Ilyenkor van az, hogy milyen jó, ha egy franchise egy ember fejében áll össze, ha az alkotók tudják, mit akarnak, ha az oda vezető út nem ad-hoc ötleteléssel van kirakva. Ha a második epizód rendezője nem vágja félbe az első rész ötleteit és szereplőit, ha van egy célja az egésznek. Már csak az kellett volna, hogy komolyabb pénzcsapok is megnyíljanak ezen franchise-nak, hogy legyen elég forrás normális és élvezhető képi világra, látványra. S ugyan vélhetően megint csak kisebbségbe kerülök az értékelésemmel, de bízom benne, hogy O’Donell le is tudja egy harmadik részben zárni a történetét.
Újranéztem, hogy jobban képbe kerüljek a Beyond eseményeivel kapcsolatban, ha már félig párhuzamosan fut a két film, félig meg folytatás a Beyond. Az biztos, hogy a bevezető nekem ebben a formában továbbra sem jött be különösebben (de akkoriban ez még emlékeim szerint jobban zavart), ahogy az épületbe szorult nyomorultak vergődésére is túl sok időt szánt a forgatókönyv (ahhoz képest meg nem látszik, hogy igazán be lennének fosva)... a többi meg alapvetően ugyanúgy tetszett, a maga CGI-orgia szintjén. A költségvetésből fakadóan mondjuk feltűnt egy-két olcsóbb látványelem (pl. a papírra rajzolt robbanások), de a szörnyek érkezésének rejtélyessége, a csillagközi fényporszívó beindítását követő pánik képei, a szörnyek animációja, majd a vége felé az űrhajó belseje szépen ki lettek dolgozva... nem lehet véletlen, hogy a stáb tagjai alapvetően ezzel keresik a kenyerüket.
Nem rossz film ez, inkább az a kategória, aminél a pozitívumai mellett sem tudok teljesen szemet húnyni a hibáinak.
6,5/10
****************************
Beyond Skyline
A folytatással együtt nézve egészen kellemes kis szinergia lett a filmek között; az átkötések a bevágott jelenetekkel és a két film szerves összeillesztése a visszatérő szereplőkkel tetszettek. De már az egy jó pont volt, hogy beképzelt aranyifjak és a féltékenykedő babáik helyett egy sokkal értékelhetőbb csapat verődik össze a szörnyek elől való menekülésre, akik között jobban megvannak a drámai helyzetek vagy a kapcsolat, mint az előzőben volt nekem. Azzal, hogy titokzatos és halálosan pusztító, legyőzhetetlen űrfenyegetés helyett az "idegenek" egyre inkább kijátszható ellenfélként jelennek meg, a háttértörténethez pedig jócskán belekanalazott a stáb a Prometheusba, a cselekmény valamit vesztett az újszerűségéből, de legalább ennyivel is gördülékenyebb lett. A "Renesmee"-vonalat illetően egyetértek, a látvány meg nem sokat változott, az szerencsére eddig is jó volt. Nekem jobban bejött a folytatás, az valahogy kiforrottabb, de ahogy a szinergiával utaltam rá, a két film együtt többet ért, mint külön-külön bármelyik.
7/10
Együtt 7,5/10 .
Skylines
Bár most nem néztem újra az első két részt, de a harmadikra rászántam az időt, már csak a nosztalgia miatt is, hogy ilyen régóta húzódik ennek a csillagközi inváziónak a története. Szerencsére nagyon nem is kellett felzárkózni, mert a film elején van egy pár perces, pont elegendő "előző részek tartalmából", ami felelevenítette, hogy a Beyondban megismert Rose az örökölt különleges képessége segítségével hogyan győzte le a Hangy... azaz az Aratóknak nevezett lényeket.
Nagyjából öt év telt el azóta, hogy az emberek, illetve az invázió hagyatékaként a Földön maradt rengeteg "pilóta" békében élnek egymással, próbálva újjáépíteni a világot. Rose számára azonban nem volt könnyű ez az időszak, még mindig nyomja a lelkiismeretét a végső csata során elszenvedett veszteségek terhe, így inkognitóban, egy menekülttábor lakói között rejtőzködik ahelyett, hogy ünnepelt hőse lenne a világnak (...Honnan is ismerős ez a sztori ... ?). Csakhogy minél több idő telik el, annál valószínűbbnek látszik, hogy Rose megoldása nem bizonyul véglegesnek, mert az embereken furcsa mutációk jelennek meg, a "pilóták" közül pedig egyre több mutatja megint az Aratók kontrolljának jeleit, újra az emberek ellen fordulva. Az egyik emberi vezető, Radford úgy gondolja, ennek a vírusnak a megállítására a legnagyobb esély akkor van, ha sikerül eljutni az idegenek anyabolygójára, és onnan elhozni egy különleges erőforrást... és ebben Rose segítségére is számít, mégiscsak ő képes leginkább megérteni az idegenek viselkedését (...Ezt is mintha hallottam volna már valahol ...).
Liam O'Donell ugyan nem zárja le ezzel a Skyline-sagát, de szépen továbbviszi, és az első két rész ismeretében nem is vártam a filmtől többet, mint kaptam. A földi sztori tisztára District9, és rettentő olcsó is a három szakadt sátorral meg a két traktorgumival, és hiába a rengeteg CGI, ezúttal az űrbeli belső jelenetekben is kicsit sok a gumimaszk meg a fröccsöntött műanyag. Az erőforrás sztorija elmegy egy délutáni sci-fi sorozat egyik epizódjának, van benne akció és egy-két fordulat is, de a legjobban talán Trent beszólásai tetszettek, le sem tagadhatná, hogy egy kamaszfiú agya van a zord külső alatt.
Ilyenkor van az, hogy milyen jó, ha egy franchise egy ember fejében áll össze, ha az alkotók tudják, mit akarnak, ha az oda vezető út nem ad-hoc ötleteléssel van kirakva. Ha a második epizód rendezője nem vágja félbe az első rész ötleteit és szereplőit, ha van egy célja az egésznek. Már csak az kellett volna, hogy komolyabb pénzcsapok is megnyíljanak ezen franchise-nak, hogy legyen elég forrás normális és élvezhető képi világra, látványra. Ha a közepén láttam is volna, ami történik, és nem kell kapkodnom a fejemet és kigúvasztani a szememet, még többet érne az egész (az AVP2 jut róla eszembe). S ugyan vélhetően megint csak kisebbségbe kerülök az értékelésemmel, de nekem ez a Végjáték áthallás rohadtul bejött, bízom benne, hogy O’Donell le is tudja egy harmadik részben zárni a történetét.
75%
.
Skyline
Újranéztem, hogy jobban képbe kerüljek a Beyond eseményeivel kapcsolatban, ha már félig párhuzamosan fut a két film, félig meg folytatás a Beyond.
Továbbra sem érzem, hogy akkora vita lett volna köztünk erről a filmről, hogy "állandó vicc és hecc tárgya" lett volna, de ha így lett volna, akkor részben megkövetem magam . Ahogy azt sem érzem, hogy a második nézéssel jelentősen többet vagy kevesebbet kaptam volna. Az biztos, hogy a bevezető nekem ebben a formában továbbra sem jött be különösebben (de akkoriban ez még emlékeim szerint jobban zavart), ahogy az épületbe szorult nyomorultak vergődésére is túl sok időt szánt a forgatókönyv (ahhoz képest meg nem látszik, hogy igazán be lennének fosva)... a többi meg alapvetően ugyanúgy tetszett, a maga CGI-orgia szintjén. A költségvetésből fakadóan mondjuk feltűnt egy-két olcsóbb látványelem (pl. a papírra rajzolt robbanások), de a szörnyek érkezésének rejtélyessége, a csillagközi fényporszívó beindítását követő pánik képei, a szörnyek animációja, majd a vége felé az űrhajó belseje szépen ki lettek dolgozva... nem lehet véletlen, hogy a stáb tagjai alapvetően ezzel keresik a kenyerüket.
Az egyetlen, ami fixen nem volt most már hiba, hiszen arra rávezetésként néztem meg újra, az a folytatás hiánya felett érzett első dühöm volt. Túl sok olyan filmet és sorozatot láttam már és kedveltem meg, amit a reménykedés ellenére sem folytattak vagy zártak le rendesen, így félbehagyottak, csonkák voltak... ez is biztos közrejátszott, hogy annak idején a Skyline fináléja felhúzott.
Nem rossz film ez, inkább az a kategória, aminél a pozitívumai mellett sem tudok teljesen szemet húnyni a hibáinak.
6,5/10
****************************
Beyond Skyline
A folytatással együtt nézve egészen kellemes kis szinergia lett a filmek között; az átkötések a bevágott jelenetekkel és a két film szerves összeillesztése a visszatérő szereplőkkel tetszettek. De már az egy jó pont volt, hogy beképzelt aranyifjak és a féltékenykedő babáik helyett egy sokkal értékelhetőbb csapat verődik össze a szörnyek elől való menekülésre, akik között jobban megvannak a drámai helyzetek vagy a kapcsolat, mint az előzőben volt nekem. Mark és Trent apa-fia párosa, a magát mesterlövésszé képző metróvezető Audrey, a latino rendőrfőnök vagy később a távol-keleti harcosok elég érdekesek és színesek voltak ahhoz, hogy valamivel jobban érdekeljen a sorsuk. A vak koldus persze nem igazán illik közéjük, de ha már a kisgyerek és a kutya kimaradt, egy "jolly jokert" el tudtam fogadni
Azzal, hogy titokzatos és halálosan pusztító, legyőzhetetlen űrfenyegetés helyett az "idegenek" egyre inkább kijátszható ellenfélként jelennek meg, a háttértörténethez pedig jócskán belekanalazott a stáb a Prometheusba, a cselekmény valamit vesztett az újszerűségéből, de legalább ennyivel is gördülékenyebb lett. Nekem a közepével sem volt akkora bajom, mert bár valóban nem igazán derült ki, hogy az a lift vagy csőposta hogyan is működött, a két helyszínen zajló jelenetsort a látványelemek egész jól elkülönítették. Akkor már inkább volt furcsa az a váltás, ahogy a nyüzsgő nagyvárosból órák alatt átértünk az évezredes romtemplomok közé, ahol már kialakult menekülttábor van.
A "Renesmee"-vonalat illetően egyetértek, a látvány meg nem sokat változott, az szerencsére eddig is jó volt. Nekem jobban bejött a folytatás, az valahogy kiforrottabb, de ahogy a szinergiával utaltam rá, a két film együtt többet ért, mint külön-külön bármelyik.
Nem igazán tudhatjátok – mert régebbi a dolog, mint maga a Filmfórum – de van néhány film, amit mi ketten, az oldalt életben tartó írók olyannyira máshogy látunk, hogy azt szinte nehéz szavakba önteni. Ezek közül is állandó vicc és hecc tárgya köztünk a 2010-es Skyline című inváziós sci-fi, ami engem valami érthetetlen okból nagyon megfogott – míg Niwrok kollégát helyenként őrületbe tudta kergetni. Nos, 8 évvel később itt van a folytatása, Beyond Skyline címmel (megnézve a filmet, csak úgy nagyjából van létjogosultsága a beyondnak), és vélhetően ez sem fog e témában közelebb hozni minket. Én legalábbis nem is számítok másra…
Kezdjük megint a lényeggel: ismét csak felejtsetek el minden olyan írást, ami ezt a mozit a földbe döngöli – nem állítom, hogy annyira különleges és emlékezetes lenne ez a Skyline 2, de a maga kategóriájában, a maga univerzumban egy tisztes folytatásként megállja a helyét. Némiképp kibővíti és magyarázza az egész világot, szervesebben illeszkedik az első epizódhoz, mint azt egyesek írják – nem, ez nem reboot, ez folytatás – vannak bizony egészen ötletes dolgai, a hab meg azon a bizonyos tortán, hogy megnyerték a főszerepre azt a Frank Grillot, akit a Purge filmekben ismert és kedvelt meg a nagy(?)közönség. Az mindenképp öröm, hogy a franchise legalább egy kézben van, legalábbis mindkét történetet ugyanaz a Liam O’Donell nevű jóember írta, aki ezt a mozit rendezte is – csak ha meg már így van, kissé fura a dologban az, hogy egy bizonyos flashbackben miért is nem lehetett az első epizód két szereplőjét használni. A sztori jelenében mindegy, mert a kosz és az alien eleget takar, de abban a két visszaemlékezős képben én bizony bevágtam volna az ő arcukat, az szent… no de ugye nem én rendeztem…
Los Angelesben kezdünk (ismét), valamikor közvetlenül az invázió előtti órákban. Mark (Frank Grillo) zsaru, aki épp felesége halála utáni gyászt próbálja alkohollal megoldani , s akit hívnak kollégái, hogy fia ismét előzetesben van, verekedés miatt. Marknak kell őt ismét kihozni onnan, és természetesen ez az alapfelállás egyúttal megágyaz egy teljesen tipikus és sablonos apa-fia mozinak is… nem mondom, hogy sokadszorra is szívesen nézek ilyet, de igazándiból tiltakozni sem nagyon tudok ellene. Valami kötődés, kohézió kell a szereplők közé, kell valami szimpátia a főszereplők iránt, hogy ha valakit majd elvesztünk, legyen súlya is a dolognak… nincs ezzel baj, ez szimpla filmes sablon. Trent (Johnny Weston – legutóbb az Az Almanach-projektben láttam), a srác egyébként az a tipikus lázadó, nyughatatlan kamasz, aki akkor sem lenne egyszerű eset, ha miniden rendben lenne, de anyja halála rendesen megkavarta a lelkét. Karaktere viszont így alapot ad arra, hogy hihetőbb legyen, ami majd történik vele, sőt, azzal, hogy Mark zsaru, azzal is egy újabb olyan dolgot adtak a történethez, ami miatt kevéssé tűnik majd néhány dolog ökörségnek. No, a lényeg, hogy ők és még néhányan épp a metróban vannak, mikor jön az az invázió, amit az első epizódban is láttunk – másik helyszín, másik csapat, de a lényeg ugyanaz lesz: titokzatos idegenek lepik el a bolygót, akik valami kék fénnyel megbabonázzák az embereket, majd tömegestől felszívják őket a városok felett dekkoló űrhajójukra. Az első epizód óta ugye azt is tudjuk, hogy az idegenek kvázi megskalpolják a delikvenseket, kikapva azok agyát – a testet elhajítva – a saját fajuk, esetleg gépeikbe ültetve azokat, így egy össznépi kontrollt gyakorolva felettük ütős hadsereget hozva létre. Ez pedig végzetes hadsereg: ami engem az első részben is nagyon megfogott, az itt is hatványozottan érzékelhető: a Skyline világában az embereknek esélyük sincs. Kérem, ez nem a Csata LA, nem is az ID4, itt nincs hős amerikai felmentő sereg: ha lenne egy invázió, akkor kb. ilyen eredménnyel zárulna. Mindig is azt mondtam: ha valaki már ide tud jönni űrhajóval, az annyival fejlettebb, hogy azt csinál velünk, amit akar… ha épp agyakat akar kiszedni az emberekből, akkor azt.
Ebből kifolyólag természetes, hogy Mark és fogyatkozó csapata (hogy miért pont az marad, aki marad, azt nem tudom) hamarosan az idegenek űrhajójában ébred – ahol pedig Mark találkozik az első rész Jarrodjával és Elaine-ével. Tudjátok, Jarrod volt a történet végén, aki nem került a főidegen irányítása alá, Elaine meg a barátnője, akiről kiderül, hogy terhes… s akiben pár nap alatt kifejlődött a baba. Itt van amúgy az ominózus flashback, amit nem értek, miért is nem lehetett használni Eric Balfour és Scottie Thomson felvételeit. Na, mindegy, jön a baba, Mark meg már nem csak a saját fiát és még néhány másik „túlélőt” igyekszik megmenteni, hanem egy újszülöttet is kap a nyakába – sokáig csóváltam a fejemet, erre mi szükség is volt, de aztán a fináléra értelmet nyer minden. A kislány kicsit olyan lesz, mint az Alkonyatban Renesmee, gyorsan növekszik, fontos, hiteles és jó szerepet kap majd. A film ezen szakasza különösen hemzseg az akciótól, némelyik ugyan közel kerül az idiotizmus azon bizonyos határához, amitől én hülyét kapok, de azzal, hogy Marknak van erős belső segítsége, némileg könnyebben befogadhatóak a látottak… már amit látni. Ugyanis képtelenség nem megemlíteni a Skyline 2 óriási, szinte már-már kezelhetetlen hibáját: a film közepe túlnyomórészt élvezhetetlen a látványtól, pontosabban annak hiányától. Néha akkora káosz van a képernyőn, hogy fogalmam sem volt róla, mit látok, olyan gyors és követhetetlen a vágás, hogy azt sem tudtam, ki kivel harcol, ki hova esik le és miért. Nem találtam költségadatokat, de akkor szoktak ilyen aljas módon csalni a látvánnyal (gyors vágás, sötét, szűrőzött kép), ha nem jutott elé pénz a digitális és egyéb trükkökre, díszletekre… miután azonban a Beyond Skyline jelentős része itt és ilyen körülmények között játszódik, meglehetősen zavaró…
Pedig aztán a sztori úgy nagyjából rendben is van. Érezni, hogy ahogy haladunk előre, úgy nyer értelmet egyre több minden, érdekes és fura dolgok derülnek ki az idegenekről, azok céljairól, ez az aratás jó húzás, eszembe juttatta a Jupiter felemelkedését. Van némi dráma is – mondtam, fel lettünk rá készítve – és van egy pont, amikor végre kiszabadulunk a vizuális káoszból, hogy egy tök hangulatos távol-keleti helyszínre cseppenjünk. Azt mindenképp érdemes tudni, hogy a film Kína, Indonézia és Szingapúr hathatós segítségével jött létre, koprodukciós mozi, Kínában volt a premierje is, így a film utolsó harmadát ezen szemüvegen keresztül kell nézni. Markék ugyanis belebotlanak a keleti harcművészetbe, egy férfiba és nőbe, egy droglaborba („Majd ha az országod abba hagyja a szállítást, mi abba hagyjuk a készítést” – még ilyenekre is van idő ), s a kezdeti összezördülések után közösen veszik fel a harcot az idegenekkel… de ez most már kicsit más. Más, mert eleve ismerik az ellenséget, Jarrohoz hasonlóan ismét csak van belső segítség, sőt, az időközben két nap alatt 6 évesre cseperedett kislány akcióba lép. Nekem kifejezetten tetszett az események ilyen alakulása, roppant jó volt az a helyszín, ahol a final battle zajlott, a két gigász bunyója meg olyan filmeket juttatott eszembe, mint a Tűzgyűrű, vagy a Godzilla. Tekintve pedig, hogy valós, őserdei (Indonézia?) közegben forgattak, ezúttal nem kellett a háttérrel sem csalni… nyugodtan lehetett mutatni a remekül megkoreografált akciójeleneteket. Először ugyan fura volt a túl sok kínai, távol-keleti harcmodor, de aztán rájöttem: a piac nagy úr, fontos a nézőközönséget kiszolgálni. Egyébként nem volt baj sem az indonéz Iko Uwaissal (Raid !!), sem a szingapúri Pamelyn Cheevel, sőt, a kémia is működött közöttük, ahogy az amerikaiakkal is.
A zárójelenet meg egyszerűen zseniális. Tök jó kis befejezése az egésznek, tök jó pont azon a bizonyos i-n: s ezúttal az sem zavart, hogy bizonyos Ender Wiggin ezt ugye megtette már egy másik filmben, egy másik szimulációban. De itt, Rose, Trent és kis csapat terve az utolsó képsorokon kellemesen meglepő és széles mosolyra késztetett: ilyenkor van az, hogy milyen jó, ha egy franchise egy ember fejében áll össze, ha az alkotók tudják, mit akarnak, ha az oda vezető út nem ad-hoc ötleteléssel van kirakva. Ha a második epizód rendezője nem vágja félbe az első rész ötleteit és szereplőit, ha van egy célja az egésznek. Már csak az kellett volna, hogy komolyabb pénzcsapok is megnyíljanak ezen franchise-nak, hogy legyen elég forrás normális és élvezhető képi világra, látványra. Ha a közepén láttam is volna, ami történik, és nem kell kapkodnom a fejemet és kigúvasztani a szememet, még többet érne az egész (az AVP2 jut róla eszembe). S ugyan vélhetően megint csak kisebbségbe kerülök az értékelésemmel, de nekem ez a Végjáték áthallás rohadtul bejött, bízom benne, hogy O’Donell le is tudja egy harmadik részben zárni a történetét.
München nincs messze. Legalábbis az olyan megrögzött utazóknak, mint amilyenek mi vagyunk. A 2012 évi, kimondottan nagy útnak számító Heide Park után így kissé megkönnyebbülve, de élvezettel vetettük bele magunkat az újabb vidámpark túrába, ami egy majdhogynem ismeretlen, fiatal parkba, a Skyline Parkba vezetett, München mellé. Ha már azonban az ember elautózik szerény hajlékától 550 km-re, igyekszik valamit meg is nézni abból a környékből, ahova megy: így esett a választás a bajor fővárosra, Münchenre is.
Több okból is kézenfekvő volt a választás, egyrészt a szállások nagyszámú választási lehetősége, a park viszonylagos közelsége – no meg maga a város miatt. Az út Szombathelytől kényelmes öt óra, így megérkezés és becsekkolás után egy komplett estét lehetett München felfedezésére fordítani. No persze nem túl mélyen, de arra elég volt, hogy a belvárost végigjárjuk. Egyébként itt kell megjegyeznem (ismét), hogy folyamatosan lenyűgöz Németország a maga szervezettségével. Szállást ugyanis egy városszéli kis hotelben találtunk (ami alatt a gyerekek nagy örömére egy, a McReggelit biztosító meki is működött), tőle viszont mindösszesen 5 perc sétára volt a hihetetlenül jól megszervezett városi tömegközlekedés, a helyi HÉV (S-Bahn) egy megállója. Ráadásul megdöbbenésemre ezen az eldugott helyen kapásból magyarul fogadtak – a portán három magyar is dolgozott. A 89 eurós családi szoba ár pedig azt hiszem, teljesen korrekt, még ha nem is volt benn reggeli…
München belvárosa nagyon szép, a vonat megállója a fő utca alatt volt. A legfontosabb nevezetességet abszolváltuk, kellemes időben kellemes séta – s végre sikerült egy jót is ennem egy Pizza Hutban. Ehhez is ilyen messze kellett utazni. A város teljes feltérképezése ugyanakkor minden bizonnyal napokat venne igénybe, a mi szűk esténk arra elég volt, hogy a gyerekek tűrőképességének határán belül megnézzük, amit lehet. Érdekesek ezek a gyerekek… másnap a Parkban nem nyafogtak, pedig sokkal többet mentek…
A Skyline Park Münchentől még 80 km nyugati irányban van – így a hazaút értelem szerint annyival hosszabb volt. Egyébként nyugat felé elhagyva Münchent, hatalmas tábla mutatta Dachau-t, amit mi, felnőttek szívesen megnéztünk volna, majd ha a két kölök nagyobb lesz, és érti is amit láthat ott, visszatérünk ide.. Szóval a Park. A Skyline Park egy kimondottan fiatal élménypark, 1998 előtt mindösszesen egy nagy játszótérnek tartották. 1999-ben került egy befektető család kezébe, akik euromilliók beleölésével kezdték bővíteni a játékok számát. Ez a kettősség egyébként nagyon komolyan meg is látszik a parkon, a régi, kimondottan kisgyerekes játékok külön szekcióban megmaradtak, míg a komoly, űrhajós kiképzésre emlékeztető gépek a még formálódó park hátsó részén kaptak helyet. Ami még érdekesség – bár minket egyáltalán nem érint -, hogy 2010 óta a park a Bad Wörishofeni önkormányzat egyik hivatalos esküvői helyszíne, így az igazi őrültek akár a hullámvasút árnyékában is köthetnek házasságot.
2014-re a park terülte 25 ezer négyzetméterre nőtt, ahol 50 attrakció várja a szórakozni vágyókat. A 23 eurós napi belépő (150 cm felett) teljesen korrekt, a park többször nyert a legjobb ár/értékarány versenyben is, ráadásul itt van Európa legmagasabb fejtetőn menő hullámvasútja, a Sky Wheel is. Mi mondjuk elsősorban ezért mentünk… aminek kipróbálásától az aznap elromlott idő és a szemerkélő eső sem tántoríthatott el. Nézzük akkor az igazán felnőttes berendezéseket…
Sky Wheel
Az egyik legbrutálisabb és egyben egyik legjobb hullámvasút élményem. Az egész vasút nem egy bonyolult szerkezet, tulajdonképp egy hatalmas O betű: egyik szárán a 46 méter magas toronyra 90 fokban felhúznak, majd először fejtetőn indítva a másik oldalon gyakorlatilag függőlegesen leengednek. Egy kis hátrafelé menet után aztán még egyszer… a lefelé ejtő ágon 5G hat rád, s nem mellesleg egyelőre Európában itt vagy legmagasabban fejtetőn. A Mauer Söhne terméke bővíthető, s ahogy nézem, kezd feltűnni más parkban is…
Sky Rider
Különleges szerkezet: mindössze 20 méter magasban egy négyszemélyes gondolában kanyargós pályán reptetnek, csúsztatnak lefelé. Tipikus családi kaland, jól videózható, kellemes kis utazás.
Achterbahn
Nagyon dedó. Egy 1967-ben épült, 15 méter magas, autódizájnú kőkorszaki hullámvasút, amit sokan épp kora és antik hatása miatt kedvelnek. Zörög, nyikorog, ráz, de állítólag ezért különleges… hát, nem tudom…
Sky Spin
Tavaly átadott, szintén Mauer Söhne (mutyi, mi???) cég terméke: 15 méter magas, szintén családi kisvasút. Már aki bírja a 3.6 G-t…
Skyline Express
Egy zárt, két körös pályán közlekedő, mindössze 9 méter magasan, 40 km/h-val robogó hosszú vonat, aminek igazi pikantériája, hogy hátrafelé is megy.
Wildwasserbahn
A szokásos csobbanós kisvasút, minden élménypark elengedhetetlen kelléke. Csupán 15 méter magas, de a dizájnja kimondottan jó, no meg meglepően nagyot csobbant. Mondjuk ennek – tekintve hogy kb. 18 fok volt és csöpögött az eső – nem igazán örültünk. De ezt még kipróbáltuk esőben is.
Sky Rafting
Nem úgy, mint ezt… sajnos. Azóta is bánom, de a menet végén egy vízfalon kellett volna átjönnünk, így ezt kihagytuk. Mindenestre a 34 méterről induló, pörgő forgó „rio bravos csúzda” jó időben egészen kiváló szórakozás – mint ahogy azt már azóta több helyen meg is tapasztaltam.
Ezek voltak a hullámvasutak, illetve az azokon alapuló szerkezetek. Ugyanakkor néhány dolgot még ki kell emelnem, mert a park nevéből, témaválasztásából adódóan több égbe repítő, pörgő-forgó NASA szerkezet működik még ott. Túl sokat nem fűzök hozzá, szerintem elég a videót megnézni…
Sky Circle
Több helyen láttam ilyet, egy óriás rúd, aminek a végén ülsz, a szék pedig forog saját tengelye kürül. Fönn 60 méter.
Sky Shot
Sima kilövő, 90 méter magasra.
Sky Jet
No comment. Űrhajóskiképzés 30 méter magasan.
Sky Fall
Most olvasom csak, hogy 24 méteres. Ott, a helyszínen egyáltalán nem tűnt akkorának…
Ahogy az összefoglalóból is látszik, viszonylagos ismeretlensége és kisebb mérete ellenére remek szórakozás a Skyline Park is. Pont egy napos program, vérmérséklet szerint.
Téma: 
Tárgy: 
Szomb. Márc. 19, 2022 10:10 am
... ?). Csakhogy minél több idő telik el, annál valószínűbbnek látszik, hogy Rose megoldása nem bizonyul véglegesnek, mert az embereken furcsa mutációk jelennek meg, a "pilóták" közül pedig egyre több mutatja megint az Aratók kontrolljának jeleit, újra az emberek ellen fordulva. Az egyik emberi vezető, Radford úgy gondolja, ennek a vírusnak a megállítására a legnagyobb esély akkor van, ha sikerül eljutni az idegenek anyabolygójára, és onnan elhozni egy különleges erőforrást... és ebben Rose segítségére is számít, mégiscsak ő képes leginkább megérteni az idegenek viselkedését (...Ezt is mintha hallottam volna már valahol 
. Ahogy azt sem érzem, hogy a második nézéssel jelentősen többet vagy kevesebbet kaptam volna. Az biztos, hogy a bevezető nekem ebben a formában továbbra sem jött be különösebben (de akkoriban ez még emlékeim szerint jobban zavart), ahogy az épületbe szorult nyomorultak vergődésére is túl sok időt szánt a forgatókönyv (ahhoz képest meg nem látszik, hogy igazán be lennének fosva)... a többi meg alapvetően ugyanúgy tetszett, a maga CGI-orgia szintjén. A költségvetésből fakadóan mondjuk feltűnt egy-két olcsóbb látványelem (pl. a papírra rajzolt robbanások), de a szörnyek érkezésének rejtélyessége, a csillagközi fényporszívó beindítását követő pánik képei, a szörnyek animációja, majd a vége felé az űrhajó belseje szépen ki lettek dolgozva... nem lehet véletlen, hogy a stáb tagjai alapvetően ezzel keresik a kenyerüket. 
, s akit hívnak kollégái, hogy fia ismét előzetesben van, verekedés miatt. Marknak kell őt ismét kihozni onnan, és természetesen ez az alapfelállás egyúttal megágyaz egy teljesen tipikus és sablonos apa-fia mozinak is… nem mondom, hogy sokadszorra is szívesen nézek ilyet, de igazándiból tiltakozni sem nagyon tudok ellene. Valami kötődés, kohézió kell a szereplők közé, kell valami szimpátia a főszereplők iránt, hogy ha valakit majd elvesztünk, legyen súlya is a dolognak… nincs ezzel baj, ez szimpla filmes sablon. Trent (Johnny Weston – legutóbb az Az Almanach-projektben láttam), a srác egyébként az a tipikus lázadó, nyughatatlan kamasz, aki akkor sem lenne egyszerű eset, ha miniden rendben lenne, de anyja halála rendesen megkavarta a lelkét. Karaktere viszont így alapot ad arra, hogy hihetőbb legyen, ami majd történik vele, sőt, azzal, hogy Mark zsaru, azzal is egy újabb olyan dolgot adtak a történethez, ami miatt kevéssé tűnik majd néhány dolog ökörségnek. No, a lényeg, hogy ők és még néhányan épp a metróban vannak, mikor jön az az invázió, amit az első epizódban is láttunk – másik helyszín, másik csapat, de a lényeg ugyanaz lesz: titokzatos idegenek lepik el a bolygót, akik valami kék fénnyel megbabonázzák az embereket, majd tömegestől felszívják őket a városok felett dekkoló űrhajójukra. Az első epizód óta ugye azt is tudjuk, hogy az idegenek kvázi megskalpolják a delikvenseket, kikapva azok agyát – a testet elhajítva – a saját fajuk, esetleg gépeikbe ültetve azokat, így egy össznépi kontrollt gyakorolva felettük ütős hadsereget hozva létre. Ez pedig végzetes hadsereg: ami engem az első részben is nagyon megfogott, az itt is hatványozottan érzékelhető: a 
), s a kezdeti összezördülések után közösen veszik fel a harcot az idegenekkel… de ez most már kicsit más. Más, mert eleve ismerik az ellenséget, Jarrohoz hasonlóan ismét csak van belső segítség, sőt, az időközben két nap alatt 6 évesre cseperedett kislány akcióba lép. Nekem kifejezetten tetszett az események ilyen alakulása, roppant jó volt az a helyszín, ahol a final battle zajlott, a két gigász bunyója meg olyan filmeket juttatott eszembe, mint a Tűzgyűrű, vagy a Godzilla. Tekintve pedig, hogy valós, őserdei (Indonézia?) közegben forgattak, ezúttal nem kellett a háttérrel sem csalni… nyugodtan lehetett mutatni a remekül megkoreografált akciójeleneteket. Először ugyan fura volt a túl sok kínai, távol-keleti harcmodor, de aztán rájöttem: a piac nagy úr, fontos a nézőközönséget kiszolgálni. Egyébként nem volt baj sem az indonéz Iko Uwaissal (Raid 
