2 találat

.
Outcast S2




Amikor az Outcast első évadáról írtam, nagyjából az volt a konklúzió, hogy azt a sajátos háttere miatt (túlvilági lelkek által titokban megszállt kisváros) kifejezetten izgalmasnak tartom, de a cselekmény olyan szinten tömve van mellék- és vakvágányokkal, amik könnyen kisiklathatják a kevésbé türelmeseknél és elnézőknél a tartalmat is. Pedig a világ, amit a sorozat megteremtett, érdekes volt, részemről még a TWD-énél is; az összehasonlítás meg ugye azért áll, mert mindkettő Robert Kirkman képregényén alapul. Ott egyre inkább probléma lett, hogy a zombik már csak puszta eszközök, amik vagy egy kerítés tövében csápolnak látványelemként, mint a kapunyitásra váró bérletesek egy goa-fesztiválon, vagy mint a konyhamalac, felzabálják a felesleget, akik csak útban vannak Rickék történetében. Itt viszont az akár démonnak is nevezhető entitások (én legalábbis így hívom majd őket) olyan furcsa szimbiózisban élnek együtt az emberekkel, hogy ahhoz talán csak a Burkot tudnám példaként hozni, vagy a Stepfordi feleségeket... egy sokkal darkosabb, kevésbé YA Burkot, még az invázió első napjaiból, illetve egy Stepfordit kevesebb robottal és pitével, ellenben több fekete nyálkával. Mert az első nyílt összecsapás után azért jól látszott, mire is megy ki a kalapos öreg eddig a színfalak mögött szövögetett terve...

De az egyszeri néző biztos, hogy nem az új évad első pár részéből fogja ezt jobban megismerni, mert az leginkább a sebek nyalogatásáról szól, a maga melankolikusan lassú módján. De amíg a többségnek megvan az a mentsége, hogy egy, az ebbe a világba érkezéstől megzavarodott démon hatására követték el, amit tettek, az igazi kitaszítottá vált ex-lelkésznek, Andersonnak nincs ilyen, ő felelőssége teljes tudatában kénytelen szembenézni a gyújtogatással és annak tragikus következményeivel. És ezzel együtt lesz talán neki könnyebb, mert ő tudatosan cselekedett, míg a sorozat eddigi gerincét éppen azoknak a karaktereknek a kétségei, bűntudata és rémülete adja, akik nem voltak irányításában saját tetteiknek, az elkövetett szörnyűségeknek, és Allison mellé most már Megan is feliratkozott erre a listára Kyle környezetéből. Ahogy pedig az események hatására egyre kevésbé lehet őrülettel, elmezavarral vagy idegrohammal magyarázni a történteket, úgy kénytelenek egyre többet elfogadni az egész démonos-megszállós történetből, bármekkora képtelenségnek tűnik is, amiből aztán egy kis ízelítőt az évad közepén már a fél város is megnézhet, mint a moziban.

Az mindenesetre látszott már nagyjából a második-harmadik rész körül, hogy Kyle igazán elszánt és harcias szövetségesre talált a sheriff személyében. Míg a többségnek jó volt a megalkuvás, hogy a démonok igazából nem zavarnak sok vizet "néhány" eltűnést vagy gyilkosságot leszámítva, félve attól, hogy mire lennének képesek, ha magukra haragítanák őket, vagy nem tartották olyan jelentősnek a problémát, vagy éppen még ki is élvezték az előnyét annak, amit kaptak (Lenny), Byron a teljes megtisztítást tartaná célravezetőnek... és idővel nem csak ő. Sőt, ez a kis "Auror-brigád" egyre bővül, ahogy az eddig egyedinek, Kyle családjára korlátozódónak tűnő dolgokról kiderül, hogy itt bizony sokkal messzebb és mélyebbre vezetnek a szálak, és hogy egyszer már Rome kénytelen volt elszenvedni egy betörési kísérletet az alvilágból, amit akkor drasztikus módszerekkel sikerült csak megakadályozni. Ezeket olvasva persze milyen jó lenne azt gondolni, hogy csak a "jók" toboroznak, de az alig több, mint a létszám kiegyenlítésére tett kísérlet. Sidney is egészen tisztesség sereget állított össze, közvetlen asszistensének meg megtette a környék legnagyobb szociopatáját, és hiába az eddig szépen levezényelt beszivárgás, ha éppen ez utóbbi már a sajátjai között is nézeteltérésekhez vezet. Mert igazából a démonok némelyike egész jól érzi magát földi körülmények között, nem kívánkoznak vissza a kénköves pokolba, és azzal sem szívesen dekorálnák ki Rome-ot az oly sokat emlegetett Összeolvadás keretében, így a többszörösen is egyre gyengülő Sindey nem csak Kyle-lal, hanem a belső ellenállással is kénytelen megbirkózni.

Ez a stílusváltás jó alapot szolgáltatott az író Kirkmannak és a stábnak, hogy egy számukra sokkal kényelmesebb irányba vigyék el a hangulatot, de ehhez nem egyszer kellett durván belenyúlniuk a sztoriba. Hogy némely jelenetek mennyire erőltetettek, arra talán a legjobb példa, hogy az előző évadnak úgy lett vége, hogy Kyle és a lánya elhagyták Rome-ot, a mostani meg azzal kezdődik, hogy visszajönnek, de úgy, hogy talán órák sem teltek el, mert a rendőrség még akkor ér ki a kiégett lakókocsihoz... és erre nagyjából az a magyarázat, hogy "Csak!". Értem én, hogy az sem volt egy ideális állapot, ahogy a háttér felépítéséhez szükséges tucatnyi szál szétfutott az első évadban, de most az önmagukba visszatérő hurkok és a szinte ipari varrógéppel elvarrt szálak csak az egyszerűsítésről szólnak. Az évad első fele gyakorlatilag eldózerol mindent az alapokon kívül, mintha Kirkman rájött volna, hogy ez a sok macera a öntudatlanságban elkövetett tettekről, a vallási kérdésekről és a családon belüli erőszakról mégiscsak túl bonyolult lesz, és sokkal jobb lenne csak fenyegetően üres tekintetű városlakókat mutogatni a műsoridő nagyobb részében, egy-két hadnagyot kinevezni a leendő szembenállásban, némi családi és múltbeli háttérrel érdekesebbé tenni azt, aztán egymásnak ereszteni mindenkit, mint egy arénában... az már egyszer úgyis bevált... A látványvilága vagy a minősége ettől nem változott a sorozatnak, azokkal szemben eddig sem nagyon volt kifogásom, de az biztos, hogy gondolkodni már nem kell annyit rajta.

A sorozat dinamikájának mindenképpen jót tett, hogy ez a furcsa pokoli hadjárat kilépett a színfalak mögül, és az emberek kénytelenek ezzel éppúgy szembeszállni, mint egyáltalán szembenézni. Viszont a küzdelem motívumai meglehetősen sablonosra sikerültek, és butaságban sincs hiány (mert igen, egy elhagyatott lakókocsi 30 évig ugyanúgy marad, és a külvilágot, például az FBI-t sem látszik zavarni, hogy egy ilyen kisvárosban a hét minden napjára jut vagy két hulla...). Ahogy egyre véresebbé válik a szembenállás, a nehézfegyverek előkerülésével meg egyre közelebb kerülünk egy démonos TWD-hez, úgy a szereplőknek egyre kevesebb idejük van akár egy gyilkosság után is lelkizni, amit az első évadban kétségtelenül túlzásba vittek, de ez a tudat sem vigasztal azért, hogy a hiányával az Outcast az egyik különlegességét vesztette el.


6,5/10
.

.
Outcast S1



Rome az álmos amerikai kisvárosok mintapéldánya is lehetne, ha időnként nem ütné fel a fejét a városban valami, amit nem lehet máshogy jellemezni, mint hogy "gonosz". Az évek során többen is a démoni megszállás jeleit mutatták a lakók közül, de aki leginkább megszenvedte ezeket az eseményeket, az Kyle Barnes. Ő még gyerekként az anyjával átélte ezt a folyamatot, aztán később a felesége is az ördögi hatalom áldozata lett, ráadásul utóbbi következményeként Kyle-ról az terjedt el, hogy egy erőszakos vadállat, aki bántalmazza a családját. A pletykák, a városka lakóinak megvetése és kiközösítése elől Kyle kénytelen volt egy időre elköltözni, de része volt ebben egyfajta bűntudatnak is, mintha ő lenne a megszállások okozója, és nem akarta kitenni ennek a kevés megmaradt rokonát, például a mostohatestvérét, Megant. Nem sokkal azután, hogy visszatér, egy kisfiúról kezdik beszélni, hogy megszállta az ördög, a helyi lelkész, Anderson pedig hiába jártas az ördögűző rituálék terén, tehetetlennek látszik. Kyle az újabb eset kapcsán kénytelen rájönni, hogy mégiscsak szerepe lehet a megszállásokban, és ez újabb veszélyt jelenthet a családjára, ahogy az egész városra is...

Bár a sorozat nem is nagyon akar más lenni, mint egy modernizált Ördögűző, legalább a stáb vette a fáradtságot, hogy nem csak újraforgattak vagy kvázi folytattak egy filmet (ld. Damien), hanem egy új karakter felépítésével próbálták megidézni annak hangulatát. Ennek megfelelően persze már az első részben kipipáltak egy csomó utalást, a kicsavart testhelyzetektől kezdve a "démoni tudáson" át az epehányásig, ahogy utána is akad egy-egy, de onnantól, még a további ördögűzések mellett is, sokkal nagyobb hangsúly került a Rome-ban tanyát vert démonok hátterére, illetve hogy ennek kapcsán hogyan értékeli át Kyle és Anderson az eddigi világképét. Úgyhogy aki az előzetesek vagy a pilot mézesmadzagjának bedőlve ebben a sorozatban akarja megtalálni az ördögűzés Dr. House-át, az már most borítékolhat magának egy csalódást, a megszállós díszlet ellenére az Outcast ugyanis inkább drámasorozat. Éppen úgy ugye, ahogy a zombikkal a háttérben a The Walking Dead is leginkább az, ami nem is annyira meglepő, ha utánaolvasunk, hogy az alapul szolgáló képregénysorozatot mindkettőnél ugyanaz, Robert Kirkman írja.

Ebben az az érdekes, hogy látszólag Kyle-nak van könnyebb dolga; neki "csak" a hétköznapi életbe kell visszatérnie, munkát találnia, lépésenként újraépíteni a kapcsolatot a feleségével és a lányával, és ebben még segítsége is akad Megan személyében. Persze ez sem megy erőfeszítés nélkül, nem fáklyásmenet megküzdeni a bűntudattal és az emberek megvetésével, újraélve a múltat a régi házban, meg hogy emellett nehéz elfogadnia a benne levő hatalmat, mely nem egyszer áldozatokat is követelt (például az anyját), és követelhet bármikor... Kyle-nak okkal az az elve, hogy még mindig jobb egy kisördöggel élni a vállunkon, mint vegetálni csövekre kötve egy kórházban. Lehet ő tehát a megtört hős, az igazi főszereplő Anderson, aki éveken át alkalmazta az Úr által meghatározott módszereket, amivel látszólag minden rendben ment, aztán jön Kyle, a maga brutalitásával és nyersségével, és olyan alanyoknak sikerül elhoznia a megtisztulást, akiket Anderson már menthetetlennek tartott, vagy akik esetében elvakította a saját büszkesége. Így aztán Anderson mellett Kyle hol afféle asszisztens, hol a pokolba kívánják egymást, amik között meg a teológiai vitáiktól hangos a templom, mivel Kyle nem is hívő (hogyan is lehetne az, ugyebár...), a lelkész pedig eddigi munkája és a hite megcsúfolásának tartja, hogy egy ilyen embernek az Úr ilyen erőt adott a gonosz ellen, miközben az elkötelezett szolgáját gyakorlatilag bohóckodásra kényszeríti.

Ha ezekkel a szálakkal sikerült volna kitölteni a játékidőnek akár csak a 70%-át, talán még azt is mondanám, hogy mindenképpen érdemes megnézni, mert Kyle és Anderson "pöcsméregetése" egészen jó fordulatokat és szereplőket tartogat (remekül megcsinálták például Mildred figuráját), és úgy általában az emberek közt, álcázva élő démonoknak is megvan a maga izgalma. Csak hát még az elég lassan csepegtetett sztorit is sikerült szétszabdalni olyan részekkel, amik vagy annyira érintőlegesen kapcsolódnak a fő szálhoz, hogy nyilvánvalóan csak vattának kerültek bele, vagy annyira semmi hangulatuk nincs, hogy annyi erővel akár reklámszünetek is lehetnének helyettük. Előbbire a legjobb példa Megan ex-pasijának a városba érkezése, ami drámai szempontból akár még lehetne is érdekes, ha Megan nem eleve mellékszereplő lenne, és ha nem lenne ez a szakasz annyira teletömve töltelékjelenetekkel, mint a karácsonyi pulyka (a hoteles résszel vagy fél epizód elmegy a semmire), de még annál is jobban untam a rendőrök órákra szétfolyó nyomozgatását a kibelezett mosómedvékkel szegélyezett ösvényen megközelíthető lakókocsiban történtek kapcsán. Utóbbira meg adja magát az öltönyös-kalapos fickó, akiről fel sem tételezem, hogy ne esne le bárkinek első pillantásra, hogy ő bizony "góré" személyesen... már amennyiben annak Liz Hurley helyett most éppen egy püffedt fejű pedofil képében volt "kedve" megtestesülni.

Még a mérlegbe dobálhatnám az egyébként kellemes színészi alakításokat (Patrick Fugit, Philip Glenister és Grace Zabriskie mellett meg kell említenem Reg E. Cathey-t, akit a House of Cards barbecue-sütödés Freddyjeként láthattunk) éppúgy, mint a feltűnően pocsék vágást, de az a helyzet, hogy ezek is kiegyenlítik egymást éppúgy, mint nagyjából az eddig felsorolt szempontok. Amikor a jól végzett munka iránt érzett önelégültség veszélyeit adta az író a karakterek szájába, pontosan ráérzett arra, hogyan esik majd a büszkeség "bűnébe" a stáb. Az Outcast első évada önmagában a "pokoli szolgálatával" ha nem is üdvözülne, de egy kellemes emlék is lehetett volna, a megvalósítás, és az igazán csak az utolsó három részre felpörgő sztori viszont arra kárhoztatja, hogy "kitaszított" legyen. A folytatásban ettől még van lehetőség, Kirkman ezen világa is tetszik...

6,5/10
.