R2-D2 írásai 1.0

.





Időről időre




Mondták, hogy nézzem meg. Megnéztem…

Mielőtt bárki meglepődne, mit keres az írásaim között egy első pillantásra romantikusnak tűnő film, azt meg kell nyugtatnom, továbbra sem fogom velük kibővíteni a repertoáromat. Egyszerűen az időutazás témája (ahogy a Buroknál és az Upside downnál a sci-fi) adott akkora motivációt ahhoz, hogy belevágjak ebbe a két órás kalandba. Így, utólag azt mondom, nem bántam meg, bár a mozi legnagyobb hátránya számomra a hossza volt.

A történet szerint Tim (Domhnall „Weasley” Gleeson) a 21-ik szülinapján megtudja az apjától, hogy viszonylag egyszerű módon képes az időutazásra. Röpke pillanatig ugyan elgondolkodtam rajta, miért kellett ezzel 21évet várni, mi köze van ennek a nagykorúsághoz, de mindegy. Szóval egy sötét helyen, összeszorított kézzel elég neki egy konkrét időpontra gondolni, és hirtelen ott terem – kvázi rebootolja az életét. Megmondom őszintén, ez zseniális ötlet, zseniális filmkezdet: kicsit Pillangó-hatásos, kicsit Idétlen időkig  hangulatú, de mindenképp kiváló alapanyag egy mozihoz. Az, hogy a srác a képességeit élete nagy részében a szerelem megtalálására és annak megtartására fordítja mindenképp díjazandó az író-rendezőtől, nagyszerű erkölcsi példa  a – vélhetően ifjú – nézőközönség számára. Nekem  azonban az egyik icipici problémám pont ezzel van: tehetné (mert lehetne, mondják neki), hogy mondjuk a lottószámokat legalább egyszer megjátssza – de ő egy homályos nagyapai tönkrement életre hivatkozva ezt kihagyja.

Tudom, hogy a film célja pont ennek elkerülése volt, de hát nem lett volna életszerű, ha mondjuk először egy kis anyagi hátteret biztosít magának, mielőtt Londonba megy? Hogy pl. ne kelljen egy undok ismerősnél laknia? Meg később is: „Nagyobb házba költöztünk, amit igazából nem engedhetnénk meg.” A lófaszt  nem. Csak egy hetet kell visszamenni az időben… Értem, hogy direkt kerülték az anyagi javak hajszolását ebben a moziban, de nekem ez így kicsit valószerűtlen lett. Mindazonáltal a többi esemény, a kissé bonyolult másodszori megismerkedés, az elrontott este kijavítása nagy élmény, nagyon jó poénokkal és igazi időutazásos feelinggel. Tök szimpatikus a két fiatal, Tim és Mary (Rachel „Irene Adler” McAdams) kapcsolata, a házasságuk, minden. Tényleg jó nézni, jó látni a nem nyáltól csöpögő tiszta szerelmet. Konkrétan a ruhaválasztós részen pedig borzasztó jót nevettem…

A szerelem mellett a családi háttér azonban legalább olyan fontos. E tekintetben a film csak félig romantikus, hisz egyrészt Timnek a nővéréhez való viszonya, másrészt pedig az apjához főződő kapcsolata nagymértékben befolyásolja a mozit. Ezek az események számomra majdhogynem fontosabbak voltak, mint a Mary féle kapcsolat. A tesó beavatása és megmentése tök szívszorító, mint ahogy a végén a választás is. Az, ott, akkor, a fináléban a tengerparton könnyeket csalt a szemembe: lassan tíz éve már, hogy velem is megtörtént, és mit nem adnék érte, hogy ha legalább egyszer még átélhetnék egy napot. Tisztára olyan volt, mint az A.I.-ben. Remekül összerakott történet, aminek nézése magával ragadó – bár néha kissé vontatott -, a sok szimpi karakter és esemény miatt erősen pozitív feelingje van az egész mozinak (kicsit Életrevalók módon).

Mindezek ugyanakkor talán még mindig kevesek lettek volna ahhoz, hogy nekem ez bejöjjön, s ennyit legyek képes írni róla. A plusz egy csillag az számomra az időutazás témája. Az A pillangó-hatás óriási kedvencem és ebben a moziban bizony erős – jóindulatú – utánérzést találtam. Sokat járt az agyam utána (néha közben is), hogy Tim visszaugrásai  milyen változást okozhattak a jelenben – s hogy ez jól van-e csinálva. Nagyon tetszett a magyarázat a gyerekszületéses dologra, direkt figyeltem, mit változtatott meg és annak mi lehet a következménye. Sőt, ha belevesszük az egyenletbe apját is, még érdekesebb a dolog. Hisz lehet, hogy Tim motivációit épp apja irányította úgy, hogy Tim nem is tudott róla – és fordítva. Ez felveti azt a kérdést, hogy a két időutazó mennyire tudta, hogy a másik épp megváltoztatott valamit… Nem a végére gondolok, amikor már egyértelmű, hanem közben…

Természetesen végig az járt a fejemben, mi lenne, ha nekem lenne ilyen képességem. Gyarló módon tuti, hogy intéznék anyagi biztonságot magamnak, de ha csak a családi vonalon mehetnék tovább, millió dolgot csinálnék máshogy. A film szabályait figyelembe véve már csak apámat menthetném meg, de jelen állapotban több, mint elég lenne. Annyi mindent meg akartam vele beszélni, de nem volt rá alkalmam (ahogy egyébként anyámmal sem). Mindkettő váratlanul történt – s az emberben rengeteg kérdés benn marad ilyen esetben. Ha másért nem, ezekért a kérdésekért mindenképp visszamennék. A saját egészségem, balesetem, miegymást leszarom, egy elhangzott (vagy épp el nem hangzott) mondat sokkal fontosabb volt a múltban. Egy bántás, egy kihagyott csók, egy bocsánatkérés pláne. No meg persze a napok újraélése... Az volt tán a mozi egyik legzseniálisabb húzása. Persze vannak napok, amiket nem célszerű újraélni, de többségében azért igen: alap jeligém: „Élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned”. Nos, sok napot újraélnék magam is szívesen.

Másrészt pedig végre utolérném magam a filmekkel, sorozatokkal, könyvekkel, mindennel. Annyival hosszabbítod meg az életed, amennyivel akarod: minden nap mást nézel, egy napot pl. annyiszor élsz újra, ahány részes egy évad. hisz te emlékszel rá…  Egy cikis van: ha mondjuk a mai napot újraélem, nem biztos, hogy ma erről a moziról írok. S akkor ezt holnap már olvasni sem tudjátok. Úgyhogy ha ez az írás napok múlva is elérhető lesz, akkor az két dolgot jelenthet:
- Nem láttam azóta filmet (vagy csak szimplán jobb filmet, amiről érdemes írni)
- Nem tudok időutazni. Ez a nagyobb baj.

Végszóként annyi: a barátommal, aki ezt a filmet is ajánlotta, szoktunk beszélgetni az időutazásról. Mindig abban egyezünk meg, hogy előre, a jövőbe mennénk. Nos, az Időről időre után én ebben már nem vagyok annyira biztos. S bár így is nagyon tetszett, a tökéletes film ugyanakkor az lett volna számomra, ha esetleg több időutazós/drámai megoldás van benne és kevesebb romantika.


80%



.

.





Equlibrium




A film, amivel megszerettem Christian Bale-t (az Amerikai pszichót később láttam, a Nap birodalmában meg még túl kicsi volt), a film, ami a Mátrix utáni űrt képes volt átmenetileg betölteni nálam, a film, ami az ismeretlenségből előtörve elvarázsolt a múlt évtized közepén…

Kíváncsi voltam, a varázslat kitart-e. Kíváncsi voltam, ennyi idő után hogy viszonyulok a mozihoz, miután több száz másik film lepörgött a képernyőm előtt. Kíváncsi voltam, a Grammaton Papság hol helyezkedik el a mostani szuperhősős-agyatlan lövöldözős filmes palettán… Nos, jelentem, az Equlibrium tisztességesen megállja a helyét, bár icipicit kétségkívül megkopott az a mítosz, amit e mozi köré kreáltam magamnak. Története, mondanivalója, képi világa, színészei továbbra is zseniálisak, sőt akciójelenetei sem tűnnek  elavultnak.  Persze, a túlzásba vitt lövöldözős jelenetek  ma már jobban bele is illenek a képbe, mikor is rendőrök mennek be bűnözők által uralt toronyházba, vagy kivénhedt veteránok lőnek szét egy kínai bázist – de valahogy ez a „gun kata” kiállta az idő próbáját. S ha már szóba került: „A pisztoly kata (angolul: gun kata) egy kitalált fegyverforgató harcművészeti stílus. Azon a feltevésen alapul, hogy mivel harc közben a felek pozíciói adottak, a mozgási pályák statisztikailag megjósolhatóak. A pozíciók memorizálásával ki lehet számítani az ellenfél mozgási irányát, így be lehet célozni a következő támadás helyét is. Ugyanígy, a bejövő támadások irányát is meg lehet jósolni, így el lehet térni az ellenfél golyói elöl.”

Ez volt akkor az Equlibrium újítása, ezen a nézőponton keresztül simán megállná a helyét a tucat akciófilmek között is.  A lényeg azonban messze nem ez. A távoli jövőben járunk, a harmadik világháború után, ahol a béke biztosítéka – az állam fegyveres szervezete mellett – a napi szinten beadott érzelemmentesítő injekció, a prozium. Meglepően hatásosak a bevágott híradórészletek Sztálinról, Hitlerről s más hírességről, óva intve a jelent  a múlttól: azonban ez a világ is mégis csak egy totális diktatúra, ahol megmondják, mit kell csinálnod ahhoz, hogy hasznos tagja legyél a társadalomnak. No persze, az adott hatalom magát sosem látja diktatúrának … Sokszor feldolgozott téma, sokszor látott történet, ami szerint  a rendszerrel szembenállók maroknyi csapata mellé egy belső tag, egy „grammaton pap” csatlakozik, aki személyes tragédiája – és néhány kimaradt injekció -  folytán ráébred a hatalom visszásságára, majd belülről elpusztítja azt. Detto Mátrix – sokan is szidták anno, hogy semmi más, mint egy koppintás -, ahol Preston (LOL, mint a kutya a Wallace&Gromiból) egyfajta Neoként megváltást hoz a világnak. Kétségkívül van benne egy ilyen megközelítési lehetőség, de a helyzet jóval árnyaltabb annál.

Már az alapszitu is más: az Equlibrium jóval földhözragadtabb elemekből építkezik, sci-fi mivolta ellenére akár valóság is lehetne. Kétségkívül magán hordja az orwelli világkép elemeit, de ezt egyedi módon teszi: az érzelem(bűnözés), mint a világ összes rosszának okozója, talán a legkegyetlenebb disztópia, amit láttam. Milyen is lehetne egy érzelmek nélküli világ? Művészetek nélküli világ? Milyen lehet egy állatok nélküli világ? A szerelem nélküli világ? Szürke, fásult, színtelen – mint ahogy a film maga is. Valahogy iszonyat jól eltalálták a képi világot, az egész jövőbeni Libria, az Alant, az Ellenállás, az emberek ruhája mind a szürkeséget hivatott erősíteni. Ebben szinte ragyog Mary kék szeme, mint ahogy éles kontrasztot képez a tűzkamra vöröse is. A fináléban pedig már az is szimbolikus jelentőségű, mikor Preston az Atyához megy, fehérben, de a rendszer bukását a vörös nap és robbanások távoli fénye teszi végérvényessé. Érdekes, a prozium arany színe milyen fricska az egésznek: ami megöli a színeket, az aranyszínű…

Ahogy Preston öntudatra ébred, ahogy alakul a sorsa, ahogy kapcsolatba kerül az Ellenállással, az nagyon jó. Egy egészen jó és meglepő  kis csavar is színesíti a filmet, de számomra a mozi legemlékezetesebb pillanata (amire vélhetően a magyar címkiegészítés is utal) a teszt, illetve a nyugalom sima vonala… :)A harci jelenetek jól megkoreografáltak, a film technikai részével még mai szemmel sincs az égvilágon semmi baj. Külön kiemelendő a díszlet, a ruhák, a jelmez: az egyforma lakossági öltözet kontrasztjaként a papság fekete hosszú ruhája erősen emlékeztet ugyan Neo fekete hosszú kabátjára, mégis valahogy egyedi és kiemeli a figurákat. Bale viszonylag egyszerű karaktert hoz, mimikája a proziumtól minimális – a film végi mosolya épp e miatt borzongatóan hatásos. Néhány színészre nem is emlékeztem, néhányat jó volt újra látni fiatalabb korában (William Fitchner, Dominic Purcell), Sean Bean meg Emily Watson viszont beleégett emlékeimbe. No meg persze eszembe jutott az a nemrég olvasott netes összesítés, hogy melyik színészt ölték meg legtöbbször a filmvásznon – s mosolyra görbült a szám…

Az Equilibrium tehát egy évtized után is megállja a helyét, egyedi akciófilm, súlyos társadalmi mondanivalóval. Az eltelt 11-12 év csupán annyit fakított rajta, hogy esetleg nem tartom zseniálisnak, csupán nagyon jónak.




.

R2-D2 írta:

Equlibrium

Az Equilibrium tehát egy évtized után is megállja a helyét, egyedi akciófilm, súlyos társadalmi mondanivalóval. Az eltelt 11-12 év csupán annyit fakított rajta, hogy esetleg nem tartom zseniálisnak, csupán nagyon jónak.

Nagyrészt én is így gondolom, ahogy leírtad, bár már évek óta nem néztem újra. Az egyetlen ellenpont talán a gun-kata, azon már akkor is inkább csak mosolyogtam...

A "Christian Bale felfedezése"-pillanat nekem a Gépésszel jött el, amit talán azóta nem is múlt felül, pedig szinte mindent láttam már tőle.

És ha érdekel, milyen lenne az érzelmek, a művészetek és a szerelem nélküli világ, akkor ajánlom olvasásra a Szép, új világot, ha még eddig nem tetted volna... vagy várd meg, amíg előbb-utóbb írok róla  .
.

Niwrok írta:

Nagyrészt én is így gondolom, ahogy leírtad, bár már évek óta nem néztem újra. Az egyetlen ellenpont talán a gun-kata, azon már akkor is inkább csak mosolyogtam...

A "Christian Bale felfedezése"-pillanat nekem a Gépésszel jött el, amit talán azóta nem is múlt felül, pedig szinte mindent láttam már tőle.

És ha érdekel, milyen lenne az érzelmek, a művészetek és a szerelem nélküli világ, akkor ajánlom olvasásra a Szép, új világot, ha még eddig nem tetted volna... vagy várd meg, amíg előbb-utóbb írok róla  .
.

A Szép új világot TERMÉSZETESEN olvastam - még gyerekkoromban.

A gun-kata pedig naná, hogy mosolyogtató, de valahogy illik ebbe a filmbe. És külön jó pont, hogy kiatáltak valami újat és azt meg is tudják/akarják magyarázni.

R2-D2 írta:

A Szép új világot TERMÉSZETESEN olvastam - még gyerekkoromban.

Ha úgy adódik, szerintem olvasd újra... Én a húszas éveimben olvastam, és felnőtt fejjel hátha te is legalább annyi mindenre ismersz rá a mai világból benne, mondjuk a médiával kapcsolatban, mint én    ... És még mindig nehezen térek napirendre felette, hogy ezt Huxley 1931-ben írta, amikor még a tévé is kísérleti fázisban volt...

.





Sherlock S2




Először arra gondoltam, szimplán csak annyit írok, hogy olvassátok el EZT, mert semmi újat nem tudok hozzátenni. De aztán erőt vettem magamon, s mégis szavakba öntöttem gondolataimat a maroknyi olvasótábor számára…

Szóval. A Sherlock S1 egészen kiváló évadra sikeredett, rengeteg újítással – már csak a kort tekintve is -, rengeteg áthallással a Guy Richie féle feldolgozásokkal, három baromi jó kis történettel és nagyszerű karakterekkel. Normális esetben az ember talán idegeskedhetne, hogy a második évad megugorja-e ezt a szintet, de érdekes módon nekem eszembe sem jutott aggódni. Fixen tudtam, hogy lesz olyan jó, mint az első, hogy pontosan olyan lesz, mint az első - sőt, egy idő után pont ezt kezdtem kényelmetlennek érezni… Feltételezve tehát, hogy senki nem a második évaddal kezdi a sorozatot, így a kötelező háttér felvázolásától eltekinthetünk (XPRESSEN olvashattok róla), s nekieshetünk a három különböző történetnek.

Irene Adler (Botrány Belgráviában)

Az első évad fináléja viszonylag hamar rövidre van zárva, hogy aztán utána egy kimondottan aktuálpolitikai szálon indulva merüljünk el az új történetben – no meg az új Irene (Lara Pulver) bájaiban. Az sztori kellően csavaros, a nő kellően veszélyes, Holmes meg kellően zseniális. Mint mindig. Az epizód megfelelő keveréke a humornak és a rejtélyeknek – ráadásul nekem ez a ránézős, mozaikszerű-jellemrajzos személyiség kirakósdi mindig is tetszett. Itt jön a képbe ugyebár Irene alkalmi ruhája – ami egyszerűen zseniális ötlet. Pörgős, feszes másfél óra, s ha eseményei nem is hasonlítanak konkrétan a Downey Jr. féle mozik eseményeire, karaktereire, azok viszonya, viselkedése kétségkívül hasonlít. Szerencsére az utolsó képsorok borzasztó giccses és nyakatekert eseményei sem tudták lerontani a másfél óra élményét.

A Sátán kutyája (A Baskerville-i véreb)

Hagyomány? szerint a második epizód a leggyengébb minden évadból. A fene sem tudja. Az egyik leghíresebb Doyle-írás adaptálása szerintem kiválóra sikeredett, bár kétségkívül van egy szürreális hangulata. Viszont ha azt nézzük, mi is az egész lényege, akkor meg tökéletesen illik az epizódhoz. Talán valóban kevésbé szórakoztató, kevésbé sherlockos, mint a korábbiak, de szerintem pont az írók gondolták úgy, hogy önmagában a novella is teljesen külön fejezetet érdemel, külön hangulattal. Tetszett az új környezet, tetszett, hogy továbbléptek – az egyébként már az első fejezetben meglebegtetett úton: Holmes sem földönkívüli, ő is emberből van, ő is tud bizonytalan lenni, tud félni, tévedni. Sőt talán szeretni is…

Árnyjáték (A Reisenbach-vízesés)

Avagy Moriarty és a többiek… Nem véletlenül írtam a Guy Richie film címét, ez az epizód gyakorlatilag ugyanarról szól, csak teljesen máshogy felöltöztetve. Moriarty és Holmes macska-egér harcáról, a két zseni (vagy őrült) játszmájáról, ahol bizony Holmesünk alulmaradni tűnik. Már az első képek zseniálisak, Moriarty az üvegkalitkában mindent visz, de ahogy felépíti a csapdát Holmes körül, ahogy egyre szorosabbra húzza a hurkot, az nagyon tetszett. Andrew Scott parádésat alakít, nekem innentől valahogy mindig is ő lesz a MORIARTY - még ha rendesen át is van értelmezve a figurája, akkor is. A finálé meg? Gondolom, senki nem hitte, hogy Holmesünk végleg eltávozik, de azért kíváncsi vagyok, ezt hogyan magyarázzák meg – úgy, hogy hiteles és hihető is legyen.

Bár közel másfél év csúszással néztem ezt az évadot, de egyáltalán nem bánom. Már csak azért sem, mert rögtön tudom folytatni a harmadikkal, mivel annak is vége már: a S2 pontosan hozza azt a magas szintet, amit a S1 után elvár az ember. Ugyanakkor valami érdekes folyamat is elindult, a Sherlock sebezhetővé tételével, érzelmei felfedezésével kicsit kiszakítottak a természetfeletti képességekkel rendelkező magándetektív mítoszából. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből – végén még embert csinálnak belőle. Nem biztos, hogy az jó lesz, de a sapka mindenestre kiváló poén.



.

R2-D2 írta:

Point break

Erre csak annyit mondanék: Te még sosem áááááázzzzttááállll lövöldözés közben?
A film számomra is kedvelt, Az akció jelenetek baromi jók amikor pedig az utolsó bankrablást látjuk az nagyon nagy és az utána következő hajsza!
Szóval én is csak ajánlani tudom mindenkinek aki szereti az akció filmeket vagy a 90-es évekbeli filmeket vagy ezeket együtt!


.

Mr. White írta:

Erre csak annyit mondanék: Te még sosem áááááázzzzttááállll lövöldözés közben?
A film számomra is kedvelt, Az akció jelenetek baromi jók amikor pedig az utolsó bankrablást látjuk az nagyon nagy és az utána következő hajsza!
Szóval én is csak ajánlani tudom mindenkinek aki szereti az akció filmeket vagy a 90-es évekbeli filmeket vagy ezeket együtt!

Bocsi, kicsit átszerkesztettelek, de így kevesebb helyet foglal.

Amúgy üdv köreinkben!!!

.





Sherlock S3




Ami első pillanatban eszembe jutott az évad vége után, az egy hatalmas kérdőjel… WTF? Mi volt ez? Mi volt ez a finálé, egyáltalán mi volt ez az egész évad??? Hol van az a zseniális nyomozós-detektíves sorozat, amit annyira megkedveltem? Hol van az alaposan kigondolt, csavaros történet???

Kicsit furcsán viszonyulok a harmadik évadhoz, mert bizony nem jött be maradéktalanul az alkotói szándék, a második évadban elindított karakterközpontú történetvezetés. Sokkal jobban bírtam az esetközpontú szálat, ahol egy-egy epizód egy-egy bűntény megoldása, ahol Holmes barátunk zseniális megfigyelőképességét kihasználva rakja össze a képet, oldja meg a megoldhatatlannak tűnő eseteket is. Ezzel szemben ez az évad tele van értelmetlen eseményekkel, megalapozatlan (kvázi erőltetett) csavarokkal, szürreális képi világgal. Nem mondom, hogy nem tetszett, mert az adott másfél óra minden esetben szórakoztató volt – viszont, ha viszonyítunk a korábbi évadokhoz, messze ez volt a legátgondolatlanabb, legkísérletezősebb, legidegesítőbb. Ez nem az a Sherlock, aminek indult az elején…. No de nézzük csak sorban.


The Empty Hearse

Valahogy természetesen vissza kellett hozni Holmest a Reisenbach-vízesés után. Azonban míg az előző nyitányban kb. tíz perc alatt összekötötték az évadokat, itt egy egész rész megy el erre a töketlenkedésre. Már akkor csóváltam a fejemet, ahogy és ahonnan nyomozónk előkerül – indoklása meg a finálé tükrében igencsak sántít -, aztán csak tetézte ellenérzésemet, az egész epizódban Johnnal folytatott civakodása. Nekem mindkét vizionált megmenekülés sántít, az egész epizódban ötletelést éreztem az írók részéről, mintha nem igazán találták volna meg, mit is akarnak kihozni a szituból… No meg arról ne is beszéljünk, hogy terroristafenyegetés??? Most komolyan??? Holmes így egy sima CIA elemzővé degradálódik, minimális megoldásokat villantva fel a korábban megismert technikájából. Izgalmassággal, poénokkal nincs gond, de a sorozat gondolatisága, hangulata eléggé messze került az eredeti koncepciótól... A kapkodásra pedig legjellemzőbb, hogy az utolsó 10 másodpercben bevillantott „évados” főgonosz a második részben nulla szerepet kapott  - semmi értelme nem volt annak a vágóképnek..


The sign of three

Eddig mindig a második epizód volt a leggyengébb – nos, megkockáztatom, sherlockosság szempontjából itt ez lett a legerősebb. Az epizód második felében a tárgyalótermes rész iszonyat király, ahogy kideríti, ki az áldozat és ki a gyilkos, az nagyon tetszett. A környezet és a felvezetés ehhez már kevésbé: önmagában nem az esküvővel van bajom, hanem azzal a rengeteg iszonyat felesleges résszel, amit hozzátettek. A legénybúcsú csak egy ideig poén, Holmes ünnepi beszéde, a karakter viselkedése inkább kínos, az egész ceremónia sorozatidegen volt számomra. Azon belül a rejtély, a több esemény összekapcsolása nagyon jól sikerült – még akkor is, ha már itt picit so(k)knak  éreztem az elmepalotás dolgot…


His Last Vow

Ami aztán a harmadik részben totál kiterjesedik. Az elmepalotából elmebetegségbe hajló történt lesz… Az új ellenség, Magnussen számomra  egy totál sorozatidegen figura: amellett, hogy egy undorító patkány, a szó szoros értelmében nem bűnöző. Információkkal kereskedő, végletekig unszimpatikus, befolyásával visszaélő valaki – akárcsak egy mai politikus -, de nem egy klasszikus értelemben vett ellenfél Sherlocknak. Moriarty a maga közveszélyes  elmebajával sokkal jobb figura volt, ez a nyálas majom nem az. Már az elején nem is értettem, mit keres Sherlock abban a házban (felesleges meglepetés 1), mint ahogy azt sem, miért vállalja az ügyet. Ja, és megint úgy, hogy John, miután sikeresen kibékültek, majdnem kimarad… A pisi a kandallóba feleslegesen hatásvadász, de a mélypont nálam Magnussen irodájában jött el. Az az elmepalotás önmegmentő keringő borzasztó volt, mint ahogy a fekete ruhás betörő személyére épített csavar is (felesleges meglepetés 2) Semmi az ég világon ezt meg nem alapozta, semmi jelentősége nincs – csupán csak annyi, hogy elmondhassák az írók, hogy na, milyen csavart kreáltunk? A finálé, Holmes tettével számomra tök logikus és életszerű, még ha erkölcsileg kérdéses is: bár már megint abba a francos elmepalotában járunk. Egyébként sajna az egész évadra jellemző ez „másvilági” látásmód, túl sokat vagyunk valaki agyában, túl szürreális lett az egész. Mégis, az utolsó képsor meg aztán végleg betette a kaput: számomra a halott az halott, s utálom, ha az írók annyira korlátoltak, hogy nincs jobb ötletük, mintsem kiírt karaktereket visszahozni (felesleges fordulat 3).

Ahogy olvasható, nincs túl jó véleményem az évadról. Sok minden elveszett, ami miatt megszerettem az egészet, úgy érzem, a kísérletezés nem vált be. Végig csak az ötletelést éreztem, kapkodva a figurák és a csavarok között. A karakterközpontúság itt csak bizonyos mértékig működőképes – még ha jó is a figurák egymáshoz való viszonyának ábrázolása -, de nekem a Sherlock a NYOMOZÓS sorozat legyen, mozaikokból összerakott képekkel. S még valami (amivel ismét csak nem leszek népszerű): nem igazán értem a világszerű felhajtást Benedict Cumberbatch iránt. Bírom a srácot, de messze nem tűnik akkora színésznek, mint amilyennek beállítják: ugyanúgy egy arca van, mint mondjuk Ryan Gosslingnak... Szóval Sherlock szinte végig mosoly nélkül, minimális mimikával létezik a sorozat alatt - egy kivétel volt tán, ami oldotta ezt a képet. Kár.

Mindazonáltal totál nézhető és izgi az egész, simán jobb, mint az átlag – viszont önmagához képest kétségkívül visszalépés.



.

.






A hódkóros




Mit várhatsz egy filmtől, ahol a főszereplő egyik kezén szinte végig egy plüsshód tátog, kvázi kommunikációs csatornát biztosítva a karakternek mondandója közlésére? Vígjátékot? Hát akkor garantált a pofára esés…

Fogalmam sincs, mi akart lenni ez a mozi.  Jodie Foster talán tudja, de nem sikerült átadnia… a történet alapján elsősorban ugyebár drámaként kellene működnie, de a kézre húzott plüssfigura önmagában rengeteg vígjátéki elemre adhatna okot - na igen, csak nem másfél órán át. Walter Black (hú, micsoda kispolgári név) betegesen depressziós. Olyannyira, hogy rámegy a házassága is: egyszer csak azon kapja magát, hogy elmegy otthonról, majd nyakán egy fél fürdőszobával öngyilkos próbál lenni.  Itt volt egyébként az első problémám. Bár nem vagyok pszichomókus, de nekem ez a két éve tartó, otthon gyógyítgatott betegség, a környezet reagálása erre, az egész szitu borzasztóan életszerűtlen. Már indulásra is. Aztán még hol volt a hód… Walterünk talál egy muppet showból szalajtott hódfigurát, felhúzza a kezére, s onnantól minden megváltozik: tudata kettéhasad, egyik fele beletöltődik a jobb kezébe – ő lesz a Hód. Anyám.

Ez azonban még a kisebb baj. Ebben van annyi potenciál, hogy vígjátékként talán el is vigye a hátán az egész filmet. No de amikor már fél órája nézed, és rájössz, hogy ez komoly…, akkor van baj. Egyszerűen ez egy akkora baromság, hogy fájt. Waltert kb. a második nap elmegyógyintézetbe kellett volna zárni, nem pedig TV műsorba meghívni: még akkor is, ha a filmbeli környezete nem tudja, mennyire komoly a helyzet. Nézőként ezt sokkal nehezebb volt átélni, ekkora baromságot hitelesnek beállítani hiba volt. Mert ha ezt poénosan teszik, akkor még csak hagyján, de itt – főleg a hódos szál végkifejletére gondolok – véresen komolynak tűnik minden. Családi drámának, ahol apuka visszatér az elhagyott otthon melegébe, a világ legtermészetesebb dolgaként egy rátelepedett plüssfigurával a kezén – és ezt mindenki el is fogadja!!!!

Kivéve a nagyobb fiút… Gondolom, érezhették, hogy önmagában a beszélő bábu tragédiája nem tölt ki a játékidőt, ezért felvettek mellé egy másik szálat is. Azzal viszont az volt a bajom, hogy túl sok mindent próbáltak belesűríteni: a csini lány és a mellőzött fiú szerelmét, az apját gyűlölő fiú és a múlt tragédiáját feldolgozni képtelen lány karakterét, egy végtelenül giccses fináléban összesűrűsödve. Pedig mind a lány, mind a fiú figurája önmagában érdekes, a saját tragédiáját feldolgozni képtelen tinik pedig kiváló színészek tolmácsolásában kelnek életre: a világ új kedvence, Jennifer Lawrence mellett a fiú nem más, mint Chekov a ST-ből, Anton Yelchin. Nem rajtuk múlt, inkább a forgatókönyvön. Mint ahogy Walter karaktere sem Mel Gibsonon ment el – kvázi tényleg lehet tekinteni ezt a filmjét egyfajta vezeklésnek, ahogy azt olvastam valahol -, ő kiváló skrizofén lett: egyszerűen az egész helyzetben nem elnyomták az írók a komikum lehetőségét, hogy valami fene nagy dráma kerekedjen belőle. Így azonban állandóan Gollam jelenete járt a fejemben, nevezetesen a „Menj el és ne gyere többet vissza” képsor, ami mégiscsak 5 perc volt 80 helyett ( a hódtól megszabadulás pedig egy feleslegesen túldramatizált jelenet lett, ami ugyan ott, akkor hatásos  volt – csak utána gondolkodik el az ember, mekkora baromság). Jodie Foster a rendezés mellett nem tett túl sokat hozzá a filmhez, a játékgyár elnöknőjének viszont kimondottan örültem: Cherry Jones, a 24 női elnöke mindig is kedvencem marad.

A Hódkórosról azonban ezt nem tudom elmondani. Nevetni nem igazán tudtam rajta, Walter figurája, az egész felvázolt szitu pedig annyira valószerűtlen, hogy inkább idegesített, mint meghatott volna. Ha valaki nem tudja levenni a kezéről a plüssfigurát, az bolond. Bolondokat pedig a bolondokházába!
Tekintve, hogy már több, mint két éves a film, s hazai megjelenésről még csak hírmorzsa sincs, innentől kezdve én már nem bánom, ha nem is jelenik meg. Megvenni ezt sem kell.




60%


.

R2-D2 írta:

A hódkóros

Nevetni nem igazán tudtam rajta, Walter figurája, az egész felvázolt szitu pedig annyira valószerűtlen, hogy inkább idegesített, mint meghatott volna. Ha valaki nem tudja levenni a kezéről a plüssfigurát, az bolond. Bolondokat pedig a bolondokházába!

60%

Cipőt meg a cipőboltból  !

Én úgy egy éve láttam, és már akkor sem értettem, hogy ebben mi a vígjáték; egy mocskos szájú plüsshód?! Szimbolikus-szatirikus drámaként viszont nem volt rossz, de annyira nem volt maradandó, hogy talán írni is elfelejtettem róla, a filmmel együtt. Leginkább azért, mert két másik filmet is láttam már hasonló alaphelyzettel... pontosabban hármat, de arra aztán tényleg igaz, hogy "Bolondokat a bolondokházába!"   . Az egyik "A bábú" volt Adrien Brodyval és Milla Jovovich-csal, a másik meg a "Plasztik szerelem", ami all-time TOP10-es nálam. Az egyikben egy hasbeszélő bábú, a másikban meg egy guminő volt a "közvetítő közeg", a kommunikációs csatorna, és szerintem mindkettő megmaradt a kedvesen dilis szinten.

Persze a plüsshód sarkított példa, de az, hogy valakinek gátlásai vannak az önkifejezéssel kapcsolatban, félelmei vannak a valós gondolatai és érzelmei kimondásáról, ennek kezelésre egyénileg keres módszert, és hogy ennek nyomán kialakul egy függőség, amitől nem tud szabadulni, azért nem olyan valóságtól elrugaszkodott. New York és Hollywood pszichiátereinek 90%-a ebből él. Csak a hódot be kell helyettesíteni mondjuk a piával meg a droggal, és ezekből még a plüsshód tűnik az ártalmatlanabbnak, ráadásul ez rövid távon is működött, és szerintem annál is jobb, hogy "gyógyszerekkel" leszedálják azt a delikvenst, aki magán is tudna segíteni -még ha így is- csak hogy a társadalomnak ne okozzon annyi problémát. Így is túl sok hatalom van a DSM-V-ben...
.

Niwrok írta:

Persze a plüsshód sarkított példa, de az, hogy valakinek gátlásai vannak az önkifejezéssel kapcsolatban, félelmei vannak a valós gondolatai és érzelmei kimondásáról, ennek kezelésre egyénileg keres módszert, és hogy ennek nyomán kialakul egy függőség, amitől nem tud szabadulni, azért nem olyan valóságtól elrugaszkodott. .

Na ja, de azért az cseppet életszerűtlen, hogy egy igazgató egy plüshóddal a kezén futkos hónapokon át, s senki nem küldi orvoshoz...

Nem is igazán a hóddal volt bajom - felőlem tényleg lehetett volna guminő is -, hanem magával azzal a ténnyel, hogy ezt egy komplett közösség simán elfogadta.

Másrészt meg:

Spoiler:

No erre mondtam, hogy irány a bolondokháza.

R2-D2 írta:

Nem is igazán a hóddal volt bajom - felőlem tényleg lehetett volna guminő is -, hanem magával azzal a ténnyel, hogy ezt egy komplett közösség simán elfogadta.

Spoiler:

A Plasztikban az az igazán érdekes, hogy a közösség nem egyszerűen elfogadja a guminőt, hanem még asszisztálnak is hozzá; felveszik egy butikba kisegítőnek, "énekel" a templomi kórusban, meg ilyenek .

A spoiler alatt írt részre nem emlékeztem, az úgy már azért szerintem is megérdemel egy pár hét kényszerpihit .

Robertson őrmesternek is írod már a "beutalót" ?
.

Niwrok írta:

Robertson őrmesternek is írod már a "beutalót"  ?
.

Ejj, de kíváncsi vagy!!! Írom, legkésőbb éjjel fönn lesz.

.





Mocsok




Kísértenek a bolondok… Megint egy hibbantról kellett filmet néznem, akinek kb. tíz perc után a bolondokházában lett volna a helye, nem a vásznon (illetve a rendőrség állományában)… A Mocsok mindazon előzetes prekoncepcióimat felrúgta, amit a trailere és a netes fogadtatása sugallt: azt nem mondom, hogy nem volt benn némi durvaság, de sokkal-sokkal kevesebb, mint vártam, az egész a legkisebb mértékben nem volt képes megérinteni: erre utaltam a középszerűséggel is. A kezdeti érdeklődés is előbb értetlenkedésbe, majd bosszúságba csapott át, hogy a „fordulat” tájékán véglegesen haraggá terebélyesedjen Az egész inkább maradt meg bosszantó mozinak, mintsem maradandó élménynek…

Kivételesen pedig most nem is azért nem élveztem a filmet, mert a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeztek, hanem mert maga a film, a sztorija volt egy égbekiáltó ökörség. Pontosabban volt itt egyáltalán sztori??? Mi is volt az??? Mi is volt ebben annyira lenyűgöző és mocskos? Az egész egy számolócetlin elfér: egy japán srácot kinyírnak, azt ezt kivizsgáló nyomozás pedig a helyi rendőrségen belől egyfajta hatalmi harccá válik. Ennyi. Tulajdonképp SEMMI nem történik az egész film alatt – leszámítva a főszereplő figura filmes ámokfutását. Ez az ámokfutás ugyanakkor egyrészt szinte élvezhetetlenül szürreálisra, másrészt meg teljesen idiótára sikeredett: az egyes, provokatív jelenetek között jóformán semmi kohézió nincs. A történetet egyáltalán nem mozdítják elő, számomra az egész egy sötétben vagdalkozás a minél nagyobb megbotránkoztatásra és hisztériakeltésre. Merthogy ugyebár McAvoy elmerül a mocsokban – szerintem meg nem, csupán valóságban. Egy elmebeteg naplója… ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor számomra a film a mai civilizációs valóság görbe tükre, megspékelve egy nyilvánvalóan bolond főszereplő bolond magánéletével.

Az, hogy egy alkalmazott (esetünkben rendőr), előléptetése miatt bekavar a társainak, az azt hiszem, minden munkahelyen hétköznapi dolog. E szempontból totál átlagos, amit Robertson karaktere produkál. Mindenki nézzen magába, és gondolja végig a saját munkahelyén lévő viszonyokat: amit itt induláskor kapunk, az maga a valóság. Még nem is volt túl geci a figura, bántani fizikailag nem is bántott senkit, csupán rábeszéléssel, apróbb kellemetlen poénokkal tört utat magának. Az, hogy dugja kollégája feleségét, hogy egy szilveszteri bulin megdugja a kolleganőjét, hogy mindenkit próbál rossz színben feltüntetni, az számomra nem mocskos. Hanem az élet - most majd jön, hogy embergyűlöletem meg végtelen pesszimizmusom van, de ez az igazság. Az én igazságom. Az, hogy szerencsétlen flótás otthon pornófilmre maszturbál – amit bosszankodva hagy abba, amikor a két nő mellé bejön egy faszi, az megint nem meglepő. A „rossz zsaru” sztereotípia, a korrupció, az erőszak pedig megint csak semmi újdonságot nem hozott, milliószor láttuk már ezt más történetekben. Igaz, Skóciában először, de maga jellemrajz, amit Robertsonon keresztül közvetítenek, filmes szempontból ismét csak átlagos (ezt mondjuk nehezen képzelem, hogy lenne ilyen a valóságban, de vásznon teljesen sablonos). S végül maga a drog is az: nem az első, s nem is az utolsó olyan mozgókép, olyan figura, ami az alkohol és a drog hatása alatt éli mindennapjait – e szempontból ez sem nyújt semmi különlegesen kemény, különlegesen mocskos és újszerű figurát. Annyiban tűnik keményebbnek a figura az életnél, hogy egy karakterbe nyomorítottak bele mindent – bár ebben sem vagyok biztos, hogy nincs ilyen.

Szóval ott tartottunk, hogy Robertson alakja (és az egész ötlet) nekem semmi újat nem hozott. Egyáltalán nem volt annyira geci, mint vártam, egyáltalán nem volt annyira kemény, mint gondoltam. Sőt, a haldokló férfinál még emberséget is volt képes mutatni (önmagában az egész alakot sokkal emberibbnek tartom, mint néhány idealizált filmes karaktert), ami bizony azt érte el, hogy messze nem lehetett nem szeretni… aztán ahogy haladunk – mit haladunk, össze-vissza ugrálunk - előre az időben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy itt semmi másról nincs szó, mint polgárpukkasztásról. A rengeteg káromkodás, az ordenáré, provokatív viselkedés, a felesleges hokizások mind csak ezt a célt szolgálták, miután pedig az alkotók megérezhették, hogy ez bizony unalmas is lehet a végére, bedobták a nagy fordulatot…

Amitől szó szerint majd eldobtam az agyam – negatív értelemben. Megint egy skrizo… Anyám… SEMMI, semmi alapja nem volt, az egész borzasztóan lóg a levegőben, számomra a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb csavarja. Ezt, így nem észrevenni???? Komolyan? Ökörség ökörség hátán… no persze, próbáltak megvezetni, de nem rávezetni: a szőke nős képsorok sok mindent sejtettek, csak ezt nem. Hogy aztán a finálé abban az elhagyott épületben maga legyen a kabaré… Robertson itt bizonyította számomra végleg, hogy semmi különleges nem volt, szimplán csak egy szegény idióta, aki nem a saját mocskába fulladt bele, hanem a saját bolondságába…

Furcsa, hogy James McAvoy második filmje jár nálam így idén (első a Transz volt). Talán mindkettőben a szürreális látványvilág, meg az agyakban tett látogatások tették fel az i-re a pontot. Mindazonáltal az tény, hogy a színész valóban jól játszik (mondjuk ez hálás szerep is), a figura önmagában jól kidolgozott. Messze nem Mocskos zsaruk szint, de jó. Kinézetének átalakulása, a pusztulás remekül meg van csinálva. Örültem Jamie Bellnek is, bírom azt a srácot, mint ahogy Jim Broadbentnek is, aki legutóbb a Felhőatlaszban nyújtott maradandót. Történet helyett karakterfilmként nézve szinte hibátlan a mozi, mindenkinek megfelelő súlya van – de hát a mozi elvileg történetet kellene, hogy elmeséljen, itt meg én azt nem találtam.

A provokáció pedig önmagában is eladhatna egy filmett, ha kellően humoros formába van csomagolva. Ha úgy vesszük, a Movie 43 ennél sokkal mocskosabb volt, azt nagyjából végig is tudtam röhögni, itt azonban Robertson élete túlságosan is komolynak volt beállítva: egyetlen poén volt, amin nevetni tudtam, mikor is a lufis kiskölökkel találkozott. Azon kívül én semmiféle fekete humort nem láttam – mint már írtam, csupán egy beteg emberen keresztül kivetített civilizációs szatírát. A sok maszturbálás, dugás, drog és pia nem tett még soha semmit jó filmmé, az itt menet közben felvett fekete harisnya pedig egyértelműen a zárt osztályra száműzte nálam Robertsont meg az egész moziját. Ez sajnos a Trainspottingnak a cipőjét sem viheti, hiába hivatkoznak rá…

Nem nézhetetlen, kevesebb látomással, a fordulat nélkül jó kis társadalomkritika is lehetne: a film egyes elemei ugyanis rendesen visszaköszönnek a való életben. Tessék csak elmenni egy dizsibe, aztán valahogy belenézni a fiatalok mindennapjaiba…



60%




.