4 találat

.






Summer Camp





Ha Niwrok pár napja nem ajánlja ezt a filmet, vélhetően ezzel sem kerülök soha kapcsolatba – pedig aztán ez is spanyol (na jó, félig), meg ez is horror… viszont sem olvasni nem olvastam róla sehol, sem az imdb csodapontozása nem csábított volna a megnézésre. Igaz, nekem icipicit sok volt az egymás arcába üvöltés, de ebben a 81 percben, amit Alberto Marini elkövetett, végig árgus szemekkel figyeltem a képernyőt, végig egy feszült és izgalmas mozit kaptam, ami ugyan nekem akkora meglepetést nem okozott, mint becses kollégámnak, de még így is egy nagyszerű élmény volt.

Egyszer régen láttam egy filmet, amiben bekötött szemű embereket kényszerítettek arra, hogy teljes erőből, vakon rohanjanak az erdőben, hogy előbb-utóbb valamelyik méretes fán koppanjon fejük – nos, a Summer Camp nyitó jelenete totál erre emlékeztetett. Még mondtam is magamban, hogy na, ne már, megint egy nem túl eredeti ötlet… hogy aztán két perc után elégedett mosolyra görbüljön a szám. Kb. itt dőlt el, hogy ez a film sokkal több lesz, mint azt esetleg gondoltam, itt kimutatta a foga fehérjét: ebben a moziban bizony semmi sem a megszokott filmes sablonrendszer szerint történik. Legjobb példa erre pont a kiálló fanyárs esete… szinte már kínos, mennyire meg tudtak vezetni vele. Szóval itt is fut egy lány bekötött szemmel az erdőben, ami futás viszont itt önkéntes és a bizalom megszerzéséről, kiépítéséről, és egyben a bátorság bizonyításáról szól. No meg egyébként ügyességről, mert jómagam vélhetően a második fán fennakadtam volna – ez a futás ugyanakkor felvet némi hitelességi problémát, de tökre nem érdekelt akkor sem és most sem. A lány, Michelle (Maiara Walsh) simán teljesíti a pályát – az egész játék ugyanis egy nyári tábor része, amiben ő és három másik fiatal amerikai társa harmadnapra egy valagnyi spanyol kiskölköt vár egy angol nyelvi campusra. A remek felütés után a Summer Camp icipicit viszont leül, hiába a Halálos kitérős hangulat, hiába a lakókocsi a drogosokkal, egy kis üresjárat következik – kvázi annyi, míg a társaság belakja a régi kastélyt, míg mi meg kénytelenek vagyunk megismerni egymáshoz való viszonyukat.

Szerencsére viszonylag hamar beüt a krach és egyikükön – amúgy ez is mekkora húzás – fura tünetek kezdenek jelentkezni: fekete vér csordogál a szájából, majd minden átmenet nélkül féktelen vadállattá változik (mint a 28 nappal később majmai az elején). Zseniális az egész széna, ekkor éreztem másodszor azt, hogy megint megvezettek. Normál esetben totál más irányt vett volna a film, de itt ugye semmi nem úgy van, mint normál esetben… és ekkor a lényeg még hátra is volt. A fertőzés gyorsan terjed, van pánik, meg minden, néhányan megfertőződnek, mások nem… Michelle mellett Christy (Jocelin Donahue) és Will (Diego Boneta) lesz a főszereplője az őrült körhintának. Igen, ez a helyes kifejezés, az egész mozi egy kibaszott körhinta, de legnagyobb sajnálatomra egy szót sem árulhatok el belőle, miért is az. A lényeg annyi, hogy a fertőzésnek jól megindokolható és hiteles (sőt, majdnem tudományos, egyfajta továbbgondolt tudományos) magyarázata van, az események pedig meglepően jól szervezetten és átgondoltan követik egymást. Kiválóak a kergetőzős, inkább feszült, mint félelmetes jelenetek, egy eseménynél, a fúrósnál meg még fel is szisszentem… apám, ahogy az, ott pörgött… brrrr…Tök jó ritmusa van a filmnek, épp hogy csak icipicit hagy fújni két őrület között, mint például a 911 hívásánál. Mert mekkora poén már, hogy az amerikai csaj a 911-et tárcsázza, holott Európában 112 van??? És hogy ez nekem fel sem tűnt????  

Kifejezetten hangulatos a Summer Camp, legyen az akár az elején az erdei szakasz, vagy maga a kastély különböző fejezetei. A gyerekszobás emeletes ágyas képekről is rögtön lehet asszociálni más mozikra, no meg úgy alapból rengeteg egyéb helyeken is feltűnő sablonnal találkozhatunk – de úgy gondolom, a Summer Camp képes volt a gondolkodás nélküli másoláson kívül újfajta rendszerbe fűzni őket. Ha jól belegondolok, a filmnek nem igazán van olyan eleme, amit még nem használtak volna máshol – mégis, tök újszerű és friss az élmény: egyszerűen jól van összerakva a sok használt elem. Még a főszereplők sem úgy viselkednek, mint a tipikus „picsahorror” (copyright by Niwrok) főszereplői… s nem is az és úgy lesz a sorsuk, ahogy az elvárható lenne. A hab a tortán – még mielőtt az egészen ironikus fináléra kitérnék – a filmnek a nagy hentelésben és rohanásban arra is van ideje, hogy feltegye az erkölcsi kérdést a másállapotban elkövetett gyilkosság jogszerűségéről, felelősségéről. De a legdurvább, hogy a két agyonvert faszi esetén felül ugye ott van a legeslegelső gyilkosság, ami jogossága a film folyamán úgy változik meg, hogy öröm volt nézni. Már ez alapján is látszott, hogy nem kicsi irónia szorult az írókba az egész film folyamán, de amit a végjátékban csináltak, az beszarás. Komolyan mondom, rég éreztem ennyire sokkolóan ötletesnek egy film végét. Mikor mondják, hogy jön a rendőrség kicsit még bosszankodtam is, hogy a lány tette csak úgy lógni fog a levegőben… aztán lószart mama. Nem tudom, lehet-e überelni a főszerelők megdöbbenését, de magam is hasonlóan éreztem, mikor megláttam, ki is jött… zseniális. Ekkora fekete humort!!!  

Érdemes lenne egyébként kideríteni, mennyibe került ez az egész, mert hogy sok pénz nem volt rá, az biztos. Viszont meglepően tisztességes látvány és díszlet fogadja a nézőt a képernyőn, egészen profi kamerahasználat és vágás – utóbbi különösen a mozi intenzitásáért felelős. Jók a számomra ismeretlen fiatal szereplők, ahogy írtam, messze túlmutat karakterük a „sikítunk és meghalunk” papírfigurán – erről még pár sorral később – az meg külön mosolyra adott okot, hogy Christy a film egyik pillanatában, egyik beállásában tök úgy nézett ki, mint Anastasia az A szürke ötven árnyalatából. Az az arc, az a haj… hirtelen nem is tudtam, mit nézek. Csak a következő percek őrült üvöltése rángatott vissza a valóságba és jöttem rá, hogy itt a sikítás mást jelent, mint amit anno a vörös szobában Christiannal produkáltak (mondjuk, az inkább sikkantgatás volt). S ha már itt vagyunk: az egész film számomra legidegesítőbb mellékzöngéje volt ez az eszetlen ordibálás és sikítozás. Értem, hogy üvölteni kell, ha valaki átváltozik melletted és épp agyon akar verni/beléd akar harapni, de ezt mondjuk 60 percen keresztül hallgatni nem épp kellemes érzés… amikor meg mindezt megfejelték azzal, hogy két karakter, fekete trutyival a szájában pár centire egymástól a másik arcába üvölt… nos, az kicsit fájt. Rögtön beugrott a Holtak napja 2008-as posztere, csak az mellé tükörbe kell fordítani még egy ugyanolyan posztert és ki is jön a jelenet…

Egyébként, ezt leszámítva teljesen rendben van a film. Ötletes, újszerűen használja a már megismert elemeket, kétszer-háromszor meg is lepett, van némi fekete humora – a finálé meg a maga megdöbbentő mivoltában zseniálisan kegyetlen. Érdemes amúgy a végefőcímet hagyni egy kicsit, van egy kis szöveg alatta, ami (ál)tudományos magyarázatot is ad az egészre – egyébként ez az egész sztorinak ad egy kis keretet – ami alapján záró gondolatként én is kutakodtam egy kicsit a neten és az alábbiakat találtam:

„A "mérgező feketepenész" valódi neve Stachybotrys chartarum. Általában hosszan tartó beázáskor jelenik meg cellulóz tartalmú építőanyagokon, egészségkárosító hatása függ a belélegzett spóramennyiségtől és az expozíció hosszától. A tünetek jelentkezhetnek krónikus fáradság, fejfájás, szem- ill. nyálkahártya-irritáció, tüsszögés, bőrkiütések, idült köhögés formájában. Súlyos esetben émelygés, hányinger, hányás, orr- és tüdővérzés (pulmonáris hemosiderosis/ hemorrhage) alakulhat ki.”  


No meg veszélyes agresszió… ugyebár…  





80%




.

.
Summer Camp

Négy fiatal önkéntes egy nemzetközi szervezet keretében gyerekek nyári táboroztatására készül egy elhagyatott, de részlegesen felújított spanyol udvarházban. A két csaj és a két srác az utolsó simításokat végzik a mindössze két fős személyzettel a gyerekek érkezését megelőző napon, de hirtelen a feje tetejére áll minden. A helyi gondnok veszettség miatt el akarja altatni az egyik kutyát, de amire sikerül, addigra az megharapja az egyik táboroztatót. Az első ijedtség után elcsendesedni látszanak a kedélyek, estére azonban újabb élőlények vadulnak be, és kezdenek vadállatias pusztításba a tábor területén és környékén, és ezt egyáltalán nem biztos, hogy bárki túl fogja élni.

Sokáig féltem attól, hogy az utóbbi idők legostobább filmjét fogom végigkínlódni, mert ahogy az események felpörögtek, és ez mindössze annyit jelentett, hogy mindenféle ember és állat vadul őrjöng, miközben fekete ételfesték folyik a szájukból, az operatőrt meg rázza a röhögés a kamerával és a képpel együtt, annyira kínos mindez... hát, nem sok jóval kecsegtetett, még a néhány, jól elhelyezett trükk és "tréfa" mellett sem. De nem kellett csalódnom az író/rendező Alberto Mariniben, akinek olyan remek filmek sztorijait köszönhetjük, mint az Amíg alszol, az El desconocido, és "aki" látta, annak az A kihalás szélén is mond valamit (utóbbi hiányosságomat most már tényleg pótolni fogom ). Marini ugyanis az egész fertőzöttes/vérzombis témán egy picsaegyszerűségében zseniális   ötlettel olyat csavart, hogy a huszadik perctől a hetvenedikig majdnem végig fülig ért a szám   . Leginkább az a szórakoztató benne, ahogy a végletekig kihasználja ezeknek a horroroknak a sablonjait, és nem egyszer nyom velük kedélyesen egy barackot a nézők fejére, de úgy, hogy nem is nagyon tudni, a káoszban mi is fog történni.

A Summer Camp újabb bizonyíték rá, hogy egy filmnek nem kell bonyolultnak és/vagy drágának lennie ahhoz, hogy jó legyen   !


8,5/10
.

.




Summer Wars



Summer Wars. Nem Star Wars, hiába a SW rövidítés…

Kezdjük azzal, hogy nem különösebben rajongok az animekért.  Ha nincs Niwrok lelkes ajánlója, szerintem ezzel a filmmel soha nem kerülök kapcsolatba, ugyanis magamtól nem kutakodok a japán (rajzolt) filmművészet remekeiben. Pedig most egy hatalmas élménytől fosztottam volna meg magamat, mert a Summer Warstól messze többet kaptam, mint azt valaha elképzeltem. Pedig aztán ebben még az anime- látványhoz képest is van csavar, ugyanis az OZ-ban játszódó események a legrosszabb Cartoon Networkos rajzfilmek hangulatát idézték meg…

A dolgok (és a film kulcsa) tehát a történet. Nem mondom, hogy a képi világ nem magával ragadó, de mégiscsak az fogott meg igazán, ami a karakterekkel történt. Olyannyira, hogy kb. a huszadik perctől szinte tátott szájjal bámultam a képernyőt, kb. a felétől totál elfelejtettem, hogy nem élőszereplős filmet nézek, s a végére pedig néhány jelenetnél bizony a könnycsatornáim is megnyíltak. Óriási érzelmi töltet van e moziban, s tekintve, hogy nincs mimika, nincsenek közeli képek élő szereplők érzelmeinek kivetüléséről azok arcain, még nagyobb elismerés jár a készítőknek. A sztori szerint egy japán középiskolás srác egy lány oldalán annak családjánál köt ki – némi füllentések árán -, a nagyi kilencvenedik szülinapján. A szülinapi késszülődés, a japán hagyományok, a családi viszonyok bemutatása ugyanakkor engem speciel annyira nem kötött le – nem ismerem annyira ezt az egész kultúrát, kártyajátékait, hogy elmerüljek a részletekben. Egyébként e szempontból meglehetősen specifikus is valamennyi anime: nem ritkán elsősorban hazai piacra készülnek, sokszor a gondolatisága, a történetet kiegészítő finomhangolás csak a japánok számára érthető – vagy azon nem japánoknak, akik ismerik és tisztelik azt a világot…

A mozi számomra akkor indult be, mikor is Kenji, a hívatlan vendég (mellesleg matekzseni), csupán „szakmai kihívásból” megfejt egy bonyolult kódot, ezzel pedig a világot behálózó OZ rendszerének feltörését idézi elő. Érdekes, az OZ önmagában mennyire is hasonlítható össze a jelenleg használatos piacvezető netes közösségi formákkal és cégekkel – ahogy én értelmeztem, azok integrációja, egyfajta baljós jövőkép az egész. Így egyébként a Summer Wars is tekinthető egy utopisztikus víziónak, ami világunkkal is megtörténhet, tekinthető egy baljós figyelmeztetésnek: egy sci-finek, amiben a gép, program átveszi az irányítást a neten, gyakorlatilag megbénítva a civilizáció működését. Akárcsak picit a Transzcendensben, de nekem mégiscsak inkább a War Games című zseniális mozi jutott eszembe többször, különösen az OZ utolsó szándékának tükrében. Azon is el lehet gondolkodni, hogy milyen társadalmi-tudományos figyelmeztetést/üzenetet rejt, hogy egy japán tudós által fejlesztett program eladva egy másik ország hadseregének, annak először ártatlannak induló felhasználási kísérlete majd irányíthatatlanná válása után a katasztrófa pont a tudós fejére száll vissza… mikor történik ez majd meg a valóságban is. Tele van világunk életveszélyes kísérletekkel, tele van ártatlan zsenikkel, akik munkája bármikor a civilizációnk pusztulását okozhatja. Legyen az biológiai laborban vagy a kibertérben balul elsült kísérlet, a Summer Wars intő példa lehet bárki számára.

A történet, ahogy aztán Kenji és a család próbálja elhárítani a veszélyt, ahogy a nagyi intézkedik, ahogy a fiúk a játékban megpróbálják felvenni a versenyt a gigászi rosszindulatú vírussal (Tron) nagyon jó. Érzelemdús, drámai, fordulatos. Szigorúan nézve természetesen kicsit sablonos, a megoldás, a segítség mindig az utolsó utáni pillanatban érkezik, de pl. mikor a használd az avataromat felajánlás elhangzott, összeszorult a torkom: bármennyire is kliséízű, minden működik. Ekkorra ráadásul már totál beleéli magát az ember a filmbe, a rajzolt figurák már szinte élőszereplős alakok lettek, így egy-egy dráma, érzelemtől túlcsorduló jelenet iszonyat hatásosra sikeredett. Ahogy néztem a filmet, széles mosollyal konstatáltam, hogy ki tudtam találni, meg tudtam érezni egy-egy karakter sorsát, cselekedetét – mindezt úgy, hogy nem állt rendelkezésemre a normál filmek széles eszköztára. És ez különösen jó volt.

Ahogy Niwrok is írta, rengeteg rétege van még a mozinak. A japán kultúra, a hagyományok, a családi viszonyok is külön fejezetet érdemelnének- de ismeretük hiányában én nem vállalkoznék azok felfedésére. Fura volt látni, hogy a nagyi szülinapját végül is boldogságban ünnepelték, hogy az esemény következtében a kajálásnak milyen szent szerepe volt, hogy a külsős Kenji csak milyen nehézségek árán illeszkedett be a családba. Biztosan rengeteg apró utalás és finom kiszólás tarkítja a mozit, amik nagy része szerintem engem elkerült. A történet, annak érzelmi töltete viszont sok mindenért kárpótolt: ha az OZ-ban játszódó események nem lettek volna ennyire absztraktok, még jobban is tetszhetett volna.

No meg ha élőszereplős lett volna – bár nem tudom, ezt, így ilyen hatásfokkal meg lehetne-e csinálni.




80%



.

.
Summer Wars


A film után az az érzésem támadt, rájöttem, mi az a sokadik ok, amiért százalékokat kezdtem el osztogatni a filmekre. Azért, hogy súlya legyen, amikor leírom valahova:...

100%


Nem azért, mert más film nem ér fel a nyomába, nem azért, mert tökéletes, vagy mert még sosem láttam ennél jobbat semmilyen szempontból, hanem azért, mert ha össze kéne állítanom az általam látott filmek közül a felső 1%-nak a listáját, ez biztos, hogy köztük lenne. Az előzetes is figyelemfelkeltő volt, eleve az nagyon tetszett, különben meg sem vettem volna látatlanban, ráadásul BD-n, a film viszont még erre is jócskán rálicitált. Ezt az egyszerűségében túlzó, mélységében butácska, közhelyes, de fontos igazságokat felvonultató, gazdag érzelem- és látványvilágú filmet Mamoru Hosoda és csapata készítette. Sem a koncepció, sem a megvalósítás nem tudná letagadni, hogy dolgoztak már ilyen stílusú animén (Digimon), az már meglepőbb, hogy az úr saját bevallása szerint nem sokat konyít a számítógépekhez és a virtuális világokhoz, ő inkább egy családi filmet szeretett volna csinálni...

A történet kedvesen egyszerűen indul: az utolsó éves gimnazista lány, Natsuki megkéri egyik évfolyamtársát, az OZ egyik segédoperátoraként dolgozó, kiváló matekos Kenjit, hogy kísérje el a dédnagymamája 90. születésnapja tiszteletére rendezett családi vacsorára, legyen ott segítségére. Mivel a "segítség" Kenji feltételezése szerint kimerül némi konyhai munkában, a lány meg tetszik is neki a maga szégyenlős módján, ezért elfogadja a "megbízást". Az előbb említett OZ gyakorlatilag maga az internet, kb. olyan, mintha egyetlen virtuális világban egyesülne a facebook, az amazon és mondjuk az Ügyfélkapu, továbbá gyorsítja a nemzetközi kommunikációt (legyen az baráti csevegés vagy üzleti tárgyalás) azzal, hogy valós idejű tolmácsolásra is képes. Egymilliárd felhasználójával az OZ az élet minden területére kihatással van, főleg egy olyan technológiára építő és épülő országban, mint Japán, ezért is fontos a többszintű titkosítási és kódolási folyamat.

De semmi sem olyan szimpla, mint elsőre látszik. A nagyi vidéki házába megérkezve kiderül, hogy az egy családi villa, és hogy Natsuki a tekintélyes történelmi múltra visszatekintő Jinnouchi-család tagja, ami a majd száz rokon és a sokszínű életpályák (katona, informatikus, sportoló, tűzoltó, stb.) és személyiségek miatt igen változatos, hangulatos és zajos, és amit a dédnagymama irányít hol erélyesen, hol jó szóval. A második meglepetés akkor éri Kenjit, amikor a lány mint a vőlegényét mutatja őt be a családtagoknak, és ez még mind semmi ahhoz képest, amikor egy rejtélyes éjszakai sms után reggel a tévék képernyőjén látja viszont magát, mint akit az OZ meghackelésével és informatikai káosz okozásával vádolnak...

Mint egy bonbonosdoboz, olyan az egész, és minden darabban olyan volt a "töltelék", amit szeretek vagy fontosnak tartok. Egyszerre szól a hagyományok fontosságáról, egymás tiszteletéről, a családi értékekről, erre épül az OZ-on keresztül az óvatlanul és felelőtlenül használt technológiába rejtett hatalom és veszély, a gyors fejlődés mellékhatásai, de itt van az első szerelmek izgatottsága és bizonytalansága, a felnőtté és felelőssé válás terhe, személyes küzdelmek, és mindezt még megkoronázzák a remek karakterek, az olykor abszurditásba hajló humor, a mély érzelmek, Oz képlékeny képi világa, az aktuális japán kultúra hangulata és a zene. Hol hangosan nevettem, hol csak jóindulatú mosolyra futotta, de volt, hogy a kissé bepárásodott szememet kellett megtörölni, hogy jobban lássak... és volt, hogy azt is örömömben.

Bár minden elemről tudnék még írni, de inkább csak egyet emelnék ki, a társadalmi kérdések feszegetését. Tetszik vagy sem, Japán, de sok más ország korfájának kitörölhetetlen része lett a Pokémon-generáció, akik ezen a sorozaton és a nyomában járó utánzatokon nőttek fel, ebben a környezetben szocializálódtak, és mára már ők is felnőttek. Nekik kiváló és praktikus otthon az OZ, amiben mondjuk minden további nélkül megköthet egy lakásvásárlási ügyletet egy sárkányszárnyas vonat meg egy cowboykalapos nyúl, pontosabban az ezeket irányító emberek az avatárjaikon keresztül. A stílus ezért lett még a rajzfilmek között is stilizált, de ettől még ugyanolyan izgalmas, aprólékos és lenyűgöző, de azért csak ott motoszkált bennem a sok cukiságot látva is, hogy hova vezet mindez, minden rétegében... ill. ez ott van a filmben is, ahogy az OZ kiesésével a társadalom lefagyott, mint a Windows, és a kapkodástól meg a kommunikáció hiányától fejetlen csirkeként kezdett rohangálni... amíg a háborús tapasztalatokkal rendelkező dédnagyi nem vág rendet köztük:)...

Amit pedig még mindenképpen meg szeretnék említeni, és ami nekem már tényleg a csokipötty volt a tejszínhab közepén levő meggy tetején, az a hanafuda koikoi. A hanafuda egy díszes japán kártyafajta, szimbólumokkal meg minden... és én az ilyenekért meg vagyok veszve! Kb. isteni szerencse és pár, ebből a szempontból kívánatosnak tartható jellemvonás és életkörülmény eredménye csak, hogy nem lettem kártyajós vagy szerencsejáték-függő vagy bármi, aminek a kártyákhoz köze van. Aztán az ilyen Pokémon-féle rajzfilmeknek van egy olyan válfaja, amikor valamilyen egyszerű eszközből (golyó, pörgettyű, vagy ugye kártyalap(!)) mindenféle mágikus és virtuális lények jönnek elő, és folytatnak gigantikus, lézershow-val kiegészített csatákat; ahogy említettem az elején, ilyen a rendező közreműködésével készült Digimon, igaz, az pont nem fogott meg. A Summer Warsban lények ugyan nem másznak ki a lapokból, de az OZ-ban lezajló hanafuda koikoi párbaj nekem nagyobb élmény volt, mint akár egymásnak rontó seregek látványa Középföldén vagy a világűrben:)...

.