4 találat

.
Wayward Pines S2




Az első évadtól sem voltam elájulva (ami egy kisvárosnyi időkapszuláról szól az elkorcsosult Föld közepén, és amiben M. Night Shyamalan azzal próbálta meglepni a közönségét, hogy már az első részben ellőtte a csavart), Artu ajánlója, és az abban vázolt társadalmi berendezkedés miatt azért csak a fejemben motoszkált, hogy látni kéne a folytatást.

Azt már az előző évadzáró is előrevetítette, hogy három évet ugrunk előre az időben, amikorra Wayward Pines -a jövő mutáns káoszának "úgy teszünk, mintha..." kertvárosa, amitől Patyomkin szeme is bepárásodna örömében- már csak nyomokban őrzi azt az abszurd idillt, amire eredetileg kitalálták. Várható volt, hogy a látszat fenntartása és az abik (az egykori emberiség elfajzott maradéka) rengeteg olyan erőforrást, alapanyagot kíván, ami jelen körülmények között pótolhatatlanok, így előbb-utóbb el fognak fogyni, mostanra pedig már az alapvető élelmiszerekből is hiány van. Hiába az olyan, túlélést szolgáló ötletek, mint a külső területek bevonása a növénytermesztésbe, a fokozódó feszültség újabb lázadáshoz vezet, ami az új, Első Generációs (már itteni születésű) vezető alatt komoly megtorlásokkal jár. Az új veszélyek új korlátokat, új kényszereket is magukkal hoznak, amik már az Első Generációsokban is megütközést váltanak ki, ők is egyre többen látnak át a propaganda és az egész életük hamisságán, és talán még éppen időben sikerül elérniük a változást, mielőtt az abik -kiismerve a bentiek taktikáját-, végleg el nem takarítják a régi emberiség maradékát.

Ennyi "új" mellett éppen csak egy "újra" nem futotta: ötletekre. Már annál is az ásítás környékezett, hogy a felvezetés megint egy fickónak az ébredése (ezúttal éppen egy orvosé, Theoé), akinek megint van egy felesége (Rebecca), akit megint korábban ébresztettek, és aki megint a polgári engedetlenség egyik vezéralakja lesz. Hiába az apró eltérések, például a válásuk körüli dráma, az egész annyira összecsapott, hogy a nagy céltalanságban szinte fel sem tűnik, hogy elsikkadt. És nem csak ez, hanem még húsz másik dolog is, amitől sokáig úgy éreztem, az íróknak a pénzen és a produceri utasításon kívül semmijük nem volt a folytatáshoz, így alapanyaguk és iránymutatásuk sem. Ahogy a múltkor is említettük, az első évad egyben ledarálta mind a három könyvet, ami Wayward Pinesról szól, így a stáb magára volt utalva, hogy mit is akarnak a folytatással. Ennek az lett az eredménye, hogy az első pár részben mást sem csináltak, mint újramelegítették első évadot, szereplőiben, konfliktusaiban egyaránt. Minden epizódban benyúltak a szekrénybe, kivettek onnan egy régi szereplőt, akire felépítettek valami sekélyes drámát, és a rész végére ki is nyírták, mert kiszipolyozva "halálában" többet ért a karakter, mint "élve". És ezt eljátsszák vagy ötször.

De legalább azok a kérdések, amiket feltesznek egy ennyire zárt, gyors reprodukcióra és terjeszkedésre kényszerülő, ennyire diktatórikusan irányított közösség működéséről, azok érdekesek is tudnak lenni. A szigorúan osztott fejadagok, a kivégzésekkel megtorolt szabályszegések, a "száműzetés" jellegű önmentegetések máshonnan is ismerősek lehetnek és voltak, de mondjuk a tenyészkancának használt tinilányok kérdése jócskán ki tudott emelkedni a sorozat által képviselt középszerűségből és unalomból, ahogy azt is sikerült bemutatni, hogy nagyjából pár évtizeddel ezelőttig hogyan érezhette magát egy homoszexuális, aki azt sem tudta, mi van vele, mert az jujuj, tabu, és ha nem beszélünk róla, attól meg is szűnik létezni... Ezért is volt érdekesebb szereplő nekem a városkát vasmarokkal, részben elhivatottságból, részben dacból irányító Jason vagy bárki más helyett a tolószékes Megan (Hope Davis), aki már legutóbb is az egész koncepció ideológiai parancsnoka, zsarnoki anyja volt, és mint ilyen, magára is maradt a fiatalok között, hiába kotortak elő mellé egy másik alapítót a "kihalásra ítéltek" helyett a gyakorlatias "gondnok", CJ személyében.

Amit legjobban sikerült továbbgondolni, ügyesen mutatva rá Pilcher elméletének alapvető hibájára, azok az abik voltak. A mutáció ugyanis nem a kipusztulás záloga, hanem a kiválasztódáson keresztül a túlélés eszköze. Így miközben bent szinte mindenkinek meggyőződése, hogy az abik állatok, sőt, az állatoknál is rosszabb, anarchista sejthalmazok, akik a falkában vadászás alapvető fortélyait sem ismerik, és minden bizonyítékot, ami ez ellen szólna, félresöpörnek, fokozatosan kénytelenek mégiscsak felébredni a babaházból, és meglátni a kintiek társadalmi szerveződését, önfeláldozását, alkalmazkodását és eszközhasználatát, amivel az elmúlt kétezer évben egyáltalán életben maradhattak. Ennek kapcsán kerül elő egy olyan régi szereplő, akinek legalább volt is értelme, hogy előkerült (és ezzel együtt választ adott egy olyan kérdésre, amit legutóbb külön kiemeltem, mint hülyeséget), és mint szkeptikus, Theonak is végre lesz tennivalója az ellenfél megértésében (tisztára mintha Endert látnám néha   ). Kár, hogy ezen a szálon is csak béna, erőltetett fordulatokkal tudták az írók elérni azt, hogy egyáltalán az évadnak egy elfogadható befejezést találjanak.

Spoiler:

A stáb tíz részen át küzdött, hogy kitaláljanak valami újat azokra az alapokra, amik egyébként a szűkös eszközei ellenére is sokféle lehetőséggel kecsegtettek (akár magában hordozva egy jövőbeli TWD-t is), még ha azok az alapok a hajmeresztő mértékű pazarlást és a teljes értelmetlenséget is jelentik. De csak annyit értek el, hogy felélve az általuk ballasztnak tartott szereplőket, lassú vegetálásra, majd gyors kimúlásra ítélték az egészet... mondjuk ettől lett stílszerű, ízig-vérig wayward pinesi.


6/10
.

.





Wayward Pines S2




Kezdjük rögtön a lényeggel: nem, semmi logikus magyarázatot nem kapunk ebben az évadban sem a kisváros létére (sőt, még néhány újabb kérdés is felmerül), úgyhogy kénytelenek vagyunk elfogadni annak totál irracionális létét. Ebből kifolyólag én már nem is nagyon fogok azokkal a teljesen nyilvánvaló kérdésekkel foglalkozni, amiken korábban végigmentünk, így most nem töröm a fejem sem a benzinen, sem a 4014-ben elkezdett építkezésen… van helyette sajnos egész sok más apró, bosszantó dolog. És az megint úgy van, ahogy a múltkor beszéltük: ha ezt „hetiben” néznék, ízekre szednénk – de miután a The Strain mély sebeket ejtett lelkemen, sorozatot kizárólag darálva vagyok hajlandó nézni… így viszont összességében jó volt. A finálé morális kérdései, karöltve a csavarral meg egyszerűen zseniálisak, ráadásul sikerült nagyjából le is zárni az egészet.

Amit még fontos megjegyezni, hogy aki nem látta az első évadot, az jobb, ha abbahagyja az olvasást: eleve a kisváros térbeli és időbeli elhelyezkedése önmagában egy gigaspoiler. Viszont kénytelen vagyok írásomban majd hivatkozni néhány dologra, úgyhogy előre jelzem, lehet, az első évad tekintetében nem fogok majd mindig spoilermentes lenni. S még egy kis útravaló (elsősorban a nézéshez): jómagam az S2 előtt emlékeztető gyanánt megnéztem az S1E10-et… s bárcsak ne tettem volna. Az van ugyanis, hogy az utolsó képkockák női szereplője gyakorlatilag eltűnt a második évadra a városból – bosszantó, hogy pár hónapon belül a második olyan esetbe futok bele a mozgóképpiacon, mikor egy film, sorozat úgy ér véget, hogy egyszerűen szereplők nincsenek a következő epizódokban – akiknek pedig ott kéne lenniük. Az új ST filmnél talán még ki lehet dumálni, hogy a Marcus lány valahol útközben kiszállt az Enterprise-ról, de hogy itt, ahonnan nincs kiút, hova lett Ben csaja, azt fel nem foghatom. Még ha nem emlegetnénk minden részben, hogy Első Generációs nem bánja a másik Első Generációst, akkor azt mondanám, hogy az új diktatúrában, Jason szép új világában simán kivégezték… de semmi erre utaló jel nincs. Komolyan, olyan az egész, mintha nem is létezett volna…

De ez persze csak akkor tűnik fel hatványozottan, ha valaki direktben folytatja a sorit – viszont akkor az egész évad már icipici hendikeppel képes indulni. Azzal a bosszantó tudattal, hogy az új showrunnerek vagy nagy ívben leszarják a nézőt/rajongót, vagy csak simán trehányak – nos, nem tudom, mi a rosszabb. Kicsit utánaolvasva az évad készültének, az mondjuk lejött, hogy néhány színész egyéb elkötelezettség miatt nem térhetett vissza – no de ők ugyebár már meghaltak, s hiába épít az egész évad rengeteg magyarázó flashbackre, én sem Juliette Lewist, sem Terrence Howardot nem hiányoltam. Annál inkább Sarah Jeffreyt… S ha már halottak: kérem, az induláshoz van egy jó hírem is: Ethan Burke halott, és az is marad. Végre egy sorozat, ahol nem támasztják fel a liftben miszlikre robbant főhőst, hanem hoznak helyette egy újat – majdnem ugyanabban a szituba helyezve – az már megint egy másik kérdés, hogy ezzel egyidejűleg mennyire is kényszeredetten kezelik a korábbi évad meghatározó karaktereit. De ne rohanjunk ennyire előre…

3 évvel járunk az első évad eseményei után, ami idő alatt Jason Higgins (Tom Stevens), mint a néhai Pilcher utódja, követője, szellemi örököse és nem utolsó sorban imádója, gyakorlatilag katonai diktatúrát épített ki a kisvárosban. Több segítője is akad, így az immár tolószékbe kényszerült Megan, valamint egy nagyon dekoratív, Kerry névre hallgató csaj (Kacey Rohl) is. Itt kell megjegyeznem, hogy kicsit túltolták szerintem a biciklit az Első Generáció katonásításában, az egész barna egyenruha, a kézenfekvő párhuzamok néhány valós történelmi korszakokkal kicsit erőltetettek – legalábbis nekem, 4032-be nem illettek bele. Szóval van Jason és a hatalom, illetve van Ben és az ellenállás – ez az alaphelyzet, ebbe a szituba „ébred bele” egy dr. Theo Yedlin nevű sebész (Jason Patrick). Tulajdonképp kényszerűségből, mert hát a harcok a két fél között egyre durvábbak, viszont a legutóbbi invázió vélhetően megtizedelte a kórház állományát: a dokin keresztül viszont most már teljesen máshogy éljük át a valóság felfedezését. Érdekes koncepció, hogy a mostani főhős ugyanúgy nem tud semmit, mint a korábbi, de mégis teljesen más a néző hozzáállása a sztorihoz. Viszont – és ez is egy egész érdekes aspektus -, a néző hiába tud mindent, mégsem Theot látja a kisvárosban idiótának és elveszettnek, hanem az embernek az az érzése, hogy rajta kívül mindenki síkhülye.

De hát milyen is lenne az, aki egy kölyökképű diktátor szavait követi, akinek a falán kötelességszerűen ott lóg egy Pilcher-kép, sőt, még egy gigászi Pilcher szobrot és épít (miből is?) Aki a fajfenntartásra hivatkozva tizenéves anyákat akar csinálni – a nagy vezér és előd szándékait követve: ahol a terméketlenség majdnem eredendő bűn és egyben fontos motiváció a végén? Az évad első harmada-fele ezen társadalompolitikai berendezéssel, önmagának a diktatúrának a nagyító alatt történő bemutatásával foglakozik – ezzel még nem is volt nekem bajom: magam részéről bírom az ilyesmit. Az viszont már sokkal jobban zavart, hogy kellett kezdeni valamit azokkal a színészekkel, akik az első évadban meghatározóak voltak, és alá is írtak erre  szezonra… nos, nem árulom el, mi is lesz velük,de néhányan egész hajmeresztő és idegesítő módon lépnek be a képbe, illetve lépnek ki onnan. Theresa, Kate, Pam, Ben, Megan… kivétel nélkül mindenki előkerül – de néha úgy éreztem, nem is kellett volna. Totál kényszeredett az egész, a sori elejét rendszeresen visszarántja a felhők közül a földre: mikor az ember már-már rácsodálkozna, megint milyen zseniális ötlet/szál került elő, sorsszerűen mindig jön egy régi arc. Még arra is vigyáznak, hogy szép lassan, egymás után jöjjenek – addig senki, sehol. Na, mindegy.

A lényeg az, hogy a WP S2 mindezek ellenére rengeteg kellemes meglepetést tartogat. Eleve már az által, hogy az írók nem átallottak ismét megbízni nagyobb szereppel a már halott Pilchert (Toby Jones), így a néző a kimondottan sok flashback révén kicsit betekintést nyerhet a város születésébe is. Az egyik személyes kedvencem, az E7, amiben C.J. 2000 éves utazását mutatják be, amiben C.J. kvázi szemtanúja volt az emberi faj kihalásának/átalakulásának. Nagyon jó lett az egész, a legjobb sci-fik hangulatát idézte meg az epizód – mindemellett rengeteg kérdést és logikai bukfencet is gyártott rögtön. Kezdve ugye magával az építkezés időpontjával: arra azért kíváncsi lennék, hogy a hegy gyomrában lévő „bárkán” kívül mi s hogy élte túl úgy a kétezer évet, hogy ekkora beruházást lehetett rá alapozni. Az meg csak hab a tortán, hogy a korábbi kisváros elűzött bestéi mit is csináltak addig, amíg a waywardi nagy fal meg nem épült. Szerencsére ekkor ezek csak kósza gondolatok maradnak, mert bizony a WP az utolsó részekre rettentően jól beindul. Az egyre nyilvánvalóbban beteg Jason kontra Theo vonal is érdekes, önmagában a társadalompolitika is az, Megan léte/lénye néha bicskanyitogató, de a lényeg mégicsak az „elfogott” (?) bestéhez kapcsolódik. Ami vele(velük) kapcsolatban kipattant az írók fejéből, az elismerő csettintés érdemel – meg meg is érdemli, hogy magatok fedezzétek fel. Nekem legalábbis nagyon bejött, hogy milyenek ezek a lények valójában és mit is akarnak – az erre adott válaszként az évad lezárása kifejezetten zseniálisra sikeredetett.

Ritka jó fináléja van az S2-nek. Nem az a százszor elcsépelt cliffhangerre épülő idegbajt hozó lezárás, hanem egy olyan, amiből rettentő jól lehet építkezni – ha lesz harmadik évad. Ez szinte már Az időgép szint, ebből a helyzetből nagyon messzire el lehet menni, magam részéről most már qrva kíváncsi is lennék a történet folytatására… de nem csak ettől lett ütős az utolsó egy-két rész. Ha Kerry komplex történetét nem is veszem (szerelem-baj-titok-feloldás) – pedig érdemes!! – akkor is kibaszott kemény az a dilemma, ami elé Theot állítják. Nagyon kemény. És tudjátok mi van??? Képes a főszereplő (és a sorozat) racionálisan dönteni!!! Érzelemdús, drámai, megrázó befejezés, az utóbbi idők egyik legjobbika. Talán csak az a hülye picsa, Arlene volt sok(k) kicsit nekem, no meg a néger fiú, Frank esete: ő persze kellett. Persze, nem azzal van bajom, hogy megmenekül egy gyerek, sokkal inkább azzal, hogy a polkorrektség jegyében (akkor vágott szemű színész/karakter miért is nincs??) 1000 emberből 1 buzi itt is van. Mert az kell. Attól leszünk mi olyan überfasza sorozat. Egy biztos: a hibernáció nem gyógyít, meg ilyen arányokkal legalább hétmillió meleg él a földön.

A végére kicsit visszakanyarodnék az első bekezdésemhez: HA el tudunk tekinteni attól, önmagában mennyire is ökörség Wayward Pines létezése, egész jó kis évadot kapunk. Amiben figyelnek arra is, hogy fogynak a készletek (pl. már nincs is hamburger), amiben néhány magyarázatra szoruló dologra kapunk választ is (villany kb. egy mondat), amiben az új karakterek is remekül illenek a sorozatba. Azzal nem kell foglalkozni, hogy – ahogy akárcsak az A búra alattnál – az 1000 fősnek mondott populáció kb. megáll 50 főből, sokkal inkább érdemes azzal foglalkozni, mit is művelnek egymással ezek a figurák. Ez pedig érdekes… kifejezetten az. Így annak ellenére, hogy az S2 tele van bosszantó butasággal, a besték vizsgálata, a személyi kultusz felvázolása, a néhány családi dráma, no meg a nagy morális kérdés a végén egészen érdekessé és izgalmassá teszi. És miután jómagam az elsőt is fenntartásokkal kezeltem, azt kell mondjam, nem csalódtam benne: azt a szintet nagyjából hozza. Most már ugyebár titok nélkül, szimplán érdekesen.




75%




.

.
Wayward Pines S1



Noha az alapötlete érdekesnek tűnt, az idei sorozatszezon újoncai közül nem biztos, hogy ezt néztem volna meg először, ha R2 nem ír róla, én meg nem teszek egy ígéretet, amiket ha kicsit megkésve is, de be kellett tartani, ugye .

Elzárt, különös hangulatú kisváros, rejtélyes esetek, gyanúsan viselkedő helybéliek, M. Night Shyamalan... aki ezekből a jellemzőkből nem asszociál tényleg legalább két sorozatra meg kb. öt filmre, az vagy valami irdatlan meglepetés elé néz, vagy érdeklődés hiányában gyorsan abba fogja hagyni ezt a kis hegyvidéki kiruccanást. Nekem viszont, aki igen, egy nagyobb hűhát leszámítva az egész inkább az érdekes, de kellemesen ismerős kellékek és jellemzők tárháza lett. Mégis, ha csak az első részről kéne írnom, hát bizony egy közepes fölé aligha mennék, mert ahogy a nézőt belelökik ebbe a sztoriba, az nekem minden volt, de kellemes nem. M. Night talán tisztában volt vele, hogy tőle mit várnak az emberek, így önmagában a "nagy" meglepetést le akarhatta zavarni már az elején, így viszont a pilot 40 percében rövidre zárta a külső és a belső környezet kapcsolatait, egy házasságtörést, a kisváros bizarrságát, és már ennek a végén ott voltunk egy több kilométer hosszúságú kerítés lábánál. Persze a fene akarta volna, hogy nyújtsák, mint a rétestésztát, és hogy még akkor is fárasszanak ezzel a babaházillatú kisvárosi cukormázzal, amikorra már bőven nyilvánvaló, hogy ez nem lehet a valóság, de ezzel a rohanással sem a szereplőket nem sikerült drámai mélységgel felruházni, sem az igazi bezártság és paranoia feszültségét nem sikerült megteremteni, így viszont az eseményeknek alig van súlya. Én például biztos, hogy Pam nővér fenyegetően kétértelmű mondataival és a hazudozós pultossal nem ébresztettem volna gyanakvást azelőtt, hogy a néző is esetleg magától furcsállni kezdte volna ezt a túl idilli kisvárost, hogy nagyobb szerepet szántam volna a négy bizarr szabálynak, és különösen biztos, hogy a külvilág eseményeit, Hesslert és Theresát hanyagoltam volna az első részben, és kizárólag Ethanre, a kollégái keresése közben balesetet szenvedett FBI-osra koncentráltam volna. Ezekkel lehetett volna elérni, hogy valóban átérezzük, mit is jelent az élet Wayward Pinesban, ahelyett, hogy rögtön a nyakunkba zúdítanak mindent.

Ez a túlfeszített tempó végig megmarad ugyan, a mindenfajta előismeret nélküli, csak eseti és azonnali visszaemlékezésekkel, a rongybabaként rángatott szereplőkkel (Ethan például egyáltalán nem tűnt önálló embernek, csak egy ablaknak, amin keresztül megmutatják nekünk, amit kell), valamint az ad hoc eseményekkel, de azért két-három rész után már kezd helyére rázódni a dolog. Wayward Pines onantól fokozatosan mutatja meg a titkait, szabályait, ahogy Ethan egyre több mindent fedez fel, hol segítőkkel, hol egyedül, és attól kezdve, hogy már ő is elismert, sőt, vezető tagjává válik a kisvárosnak, az ezzel együtt járó lehetőségekkel és az abból megszerzett tudással kell végülis döntenie arról minek látja inkább Wayward Pinest: kegyetlen kísérletnek, börtönnek vagy mentőakciónak. Még ha nem is egyenletesen, de egyre többet tudunk meg arról, miért és hogyan is jött létre ez a kis "rezervátum", és maguk a szereplői is elég sokfélék ahhoz, hogy megismerjük egy ilyen közösség tipikus karaktereit (nekem például az egyik legjellegzetesebb Arlene volt, a sheriff titkárnője). Mondjuk az olyan belsős és hangsúlyos csoportokat, mint az Első Generáció, sokkal részletesebben kellett volna bemutatni, mondjuk hogy mi a belső hierarchiája, hogy ne birkaként bámuljak a huszonéves generációsokra, hogy ezek meg kik.

Maga a város és a kísérő történet több meglepetést tartogat (Kate 12 éve például egy remek kérdés sokáig), a hangsúlyt is sikerült eltalálni, így ezeken keresztül végülis jól szórakoztam, de a főbb szereplőkkel és a forgatókönyvvel illett volna még foglalkozni egy kicsit. Ethan, ahogy már mondtam, nem sokkal több, mint egy drónkamera, ami mindig ott van, ahol valami érdekesség zajlik, ha szinte teleportálnia kell, akkor is, kivéve amikor nem szabad ott lennie, közben meg amiket csinál, másoknak már a feléért "felszámolás" jár. Theresa dettó, akinek csak abban a minimális súlyt kapó szerelmi háromszögben és a 33-as parcella utáni nyomozásban van szerepe, aztán kész. Akkor már sokkal inkább Kate, akin érződik, hogyan járta végig azokat a fázisokat, a lázadástól és a bezártságba beleőrüléstől a megalkuvásig, aminek Ethan még csak az elején tartana... Komolyan mondom, még Benben volt a legnagyobb potenciál, ahogy kiközösített, jellegtelen tinédzserként megkapja azt a figyelmet a waywardiaktól, amire mindig is vágyott, és ahogy különleges, kiemelt szerepet kezd kapni, igazából szinte tökéletesen viszi végig azt az utat és személyiségváltozást, ami az elvakult fanatikusokat jellemezni szokta. A másik oldalon meg hasonló szeretne lenni Pam, de az ő meghasonulása, kiábrándulása és szembefordulása amilyen hirtelen, olyan hiteltelen, hiszen sokáig ő tűnt a legelhivatottabbnak, legmegszállottabbnak, és semmi olyan nem történt az "áramszünetet" megelőzően, amiért oka lett volna besokallni, pedig már jóval előtte megkezdi a hazudozást.

Az említett nagy rohanás azzal is járt, hogy jó pár dolog volt, amire a készítők már nem figyeltek, nem egy baki és fals nyom maradt a filmben:

Spoiler:

És hogy maga a történet, a benne levő gondolatkísérlet milyen?

Spoiler:

A legnagyobb hiba az volt, hogy az alapjául szolgáló három könyvet egyszerre akarták lezavarni, miközben mondjuk háromszor 5-6 epizódként sokkal jobban tudott volna működni. Így ömlesztve zavaróak voltak a hibái a tipikusan shyamalani történet érdekessége mellett is, és többször eszembe jutott, hogy ha ezt hetente nézzük, szétkaptuk volna, mint Floki a lábtörlőt.

7/10
.

.




Wayward Pines S1




Ha az ember nyitott szemmel jár-kel a filmes és sorozatos nagyvilágban, nem kerülhette el a figyelmét az a hype, ami ezt az új projektet övezte. Alapban nagyon kevés esetben találkozni utcai plakátokkal TV sorozatok esetében, - megkockáztatom, a TWD és spin-offja, valamint a GoT mellett én még nem is láttam más reklámot utcán - a Wayward Pines viszont a posztereivel már ekkor befészkelte magát kis memóriámba, mint megnézendő anyag. Aztán az egyik VOX-ban volt róla bővebb anyag is, kiderült, hogy ez az egész M. Night Shyamalan gyermeke (ő rendezte a pilotot is), és persze próbálták még a bemutató előtt annyira fényezni, amennyire csak lehetett. Már-már ott tartottunk, hogy azelőtt kult lett volna, hogy bárki látott volna belőle egyetlen percet is…

A Wayward Pines (továbbiakban majd WP) egy azonos című könyvtrilógia feldolgozása. Stílusában leginkább a misztikus sci-fi lenne a leginkább megfelelő, de igazából a misztikumot elég hamar kiírják a történetből, a sci-fi mellé inkább a társadalompolitikai és szociológiai dráma emelkedik egyenrangú tényezővé. Egyébként így, a sorozat után, utánanéztem a könyvek tartalmának, s azt kell mondjam, megint csak érdekes (de nem feltétlenül előnyös) rövidítéseken esett át a sztori – lehet, kár volt a három kötetet egy évadba összegyúrni. Ez azonban csak egy kósza gondolat, az ilyen alkotásoknak önmagukban is meg kell állniuk a saját lábukon – aki meg jobban el akar merülni a világban… nos, az kénytelen olvasni. A WP pedig – bár a felfokozott elvárásokat egyáltalán nem teljesíti – elég tisztességesen megáll a saját lábán, a maga világában és stílusában fordulatai következtében egy meglehetősen érdekes és élvezetes évad lett: egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Akkor sem, ha gyakorlatilag minden eleme ismerős volt valahonnan, szinte száguldoztak a fejemben menet közben azok a filmek, más sorozatok, könyvek, amikből az adott/nézett jelenet akár származhatott volna. A végső kép azonban meglepően homogén és kellemes lett, ismét láttam egy titkos projektet, egy globális kísérletet az emberi fajjal… sajnos azonban ennél jobban tényleg nem mehetek bele a részletekbe.

Ethan Burke (Matt Dillon) egy amerikai ügynök, aki a nyitóképben épp egy erdőben tér magához. Vele együtt, az ő nézőpontjából fedezzük föl azt a furcsa világot, ahova tulajdonképp került, azt a Wayward Pines nevű kisvárost Idahoban, ahol valahogy minden és mindenki olyan furcsa, ahol a kórházi nővér inkább tűnik valami pszichopata emberkísérlet ápolójának, mintsem valós segítségnek. A kisvárost, ahonnan gyakorlatilag nem lehet telefonálni, ahonnan a lopott autóval megtett út is önmagába visszavezet, ahol Ethan tanácstalansága teljesen autentikusan átjön a képernyőn. A titok teljesen nyilvánvaló, nézőként szinte irritál, hogy Ethan nem jön rá rögtön mindenre… de hát ugyebár ő nem nézhetett előtte millió hasonló történetet. S ha már titok: a WP igazából két, nagyon jól elkülöníthető szakaszra bontható (anélkül, hogy bármit is elárulnék a lényegről): a titok megismerése előtti időre és az az utánira. Meglepő – és roppant pozitív!! - módon ugyanis az évad egészében nem kívánják a néző idegeit borzolni azzal, mi is ez az egész kirakatváros, viszonylag korán lerántják a leplet a dolgokról, hogy utána teljesen más irányba vigyék a mondandót.

És ez nekem iszonyat bejött (vannak ugyan kérdéseim, de azokról később). Önmagában az egész mögött álló dolog zseniális, Piltcher, mint szervező szerepe, szándéka, koncepciója lenyűgöző. Számomra IGAZI meglepetés volt, ami félidőtájt kiderült, az, hogy ez a kisváros hol és miért van ott ahol van, mi a szerepe annak, hogy nem lehet elhagyni és kifelé kommunikálni – nos, az utóbbi idők egyik legjobb húzásának tartom. Óriási plusz ez az értékelésben, végre egy nem kiszámítható – bár kissé gyenge lábakon álló – ötlet. Az igazság kiderülése utáni irány aztán legalább annyira tetszett: nem először foglalkozik azzal egy film/könyv, hogy a zárt közösség számára mi a jobb, az igazság teljes ismerete vagy egy diktatórikus manipulatív irányítás. Gondolatban aztán ebből persze nagyon messze el lehet jutni, akár a napi élet szintjén, a napi világpolitikai és ideológiai eseményeket is rá lehet húzni erre az alapra – kivételesen én most ezt mégsem tenném. Az egész WP a maga különleges helyével térben és időben annyira speciális megközelítést igényel, hogy a szokásos sztereotípiák mellett minden különleges lett: néha még akár Zion is eszembe juthat róla az embernek…már ha a C csoportra gondolunk…

De az egész Első Generáció ötlete és szerepe, az a színtiszta utópia egy tiszta és békés emberi faj kinevelésére, a populáció fenntartására, a szükségszerűen fellépő elégedetlen lázadó sejtek, az egyre őrültebbé és saját fantazmagóriái mögé bújó vezető, az újabb aspektusban bemutatott posztapokaliptikus világ nagyon bejött. Nem hiányzik belőle a dráma sem (az egyik torokelvágás kimondottan meglepett), s az is hatalmas pozitívum, hogy az első perctől lebegtetett szerelmi háromszög, széteső család dolgot abszolút nem lihegték túl. Ugyanúgy – kötelező jelleggel – megvan a nagy amerikai apa fia egymásra találás, de ezt sem tolják az arcunkba. Kellemes összhangot érzetem a szokásos klisék, az érdekes társadalmi kérdések és a zseniális alapötlet között. Mindez tökéletes látványvilággal, filmes mércével is magas szinten megvalósított technikai (díszlet, CGI, maszk, stb....) alkalmazásával. S ha már a mozinál tartunk: a súlyponteltolódás újabb jó példája, hogy egy-egy ilyen sorozatban milyen színészek tűnnek fel: Matt Dillon mellett a sheriff szerepében itt van Terrence Howard, de legnagyobb meglepetésemre és örömömre egy Beverly nevű pultosként szerepet kapott Juliette Lewis is. Egyszerűen emeli a sorozat hitelét, ha ilyen ismert arcok is játszanak benne – persze, ez nem jelenti azt, hogy automatikusan jó is lesz az évad, de valahogy máshogy tekint rá az ember. Pozitívabban.

S hogy ennyi dicséret mellett hol veszett el 20%??? Rögtön megírom. A legnagyobb bajom – a legtöbbet ezen zakatolt az agyam nézés közben -, hogy az egész kisváros léte totál irracionális. Aki megnézi, majd gondolkodjon el azon, hogy ebben a szituban ki és milyen módon tartotta fönn az egészet az eseményekig, honnan és miből van víz, áram, kaja minden. Lehet, ez csak az én mániám, de ha már kitalálunk egy fiktív világot, ne csak szarjuk oda a semmi közepébe, hanem igenis kapcsoljuk hozzá legalább minimálisan a valósághoz (Mad Max4, Snowpiercer, ugyebár…). Jelen esetben, a felvázolt szituban ugyanis abszolút hiteltelen az egész működése. A másik, ami kicsit zavart, az a karakterek üressége. Minden jó sorozat alapja a jól megírt figurák léte, minél több van belőlük, a néző annál könnyebben választ bőrt magának, akivel végigutazhatja a történetet… a Lostban pl. nem kötelező Jack lenni, ott van Sawyer, esetleg Sayid, de az A szökésben sem csak Michael az egyedüli szereplő, akit bírni lehet. Itt viszont… a WP már a legelső percben meghatározza, kinek a bőrébe kell belebújnunk – és (sajnos) ebből egészen az évad végéig nem is enged. A WP sajnos nagyon szegényesen gyakorlatilag csak Ethanból áll – mármint a jó oldalon. A fia egy totál szerencsétlenség, de sem a feleségét, sem a szeretőjét nem igazán kedveltetik meg velünk. A legjobb talán még Beverly ezen az ágon. A (képzelt) másik oldalon van egy két karizmatikusabb figura – Pam és a tanárnő mindenképp -, de ez meg csak azt bizonyítja számomra, hogy a rossz oldalt mindig könnyebb megírni és eljátszani. A Sötét Oldal gyorsabb és könnyebben járható…

Miután azonban az egész csak 10x45 perc, két-három nap alatt lezavarható: egy nézést feltétlenül javaslok mindenkinek, maga az alapötlet és az abból eredeztethető gondolatok miatt megéri. Annyira azonban nem zseniális, mint amennyire beharangozták – valahol inkább tökéletesen beleillik az utóbbi évek Shyamalan életművébe.




80%


.