R2-D2 írásai 1.0

.




A hobbit – Smaug pusztasága




„Más lett a világ. Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt”

Ennél jobban semmi nem tudja érzékeltetni a második Hobbit film helyét nálam a Gyűrűk Ura univerzumban… ennél jobban én magam sem tudnám saját szavaimmal összefoglalni mindazon gondolatokat, amik most, a második nézésnél is felszínre törtek bennem… Nem véletlen, hogy 9 hónapig nem néztem újra, egyszerűen (bár hónapok óta a polcon van) nem volt hozzá hangulatom, nem éreztem késztetést, hogy újra Középföldjére menjek. Most is csak azért vágtam bele, mert a gyerek nézi a trilógiát, s óhatatlanul is bele-bele pillantottam: nos, annak még mindig olyan mágikus ereje van, hogy képes volt kedvet csinálni a Smaughoz is.

Sokáig töprengtem tavaly már a mozibemutató után is azon, mi is lehet a szerelmi elhidegülésnek az oka, miért nem érintett meg PJ ötödik meséje, miért nem varázsolt el annyira, mint azt a többi tette. Valahol csak most jöttem rá (miután a BD extráit is meglestem), mennyi mindenben más is lett az egész Smaug – úgy, hogy közben szinte kockáról kockára lemásolja azokat a képeket, eseményeket, jeleneteket, amiket már korábban láttunk. Mindazonáltal óvatosan is akarok fogalmazni, mert az A hobbit második része egy kimagaslóan jó blockbuster, önmagában nézve első osztályú fantasy film, parádés szereposztással és látvánnyal, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy epikus sztorival – nekem azonban a hiányzó apróságok miatt nem lett tökéletes. Ez által icipicit haragudtam is a filmre (ez már elmúlt), icipicit csalódtam is benne és a kettő eredőjeként kétségkívül kritikusabb is vagyok vele, mint esetleg kellene – vagy mint voltam az előző négy mozinál…

Már azzal gondban vagyok, hogy – ha tartani akarnám magam a korábbi GYU írásaim stílusához – ebből a filmből nagyon nehezen tudok csak idézni. Semmi olyan emlékezetes, érzelemtől fűtött dialógus nincs benn, ami számomra maradandó lehetne. Már az első Hobbit is szűken bánt ezekkel, de ott azért még találtam – itt nem. Egyszerűen semmit. Sajnos így legnagyobb bánatomra a megszokott stílusú Gyűrűk Ura írás elmarad, egy jóval szárazabb élménybeszámoló következik – tán ezzel is jelezve, ez a film kicsit kilóg a sorból. Természetesen nem csak az idézetek hiánya az, ami nálam ezúttal a szoros érzelmi kötődés fellazulását eredményezte, hanem más apróságok is: hiányoznak a kedvelt figurák, nincs Elrond, Szarumán, Frodo, Galadriel (na jó, két másodperc), nincs Gollam!!! Még annyi sincs, mint ami az első Hobbit epizódban volt… így amíg az Egy váratlan utazás érzelmileg, karakterileg, helyszínileg, eseményileg tudott kötődni a Trilógiához, a Smaugban egy teljesen más csapat teljesen más tájakon való kalandját láttam. Még szerencse, hogy Gandalf meg Legolas szerepeltek… Másrészt meg míg a Hobbit 1 hangulata, zenéje is próbált valamilyen módon kapcsolódni a Trilógiához, itt Howard Shore rengeteg új témát írt a filmhez, ami – hogyismondjam – talán kevésbé nagyívű és maradandó, mint az eredeti filmek témái, vagy mint a Misty Mountains az első Hobbitból. S végül, de nem utolsósorban nekem az egészről az A birodalom visszavág jutott eszembe, ott volt ennyire negatív kicsengésű a főszereplők sikere a film végén… S mivel a világgal ellentétben azt a SW epizódot szeretem legkevésbé az összes közül, így nem kell rajta csodálkozni, hogy a Smaug sem lett a kedvencem… Ezek azonban mind-mind csak érzések. Minderre még rátelepedtek azok a – sztorihoz kötődő  - események, jelenetek, figurák, amik rontották az összképet.

Egy pocakos, kopaszodó faszi lép ki Brí egy kocsmájából, beleszív a pipájába, majd továbbáll… Peter Jackson az, a film rendezője, aki cameojával megint kétségkívül megadja az alaphangot a második részhez… de ő azért  mégsem egy Frodo, jelenléte csupán egy easter egg, a felütés lényege pedig kétségkívül a Pajkos Póni, ahol Gandalf találkozik Thorinnal. Nem először kezd flashbackkel PJ, de ha a komplett történetet nézzük, az egész sztori valódi motivációit és súlyát, kétségkívül fontos szerepe van a mágus és a törp beszélgetésének. A jelenet egyébként egy bizonyos ponton nem kicsit hajaz az A Gyűrű Szövetsége hasonló jelenetére Aragornnal, érezhetően próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le a háttérben: az egyik első számú főszereplő tisztaságán, hősiességén ejtett csorba a szerethető Thorint egy nemszeretem kategóriába sorolta át. Néhány tette kimondottan unszimpatikus és valahol dramaturgiailag értelmezhetetlen volt (pl. Bilbo számonkérése majd Smaug torkában) ez a karakterfejlődés pedig, annak is negatív iránya számomra nem jött be annyira.

A törp-road mozi állomásai nagyjából tetszettek: Beorn, a bőrváltó (az  Odaátban ezeket alakváltónak hívják, más filmekben pedig nem medvévé változna, hanem farkassá), a Smaug vérmedvéje mindazonáltal egy kibaszott jó figura. A menekülés, a házba jutás a már milliószor látott, felülről szép tájon futó csapat látványa ellenére is jó jelenet, a reggelinek is van hangulata. A Bakacsinerdőről mindezt már nem mondhatom el annyira… megint pókok, megint a fehér pókháló… pont, mint az A két toronyban. Oké, az tiszta, hogy ha valaki ezt fogja majd később először látni, akkor nem zavaró, de nekem az volt. Egyébként ez a kettősség már az Egy váratlan utazás lepkés/sasos jeleneténél fura volt, hogy képesek önmagukat ennyire ismételni, az picit bosszantó.  A tündék fellépése viszont tetszett (Lothlorien replay), mint ahogy az új szereplők színrelépése is: Mind Tauriel (Evangeline „Kate” Lilly rulez!!!), mind a tündekirály Thranduil (Lee Pace) kiváló karakter és színész. Legolas pedig csak hab a tortán, a nagy többséggel ellentétben nekem mindig is egyik kedvenc karakterem volt. Thorin sértődött nagyképűsége mellett azonban még egy dolog volt, ami tündeországban nem tetszett: a hordós menekülés, pontosabban annak hossza és komikus eseményei. Maga az ötlet zseniális, a kivitelezés szintén – de amikor Legolas a törpök fején ugrál, akkor egyszerűen felnevettem. Egy idő után az egész szcéna borzasztóan kínos, szerintem 5 perccel simán lehetne rövidebb.

Tóváros és Bard viszont bejött. Alapban bírom Luke Evansot (hasonlít Orlando Bloomra), karaktere talán a film legjobb újdonsága. A Tóvárosba való bejutás jó volt – végre nem erőltetett poénokkal kiövezve -, egész hangulatos volt minden, míg nem a tetőkön suhanó lepkeléptű orkok be nem állítottak. Azon ismét csak felröhögtem. Meg mondjuk a film záróképeinek ismeretében el is gondolkodtam, Bard hogyan fog odaérni a nyílpuskához (már ha ő ér oda, s nem a fia fog), s hogyan tesz pontot a tűzvész végére… s ha már itt tartunk, elérkeztünk a címszereplőhöz is. A hegybe bejutással különösebben nem akarok foglalkozni, vannak bene kérdőjelek, de mindegy. Sokkal inkább maga Smaug az, ami kiverte nálam a biztosítékot. Nem önmagában a lénye, hanem a tettei… anyám. 20 perc beszélgetés!!! után 20 perc kergetőzés egy minden tekintetben erősebb ellenféllel szemben, akinek épp akkor alszik ki a kazánja a hasában, akkor nem tud tűzet okádni, mikor ott állnak előtte. A legrosszabb B filmek hagyományait követve (miszerint az utolsó lövés előtt pont annyi időt kell hagyni a főhősnek, hogy elmeneküljön) kimondottan idióta jelenetek soksága követi egymást. Mondjuk a koboldos menekülést talán nem múlták alul, de én mást vártam egy sárkány vs. hobbit/törp meccstől. Kimondottan bárgyú forgatókönyv – amit azonban az elképesztő látvány, a sárkány megjelenítése szinte teljes mértékben kompenzált. Volt egy pont, ami után nem érdekelt, mi miért hülyeség, csak simán elmerültem az aranytojásokon kotló sárkány látványán és az akciójelenetek szédítő pörgésében…

Gandalf és Dol Guldur-i szál viszont rendesen lóg a levegőben. Az egésznek túl sok értelmét nem láttam – ha pedig a GYSZ eseményeit is figyelembe vesszük, végképp fura az egész. Ezen filmek eseményeiből Gandalfnak rengeteg mindent tudnia kell a gonosz hatalomra töréséről, Szauron felemelkedéséről, a kilencek feléledéséről. Szegény öregnek rendesen megbolygathatta elméjét a füvezés, már több alkalommal is átsiklik Bilbo fura viselkedésén, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miután egyértelmű számára a Szem hatalmának erősödése, ezt miért nem kürtöli világgá. Miért kell majd közel 60 évet várni, míg újból elmegy „válaszokat keresni”. Azért itt mégsem Sithek ármánykodnak a háttérben, hogy a Sötét Oldal leple telepedjen a világra, 60 évig mégsem fog majd történni semmi (legalábbis a GYSZ-ben újdonság a szereplők számára Szauron feltűnése – mint Voldemorté egy másik világban).

Ha valaki vette a fáradtságot és végigolvasta, most minden bizonnyal azt gondolja, hogy egy pocsék filmet láttam. De nem. Egyértelműen nem. Peter Jackson még mindig kibaszottul ért hozzá, hogy Középfölde beszívjon, a helyszínek, a világ, amit megálmodott ötödszörre is működik. A Gyűrűk Ura Univerzum újabb fejezete a megszokott módon látványos, a megszokott módon monumentális és a megszokott módon pörgős. A helyszínek a megszokott módon lenyűgözőek, az új szereplők egytől-egyig kiválóak. Középső filmként szépen összeköti a nyitányt a végkifejlettel, túl sok üresjáratot tényleg nem éreztem benn. Az akciók jó ütemben és baromi látványosan követik egymást, a cameok és a kevés korábbi szereplő visszatérése nagyon tetszett. Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény, azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Arwen, Galadriel, Szarumán szintű figura…

Továbbra is imádom ezt a világot, izgatottan várom a harmadik Hobbit filmet, viszont ott már nem lesznek a Trilógiához való kötődés elvárásaim. Ez már egy más világ, más szereplőkkel. És ez így jó ... mert most már megbékéltem vele.



85%



.

R2-D2 írta:

A hobbit – Smaug pusztasága

Valahol csak most jöttem rá (miután a BD extráit is meglestem), mennyi mindenben más is lett az egész Smaug – úgy, hogy közben szinte kockáról kockára lemásolja azokat a képeket, eseményeket, jeleneteket, amiket már korábban láttunk. A hobbit második része egy kimagaslóan jó blockbuster, önmagában nézve első osztályú fantasy film, parádés szereposztással és látvánnyal, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy epikus sztorival... Semmi olyan emlékezetes, érzelemtől fűtött dialógus nincs benn, ami számomra maradandó lehetne.

Érezhetően próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le a háttérben: az egyik első számú főszereplő tisztaságán, hősiességén ejtett csorba a szerethető Thorint egy nemszeretem kategóriába sorolta át. Néhány tette kimondottan unszimpatikus és valahol dramaturgiailag értelmezhetetlen volt (pl. Bilbo számonkérése majd Smaug torkában) ez a karakterfejlődés pedig, annak is negatív iránya számomra nem jött be annyira. A hegybe bejutással különösebben nem akarok foglalkozni, vannak benne kérdőjelek, de mindegy.

A legrosszabb B filmek hagyományait követve (miszerint az utolsó lövés előtt pont annyi időt kell hagyni a főhősnek, hogy elmeneküljön) kimondottan idióta jelenetek soksága követi egymást. Volt egy pont, ami után nem érdekelt, mi miért hülyeség, csak simán elmerültem az aranytojásokon kotló sárkány látványán és az akciójelenetek szédítő pörgésében… Gandalf és Dol Guldur-i szál viszont rendesen lóg a levegőben. Szegény öregnek rendesen megbolygathatta elméjét a füvezés, már több alkalommal is átsiklik Bilbo fura viselkedésén, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miután egyértelmű számára a Szem hatalmának erősödése, ezt miért nem kürtöli világgá. Miért kell majd közel 60 évet várni, míg újból elmegy „válaszokat keresni”.

Ha valaki vette a fáradtságot és végigolvasta, most minden bizonnyal azt gondolja, hogy egy pocsék filmet láttam. De nem. Egyértelműen nem. Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény, azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Arwen, Galadriel, Szarumán szintű figura…

85%

Nem gondoltam olvasás közben, hogy pocsék filmet láttál... csak ugyanazt láttad, amit én... pedig bennem még a GYU trilógia iránti rajongás sincs meg.

Még ha nem is láttam a többi filmet annyiszor, úgy éreztem, hogy ebben a filmben a drámai-érzelmi töltetet teljesen takarékra tették. Ezért sántít nekem egy kicsit a "törp road-movie" elnevezés, azoknál elsődleges a személyiségfejlődés... és a Smaug pusztaságában ilyet nem nagyon találni... és talán ez az oka, hogy még mindig csak úgy tudom sommázni a véleményem "a legjobb film, amiben nem történt semmi". Egy remek epikus kalandfilm, kevés románccal dúsítva, ami egyben egy turisztikai könyv Középfölde egy más korából és helyeiről, plusz politikai panoptikum is... de "csak" ennyi. Csak halad, de nem fejlődik...

És bár te nem akarsz foglalkozni a hegybe való bejutással, én megteszem: az az, ami igazán "dramaturgiailag értelmezhetetlen".
.

Niwrok írta:

A hobbit – Smaug pusztasága
Ezért sántít nekem egy kicsit a "törp road-movie" elnevezés

Értsd szó szerint: törpök mennek A pontból B pontba...

Niwrok írta:

És bár te nem akarsz foglalkozni a hegybe való bejutással, én megteszem: az az, ami igazán "dramaturgiailag értelmezhetetlen".

Tudom, visszakerestelek.

Igazából pont azért nem akartam magam sem írni, nem akartalak ismételni.

R2-D2 írta:

nincs Elrond, Szarumán, Frodo, Galadriel (na jó, két másodperc), nincs Gollam!!! Még annyi sincs, mint ami az első Hobbit epizódban volt…

Persze, hisz ez a mese, ez a történet nem róluk szól. Gollamnak annyi szerepe volt, amennyi az első részben, és pont, ennyi volt szükséges. Szerintem már az is hab a tortán, hogy ennyi karakterhez visszanyúltak és beemelték őket egy olyan sztoriba, amiben amúgy nem is szerepelnének. És itt most nem Elrondról vagy Gollamról van szó, természetesen.

Idézet :

Egy pocakos, kopaszodó faszi lép ki Brí egy kocsmájából, beleszív a pipájába, majd továbbáll…

Pontosabban harap egyet a répájából, pont úgy, mint a Szövetségben.

Idézet :

próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le

Ha jól veszem ki az írásodból, te nem olvastad a könyvet. Nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy Thorin jellemfejlődése nem P.J. agyából pattant ki, és nem is hasraütésszerűen és (felesleges) feszültséggenerálás céljából van ez így, hanem később, az egész cselekmény zenitjén fontos szerepe lesz ennek, már ha érzelmi oldalról közelítjük meg a dolgokat.

Idézet :

a hordós menekülés, pontosabban annak hossza és komikus eseményei. Maga az ötlet zseniális, a kivitelezés szintén – de amikor Legolas a törpök fején ugrál, akkor egyszerűen felnevettem. Egy idő után az egész szcéna borzasztóan kínos, szerintem 5 perccel simán lehetne rövidebb.

Hát nem is tudom, az utóbbi évek egyik legfaszábban megkoreografált, leglátványosabb jelenete volt, és szerintem kicsit sem húzta le az egész komikussága. Bombur hordós akcióján hangosan röhögtem a moziban.

Idézet :

míg nem a tetőkön suhanó lepkeléptű orkok be nem állítottak. Azon ismét csak felröhögtem.

Az extrákban mondják is, hogy ezek ilyen scout-orkok, vagy mik, szóval direkt ilyen lopakodó, settenkedő osztagot küldött el Azog Tóvárosba, hogy sunyin, csendesen hatoljanak be a városba. Nem túl orkos lépés, az tény, de nincs ezzel semmi baj. A könyvben például, mikor Bilbó és a társaság menekül a goblintárnákból, akkor ott írja is a könyv, hogy a koboldok puha talpú surranókat húztak, hogy ne hallja meg a törp kompánia, merről is üldözik őket, és hogy könnyebben be tudják cserkészni a behatolókat. Úgy érzem, kicsit ezt hozták át P.J. ebbe a részbe. Mint mikor Bombadil Toma karakterét ültette át Szilszakáll egyik jelentébe, konkréten az ő szájába adta Toma könyvbéli mondatait.

Idézet :

Nem önmagában a lénye, hanem a tettei… anyám. 20 perc beszélgetés!!!

A könyvben Bilbó hosszabb ideig trécsel vele és hízeleg neki, szóval számomra ez sem volt meglepő vagy éppen oda nem illő. Maga az indok, amiért Smaug felbassza magát, meg ahogy "behisztizik", na az már elég gáz volt, a könyvben ez sokkal logikusabb és hihetőbb indokkal volt megtámogatva.

Amúgy jó kis vaskos kritika volt, nagyjából egyet is értek, már a mozibemutató után éreztem én, hogy ez nagyon nem egy 10/10-es produkció volt, de ettől függetlenül a tavalyi év egyik kiemelkedő alkotása, és a kisebb hibái ellenére én bármikor szívesen újra elkalandozgatok a P.J. által megformált világban.

Weide írta:

Persze, hisz ez a mese, ez a történet nem róluk szól. Gollamnak annyi szerepe volt, amennyi az első részben, és pont, ennyi volt szükséges. Szerintem már az is hab a tortán, hogy ennyi karakterhez visszanyúltak és beemelték őket egy olyan sztoriba, amiben amúgy nem is szerepelnének. És itt most nem Elrondról vagy Gollamról van szó, természetesen.

Persze, értem és tudom, de nekem attól még hiányoztak. Hiányzott az a kapocs, ami az első Hobbitot egyértelműen a Trilógiához kötötte.S ezen esetben nem érdekel, hogy volt-e létjogosultságuk, vagy nem: színtiszán érzelmi reakció. Gyűrűk urát akartam látni, de csak annak könnyített változatát kaptam.

Weide írta:

Ha jól veszem ki az írásodból, te nem olvastad a könyvet. Nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy Thorin jellemfejlődése nem P.J. agyából pattant ki, és nem is hasraütésszerűen és (felesleges) feszültséggenerálás céljából van ez így, hanem később, az egész cselekmény zenitjén fontos szerepe lesz ennek, már ha érzelmi oldalról közelítjük meg a dolgokat.

Nem olvastam, nem is tervezem: a filmek számomra önálló univerzumok. Azt sem állítottam, hogy PJ találta ki Thorin negatív jellemfejlődését - tökmindegy ki volt, nem tetszett. Nemszeretem karakterek, nemszeretem mozi.  

Weide írta:

Az extrákban mondják is, hogy ezek ilyen scout-orkok, vagy mik, szóval direkt ilyen lopakodó, settenkedő osztagot

Ez önmagában egy ökörség, de fátlyat rá.

Weide írta:

... és a kisebb hibái ellenére én bármikor szívesen újra elkalandozgatok a P.J. által megformált világban.

Tulajdonképp én is, a bővítettet is megnézem hamarosan (még az első Hobbit bővítettjét sem láttam), de számomra ez haloványabban csillog Középfölde egén...


.

R2-D2 írta:

Nem olvastam, nem is tervezem: a filmek számomra önálló univerzumok. Azt sem állítottam, hogy PJ találta ki Thorin negatív jellemfejlődését - tökmindegy ki volt, nem tetszett. Nemszeretem karakterek, nemszeretem mozi.  

Szerintem ez jó dolog, hogy az amúgy is annyira -ebben a műfajban- tipikus feddhetetlen "hősök" között van egy olyan, akit ha kicsikét is, de komplexebbé tett Tolkien. A mindig bölcs, tanácsadó Gandalf, a nemes, erős, határozott Aragorn, a naiv, sorsához felnövő Frodó mellett ráadásul szerintem Thorin nem csupán árnyaltabb, de egy személyben szimbolizálja az egész törp népet, azoknak minden erényével és hitványságával együtt. Egy erős harcos, egy nemes, büszke család leszármazottja, de ugyanúgy megvan benne a nagyravágyás és a mértéktelen kapzsiság, illetve a konokság, mint a legtöbb törpben. És ez a fajta belső/külső konfliktus fog majd kicsúcsosodni a harmadik részben, illetve természetesen feloldozást is nyerni. Thorin ilyen téren nálam kitűnik a megszokott high fantasy egysíkú karakterei közül. Tudom, hogy ez nem egy olyan egetverő újdonság vagy éppen váratlan jellemkidolgozás más filmekhez/művekhez viszonyítva, de a high fantasy zsánerén belül az.

Idézet :

Ez önmagában egy ökörség, de fátylat rá.

P.J.-nek mondd.

.





A búra alatt S2




Az előző évad tartalmából

Két héttel ezelőtt Chester’s  Mill, egy amerikai kisváros fölé egyik pillanatról a másikra egy titokzatos búra telepedett. Láthatatlan és áthatolhatatlan falával rengeteg balesetet követelt, emberek haltak meg: a kialakult helyzet rejtélyessége azonban senkit nem érdekelt. A kisváros lakó egy napos zavargások után szépen visszamentek otthonukba, s élték tovább életüket, mintha mi sem történt volna, miközben a totálisan zárt város vezetéséért elkeseredett harc vette kezdetét. Közben néhány fiatal talál az erdőben egy tojást, aminek valami köze ugyan lehet a Búra működéséhez, de a lényeg továbbra is maroknyi ember hatalmi játéka, ami egy félbehagyott akasztás cliffhangerébe torkollik…

Az első évad nem igazán tetszett. Borzasztóan zavart, hogy megint társadalmi drámát láttam, megint zárt térben játszódó pszichológia tesztet emberek egy csoportjáról, miközben egy zseniális alapszitu tornyosul a történet fölé. Nem önmagában a jellemek ütköztetésével, a karakterek harcával volt bajom (azt mindig is szerettem), hanem főleg azzal, hogy önmagáról a Búráról, erről az elképesztő természeti/fizikai csodáról jóformán semmit nem tudtunk meg. Az első évadban csupán annyi a szerepe, hogy a figuráink ne jussanak ki alóla – no meg be se jöhessen senki. S ha már figurák: néhányan bizony észtvesztően hiteltelenül voltak képesek viselkedni, a prímet talán a férjét egy hete elvesztő feleség és a férje gyilkosának románca, illetve a szerelemből saját csaját pincébe záró fiú viszi…

No. A második évad sok mindenben nyílegyenes folytatása az elsőnek, de mégis egy teljesen más szint. A lényegi dolgok nem változtak, az évad első felében továbbra is a hatalmi harc van előtérben, de a hülyeségfaktor érezhetően csökken. Vagy már csak szimplán megszoktam ezt a világot, annak minden ökörségével együtt: kicsit olyan érzésem volt, mint mikor gyorsan mész egy autóval valahol és a perifériális látásod beszűkül.  Nos, itt ugyanúgy továbbra is arra a tíz-tizenöt figurára koncentrál a kamera, mint az előző évadban, a város többi lakosa viszont mintha ott se lenne, maximum egy gyűlésen, egy eseménynél gyűlnek össze páran. E tekintetben maga a Búra is sokszor értelmezhetetlen, néha hatalmasnak tűnik, néha tök pici, az emberek meg állítólag 2000-en vannak a kisvárosban, de 60-80-nál többet sosem látunk. Még akkor sem, mikor elvileg MINDENKI a feltételezett kiút felé halad… Úgy érzem, továbbra sem számít senki és semmi más, mint Big Jim és Barbie, illetve az ő érdekcsoportjaik pozícióharca – bizony, ha ezt hetente néztem volna, hasonló érzésem lehetne, mint a The Strain esetében…

De szerencsére nem így néztem, a folytonosság, a lendület sokat segített a hibák átértékelésében. Ráadásul az írók mindent meg is tettek azért, hogy sokkal jobb legyen ez az évad, mint az előző volt. Már rögtön az első epizóddal magasra tették a lécet (az egy percig sem volt ugye kérdés, hogy a félbehagyott akasztás hogy végződik), ugyanis a Búra átmágneseződése, az azzal járó balesetek és események iszonyat hatásosak voltak. Nekem legalábbis qrvára bejött az egész, bár azon elgondolkodtam, hogy utána a Búra más részét miért is nem borítják vasak – de biztos ott nem volt annyi fém, amit magához húzhatna. Szóval ez a felütés, innentől kezdve az évad egyik fontos szereplője lesz maga a Búra is. Több természeti csapás, rejtélyes fizikai jelenség nehezíti a kis csapat életét – amire építve egy érdekes új figurát hoztak be a képbe: Rebecca, a város ateista fizikatanára új lendületet hoz a sorozatba. Először valami eszméletlen idegesítő, amit művel, ahogy azt teszi, ráadásul felvetődik a kérdés, hol a francba volt eddig, de az általa képviselt racionalitás és a többi karakter által képviselt hit a Búrában érdekes feszültséget generál az elején. A racionalitás csúcsa aztán majd a lakosság megtizedelésében (illetve annak szándékában) ölt testet, érdekes, hogy mennyire is nem áll távol a nézőtől Rebecca ötlete: kegyetlenségében is borzongatóan hatásos. Az ő karaktere szerves része annak a továbbra is meglévő hatalmi játszmának, ami a szinte megtért Big Jim illetve Julia között újból fellángol, árulás és ármánykodás, megdöbbentő események láncolata – sokkal jobban és életszerűbben, mint korábban.

Ez már egyébként önmagában is elég lenne, de kb. a felétől történik valami, ami a második évadot nálam magasabb szintre emeli: egyértelműen Lostosodik az egész. Van két-három olyan váratlan húzás, esemény, figura, amiken keresztül végre a titok kerül előtérbe, mi is ez az egész, miért van ott és mit is akar a lakosságtól. A Búra elkezd ÉLNI, előkerül egy 25 éve halott lány illetve megnyílik a kiút lehetősége is – néhányaknak. Zseniális. Junior anyjának festményei mind értelmet kapnak, a négy kéz nyolc lesz, a múlt és a jelen egyidejű szerepeltetése egyszerűen kiváló. Vélhetően itt is rengeteg bug van a sztoriban, de innentől kezdve nem volt időm foglalkozni vele: elsősorban Melanie-n keresztül a titok, a sejtelmesség végig tapintható, a zenith-i események hitelesek és érdekesek, a piros ajtó szerepe is király. Összességében az egész tér-idő kavarással, a Búra akaratával, a tojással, az új szereplőkkel elérte ez az évad, hogy a végére totál belezúgtam. Végre érzem, hogy valahova tart az egész, végre érzem - minden hülyeség ellenére -, hogy mégiscsak egy átgondolt történetet látunk, viszont ilyenkor szokott az lenni, hogy amikor értelmesebb lesz valami, lekopnak a nézők és elkaszálják az egészet….

Ennyi dicséret után még egy dolgot ki kell emelnem, még egy valami van, ami pici korona az egészen: Big Rennie Jim ténykedése. Zseniális. Amit ebben az évben ebből a karakterből kihoztak, arra bármelyik sorozat büszke lehetne. A hit, a pálfordulása, a megjavulni akarása, majd a benne levő állat felszínre törése egyszerűen lélegzetelállító. Kétségtelenül kellett ehhez Dean Norris játéka, aki a Breaking Bad Hankje után egy újabb hatalmas alakítást tudhat magáénak – a finálé meg…. valahol olvastam, hogy a végén Big Jim elszabadul. Hát el, bazzeg. Nagyon durván. Zseniális. S bár toronymagasan az ő karaktere adja a sorozat esszenciáját, a többiek is parádéznak. Barbie, Julia, Junior (végre nem idegesítő), a gyerekek, Melanie, Sam, Lyle mind qrva jó karakter lett erre az évadra. Még Barbie apja is – sőt, ez az egész kinti szál a kormánnyal végre rendbe teszi a Búrán kívüli életet is. Király!

Összességében toronymagasan veri a S1-et, de az is igaz, hogy nem szabad olyan mélyen belemászni, mint tesszük azt a Strainnél. Van egy sajátos csőlátás az egészben, csak a kiválasztott karakterek fontosak, a rajtuk kívüli világ – hmmm… meglehetősen nagyvonalú, de a megfelelően elhegyezett dráma, a lostos beütés és Big Jim miatt erősen ajánlott. A baj csak az, hogy az első évadon át kell verekedni magunkat.




80%


.

R2-D2 írta:

A búra alatt S2

Összességében toronymagasan veri a S1-et, de az is igaz, hogy nem szabad olyan mélyen belemászni, mint tesszük azt a Strainnél. Van egy sajátos csőlátás az egészben, csak a kiválasztott karakterek fontosak, a rajtuk kívüli világ – hmmm… meglehetősen nagyvonalú, de a megfelelően elhegyezett dráma, a lostos beütés és Big Jim miatt erősen ajánlott. A baj csak az, hogy az első évadon át kell verekedni magunkat.

80%

Látom, hogy ez sem egy hosszú sorozat, Stephen Kinget is szeretem olvasni, és a "losztosodással" is jobban járnék, mint hogy nekiveselkedek az amúgy is félretett Lostnak... de bármilyen jól is hangzik, ez is a "jó, de nem eléggé" sorozatok egyike lesz.
.

.





Enemy




Rég vesztem el ennyire filmben… egy példára konkrétan emlékszem, pár évvel ezelőtt a Maradj! volt számomra hasonlóan nehezen dekódolható, mint most ez az Enemy…

Egy szakállas fickó (Jake Gyllenhaal) egy épület alagsorában egy ajtóhoz közelít. Elfordítja a zárban a kulcsot, majd kísérőjével együtt helyet foglal több, öltönyös ember között. A parketten épp egy nő maszturbál, a zártkörű klubnak tűnő csapat tagjai kikerekedett szemekkel nézik. A műsorszám után két újabb nő érkezik, az ő élvezetüket viszont sajnos már nem látjuk – helyette viszont az egyik leemeli a behozott tálcáról a fedőt, ami alól kimászik egy madárpók… A szakállas fickó meg behunyja a szemét…

Nos, így kezdődik ez az agymenés. Most, hogy a nyitányt még egyszer megnéztem, kezd valami halvány véleményem lenni a film történetéről – erről az írás végén külön spoilerben -, mert az biztos, hogy ami ez után következik, az túl egyszerű és kézenfekvő ahhoz, hogy igaz legyen. A kövekező tíz percben ugyanis egy Adam Bell (Jake Gyllenhaal) nevű egyetemi tanár magánéletébe csöppenünk bele, aki a saját napi rutinjának a rabjává vált: minden nap egyforma, óra a suliban, egy szőke nő este, minden monoton és egyforma. Aztán egyik nap egy kollégájának felhívására egy hasonmására bukkan: egy Anthony Claire (Jake Gyllenhaal) nevű B kategóriás színészre, aki megszólalásig hasonlít rá. Történetünk itt kettéválik, felváltva követhetjük nyomon a két férfi magánéletét, a tanár kapcsolatát egy szőke nővel, valamint a színész kapcsolatát terhes szőke!!! feleségével.

Mígnem Adam nem bírja tovább és bejelentkezik Anthonynál (ami egyébként valahol tök logikus és életszerű lépés), hogy kiderítse, mi is a hasonlóság oka. Sőt, elmegy anyjához is, nincs-e véletlenül egy ikertestvére, akiről nem tud – de az események kicsúsznak kezei közül. A színész látni sem akarja, sőt a kettejük viszonya ellenségessé válik, ami egy elképesztő fináléban, a filmtörténelem egyik legmeghökkentőbb és legértelmezhetetlenebb jelentével ér véget. Percekig csak bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi a fasz is van…

Az Enemy nem könnyű film. A Fogságbant is jegyző rendező, Dennis Villeneuve azt hiszem, ezúttal túl messzire ment: másfél órás agymenéséből hiányoznak azok az egyértelmű támpontok, amik a nézők útbaigazítását hivatottak segíteni egy film nézése közben. Mert az még hagyján, hogy a felütés képeit nem értjük (s később se nagyon értjük meg), de utána jó ideig inkább egy diavetítés a film, mint valód történettel rendelkező alkotás. Értem én, hogy a komplett képi világ Adam életének monotonitását hivatott ábrázolni, az ismétlődések, ezzel a zenével, a kimondottan sivár környezettel kiegészítve viszont az őrületbe – vagy az álomba – tudnak kergetni. A film egészen addig kimondottan unalmas, míg a két hasonmás fel nem veszi a kapcsolatot egymással, onnantól viszont talán tart valahova. Feszült, izgalmas háromnegyed óra, bár az egész képi világ, a jelenetek és vágások dinamikája még itt is képes visszahúzni a lendületet.

Ezek után érünk el a fináléhoz, ami után viszont állunk, mint fasz a lakodalomban. Az égvilágon semmi támpontot nem kapunk, hogy mi miért is történt, s egyre inkább úgy érzem, nincs is mögötte valós koncepció. Nekem olybá tűnik az egész, a rendező szándékosan csinált egy ilyen: "Nesze bazzeg, képzelj bele, amit akarsz!" finálét, mert tudja nagyon jól, hogy itt is működni fog, ami más filmeknél már bejött: miután senki nem érti a záróképet, ezt senki sem nagyon fogja beismerni, ezáltal a filmje valami különleges, mindenek felett álló spirituális hangulatot fog kapni… Magyarán: amit nem értek, azt kultstátuszba helyezem – egy film azonban ettől korántsem lesz jó. Sőt… Ráadásul ahogy olvasgatom a netet, kimondottan elzárkózott az utolsó képek magyarázatától: még a színészek sem tudták/beszélhettek róla, az mit is jelent.. Eh….  

Nekem már a Fogságbannal is komoly gondjaim voltak, a rendezőnek a thriller vonal itt sem működik maradéktalanul. Míg ott túl hosszúra nyújtotta az egészet, itt túlságosan is a saját elképzeléseit hányta vászonra. Mint mikor egy matekórán a tanár egy qrva nehéz példát villámgyorsan megold, te meg lesel a hátsó padból, mert semmit nem étettél belőle, vele ellentétben… Vagy mint egy kibaszott drogos vízió… Egyébként vízióként működik: az agyonszűrőzött kép, az gyakran totál ingerszegény környezet, a lassú felvételek kellően nyomasztóak, ha úgy veszem, sejtelmesek is. Mindehhez tök idegesítő zene is társul, kiválóan kiegészítve a hangulatot. Jake Gyllenhaal pedig egyszerűen briliáns a két szerepben (olvasom, hogy Javier Bardemnek és Christian Balenek is fel volt ajánlva a szerep), már csak miatta is érdemes megnézni a filmet. Viszont ember legyen a talpán, aki elsőre mindent dekódol, a finálét meg képtelenség: egyszerűen az szerintem csak polgárpukkasztás.



70%

Spoiler:

.

.





J. Edgar – az FBI embere




Ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit is láttam, az az egy szó az érdekes lenne. Egy érdekes ember érdekes élettörténetét egy érdekes történelmi távlatban, érdekes történelmi tabló előtt, azonban a vélhetően túl nagy merítés miatt sajnos épp maga a mozi lett úgy egészében a leginkább érdektelen.

John Edgar Hoover az FBI 48 éven át regnáló igazgatója volt, nevét összekötik az intézmény megalapításával, sőt a modern nyomrögzítés és megfigyelés/adatgyűjtés feltalálásával is. Az átlagember és az átlag mozinéző számára is ismerősen csenghet Hoover neve, több filmben feltűnt már, vagy épp hivatkoztak rá - legutóbb talán épp a Közellenség című moziban találkozhattunk vele. Clint Eastwood mindazonáltal mégis nagy fába vágta fejszéjét, ugyanis általában egy életrajzi filmben egy személyre koncentrálni, jelen esetben Hoover 48 évét izgalmasan és kellő lendülettel, feszültséget végig fenntartva bemutatni nem könnyű vállalkozás – s úgy érzem, úgy gondolom, nem is sikerült ez teljes egészében. Ráadásul az öreg próbált egyforma hangsúlyt helyezni Hoover személyiségére, illetve magára a szervezet működésére, annak változására is. Így viszont hatalmas lett az alapanyag, a 8 elnököt kiszolgáló történet, egy ilyen fontos ember élete túl sok „kötelezően megemlítendő” eseményt tartalmaz, ami óhatatlanul nagyvonalúvá és felszínessé teszi a cselekményt.

Nekem egyébként már rögtön az indítással bajom volt. Az öreg Hoover kinézete a megöregített Caprióval egyszerűen röhejes volt. Borzasztó gagyi az egész, első pillanatra azt is lehet hinni, Marlon Brando volt a minta a Keresztapából, a maszkmesterek bizony elmehetnének továbbképzésre a WETA-hoz… De még nála is komikusabb és elbaszottabb (lesz majd) az időskori Clyde Tolson (Armie Hammer) maszkja, ő nálam legalábbis nagymértékben rontott az összképen. Szóval. Induláskor az idősödő Hoover épp memoárját meséli Smith ügynöknek (LOL, Smith a Mátrixból), felidézi a Céghez kerülését, majd azon belüli felemelkedését. Ez a rész egyébként kimondottan tetszett, az 1910-es évek, a helyszínelés, az energikus fiatal Hoover (Caprio) céltudatos karrierépítése kiváló volt. Maga az életrajzi tabló, a történet egyébként egy valós gyermekrablási ügy köré van felfűzve, az Atlanti-óceánt elsőként egyedül átszelő, USA nemzeti hős, a híres Charles Lindberg gyerekének elrablása köré: az egész nyomozás, a bizonyítékok gyűjtése, a tárgyalás pedig Hoover érdemének beállítva. Tulajdonképp a mozi azon része, ami az FBI múltbéli tevékenységével kapcsolatos, a nyomozások, a szervezet kiépülése, a szabályok kialakulása, önmagában az ifjú Caprio által megformált Edgar bűnüldözése hibátlan lett. Annak minden percét élveztem, szívesen néznék meg egy komplett, jól összerakott mozit önmagáról az FBI-ról, esetleg a CIA-ról… no persze.

Hoover, mint személyiség már érdekesebb kérdés. Gondolom, nem vagyok egyedül vele, de én ilyen mélységben semmit nem tudtam az ipséről, ezért néha bizony rácsodálkoztam gondolatvilágára, tetteire, ennyire hatalom centrikus, irányító (s néha paranoid) jellemére. A kommunizmus gyűlöletével, a liberalizmus megvetésével, a végsőkig konzervatív (de nem bigott) életfelfogásával önmagában még nem lenne bajom, ugyanakkor meglepődtem a Martin Luther King-gel szembeni ellenérzésén, az egész rasszizmusán. E szempontból kétségtelenül aztán majd fura is lesz a Ku-Klux-Klán hozzá köthető felszámolása – igaz, az már egy másik kor volt. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a filmben elhelyezett súlypontok alapján kialakult kép akár egy mai ember képe is lehetne: az összes boncolgatott jellem, az összes társadalmi probléma, ideológia, mind-mind aktuális ma is. Ez által a film nálam egy olyan aspektusában is betalált, ami esetleg másnak eszébe sem jut: a Lincolnhoz hasonlóan ugyanúgy a saját korom leképzését láttam a történetben, a politikai, hatalmi harcok, pozíciók fogása tökéletesen átültethetők a jelenbe is. Miután pedig ez a politikai aspektusok mindig is érdekeltek, a J. Edgarban rejlő potenciál is megérintett. Hol az állam, a szerv, a bűnüldözés határa? A megfigyelés, nyilvántartás a konzervativizmussal keverve mennyiben különbözik az oly gyűlölt kommunizmustól? És már maga a rasszizmus is: a liberalizmus elutasítása egyúttal út a kirekesztés felé??
Ehh, millió kérdés, ami a napi közbeszédet is átjárja manapság. Ha úgy vesszük, Hoover az illiberális gondolkodás élharcosa lehetne ma, nem is csoda, hogy valamilyen szinten konfrontálódott a Kennedy-fivérekkel. Az azonban tény – világnézettől eltekintve -, hogy az információ hatalom, Hoover pedig sokáig USA leghatalmasabb ura volt.  

Ezek után magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a film ugyanakkor valamiért mégsem működik. Egyrészt a „jelen” Edgarja a 70-es években, amikor diktálja az emlékeit csupán egy unalmas öregúr, egy ideig teljesen a szürkeség homályába burkolózva azt sem tudjuk, ki kicsoda, ki miért van ott ahol, és mit miért csinál. Nem feltétlenül a maszkok az okai, inkább a film szerkezete hibáztatható érte: a flashbackekből visszaváltás, majd ugrás a múltba túlságosan is homogén, egybefolyik az egész. Nem ritkán bámultam zavartan a képet, hogy akkor most hogyan és hol és kinél és miért is vagyunk. Ehhez kapcsolódik a már említett hatalmas intervallum is: néhány jelenet „villanásszerűen” van a filmben, semmihez nem kapcsolódik, s mint olyan, sok szerepe sincs. Ugyanakkor Hoover anyjához való viszonya szerintem túlságosan is előtérbe van tolva – arányaiban túl nagy jelentőséget adtak neki. Ide tartozik még a meglebegtetett meleg szál, ezt viszont szerencsére nem vitték túlzásba… nem hiába, Eastwood konzervatívabb annál. Mindezek mellett pedig túlságosan lassú az egész koncepció, a figurákon , mellékes eseményeken elidőző kamera sem tett jót a dinamikának.

Amúgy a korrajz zseniális, az egész képi világ, a látvány, díszlet parádés. Caprio természetesen szenzációs, de a többiekre sem lehet panaszom. Utólag utánanézve J. Edgar életrajzának, teljesen korrekt és hiteles mozit kapunk, megismerhetjük Amerika egyik (titokban) legbefolyásosabb emberének életét. Életrajzi filmnek kiváló, volumenében, hatásában, jelentőségében a Lincolnhoz tudnám hasonlítani. A J. Edgar összességében egy érdekes próbálkozás, bizonyos szemszögből remek kis mozi, néhány részletet leszámítva nem bántam meg, hogy láttam. Mert legalább tudom, ki is volt az a faszi, aki még az elnököt is tudta zsarolni.

Ezek után viszont elgondolkodtam egy Vaslady – Királynő – Diana – Grace maratonon, bár ezek a női történelmi karakterek annyira nem vonzanak.



75%



.

R2-D2 írta:

J. Edgar – az FBI embere

Amúgy a korrajz zseniális, az egész képi világ, a látvány, díszlet parádés. Caprio természetesen szenzációs, de a többiekre sem lehet panaszom. Utólag utánanézve J. Edgar életrajzának, teljesen korrekt és hiteles mozit kapunk, megismerhetjük Amerika egyik (titokban) legbefolyásosabb emberének életét. Életrajzi filmnek kiváló, volumenében, hatásában, jelentőségében a Lincolnhoz tudnám hasonlítani. A J. Edgar összességében egy érdekes próbálkozás, bizonyos szemszögből remek kis mozi, néhány részletet leszámítva nem bántam meg, hogy láttam. Mert legalább tudom, ki is volt az a faszi, aki még az elnököt is tudta zsarolni.

Ezek után viszont elgondolkodtam egy Vaslady – Királynő – Diana – Grace maratonon, bár ezek a női történelmi karakterek annyira nem vonzanak.

75%

Az "előző életemben" én is írtam erről a filmről, és annyira már nem lepett meg, hogy kb. ugyanazokat a sarokpontokat tartottuk fontos megemlíteni, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak nagyon jó szakaszai, a Lindbergh-ügyről, a maffiáról meg a zsarolásokról, de a jelenkori keret nekem sem tetszett igazán, és ugyanazért, mint neked, a maszkok szerintem sem sikerültek túl jól.

Ezt a maratont viszont... hááát... A Grace-t nem láttam, a Királynő tetszett, de a másik kettő nem lett kedvencem. A Vasladyben kiváló Meryl Streep átalakulása, érdemes megnézni egy összehasonlítást, de maga a történet nekem unalmas volt (sokkal többet foglalkozik a tragédiákba beleőrült Thatcherrel, mint a történelmi alakkal). A Diana pedig egy történelmi hátterű, erősen színezettnek ható romantikus film, amiben Watts jó, de nekem túl sok volt a szenvelgés.

Szóval nekem akkor már inkább a két Elizabeth .
.

Niwrok írta:

J. Edgar – az FBI embere
Az "előző életemben" én is írtam erről a filmről, és annyira már nem lepett meg, hogy kb. ugyanazokat a sarokpontokat tartottuk fontos megemlíteni, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak nagyon jó szakaszai, a Lindbergh-ügyről, a maffiáról meg a zsarolásokról, de a jelenkori keret nekem sem tetszett igazán, és ugyanazért, mint neked, a maszkok szerintem sem sikerültek túl jól.

Tudom, olvastam.  

Még mosolyogtam is, hogy bizonyos szóhasználat is egyezik, annak ellenére, hogy már csak akkor olvastalak, mikor nagyjából kész voltam vele.

Niwrok írta:

Ezt a maratont viszont... hááát... A Grace-t nem láttam, a Királynő tetszett, de a másik kettő nem lett kedvencem. A Vasladyben kiváló Meryl Streep átalakulása, érdemes megnézni egy összehasonlítást, de maga a történet nekem unalmas volt (sokkal többet foglalkozik a tragédiákba beleőrült Thatcherrel, mint a történelmi alakkal). A Diana pedig egy történelmi hátterű, erősen színezettnek ható romantikus film, amiben Watts jó, de nekem túl sok volt a szenvelgés.

Szóval nekem akkor már inkább a két Elizabeth .

Ez jó, könnyebb így félretenni őket. Majd egyszer, talán...

Egyébként úgy alakult, hogy most Narnia-trilógiát nézek. Valamiért szeretem ezeket a filmeket és még mindig működnek.

.




Vérző olaj




Elismerem, ez egy óriási elmaradás volt: már a 2008-es bemutatója óta terveztem pótolni, de valahogy sosem vitt rá a lélek… Legközelebb talán a múltkori New York bandái után voltam hozzá (Daniel Day-Lewis miatt), de még akkor is csak a cserepadra került – hogy aztán pár napja végre (nyomós baráti szóra) abszolváljam ezt is. Meg ugyan abszolút nem bántam, de eufóriába ettől sem estem…

Nem szeretem a negatív jellemfejlődéseket. Egyszerűen utálom nézni, mikor is egy normálisnak, tisztességesnek tűnő ember - aki az adott mozi fő karaktere -, a film végére számomra érthetetlen és mondvacsinált okok miatt teljesen kifordul magából. A Vérző olaj esetében márpedig Daniel Plainview (Day-Lewis) a sikeresen bemutatja, hogyan lehet a jól menő, átlagosan jó lelkű üzletemberből egy mocskos, öntelt alkoholista állat, a fináléra érve a teljes önpusztítás végstádiumába érve pedig olyan dolgot is megtesz, aminek a filmbeli sokkoláson kívül az égvilágon semmi értelme és alapja nincs (van egyébként még néhány hasonló motivációjú jelenet a filmben, amik időszakosan visszarántottak a valóság talajára és eszembe juttatták, hogy minden korábbi pozitív érzés ellenére ez sem lesz az én filmem).

Jól indul. Kimondottan jól. 1898-ban járunk, egy szakállas faszi egy üregben csákánnyal üti a falat – ezüstöt, aranyat keres. Iszonyat hatásos az egész, ahogy ez a bányászat megjelenítve vagyon, a századforduló körülményei, az egész korrajz zseniális. Daniel kutatását siker koronázza, bár ennek ára is van: emberfeletti módon jut el a közeli településre, hogy zsákmányát pénzre váltsa - ebből a pénzből aztán tovább kutat, mígnem olajat is talál saját kútjában, innen indul el bámulatos karrierje. Az első 12 percben!!! nincs párbeszéd, a mozi többszereplőssé bővülése után is csak percekkel később szólal meg valaki: a képek, a hangulatfestő zene szinte feleslegessé is teszik a dialógusokat. Zseniális az egész, filmkészítési technológiából az indítás mestermű – legalábbis nekem nagyon tetszett. A folytatásban egy sajnálatos tragédia után ugrunk az időben, mikor is már Daniel (tök jó, hogy ez a színész neve is, így rögtön előttünk van az arca is) építgeti saját birodalmát. Itt icipicit nagyvonalúnak éreztem a sztorit, mert nem kevés veríték lehetett eddig is eljutni, szívesen időztem volna el az olajkitermelés hajnalában – de a nagy egész tükrében most ár értem, hogy lépni kellett előre…

Hogy elérkezzünk egy Little Boston nevű kisvárosba, ahol is Daniel – még mindig nagyjából normális, és jólelkű  (értsd nem kapzsi) módon területeket vásárol, pénzt és fejlődést ígérve a lakosságnak. Én még itt sem éreztem, hogy az őrületnek és gonoszságnak akár a csírája is benne lenne a jellemében, az egészséges versenyszellem és a tulajdonosi/vezetői határozottságot ugyanis én nem tartom annak. Épp ezért Little Bostonban romlik el nálam valami, ugyanis itt kezd Daniel elméje megbomlani, de bárhogy is erőltetem magam, nem vagyok képes átérezni azt, mitől is történik az egész. A baleset(ek) önmagában nem lehet az, aki ezt a szakmát űzi, annak erre fel kell készülnie és meg kell tanulnia együtt élni vele. Másrészt, aki ismer, annak teljesen nyilvánvaló, hogy egész eddig a totál ateista és vallásellenes Daniel pártján állhattam, így a nyájas vigyorú, idegesítően tenyérbemászó képű fiatal papot már az elején simán felpofoztam volna. Valahogy nekem az egész világ túl szürreális lett – holott most már nem először szembesülök vele -, ez a szektásodó, Hitgyülis, idióta, bolondok tömegét a kereszt alá csábítani képes agymenés tipikus amerikai vallási forma irritálón idegen tőlem. Eli Sunday (Paul Dano), a fiatal pap majd minden megnyilvánulása az idegeimre ment, hozzá kapcsolódik a mozi számomra három legnézhetetlenebb jelenete is. Szóval egy bizonyos pontig egyértelműen Daniel mellett álltam, először talán a fiával való bánása után csalódtam benne – amit meg a templomban művel, amit Eli művel vele, onnantól éles pálfordulás állt be a karakterrel való azonosulásomban.

Ugyanis adott helyzetben én nem így viselkednék. Adott helyzetben én nem csináltam volna sem a gyerekkel, sem az idegennel azt, amit Daniel tett. Adott esetben biztos, nem mentem volna bele a színjátékba a templomban (húúú, mennyire irritáló és undorító az a pár perc), s adott esetben a fináléban sem így viselkedtem volna… no persze, én el sem jutotta volna oda. Értem, hogy a mozinak az az üzenete, hogy a pénz nem boldogít, meg hogy a vagyon magányossá tesz, a magány meg felemészt, meg hogy mindenkiben ott rejtőzik  a gonoszság, csak szituáció kell hozzá, hogy ez felszínre törjön – szóval értem én, de abszolút nem így gondolom. Ebből kifolyólag innentől Daniel komplett életvitele, cselekedeteinek összessége számomra teljesen idegen és hiteltelen, a korábban kedvelt figura meg nemszeretem karakterré válik. És így meg senki nincs, akit szerethetnék… ismét. Az a sok(????) tragédia, ami Danielt érte, simán feldolgozható lett volna mindezek nélkül – egy papot és a vallást hibáztatni érte balgaság. És ismét csak elérkeztünk az Akela dalához…

A film azon része, ami nem ennek a fasznak a vergődése, meg nem az idióta egyházi/vallási picsogás és színjáték, az kimondottan tetszett. Az egész háttér, az olajkitermelés, az akkori emberi tragédiák, maga a vagyonszerzés drámája kimondottan érdekelt volna. Szívesen néztem volna a földből kinövő olajkutak történetét, ki, mit nyert és vesztett vele, hogyan születtek mesés vagyonok abban a korban. Mert a Vérző olaj bizony tanmese a javából, hibája mindössze annyi, hogy az én olvasatomban rendkívül általánosít, egy gyenge, alkoholista jellemre húzva rá az örök igazságokat – mintha mindenki így viselkedne. Hát nem.

Ettől függetlenül a film látványa, hangulata első osztályú. Ott vagyunk a helyszínen, mikor Daniel aranyat talál, mikor kitör az olaj, majd a gáz. Zseniális a korrajz, zseniálisak a beállítások, a vágások – minden, ami önmagában a filmkészítéshez tartozik. Daniel Day-Lewis nem kevésbé az - az Oscar megérdemelt –, az meg egyáltalán nem az ő baja, hogy nem bírom az ilyen önpusztító faszokat. Így viszont szakmai szempontból lehet közel tökéletes is a film, érzelmi szempontból nekem nem ér többet, mint




70%



.

.





Szerelem




Párizs. Rendőrök törik be egy kimondottan jómódúnak tűnő család lakásásnak ajtaját: a bérház a hatalmas belmagasságával, berendezéseivel a múlt századot idézi – egyben igazodva majd lakói életkorához is. Láthatólag nincs otthon senki, viszont a tűzoltók és a nyomozó is maszkot vesz, mikor a lakásba lép, majd rohannak ablakot nyitni. A második zárt ajtó felfeszítése után aztán meg is találják azt, amiért jöttek: egy halott öregasszony fekszik az ágyon, szépen felöltöztetve, virágokkal körberakva…

Ez a mozi első három perce. Ez a kiindulópontunk, s ahogy ki is lehet találni, egyben ez is a végkifejletünk. A továbbiakban egy időbeni ugrással (érdemes megnézni utólag még egyszer a film elejét, a koncerttermet is, miután már tudjuk, ki kicsoda és hol keressük), egy idős pár mindennapjaiba csöppenünk, ahol is az asszony agyvérzése utáni események aktív résztvevői lehetünk – mindenben, ami ezzel jár. Mindig nehéz azonban egy mozit úgy megcsinálni, hogy a hurok működjön, hogy ismerve az utolsó perceket, végig fenn lehessen tartani a feszültséget: nos, Michael Hanekenek ez sikerült. Mert miután a film végkifejletét már ismerjük, csupán két kérdésünk maradhat: hogyan jutunk el addig, és mikor is fog az megtörténni. Ez pedig, az út maga, sok esetben – mint itt is - sokkal lényegesebb, mint a végállomás. A kimondottan nyomasztó hangulat mellett az esemény bekövetkeztének izgalma okozza azt a feszültséget, ami képes ébren tartani minket ebben a meglehetősen ingerszegény és lassú moziban.

A Szerelemig az Az út volt számomra a legnyomasztóbb, legkilátástalanabb, legdepressziósabb filmélmény, amit láttam. Nos, felejtsétek el azt, mert ami a Szerelemben történik, az egyszerűen leírhatatlanul letaglózó. A remény halvány szikrája nélkül nézzük, ahogy egy idős asszony leépül, ahogy az első agyvérzése után még csak félig lebénulva próbál nagyjából teljes értékű életet élni férje segítségével. Aztán ahogy a második agyvérzés is jön, onnantól már csak szenvedés neki az egész, a kommunikáció megszakad köztük, a nő hatalmas fájdalmakkal kínlódva össze-vissza beszél. A férje viszont – a feleségnek tett ígéretéhez híven – nem viszi be a kórházba, hanem emberfeletti erővel ápolja otthon. No most, képzeljétek el: az alapból is már idős ember fürdeti, emelgeti, eteti, gondozza élete párját, egyszerűen képtelen elengedni arra az útra, amire a nő igazándiból vágyik. És ennél a pontnál érdemes megállni, mert számomra több kérdés és gondolat is felmerült a helyzettel kapcsolatban (ami szorosan ugyan nem a filmhez kapcsolódik, inkább személyes kötődése van).

Szóval ugyebár itt van rögtön az eutanázia kérdése. E nélkül a mozi nélkül is maxi mellette álltam, de ez után még inkább: az ember magatehetetlen állapotában, teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás minden esélye nélkül hadd döntse már el, hogy akarja-e ápoltatni magát vagy sem. Én a  magam részéről elvárnám, hogy ebben a szituban igenis segítsen valaki a halálba, mert az én nyomorúságom fenntartásával nem akarnám más életét tönkretenni (mert bárki bármit állít, tönkremegy). Amikor mama és anyu elment, ugyan borzasztóan fájt, de utólag – miután a gyász elült – kimondottan örültem neki, hogy mindkettőjüknek megmaradt a tisztessége: egyiküket sem kellett mosdatni, gondozni otthon. Ha csak magamból indulok ki: amikor a kórházban mozgásképtelen voltam, iszonyat zavart a kiszolgáltatottság és a nővéri gondoskodás, holott nekik ez munka. Egy családban – bármennyire is erős a szeretet, szerelem érzése – kell lennie egy pontnak, mikor az ápolt tisztessége fontosabb, mikor az szerelem önzését félretéve el kell tudni engedni az illetőt. Még ha fáj is.

Azt nem árulhatom el, a Szerelemben ez megtörténik-e, annyit viszont tudok, hogy ezt a filmet tényleg nem akarom többet látni. Tudom, sokszor írtam már ezt, de ezúttal az élmény, amit a mozi kiváltott belőlem teljesen letaglózott. Két órán keresztül egy idős házaspár mindennapjait nézni akkor sem lenne egy vidám érzés, ha minden rendben lenne köztük, de így, hogy egyikük haldoklik, végképp nem az. A rendező (akinek eddig egyedül a Rejtély című filmjét láttam, s az nem nyűgözött le), becsületére legyen mondva, teljesen korrekten mutatja be a kapcsolatot, a film abszolút mentes minden hollywoodi hatásvadászattól, csöpögő nyáltól, érzelmi túlkapástól. Nincs hiszti, sírás-rívás, egymásba borulás: csupán az elmúlás. Aztán hogy ez mennyire jó, mindenki döntse el maga, számomra talán még kicsit túlságosan is steril lett, a film végi katarzis helyett pedig egy értetlen rácsodálkozás maradt a képernyőre: csak nagyjából tudtam elrendezni a Haneke által kigondolt szimbólumrendszert. Sem azt nem tudom, az öreg hova és hogyan lépett ki a filmből, sem a lánya utolsó jelenetét nem értem.

S ha már öreg. A két színész, Anna szerepében Emanuelle Riva, illetve Georges szerepében Jean-Louis Trintignant egyszerűen elképesztő. Zseniális minden pillanatuk a vásznon, az ember szinte elszörnyed, hogy belőle is ugyanilyen öregember/asszony válik. A sok (és általános) más mozi életerős, vidám karakterei után szomorú volt látni képernyőn az emberi élet alkonyát – nem vagyok benn biztos, hogy én ezt meg akarom érni. Az egész film gyakorlatilag egy lakásban játszódik, igazi kamaradarab, a néhány mellékszereplő (egy korábbi zongoratanuló, a házmester, felesége, az ápolók) végtelenül súlytalanok, egyedül lányuk, Eva (Izabelle Hupert) kap picit több szerepet – ő is lett a legnagyobb ripacs ebben a melankóliában… már a filmhez képest. Ha csak a színészi játékot, a témát, annak súlyát, a díszleteket,a  környezetet, a hangulatot néznénk hibátlan lenne a mozi. De sajnos van más is.

Amellett, hogy két óra szerintem sok egy szenvedéstörténetre (depisebb, mint a Passió), pontosabban ember legyen a talpán, aki ezt végig „élvezi”, amellett túlságosan lassú és helyenként unalmas a film. Haneke szimbólumrendszere (galamb???) néha nehezen feldolgozható – különösen olyannak, aki nem ismeri munkásságát. A művészfilmesek körében persze már önmagában az is fontos infó, hogy Anna zongoratanárnő volt hajdanán, de nekem ez semmit nem jelentett: csupán egy aranyos, beteg öreg nénit láttam benne. A képek váltása, a kameramozgás iszonyat kitartott, a snittek túl hosszúak: értem, hogy Georges nem tud gyorsabban menni, de a lakásban való csoszogása sokadszorra már néha fárasztó volt. Van, hogy csak  állóképeket látunk a lakásról, egyfajta diavetítés formában, van, hogy egy ebéd/reggeli tart percekig. Túl ingerszegény az egész – szerencséje, hogy a halál árnyéka, annak minden fenyegetettségével ott lebeg a fejünk felett. S ez még akkor is így van, hogy két öregember életétől, egyiknek végnapjaitól nem épp a Marvel Univerzum pörgős világát várja az ember.

Nehéz, nyomasztó, borzasztóan szomorú lett a Szerelem. Kicsit hosszú is, a címéhez képest semmi optimizmust és pozitív érzést én nem találtam benn, épp ezért – bár értékelem a filmes teljesítményét – soha az életben nem akarom többet látni. Most tényleg.



80%



.

R2-D2 írta:

Szerelem

Nehéz, nyomasztó, borzasztóan szomorú lett a Szerelem. Kicsit hosszú is, a címéhez képest semmi optimizmust és pozitív érzést én nem találtam benn, épp ezért – bár értékelem a filmes teljesítményét – soha az életben nem akarom többet látni. Most tényleg.

80%

Meglepett, hogy még csak most láttad, elvégre már hónapokkal ezelőtt elküldted , és azt hittem, annyira nem volt jó, hogy írj is róla. De látom, jó, volt annyira, sőt...

Eutanázia témakörben eddig csak a Belső tengert láttam, bár az még ebben a kilátástalan helyzetben sem nyomasztó vagy depressziós, csak "legfeljebb" elkeseredett és morbid a tehetetlenségtől. Szerencsére egyik oldalon sem kellett (még) megtapasztalnom az ennyire folyamatos gondoskodást, a legrosszabb egy bokarándulás utáni egy hetes szobafogság volt, de "látatlanban" nagyjából úgy gondolom, ahogy te... legalábbis a saját részem. Vallásos aggályaim nincsenek, és ha olyan helyzetben lennék, hogy öngyilkos akarnék lenni, de erre fizikailag képtelen lennék, hát, nem szeretném, hogy a folyamatos halálvágyba beletébolyodjak.
.