.
Valerian és az ezer bolygó városaAmi elsőre eszembe jut erről a filmről, az az, hogy bámulatos… sok sci-fit láttam már (azt hiszem, talán e fórumon ebben a zsánerben én vagyok jobban otthon), de ennyire látványos, ötletes, innovatív, részletgazdag hátterű és képi világút talán még soha. Ez az egész film, az első percétől az utolsóig nem csak a szokványos látványorgia néhány jó ötlettel, hanem egy 140 perces ötletorgia baromi jó és hangulatos látvánnyal. Ezt, így eddig talán csak Lucas és Cameron tudta, de ők sem ennyire sűrűen – a Valerianban az ember nem győzi kapkodni a fejét a hihetetlen mennyiségű fikción, ezt a filmet tényleg újra kell nézni párszor, és vélhetően minden egyes alkalommal lesz mit felfedezni benne…
Laikusoknak annyit mindenképp érdemes tudni az egészről, hogy a film alapja egy bizonyos
Valerian és Laureline című francia képregény sorozat, aminek első epizódja 1967-ben jelent meg, s ami saját bevallása szerint óriási hatással volt Luc Bessonra. Igen, arra a Luc Bessonra, akire sok mindent lehet mondani, kétségkívül vannak gyengébb mozijai – de sem vizuális tehetségét, sem üzleti érzékét nem szabad elvitatni: előbbinek ékes példája a méltán közkedvelt
Az ötödik elem, utóbbira pedig az európai kis Hollywood, a francia EuroCorp létezése és sikere. A lényeg mindebből pedig az, hogy a képzeletbeli minőségi inga, ami mondjuk Besson műveinek minőségét hivatott érzékeltetni, ezúttal a pozitív irányban lengett ki – majdnem a végletekig – ez a film önmagában egy csoda, ha ez a tengeren túl készült volna, mindenki maga alá vizelt volna gyönyörében… mert hogy ezt oda lehet tenni a legnagyobb hollywoodi blockbusterek mellé.
Engem már az első jelenetsorral, azzal a bizonyos montázzsal levettek a lábamról. Ahogy az Alfa Űrbázis (nem tehetek róla, az ilyen Alfa kapcsán asszociálok az Alfa Holdbázisra) történetét bemutatták, ahogy egyre előbbre járunk az időben, ahogy bővül az űrállomás, ahogy jönnek az idegen lények, az a kézfogásos képsorozat az számomra zseniális. Már itt lehet érezni a mérhetetlen kreativitást, ez a sok rengeteg faj, azok képessége, a békés egymás mellett élés és egymás tanítása, az Alfa felépítése és kihasználása (erről majd később lesz szó) egyszerűen bámulatos. Egy olyan jövőkép, ami a megszokottól eltérően ezúttal nem disztopikus, valami mérhetetlen optimizmus és melegség jellemzi, amit – bár én kedvelem ellenkezőjét is – kifejezetten jó érzés volt nézni. De még csak magamhoz sem tértem a felütés ámulatából, a történet rögtön elrepít egy olyan világra, amitől szó szerint leesett az állam: a Mül bolygó egyszerűen maga a csoda. Első blikkre a mesés trópusi képeslapok jutottak eszembe róla, annyira gyönyörű, megnyugtató az egész – megint csak tök jó érzés nézni egy fajt, ami ennyire harmóniában él a természettel (ld még
Avatar)… az édes és látványos tortán meg csak hab mondjuk az a kis állat, amibe elől beletesznek valamit és azt sokszorosítva adja ki magából hátul. A konverternek hívott kis lény amellett, hogy végtelenül aranyos, egy kész kreatív bomba, mekkora ötlet már, hogy mindent sokszorosít: tök jól jönne egy ilyen nekem is… vagy bárki másnak. Azt már írtam máshol, mennyire is bírok új világokat, lényeket felfedezni, megismerni egy sci-fiben, mennyire is szeretem, ha az alkotók veszik a fáradtságot és elvisznek engem eddig nem látott helyekre… és itt ezt az első negyed órában megkaptam. Ráadásul valami eszméletlenül barátságos és látványos módon.
A filmmel kapcsolatban sok kérdés innentől kezdve nem volt. A két főszereplő, Valerine őrnagy (Dane DeHaan), illetve Laureline őrmester (Cara Delevingne) nekem az első perctől szimpatikus páros volt, hiába írták máshol, nekem tök tetszett (és elég is volt) az a bizonyos kémia közöttük. Van, aki a romantika kiteljesedésének hiányát rótták föl a filmnek, de nekem ez végig inkább egy buddy movie-nak tűnt, mint szerelmes filmnek – még ha az egyik szálban deklaráltan a két fiatal egymásra találása is volt a központi téma. A karakterekre ezúttal csak pár szót pazarolok: mindkettő ügynök a maga nemében tök jól megírt és eljátszott figura, s bizony nekem teljesen bejött a kettejük köré írt humor is. Ez, így, ebben a világban teljesen rendben volt, mint ahogy az amúgy nem túl magvas gondolatokat és nem túl eredeti fordulatokat felvonultató történet is. Túl sokat erről sem érdemes írni – részben mert mindenki merüljön el benn maga, részben meg mert valóban egyszerű és kiszámítható… no de milyen is legyen egy képregény sci-fi sztorija? Van a két ügynök, akiket megbíznak a feladattal, azt természetesen elvégzik, majd természetesen rájönnek egy államközi titokra, megmentik egymást néhányszor és kész. Közben azért nagyjából hamar kiderül, ki melyik oldalon is áll, túl sok meglepetés nincs is azon az úton, amin járnak – sokkal fontosabb itt az, ahol járnak. És amit mi ott látunk.
Egyik ámulatból a másikba estem. Már az első küldetés helyszínén is csak tátottam a számat, a többdimenziós piac egyszerűen beszarás, az a sok idegen lény, az egész környezet simán elférne a Tatuinon is. Nekem egyébként a sivatagi hangulat miatt a
John Carter is beugrott: a fiú és a lány akciója a némi túlzás ellenére is magával ragadó volt. Annyi, de annyi mindent lehetne csak erről a bolygóról, a piacról, az egész világról írni, hogy akár holnapig írhatnám… aztán még csak ekkor jött az
„Otthon, édes otthon”… mármint az Alfa. Mintha csak Coruscantra tévedtem volna, elképesztő élmény volt látni azt a sok-sok csodát, azt a rengeteg ötletet, amit a különféle lények ( kacsacsőrű emlősök
) lakhelye és képessége köré felépítettek. Millió apró dologra figyeltem fel még így is, hogy lóhalálában rohantuk az Alfa mélyére, az az üldözés például megint csak a Coruscantra emlékeztetett – és nem, nem a
Valerian lop a
SW-tól. Sokkal inkább inspirálta Lucast e képi világ… Az egyetlen dolog, ami kicsit talán kizökkentett a moziból, az a kb. negyed órás kitérő volt ott lenn, azoknál a pörölyfejű lényeknél, no meg előtte az alakváltó tánca. Az szerintem hosszúra sikerült – s a történet szemszögéből is feleslegesnek gondolom ezt a vacsorás jelenetet: annyira nem lett humoros, mint lehetett volna, és a film korábbi kreativitásán is némi csorba esett az idióta vonulással (még ha a kaják jók is voltak). Szerencsére a finálé rendesen kárpótolt mindenért, tök jó volt, ahogy minden és mindenki a helyére került – a gyöngy, a konverter, a nép és a két szerelmes is. Persze, önmagában csak egy sablon happy end az egész, de a dolgok mögé nézve itt is érezni azt a pozitív kisugárzást, ami tulajdonképp az egész mozi jellemezte.
A csúcsra járatott kreativitás egy percig sem vált hiteltelenné, a hajmeresztő kütyük, lények és látvány egy XXVIII-ik századi történetben bármilyen mennyiségben jöhetnek. Valahogy így is szeretem elképzelni a jövőt – ha az emberiség nem pusztítaná el magát addigra, akkor ez az egész nem is annyira utópia. A fajok egymás mellett élése, egymástól tanulása mérhetetlen potenciált rejt – és akkor csak halkan jegyzem meg azt a finom kis fricskát, miszerint csakazértis az embereknek kell a vezető szerepet betölteni a világban… a film szerint is. Pedig aztán a fiatal ügynökök mellett engem nem is az ismertebb színészek emberi karakterei hoztak lázba, hanem sokkal inkább az idegen lények: teljes SW feeling kapott el akár a piacon, akár az Alfa mélyén jártunk. A Mül lényei, az
Avataros kecsességükkel például egyértelműen ellopták a show-t az emberek elől. Sok amerikai produkció elvérzik a túltolt történeten, vagy az eszementül felpörgetett látványon, sok más mozi a ráköltött dollármilliók ellenére is keserű szájízt okoz a nézőkben nagyvonalúsága, átgondolatlansága miatt, amikor a részleteket, az ok-okozat összefüggéseket nagy ívben leszarja. A
Valerian sikere ezzel szemben az, hogy fogott egy tényleg egyszerű, de érthető és átélhető sztorit, néhány tök szimpatikus szereplőt (ember, idegen lény vegyesen) és egy soha nem látott háttér előtt játszatja el a történetet. Így, ilyen egyszerű: nem kell ahhoz sok, hogy az ember jól érezze magát egy filmen. Ez a mix a szórakoztatás magasiskolája, amiben nem a hülyeségeken, a felesleges időugrásokon, meg nem magarázott dramaturgiai elemeken kell rágódni, itt sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy elveszünk a részletekben. Pontosabban, hogy nem veszünk észre valamit – első nézésre. Még szerencse, hogy többször is meg lehet majd nézni…
Ahogy írtam ezt az egészet, a sok pozitív emlék hatására egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán a moziból kijövet még szigorúbb is voltam a filmmel, mint kellett volna – pedig a széles vigyor már akkor is ott ült az arcomon. Azt hiszem, a héten elviszem rá a gyerekeket is (ja, mert azt el is felejtettem írni, hogy végre egy tök jó családi film – amit értenek és élveznek a kisebbek is). Ha még írnék három oldalt, lehet még feljebb is menne a tetszési indexem, így marad a
85%
Ami jó, az jó.
.