7 találat

.
Sherlock S4



Noha az előző évad az egyre inkább buddy-movie felé tolódó Sherlock-Watson kapcsolattal és a nem egyszer bugyuta humorral igencsak messze került attól, amiért a sorozatot megszerettem, azért a folytatást ki nem hagytam volna. A baromkodás rákos daganata által fel nem emésztett részek ugyanis még mindig nagyon jók voltak, tévés krimi szempontjából az egyik legjobb, így az érdeklődésem az alatt a három év alatt sem nagyon lankadt, ami -az egyepizódos függeléket leszámítva- eltelt a két évad között. Persze most már óriási volt a készülődést kísérő médiavisszhang, Freeman és Cumberbatch is kb. az ebédszünetekben tudott csak beugrani, annyira foglalkoztatott színészekké váltak Hollywoodban, ahogy dettó a sorozatgazda Moffat és Gatiss, úgyhogy legalább attól nem kellett félnem, hogy a minőségből alábbhagynak. Plusz mindent elárasztottak az ígéretek arról, hogy ez mennyire egy véresen komoly és komor lesz, de úgy gondoltam, hogy hiszem, ha látom...

- The Six Thatchers: Mivel a The Abominable Bride tényleg csak függeléknek számított (rövid kitérőnek arról, hogy Sherlock pár perc alatt végiggondolja, hogy Moriarty tényleg életben lehet-e), egy arra való egyszavas utalással kapcsolódunk vissza a Sherlock által elkövetett gyilkosság utáni eseményekbe. Ami az elején éppen azokat a dolgokat tartalmazta, amiért a 3. évadot átneveztem magamban Mr. és Mrs. Watson S1-re, és amiért a doktorék házasélete, most már a közös gyerek megszületésével összekötve (bár ezek legalább kedves, szeretetteljes jelenetek), Sherlock és Mycroft cicaharca, a kínos kutyás jelenet, és a dömpingszerűen a képernyőre hányt, követhetetlen nyomozós montázsok minden rossz emléket előhoztak. Az első fél órában csak csúsztam lejjebb a fotelban, mert az alapsztorit ismerve előre látni véltem a végét, és a kigyulladt kocsinál is csak a fejem fogtam, hogy mi ez a CSI:NY... de jelentem, van kiút! A gyöngyös szál és a mellszobrok ügyének kifutásával az epizód drámai lesz, fordulatos, izgalmas, feszült, és a régi eseményeket, szálakat újrahasználva (néha úgy éreztem, mindennek ellenére érdemes lett volna újranézni az előző évadot, legalább az utolsó részt) komoly tétje is lesz a dolognak. Sherlock ezalatt sem csiszolja fényesre az elméjét úgy, hogy a nézőket is beavatná, dedukciók helyett inkább trükkjei, "mutatványai" vannak, a maradék meg szinte tálcán érkezik hozzá, tehát mondjuk nyomozós sorozatnak még mindig csak erős túlzással nevezhető, de az biztos, hogy szépen keretbe foglalja és lezárja mindazt, ami a harmadik évadban történt, befejezve a játszadozást...

- The Lying Detective: Ja, hogy ilyet is lehet írni, ha valaki három évig szövögetheti a szálakat?! Aztapicsa!!! Ez a rész magát az egész sorozatot foglalja keretbe, annak minden kedvelt és (eddig) feleslegesnek tartott szálával, elemével együtt, a legapróbb részletekig, miközben Sherlock szembekerül egy olyan szociopatával, aki nem bujkál, hogy az árnyakból manipuláljon, mint Magnussen, és nem is olyan csóró, hogy taxisofőrként kelljen áldozatokat gyűjtenie (igen, a legelső részig megyünk vissza!). Ellenkezőleg, a hatalma éppen a nyilvánosságból, a reflektorfényből ered, és annyi pénze van, hogy fenyegetéssel meg modern kutatási eredményekkel bárkit bármire rá tud venni, a hallgatásra éppúgy mint a félrenézésre. A túltolt pörgésen, a túlzsúfoltságon, meg a Sherlock droghasználatából eredő szürrealitáson és "imbolygáson" keresztül közben egyszerűen megterhelő is, hogy Sherlock padlógázzal "repeszt" (Mrs. Hudsonhöz hasonlóan   aki most az epizód egyetlen komikus eleme), a megosztott következtetéseit is száguldva adja elő (utólag persze tökéletesen felépítve, így végre(!) nem csak az "elmetrükk" a lényeg), hogy még időben megoldja az új ügyét, egy Moriartynál is nagyobb kihívást jelentő emberrel szemben... Az én agyam fél óra után pezsegni kezdett, 3/4 óra után meg befelé sírni, de sajnos én meg ezt rohadtul élveztem!! És ha már élvezet... ahogy az a gyönyörrel teli kis női nyögés is elhangzik Sherlock telefonjából a végén... Részemről ez a rész önmagában 11/10-es, ha nem bírtam volna annyira a Belgraviát, azt mondanám, hogy a legjobb rész mind közül... csak épphogy önmagában nem értelmezhető. Annyi összefüggés van benne, annyi érzékenység arról, hogy mit is jelent igazán ismerni egy embert, és a "profiljából" előre megmondani a jövőt, akár az életveszélyt is vállalva, ahogy az eredeti novellában is történt... egyszerre gyönyörű és briliáns!

- The Final Problem: Ha az előző rész egy száguldó autó volt, ezt tökéletesen kifejezi az a mozgásérzékelős gránát, amivel megpróbálnak Sherlock életére törni; az ember csak megbabonázva nézi, próbálva kitalálni, hogy mennyi ideje van, és milyen lehetőségei, míg az első mozdulat beindítja az elkerülhetetlen robbanást. Az eddigiekből már kiderült, hogy Mycroft igencsak súlyos titkot őriz, ami szinte rettegéssel tölti el, és itt az ideje, hogy elszámoljon vele. Ezzel még tovább bővül a keret, nem pusztán addig, hogy mit is jelent a "Miss me?", ami visszafordította Sherlockot a jól kiszámított halálból, hanem hogy minek "köszönhetően" lett Sherlock az, aki. A részt nézve mondjuk elsőre megijedtem én is egy kicsit, hogy ilyen gagyi horrorfilmes hangulatba megy ár a sorozat, hogy ettől legyen feszült, de szerencsére megint csak poénkodott a stáb, mint legutóbb a metróval. Csak a gagyi tűnik el, a horrorfilm marad, egészen pontosan egy Fűrész-epizódot idéz a cselekmény és a hangulat, ami során Sherlock megtapasztalja, mit is jelent valóban "magasan funkcionáló szociopatának" lenni, egy évek óta érő bosszú keretében oldva meg az elé kerülő, leginkább emberi problémákat. Ez persze furcsa lehet a deduktív nyomozást várók számára, akadnak logikai lyukak, és Moriarty ilyetén visszahozása a sztoriba is erőltetett volt (a monitoros jelenetei leginkább irritáltak), de nekem tetszett.

Nem azt mondom, hogy minden meg van bocsátva, ami a harmadik évadban történt, vagy hogy most minden hűha, de hogy a kényszerű átkötésen kívül ezúttal egy remek Sherlock-évadot láttam, az biztos. Színészi játékban, hangulatban, látványban, összetettségben magasan verte eddig is a hasonszőrű tengerentúli sorozatokat, de ezúttal az írók úgy kibővítették Sherlock Holmes világát, a legalapabb összetevőkig, ahogy azt kevesen merték megtenni, de kellően gátlástalanok is voltak ehhez... mikor melyik inkább, és mikor mennyire jött ez be nekem. Jó lenne, ha nem utoljára lenne ez így, még ha a folytatás csak a "nagyon szeretnénk megcsinálni" fázisban tart is, és a lezárás is kétségessé teszi a dolgot.


9/10
.

.






Sherlock - The Abominable Bride





Az egész Sherlock sorozattal felemás érzéseim vannak: miután kétségkívül meg kellett szokni az új környezetet a viktoriánus korabeli Anglia után, elkezdtem egyre jobban élvezni az egészet. Aztán a harmadik évadban valami félrecsúszott, az esetközpontú epizódok helyett az írók elkezdtek Sherlock és Watson jellemével, karakterével foglakozni, mindezek tetejébe pedig behozták ezt az „Elmepalota” – dolgot… valahol ott félresiklott nálam az egész. Az egy dolog, hogy Holmes így a zseniből egyre inkább bolonddá válik, viszont sok tekintetben romba is dönti a néző/olvasó korábban felállított nimbuszát magáról. Ettől függetlenül vevő leszek majd az új évadra is – már csak azért is, mert rühellem, ha egy halott visszatér, és roppant kíváncsi vagyok, Moriartyval akkor most mi a helyzet – viszont tekintve, hogy a két főszereplő mennyire is foglalkoztatott színész lett manapság, erre minimum egy évet megint csak várhatok.

No, ilyenkor van az, hogy angolok csinálnak Karácsonyi Különkiadást egy-egy sorozathoz, részben csillapítandó a rajongók éhségét, részben pedig a fő iránytól kicsit eltérhetnek az írás, a stílus kapcsán. Ez a Sherlock epizód (ami amúgy az imdn-n S4E0-ként van fönn) tökéletesen megjeleníti eme koncepciót: egyszerre tűnik fel egy fan service módban, illetve egyidejűleg alkalma van eltérni a fő csapástól azzal, hogy a főszereplő párost visszahelyezi EREDETI korukba. Ezzel nem is lenne semmi baj, egy jó kis poén lehetett volna, egy különlegesség, hogy "Ilyen lehetett volna a mi sorozatunk, ha maradtunk volna az origi koncepciónál"… viszont itt mindenáron kötni akarták (mégiscsak) a harmadik évadhoz az egészet – s szerintem ezzel teljesen ki is nyírták a lehetőséget. Mert ugyebár az van, hogy Holmes a harmadik évad végén felszáll egy repülőre, ahol megtudja, hogy legnagyobb vetélytársa életben van, ez a SE pedig erre építi fel minimum a kerettörténetét. S hogy mindebből hogy lesz egy 1880-a évekbeli kaland?? Hát abban a kib*szott Elmepalotában (ami egyre inkább úgy érzem, csak azért van, hogy mindenféle hülyeséget meg lehessen csinálni arcvesztés nélkül a sorozatban).

A történet nagyjából annyi, hogy fogjuk a két főhőst, és UGYANAZON környezeti hatások közé, UGYANAZON karakterek mellé dobjuk vissza mondjuk 130 évvel őket az időben. Gyakorlatilag fessük át a tablót mögöttük, modernebb hasonlattal a zöld háttérre most más CGI-t varázsoljunk. Egy hisztis picsa menyasszonyruhában találomra lövöldöz egy erkélyről, majd mindenki szeme láttára jól főbe lövi magát. A baj csak az, hogy utána megint csak mindenki szeme láttára feltámadva halottaiból kinyírja nem épp gyászoló urát, sőt, idővel egy másik – unszimpatikus – férfit is hidegre tesz. A menyasszonyi lepel jótékony takarásában olyan, mint egy gyilkos angyal, mint akinek joga és kötelessége a megtévedt férjeket büntetni (így utólag ki is lehetett volna találni a lényeget). Szóval Holmes ezen ügy megoldásán dolgozik, nem hisz a szellemekben, sőt az ikres megoldásban sem – a végén pedig szépen és okosan összerakja a semmiből a képet. Érdekes, nekem ezúttal úgy tűnt, hogy még a megfigyeléses magyarázkodós dolog sem volt túllihegve, volt a finálé és volt a magyarázat – hogy aztán ez miből, hogyan miként… az most kevésbé fontos. A szüfrazsett betéten amúgy kissé meglepődtem, fura áthallást érzek a nemrég bemutatott hasonló című filmmel – ami nem baj, meg lehet, hogy véletlen is, csak icipicit Sherlockidegen volt. Úgy unblock az egész.

De nem is ez volt a lényeg… a lényeg Moriarty és az ő visszatérése, Értem én, hogy az időközben mindkét idősíkon drogossá vált(WTF?    ) Holmes legnagyobb gondja, hogy térhet vissza valaki a halálból – ahogy ugyebár a menyasszony is, no de pont ő tudja, hogy minden halált meg lehet rendezni. Viszont az alibi feminista bűnügy mellett a SE játékidejének jó részét e kérdésre szánni…hmmm… hiba volt. Jól írják máshol, totál felesleges volt ehhez a körítés: az is elég lett volna, ha Holmes szimplán a repülőn, a saját korában az Elmepalotájának Elmepalotájában beszélget vetélytársával. Így, a jelenlegi koncepcióban az egész egy lehetetlenül szürreális és idióta világot teremtett a különkiadásnak, ami inkább nehéz és értelmezhetetlen, mint jó vagy akár szórakoztató lenne. Nekem legalábbis nem jött be, ráadásul a korrajzzal ismét közelebb tolták az egészet a Guy Richie vonalhoz – és bizony szórakoztatásban ezúttal alulmarad a mozifilmekkel szemben.

Ettől függetlenül voltak jobb pillanatai: a dagadt Mycroft, a Klu-Klux-Klán, önmagában a menyasszony, annak kinézete, a rejtélye, no meg egyáltalán a korabeli ügy és nyomozás nagyon tetszett. Akkor is, ha Holmes zsenijéből ezúttal kevesebbet látunk. Moriarty karaktere, a színész, Andrew Scott újfent zseniális, de tulajdonképp mindenki hozza az elvárt formáját. Ha az egész másfél óra nem egy kibaszott drogos látomás lenne, és/vagy mondjuk lenne az egésznek VALÓDI súlya és szerepe ebben az univerzumban, még meg is próbálnám erőltetni, hogy befogadjam. Viszont így… meg se próbálom.




60%



.

.
Sherlock S3


Én... én egyszerűen nem találom a szavakat...

Amikor elkezdtem nézni a sorozatot, hálát adtam az égnek, hogy a Guy Richie-féle haverkodós akció-komédia filmeket valami ilyen jól kiegészíti a Sherlock-témakörben. Ami ott poénra volt véve, és igazából alig építette fel a karaktereket, amiket a viktoriánus Londonban mozgatott, itt egy tökéletes modernizációvá vált, PDA-val, Google-lel, bloggal meg CSI-jal. A nyomozás, a jelentéktelennek tűnő, de később létfontosságúvá váló apróságok, a deduktív módszerek, ahogy Sherlock egy-egy hihetetlen kijelentését csak később magyarázzák el, és teljesen logikusan, néha kedvesen a néző orra alá dörgölve, hogy "Igen, minderre te is rájöhettél volna, ha figyelsz", az mindkettőben működött. Az viszont csak a Sherlockban hangsúlyos, hogy idővel a háborús traumák által kísértett Watson és a következtetéseiben az unalom ellenszerét kereső, szociopata zseni Holmes -akit mindenki csodabogárnak tart, és jobb esetben csak megvetik, rosszabban kinevetik-  összecsiszolódnak, és egy szimbiózis alakul ki köztük, amiben Sherlock már nem egyedül kénytelen szembenézni legnagyobb ellenfelével, a saját emberi tényezőjével. A kiváló szereplők (akik közül messze Irene Adler emelkedik ki nálam, és a második helyen sem a főhősök vannak, hanem Mycroft (az őt játszó Mark Gatiss amúgy ötletgazdája is a sorozatnak)), az eredeti novellákra való utalgatások, a zene és az egész hangulat ilyen rövid idő alatt (hatszor másfél óra) is favorittá tették a Sherlockot.  

A harmadik évaddal, pontosabban a nemzetközi figyelem-, és az elsöprő népszerűséghullámot követő harmadik évaddal azonban ez a kiegészítés megszűnt. Én legalábbis nem találtam. Nem mintha ezúttal nem lettek volna érdekes kisebb ügyek, lenyűgöző megfigyelések vagy gyengült volna a színvonal. Sőt, külön örültem Amanda Abbington felbukkanásának, aki Freemannel remek összhangban alakította Watson (leendő) feleségét, mert már egy korábbi közös filmjüket is láttam, akkor is tetszettek, és csak utólag tudtam meg, hogy a nagy összhangnak talán az is az oka, hogy majd 15 éve élettársak. De még ő sem tudta elnyomni az érzést (vagányságával és talpraesettségével inkább erősítette), hogy Sherlock S3 címszó alatt egy kandikamerába hajló Sherlock-önparódiát nézek, ami amúgy tökéletesen ráérez azokra a pillanatokra, hogy amikor már éppen üvöltve vágtam volna ököllel az "Eject"-gombra, akkor jött a hidegzuhany és a bi-bi-bi... Amennyire a Sherlock S1 megmutatta Holmes szomorú magányát a zseniség mögött, és amennyire örömteli és vicces volt az egyre felszabadultabb kalandozása az emberi érzések és gyengeségek útvesztőjében a Sherlock S2-ben... akkora fejest ugrott az S3 az infantilis marhulásba. Na de szép sorban:

- The Empty Hearse / Az üres halottaskocsi: A metrós felvételig szépen megvan az átkötés a második évadból, ugyanazt a hangulatot viszi tovább, és érthető volt, hogy a Holmes "feltámadását" nem lehet annyival elintézni, hogy "Szia, élek!"... bár megpróbálták . Azt is megértettem, hogy a stáb nem akart egyértelmű magyarázatot adni a megmenekülésre, és kreáltak két nevetséges meg egy hellyel-közzel elfogadható megoldást. Úgy a Sherlock-klub bemutatásánál kezdtem kényelmetlenül feszengeni, a metrós rejtély megoldása után pedig már azt is tudtam, miért: a megoldandó ügy a sorozat leggyengébbje. Nálam a terrorizmus előkerülése, főleg így, az ötlettelenség szinonimája, és különösen nem tetszett, hogy állandóan a "V, mint Vendetta" unalmas másolatát láttam benne. Ami meg a metróban történt, annyira idegesített, hogy dühömben már stopperrel mértem az időt, sűrű anyázások közepette, és bár el kell ismernem, működött és megmosolyogtatott a fordulat (az ilyeneknél érződik, hogy az angolok még hülyülés közben is mennyivel jobban tisztelik a nézőiket), így is a sorozat mélypontjának tartottam ezt a részt...

- The Sign of Three / A hármak jele: ...legalábbis a következőig. Ezt a részt még az esküvőt, mint háttéreseményt figyelembe véve is csak gúnyolásának látom mindannak, amit a sorozat két évad alatt felépített. Steven Moffat megfestette a saját Mona Lisáját, majd pingált rá egy betyárbajuszt. Utólag azt mondom, zseniális, ahogy a nézők idegeivel (legalábbis az enyémekkel) játszottak egészen a fináléig (és ahogy addigra tényleg mindennek jelentősége lesz, még Mrs. Hudson visszaemlékezésének is), mert az epizód kétharmadát Holmes beszéde teszi ki, előbb csak ügyetlenkedésből, később kényszerből, hol a szociális érzéketlenségére rájátszva, hol megmutatva, mennyire igyekszik, hogy a barátjának minél jobb esküvőről gondoskodjon, vagy kifejezze, mint jelent neki John... de végignézni addig, mint állat, olyan agyvízforraló volt! Széteső, semmibe vezető történetszálak (mi a f*sz volt az a bankrablós bevezető?!), képtelenül idióta helyzetek (mondhatnám a legénybúcsút, mert a szőnyegre hányásnál mondtam azt, hogy oké, akkor én MOST elmegyek mosogatni, de nem, inkább azt kérdezném meg, hogy ki az az állat, aki éjfélkor megy magánnyomozóhoz?!) és zavaró szájbarágások (Sholto) váltogatták egymást, amit csak néha szakított meg valami érdekesebb, pl.: a tárgyalóterem (bár attól sem ájultam hanyatt, a magyar Nyomozóban jobban működött ez a koncepció). A sorozat új mélypontja ekkorra már a mackóalsós, hasvakaró Mycroft volt.

- His Last Vow / Az utolsó ígéret: Ez a rész sokkal kevésbé volt megterhelő, mint az előzők, de a végkövetkeztetésem kicsit kiábrándító volt: ez nem a Sherlock S3, hanem a Mr. & Mrs. Watson S1. Tetszett a szálak összevezetése és a szereplők bővebb bemutatása, undorkeltően hiteles politikai élősködőt alkottak Magnussen figurájában, remek ötletek dobják fel a hangulatot... csak hova lett Sherlock? Hol van az a figura, aki kapott egy kódsort, és öt másodperccel később megmondta, mi az? Hol van az a figura, aki ránézett egy telefonra, és tíz másodperc alatt komplett személyiségrajzot adott a tulajdonos testvéréről? Az a Sherlock tudta volna a szemüveges trükk után, hogy mi az átverés. Ez a Sherlock szinte már csak közvetlen életveszélyben használja a deduktív-módszert -amiben amúgy komoly riválisa lesz egy random hajléktalan-, és az én ízlésemnek túlságosan eltolódik az egész a terepmunka és a beépülés irányába, és ezügyben még az sem nagyon érdekel, hogy az alapul szolgáló The Last Bow is inkább világháborús kémsztori volt, mint krimi.

A kapott pontszám a fentiek miatt nem önmagában értelmezendő, hanem a 9-9,5/10-es első két évaddal összevetésben.

7/10
.

.





Sherlock S3




Ami első pillanatban eszembe jutott az évad vége után, az egy hatalmas kérdőjel… WTF? Mi volt ez? Mi volt ez a finálé, egyáltalán mi volt ez az egész évad??? Hol van az a zseniális nyomozós-detektíves sorozat, amit annyira megkedveltem? Hol van az alaposan kigondolt, csavaros történet???

Kicsit furcsán viszonyulok a harmadik évadhoz, mert bizony nem jött be maradéktalanul az alkotói szándék, a második évadban elindított karakterközpontú történetvezetés. Sokkal jobban bírtam az esetközpontú szálat, ahol egy-egy epizód egy-egy bűntény megoldása, ahol Holmes barátunk zseniális megfigyelőképességét kihasználva rakja össze a képet, oldja meg a megoldhatatlannak tűnő eseteket is. Ezzel szemben ez az évad tele van értelmetlen eseményekkel, megalapozatlan (kvázi erőltetett) csavarokkal, szürreális képi világgal. Nem mondom, hogy nem tetszett, mert az adott másfél óra minden esetben szórakoztató volt – viszont, ha viszonyítunk a korábbi évadokhoz, messze ez volt a legátgondolatlanabb, legkísérletezősebb, legidegesítőbb. Ez nem az a Sherlock, aminek indult az elején…. No de nézzük csak sorban.


The Empty Hearse

Valahogy természetesen vissza kellett hozni Holmest a Reisenbach-vízesés után. Azonban míg az előző nyitányban kb. tíz perc alatt összekötötték az évadokat, itt egy egész rész megy el erre a töketlenkedésre. Már akkor csóváltam a fejemet, ahogy és ahonnan nyomozónk előkerül – indoklása meg a finálé tükrében igencsak sántít -, aztán csak tetézte ellenérzésemet, az egész epizódban Johnnal folytatott civakodása. Nekem mindkét vizionált megmenekülés sántít, az egész epizódban ötletelést éreztem az írók részéről, mintha nem igazán találták volna meg, mit is akarnak kihozni a szituból… No meg arról ne is beszéljünk, hogy terroristafenyegetés??? Most komolyan??? Holmes így egy sima CIA elemzővé degradálódik, minimális megoldásokat villantva fel a korábban megismert technikájából. Izgalmassággal, poénokkal nincs gond, de a sorozat gondolatisága, hangulata eléggé messze került az eredeti koncepciótól... A kapkodásra pedig legjellemzőbb, hogy az utolsó 10 másodpercben bevillantott „évados” főgonosz a második részben nulla szerepet kapott  - semmi értelme nem volt annak a vágóképnek..


The sign of three

Eddig mindig a második epizód volt a leggyengébb – nos, megkockáztatom, sherlockosság szempontjából itt ez lett a legerősebb. Az epizód második felében a tárgyalótermes rész iszonyat király, ahogy kideríti, ki az áldozat és ki a gyilkos, az nagyon tetszett. A környezet és a felvezetés ehhez már kevésbé: önmagában nem az esküvővel van bajom, hanem azzal a rengeteg iszonyat felesleges résszel, amit hozzátettek. A legénybúcsú csak egy ideig poén, Holmes ünnepi beszéde, a karakter viselkedése inkább kínos, az egész ceremónia sorozatidegen volt számomra. Azon belül a rejtély, a több esemény összekapcsolása nagyon jól sikerült – még akkor is, ha már itt picit so(k)knak  éreztem az elmepalotás dolgot…


His Last Vow

Ami aztán a harmadik részben totál kiterjesedik. Az elmepalotából elmebetegségbe hajló történt lesz… Az új ellenség, Magnussen számomra  egy totál sorozatidegen figura: amellett, hogy egy undorító patkány, a szó szoros értelmében nem bűnöző. Információkkal kereskedő, végletekig unszimpatikus, befolyásával visszaélő valaki – akárcsak egy mai politikus -, de nem egy klasszikus értelemben vett ellenfél Sherlocknak. Moriarty a maga közveszélyes  elmebajával sokkal jobb figura volt, ez a nyálas majom nem az. Már az elején nem is értettem, mit keres Sherlock abban a házban (felesleges meglepetés 1), mint ahogy azt sem, miért vállalja az ügyet. Ja, és megint úgy, hogy John, miután sikeresen kibékültek, majdnem kimarad… A pisi a kandallóba feleslegesen hatásvadász, de a mélypont nálam Magnussen irodájában jött el. Az az elmepalotás önmegmentő keringő borzasztó volt, mint ahogy a fekete ruhás betörő személyére épített csavar is (felesleges meglepetés 2) Semmi az ég világon ezt meg nem alapozta, semmi jelentősége nincs – csupán csak annyi, hogy elmondhassák az írók, hogy na, milyen csavart kreáltunk? A finálé, Holmes tettével számomra tök logikus és életszerű, még ha erkölcsileg kérdéses is: bár már megint abba a francos elmepalotában járunk. Egyébként sajna az egész évadra jellemző ez „másvilági” látásmód, túl sokat vagyunk valaki agyában, túl szürreális lett az egész. Mégis, az utolsó képsor meg aztán végleg betette a kaput: számomra a halott az halott, s utálom, ha az írók annyira korlátoltak, hogy nincs jobb ötletük, mintsem kiírt karaktereket visszahozni (felesleges fordulat 3).

Ahogy olvasható, nincs túl jó véleményem az évadról. Sok minden elveszett, ami miatt megszerettem az egészet, úgy érzem, a kísérletezés nem vált be. Végig csak az ötletelést éreztem, kapkodva a figurák és a csavarok között. A karakterközpontúság itt csak bizonyos mértékig működőképes – még ha jó is a figurák egymáshoz való viszonyának ábrázolása -, de nekem a Sherlock a NYOMOZÓS sorozat legyen, mozaikokból összerakott képekkel. S még valami (amivel ismét csak nem leszek népszerű): nem igazán értem a világszerű felhajtást Benedict Cumberbatch iránt. Bírom a srácot, de messze nem tűnik akkora színésznek, mint amilyennek beállítják: ugyanúgy egy arca van, mint mondjuk Ryan Gosslingnak... Szóval Sherlock szinte végig mosoly nélkül, minimális mimikával létezik a sorozat alatt - egy kivétel volt tán, ami oldotta ezt a képet. Kár.

Mindazonáltal totál nézhető és izgi az egész, simán jobb, mint az átlag – viszont önmagához képest kétségkívül visszalépés.



.

.





Sherlock S2




Először arra gondoltam, szimplán csak annyit írok, hogy olvassátok el EZT, mert semmi újat nem tudok hozzátenni. De aztán erőt vettem magamon, s mégis szavakba öntöttem gondolataimat a maroknyi olvasótábor számára…

Szóval. A Sherlock S1 egészen kiváló évadra sikeredett, rengeteg újítással – már csak a kort tekintve is -, rengeteg áthallással a Guy Richie féle feldolgozásokkal, három baromi jó kis történettel és nagyszerű karakterekkel. Normális esetben az ember talán idegeskedhetne, hogy a második évad megugorja-e ezt a szintet, de érdekes módon nekem eszembe sem jutott aggódni. Fixen tudtam, hogy lesz olyan jó, mint az első, hogy pontosan olyan lesz, mint az első - sőt, egy idő után pont ezt kezdtem kényelmetlennek érezni… Feltételezve tehát, hogy senki nem a második évaddal kezdi a sorozatot, így a kötelező háttér felvázolásától eltekinthetünk (XPRESSEN olvashattok róla), s nekieshetünk a három különböző történetnek.

Irene Adler (Botrány Belgráviában)

Az első évad fináléja viszonylag hamar rövidre van zárva, hogy aztán utána egy kimondottan aktuálpolitikai szálon indulva merüljünk el az új történetben – no meg az új Irene (Lara Pulver) bájaiban. Az sztori kellően csavaros, a nő kellően veszélyes, Holmes meg kellően zseniális. Mint mindig. Az epizód megfelelő keveréke a humornak és a rejtélyeknek – ráadásul nekem ez a ránézős, mozaikszerű-jellemrajzos személyiség kirakósdi mindig is tetszett. Itt jön a képbe ugyebár Irene alkalmi ruhája – ami egyszerűen zseniális ötlet. Pörgős, feszes másfél óra, s ha eseményei nem is hasonlítanak konkrétan a Downey Jr. féle mozik eseményeire, karaktereire, azok viszonya, viselkedése kétségkívül hasonlít. Szerencsére az utolsó képsorok borzasztó giccses és nyakatekert eseményei sem tudták lerontani a másfél óra élményét.

A Sátán kutyája (A Baskerville-i véreb)

Hagyomány? szerint a második epizód a leggyengébb minden évadból. A fene sem tudja. Az egyik leghíresebb Doyle-írás adaptálása szerintem kiválóra sikeredett, bár kétségkívül van egy szürreális hangulata. Viszont ha azt nézzük, mi is az egész lényege, akkor meg tökéletesen illik az epizódhoz. Talán valóban kevésbé szórakoztató, kevésbé sherlockos, mint a korábbiak, de szerintem pont az írók gondolták úgy, hogy önmagában a novella is teljesen külön fejezetet érdemel, külön hangulattal. Tetszett az új környezet, tetszett, hogy továbbléptek – az egyébként már az első fejezetben meglebegtetett úton: Holmes sem földönkívüli, ő is emberből van, ő is tud bizonytalan lenni, tud félni, tévedni. Sőt talán szeretni is…

Árnyjáték (A Reisenbach-vízesés)

Avagy Moriarty és a többiek… Nem véletlenül írtam a Guy Richie film címét, ez az epizód gyakorlatilag ugyanarról szól, csak teljesen máshogy felöltöztetve. Moriarty és Holmes macska-egér harcáról, a két zseni (vagy őrült) játszmájáról, ahol bizony Holmesünk alulmaradni tűnik. Már az első képek zseniálisak, Moriarty az üvegkalitkában mindent visz, de ahogy felépíti a csapdát Holmes körül, ahogy egyre szorosabbra húzza a hurkot, az nagyon tetszett. Andrew Scott parádésat alakít, nekem innentől valahogy mindig is ő lesz a MORIARTY - még ha rendesen át is van értelmezve a figurája, akkor is. A finálé meg? Gondolom, senki nem hitte, hogy Holmesünk végleg eltávozik, de azért kíváncsi vagyok, ezt hogyan magyarázzák meg – úgy, hogy hiteles és hihető is legyen.

Bár közel másfél év csúszással néztem ezt az évadot, de egyáltalán nem bánom. Már csak azért sem, mert rögtön tudom folytatni a harmadikkal, mivel annak is vége már: a S2 pontosan hozza azt a magas szintet, amit a S1 után elvár az ember. Ugyanakkor valami érdekes folyamat is elindult, a Sherlock sebezhetővé tételével, érzelmei felfedezésével kicsit kiszakítottak a természetfeletti képességekkel rendelkező magándetektív mítoszából. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből – végén még embert csinálnak belőle. Nem biztos, hogy az jó lesz, de a sapka mindenestre kiváló poén.



.

.




Sherlock S1



A látatlanban vásárlás ezúttal nem hordozott akkora anyagi kockázatot, mint esetleg egyéb más esetben, hisz egy normál film áráért gyakorlatilag három filmet kapunk, három lemezen. Ráadásul önmagában Sherlock Holmes neve garancia lehet egy jó kis bűnügyi történetre, a sztori jelenkorba helyezése pedig érdekes változatosságot ígért. Ezek fényében – no meg Niwrok ajánlásával – bátran vágtam bele a kalandba, amit egyáltalán nem bántam meg. Szinte minden percét élveztem, legyen szó akár az elengedhetetlen humorról, akár a briliáns logikai okfejtésről, akár a kortárs London megjelenítéséről..

Aki a legutóbbi Guy Richie feldolgozásokat szerette, annak szerintem ez is be fog jönni. Egyszerűen tagadhatatlan a párhuzam, nekem végig a két mozifilm hangulata, eseményei jártak a fejemben. Az új, mai Londont Holmes és Watson környezetének egy kicsit valóban szokni kellett, de miután az agyam átállítottam a friss háttérre, semmi gondom nem volt vele. Tetszettek az aktualizálások, a napló helyett a blog, az okostelefonok, az új Sherlock és az új Watson is. Közben azonban nagyon nehezen vonatkoztattam el Robert Downey Jr-tól és Jude Lawtól, a sorozat közben szinte végig viszonyítottam a karakterek és eseményeket… S hogy miért is? Mert Guy Ritchie filmjeit nagyon kedvelem, azokat láttam előbb, ráadásul annyira hasonlított a kettő: a zene hangulata, hangszerelése baromi hasonló, a rejtélyek megoldása, annak nézők elé tárása szintúgy. Mindkét Holmes őrülten zseniális elme, korának különce – már csak a figuráért bármikor megéri megnézni a történeteket. Az egész hangulat, környezet nagyon rendben van, ugyanúgy végigmegyünk London ikonikus helyszínein, mint a XIX-ik századiban - csak itt már ugyebár kész állapotban láthatjuk azokat a műremekeket, amik a mozifilmekben még csak épültek…

Természetesen a sorozat sok mindenben más is lett – szerencsére. Holmes és Watson közt lényegesen kevesebb civódás van (egyelőre), az akciójelenetek kevésbé, vagy egyáltalán nincsenek előtérbe tolva. Persze a sorozathossz jóval több szabadságot enged a készítőknek, a háromszor másfél órás játékidőbe több dolog is belefér. Már a Válaszcsapásnál is tetszett ez a duplaepizódos történetfelosztás, mikor is a két rész alkot egy sztorit – Holmes kalandjainak meg egyértelműen ez kell. Három lemez, három történet – amiben talán valóban a második egy icipicit gyengébb – három kiváló szórakozás. A rózsaszín rejtély remek felütés, jó a sorozatöngyilkosságok titokzatossága, s van idő a két főszereplő összeboronálására is. A vak bankár nekem tetszett, a kínai vonal jó volt benne, Watson is nyomoz keveset, a műkincses-múzeumos résznek volt hangulata. A vége kissé valóban banális, de még így is bejött. A nagy játszma ezek után meg maga a kánaán. Összetett, csavaros, pörgős és izgalmas másfél óra, a nagy ellenfél színre lépésével. Kiváló, ugyanakkor egy valóban bosszantó cliffhangerrel a végén…

Benedict Cumberbatch, mint az ifjú Holmes telitalálat, nagyon jól hozza az őrült zseni figuráját. Martin Freemanról viszont csak Bilbo jut eszembe, szoknom kell Watsonként, s el is gondolkodtam, hogy volt ideje mindkét projektre. A többiek, a többi brit szintén nagyszerűen illenek bele a rebootolt Holmesba, legyen szó akár Ruper Gravesről, mint Lestrade, vagy Andrew Scottról, mint Moriarty. Az egész sorozat frissítő újdonsága a háttérrel, a színészekkel nagyszerűen működik, minden Doyle rajongó elégedetten csettinthet. Már ha képes elfogadni a 2010-es évekbe helyezett történetet…



.

.
Sherlock S2


Hogy miért nem lehet minden sorozat ilyen, de most tényleg! Kevés rész feszesre húzva (oké, azt nem várom el, hogy férjen bele három részbe a komplett Lost:)), a stáb nem néz a játékidő jelentős részében hülyének, a szereplők megmaradnak érdekesnek, és a sztori jut valahonnan valahová anélkül, hogy ellaposodna.

Az Xpressen már lelkesedtem az első évadon, de az örömbe némi üröm is vegyült, lévén a második részt, a Vak bankárt nem sikerült megszeretnem második nézésre sem, a cliffhangereket pedig úgy is utálom, ha a következő évad már a polcon vár, és nem kell miatta kivárnom a nyári szünetet, a többi viszont instant mestermunka. A fiatalítás és a modernizálás egyszerre történt gondossággal, tisztelettel és józan ésszel, sok-sok humort is csempészve a rigolyás polihisztor életnek XXI. századi változatához. "Így írta volna meg napjainkban két sör után Doyle", effelé mutat a stílusirány, és legyenek ezek akár Sherlock fejtegetései, akár a bűnesetek, akár a Holmeshoz hasonló csodabogarak társadalmi megítélése, minden a helyén van, még az eredeti novellákra való, néha csak jelképes utalások is. Azt sem látom értelmét részletezni, hogy a színészek milyen pazar alakítást nyújtanak, nézze meg szépen mindenki magának.

A három rész esetében maradnék a külön-külön bemutatásnál, a megítélés ugyanis megint kicsit hullámzott, hasonló ívet bejárva, mint az első évadnál, csak éppen egy fokkal még magasabb szinten. Úgy vettem észre, hogy ezúttal a stáb valamifajta központi témával próbálta összekötni az egyes epizódokat, hiszen mindhárom esetben a racionalitás mindenhatóságában hívő, magában minden nem ésszerűt veszélyesnek minősítő és ezért elnyomó Sherlockot "próbálják" emlékeztetni arra, hogy bizony ő is emberből van; ezeket választottam alcímnek. Plusz ez az évad meghozta a kedvem arra, hogy az eredeti novelláknak legalább a szinopszisait elolvassam, így itt-ott azokat is megemlítem.

- Sherlock és a nők: Amikor a Rózsaszín tanulmány után a másik két rész nem tetszett annyira, gondoltam, meg is van a favorit; ezt a gondolatot a Botrány a Belgráviában tette múlt időbe. Kurvajó! Az előző évad fináléjának áthúzódó részét, a Sherlock.blog.com felfutását, végül pedig a novella diplomáciai katasztrófával fenyegető zsarolási ügyét az epizód első felében elintézik -igaz, olyan kitérőkkel, mint a "Mit keres a pucér Sherlock a Buckingham-palotában?". Az ezt követő egy óra átmegy egy Sherlock és Irene Adler közti flörtölésbe, melynek tétje egy mobiltelefon, amin a Nő az összeszedegetett információit tárolja. Irene Adler nem csak botrányhősnő, hanem egy Mata Hariba oltott Lady Heather (Grissom és Greg után a CSI Vegas számomra legérdekesebb karaktere volt a domina madám), aki a testénél talán csak az intellektuális sziporkáival kelt nagyobb vonzalmat Sherlockban, de legalábbis a figyelmét elnyeri. Hogy ez mennyire ritka kincs, azt három másik nőnek a részletesebb bemutatásával állítja az író párhuzamba, például szegény patológiás Molly már négy rész óta epekedik Sherlockért, aki semmi jelét nem adja, hogy nőként nézne rá. Talán a giccs egy kicsit sok a végén, ami viszont 87 ilyen percért egyáltalán nem nagy ár.

- Sherlock és a félelem: A Sátán kutyájának aktuális feldolgozását középső részként megint az évad leggyengébbjének találtam, ami még így is jó, csak nem annyira. Baskerville-ből börtön helyett állítólagosan titkos kutatásokat folytató katonai labor-támaszpont lett, és ez a vonal rá is nyomja a bélyegét az egész epizódra. A hangulat a lápvidéken a tájból és nem a nyomozásból ered, a következtetések megint kicsit megfáradtak, és bár tudom, hogy ez az egyik legismertebb novella, én már azt sem szerettem különösebben. Inkább a szereplők vívódása kerül előtérbe, egymással és önmagukkal egyaránt; csak az fél óra, amíg Sherlock feldolgozza a pokoli véreb megpillantásával elszenvedett sokkot, mint az emberi gyarlóság újabb bizonyítékát... és egyébként is, miért "véreb" és nem "kutya"? Watson nyomozása pedig a novellából örökölt fény-morsekód után már egyenesen a kínosan röhejes kategória, a kislány eltünt nyuszijáról már nem is beszélve.

- Sherlock és a hírnév: A harmadik rész, A Reichenbach-vízesés kaphatta volna a Moriarty Show címet is, a Nagy játszma és a sok háttérmunka után ugyanis a fő ellenfél ismét kézivezérlésre vált. Természetesen egy ilyen címmel a rész nem is szólhat másról, mint a két rivális párharcáról, a novellából (vagy akár az Árnyjátékból) ismert végkifejlet sem okoz meglepetést, az viszont igen, hogy a stáb mennyire csak ihletőnek tekintett Doyle művére. Utánaolvasva már eleve azt furcsálltam, hogy Moriarty úgy tudott Sherlock fő ellenfele lenni, hogy egy novellában jelent meg, és ott is csak utalás szintjén, a Reichenbach-vízesés pedig tényleges helyszín volt, itt viszont a Reichenbach csak átvitt értelemben jelenik meg, festményként és szimbólumként, miközben Moriarty szociopata-tébolyult ripacskodása végigkíséri az epizódot. Az biztos, hogy nagyon érdekes, ahogy sorozat átértelmezi Moriarty-t, akinek esze ágában sincs rideg manipulátornak lennie, sokkal inkább az unalomba beleőrült zseni, aki nem a hatalomért vagy a pénzért követi el, amit, hanem mert semmi és senki nem jelent számára kihívást, legfeljebb Sherlock... talán.

A sorozatot az m1 már vetítette, gondolom fogja is...