R2-D2 írásai 1.0

.





13 sins




Most nézem csak, hogy igazából ez sem mozifilm, legalábbis nem a klasszikus értelemben az: South by Southwest (SXSW) filmfesztiválon feltűnt alkotást összesen csupán 45 amerikai vásznon mutatták be ez év tavaszán. Az 5 millás produkciós költség tükrében az elért 10 ezer dolláros bevétel viszont még akkor is kiábrándító, ha vélhetően a lemezmegjelenés azért dob majd rajta. Igazából az ilyeneket sose értettem: egy szerzői filmként kezelt, be nem mutatott, nem promotált filmbe minek beleölni ennyi pénzt, leszerződtetni Ron Perlmant, meg ki tudja még kit és mennyiért, hogy aztán még a moziba se jusson el – az ismeretlenség pedig nem épp egy bevételfokozó állapot…

Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a kétségkívül vallási fennhangokat hordozó cím okos választás volt-e, s hogy mennyiben takarja a valóságot: a 13 próba ugyanis sokkal szerencsésebb és lényegretörőbb elnevezés lenne a mozira. Már csak azért is, mert aki valamiféle sprituális vallási gonoszos thrillert vár, pofára eshet: a film sokkal inkább emlékeztetett engem a Michael Douglas féle Játszmára és a nemrég látott The brass teapotra. A 13 sins tulajdonképp e kettő keveréke, mikor is a játékos áldozattá válik egy titkos szervezet irányítása alatt a vélt pénz reményében. Az alapul szolgáló mozi, a thai 13 Beloved eredeti thai címe, a 13:Game of death talán még rendben is van, talán ez még inkább közelít a valósághoz, egy bizarr játékhoz a pénz reményében önként!! csatlakozó polgár vesszőfutásához…

Érdekes, minden írás, kritika Elliot kálváriájával kezdődik, pedig maga a film nem azzal. És engem sokkal inkább az első percek megdöbbenése és sejtelmessége vett meg, mint utána a szerencsétlen flótás életszituációja. Sőt. A felütésben egy konferencián vagyunk, ahol is egy idősödő professzor beszéde következik. A disznó viccek után aztán az öreg teljesen váratlanul megcsonkítja a hozzá lépő ismerősét, aminek következtében közbelép egy biztonsági őr. Ez kb. csak az első 5 perc, de én totál ledöbbentem rajta – kiszámíthatatlansága, rejtélyessége kiváló ösztönzés volt a folytatáshoz. Elliot (Mark Webber – LOL, mint a F1-ben) átlagos szürke hivatalnok, átlag feletti problémákkal. Nem tudom, hogy az egy rassista vén fasz apa, egy fogyatékos testvér meg egy terhes néger feleség kombója kinek az agyából pattant ki, de így összemixelve bizarr koktél lett, az kétségtelen – Elliottnak ezzel a családi háttérrel, meg egy valag adóssággal kell nap, mint nap megküzdenie. Erre a problémahalmazra jön aztán a váratlan telefonhívás a gyors pénzkereseti formáról, aminek első két lépése a légy megölése és megevése.

A helyzet az, hogy szívbaj nélkül belevágnék én is. Simán megenném a legyet, látva az SMS-eket a banki utalásról, s simán belemennék a Játékba. Az már más kérdés hol is szállnék ki, de ismerve a filmet, ismerve Elliot összes tettét és motivációit, gyanítom, ezt én ugyanígy végigcsináltam volna. Érdekes, hogy az alkotók hogy is voltak képesek vigyázni arra, hogy a főhős tulajdonképp végig a Világos Oldalon járjon (legalábbis még annak a határán) – így, a Teáskannás film után újból el tudtam játszani a gondolattal, hogy én vagyok a szerencsés kiválasztott, aki önmaga határainak kiterjesztése által, de a határain belül maradva zsebeli be a titkos társaság pénzét. Úgy, hogy kvázi az egész játék az irányítók szempontjából totális kudarc lehet – az átváltozás kierőszakolása meggyőződésem szerint nálam sem működne.

A zseniális alapötlet ugyanakkor még nem lenne elég, hogy végig fenntartsa a feszültséget: kellettek hozzá azok a néha bizony abszurd és morbid feladatok, amik ezt az utat szegélyezik, no meg azok a csavarok, amik közül néhánynak rendesen sikerült meglepnie a végére. Sőt, a fényképeket nézegetve a játék sokkal nagyobb volumenű, mint az első blikkre tűnik, az egyik fényképen, mikor is egy szimpatikus ember integet egy kocsiból felnevettem: belegondoltam, milyen banális lenne, ha az egész egy játék feladata lett volna, a játékos vége pedig egy másik játékos újabb feladata. Továbbgondolva ezt az állapotot, mekkora fricska, ha a történelem összes ehhez hasonló eseménye egy kibaszott játék része, ahol a játékos messze nem saját szándéka szerint cselekszik. Önmagában ez a gondolatsor menet közben annyira megtetszett és elgondolkodtatott, hogy simán százalékokat javított a filmen. Ismét csak az is fontos, ami a film mögött lehet, s ez nagyon tetszett.  Természetesen Elliot útja a pokol felé magában is érdekes: hol van az az erkölcsi határ, amíg még el lehet menni egy normál ember számára, anélkül, hogy komoly kárt okozzon az emberekben? Te kedves néző, mit vállalnál be? A sokkoló motoros rész utáni finálé csavarjai nekem nagyon tetszettek. Majdhogynem az összes, de leginkább az a tény, hogy mire odajut Elliot, hogy ölje meg azt, akit kell, minden további nélkül meg lehet tenni. Ügyesen elérték ezt a készítők, ügyesen játszottak a karakterekkel és a nézőkkel, hogy szívbaj nélkül meg lehessen húzni a ravaszt – s hogy a főhős ennyi viszontagság után elérhesse célját.

Negatívumként túl sok mindent nem tudok felhozni. Talán Elliot képbe kerülése volt túl vontatott az elején, meg talán a menet közben látott események hitelessége kapcsán felmerülő fejcsóválás volt az, ami miatt rosszallásomat lehet kifejeznem. Ez utóbbi ugyan a végén értelmet nyer – nevezetesen mindent a háttérszervezet mozgat, így egy félbemaradt üldözés simán belefér -, de film közben kétségkívül zavaró volt. Ami viszont nem zavart – más ítészeket viszont igen -, a háttérszervezet titokzatossága, és az, hogy mi miért történik. Hát nem mindegy???

A valóságban ugyanez van. Nem?



80%




.

R2-D2 írta:

13 sins

Érdekes, hogy az alkotók hogy is voltak képesek vigyázni arra, hogy a főhős tulajdonképp végig a Világos Oldalon járjon (legalábbis még annak a határán) – így, a Teáskannás film után újból el tudtam játszani a gondolattal, hogy én vagyok a szerencsés kiválasztott, aki önmaga határainak kiterjesztése által, de a határain belül maradva zsebeli be a titkos társaság pénzét.

A sokkoló motoros rész utáni finálé csavarjai nekem nagyon tetszettek.

Negatívumként túl sok mindent nem tudok felhozni. Talán Elliot képbe kerülése volt túl vontatott az elején, meg talán a menet közben látott események hitelessége kapcsán felmerülő fejcsóválás volt az, ami miatt rosszallásomat lehet kifejeznem. Ez utóbbi ugyan a végén értelmet nyer – nevezetesen mindent a háttérszervezet mozgat, így egy félbemaradt üldözés simán belefér -, de film közben kétségkívül zavaró volt. Ami viszont nem zavart – más ítészeket viszont igen -, a háttérszervezet titokzatossága, és az, hogy mi miért történik. Hát nem mindegy???

A valóságban ugyanez van. Nem?

80%

Múltkor már említettem, hogy én az eredeti thai-t láttam, de akkor ez ezek szerint valamivel összetettebb (ott semmi utalás nem volt a háttérhatalomra és főleg nem további játékosokra... és ott nem nagyon volt szó a Világos Oldalon maradásról sem.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

13 sins

Múltkor már említettem, hogy én az eredeti thai-t láttam, de akkor ez ezek szerint valamivel összetettebb (ott semmi utalás nem volt a háttérhatalomra és főleg nem további játékosokra... és ott nem nagyon volt szó a Világos Oldalon maradásról sem.

Spoiler:

.

A motoros jelenet kvázi ugyanaz itt is, csak itt még van rajta csavarva egy picit.

Egyébként pont a további játékosok és a globális világtörténelmet is megváltoztató játák az, ami miatt talán jobban tetszett, mint az átlag.   

R2-D2 írta:

Augusztus Oklahomában

Azt a kibebaszott mindenit, hát ez a film valami borzasztó. Borzasztóan jó! Nem elég, hogy jelenetről-jelentre eszkalálódik a feszültség, jönnek a váratlan fordulatok, a szereplők is ugyanígy értékelődnek át percről percre. Először azt hittem, nem lehet überelni az ebédes jelenetet. Ezek bazmeg überelték a kerti beszélgetéssel. Aztán a teraszossal. Aztán a füvezőssel. Aztán a reggelizőssel. A film elején kb. az összes karakter baromi irritáló volt, de időközben kibukott, hogy igazából az összes teljesen normális, teljesen normálisan látják a dolgokat, és igazából mindenki cipeli a saját terhét, ami úgymond fel is jogosítja arra, ahogyan másokkal viselkedik. Vagy ha fel nem is jogosítja, de mondjuk úgy, hogy érthetőek a cselekedetek. S a legdurvább az egészben, hogy a feszült, néha kifejezetten szomorú és megrázó helyzeteket mindig oldja egy kis apró poén. Persze nem az a hangosan röhögve fetrengős, de Julia R. meg Meryl S. olyan dumákat szállít, hogy az agyam eldobtam. Amúgy az összes színész valami hihetetlen remek ebben a kamaradarabban. Ráadásul ott vannak még azok a zenei, hangulati betétek, amik talán túl tökéletesek is. Mikor pl. megtudják a halálhírt, szól a bakelit, Meryl S. karaktere táncol, aztán elhalkul a zene, és beúszik valami idegesítő, nyomasztó zúgás a helyére, vagy mikor lélekfelszabadítóan feküdnek le a fűbe a szalmabálák közé, hogy egy pillanatnyi megnyugvást és világos pillanatot kapjanak. Hát ezek mind zseniális momentumok. Na szóval, ugye szépen lassan minden szennyes kiteregetődik, számomra minden karakter feloldozást nyer, hogy megszabadultak bűneiktől, titkaiktól... kicsit kezd lenyugodni az egész, de nem , mert képesek még egy utolsót csavarni rajta, az egész kibaszott történéseket visszavezetni a kiindulópontig, ami ráadásul eltörli nagyrészt az összes múltbeli hibák feloldozását. Áhh, 10/kibaszott10, de most el kell szívnom pár cigit meg vennem egy hideg fürdőt, mert durván gallyra tett ez a film.

- Eat your fucking fish!

Weide írta:

Augusztus Oklahomában

... Áhh, 10/kibaszott10, de most el kell szívnom pár cigit meg vennem egy hideg fürdőt, mert durván gallyra tett ez a film.

- Eat your fucking fish!

  

Mondtuk!!!

.





Sátáni játszma




„Megvolt a kétezer évük. Most mi következünk.”

Nagyjából ennyi maradt meg bennem – no meg Winona Ryder –  az 1998-ban forgatott, de csak 2000-ben bemutatott Sátáni játszmából, amit igazándiból már a múltkoti Gothika óta terveztem újranézni. Kíváncsi voltam, mennyit veszített akkori fényéből (nálam ugyanis meglehetően fényesen csillogott anno) a film, kiállta-e az idő próbáját, vagy a megváltozott ingerküszöb, illetve az azóta millió hasonló témájú alkotás miatt esetleg magam is a hulladékok közé sorolom, mint ahogy ezt újfent a neves kritikaoldalak teszik. Egyébként egyre röhejesebb értékítéletekbe botlok bele ezeken, és egyre kevésbé érzem szükségesnek bármiféle viszonyítási alapként használni őket – de ez nem tartozik szorosan a témához.

Egy ördögűzéssel indítunk: a diliházban elvégzett rituálé azonban nem egészen úgy sül el, ahogy azt a négyfős csapat tervezte: Maya Larkin (Winona Ryder) fiatal, világi lány, e csapat tagjaként pedig sokadszorra szembesül a Sátán és a Gonosz hatalmával a Földön. Sötét múltjából eredően van érzéke a túlvilági gonosz kutatásához – így szinte rögeszméjévé vált a Sátán eljövetele, illetve annak megakadályozása. Persze ahhoz először meg kellene találni a kiválasztott személyt – a bátor kislány ösztöneit követve el is jut a sikeres íróhoz, Peter Kelsonhoz (Ben Chaplin), akinek viszont fogalma sincs, milyen sors vár rá. A mozi – aminek egyébként sem az angol, sem a magyar címét nem igazán tudom értelmezni – ennek a próbálkozásnak a története, amiben Maya mindent megtesz, hogy megállítsa az apokalipszist. A dolog és a film pikantériája ugyanakkor az, hogy ebben pont a kiválasztottra kell legnagyobb mértékben támaszkodnia…

Katolikus thriller, ahogy egy barátom nevezi ezeket a mozikat. Jómagam horrorként egyáltalán nem tudok rá tekinteni, maga a film egy kimondottan nyomasztó hangulatú, lassú, hullámzó feszültséget produkáló vizuális remekmű lett, aminek a legnagyobb hibája valóban a forgatókönyv nagyvonalúsága. A felütés a diliházban zseniális, már maga a helyszín miatt jobb, mint egy átlagos ördögűzés. Szerencsére itt nincsenek kiforduló testrészek, zöld hányás, káromkodó kislány meg miegymás – csupán az őrület, a hangok, meg egy levegő után kapkodó áldozat. Ahogy a szcénának ott a folyosón vége van, az nekem iszonyat bejött. Aztán a Peter Kelsonos részekkel nem igazán vagyok kibékülve, valahogy úgy érzem, nem tudtak mit kezdeni magával a karakterrel és a kiválasztott figurájával. Számomra kissé hiteltelen ugyanis, hogy az egyre inkább nyilvánvaló sátáni hatalomátvétel ellen a kinézett gazdatest ilyen mértékben képes védekezni, valamint az őt védelmezők ezt egyáltalán hagyják. Én a magam részéről erősebbnek gondolnám a Sötétséget, minthogy egy szimpatikus kislány egy pici kis verekedéssel kinyírjon egy démont… A Kelsonos részek bizony nem egyszer unalmasak, a film egésze szempontjából talán kicsit értelmezhetetlenek is – de kétségkívül lassúak. Ezzel szemben Maya nyomozása, néhány látomása elképesztően jól sikerült, a totál sablonos jelek, utalások használata nem fárasztó – sőt, az XES kimondottan tetszett -, a WC-s és az éttermes epizód pedig kellően félelmetes is talán. A Sátáni játszma így számomra egyszemélyes mozi lett, Winona Ryder filmje, aki próbálja menteni a menthetőt, nehogy a Sátán emberi alakot ölthessen.

Ómen, Ördögűző, Az ördög ügyvédje és még sorolhatnám … túlságosan is sok utánérzése van ennek a mozinak. Ha csak a felhasznált elemeket, azok jellegét, egymás mellé pakolását nézem, az egész mozi egy ócska koppintásnak tűnhet. A film gyakorlatilag minden egyes percét láttuk már, amit nem láttunk, az idegesítően buta tud lenni, mégis valahol, valahogyan képes az elején magába szívni. Túl sokat nem is kell ezen gondolkodni, mi (illetve ki) is ennek az oka: egyértelműen Janus Kaminski az. Spielberg kedvenc operatőrének ez volt az első rendezése, de a képi világot olyan lenyűgözőre sikeredett megcsinálnia, hogy a mozi unalmasabb perceiben simán el lehet merülni a vizualitásban. Nem öncélú, nem művészieskedő – egyszerűen zseniális a kamera beállítása, a színek használata, minden. Az egész mozin érezni, hogy operatőr rendezte, a rossz nyelvek szerint Kaminski sokkal inkább foglakozott a képpel, mint a történettel. Ha ez nem is teljesen van így, valami alapja mindenképp van: viszont ez egyúttal azt is jelenti, hogy önmagában a képi világért érdemes lepörgetni a másfél órát. Bónuszként kapunk egy közepes (a 2000-es évek világvége divatját meglovagló) sátános thrillert, néhány dolgot újraértelmezve a témában, valamint két-három kifejezetten hangulatos horror jelenetet.

A tíz évvel ezelőtti varázslat kétségtelenül elmaradt, de összességében újrázva sem volt rossz. Jómagam imádom az összes ilyen sátános-vallásos mozit, úgyhogy kétségkívül elfogult is vagyok a témában. A Kinoweltes lemeznek továbbra is jó helye van a polcon.


75%




.

R2-D2 írta:

Weide írta:

Augusztus Oklahomában

... Áhh, 10/kibaszott10, de most el kell szívnom pár cigit meg vennem egy hideg fürdőt, mert durván gallyra tett ez a film.

- Eat your fucking fish!

  

Mondtuk!!!

És még egy film amiben a Közösség egyetért. Ráadásul egy olyan film ami *urva nagy! Weide most már meg kell nézned a Nebraskát meg úgy általában az Alexander Payne filmeket főleg a Kerülőutakat!
De a Nebraskára várj még kb 2-3 napot!

Mr. White írta:

Weide most már meg kell nézned a Nebraskát meg úgy általában az Alexander Payne filmeket főleg a Kerülőutakat!
De a Nebraskára várj még kb 2-3 napot!

Mindenképp nézze meg, szerintem is: amúgy is kíváncsi vagyok, tényleg működik-e az a dolog, hogy az ilyen súlyú, hasonló témájú filmeket nem mindegy, milyen sorendben nézi az ember.

.




Stigmata




"A stigma testi jegy vagy fájdalom, amely olyan testtájakon jelenik meg, ami Jézus keresztrefeszítését idézi. A szó Szent Pál Galatákhoz írott leveléből származik: „Ezután senki se okozzon nekem kellemetlenséget, mert én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen” – írta Szent Pál (6:17). A latin nyelvű Vulgata a „jegy” szóra a latin stigma szót használta."

Attól, hogy hithű ateistának vallom magam, még kimondottan érdekel minden, egyházzal és vallástörténettel foglalkozó mozi – különösen, ha annak kritikai fennhangjai is vannak. Ugyanakkor tiszteletben is tartom azokat - illetve azok véleményét – akiknek a hit jelent valamit és fontos szerepet tölt be az életében, így írásomban ezúttal is próbálom kikerülni, hogy a fel-feltörő ellenérzéseim vezéreljék gondolataimat… hisz egy ilyen filmajánló nem a megfelelő terület teológiai vitákra. Már pedig ha valamit tiszta szívből tudok ajánlani, az a Stigmata című 1999-es remekmű: sokadik újranézésre is ugyanolyan borzongató hatást vált ki belőlem, ugyanúgy mosolygok a finom kis szurkálódáson a jelenlegi egyház felépítésével kapcsolatban és ugyanúgy összecsinálom magam, mikor a galambok felszállnak.

Egy kis brazil faluban, Bello Quintoban kezdődik történetünk, ahol is a Guadalupei Szűzanya szobra természetfeletti módon vérezni kezd. A Vatikán megbízásában álló, félig tudós, félig pap Andrew Kiernan atya (Gabriel Byrne) a helyszínre érkezve igyekszik racionális magyarázatot találni a jelenségre – de ez esetben győz a megmagyarázhatatlan: a szobor minden kétséget kizárólag emberi vért folyatva valóban vérzik. Mindezek mellett ráadásul a falu idős pásztora, Alameida atya épp eltávozott az élők közül, a szomorú esemény pedig valahogy kapcsolódik a történtekhez. Az meg már csak a véletlen (sors?) szerencsétlen játéka, hogy az öreg halottról egy kisfiú ellop egy tárgyat, ami aztán főhősnőnk, Frankie Paige (Patricia Arquette) tulajdonába kerülve fenekestül felforgassa annak életét… Frankie ugyanis ateista, így totál értetlenül nézi, mi a franc is történik vele: először a két kezén keletkezik szeg által ütött lyuk, majd a metrón, egy emlékezetes jelenetben (amúgy a fürdőkádas első stigma sem piskóta) egy idegen erő megkorbácsolja. A gond egyébként pont az ateista mivoltával van, hisz a helyszínre érkező Kiernan sem tud mit kezdeni az eseményekkel, míg nem egyre mélyebben merülve Frankie magánszférájában maga is aktív(és néha szenvedő) alanya lesz az eseményeknek…

Önmagában már a téma, amihez a film nyúl, zseniális, de ahogy az meg van csinálva, még inkább az. A stigma, mint jelenség még a Vatikán által is elismert, tudományosan dokumentált dolog, a film pedig nagyon okosan minden ez irányú korábban szerzett ismeretet és feltételezést belesző a történetbe. A Kiernan szájából elhangzó stigma-gyorstalpaló tehát említést tesz Assisi Szent Ferencről, de Pietrelcinai Szent Pio-ról is, ugyanakkor a film felvesz e mellé egy teljesen másik történetszálat, egy, a vatikán által nem kanonizált, a Tamás Evangéliuma által ismert titkos irat tartalmát is – ami alapjaiban teljesen máshogy vélekedik a hitről és reá épült szervezetről. No, ha mindenképp választanom kellene, nekem ez, a névrokonról elnevezett lehetne bármilyen út a vallásossághoz… Visszatérve azonban a filmhez: egyrészt a titkos összeesküvés, másrészt pedig Frankie látványos átalakulása remek arányban ötvözve lendítik elő az egyetlen percig sem unalmas mozi cselekményét. Persze lehet, hogy néhány nézőnek/kritikusnak kicsit uncsi már egy újabb titkos háttérhatalom egyházi vonalon, de attól még kegyetlen jól működik: a végére értelmet nyer minden, ráadásul a sztori még egy megszállással, majd egy látványos kiűzetéssel is kibővül. Parádés.

Ha csak önmagában e három téma lenne totál átlagos képi világgal feldolgozva, akkor is lenne potenciál a moziban, de itt valami egészen különlegeset alkottak a készítők. Frankie minden egyes stigmája, minden egyes megszállt jelenete zseniális képi világgal párosul. A felfelé csepegő víz, a metrós ipari kamera felvételei, a szobában a levegőbe emelkedő kereszt alak, vagy akár a diszkóban kapott stigma is mind-mind kiváló vágást és kamerahasználatot bizonyít. Érdekes az is, amit a werkfilmben mondtak: a moziban a véren kívül nincs piros szín - ezzel hangsúlyozva ki annak jelentőségét -, nélküle pedig a komplett színvilág kétségkívül a nyomasztó hangulati tartományba tereli a filmet. S itt jön újból az, ami már a nemrég nézett Sátáni játszmánál is bejátszott nekem: sokkal inkább tudok a Stigmatára is katolikus thrillerként tekinteni, mint horrorként. Félelmetes és rémisztő jelenet gyakorlatilag nincs benn (a galambokat leszámítva), ugyanakkor az egész téma, annak háttere és megvalósítása kellően nyomasztó tud lenni. Izgalmas, feszült másfél óra, korrekt egyházi gyorstalpaló, hangulatos és remek látvánnyal és forgatókönyvvel.

Jómagam Gabriel Byrne-t mindig is kedveltem, szerintem többre volt hivatott, mint amit egyébként ismertség tekintetében elért. Jó poén, hogy egy éven belül játszott papot és Sátánt is (Ítéletnap), de akár a Közönséges bűnözőkre, akár a Szellemhajóra gondolok, mindegyik moziban bírtam a búráját. Patricia Arquettel viszont nem igazán tudok mit kezdeni: amellett, hogy nem egy kimondott szépség, számomra hiányzik belőle az a kisugárzás, ami miatt emlékeznem kellene rá (pedig akár a Tiszta románcból, akár a Gengszerkorzóból illene rá emlékeznem). Az mondjuk tök jó, hogy ehhez a szerephez nem egy csinibabát kerestek, ehhez a szerephez talán tényleg ő volt a megfelelő – de nem fogok vele álmodni. S nem csak azért nem, mert stigmái vannak… Jonathan Pryce viszont telitalálat volt a főpap szerepében, kiváló karakterszínész, no meg itt van az Taken 2 alakalmával magasztalt Rade Serbedzija is. Rá nem is emlékeztem, nagy öröm volt feltűnése. A színészgárda tökéletesen kiegészíti és felturbózza az amúgy sem gyenge mozit – s már megint el kell mondanom, hogy a pontozósdi a neten egy kalap szart sem ér. Egészen kiváló film ez, bárki bármit mond. Legalábbis nekem.

A német kétlemezes DVD extra lemezén amúgy van egy 43 perces dokumentumfilm, ami valamelyik tudományos csatornán ment le. Meglehetősen alaposan foglalkozik a stigma jelenségével, a tényét nem vitatja, bár kissé erőltetett tudományos magyarázatot kreál hozzá... nevezetesen, hogy a stigmát kapó személy pszichéje képes előidézni a sebeket saját testén. Megmondom őszintén, bármennyire is hitetlen vagyok, nekem ez legalább annyira bűzlik, mint megboldogult Jézus sebeinek feltűnése váratlanul néhány emberen. A fene sem tudja.


Az írás legvégén pedig a film központi mondanivalója, idézete, ami az én csenevész lelkemnek leginkább befogadható az egész agymosából – s többek között ami a Mennyei királyság egyik alaptézise is volt:

“Isten országa bennetek van,s körülöttetek.
Nem fából és kőből épült házakban.
Hasítsd szét a fát és én ott leszek,
emeld fel a követ és megtalálsz…”



95%



.

.




A nő




Tudtam, éreztem, hogy ez nem az én filmem lesz… nem véletlen, hogy hónapok óta a megnézhettem volna, de csak tegnap volt hozzá hangulatom, tegnap vettem rá magamat.  Eleve már a posztereken használt piros/rózsaszín színhatás a vigyorgó főszereplővel borzasztóan taszított, és a trailerben látottak sem igazán csináltak kedvet egy cyberlove filmhez. Az egyetlen motiváció tulajdonképp a vélelmezhető sci-fi jelleg volt, bíztam benne, hogy a szokásos körítés túl tud lendíteni a romantika ócska cukormázán (Burok), de itt ez sem jött be. Amellett, hogy néha bizony felnevettem rajta, végig fejcsóválva néztem az egészet: ilyen böszmeséget nagyon rég nem láttam – a baj csak az, hogy ez nem vígjátéknak készült. Az olyan jelenetek pedig, ahol a „Fojtogass a döglött macskával!” mondat elhangzik, inkább váltottak ki idegbajt, mint nevetést belőlem.

Óriási baromság már az egész alapkoncepció, azonban míg annak kibontakozásáig eljutunk, még érdekelt is a film. Egy nem túl távoli!!! jövőben gyakorlatilag minden kommunikációs készülék hangbemondással működik, a polgárok kis fülhallgatókkal a fülükben bóklásznak az utcán, teljesen elszigetelődve mindenkitől, talán még maguktól is. Ennek kezdetleges nyomait már napjainkban láthatjuk, a Transzcendens technológiaellenes csoportjának motivációit pedig ezen mozi alapján még inkább jogosnak érzem. Szóval főhősünk, Theodore (Joaquin Phoenix) ebben a fiktív világban tengeti életét, mások nevében ír érzelmes leveleket - én ezt már alapban ökörségnek érzem, de hogy a végén ebből könyv is megjelenjen, az hab a tortán. Ebben az idióta világban, ahol az emberek már írni sem képesek, Theo nagyon magányos, épp válófélben van a feleségétől, akit egyébként a flashbackek alapján nagyon szeret. Hogy miért is válnak, azt majd egy rövid kis jelenet lenne hivatott megmagyarázni, de én nem jöttem rá… Theo magányában kapcsolatokat és szexpartnereket keres a neten (halott macska), de az egész tőlem olyan borzasztóan messze áll, hogy teljesen kívülállóként néztem a képzeletbeli fojtogatást is a sötétben. Aztán jön a megváltás: egy új operációs rendszert letöltve, azzal fülhallgatón kommunikálva végre megtalálhatja az igazit…az nem baj, hogy az csak egy kibaszott hang lesz, de képes lesz vele szexelni is!!! Anyám…

Ilyen böszmeséget nagyon rég láttam. Nem tudom, mit szólnék, ha holnaptól a Windows 7 valami bájos női hangon elkezdene beszélni velem, de hogy én nem tudnék szerelmes lenni egy operációs rendszerbe, az biztos. Az egész az A nő legalapvetőbb problémája számomra az volt, hogy senkivel nem tudtam azonosulni – különösen nem a totál idióta Theodore-ral. Az én szememben, aki képes randizni egy op. rendszerrel, az bolond – e filmben pedig rengetegen voltak -, erre meg ismeritek a véleményemet: "Bolondokat a bolondokházába!" Mondjuk, zseniális húzás lett volna Spike Jonze részéről (aki azért oly sok mindent nem tett le az asztalra), ha a film végén eltávolodik a kamera és kiderül, hogy az egész mozi egy zárt osztályon játszódik. Annyira életidegen az egész elképzelés, hogy szinte minden percét kínszenvedés volt nézni, ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a múltkor alig tudtam venni nyomógombos telefont, mert már mindenhol ezeket a hülye tapifonokat árulják, akkor talán még inkább érthető az egész interaktív világgal való ellenszenvem, amit e filmben láttam. Romantikával nyakon öntve… brrr…

A felskiccelt társadalom itt az én nézőpontomban ugyanis nem kritikaként, hanem valós alternatívaként van jelen, ebből én nem kérek. Theo jelleme a magába forduló íróval egy szánalmas senki, az egyik legtipikusabb kispolgár, amit képernyőn láttam: az a pirosas/rózsaszínes dizájn meg körülötte egy ócska buzivá degradálta szegényt. Tényleg: miért is nem férfi hangot választott?? A fő motívum, a szerelem megjelenítése egyébként rendben van, de én képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy a partner egy számítógépes program. Bármennyire is hiteles és jól felépített az érzelmi hullámvasút, ami egy VALÓDI kapcsolatot jellemez, bármennyire is megindítóan és jól van bemutatva Joaquin Phoenix által, miután egy gép számomra nem lehet valódi partner, így az egész értékelhetetlen. A fináléra hagyott többszörös cybercsavart pedig szimpla hatásvadászatnak és elcsépelt sablonnak tartom: a programok öntudatra ébredése és kivonulása a társadalomból kissé komikusra sikeredett. Tényleg bazzeg, hova tud MENNI egy program???  Na mindegy, tőlem mehet, ahova akar, ennek a társadalomnak (meg lassan a valósnak) nem is ártott egy jó nagy pofon.  Így megelőzhető volt a lobotómia…

Mindazonáltal elismerem az egyszemélyes film színészi teljesítményét: a Gladiátor Commodusa valóban kiválóan alakítja a szerepet.  Soha nem voltam rajongója, de ami jó az, jó, azt el kell ismerni. A körülötte feltűnő nők csupán epizódszerepekre kárhoztattak, talán Amy Adams volt kézzelfogható szerepben, Rooney Mara szinte csak befutott a vászonra, meg aztán rögtön el is tűnt onnan. Scarlett Johansson, mint a HANG nem volt rossz, de nálam nem működött a vizualitás, amit oly sokan felemlegetnek: én nem láttam magam előtt, miközben beszélt. Egyébként is: jól átalakítottak mindenkit erre a filmre, gyakorlatilag minden színész tök máshogy néz ki, mint valójában. Lehet, hogy Samantha is egy dagadt, ragyásképű nő egy dobozba zárva… A legeslegjobb karakter az a játékfigura volt, aki Theot vezette volna el az űrhajóhoz: a Ted idióta macijának reinkarnációja ebben a környezetben szórakoztató tudott lenni.

Rajta kívül semmi nem volt ebben a filmben, ami icicpicit is meg tudott volna fogni: egy csomó faszomsetudja milyen telefon, kütyü, amin keresztül dugni lehet, egy buzinak tűnő főhős, meg egy call centeres hisztis picsa op. rendszer gyanánt. Köszönöm, egyszer elég volt. Én ennél sajnos földhöz ragadottabb vagyok – más szerelmi élete és kínlódása meg nem érdekel.



40%





.

.




Transzcendens




„A transzcendencia egy többféleképpen meghatározott filozófiai és teológiai fogalom. A szó a latin transcendo (’átlépek’) igéből származik, és olyan lehetséges valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró „természetfölötti” szó is. A transzcendencia fogalomkörébe tartoznak mindazon tartalmak (értve ez alatt személyeket és állapotokat egyaránt), amelyek megközelítésére az emberi megismerés biológiailag is leírható és értelmezhető eszközei alkalmatlanok.”

Az előzetesek alapján az idei év egyik legjobban várt, legígéretesebb mozija volt számomra a Transzcendens, egy olyan film, aminek önmagában a felütése, az általa felvetett téma kombinálva ezzel a parádés szereplőgárdával, moziba csábított.  Tulajdonképp egy szavam sem lehetne, mert amiért megnéztem, az tényleg mind megvolt: problémám így nekem nem is a színészgárdával, meg az ötlettel volt,  hanem azzal a rengeteg idiótasággal lett, amit történet gyanánt képesek voltak összehordani az alkotók. A teljes képhez az is hozzá tarozik, hogy most,  másodszorra érezhetően jobban tetszett, mint elsőre, de ez több, nálam hasonló pályafutást bejáró mozival így volt: legyen az akár a Lopott idő, akár a Looper - második nézésre azon legalábbis kevesebbet mérgelődik az ember, hogy mikor milyen hülyeség jön váratlanul szembe.

Az alapötlet itt is zseniális. Adva van egy fiatal pár, akik a mesterséges intelligenciát kutatják, mellesleg pedig talán a világ legnagyobb koponyái. Csapatban mindenképp, de közülük is kiemelkedik Will (Johny Depp) , aki nagyon közel kerül ahhoz, hogy gondolkodó és érző gépet alkosson. Persze, felvetődik – sőt, el is hangzik – a kérdés holmi Istenné válásról, ennek erkölcsi vonatkozásairól, de legnagyobb meglepetésemre Will korántsem volt annyira szégyenlős, mint ezt esetleg egy másik moziban láttuk volna. A közelgő konferencián azonban egy szélsőséges, technológia ellenes csoport merényletet követ el ellene, aminek következtében érünk majd el a mozi valós alaphelyzetéhez, nevezetesen Will tudatának feltöltéséhez egy gépre. A csoporttal kapcsolatban rögtön két dolgot meg kell említenem: maga a technológiaellenesség – még ha csak érintőlegesen is – nagyon szíven talált, az egész jelenlegi világ haladási iránya abszolút nem tetszik nekem, így a csoport motivációja megérintett. No de a tetteik… kérem, ez egy színtiszta, kemény terrorista hálózat, sok apró sejttel. Akik gyilkolnak, robbantanak, mérgeznek. Semmivel nem jobbak, mint mondjuk manapság az Al-Kaida. Na, most. El tudtok képzelni bármilyen olyan szitut, mikor is bármelyik kormány a Földön együtt dolgozzon olyan terrorista sejttel, akik nyilvánvalóan és bizonyíthatóan embereket ölt??? Ugye nem???

A mozi azonban még jóval ezen együttműködés előtt elromlik. Kb. akkor, mikor Evelyn elmegy a kisvárosba. A tudat feltöltése egyébként még tetszett is (leszámítva ismét csak a teljesen klisészerű jelenetet a visszakapcsolt géppel), az akkor felmerült erkölcsi kérdések, Max és Evelyn konfliktusa kimondottan életszerű. Iszonyat tetszett, ahogy aztán Will besegít az FBI-nak, ahogy egyre jobban teret nyer és megerősödik a világhálón. Borzongatóan jó volt belegondolni, mire is képes egy ilyen elme, ha korlátlan hozzáférése van mindenhez… a mozi első 49 perce számomra egy kimondottan hangulatos, komoly gondolatokkal foglalkozó és gondolatokat ébresztő, vérbeli sci-fi lett, ami ekkor még nagyjából mellőzi az idiótaságot. Hogy aztán azt az 50-ik perctől, mikor is a kisváros, Brigthwood feltűnik a képernyőn, ömlesztve zúduljon ránk a nagyobbnál-nagyobb ökörség. Amilyen szépen fel van építve a történet első fele, megfelelő érzelmi motivációkkal, nagyjából hitelesnek tűnő tudományos háttérrel, amilyen szépen meg van alapozva folytatás, annyi böszmeség fog utána történni. A már említett kooperáció mellett képtelen vagyok befogadni, hogy lehet hónapok alatt egy Houstonnal vetekedő földalatti kutatóbázist építeni, hogy nem tűnt ez föl több évig senkinek a kormányzat részéről. Amit Will lent csinál, a nanotechnológiás gyógyítás, az kimondottan tetszett, no de mikor ezek a nanorészecskék az ő irányítása alatt gyakorlatilag mindenre képesek voltak, de a lövéseket nem voltak képesek kivédeni, akkor azért néztem egy nagyot. Mint ahogy azon is, Will – miután kvázi az egész világot képes uralni – hogy nem vette észre a közelgő veszélyt. De a legfontosabb kérdésem a végére maradt - amivel kezdődik is a mozi: miért és hogyan sikerült a vírusnak ÉVEKIG áramszünetet csinálni? Pontosabban milyen civilizáció az, aki képes áram nélkül létezni, semmit meg nem tenni azért, hogy a hibát kijavítsa.

Mert itt nem csupán arról volt szó, hogy a telefonok, laptopok, informatika meghalt. Nincs áram... nincs hűtő, víz, gyakorlatilag semmi. Úgy érzem, az írók csupán hatásvadászat miatt rendesen túllőttek a célon: a technológiaellenesség jegyében nagyot akartak durrantani, de végül hitetlenre sikeredett ötletük. Ehhez kapcsolódóan a mozi szerkezetével is gondjaim vannak: borzasztó kevés filmnek sikerült a keretbe foglalt cselekményt valódi izgalommal megtölteni, kevés olyan film van, hogy aminek ha az utolsó perceit már ismered, képes vagy végig izgulni az egészet. Itt sem működik. A Transzcendens minden kétséget kizárólag zseniális gondolatokra, alapötletre építkezve a végére egy totál érdektelen és hiteltelen tömegtermékké silányul – mindenekelőtt önmagához képest logikátlan, kiszámítható lett. Hiába a korrekt CGI, hiába a parádés színészgárda, a végeredmény maximum közepes. S ha már színészgárda: Cillian Murphy-t bármikor, bárhol kedvelem, Morgan Freeaman mostanában mintha mindent elvállalna (majdnem ugyanez a karaktere a Lucyban is), de ennek ellenére megunhatatlan az öreg. Paul Bettanyt én a sokak által szidott Papban kedveltem meg, ámbár korábbról is ismert volt az arca, Rebecca Hall pedig talán még sosem volt ennyire vonzó, mint most. Nem rajtuk múlt a Transzcendes visszafogott sikere nálam, sokkal inkább az újdonsült (Nolan istállóból kiszabadult) Wally Pfister-Jack Paglen duónak. Uraim, egy átgondoltabb forgatókönyvvel az év filmjét tehették volna le az asztalra. Minden adott volt hozzá és önök elbarmolták – hát ismét csak nem volt senki a stúdiónál, aki azt mondta volna: fiúk, ez ökörség???

A transzcendencia fogalomkörébe tartoznak mindazon tartalmak… amelyek megközelítésére az emberi megismerés… eszközei alkalmatlanok.  Pontosan, ahogy ezen film is - aminek címe így egyidejűleg minősíti is azt, tudtán kívül.



55%




.

R2-D2 írta:

A nő

40%

Férfiasan bevallom, ezt a filmet én nem voltam képes végignézni. Fárasztó volt.

Remo írta:

R2-D2 írta:

A nő

40%

Férfiasan bevallom, ezt a filmet én nem voltam képes végignézni. Fárasztó volt.

HURRÁ!!!!!!!!!!!! Nem (csak) én vagyok hülye!!!!!     

R2-D2 írta:

A nő

Idézet :

Tudtam, éreztem, hogy ez nem az én filmem lesz… nem véletlen, hogy hónapok óta a megnézhettem volna, de csak tegnap volt hozzá hangulatom, tegnap vettem rá magamat.  Eleve már a posztereken használt piros/rózsaszín színhatás a vigyorgó főszereplővel borzasztóan taszított, és a trailerben látottak sem igazán csináltak kedvet egy cyberlove filmhez. Az egyetlen motiváció tulajdonképp a vélelmezhető sci-fi jelleg volt...

Nekem már maga a sci-fi jelleg is tetszett. Mert lényegében ez egy olyan utópia (nincsenek járványok, mutánsok, élhetetlen környezet, fekete atomfelhők), ami egyben disztópia is (az emberek olyan szinten váltak a technológia rabjává, olyan mértékben függnek tőle és rendelek annak alá az élő, igazi kapcsolatokat). Szóval jó volt az egyveleg, minden színes, vidám, élő, lélegző, mégis minden mű, magányos és kietlen. Számomra ez egy nem látott egyveleg.

Idézet :

Ebben az idióta világban, ahol az emberek már írni sem képesek...

Nem az, hogy nem képesek, hanem ennyire el vannak nyomva a valós érzelmek, azok kimutatása az embertársak felé. Én ezt úgy vettem, mintha egy program által vallanának be érzelmeket egymásnak. Fura belegondolni, még furább elhinni, de ebben, a film saját univerzumában ez egy amolyan tény, amit le kell nyelni, el kell fogadni. Ez a kettősség, amit már fentebb is említettem.

Idézet :

...az nem baj, hogy az csak egy kibaszott hang lesz, de képes lesz vele szexelni is!!!

Ez pedig a legelrugaszkodottabb, legbetegebb dolog, és pont ezért működik. Asimov írásaiban már megjelent az, hogy az emberek érintkezés nélkül tudnak szexuális kapcsoaltot létesíteni egymással. Az akkor még sci-fi volt, ma már van ilyen. Internetes szex-szobák, szex-mmorpg-k, távkapcsolatok, és ki tudja még mennyi minden. A következő lépés az lenne, hogy robotokkal, de legalább fizikai programokkal szeretkeznének. Itt meg ez a sci-fi, hogy egy programmal, egy megfoghatatlan, nem materiális entitással meg a kufirc. Most ez a sci-fi, ki tudja, 100 év múlva mi lesz....
VAGY, és itt jön a másik elképzelésem, a virtuális pussy-party igazából csak alátámasztja azt, milyen mély is Theo szerelme a programja iránt. Hogy konkrét fizikai érintés nélkül is képes gyönyört okozni számára egy program, ami számomra felfoghatatlan és pont ezért ijesztő. És pont ezért megrázó, mert magának Theo szerelmének kiteljesedését, annak lépcsőfokait kurvára át tudtam érezni, és nem tudtam ferde szemmel nézni bajszos kis barátunkra, holott éreztem, ez így nem jó, ez így nem helyes.

Lényegében többet nem is tudok hozzátenni, érdemes még hozzáolvasni azt, amit Niwrok ajánlójához fűztem hozzá. Lehet csak éppen jó pillanatban kapott el a sztori, lehet éppen csak fogékony voltam egy ilyen kifacsart világ bemutatására, az érzelmek ilyen szintű átalakulására, de nekem bejött és a mai napig bejön.

R2-D2 írta:

A nő

A felskiccelt társadalom itt az én nézőpontomban ugyanis nem kritikaként, hanem valós alternatívaként van jelen, ebből én nem kérek.

40%

HURRÁ!!!!!!!!!!!! Nem (csak) én vagyok hülye!!!!!

Én sem, meg szerintem senki, akiben van egy csepp józanság, de pont attól lesz kritika, hogy mutat egy lehetséges kimenetelt arra, hogy aminek "kezdetleges nyomait már napjainkban láthatjuk", az hova fajulhat, ha az emberek tovább digitalizálják még a társas, érzelmi és szexuális életüket is. Ahol mondjuk az emberek már nem tudják/akarják/merik szavakba önteni az érzéseiket, hanem inkább ezt is "szakértőkre" bízzák, mint oly sok mindent már, és amitől persze az emberek csak még kiszolgáltatottabbak lesznek, mert egyre kevesebb dologra lesznek / érzik magukat önállóan képesek.
Igen, ez egy nyomasztó és ijesztő világ, a valós folyamatokból és érzésekből levezetve, és mert ilyen érzelmeket képes kiváltani, amik az írásodban benne vannak, részben attól lett A nő egy jó film nekem.

És ha ez megnyugtat: jelenleg inkább én érzem magam bolondnak, akinek már rég kérnie kellett volna egy beutalót   ...
.