R2-D2 írásai 1.0

.





Taken S1




Avagy ahogy itthon ismerik, Harmadik típusú emberrablások   … Persze, értem, hogy a producer Spielberghez kötötték a sorozat magyar címét, hátha azzal magasabb nézettséget érnek el – így viszont egy újabb meglehetősen idióta magyar címet lehet feljegyezni az archívumba…ráadásul, ami a sorozatban van, az már minimum negyedik típusú találkozás, de mindegy is. Az eredeti cím, a Taken sokkal jobban fejezi ki a sorozat lényegét: idegenek által elrabolt emberekről, azok családjáról szól, Liam Neeson nélkül, aki ez esetben nem indul bosszú-hadjáratra az alienek ellen, hogy visszakapja a lányát.

Nem egyszerű írnom erről az egész egy hetes kalandról. Az a minimum, hogy kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban: miközben maga a téma, az események, azok valósággal való kapcsolta végtelenül izgalmas, sejtelmes és érdekfeszítő volt, az egész sorozat megvalósítása, megjelenítése, szerkezete gyakran okozott inkább zavart a fejemben, mint felhőtlen szórakozást. Én ilyet még eddig nem is láttam – e tekintetben forradalmian új (volt) az egész -, hogy egy évad 58 év történéseit ölelje fel, epizódonként pedig néha 10 éves időugrással. Így a Taken egy óriási vállalkozás lett, amit az részenkénti 85!! perces játékidő csak tovább terebélyesít – de hiába a bő lére eresztett játékidő, még így is kevésnek bizonyult a 6 évtized alatt játszódó eseményláncok dinamikájának fenntartásához. Ezzel egyúttal megfogalmaztam legnagyobb kritikámat is a sorozattal kapcsolatban, hiába zseniális az egész alaptörténet, kiválóak a színészek, izgalmas, komoly és kivételesen okos az egész sztori – a meglehetősen nagy időugrások jelentősen rontják a folyamatosság élményét. Különösen így, egyben nézve érhető ez tetten …

A Taken három amerikai család három generációjának történetét meséli el, a meglehetősen vitatott UFO észlelések tükrében (amit jómagam egy percig nem vonok és soha nem is vontam kétségbe). Mindhárom család valami módon kapcsolatba kerül az idegenekkel: a Keys család tagjait rendszeresen elrabolják, apáról fiúra szálló hagyomány alapján, a Clarke család aktív részese lesz egy földönkívüli genetikai kísérletnek, míg a Crawford család tagjai betegesen ennek feltárásán ügyködnek. A történet 1944-ben kezdődik, mikor is Russel Keys repülőgép pilóta, egy bevetés közben súlyosan megsérül - gyakorlatilag halálra van ítélve -, de valami furcsa fényesség megmenti a pusztulástól: idegenek rabolják el őt és az egész osztagát. Hazatérve aztán meglehetősen nehezen dolgozza föl az eseményeket. Pláne, miután rájön, hogy a fia éppúgy érdekli a kis szürke embereket, mint ő maga (persze az egész logikus is lesz a genetika miatt), így társadalmon kívül kerülve próbálja óvni a családot az idegenektől – no persze nem sok sikerrel.

Sally Clarke viszont egy egyszerű kis pincérnő egy texasi kisvárosban, akinek épp romokban hever a házassága. Két kisgyerekkel épp egyedül marad, miután apuka több hetes kiküldetésre megy (olyannyira, hogy soha többet nem látjuk a képernyőn   ), mikor is egy rejtélyes idegen, John toppan be Sally életébe. Johnnak viszont köze lehet ahhoz a balesethez, ami 1947 július 8-án az új-mexikói Roswell külterületén történt: egy azonosítatlan repülő tárgy zuhant le, a benne lévő öt utasból azonban csak négynek a holttestét találták meg – egy kis szürke lénynek nyoma veszett.

Owen Crawford az amerikai légierő századosa törtető, mániákus és kegyetlen ember: ő az, aki a hatóság részéről megtalálja a tárgyat, ő az, aki először a fedélzetére lép – így meglehetősen agresszívan reagálja le, hogy el akarják venni tőle az ügyet. Nem is hagyja magát, az elkövetkezendő évtizedekben betegesen hajtja az idegen lényeket, a kutatás teljesen felemészti őt és kapcsolatát is: hogy aztán egy idővel fia és unokája vegye át a stafétát tőle. Fura, hogy pont őket, akik legjobban akarják a titkot, akik legjobban akarják a kapcsolatfelvételt – nos fura, hogy pont őket nem rabolják el soha, de ez egyfajta igazságszolgáltatás is  az idegenek részéről…

No. Ez az alaphelyzet, amivel a Taken indít. Bámulatos korhűség, zseniális történelmi beágyazódások, korabeli archív felvételek becsempészése a sztoriba, egészen parádés karakterek és színészek. A történek kimondottan feszült és izgalmas az adott epizódokban, egy fejezet minimális időintervallumán belül mozifilmeket megszégyenítő forgatókönyvekkel találkozunk. Aztán a következő részek már 6-8-10 évvel később játszódnak, amik új karaktereket, új színészeket hoznak be a képbe. Zseniális, ámde hatalmas és kusza háló az egész, az első részben gyerek Jesse Keys utána több epizódban fiatal felnőtt, Owen Crawford öregítése mellett az első epizód két fia később fontos szerepet kap kamaszként, majd felnőttként – de a Clarke gyerekek is szinte végigkísérik az egész évadot. Sőt, egy bizonyos Allie nevű kislány (aki az egész sorozat kulcsa) narrációja szerepel minden epizódban – pedig fizikailag csak a hatodik epizódtól élvezhetjük a részvételét. A színészek öregítése remekül sikerült, magáról a castingról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: bárkit, bármilyen szerepben és bármilyen életkorban néztem, parádés alakítással hozta a karaktert. Általuk is lett az egész Taken az, ami: egy zseniális családok közti dráma, egyfajta UFO-kal nyakon öntött Dallas, egy hatalmas ívű többgenerációs történet. Igazi életmű, amiből szinte lehetetlen kiemelni bárkit is, minden egyes karakter valami miatt emlékezetes lesz: ha a jó oldalon áll azért, ha geci, akkor azért. Egy valaki felett azonban még sem tudok szó nélkül elmenni (valószínűleg azért sem, mert az utolsó etap szereplője volt és még élénkebben él az emlékemben): nevezetesen a felnőtt Mary Crawfordot alakító Heather Donahue mellett. Bámulatos, ahogy ez a nő hozta a betegesen mániákus, jéghideg ribanc karakterét, néha csak fel tudtam volna pofozni, annyira negatív karakter lett. Messze túlszárnyalja apját és nagyapját is… Természetesen a többi színészt sem érheti kritika, viszont annyian vannak, hogy itt egyenként dicsérni őket nem is lehet – akit érdekel, imdb-n utánanézhet. Mindenesetre egy nagy kollektív buksi simogatás jár nekik.  

Tekintve, hogy sci-fi sorozat, néhány gondolatot kell foglakozni a látvánnyal is. Nos, a történet nagy része földi helyszíneken, földi emberekkel játszódik, ami effekt pedig található benne, az teljesen korrekt: korrekt mind a lények, mind az űrhajó megjelenítésében. Hiper-szuper CGI trükköket nem kell várni, ennek a sorozatnak egyáltalán nem az a lényege: ez elsősorban a ’47 óta a közvéleményt élénken foglalkoztató UFO-jelenségekkel kapcsolatban állít fel víziókat. Borzasztó komoly és nehéz sorozat, témája és szerkezete miatt mindenképp – meglehetősen földhözragadt (szó szerint) ugyanakkor állítom, hogy akit kicsit is érdekel az egész, annak szinte kötelező megnéznie. Csak hagyni kell időt, hogy le is ülepedjen, no meg nem árt megbarátkozni az időbeli ugrásokkal.

Ehhez (is) kapcsolódik két dolog, ami így a végére eszembe jutott. Annyira összetett az egész, akkora anyag, hogy nehéz legkedvesebb és legjobb részt találni, de ha belegondolok két epizód kétségkívül megmaradt bennem.  Az egyik, hogy az évad mélypontja számomra nagyon sokáig a nyolcadik epizód volt: egyszerűen nem értettem, hogy az addig okos, jól felépített történet hogy lehet ennyire banálisan buta és idegesítő, hogy tudnak a karakterek ennyi hülyeséget csinálni… aztán a végére meg ez lett a kedvencem, olyan zseniális megoldással vágtak át minden gordiuszi ellenérzés-csomót, hogy csak lestem. A hetedikkel azonban továbbra sem vagyok kibékülve, herótom van ezektől a kibeszélő csoportoktól Amerikában, így ez lett a negatív rész. S még a főcím, ami iszonyat tetszett: az első részekben csak értetlenkedve néztem, ki kicsoda, de aztán a sorozat végén tök jó volt látni, hogy mindhárom család mindhárom főszereplője kapott egy felvételt kimondottan hangulatos jelenetsorban. zseniális, hogy a végére állt össze ez is, hogy a 60 éves utazás végén minden képkocka értelmet nyer.

Bámulatos egy hét volt, feledhetetlen élmény – egy igazán komoly és maradandó sci-fi kaland. Sajnálom, hogy nem lett második évad, ámde meg kell jegyezzem, teljesen korrektül le van zárva az egész. Ez nem egy félbehagyott sorozat, csupán egy sorozat, amit izzadtságszag nélkül lehetne folytatni – ha az átlagnéző értékelte volna lassúságát és komolyságát. De nem tette…

El kéne raboltatnom magam.  



85%


.

R2-D2 írta:

Taken S1

Bámulatos egy hét volt, feledhetetlen élmény – egy igazán komoly és maradandó sci-fi kaland. Sajnálom, hogy nem lett második évad, ámde meg kell jegyezzem, teljesen korrektül le van zárva az egész. Ez nem egy félbehagyott sorozat, csupán egy sorozat, amit izzadtságszag nélkül lehetne folytatni – ha az átlagnéző értékelte volna lassúságát és komolyságát. De nem tette…

85%

Jól hangzik, felírtam . Még úgy is, hogy tíz film hosszát teszi ki.
Hogy találtál rá így 12 év után?
.

Niwrok írta:

Jól hangzik, felírtam . Még úgy is, hogy tíz film hosszát teszi ki.
Hogy találtál rá így 12 év után?
.

Nagyon régóta látókörömben volt - főleg Spielberg miatt - egy ideig vártam is, hátha kiadják, aztán a nettékával megoldódott a probléma. De nem kis kaland, tényleg 10 film. Minisorozat...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Jól hangzik, felírtam . Még úgy is, hogy tíz film hosszát teszi ki.
Hogy találtál rá így 12 év után?
.

Nagyon régóta látókörömben volt - főleg Spielberg miatt - egy ideig vártam is, hátha kiadják, aztán a nettékával megoldódott a probléma. De nem kis kaland, tényleg 10 film. Minisorozat...

Szívesen.

.




Csúnya, gonosz bácsik




Csúnya, gonosz Tarantino… el akarta hitetni velem, hogy ez a tavalyi év legjobb filmje… pedig nem az. Weide ajánlója e tekintetben legalább teljesen korrekt: az értékelése alapján ő sem igazán tudott mit kezdeni ezzel a filmmel - ahogy én sem. Ebben a moziban a stíluskeverés ugyanis számomra nem fűszerezést jelentette, sokkal inkább idióta megszakításokat hozott az amúgy sem mindig feszült történetbe.

A felütés, a kezdő képsorok még zseniálisak: két lány és egy fiú bújócskázik valahol Izraelben. A játék végén azonban az egyik lánynak csak a piros cipőjét találják meg – az csak később derül ki, hogy egy pedofil sorozatgyilkos áldozata lett. Ez a pár perc engem kegyetlenül berántott a moziba: ahogyan ez fényképezve van, amilyen zene van alatta, ezáltal amilyen feelinget képes generálni, az egyszerűen zseniális. Nagyon kevés ennyire hangulatos és sejtelmes indítást láttam eddig – ha csak a megjelenítési technikát nézzük, kétségkívül van valami Tarantino értékítéletében. A kezdeti lendület aztán egy ideig tovább is tart, meglehetősen bizarr képsorok egy rendőrségi privát kihallgatásról – ám itt már egészen picit fejbe kólinthat minket a logika hiánya. Egyrészt egész film alatt nem derül ki, hogy mi alapján gondolták szegény Dror-ról, az ártatlan képű tanárról (Rotem Keinan), hogy ő lenne a pedofil gyilkos (csak folyamatosan ütik, mint szódás a lovát), másrészt meg a titkos videó készítője is mi úton-módon került pont úgy, pont abba a csarnokba. Oké, ez még kidumálható: no de a félholtra vert faszi vélt bűnössége meglehetősen légből kapott. S ezt később sem oldja fel a film, szerencsétlent végig nyüstölik anélkül, hogy bármit is meg tudnánk arról, miért is ő a kiválasztott.

Mert a mozi nagyrészt arról szól, hogy Drorból egy erdei faház alagsorában különféle kínzásokkal próbálják kiszedni, hova is tette a legutóbb megölt levágott kislány fejét (ami egyébként nyilvánvaló, egy jelenetben leviszi a szemetet - oda). Ez azért fontos információ az áldozat apja számára, mert állítólag a fej nélkül eltemetett test nem igazán jó ómen az olajfák árnyékában – így a feldühödött apuka motivációja tiszta lesz és világos: csupán itt is az a baj, hogy ő aztán végképp mi alapján választotta azt a szerencsétlent kínzása tárgyául... Gidi, a bosszúszomjas apa (Tzahi Grad), és Micki, a felfüggesztett rendőr (Lior Ashkenazi) közös akciója több váratlan fordulaton keresztül egy véres végkifejletbe eszkalálódik – hogy utána fej vakargatva nézzünk a képernyőre: ez most mi is akar lenni? A kínzás (körömleszedés, ujjtörés, miegymás) ugyanis teljesen ad-hoc módon néha meg van szakítva telefonálással, családi perpatvarral, tortasütéssel. Lehet, hogy mindez másnak humorként, fekete humorként jött le, de nálam egyáltalán nem működött: mielőtt a szunyókálós érdektelen párbeszédekből egész jó kis feszültség alakulhatna ki, mindig elbasszák a hangulatot valami idiótasággal. Számomra ebben a moziban az égvilágon semmi vicces nem volt, a komor hangulatot, ami ehhez a komor, pedofil témához kiválóan passzolt totál hazavágta az idiotizmus. Gyakorlatilag ugyanaz a bajom ezzel is, mint annyi más sorstársával:  a többfajta stílus keveredésének elegye nem sikerült hatásosra, sokkal jobb lett volna, ha az egészet meghagyják egy pedofil bosszúfilmnek…

Mert azért csak ahhoz áll legközelebb. Ha a sok felesleges „fekete humor”nak szánt baromságot lehámozom róla, egy jó kis thrillert találok, ahol is az utolsó utáni percekig nem tudni, hogy az a szerencsétlen most tényleg sorozatgyilkos, vagy nem (e tekintetben a legutolsó kameramozgást teljesen feleslegesnek éreztem, jobb lett volna a nézőt úgy hagyni, a hogy végig érezte magát). A történet ugyan meglehetően egyszerű, sőt néha méretes ökörségek tarkítják (gondolok itt az arab lovasra meg a balettes csavarra), de mégis van egy megfelelő érzelmi töltete és íve. A kétség ráadásul simán eredményezheti azt, hogy inkább a megkínzott vélt pedofillal ülünk egy székben, mint a bolondokházába való apával és/vagy rendőrrel. E tekintetben kimondottan okosan játszik a nézőjével a mozi, a héber nyelv, a színészek karakterisztikája meg tényleg különlegesen autentikussá teszi a filmet. Ráadásul a nyitójelenet nem egyszeri alkalom: a film végig izgalmasan és gyönyörűen van fényképezve, a lassítások, a zene egészen szenzációsan támogatja meg a bosszútörténetet.

Kár, hogy ez a bosszú nem igazán van megalapozva érzelmileg, kár, hogy a bosszúhoz, az igazi kéjes gyönyörhöz kétségek között vergődünk. A bosszú szempontjából kár, hogy a megkínzott áldozattal érzünk egyet és a pokolba kívánjuk az apát. Thrillerként ez ugyanakkor mind előny lenne, viszont az érzelmi kötődés szálának elszakítása után csak jönnek szembe a klisé- és idiotizmus hegyek. Itt már megint mindenki elvált, mindenki a feleségével vitázik telefonon, a fináléban a zsaru meg nem hogy hívná az erősítést… áááá… De a legrosszabb és legértékelhetetlenebb az egészben azok a kizökkentő, cseppet sem humoros események, amik a kínzást színesítik, illetve megelőzik. A rendőrgyerek az asztalon számomra inkább irritáló volt, mint vicces… Tarantino – bármennyire is dicsérte e filmet – az ilyeneket sokkal jobban megoldja filmjeiben. Ami meg aztán legkevésbé jött át (pedig ez az egyetlen és logikus magyarázat a lovas arab szereplésére): az izraeli állam- és társadalomkritika. Ha nem olvasok utána, nekem eszembe sem jutott volna Micki szavait a saját rendszerének fricskájának értelmezni, csupán egy ecebóca komikumnak értékeltem. Így, belegondolva (különösen az utóbbi hónapok tükrében) valóban jó kis odamondogatás – de semmi több.

Végül is nem volt rossz. Izraeli mozit szerintem még úgysem láttam, a közepén található hullámvölgy ellenére bőven végig lehet nézni. Megfelelő arányú keverékben egészen kiváló szórakozás lett volna, így viszont még a Vadászat szintjét sem éri fel. Azt legalább nem próbálták elbohóckodni. A Pokoli leckét meg ne is említsük…



70%


.

R2-D2 írta:

Csúnya, gonosz bácsik

Örülök, hogy végül is sort kerítettél rá.

R2-D2 írta:

A kínzás (körömleszedés, ujjtörés, miegymás) ugyanis teljesen ad-hoc módon néha meg van szakítva telefonálással, családi perpatvarral, tortasütéssel. Lehet, hogy mindez másnak humorként, fekete humorként jött le, de nálam egyáltalán nem működött

Én nem feltétlen erre gondoltam fekete humor gyanánt, hanem mikor megjelenik az apa és ugye megtudja, mi is folyik a pincében. Ilyenkor minden normális filmben adná magát a dolog, hogy megpróbálná lebeszélni a fiát, jó útra téríteni, stb. Itt meg, egy meglepő fordulatként simán beszáll a buliba. Ezek az apró, váratlan - és valljuk be, némileg vicces - húzások adták számomra a fűszerezését az amúgy korrekt sztorinak.

Amúgy egyetértek, egy viszonylag friss, újszerű, üdítő film volt ez a témáját és a műfaji mixelését illetően, de annál nem több, és bár grátiszként ott vannak a nagyon kifinomult operatőri megoldások, nem éreztem azóta se vágyat, hogy újranézzem. És ez valszeg így is fog maradni. A 7/10 azért még áll, egyszer érdemes leülni elé.

Weide írta:

Csúnya, gonosz bácsik

Itt meg, egy meglepő fordulatként simán beszáll a buliba. Ezek az apró, váratlan - és valljuk be, némileg vicces - húzások adták számomra a fűszerezését az amúgy korrekt sztorinak.

Nem tudom. Ha a fiam azt állítaná, hogy az unokámat ez a pedofil barom ölte meg, én is beszállnék a buliba. Szóval számomra ez nem volt annyira váratlan és vicces. A pénzfeldobás talán.

.





A fülke




Arra már nem emlékszem pontosan, hogy ezzel a filmmel, vagy a Tigrisek földjén-nel lett egyik kedvenc színészem Colin Farell (vélhetően az előbb készült utóbbival), de az tény, hogy az A fülke óta rendszeresen figyelemmel követem szerepeit, s filmjei nagy részét láttam is. Nem minden szerepe és mozija volt ugyan jó, de azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az A fülkében nyújtott alakításával méltán vívott ki elismerést, tiszteletet és hírnevet magának. Nem tudom, 12 évvel később érdemes-e ajánlani ezt a mozit, egyáltalán van-e olyan, aki még nem látta: a múlt évtized elejének egyik legmeghatározóbb filmélménye a maga 78 percével minden filmértő és filmszerető emberek számára ismert kellene, hogy legyen. No persze újra és újra vannak ifjak, akik számára a kincseket elő kell néha venni, lefújni róluk a port – úgyhogy eme rövidke írás inkább azoknak szól, akik most hallanak a korszak egyik telefonos filmjéről először (a másik a Mobil, amit hamarosan szintén előveszek).

A kétezres évek elején járunk. A fiatalok kedvéért ez az a korszak, amikor még nem mindenkinek volt mobilja, a mobilokból kis antennák lógtak ki, s nem akkorák voltak, mint manapság - sőt, okosak sem voltak. A városokban még álltak az úgynevezett telefonfülkék, amikből némi aprópénz bedobása mellett lehetett hívni a kívánt számot. Külön misét megér a film indítása, a digitalizált new yorki utca megjelenítése, a kameramozgások, az egész hangulat zseniális: az meg 14 év múlva megdöbbentő, hogy ma már antik és nosztalgikus. Ennyi idősen ennyi idővel utána érdemes elgondolkodni rajta, hogy jó lett-e, ami történt: a Fülke azonban egyáltalán nem azt a célt szolgálja, hogy ezen rágódjunk. Sőt: a maga idejében a Fülke egy üdítően friss társadalom és világképet varázsolt a vászonra, aminek létezése akkor még tele volt jóindulattal és reménnyel. Az emberi kapcsolatok megmaradásának reményével… No, ebben a világban sétál (rohan) az utcán egy  Stu Shepard (Colin Farell) nevű, jóképű, menedzsernek tűnő fazon. A folyamatos mobilozása, a lehetetlen helyzetek telefonon való megoldása rögtön szimpatikussá teszi, még akkor is, hogy ha az ember érzi, hogy az egész figura egy hatalmas kamugép, minden szava csak egy célt szolgál, önnön anyagi és szakmai előmenetelét.

Ez azért fontos, mert miután megcsörren egy utcai fülke, s ő felveszi a kagylót, már érzünk irányában valamit szimpátiát, így a következő hatvan perc lelki terrorját saját bőrünkön érzékelhetjük. Végig szenvedjük a titokzatos telefonáló összes fenyegetőzését, annak következményeit, szinte fogcsikorgatva ismerjük be azokat a dolgokat, amiket Stu beismer. Szinte belegondolunk, hogy mi lenne, ha mi kerülnék hasonló helyzetbe: ha felvennénk egy telefont, de letenni már nem tudjuk, mert egy őrült céloz ránk vagy valamely szerettünkre egy távcsöves puskából valamelyik közeli ablakból. Egy őrült, aki valami megmagyarázhatatlan okból minket választott ki, hogy a hiéna módjára feltűnő média előtt ismerjük be minden hibánkat. Egy őrült, aki zseniálisan manipulálva a szálakat és a környezetet szinte kikényszeríti, hogy lelövessük saját magunkat…

Zseniális. Az egész, úgy, ahogy van: a film valós időben játszódik (ld. még 24), tehát az események körülbelül ugyanannyi idő alatt történnek meg mint amennyi a film valós vetítési ideje is. A minimális játékidő (azért ennél rövidebb nagyjátékfilm kevés van) így majd minden perce feszült, először nézve a végkimenetel egyáltalán nem biztos, az utcarészlet a fülkével pedig valahol megidézi a szűk teres thrillerek legjobb pillanatait. A színészek parádéznak, mindenekelőtt természetesen Farell, de a zsarut játszó Forest Withaker a maga egyediségével is kiváló. Számomra a csúcs azonban egyértelműen a Hívó, Kiefer Sutherland. Most, 9 évadnyi 24 után egyszerűen megborzongtam, mikor meghallottam a hangját a telefonban – emlékszem, akkor ez annyira fel sem tűnt. Teljesen más élményt nyújtott az egész, így, hogy másik kedvencem volt a második számú (láthatatlan) főszereplő. A forgatókönyv hibátlan és hiteles, a dialógusok és azok indulati, érzelmi tartalmai nagyon jók: ahogyan pedig ezt Colin Farell eljátssza, az szenzációs. A rendező, Joel Schumacher ezzel akkor számomra maximálisan kiköszörülte a tekintélyén esett, Batman filmekáltal okozott csorbát, a mozi minden perce a legjobb Scumacher hagyományokat (Egyenesen át, Összeomlás) idézi.

Nem tudom, itthon mennyire venném komolyan a helyzetet (ha még lenne fülkés telefon). Vélhetően elküldeném a hívót az anyjába, aztán mennék utamra. Viszont kint, ahol minden bolond fegyvert tarthat, kinn más. Ezért is megdöbbentően jó film a Fülke: mindamellett, hogy egy ifjú színész zseniális összeomlását látjuk, mindamellett kórképet kapunk az akkori amerikai viszonyokról is (a film bemutatóját eredetileg 2002 őszére tervezték, ám a Beltway-orvlövésztámadások miatt 2003 áprilisára halasztották). Nagyszerű élmény volt 10 év után elővenni.




95%


.

R2-D2 írta:

A fülke

No persze újra és újra vannak ifjak, akik számára a kincseket elő kell néha venni, lefújni róluk a port – úgyhogy eme rövidke írás inkább azoknak szól, akik most hallanak a korszak egyik telefonos filmjéről először (a másik a Mobil, amit hamarosan szintén előveszek).

A minimális játékidő (azért ennél rövidebb nagyjátékfilm kevés van) így majd minden perce feszült, először nézve a végkimenetel egyáltalán nem biztos, az utcarészlet a fülkével pedig valahol megidézi a szűk teres thrillerek legjobb pillanatait.

...mindamellett kórképet kapunk az akkori amerikai viszonyokról is (a film bemutatóját eredetileg 2002 őszére tervezték, ám a Beltway-orvlövésztámadások miatt 2003 áprilisára halasztották). Nagyszerű élmény volt 10 év után elővenni.

95%

Meg persze vannak "öregek", akik az új filmek, új ingerek utáni hajszában sokszor elfelejtik, micsoda kincsek is vannak a DVD-ik hátsó sorában .

A maga idejében az egyik kedvencem volt a Fülke, pont azért, amit írtál, hiszen az egész egy szűk térben játszódó pszichológiai párviadal (a film nagy része alatt Stuval vagyunk a fülkében), miközben egy terápia is, hiszen a telefonáló "csak" annyit "követel", hogy Stu minden ösztöne és képessége ellenére egyszer mondjon igazat.

A Fülke igazi peches film volt. 2000 végén, 2001 elején forgatták, de 9/11 miatt dobozba tették, hogy aztán újra halasztani kelljen a már betervezett bemutatót az orvlövész miatt.  

Jó lesz újra elővenni ...
.

.





Demóna




Bazzeg, vettél volna föl egy gyűszűt… vagy egy lánckesztyűt…  

 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kislány, akinek Hellboy szarvai nőttek, tünde fülei, meg angyal szárnyai. Ez a kislány volt a mesebeli Mória őre, ahol ezúttal nem Balin és törpjei ástak túl mélyre, hanem mindenféle szerzetek dobálták sárdarabokkal egymást. Nagyhatalmú, ifjú tündér volt ő, úgy hívták, Maleficent – magyarul miért éppen Demóna, fogalmam sincs –, hatalmas szárnyaival sebesen szelte Mória egét, úgy, hogy még Jake Sulley sem követhette volna ikranján. Csodaországában aztán a kalapos helyett egy ember ember fiúval találkozik, akit akkor még egyáltalán nem zavar a lány meglehetősen fura kinézete, s rögtön egymásba is esnek. De a mesében sem mesés minden: mint minden tinit, őt is csalódás éri, a fiatal fiú egyszer csak öntudatra ébred és eltűnik – gondolom, kissé hagyományosabb formájú menyasszonyt szeretne magának…  Mikor aztán már a kislány felnőtt tündér lett, egyik nap országát megtámadja a gonosz emberkirály, de ő balrogarcú entekkel és mindenféle pandorai állatokkal Caspian hercegéhez hasonló módon, föld alól is támadva megvédi országát a betolakodóktól. Igen ám, de az a csalfa korábbi pasi a semmiből visszatérve, másodszor is elcsábítja a szarvakkal díszített tündér fejét, valódi szándéka azonban nem más, mint hogy álnok módon megölje Demónát a királyi trónért. A korábbi érzelmek és emlékek rátörő tengerében az ifjú ágytálcserélő csupán csak a szárnyait képes elvenni korábbi szerelmének - persze a tündér simán átalussza a szárnymetszést, hogy aztán mikor felébred, dühében sithté váljon. A Sötét Oldal eluralkodik rajta, bosszúból aztán jól meg is átkozza majd az expasi kislányát…

Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem a klasszikus Disney mese és a nyakatekert feldolgozás közti különbséget, mindazt a rengeteg áthallást, koppintást, helyenként idiotizmust, ami a film első harmadának nézésekor felsejlik a nézőben. Azonban mivel már a Grimm mese sem az eredeti, a Disney feldolgozás (ha jól tudom, e film alapja) pedig végképp nem az, így a Demóna a maga érdekes és egyedi látásmódjával egészen különleges élmény lehetett volna. Az egész történet ugyanis ezúttal nem az Aurórának nevezett Csipkerózsika szemszögéből van feldolgozva, hanem a boszi, Demóna szemszögéből. Fura módon így nem is igazán érzi az ember annyira kifordítottnak és nyakatekertnek az eredeti mese átiratát, ugyanis e mellékszereplő történetéről, motivációiról eddig vajmi keveset tudtunk. Nem tudtuk, hogy a gonosz hajdanán egy kedves kislány volt, hogy miért tért át a másik oldalra és hogy onnan hogyan lehet visszajönni. A Demóna egy lány/nő története, aki a saját átkának foglya lesz, aki betegesen vigyáz rá, hogy a korábban bestiának nevezett kislány megérje azt a kort, mikor is meg kell böknie magát az orsóval. Arra azonban nem számíthatott a boszi, hogy maradt benne jó, hogy a kislány természetes szépsége és kedvessége megváltoztatja, kvázi anyja helyett anyja lesz. E szempontból az egész film egy kiváló jellemfejlődés egy idióta fejdíszt viselő tündérboszorkányról: mindenképp újszerű, üde nézőpont, amiben az igaz szerelem tényleg nem létezik, helyét pedig átveszi a tiszta szívből jövő szeretet.

Ez egy kegyetlen jó fantasy lehetett volna. Minden adott volt hozzá: egy aranyos, tanulságos kis történet, megfelelő érzelmi töltet a karakterek részéről, jó színészek remek castingban. Korrektül megcsinált látvány (különösen tündérvilág),a mozi darkossága, néha sötét és nyomasztó hangulata pedig plusz jó pont. Azonban miután befejeztem, egy hatalmas ürességet éreztem magamban, a kihagyott lehetőség bosszantóan üres érzését. A mozi olyannyira biztosra megy, hogy nagy részében a már ezerszer látott elemeket pakolja egymásra, ráadásul végtelenül középszerű és „egyedietlen” módon, néha nem is tudhatjuk, milyen másik filmben vagyunk. Gyűrűk urából az Avatarba, onnan az Alice Csodaországban-ba majd a Hófehér és a Vadászba ugrálunk. A finálé gigászi csatajelenete a varjúból lett sárkánnyal kétségkívül látványos, de funkciótlan, ráadásul közben el is mosolyodtam, miért is nem lehetett a láncok közül varjúként kiszabadulni… Mert manapság nem létezhet mozi végső leszámolás nélkül, így a Demona sem: az eredeti történet dupla gellert kapva a totál sablonos végkifejletbe torkollik. A 100 év álomból pedig egy fél nap lesz, a királyfire semmi szükség (nem is értem, miért passzírozták bele), a békés boldog szerelem helyett pedig egy szárnyas anyatigris uralja a vásznat…

Apropó: kétségtelenül telitalálat volt Angelina Jolie erre a szerepre, de ezzel az idióta fejdísszel teljesen életszerűtlen, hiteltelen és nevetséges lett. Önmagában már a szárny is kérdéses, de az csak még hagyján… A mozi többek által dícsért humorából pedig én nem sokat éltem át: a fő poénforrásnak szánt három tündér inkább tűnt három idegesítő buta szőke picsának, szerencsétlenkedéseik sem pici, sem nagy üzemmódban nem csaltak mosolyt az arcomra. Na, jó, néha talán egy picit. Hollywood újabb akciófantasyje a túlzott akciójával, sárkánnyal, ecebóca tündéreivel és szarvas címszereplőjével így számomra csak bizonyos mértékig lett szórakoztató.

Annak ellenére, hogy néha már értetlenkedve nézem Hollywood kissé beteges próbálkozásait a klasszikus mesék kiherélésére, s hogy igazándiból eddig egyetlen hasonló próbálkozásuk sem nyerte el maradéktalanul tetszésemet – nos, mindezek ellenére nem bántam meg, hogy láthattam a legújabb Csipkerózsika-feldolgozást. Jó indulattal több, mint egy egyestés kaland, de a következő nézéskor megkérem Demonát, szivarral a szájában fűrészelje le flexxel szarvait.



70%



.

R2-D2 írta:

Demóna

Hollywood újabb akciófantasyje a túlzott akciójával, sárkánnyal, ecebóca tündéreivel és szarvas címszereplőjével így számomra csak bizonyos mértékig lett szórakoztató.

70%

Próbáltam volna kicsit a védelmembe venni a Demónát, mert bizonyos indulatokat túlzónak találtam (a szarvak... persze, idétlen egy szarvas tündér, de még mindig jobb, mintha gonoszságában nőttek volna ki a fejéből, mert az eredeti figurának részei, ott kellett lenniük)... de aztán visszaolvasva a korábban írtakat, rá kellett jönnöm, hogy a lopkodás engem is ennyire zavart (továbbra sem hiszem el, hogy Jackson nem akasztott egy pert a nyakukba a Balrog miatt), legfeljebb a tündérek és a szarvak helyett a CGI esetlensége és az időnként gyenge színészi játék került a negatívumok közé.
.

.




A szökevény




Megmondom őszintén, valami okból soha nem volt igazán kedvencem ez a film. Jó, tetszett már 20 évvel ezelőtt is, mikor még először láttam, de már akkor is úgy éreztem, hogy nem nyújtott semmi eget verően kiemelkedőt, hogy inkább már akkor is csak beleszürkült a tömegbe – ráadásul azidőtájt meglehetősen erős filmek is voltak vetélytársai… a 90-es évek eleje, ugyebár. E tekintetben az újranézés izgalma azt a kérdést is magában hordozta, hogy az eltelt idő javított-e valamit a film megítélésén, egészen pontosan csináltak-e annyi szart mostanában, hogy az A szökevény netes kultstátusza igazolható lenne…

Nos, nem. Vagyishát nem egészen. Nálam nem. Továbbra is egy jó mozinak tartom, pont úgy, mint hajdanán, ráadásul ma már nosztalgikus érzések is keverednek a megítélésében, de önmagában bizony jócskán vannak hiányosságai. Ahogy néztem a történetet (jó pár dolgot totál elfelejtettem belőle), egyre gyakrabban húztam fel a szemöldökömet a kissé nagyvonalú sztori láttán. Nem tudtam hova tenni a néha megmosolyogtató ugrásokat, ad-hoc cselekményeket – aztán az extrákból minden világossá vált: a forgatókönyv gyakorlatilag menet közben íródott. Az átgondolatlanság és az improvizáció viszont nagyon keményen rányomta bélyegét a filmre, különösen annak elejére - már a korábban megírt 25 forgatókönyv is rossz ómen –, nos, ehhez képest viszont, amit mégis kihoztak belőle, ami végülis dobozba került, az meglepően tisztességes alkotás lett. Történetünk kezdetén dr. Richard Kimble (Harrison Ford) egy jó nevű érsebész, aki egy szmokingos parti utáni váratlan műtétből hazatérve véres küzdelembe keveredik egy betörővel otthonában. A félkezű betörő megöli a doki feleségét – majd az egész gyilkosságot rávarrják Kimble-re, s pikk-pakk halálra is ítélik. Itt meg is állhatunk egy pillanatra. Az, hogy az események Kimble visszaemlékezéseiből, álmaiból, flashbackként sejlenek fel, az kimondottan jó ötlet – bár az ártatlanság bizonytalanságát egyúttal messze űzik -, viszont úgy éreztem, az első negyed óra iszonyat össze van csapva. Oké, nincs igazándiból viszonyítási alap, mi mennyi idő alatt történt, meg hogy ki mit is tett Kimble megmentéséért, de számomra totál megalapozatlanul ítélték el. Halálra. Sem nyomozásra, sem a védekezésre, sem a bíróságra nem jut elég idő – ezek alapján az van, hogy valakire rámondják: te bűnös vagy és mész meghalni. Punk-tum. Értem én, hogy az egész film nem erre volt kihegyezve, hanem Kimble szökésére és menekülésére, és ha nem ítélik el, nincs film, de akkor is fura volt. Szimplán csináltak egy alaphelyzetet, hogy lehessen filmet forgatni: ennyi erővel indulhattunk volna a szökéssel is.

Az egyik börtönből a másikba történő átszállítás közben ugyanis jön egy vonatbaleset (ami még mindig ütős), Kimble pedig olajra lép. Pechére egy Gerard nevű rendőrbíró (Tommy Lee Jones) ered a nyomába, aki egy pitbull szívósságával veti magát prédája után. Kegyetlen jó karakter, igazi falkavezér, remek ellenpont  a tisztességes és ártatlan doktorral szemben. Az általa indított hajsza tenyérizzasztó hideg verítéke azonban viszonylag hamar leszárad a kezünkről, ugyanis hajmeresztő véletlenek és idégtépő fizikai blődségek tarkítják ezt a mozit – aminek viszont egyik erőssége pont a hitelesség lehetett vona, kellett volna lennie.  Kimbley útja meglehetősen nagyvonalú – még mindig nem tudom, hol is varta össze magát -, a mentős menekülés, majd abból a szorult helyzetből kijutás is már fura volt. No de aztán a gát… ehhh… Persze, hatásos és emlékezetes jelenet a két főszereplő első szemtől-szemben találkozása, no de onnan, úgy, kijutni… képtelenség. Túlélni képtelenség. Egy – a film által sugallt!! - átlagembernek túlélni képtelenség. Ezek után persze az ember már jóval visszafogotabban nézi Kimble hajmeresztő nyomozását: hogy nem tűnik fel senkinek sehol, hogy hogyan járkál annyira szabadon Chicagoban, hogyan előzi meg a zsarukat. Ezek után már nem zavar, hogy Kimble már-már Bourne-i képességekkel jut el a nagy összeesküvés leleplezéséig és a nagy fináléig.

Miután nem lehet az A szökevényt viszonyítani a később készült művekhez, ezért a Különvéleménnyel történő hasonlítás csak szimbolikus jellegű – de ettől még tény. Nekem még a nemrég látott Kóma is beugrott az orvosi vonal miatt – mindazonáltal az alkotók által említett, mintának felhozott Nyomorultak egyáltalán nem. Persze, valahol logikus Gerard és Javert összevetése, de az én agytekervényeim máshogy működnek, így eszembe nem jutott Jean Valjean és Richard Kimble közös sorsa. Tiszességesen összerakott mozi az A szökvény, ez tény, de sem a hét Oscar jelölését, sem Tommy Lee Oscarját nem igazán tudom hova tenni. Mint ahogy azt a hype-ot em, ami a 20 év folyamán kialakult a film kapcsán. Az állítólagos feszes, kiváló forgatókönyv tátong a lyukaktól (mivel nem is volt), a rendezésre, szervezésre pedig legjobb kritika az, mikor a film végén vasgerendával fejbecsapott karakter nem volt hajlandó meghalni – s a rendező életben is hagyta. WTF??

Viszont tök jó volt látni Harrison Fordot és Tommy Lee Jonest fiatalon, közös moziban.  Mára azért már mindkettőn meglátszanak az évek, itt még tök jól néztek ki. Aztán tök jó volt látni egy olyan akciófilmet, ami nincs telepakolva eszement lövöldözéssel – a vonatbalesetet leszámítva – robbanással, CGI-vel. Érdes, a korábbi akciómozik klasszikus verekedésekkel operáltak, kevésbé golyózáporral. Tök jó hangulata volt a chicagoi magasvasútas környéknek, néha még a Francia kapcsolatot is megidézték bennem. Tök jó volt egy apró szerepben Julianne Moore-t is látni (jó fiatalon), de valahol komikus  az ő nevével is reklámozni az egészet, hisz jó, ha kb. 5 percet szerepel benne. Tök jó volt azonosulni egy esendő akcióhőssel (imádom Ford játékát, grimaszait, mindent), márpedig e filmben tényleg mindent megtett, hogy esendő legyen. S végül tök jó volt, hogy ennél a mozinál is megtudtam, hogy készült, mert így teljesen más szemmel tudok rá nézni.

A werkfilmek nélkül értetlenkedve csóválnám a fejem a szellős forgatókönyvön, de így már tudom, mi miért van. Vagy miért nincs.


80%


.

R2-D2 írta:

A fülke

Vélhetően elküldeném a hívót az anyjába,

No, ha Jack Bauer hívna, szerintem más lenne a helyzet.

R2-D2 írta:

A szökevény

80%

Magam is 20 éve láttam, akkor többször is a moziban, azóta viszont teljes egészében nem. Tékában beletekerve, meg egy-két tévésugárzásnál belekapcsolva és annyi.
Viszont az emlékeimben egy marha jó filmet őrzök, pontosabban a jó moziélményt. Ahogy szoktam, mindent úgy fogadtam el, ahogy tálalták, nem agyaltam, hagytam, hogy sodorjon a lendület.
Ford valóban jó ebben is, de számomra ez a film mindig is inkább Tommy Lee Jones parádézásaként jut eszembe. Ahogy tőmondatokban levezényli a hajszát, kordinálja a műveleteket, ahogy jelen van és uralja a jeleneteit, az nagyon rendben van. Nem véletlen és érdemtelen az érte kapott Oscar-díj, valamint a már kimondottan rá írt folytatás ötlete is (Életre-halálra). Utóbbi viszont egyrészt a főszereplőcsere miatt - Ford akkoriban (is) nagyobb név volt, mint Wesley Snipes - másrészt az ugyanarra a kaptafára írt újrának az újdonságtalansága miatt sem szakmailag, sem anyagilag nem közelítette meg a nagy elődöt.

téglagyári megálló írta:

A fülke

No, ha Jack Bauer hívna, szerintem más lenne a helyzet.

Az biztos.  

téglagyári megálló írta:

A szökevény

Viszont az emlékeimben egy marha jó filmet őrzök, pontosabban a jó moziélményt. Ahogy szoktam, mindent úgy fogadtam el, ahogy tálalták, nem agyaltam, hagytam, hogy sodorjon a lendület.  

Ahogy írtam, összességében nekem sincs vele bajom, csupán most már értek dolgokat, amiket a werkek nélkül nem egészen értenék.