás az erdőben, az utolsó menekülés), hol egy-egy életkép életszerűsége fogott meg (élén a fagyizóssal), amikhez nem elég színészkedni, ott tényleg benne kell élni a szerepben, vagy éppen arra figyeltem fel, ahogy "no comment" módon, csak képekkel adódnak új árnyalatok a szereplők kapcsolataihoz (Robin és a lángvágó). Utólag azt mondhatom, nekem ez a szakasz volt a kedvencem...

2. felvonás: ...már csak azért is, mert Luke-é után Avery szakasza drámai szempontból túl elnagyolt volt nekem. Ami ebben a kicsit sablonos részben szokatlan, hogy amikor emberi sorsok ütköznek egy pontban, azokat általában párhuzamosan szokták bemutatni, még ha időben nem is egy síkra esnek (ld. Innaritu filmjei, Ütközések, Kiadatás, stb.), Cianfrance viszont egy interjúban elmondta, nála az idő ezúttal csak előrefelé megy, annak minden következményével, és nincs visszaút meg letérés erre-arra. Az alapjaiban más téma sem esett jól. Az apaság itt éppcsak érintőleges, és azt is inkább csak a bűntudat vezérli, miközben a film szakmai-lelkiismereti kérdésekre helyezi a hangsúlyt, hogy Avery hogyan és miért lett jogászból rendőr, de igazi betekintést csak Schenectady rendőri állományának korrupciójába nyújt. Ezek összefonódása olyan "bénaságokat" eredményez, mint Avery és Lucas közös jelenete (ld. lejjebb), és csak néha lepett meg a film olyan kimagasló pillanatokkal, mint amikor Rominára már a második férfi próbál rátukmálni a kocsinál egy darab nejlonzacskóba csomagolt pénzköteget, őt meg elöntik az érzelmek. Avery esetében még a pszichológusnál tett vallomása marad talán meg, még ha a miérteket a film nem is siet a néző orrára kötni.

3. felvonás: A lezárás, amiben összefutnak a szálak, AJ és Lucas életének egymásba bogozódása igazából véletlenek sorozata által, de az apáik tetteinek árnyékában. Mivel a szerepeikről, személyiségükről és tetteikről nehéz spoilerek nélkül írni, így meg sem próbálom; legyen elég annyi, hogy elég kiszámíthatónak találtam, két fiatal színész remek játékával, akik közül Dane DeHaanról nem én állapítom meg elsőre, hogy simán benne van, hogy DiCaprio nyomdokaiba lépjen -már csak azért is, mert nagyon hasonlítanak, csak Leo kisfiús vonásai helyett Dane-ből inkább csibészség sugárzik, cseppnyi "aljassággal". Még talán Robin előkerülése lepett meg a legjobban, és az, ahogy a férfi minden igyekezete ellenére sem tudja nem megemlíteni a motort, mint tárgyi bizonyítékát a felelősségének Luke sorsának alakulásában. Ezen felül Romina és Lucas kórházi jelenetét és persze Avery erdei vezeklését jegyeztem meg, utóbbinál nem kihagyva azt, hogy néha milyen apróságokon múlhat egy-egy életút.

A bajom mindezzel csak annyi volt, hogy mindhárom felvonásban egy-egy apró következetlenség, értelmetlenség miatt kizökkentem a filmből, és mert amúgy a többi annyira pontos munka és élmény volt, igazi beszippantós (a sztori már említett hiányosságai ellenére is), ezért a "zökkenéseket" is nagyobb csalódásként éltem meg. Ahogy mondani szokás: "Nincs az a jó étel, amit ne lehetne elbaszni egy csipet szarral.", még ha ezek nem is "szarok", csak "hajszálak" voltak.

Spoiler:

Nem nagy dolgok ezek, talán csak az kellett volna, hogy Cianfrance a 37. piszkozat után írjon egy 38.-at is, mert amúgy hihetetlenül bírom a fickó lelkesedését, főleg azt, ahogy a színészeivel törődik, ahogy külön időt és lehetőséget ad nekik a karakterek jobb, drámaibb bemutatására, kis trükkökkel segíti a beleélést, és ahogy feltölti őket energiával és élettel. Mesélte például, hogy azt a jelenetet, amiben Gosling lóbálja a kutyát, csak spontán, egy két jelenet közti szünetben bekapcsolat kamerával vették fel, és utána a tényleges felvételek során annyira nem sikerült elérni ugyanazt a hangulatot, hogy végül a spontán felvétel került a filmbe. Az emberi, családi kapcsolatokat, belső és külső konfliktusaikat szerintem fantasztikus tehetséggel mutatja be, csak még a kapcsolatok összehozásában botlik meg néha. A színészein nem múlt, Gosling és Eva Mendes is remekül alakít, főleg amilyen feltűnő a változás a harmadik felvonásban, a fiatalokat már említettem, Bradley Coopernek meg csak a vége felé vannak jó gesztusai, de többre a szerepe miatt nem is nagyon kapott lehetőséget.

És hogy honnan mindez a sok háttérinfó a filmről, ha már a magyar kiadás még egy nem-extra animált menüvel sem tudott rendelkezni? Érdemes körülnézni a youtube-on! Mivel már a Blue Valentine után is sokat dobott a hangulatomon, ahogy az amúgy is tetsző apróságok hátteréről megtudtam ezt-azt a werkből, úgy a Pines után már adta magát, hogy rögtön megnézzek egy interjút Cianfrance-szal a filmről. Véletlenül esett erre a választásom, de pont azokat tudtam meg belőle, amik érdekeltek, például hogy honnan jön a film címe (a helyszín, Schenectady jelenti ezt mohikán nyelven), hogy mik is voltak azok a fő érzések és gondolatok, amiket ezen a filmen keresztül szeretett volna az író/rendező bemutatni (ezt már említettem feljebb), hogy kinek az ötlete volt a motoros-teherautós bankrablás, és amikor Cianfrance ihletőként nevezte meg a Psychot, csak mosolyogtam, mert pont az jutott eszembe, amikor a Pines váratlanul váltott az első és a második felvonás között.

Szóval azt hiszem, hogy magáért az élményért újra meg fogom ezt nézni valamikor, legfeljebb "kifésülöm" előtte, tudva, hogy hol mire számíthatok, mert ahogy Cianfrance mondja, ő pillanatok megragadásáért készít filmeket, és ebben a filmben sok olyan jelenet van, ami megragadott.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Túl a fenyvesen / The Place Beyond the Pines

8,5/10
.

Wow... jó írás!!!   

Elolvastam magamat is utánad, érdekes módon, nekem pont fordított sorrendben tetszett a mozi három része. No meg ismét csak a nemszeretem karakterek határozták meg az élményt magát.

De nem vitatom el érveidet, ajánlód alapján simán bevállanám látatlanban.   

R2-D2 írta:

Túl a fenyvesen / The Place Beyond the Pines

Wow... jó írás!!!   
Elolvastam magamat is utánad, érdekes módon, nekem pont fordított sorrendben tetszett a mozi három része. No meg ismét csak a nemszeretem karakterek határozták meg az élményt magát.
De nem vitatom el érveidet, ajánlód alapján simán bevállalnám látatlanban.  

Kezdem sajnálni, hogy még ha egyet is értünk egy filmben (nem most persze ...), akkor is "máshogy" nézzük, és így sokszor csak "elrobogunk" egymás mellett. Ez egyfelől természetes (más igények, más emlékek), másfelől előnyös ("Ha két ember mindig mindenben egyetért, akkor az egyik felesleges."), de azért néha jó lenne úgy beszélgetni egy filmről, hogy egymás "szavába vágva" soroljuk, hogy melyik jelenet miért tetszett, szerintünk ki mit miért csinált a filmben, és igen, néha azt is, hogy melyik jelenetben hogyan tükröződött a saját életünk, hiszen, ahogy már mondtam nemrég, én ezért is nézek filmeket.
.

Niwrok írta:

Túl a fenyvesen / The Place Beyond the Pines


Kezdem sajnálni, hogy még ha egyet is értünk egy filmben (nem most persze ...), akkor is "máshogy" nézzük, és így sokszor csak "elrobogunk" egymás mellett. Ez egyfelől természetes (más igények, más emlékek), másfelől előnyös ("Ha két ember mindig mindenben egyetért, akkor az egyik felesleges."), de azért néha jó lenne úgy beszélgetni egy filmről, hogy egymás "szavába vágva" soroljuk, hogy melyik jelenet miért tetszett, szerintünk ki mit miért csinált a filmben, és igen, néha azt is, hogy melyik jelenetben hogyan tükröződött a saját életünk, hiszen, ahogy már mondtam nemrég, én ezért is nézek filmeket.
.

Beszéljünk!!!   

Én a problémát inkább abban látom, hogy ritka az, amikor egy időben látunk valamit. A három-négy hónappal korábbi élmény alapján viszont nehéz érzéseket, érveket ütköztetni. Így az ember inkább csak sűrűn bólogat.

De az Open Grave pl. egy kivételes eset lesz, remélem, arról tudunk beszélni.

Más: nem sok üres hely lesz az eszközön, amit küldtél...

R2-D2 írta:

Én a problémát inkább abban látom, hogy ritka az, amikor egy időben látunk valamit. A három-négy hónappal korábbi élmény alapján viszont nehéz érzéseket, érveket ütköztetni. Így az ember inkább csak sűrűn bólogat.
De az Open Grave pl. egy kivételes eset lesz, remélem, arról tudunk beszélni.

Igen, az is vastagon benne van, ezért is tettem a javaslatot az Open Grave-re . Csak aztán meg ne szívjuk vele, mert ha annyi lesz a végén, hogy "Aha... ez tök szar!", akkor lefejelem az asztalt !
.

Niwrok írta:

Igen, az is vastagon benne van, ezért is tettem a javaslatot az Open Grave-re . Csak aztán meg ne szívjuk vele, mert ha annyi lesz a végén, hogy "Aha... ez tök szar!", akkor lefejelem az asztalt !

Én szóltam előre...

Niwrok írta:

Igen, az is vastagon benne van...
.

Mondjuk ebben a pakkban azért lesz olyan, amihez hozzá tudok szólni. Bőven lesz...

Weide írta:

Niwrok írta:

Igen, az is vastagon benne van, ezért is tettem a javaslatot az Open Grave-re . Csak aztán meg ne szívjuk vele, mert ha annyi lesz a végén, hogy "Aha... ez tök szar!", akkor lefejelem az asztalt !

Én szóltam előre...

Vettem, vettem!

.
Démonok között / The Conjuring


Amikor tavaly viszonylag rövid időn belül James Wan két horrorfilmjét is vetítették a mozik, nagy dilemmát okoztak nekem az év végi TOP10 összeállításánál. Wan ugyanis azon kevés filmesek tagja nálam, akinek egyszerűen minden filmjét szeretem. Ilyenkor mindig hozzá szoktam tenni Leigh Whannell, mint állandó alkotótárs nevét, hiszen Wan eddig legtöbbször azt rendezte, amit közösen írtak. Szóval a TOP10-nél fejtörést okozott, hogy a két horrorból melyik reprezentálja Want, és ez végül hajszálnyival, de az Insidious lett (annak újranézése sem fog sokat váratni magára), de még most sem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem-e... bár végülis mindegy, mert döntöttem.

Wan azért garancia egy jó horrorra nálam, mert képes tisztelettel használni az olyan klasszikus horrorelemeket, mint az ajtónyikorgás, mozgó tárgyak, lehűlő levegő, de soha nem reked meg ezek unalmas ismételgetésében, hanem kreativitással és a saját stílusjegyeivel (mint amilyenek a torz babák) felfrissítve adja át ezeket a nézőnek. A Démonok köztben ilyen volt a tapsolós játék, a hangfelvétel visszahallgatása és mondjuk a tükrös zenedoboz működése. Ebben a filmben ezen felül külön érdekes volt, hogy nem egy szellem hozta a frászt az újonnan beköltöző, frissen vásárolt házuk történetét nem ismerő, ötgyerekes ("ötlányos") családra, hanem egyszerre három, pontosabban három szellem és valami démoni, ezzel pedig kiküszöböli a horroroknak azt a "hibáját", hogy az ember mindig csak egy helyről várja a riogatást. Itt viszont egyszerre terrorizálhatja az egyik a lányokat az egyik szobában, miközben az anyát a pincébe zárja a másik, és közben még a képek is csörömpölve hullanak le a falról... Vagy mondhatnátok, hogy micsoda para, amikor nem látod, hogy mi üldöz, én meg azt mondom, hogy az a para, amikor nem vagy benne biztos, hogy látod-e; amikor egyszerűen nem lehetsz benne biztos, hogy az ajtó mögötti árnyék bizonyos részeken nem sötétebb-e épp csak egy árnyalatnyival, és ezek a talán-foltok nem adnak-e ki valamilyen egybefüggő alakot. A végén pedig, ahogy a démon képes tárgyakon keresztül hatni távoli területekre, meg úgy egyáltalán a végén a pincében akkora erőt, hatalmat képes mutatni, ami -legalábbis nekem- sokkal hatásosabb volt, mint nagyon régóta bármi a démonos-megszállós kategóriában.

És ha már "megszállás". A Démonok közt legnagyobb erénye nálam Warrenék szerepeltetése, és a házaspár kettős, egymást kiegészítő megközelítése a földöntúli lényekhez. Egyik oldalon ott van Ed Warren, aki inkább tudományos-technikai oldalról áll a dolgokhoz (mondjuk ahogy a lények két fő típusáról beszél, vagy ahogy a "kapcsolatfelvétel" három lépését mutatja be), és mindezt egy kis prológussal (Annabel) össze is foglalják előre. Az igazi "varázslat" azonban Lorraine Warren, és remélem, még sok filmben helye lesz, mert önmagában a karakter elvinne többet is a hátán. Ő az, aki médiumként látja és érzi a lényeket, ha megérint valakit vagy valamit, akkor képes az ahhoz kötődő érzéseket, emlékeket átvenni... de ami másoknak áldás, az neki átok, és minden ilyen kapcsolatfelvétel nyomot hagy benne, mintha elvenne egy darabot a lelkéből, és mert éppen a legutóbbi akciójuk sokat kivett Lorraine-ből, ezért a médium feleségéért aggódó férj egy újabb szín lett a film palettáján. Ami amúgy is remekül próbálja érzékeltetni, milyen Lorraine-nek lenni, úgy látni a dolgokat, ahogy ő látja; érdemes mondjuk kétszer egymás után megnézni azt a jelenetet, amikor először megérkezik a Warren-pár Perronékhoz, és a másodiknál figyelni azt a cseppnyi viszolygást, ami többször is kiül Vera Farmiga arcára. Ha pedig szavazni kéne a filmtörténelem legnyomasztóbb és legrejtélyesebb helyszínére, az tutira Warrenék "széfje" lenne nálam, aminek a puszta létezése annyi kérdést vet fel, annyi félelmet képes elültetni az arra fogékony nézőben, amire más filmek a teljes időtartamukban sem képesek.

Nálam tényleg ritka az, hogy minden ennyire a helyén legyen, például a hangulat. Ebben leginkább a kor megidézése az élenjáró, mert a Démonok közt a 70-es években játszódik, és ez mindenből érződik, a ruhákból, a zenékből, a kocsikból, de még talán a párbeszédekből is, ahogy hiányoznak a használt nyelvből a "modernizmusok". Talán egy jelmez lóg ki belőle, de nekem az lett a kedvencem, Lorraine Warren kék galléros blúza pont azt a régimódi eleganciát sugározza, ami egy kis átkötést jelent a XIX. század vége (amióta a környéken és a házban a pokoljárás megkezdődött) és a beat-korszak között. Aztán ott vannak a színészek is, és mert a fél éve tárgyalt Mamához hasonlóan az anyaság központi szerepet kap, a női színészeknek jut nagyobb tér. A zsaru és az ázsiai fickó az Insidious Tucker-Specs duóját helyettesíti (és mert ez a film komolyan veszi magát, ezért sokkal kevesebb idiotizmussal), ahogy mondtam, Ed Warren a "tudományos" háttér a démonűzéshez (Patrick Wilson lassan már Wan házi színésze lesz), és ezen kívül csak egy Rory nevű fiú van, aztán kész. Az öt Perron-lányt és Judy Warrent remek gyerekszínészek alakítják, ők a riogatás leggyakoribb eszközei, mert a gyerekek sokkal fogékonyabbak erre a szüleiknél, akiket sokkal jobban megvisel (ezúttal konkrét okkal), hogy a gyerekeiket terrorizálják. Vera Farmigát már említettem, nagyszerű színésznő, akinek nagy szerepe van benne, hogy Lorraine lett a film legjobb karaktere nálam, de átváltozás-átlényegülés szempontjából Lily Allen talán még hatásosabb volt.

Wan utánozhatatlan játéka a kellékekkel és a hangulatokkal, a történet, mely új szintre emelte a démoni erők hatalmát, és a kiváló színészek mind-mind kellettek ehhez:


9,5/10
.

Niwrok írta:

.
Démonok között / The Conjuring

... Ebben a filmben ezen felül külön érdekes volt, hogy nem egy szellem hozta a frászt az újonnan beköltöző, frissen vásárolt házuk történetét nem ismerő, ötgyerekes ("ötlányos") családra, hanem egyszerre három, pontosabban három szellem és valami démoni, ezzel pedig kiküszöböli a horroroknak azt a "hibáját", hogy az ember mindig csak egy helyről várja a riogatást...

9,5/10
.

Tényleg??? Basszus ez nekem fel sem tűnt. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy mikor néztem, feltűnt volna.

Egyébként meg ugyanaz, mint egy írásoddal előbb: ha nem láttam volna, ez alapján látatalanban is bevállalnám.

R2-D2 írta:

Tényleg??? Basszus ez nekem fel sem tűnt. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy mikor néztem, feltűnt volna.

De, biztos feltűnt, csak legfeljebb nem esett le, hogy mire gondolok .

Spoiler:

.